Murders on the Lohit River

Vendég

Chinese adventure

Nem is tudom hány órája lehettünk Kínában, de máris a feje tetejére állt minden. Kezdve a repülőgépen történt gyilkossággal, majd az étteremben történt esettel és még az a sok aprósággal, ami mindezek mellett szóba jöhetett, pl.: Zhang felügyelő, a titokzatos spanyol, a gépfegyveres és a többi és a többi. De volt pár szabad óránk, hogy rendbe szedjük magunkat és készülődni kezdjünk a hajó útra. Becsomagoltunk mindent, ami nekünk kellhet, majd elindultunk a kikötőbe.
Az ominózus kikötőben már elég sokan voltak, szóval sorban kellett állnunk, hogy araszolva, de mi is felkerüljünk a hajóra, ahol lepakoltunk a kabinunkban. Biztonsági okokból közös kabinba mentünk, viszont nem közös ágyunk lesz. Annyira nem voltam bátor, hogy egy francia ágyas kabint kérjek alig egy napos ismeretség után. Bár aki nem kockáztat, nem nyer, ugye?
Tehát lecuccoltunk, majd kimentünk a hajóra, hogy felmérjük a terepet, igyunk egy kis pezsgőt és nassoljunk egy kicsit a zsúr szendvicsekből, meg minden, amikor is a szemeimmel megpillantottam egy ismerős alakot.
- Wang! - intettem oda a kínainak, aki észre is vett és hozzánk sétált.
- Szia Julian - felelte angolul, de kínai akcentussal és el is mosolyodott. - Újra Kínában?
- De csak nyaralási céllal a... női barátommal. Én nyaralok, ő pedig üzleti úton van. A testőre vagyok. Josette de la Roche - mutattam be Josiet. - Josie, ő itt Wang Weiguang. Valamikor a kung-fu edzőm volt. Barát.
- Ha Julian vigyáz önre, akkor határozottan jó kezekben van. Wang vagyok - nyújtott kezet Josettenek. - Örvendek a találkozásnak. Remélem jól érzi itt magát nálunk - mondta mosolyogva, majd szemügyre vett engem. - Verekedtél?
- Am... gondolod? - kérdeztem vissza ostoba módon, de csak mert zavarban voltam. - Igen. Volt egy kis... afférom - feleltem, de láttam rajta, hogy csomó kérdőjel ugrál a szemei előtt és a feje felett. - De nem lényeges. Jelentéktelen.
- Téged ismerve az nem olyan biztos, de megértem, ha nem akarsz róla beszélni.
- Te pedig nosztalgiázol?
- Igen. Eljöttem erre a hajó útra, aztán Tibetnél megállok és megkeresem a kolostort, ahol nevelkedtem. Eltöltök ott pár napot.
Miközben ő beszélt, a pincérnők jöttek-mentek, én pedig el is vettem egy koktélt magamnak és Josettenek is. Tudtam, Wang nem egy nagy alkohol kedvelő, így neki nem. Ő majd főz magának teát. A poharat átnyújtottam Josienak, amiben a neki elvett koktél volt.
- Tessék - mosolyogtam rá.

● Zene ● Helyszín ● Helyszín 2 ● Öltözet ●

✦

**Josett de la Roche**

Josette & Julian

Murders on the Lohit River

El vagyok átkozva. Tuti hogy el vagyok átkozva. Az elindulásunk óta hallottam már párszor, hogy Julian olyan kb, mint egy fekete macska és lehet, csak bajom lesz vele. Mégis úgy tűnik; hogy inkább velem van a baj most, és nem ővele. Hiszen engem akartak elrabolni, szóval most nem a férfi a ludas. Nagyon is hősiesen viselkedett, mon tigre. Megvédett és mindezek után is hajlandó velem tartani. A rendőrségről kiszabadulván vissza tértünk a szállodánkba, ahol is első dolgom volt, hogy kidobtam a ruhám. Jócskán szakadt volt. Tusolás, pihenés, készülődés. Irány a hajó!
A felszállás kicsit elhúzódott, de kényelmesbe öltöztem és szép időnk volt; így nem volt okom panaszkodni. Nem hoztam sok csomagot magammal, hogy ne legyen gondom a cipekedéssel. A hajon pedig közös kabint kérünk, két ágyasat ez igaz; de biztonságosabbnak érzem így, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Lepakolunk a kabinban, majd felmegyünk a fedélzetre, hogy élvezzük a napsütést és a jó időt.
A fedélzeten helyet foglalunk pár szendviccsel és pezsgővel karöltve, mikor Julian felfedez egy régi ismerőst. Rámosolygok és én is intek neki, hogy üljön le hozzánk. S lám, két régi jó barát, úgy olvasnak egymásban, mint egy könyvben. Mikor köszönök és beszélek, azt angolul teszem. Nem kell feltétlenül tudnia mindenkinek, hogy beszélek kínaiul.
- Hasonlóképp örülök a találkozásnak. Igen, már bizonyította, hogy mellette nagy biztonságban leszek. Szóval örülök a döntésemnek, a találkozásunknak; s hogy ilyen remek tanítványa van.
Dicsérem mindkét férfit és valóban örülök annak, hogy össze akadtam a kis tigrisemmel. Egyszer már megvédett és tudom, hogy vigyázni fog rám. Nincs kétségem afelől sem, hogy miként tudnék a kedvére tenni. De ez az út most elég sok rizikóval jár. Muszáj óvatosnak lennem.
- Azért nem teljesen a munka miatt vagyok itt. Régóta szerettem volna már eljönni ide. Így ez az út most kicsit kikapcsolódás, kicsit terepszemle, hogy úgy mondjam. Művészettörténelemmel foglalkozom, többek között.

