A tiniknek minden a kibaszott világvége.
Túlzó érzelmi fellángolások, kezelhetetlen, végletekig elmenő önhibáztatás. Ki a felelős? Én. Ki más lehetne? De vajon tényleg olyan gyötrelmesen borzalmas egy hármas dolgozat? Az anyám szerint igen és ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem egy felnőtt értékrendjét? A sarkamat tapossa és én futok, hajszolom magam, miközben sokszor az agyam egyszerűen olyan, mint egy vászon, ami lepergeti magáról a festéket, szinte taszítva mindent, amit én szeretnék megőrizni, megörökíteni. Mire jó az egész? Arra, hogy aztán soha többet még csak eszembe se jusson az adott történelmi tény vagy matematikai képlet miután visszakérdezte egy tanár írott vagy szóbeli formában. Sokszor mégis hiába erőlködöm elvész az egész, talán meg sem tapad igazán, mert a motivációm nincs a helyén, így pedig a figyelmem sem. Felesleges körök, eldobott órák. Az érdektelenség hiánya pedig a tanulmányi átlag romlását eredményezi, amiből pedig mi lesz? Otthoni feszültség, nézeteltérések és szorongás, de megoldás semmiképp.
Egyre többen kérdik: Mit akarok? Hová tartok? Mi szeretnék lenni? Én pedig őszintén rettegve azt kell mondjam: nem tudom. Fogalmam sincs róla, hogy mit szeretnék csinálni az elkövetkezendő években, hát még azután. Sodródom akár egy falevél egy patakban, akadályokba ütközve, mindbe egy kicsit beletörve, miközben próbálom azt magamba sulykolni, hogy ez még mind semmi ahhoz képest, ami a jövőben rám vár, ez azonban nem vigasztal, inkább csak nyomaszt, hogy nem tudom merre tartok miközben mindenki más az életét tervezi, én azt sem tudom mit szeretnék vacsorára enni igazából.
Hajlamos vagyok elcsapni az időmet haszontalan dolgokra, amik igazából mégis szolgálnak egyfajta cél méghozzá azt, hogy valahogyan kikapcsolják az agyamat és a szűnni nem akaró szorongásomat a jövő nagy kérdéseivel kapcsolatban. "Nagy dolgokra vagy hivatott" mondta apám sokszor, de azt nem tudta megfogalmazni mire, csak mégis azt sugallta, hogy valami lélegzetelállítóan nagyot vár tőlem remélve, hogy könnyen és jól boldogulok majd, ha egyszer ő nem lesz.
Sokszor szenvedek, mert úgy érzem kifutok az időből, pedig az életem még el sem kezdődött igazán. Rettegek, hogy ez már mindig ilyen lesz és nem találom majd meg az utamat. Minek kellene mozgatnia? Már tudnom kellene ugye? Ki vagyok? Ki akarok lenni?

"Amikor iskolába jártam megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, amire azt feleltem, hogy 'Boldog'. Azt mondták, hogy nem értem a feladatot, mire azt válaszoltam, hogy nem értik az életet."

John Lennon mondta és igaza volt. Én is ennyit akarok. Boldog lenni. Hogyan? Miként? Valakivel? Egyedül? Ez talán a legnagyobb rejtély. Minden egy kibaszott útvesztő, egy talány. Falakba ütközök, de nem tanítottak meg mászni mégis elvárják, hogy megugorjam az akadályt. Félek, mégis sokszor inkább csak nevetek, mosollyal palástolva mindazt a bizonytalanságot, ami belülről fojtogat, hiszen ha megkérdeznék: Mi bajod? Nem tudnék felelni. Csak a vállamat vonogatnám tanácstalanul, mint megannyi kérdés hallatán.
Azt mondják ezek életünk legszebb évei, miénk a fiatalság és azzal együtt az egész világ. Remélem tévednek, mert ha nem, akkor rohadt nagy szarban vagyok.
Szeretném azt mondani, hogy vad vagyok, kemény vagy éppen bátor, de igazából ahányszor úgy döntök, hogy a sarkamra állok és megpróbálók erőt venni magamon valahogy sosem az jön ki a számon, aminek kellene, pedig egyébként kifejezetten jól érvelek. Könnyen megértem az embereket és hamar meg tudom fejteni, hogy mi hajtja őket előre, csak magammal állok igazán hadilábon.

-Apa így nem lesz időnk.-türelmetlenkedek az ajtónál a lábammal dobolva. Válasz azonban nem érkezik, így a szobájához sétálok, hogy heves kopogással jelezzem a számára itt lenne az ideje, hogy elinduljunk.
-Apa!-szólongatom újra és újra, de perceken át nem érkezik válasz, így végül benyitok és erre riad fel álmából.
-Uhh.. hány óra?-vörös fáradt szemeit dörzsöli. Ahányszor így látom mindig összetörik bennem egy kicsit a kislány szíve, aki hősként tekintett az apjára, de közben mérhetetlenül sajnálom, hogy ennyire megviseli a válás. Az én apám nem ezt érdemelte. Mindent megtett azért, hogy jó életünk legyen és mégis faképnél hagyta a nagy ő.
-Máris összeszedem magam.
-Hagyd csak. Majd bepótoljuk.-biztató mosollyal próbálom megnyugtatni, hogy nem haragszom rá. Úgy érzem nem törhetünk össze mindketten ugyanabban az időben, így hiába tűnt el az én életemből is anya mégis mosolygok és próbálok számára támaszt nyújtani. Nem rovom fel neki, hogy ismét elmaradt egy közös reggeli a kedvenc kávézómban. Idő. Erre van szükségünk mindkettőnknek. Én hallgatásba burkolózom és mosolyt színlelek, hogy elkerüljem a kínzó kérdéseket, hiszen félek, ha hangosan kimondom akkor válik valóssá a szüleim válása.

