Murders on the Lohit River

**Julian Carter**

Chinese adventure

Nem haragudtam Josiera, nem tudhatta és én sem, amikor meggondolatlanul belefogtam ebbe a beszélgetésbe. Hiba volt kérdeznem, de akkor még egyikünk sem tudhatta mi fog ebből kisülni. Talán igazságtalan voltam vele, hogy csak úgy otthagytam? Nem tudom. Csak nem előtte akartam kiborulni és búslakodni, de tudom, hogy talán átlátott rajtam. Nem akartam megkeresni Wangot, csak egyedül akartam lenni. És inni. Egy whiskey, két whiskey, de többet nem ittam. Nem, mintha megárott volna, hiszen kemény alkoholista voltam, két whiskey nekem olyan, mint másoknak egy pohár sör, viszont tudtam, ha most elkezdek ennél is jobban piálni, nehezen fogom tudni letenni.
Gondolataim szüntelen a család témakörben zsongtak, azon gondolkodtam, vajon mit is akarok az élettől, hiszen annyira céltalanná vált újra a sorsom. Csak teltek a napok és a hetek, de lényegi értelmük nem volt. Tényéeg így akarok élni? Nem tudom mennyi időm van még hátra, de tudtam, hogy ez nem megoldás. Rendbe kellene szednem az életem.
Megkerestem Wangot, majd a kabinjában össze is csaptunk. Egy kis hecc harc. Nem vertük egymást laposra, csak edzettünk kicsit, hogy levezessem a feszültségem, de igazából annyira meg sem izzasztottuk egymást. Azért így már jobban éreztem magam, hogy ki tudtam verni magamból az indulataim és a sötét gondolataim.
Lassan megindultam a kabinunkba. Valamivel jobb passzban voltam, de meglepetésemre az ajtó zárva volt. Bekopogtam.
- Josie, Carter vagyok. Nyisd ki kérlek. És ne aggódj, nem fognak fegyvert a tarkómhoz - nevettem, majd mikor ajtót nyitott menten át is karoltam a derekánál és az ajtófélfának nyomva megcsókoltam. Ha módomban állt, hosszan.
- Ne haragudj, hogy csak úgy leléptem. Bunkó voltam. Csak mélyen érintett a kérdés, mert... volt már egy családom, csak épp elvesztettem őket. És sok rossz emlékem lett. Nem te vagy a hibás, nem tudhattad. Nem számítottam rá, hogy mit fogsz kérdezni. Sok ideig egyedül voltam, aztán hirtelen lett családom, majd megint magamra maradtam és magam sem tudom hová tart az életem és mit kezdjek magammal. Csak élek egymagamnak és azt sem tudom boldog vagyok-e.
Nem akartalak megbántani.
Sóhajtottam, majd, ha nem húzodott el, vagy engedte, akkor újra megcsókoltam. Már, ha az első csókos jelenetet nem rosszul reagálta le, mert akkor nyilván nem teszem, hanem tiszteletben tartom, hogy nem akar velem csókolódzni.