Vendég

Chinese adventure

Murders on the Lohit River

A beszélgetéssel nem volt gond, Wang beszélt angolul, bár megvolt a maga akcentusa és erősen érződött, hogy kínai, aki megtanult angolul. Régi jó barát és őszintén szólva örülök a felbukkanásának, mert így még nagyobb biztonságban vagyunk. Wang még nálam is jobb és mozgékonyabb harcos és neki is remekül vág az esze. Szerintem át is látott rajtam, csak nem akart kellemetlen helyzetbe hozni. Jól állunk. Ha itt is történik valami, akkor már hárman leszünk a gyilkos nyomában, az pedig tuti, hogy innen a hajóról nem fogják tudni a folyón elrabolni Josettet. Szóval ez már jó jel.
Nos, miközben mi Wanggal beszélgettünk egy újabb ismerős arc jelent meg a hajó fedélzetén, aki - nem meglepő módon - egyből kiszúrt minket. Sőt, mintha tudta volna, hogy a hajón vagyunk és esélyesen keresett is minket. Zhang Hou felügyelő. Enyhe mosollyal intett nekünk és elindult felénk a szép fekete öltönyében.
- Nocsak felügyelő, nyaral? - kérdeztem angolul, hiszen tudjuk róla, hogy beszéli a nyelvet és meglepettséget színleltem.
- Tán egy nyomozó nem mehet szabadságra? - kérdezett vissza.
- De, csak gyanús nekem, hogy pont itt nyaral, ezen a hajón, a mi társaságunkban - mondtam, Wang pedig gyanakodva méregetett minket. - De persze nem gyártok összeesküvés elméleteket - emeltem fel kezeim. - Kiránduljon, megérdemli, sokat dolgozik.
- Ha magán múlik, mindig van munka - felelte csípősen, Wang pedig kuncogni kezdett. - Remélem zavartalanul fog telni a hajó út.
- Gondolom. Én is ebben bízok - mosolyogtam, majd megfogtam Josette kezét és tovább álltam vele. - Gyere drágám - mosolyogtam rá, majd intettem Zhangnek. - Kellemes hajó utat, felügyelő! - aztán előre fordultam és megindultam a bár felé, Wang pedig ment a dolgára. Ki tudja mit keres itt...
Igazából már nem is gondolkodtam sem Wangon, sem Zhangen, hanem whiskey híján egy kellemes koktélt kezdtem kortyolgatni és a korlátnak dőlve szemléltem a vizet, majd Josie felé fordultam.
- Hány kontinensen jártál már? Vagy kérdezhetem úgy is, hány országban? - puhatolóztam. - Nem szeretnél egyszer letelepedni valahol és ott élni? Mármint... meddig szeretnéd folytatni ezt a vándorló életet? Nem mintha baj lenne, vagy bármi, csak érdekel. Van egy célod, amit ha elérsz, befejezed, vagy az utazás örökké életed része lesz?
- Tessék - mosolyogtam rá.