-Mi a fasz van veled, Ellie?-Raya olyan szemekkel méreget, mintha a bőröm alá szeretne látni, pedig szerintem már az arcomat sem látja tisztán az elszívott fű mennyiségétől.
-Semmi.-vonom meg a vállaimat értetlenül, mintha csak szellemeket és délibábokat kergetne a kérdésével. Elszúrtam volna? Kilátszódott volna a belső szenvedésem.
-Kamuuuuuuuuu.-szinte lebillen a pasija öléből miközben az arcomba hajolva igyekszik még jobban kihangsúlyozni a gyanúját az állításommal kapcsolatban. Vigyorogva nyomom az mutatóujjam hegyét a homlokához és lököm vissza a helyére.
-Hagyjál békén-nevetek feldobva a lábam a fotel karfájára mielőtt a bonghoz tartom az öngyújtót, hogy aztán mélyet lélegezzek a füstből mielőtt tovább adnám a többieknek.
Kívül nevetek, mosolygok, az vagyok aki voltam, a látszat kedvéért, de senki nem tudja, hogy mekkora küzdelmet jelentenek az ilyen apró gesztusok. Két hónap telt el azóta, hogy anya elköltözött és hiába nem része a hétköznapjaimnak arra még veszi a fáradtságot, hogy felhívjon, mert a virtuális naplóban látta az éppen aktuális csalódást, amit okoztam. Én pedig meghallgatom, csendben, tűrve őt, miközben nagyobbat nem is tudott volna zuhanni a szememben, mint szülő, mint ember azzal, amit a családunkkal tett. Félrelépett és ezzel minden iránta érzett tiszteletem elpárolgott, mert tönkretett bennem valamit. Sosem tudtam igazán, hogy mivel akarok foglalkozni, mi lenne az álomhivatásom, de azt tudtam, hogy családot szeretnék majd. A szüleim voltak számomra az elő példa arra, hogy egy házasságnak lehet értelme. Vakon bíztam az erejükben miközben a barátaim szülei majdnem mind egytől egyig elváltak... erre tessék. Az egyetlen dolog, amiben tényleg szentül hittem a szemeim láttára hullott darabokra.
-Ellie?
Hirtelen kapom a tekintetem Raya-ra azonnal visszavarázsolva a mosolyt az arcomra.
-Te én úgy be vagyok állva.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nagyon nehéz lehet, hogy miközben keresed önmagadat és a helyedet ebben a világban, elveszítetted az egyetlen biztos pontot az életedben. Hisz a szüleid látszólagosan tökéletes házassága nem csak példaként szolgálhatott neked, hanem reménysugárként is, hogy bárhogy is alakul a sorsod, ők egy szoros egységként mindig ott lesznek neked, és talán egyszer te is megtalálhatod a társadat, akivel megtapasztalhatod ugyanezt. Pedig két tökéletesen passzoló ember talán nem is létezik, a legszebbnek tűnő kapcsolatokban is általában rengeteg munka és áldozat van, és van hogy egyszer csak az ember egyszerűen belefárad. Bár ez neked lehet hogy most nem igazán vigasz.  

Azzal viszont, hogy még nem tudod, mit szeretnél az élettől, mit szeretnél elérni, szerintem nagyon sokan együtt tudunk érezni. Őszintén, szerintem azokból van a kevesebb, akik kicsi koruktól tudják, mit akarnak, merre tartanak. Ők a szerencsésebbek, akik talán kimagaslóan tehetségesek egy sportban vagy zenében, esetleg van valami, amiben külön örömüket lelik, de még velük is megtörténhet, hogy jön egy baleset, vagy csak simán kiégnek, falba ütköznek, és feladva mindent, amiben addig hittek, újra kell tervezniük mindent. Ha engem kérdezel, szerintem nem az a legfontosabb, hogy tudd, hová tartasz, mi lesz holnap, vagy tíz év múlva, mert ezeket sosem lehet biztosra tudni, és bármikor jöhet egy éles kanyar, egy csavar. Az élet kiszámíthatatlan. A fontosabb az, hogy tudj örülni a kisebb dolgoknak is, élvezni az élet apró örömeit, és talán hogy legalább időnként legyen kivel megosztani azokat. A többi pedig majd úgy is kialakul. Lehet csak harminc, vagy ötven évesen találod meg az igazi hivatásodat, lehet hogy soha, mert nem arra vagy hivatott, hogy fél életedben ugyanazt csináld. Lehet, csak negyven évesen talál rád a nagy szerelem, vagy érnek utol új lehetőségek, de sosem késő újra kezdeni. És egyáltalán nem biztos, hogy a mostaniak a legszebb éveid, szerintem nem is fair a fiatalokra ilyen nyomást helyezni. Néha pont elég egyik napról a másikra létezni, és csak élvezni azt, ami épp van.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!