● Zene ● Helyszín ● Helyszín 2 ● Öltözet ●

✦

**Josett de la Roche**

Josette & Julian

Murders on the Lohit River

Nem tudom, hogy ez a tipikus női logika nálam, vagy valóban félre értettem Julian kérdését. De ha tőlem azt kérdezik, hogy mikor akarok már végre letelepedni, ott a következő lépés, a miért nincs még családod? Persze leginkább anyám miatt, hiszen nála gyakran merül fel ez a kérdéskör. Az apám már meghalt, joggal szeretne már unokázni. De még nem érzem úgy, hogy bárkinek is be tudnám adni a derekam. Julian kérdése belőlem ezt a már alap reakciót hozza elő. Persze hogy szeretnék már letelepedni. Főleg biztonságban lenni ugye, mert ez a mostani nem az első eset volt, hogy valaki miatt bajba kerülök. Így meglep az is, hogy Julian miként reagál a kérdésemre. Csípőből jött persze, és sikerült megsértenem vele. Vagy megbántani. Egyre megy. Ezt elcsesztem rendesen.
- Ne haragudj. Az anyám jön mindig a mikor telepedsz már le kérdéssel és ő egyből unokázni akar. Ez a válasz már berögzült bennem, régóta téma közöttünk.
Barátnők és más női rokonok is mindig a szokásos sorral jönnek. Mikor lesz már egy normális rendes barátod, aki nem akar kinyírni? Mikor lesz már esküvő? Mikor lesz már gyerek? S persze egy gyerek nem gyerek, kettő kell. Úgy az igazi. Julian menni készül, érzem hogy csak alibiként hozza fel a barátját.
- Én vissza megyek a kabinunkba. Van egy olyan érzésem, hogyha eltörik a pohár, a nyaralós felügyelő engem fog elővenni érte.
Így legalább Julian tudja, hogy merre megyek és nem fogunk egymásba botlani, még véletlenül sem. Jobb így. Lassan indulok el, ahogy Julian is elindul valamerre, hogy a kabinunk ajtaját magamra zárhassam és ki tudjam fújni magam. Nincs mese. Ez az utolsó út. Legalábbis Ázsiában. Az elkövetkező időket megpróbálom Amerikára és Európára korlátozni. Már ha túlélem ezt az utat. Túl sok feszültséggel jár, s főleg így, hogy gyakorlatilag vadászik rám valaki.... Kell a francnak ez a púp a hátamra.

**Julian Carter**

Chinese adventure

Murders on the Lohit River

Figyelmesen hallgatom céljait és vágyait, a beszámolóját arról hol járt és hol nem járt, miközben bólogatok rá, noha egy ponton eléggé meglep. Ez az a pont volt, amikor visszakérdezett, hogy családalapításon gondolkodok-e. Ami azt illeti fogalmam sem volt honnan jött neki ez a gondolat. Talán félreérthetően fogalmaztam, vagy szimplán csak a női logika, nem tudom, de nem gondolkodtam még el ilyesmin, nem ezért kérdeztem.
Eszembe jutott Roman, amikor még a gyerekei velünk voltak. Velük megtapasztaltam milyen családban élni. Átvettem az anyjuk helyét és két apaként neveltük a gyerekeket. Hogy milyen érzés volt? Jó érzés. Megtapasztaltam az apaság jó és rossz oldalát is, volt családom. Szerető párom és a gyerekek, aki egy idő után elfogadtak és apjukként szerettek engem is. Hányszor húztam ki őket a bajból és tartottam a hátam, ha kellett? Aztán egyszer csak véget ért. A gyerekek egy részét elperelte az anyjuk, az egyik kislányt meggyilkolták és a többi. Aztán szépen mi is elváltunk Romannel, mert tett olyan dolgokat, amik nekem már nem fértek bele a tűrőképességembe.
Nem tudom akarnék-e saját családot alapítani. Már elmúltam negyven, sőt, lassan negyvenöt éves leszek. Már biztosan elkéstem. De belegondolva... talán nem is vagyok apának való. Amilyen életet élek, talán nem arra teremtettem. Az életem úgyis éveken át, míg meg nem ismertem Romant egyedül éltem. Nem volt sem családom, sem gyerekem, sem párom, semmim, csak futó kalandok, akció és alkohol-cigi és akkor is boldog voltam. Gondtalan.
Akarnám én ezt újra felrúgni? Nem tudom.
Kicsit rosszul esik a pimasz tekintete, de nem hibáztatom, nem ismeri az eddigi életemet, nem tudhatja, hogy miket éltem meg és miket nem, így nem is igazán haragszom rá, amiért úgy néz, ahogy néz. Hallgattam ő milyen családot szeretne. Hasonlót, mint, ami nekem volt Roman mellett.
Újabb kérdés, ami még jobban belemegy abba, hogy milyen családot szeretnék a jövőre való tekintettel.
- Nem tudom... - feleltem kissé komoran, majd ellöktem magam a korláttól. - Én most... azt hiszem megkeresem kicsit Wangot. Majd beszélünk - tettem zsebre kezeim és elindultam. Persze ez csak alibi volt, hogy kicsit egyedül lehessek, nem Wangot akartam megkeresni, de úgy éreztem szükségem van egy kis egyedüllétre.