● Zene ● Helyszín ● Helyszín 2 ● Öltözet ●

✦

**Josett de la Roche**

Josette & Julian

Murders on the Lohit River

A beszélgetésekből egy s mást levonok azért. Julian és Wang jó barátok, szemmel láthatóan jól elvannak egymás társaságában. S bár Julian is bitang jól verekszik, ez tény, Wang volt a mestere. Legalábbis az egyik, akitől tanult. Tehát Wang is nagyon ügyes. Így kicsit nyugodtabb vagyok az utat illetően, de reménykedem abban is; hogy a korábban történtek nem fognak megismétlődni. Csak biztonságban leszek ezen a hajón?! Legalábbis remélem. Nem szólok bele a beszélgetésükbe. Élvezem az időt és igen, Julian társaságát is. Majd felbukkan egy nem várt ismerős is ezen a hajón. Hogy a fene vinné el a felügyelőt. Bármi is történik most már ezen az átkozott hajón, akárcsak egy pohár törik is el, a felügyelő tutira minket fog okolni érte. Csak inteni van erőm köszönésképpen, mert nem akarok bunkónak tűnni. De most legszívesebben visszamennék a kabinunkba és elbújnék a világ elől. Ami tőlem szokatlan érzés, hiszen nem szoktam ennyire kétségbe esni, sem pedig kiakadni. Így mikor Julian megfogja a kezem és elhúz szó szerint a mélypontomról, hagyom magam. A bárig meg sem állunk, ahol különféle koktélokkal tudnak minket szórakoztatni. Julian belekortyol, én viszont csont nélkül lehúzom a magamét és még csak nem is pislogok. Akár van benne alkohol, akár nincs. A következőnél már vissza fogom magam és veszek egy mély levegőt. Julian érdeklődést mutat a terveim iránt és hát nincs okom arra, hogy titkolózzam előtte. S persze segített és még most is velem van, pedig ép eszű ember már sarkon fordult volna és futna hazáig. Elhúzom a számat, de mosolyra váltok. Azért annyira nincs nagy baj.
- Legalább két alkalommal jártam minden kontinensen. Amerika teljes hosszában, Európa, Ázsia és Ausztrália is meg volt már. Afrikában még csak két alkalommal. Az országok sorát hát, nem is tudnám szerintem felsorolni. De legalábbis sok időbe tellene. Afrika, Kína úgy egészében még java részt érintetlen a részemről. Ezeket szeretném még pótolni, ha mondhatom így.
- Apámnak elég nagy gyűjteménye van, tényleg minden kontinensről volt valamije. Szeretnék "felzárkózni" mellé. Ez most a célom, csak... nőként nem olyan egyszerű még mindig. Sok helyen még így sem vesznek komolyan. Sőt, emberszámba. Ha elérem a célom, ez is változni fog. Akkor talán félig-meddig visszavonulok a szakmától.
Ha mindenhol elismerik a nevem, mint műgyűjtő és mint művészettörténész is persze, akkor leállok az utazgatással. Ami nem feltétlen jelenti azt, hogy nem mozdulok ki otthonról soha többé. Csak a magam kedvére utazok és nem vásárolok fel mindenfélét. Szeretnék családot én is. Több barátom, rokonom és kollégám családos ember. Látom a boldogságukat, meg persze a kínjaikat is, amikkel együtt jár a család. És igen, kicsit féltékeny is vagyok néha ezért, bár nem adom jelét. Amiben lehet, segítek nekik és élvezem ezeket az eseteket. A kérdésözön végén felpillantok Julianre.
- Miért? Csak nem családalapítást fontolgatsz?
Most talán kicsit pimasz lehet a tekintetem, ahogy rá nézek. Kissé talán kirívóan, majd elmosolyodom.
- Én is akarok majd családot és valahol letelepedni. Az utazgatásról azért nem mondok le teljesen, de már nem fogom Afrika mélyét bejárni, vagy a Himalája körül őgyelegni. Szeretnék én is gyerekeket, többet is. Nagy családot, mert én egyke vagyok és az nem volt nagy buli.
- Na és te? Nagy család, vagy kis család? Vagy inkább maradsz örök szingli?

Vendég

Chinese adventure

Murders on the Lohit River

Figyelmesen hallgatom céljait és vágyait, a beszámolóját arról hol járt és hol nem járt, miközben bólogatok rá, noha egy ponton eléggé meglep. Ez az a pont volt, amikor visszakérdezett, hogy családalapításon gondolkodok-e. Ami azt illeti fogalmam sem volt honnan jött neki ez a gondolat. Talán félreérthetően fogalmaztam, vagy szimplán csak a női logika, nem tudom, de nem gondolkodtam még el ilyesmin, nem ezért kérdeztem.
Eszembe jutott Roman, amikor még a gyerekei velünk voltak. Velük megtapasztaltam milyen családban élni. Átvettem az anyjuk helyét és két apaként neveltük a gyerekeket. Hogy milyen érzés volt? Jó érzés. Megtapasztaltam az apaság jó és rossz oldalát is, volt családom. Szerető párom és a gyerekek, aki egy idő után elfogadtak és apjukként szerettek engem is. Hányszor húztam ki őket a bajból és tartottam a hátam, ha kellett? Aztán egyszer csak véget ért. A gyerekek egy részét elperelte az anyjuk, az egyik kislányt meggyilkolták és a többi. Aztán szépen mi is elváltunk Romannel, mert tett olyan dolgokat, amik nekem már nem fértek bele a tűrőképességembe.
Nem tudom akarnék-e saját családot alapítani. Már elmúltam negyven, sőt, lassan negyvenöt éves leszek. Már biztosan elkéstem. De belegondolva... talán nem is vagyok apának való. Amilyen életet élek, talán nem arra teremtettem. Az életem úgyis éveken át, míg meg nem ismertem Romant egyedül éltem. Nem volt sem családom, sem gyerekem, sem párom, semmim, csak futó kalandok, akció és alkohol-cigi és akkor is boldog voltam. Gondtalan.
Akarnám én ezt újra felrúgni? Nem tudom.
Kicsit rosszul esik a pimasz tekintete, de nem hibáztatom, nem ismeri az eddigi életemet, nem tudhatja, hogy miket éltem meg és miket nem, így nem is igazán haragszom rá, amiért úgy néz, ahogy néz. Hallgattam ő milyen családot szeretne. Hasonlót, mint, ami nekem volt Roman mellett.
Újabb kérdés, ami még jobban belemegy abba, hogy milyen családot szeretnék a jövőre való tekintettel.
- Nem tudom... - feleltem kissé komoran, majd ellöktem magam a korláttól. - Én most... azt hiszem megkeresem kicsit Wangot. Majd beszélünk - tettem zsebre kezeim és elindultam. Persze ez csak alibi volt, hogy kicsit egyedül lehessek, nem Wangot akartam megkeresni, de úgy éreztem szükségem van egy kis egyedüllétre.

● Zene ● Helyszín ● Helyszín 2 ● Öltözet ●

✦

**Josett de la Roche**

Josette & Julian

Murders on the Lohit River

Nem tudom, hogy ez a tipikus női logika nálam, vagy valóban félre értettem Julian kérdését. De ha tőlem azt kérdezik, hogy mikor akarok már végre letelepedni, ott a következő lépés, a miért nincs még családod? Persze leginkább anyám miatt, hiszen nála gyakran merül fel ez a kérdéskör. Az apám már meghalt, joggal szeretne már unokázni. De még nem érzem úgy, hogy bárkinek is be tudnám adni a derekam. Julian kérdése belőlem ezt a már alap reakciót hozza elő. Persze hogy szeretnék már letelepedni. Főleg biztonságban lenni ugye, mert ez a mostani nem az első eset volt, hogy valaki miatt bajba kerülök. Így meglep az is, hogy Julian miként reagál a kérdésemre. Csípőből jött persze, és sikerült megsértenem vele. Vagy megbántani. Egyre megy. Ezt elcsesztem rendesen.
- Ne haragudj. Az anyám jön mindig a mikor telepedsz már le kérdéssel és ő egyből unokázni akar. Ez a válasz már berögzült bennem, régóta téma közöttünk.
Barátnők és más női rokonok is mindig a szokásos sorral jönnek. Mikor lesz már egy normális rendes barátod, aki nem akar kinyírni? Mikor lesz már esküvő? Mikor lesz már gyerek? S persze egy gyerek nem gyerek, kettő kell. Úgy az igazi. Julian menni készül, érzem hogy csak alibiként hozza fel a barátját.
- Én vissza megyek a kabinunkba. Van egy olyan érzésem, hogyha eltörik a pohár, a nyaralós felügyelő engem fog elővenni érte.
Így legalább Julian tudja, hogy merre megyek és nem fogunk egymásba botlani, még véletlenül sem. Jobb így. Lassan indulok el, ahogy Julian is elindul valamerre, hogy a kabinunk ajtaját magamra zárhassam és ki tudjam fújni magam. Nincs mese. Ez az utolsó út. Legalábbis Ázsiában. Az elkövetkező időket megpróbálom Amerikára és Európára korlátozni. Már ha túlélem ezt az utat. Túl sok feszültséggel jár, s főleg így, hogy gyakorlatilag vadászik rám valaki.... Kell a francnak ez a púp a hátamra.