● Zene ● Helyszín ● Helyszín 2 ● Öltözet ●

✦

**Josett de la Roche**

Josette & Julian

Murders on the Lohit River

A beszélgetésekből egy s mást levonok azért. Julian és Wang jó barátok, szemmel láthatóan jól elvannak egymás társaságában. S bár Julian is bitang jól verekszik, ez tény, Wang volt a mestere. Legalábbis az egyik, akitől tanult. Tehát Wang is nagyon ügyes. Így kicsit nyugodtabb vagyok az utat illetően, de reménykedem abban is; hogy a korábban történtek nem fognak megismétlődni. Csak biztonságban leszek ezen a hajón?! Legalábbis remélem. Nem szólok bele a beszélgetésükbe. Élvezem az időt és igen, Julian társaságát is. Majd felbukkan egy nem várt ismerős is ezen a hajón. Hogy a fene vinné el a felügyelőt. Bármi is történik most már ezen az átkozott hajón, akárcsak egy pohár törik is el, a felügyelő tutira minket fog okolni érte. Csak inteni van erőm köszönésképpen, mert nem akarok bunkónak tűnni. De most legszívesebben visszamennék a kabinunkba és elbújnék a világ elől. Ami tőlem szokatlan érzés, hiszen nem szoktam ennyire kétségbe esni, sem pedig kiakadni. Így mikor Julian megfogja a kezem és elhúz szó szerint a mélypontomról, hagyom magam. A bárig meg sem állunk, ahol különféle koktélokkal tudnak minket szórakoztatni. Julian belekortyol, én viszont csont nélkül lehúzom a magamét és még csak nem is pislogok. Akár van benne alkohol, akár nincs. A következőnél már vissza fogom magam és veszek egy mély levegőt. Julian érdeklődést mutat a terveim iránt és hát nincs okom arra, hogy titkolózzam előtte. S persze segített és még most is velem van, pedig ép eszű ember már sarkon fordult volna és futna hazáig. Elhúzom a számat, de mosolyra váltok. Azért annyira nincs nagy baj.
- Legalább két alkalommal jártam minden kontinensen. Amerika teljes hosszában, Európa, Ázsia és Ausztrália is meg volt már. Afrikában még csak két alkalommal. Az országok sorát hát, nem is tudnám szerintem felsorolni. De legalábbis sok időbe tellene. Afrika, Kína úgy egészében még java részt érintetlen a részemről. Ezeket szeretném még pótolni, ha mondhatom így.
- Apámnak elég nagy gyűjteménye van, tényleg minden kontinensről volt valamije. Szeretnék "felzárkózni" mellé. Ez most a célom, csak... nőként nem olyan egyszerű még mindig. Sok helyen még így sem vesznek komolyan. Sőt, emberszámba. Ha elérem a célom, ez is változni fog. Akkor talán félig-meddig visszavonulok a szakmától.
Ha mindenhol elismerik a nevem, mint műgyűjtő és mint művészettörténész is persze, akkor leállok az utazgatással. Ami nem feltétlen jelenti azt, hogy nem mozdulok ki otthonról soha többé. Csak a magam kedvére utazok és nem vásárolok fel mindenfélét. Szeretnék családot én is. Több barátom, rokonom és kollégám családos ember. Látom a boldogságukat, meg persze a kínjaikat is, amikkel együtt jár a család. És igen, kicsit féltékeny is vagyok néha ezért, bár nem adom jelét. Amiben lehet, segítek nekik és élvezem ezeket az eseteket. A kérdésözön végén felpillantok Julianre.
- Miért? Csak nem családalapítást fontolgatsz?
Most talán kicsit pimasz lehet a tekintetem, ahogy rá nézek. Kissé talán kirívóan, majd elmosolyodom.
- Én is akarok majd családot és valahol letelepedni. Az utazgatásról azért nem mondok le teljesen, de már nem fogom Afrika mélyét bejárni, vagy a Himalája körül őgyelegni. Szeretnék én is gyerekeket, többet is. Nagy családot, mert én egyke vagyok és az nem volt nagy buli.
- Na és te? Nagy család, vagy kis család? Vagy inkább maradsz örök szingli?