Vendég

Chinese adventure

Murders on the Lohit River

Nem haragudtam Josiera, nem tudhatta és én sem, amikor meggondolatlanul belefogtam ebbe a beszélgetésbe. Hiba volt kérdeznem, de akkor még egyikünk sem tudhatta mi fog ebből kisülni. Talán igazságtalan voltam vele, hogy csak úgy otthagytam? Nem tudom. Csak nem előtte akartam kiborulni és búslakodni, de tudom, hogy talán átlátott rajtam. Nem akartam megkeresni Wangot, csak egyedül akartam lenni. És inni. Egy whiskey, két whiskey, de többet nem ittam. Nem, mintha megárott volna, hiszen kemény alkoholista voltam, két whiskey nekem olyan, mint másoknak egy pohár sör, viszont tudtam, ha most elkezdek ennél is jobban piálni, nehezen fogom tudni letenni.
Gondolataim szüntelen a család témakörben zsongtak, azon gondolkodtam, vajon mit is akarok az élettől, hiszen annyira céltalanná vált újra a sorsom. Csak teltek a napok és a hetek, de lényegi értelmük nem volt. Tényéeg így akarok élni? Nem tudom mennyi időm van még hátra, de tudtam, hogy ez nem megoldás. Rendbe kellene szednem az életem.
Megkerestem Wangot, majd a kabinjában össze is csaptunk. Egy kis hecc harc. Nem vertük egymást laposra, csak edzettünk kicsit, hogy levezessem a feszültségem, de igazából annyira meg sem izzasztottuk egymást. Azért így már jobban éreztem magam, hogy ki tudtam verni magamból az indulataim és a sötét gondolataim.
Lassan megindultam a kabinunkba. Valamivel jobb passzban voltam, de meglepetésemre az ajtó zárva volt. Bekopogtam.
- Josie, Carter vagyok. Nyisd ki kérlek. És ne aggódj, nem fognak fegyvert a tarkómhoz - nevettem, majd mikor ajtót nyitott menten át is karoltam a derekánál és az ajtófélfának nyomva megcsókoltam. Ha módomban állt, hosszan.
- Ne haragudj, hogy csak úgy leléptem. Bunkó voltam. Csak mélyen érintett a kérdés, mert... volt már egy családom, csak épp elvesztettem őket. És sok rossz emlékem lett. Nem te vagy a hibás, nem tudhattad. Nem számítottam rá, hogy mit fogsz kérdezni. Sok ideig egyedül voltam, aztán hirtelen lett családom, majd megint magamra maradtam és magam sem tudom hová tart az életem és mit kezdjek magammal. Csak élek egymagamnak és azt sem tudom boldog vagyok-e.
Nem akartalak megbántani.
Sóhajtottam, majd, ha nem húzodott el, vagy engedte, akkor újra megcsókoltam. Már, ha az első csókos jelenetet nem rosszul reagálta le, mert akkor nyilván nem teszem, hanem tiszteletben tartom, hogy nem akar velem csókolódzni.

● Zene ● Helyszín ● Helyszín 2 ● Öltözet ●

✦

**Josett de la Roche**

Josette & Julian

Murders on the Lohit River

Az ágyamon eldőlve töröm a fejem. Vagyis inkább bámulom a plafont, bár oda nincs felvésve annak a faszkalapnak a neve, aki az életemre tör. Sajnos. Az sincs felfestve szivárványszín betűkkel, hogy ~ Josie, a következőket kell tenned; hogy boldog és szabad legyél.~ Ezért szintén kár. Nagyot sóhajtok és felkelek az ágyról. Mivel az ajtót magamra zártam, el tudok merülni magamban. A ruhám nem zavar semmiben, így leülök a szőnyegre és a számomra megszokott lótusz ülésben meditálni kezdek. Julian szomorú arca újra és újra felbukkan előttem; de lassan felbukkan előttem a lótuszvirág s én elmerülök a szirmok között. Ahogy megnyugszik a lelkem, úgy csitul el az elmém is. Végigszállok emlékeim fölött, ám a gyerekkoromat gyorsan magam mögött hagyom. Kutatom az emlékképek között azokat az arcokat, akik most szóba kerülhetnek. Nem szelektálok nagyon, megtartom azokat, akik latin származásúak. Próbálom felidézni a tetteket, amikkel kötődnek hozzám valamilyen módon. Ámbár az is igaz, hogy az illető lehet valakinek a barátja, ismerőse, rokona. Mégsem értem, miért akarnak rajtam bosszút állni? Kinek lehetek útjában? Ki a francnak áll érdekében az, hogy eltűnjek erről a világról? Törd a fejed Josie, vagy a te nyakad törik ki! Tapodtat sem jutok közelebb a megoldáshoz. Annyi biztos, hogy óvatosnak kell lennem. Ez a hajóút régi álmom, nem szakítom meg. Végig csinálom és ha belegebedek is, de élvezni fogom. Utána visszatérek Amerikába, és apránként átalakítom az életem. Valahogy.
Apránként vissza térek, s kinyújtom a lábaim. Hátravágom magam a szőnyegen és fújok egy nagyot. Épp eldöntöm, hogy feltápászkodom végre és valami értelmes elfoglaltság után nézek, mikor kopogtatnak az ajtón. Julian az. Vidám hangon kérlel, hogy engedjem be és esküszik arra, hogy nem nyomnak fegyvert a fejéhez. Elmosolyodom. Ez már inkább hasonlít arra a férfira, akit az edzőteremben megismertem. De érzem valahogy, hogy még nem az igazi. Talán nem is volt eddig sem az? Felállok és ajtót nyitok, persze azért óvatosan, nehogy mégis valaki besettenkedjen Julian háta mögé. Ahogy felbukkan a nyitott ajtóban, már át is karolja a derekam és az ajtófélfának tol, hozzám simul, szája a számra tapad és csókol. Első fulladásig, hosszan, mert hagyom. Meglepett, s nem tudtam hirtelen, mit tegyek, vagy hogy egyáltalán akarok tenni ellene bármit is? Amikor elenged, szabadkozni kezd. Egy családról mesél, ami hirtelen jött és ment is az életében, rossz emlékekről, veszteségről mesél. Nem tudom, milyen értelemben veszítette el őket, de ez érzékenyen érintette és még nem tette magát túl rajta. Nem hagyom, hogy újra megcsókoljon. Mutatóujjam a szájára teszem, majd felállok lábujjhegyre annyira, hogy a homlokára adhassak egy csókot.
- Nem voltál bunkó, én bántottalak meg. Sajnálom.
Behúzom őt az ajtóból, és már csak paranoiából is bezárom azt kulccsal a hátunk mögött. Nehogy ránk rontson megint egy csapat fegyveres bandita.
- Ülj le és mesélj, ha szeretnél.
Leülök az ágyamra és mutatom, hogy üljön le mellém. Szeretném megismerni őt, bár nem azért, mert nem bízom meg benne. Akkor nem ücsörögnénk itt kettesben. De igazán szeretném tudni, hogy mi bántja? Nem hinném, hogy jobb lenne attól, ha mesélne róla; ám könnyebbé tehetném neki valahogy. Kevesebb lehetne a terhe azáltal, hogy beszél s én átölelem?