**Julian Carter**

Chinese adventure

Murders on the Lohit River

A beszélgetéssel nem volt gond, Wang beszélt angolul, bár megvolt a maga akcentusa és erősen érződött, hogy kínai, aki megtanult angolul. Régi jó barát és őszintén szólva örülök a felbukkanásának, mert így még nagyobb biztonságban vagyunk. Wang még nálam is jobb és mozgékonyabb harcos és neki is remekül vág az esze. Szerintem át is látott rajtam, csak nem akart kellemetlen helyzetbe hozni. Jól állunk. Ha itt is történik valami, akkor már hárman leszünk a gyilkos nyomában, az pedig tuti, hogy innen a hajóról nem fogják tudni a folyón elrabolni Josettet. Szóval ez már jó jel.
Nos, miközben mi Wanggal beszélgettünk egy újabb ismerős arc jelent meg a hajó fedélzetén, aki - nem meglepő módon - egyből kiszúrt minket. Sőt, mintha tudta volna, hogy a hajón vagyunk és esélyesen keresett is minket. Zhang Hou felügyelő. Enyhe mosollyal intett nekünk és elindult felénk a szép fekete öltönyében.
- Nocsak felügyelő, nyaral? - kérdeztem angolul, hiszen tudjuk róla, hogy beszéli a nyelvet és meglepettséget színleltem.
- Tán egy nyomozó nem mehet szabadságra? - kérdezett vissza.
- De, csak gyanús nekem, hogy pont itt nyaral, ezen a hajón, a mi társaságunkban - mondtam, Wang pedig gyanakodva méregetett minket. - De persze nem gyártok összeesküvés elméleteket - emeltem fel kezeim. - Kiránduljon, megérdemli, sokat dolgozik.
- Ha magán múlik, mindig van munka - felelte csípősen, Wang pedig kuncogni kezdett. - Remélem zavartalanul fog telni a hajó út.
- Gondolom. Én is ebben bízok - mosolyogtam, majd megfogtam Josette kezét és tovább álltam vele. - Gyere drágám - mosolyogtam rá, majd intettem Zhangnek. - Kellemes hajó utat, felügyelő! - aztán előre fordultam és megindultam a bár felé, Wang pedig ment a dolgára. Ki tudja mit keres itt...
Igazából már nem is gondolkodtam sem Wangon, sem Zhangen, hanem whiskey híján egy kellemes koktélt kezdtem kortyolgatni és a korlátnak dőlve szemléltem a vizet, majd Josie felé fordultam.
- Hány kontinensen jártál már? Vagy kérdezhetem úgy is, hány országban? - puhatolóztam. - Nem szeretnél egyszer letelepedni valahol és ott élni? Mármint... meddig szeretnéd folytatni ezt a vándorló életet? Nem mintha baj lenne, vagy bármi, csak érdekel. Van egy célod, amit ha elérsz, befejezed, vagy az utazás örökké életed része lesz?
- Tessék - mosolyogtam rá.

● Zene ● Helyszín ● Helyszín 2 ● Öltözet ●

✦

**Josett de la Roche**

Josette & Julian

Murders on the Lohit River

El vagyok átkozva. Tuti hogy el vagyok átkozva. Az elindulásunk óta hallottam már párszor, hogy Julian olyan kb, mint egy fekete macska és lehet, csak bajom lesz vele. Mégis úgy tűnik; hogy inkább velem van a baj most, és nem ővele. Hiszen engem akartak elrabolni, szóval most nem a férfi a ludas. Nagyon is hősiesen viselkedett, mon tigre. Megvédett és mindezek után is hajlandó velem tartani. A rendőrségről kiszabadulván vissza tértünk a szállodánkba, ahol is első dolgom volt, hogy kidobtam a ruhám. Jócskán szakadt volt. Tusolás, pihenés, készülődés. Irány a hajó!
A felszállás kicsit elhúzódott, de kényelmesbe öltöztem és szép időnk volt; így nem volt okom panaszkodni. Nem hoztam sok csomagot magammal, hogy ne legyen gondom a cipekedéssel. A hajon pedig közös kabint kérünk, két ágyasat ez igaz; de biztonságosabbnak érzem így, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Lepakolunk a kabinban, majd felmegyünk a fedélzetre, hogy élvezzük a napsütést és a jó időt.
A fedélzeten helyet foglalunk pár szendviccsel és pezsgővel karöltve, mikor Julian felfedez egy régi ismerőst. Rámosolygok és én is intek neki, hogy üljön le hozzánk. S lám, két régi jó barát, úgy olvasnak egymásban, mint egy könyvben. Mikor köszönök és beszélek, azt angolul teszem. Nem kell feltétlenül tudnia mindenkinek, hogy beszélek kínaiul.
- Hasonlóképp örülök a találkozásnak. Igen, már bizonyította, hogy mellette nagy biztonságban leszek. Szóval örülök a döntésemnek, a találkozásunknak; s hogy ilyen remek tanítványa van.
Dicsérem mindkét férfit és valóban örülök annak, hogy össze akadtam a kis tigrisemmel. Egyszer már megvédett és tudom, hogy vigyázni fog rám. Nincs kétségem afelől sem, hogy miként tudnék a kedvére tenni. De ez az út most elég sok rizikóval jár. Muszáj óvatosnak lennem.
- Azért nem teljesen a munka miatt vagyok itt. Régóta szerettem volna már eljönni ide. Így ez az út most kicsit kikapcsolódás, kicsit terepszemle, hogy úgy mondjam. Művészettörténelemmel foglalkozom, többek között.