Vendég

Chinese adventure

Murders on the Lohit River

Talán kicsit túlzásba estem és talán erőszakos is lehettem a csókot illetően és azt sem tudnám megmondani mi ütött belém, amikor megtettem, de másodjára már nem sikerült. De legalább nem térdelt tökön és nem lökött ki az ajtón, hogy húzzak a picsába, hanem elég megértően betessékelt és felajánlotta, hogy meséljek. Leültem hát mellé és próbáltam összeszedni gondolataim, hogy miként meséljem el neki úgy az életem történetét, hogy abból mind a ketten jól kijönnünk. Mégse mesélhettem el neki, hogy férjem volt. Voltak olyan részletek, amiket nem mondhattam ki úgy, ahogy a valóság volt.
Gondterhelten dörzsöltem át arcom, majd rágyújtottam egy szál cigire.
- Oké... oké, jó. Mesélek - sóhajtottam. - Amikor még az NSA-nál dolgoztam sokáig szingli voltam. Csak futó kalandjaim voltak és meg sem próbáltam elkötelezni magam. Akkor még élveztem azt, hogy a magam ura vagyok és nem függök senkitől, illetve, hogy nem sodrok veszélybe senkit, aki velem él, ugyanis veszélyes életet éltem, ráadásul amúgy is sokat voltam külföldön akciók miatt.
Az életem akkor fordult nagyot, amikor beteg lettem. Elmentem egy orvoshoz, kiderült, hogy rákos vagyok. Tüdőrák. Sokáig lábadoztam a műtétek és a kezelés után, ám az NSA leszerelt. Dühömben szétvertem az igazgató irodáját, majd végül kirúgtak. Ezután magánnyomozó lettem, mert sehová máshová nem vettek fel akkoriban. Sajnos alaposan ismertek, és sehol nem tűrtek meg - mondtam és eddig a pontig még igaz is volt. Pedig próbáltam az FBI-t és a rendőrséget is, de akkoriban utáltak mindenfelé a stílusom miatt. Jól ismertek.
- Egy napon kaptam egy megbízást egy családtól, hogy tudjam meg a fiúk honnan szerzi a kábítószert és kapcsoljam le a dílert. A nyomozásaim egy kocsmába vezettek, illetve jobban mondva egy bárba. Az egyik pultos nő terjesztette a drogot, akivel szóváltásba keveredtem. Ki is zsebelt, amire csak később jöttem rá. Megkerestem, majd kiderült, hogy van öt gyereke. A pénzem egy részét elköltötte, de a gyerekeire. Akkor jobban elkezdtem megismerni. Elég rossz anyagi körülmények között élt, a droggal is csak azért kereskedett, hogy el tudja tartani valamiből a gyerekeket, mert a férje elhagyta őket és senkire sem számíthat. Megsajnáltam és lemondtam a megbízást. Elkezdtem segíteni rajtuk, támogatni őket, bízva benne, hogy idővel helyre jönnek és jobb életet tud kezdeni, de végül egymásba szerettünk és összeköltöztünk - mondtam, de ez így is történt, csak annyi különbséggel, hogy nem nő volt, hanem férfi, de amúgy így történt.
- Minden szép volt, a gyerekek elfogadtak és nagyon szépen éltünk, végül jó útra is tért és rendőrnő lett, hála a segítségemnek. Össze akartunk házasodni, de ő még házas volt. Nagy munka volt, de végül rávettük a férjét, hogy elváljon tőle, de cserébe elperelte a gyerek egy részét. Ha ez nem lett volna elég, pár hónapra rá egy sorozatgyilkos megölte az egyik lányát. Lányunkat. Az életünk elkezdett lesiklani és pár hónapja tudtam meg, hogy nem egyszer megcsalt engem, úgy, ahogy a volt férjét. Azt hiszem mondanom sem kell, hatalmasat csalódtam benne és végül elváltunk. Nem tudtam elfogadni azt, ami történt és már amúgy is elkezdett a házasságunk a tragédiák miatt zátonyra futni, de ez már sok volt.
Azóta ismét egyedül vagyok, sőt, megmondom őszintén, senkivel nem is voltam azóta - simogattam meg tarkóm gondterhelten.
- Bocsánat, hogy megcsókoltalak. Elkapott a hév, nem tudom mi ütött belém - csóváltam fejem zavarodottan, majd a hajamba túrtam.

● Zene ● Helyszín ● Helyszín 2 ● Öltözet ●

✦

**Josett de la Roche**

Josette & Julian

Murders on the Lohit River

Ha le is akarnám rúgni Julian heréit, akkor ennyinél nem állnék meg. Ellene csak és kizárólag akkor lenne esélyem, ha addig ütném, amíg még mozdulni bír. De eszem ágában sincs vendettát fontolgatni, egy csók még nem a világ vége. Jóképű és kifejezetten charme-os fickó. Annak azért örülök, hogy felhagyott a próbálkozással akkor, mikor nem engedtem őt tovább lépni. A második csók után már ki tudja, hogy mi következett volna? Na. Lehet akkor valóban átléptünk volna diótörősdibe. Így inkább behúztam őt a kabinunkba és magunkra zártam az ajtót; nehogy ránk rontsanak holmi fegyveres banditák. Leült mellé engedelmesen és szabadkozva, de mesélni kezdett. Nos. Nem kellett belőle kicsikarni azt, hogy mégis mi a franc ütött belé? Hiszen értem én, hogy átbaszták a fejét, elég rendesen; noha ez még nem ok bármire is. Friss a dolog, ezt is megértem. S persze együtt is érzek vele, maximálisan és elhiszem azt, amit mond. Persze úgy érzem, hogy van még valami a háttérben. Legalábbis ritka az, hogy valaki az egyik pillanatban még nem akar megszólalni sem egy témáról, majd kicsivel később folyékonyan elmondja szíve bánatát. Legalábbis hümmm-hümm az egész. Ám legyen. Hiszek neki. A betegségével kapcsolatban nem kételkedem. Ilyesmit azért nem talál ki egy ember és igen, elég nagy szívás a rák.
- Mindenkinek szüksége van párkapcsolatra. Bármilyenre. Sajnos benne van a pakliban, hogy rohadtul megszopat az élet. De ezeken valahogy túl kell lépni.
Mondom igen bölcsen és lazán, hiszen nem kevés munkámba került, hogy ilyen laza legyek. Kemény pénzek folytak ki a markomból azért, hogy egy ilyen mondat után ne kapjon el újra a sírógörcs. Ebben most már jó vagyok. Sőt. Jól vagyok. Nem szenvtelen az arcom, de már higgadtan ki tudom mondani azt, ami velem történt. Hála egy nagyon rendes és jó agyturkásznak.
- Volt egy üzlettársam, szállítmányozással foglalkozott. Összejöttünk és jegyben jártuk. Aztán rájöttem, hogy velem és a munkámmal akarta takargatni a maga kétes ügyeit. Kemény drogokat akart rejteni festményekbe, bútorokba és hasonlók. Rájöttem persze, durva volt. Elkapott. Kaptam tőle rendesen és csak annyi volt a szerencsém, hogy akkor már a zsaruk is tudtak róla, így mikor nem kerültem elő egy nap után, akkor keresni kezdtek és mákomra még az utolsó pillanatban megszabadítottak tőle. Na nem örökre, mert lesittelték a szemetet. Sok időmbe telt, mire úgy túl tudtam magam tenni róla, hogy most már ne kapjak sikítófrászt az emlegetésétől.
Hátam mögé igazítom a nagypárnámat és kicsit hátra dőlök. Félig-meddig ülő pózban, féloldalasan ülve és magam mellé intem Juliant. Mert alapjáratom kedvelem a testi kontaktust, főleg a baráti formát. Számomra egy ölelés megnyugtatóbb mint akármennyi meditáció. A keresztlányomat is sokszor öleltem át és simogattam a haját. Egyszerűen csak jó érzés és kész. Persze Julian nem kap babusgatást, ha nem akar.

Vendég

Chinese adventure

Murders on the Lohit River

Nem tudom Josette hitt-e nekem, pedig nem hazudtam. Teljesen őszinte sem voltam, de ha a feleséget férjre cseréljük, akkor a teljes igazságot kapja. Szóval ez nem hazugság volt, csak torzítás. Én is becsületesen meghallgattam az ő történetét, ahogy ő is meghallgatott engem, de eléggé elképedtem azoktól, amiket hallottam tőle. Hát az ő házassága még nagyobb katasztrófa volt, mint az enyém.
- Mit mondhatnék, neked is izgalmas életed volt akkor - feleltem elképedve, majd figyeltem, amint maga mellé invitál az ágyba, bár abban is biztos voltam nem olyan értelemben, mint az bárki hinné. Itt ma nem lesz Az, hiszen már a csók is ellenére volt.
Bedőltem mellé az ágyba, kényelembe helyeztem magam, de a babusgatást attól még elfogadtam. Ő átölelt, én átöleltem és simogatni kezdtem a hátát.
- Örülök, hogy itt vagy nekem. A szüleid biztos büszkék lehetnek rád, hogy annyi minden után, még mindig talpon vagy és igyekszel helytállni az életben. Nem mindenki lenne képes ennyi szörnyűség után tovább élni az életét, főleg ennyire pozitívan nézve a holnapba. Kivételes vagy - mosolyogtam rá, majd nyomtam egy puszit az arcára.
Talán már nem is igazán gondoltam rá mi van odakinn, hogy mi van a hajón és nem is gondoltam rá, hogy vélhetően egy gyilkos ólálkodik a hajón. Most csak Josette érdekelt és a lelki békénk.
- Hidd el, minden rendbe fog jönni. Nem lesz semmi baj. Nem hagyom, hogy bajod essen.

● Zene ● Helyszín ● Helyszín 2 ● Öltözet ●

✦

**Josett de la Roche**

Josette & Julian

Murders on the Lohit River

Hittem is, meg nem is; amit Julian mondott. Az első pillanatban is játékos léleknek tűnt és hát... Mindegy is. Megértem és átérzem, hogy az ő életében is voltak nehézségek és olyanok is, amiken még nem tette túl magát. Egyszerűbb, ha barátként lépek felé és nem gondolok bele többet a dologba. Nem szerencsés. Úgyis pórul járnék megint. Így a baráti ölelésen és vigasztaló szavakon túl mással nem lehetek segítségére.
- Majd lesz valahogy. Eddig is túléltünk mindent.
A nyugalom mindkettejükre ráfér, bár a hajóút sem volt épp túl sima. Az út további része pedig kifejezetten pörgősen alakult. A végeredmény már inkább hagyott rossz szájízt maga után. Hiszen sebeket gyűjtöttek. Noha sikerült végül néhány szép holmit szereznem. Ám utóbb kiderült, hogy mégsem érte meg ez az utazás. Annyi bizonyos, hogy most jó ideig ülök majd a babérjaimon, s kétséges, a folytatás is. Jobb, ha most megmaradok egy helyben és átgondolom az életem, miként is akarom a folytatást?

Ajánlott tartalom

» River of no return ~ R&L
» Reggie & Ria - on East River coast...
» River & Tate
» River Blue
» the river ~ Rosalie & Isaiah