**Julian Carter**

Chinese adventure

Murders on the Lohit River

Nem is tudom hány órája lehettünk Kínában, de máris a feje tetejére állt minden. Kezdve a repülőgépen történt gyilkossággal, majd az étteremben történt esettel és még az a sok aprósággal, ami mindezek mellett szóba jöhetett, pl.: Zhang felügyelő, a titokzatos spanyol, a gépfegyveres és a többi és a többi. De volt pár szabad óránk, hogy rendbe szedjük magunkat és készülődni kezdjünk a hajó útra. Becsomagoltunk mindent, ami nekünk kellhet, majd elindultunk a kikötőbe.
Az ominózus kikötőben már elég sokan voltak, szóval sorban kellett állnunk, hogy araszolva, de mi is felkerüljünk a hajóra, ahol lepakoltunk a kabinunkban. Biztonsági okokból közös kabinba mentünk, viszont nem közös ágyunk lesz. Annyira nem voltam bátor, hogy egy francia ágyas kabint kérjek alig egy napos ismeretség után. Bár aki nem kockáztat, nem nyer, ugye?
Tehát lecuccoltunk, majd kimentünk a hajóra, hogy felmérjük a terepet, igyunk egy kis pezsgőt és nassoljunk egy kicsit a zsúr szendvicsekből, meg minden, amikor is a szemeimmel megpillantottam egy ismerős alakot.
- Wang! - intettem oda a kínainak, aki észre is vett és hozzánk sétált.
- Szia Julian - felelte angolul, de kínai akcentussal és el is mosolyodott. - Újra Kínában?
- De csak nyaralási céllal a... női barátommal. Én nyaralok, ő pedig üzleti úton van. A testőre vagyok. Josette de la Roche - mutattam be Josiet. - Josie, ő itt Wang Weiguang. Valamikor a kung-fu edzőm volt. Barát.
- Ha Julian vigyáz önre, akkor határozottan jó kezekben van. Wang vagyok - nyújtott kezet Josettenek. - Örvendek a találkozásnak. Remélem jól érzi itt magát nálunk - mondta mosolyogva, majd szemügyre vett engem. - Verekedtél?
- Am... gondolod? - kérdeztem vissza ostoba módon, de csak mert zavarban voltam. - Igen. Volt egy kis... afférom - feleltem, de láttam rajta, hogy csomó kérdőjel ugrál a szemei előtt és a feje felett. - De nem lényeges. Jelentéktelen.
- Téged ismerve az nem olyan biztos, de megértem, ha nem akarsz róla beszélni.
- Te pedig nosztalgiázol?
- Igen. Eljöttem erre a hajó útra, aztán Tibetnél megállok és megkeresem a kolostort, ahol nevelkedtem. Eltöltök ott pár napot.
Miközben ő beszélt, a pincérnők jöttek-mentek, én pedig el is vettem egy koktélt magamnak és Josettenek is. Tudtam, Wang nem egy nagy alkohol kedvelő, így neki nem. Ő majd főz magának teát. A poharat átnyújtottam Josienak, amiben a neki elvett koktél volt.
- Tessék - mosolyogtam rá.

● Zene ● Helyszín ● Helyszín 2 ● Öltözet ●

✦

Ajánlott tartalom

» River of no return ~ R&L
» River Henderson, M.D.
» River & Tate
» River Blue
» the river ~ Rosalie & Isaiah