When you love someone, really love someone, it`s a lasting mark on your soul. There`s a lock on your heart that you`ll carry with you always. You may lose the key or give it away, but the lock stays with you all the same.

Kicsit úgy érzem, mintha az egész világ össze fogott volna ellenünk. Nem értem, hogy miért kell mindig történnie valaminek, ami meggátolja az igazi boldogságunkat? Miért akar mindenki bele avatkozni a kapcsolatunkba és miért nem hiszi el senki azt, hogy mi tényleg szeretjük egymást? A magunk módján. Na és Domi miért nem érti meg, hogy soha nem érdekel egyetlen másik fiú sem? Minden annyira zavaros lett körülöttünk, hogy egy adott pillanatban már azt sem tudom eldönteni, hogy miért is vagyunk a rendőrségen. Minden a csokorral kezdődött, majd a Chuck hírtelen felbukkanásával és...mégis oda lyukadtunk ki, Domi szokott engem bántani. Valahogy olyan természetesen jön az, hogy tagadjam ezeket a vádakat, mert kötelességemnek érzem kiállnom a szerelmem mellett, próbálok is a lehető legtermészetesebben viselkedni, hogy ne keltsek semmilyen gyanút, de nehéz lenne eldöntenem, hogy az engem vallató férfi vajon hisz-e nekem. Az én szavam az anyáéval szemben, aki már telefonon keresztül is ügyesen elültette a bogarat mindenki fülébe az ostoba elméleteivel. Oké...azt beismerem, hogy szoktak lenni Domival komoly balhéink, legtöbbször ezeknek én iszom meg a levét, de...akkor sem haragszok rá emiatt. Soha. Még akkor sem ha néha félek. És mindaddig amig nekem jó ez így ahogy van, senkinek sincs joga bele szólni abba, hogy hogyan élünk. Tényleg mennyivel jobb lenne minden, ha sikerülne össze költöznünk és a lehető legkevesebbet mutatnunk a kapcsolatunkból a szüleinknek, akik épp úgy viselkednek, mintha sosem lettek volna fiatalok vagy szerelmesek. Vagy legalábbis, mintha sosem tévedtek volna.... Az újabb kérdés már megint váratlanul ér, épp ezért csak rántok egyet a vállamon mielőtt válaszolnék, és hosszú másodpercekig a csendben maradást választom, de csakis azért, hogy megfelelőlen ki gondoljam a választ. Jól tudom, hogy ha anya ide ér, akkor teljesen egymás ellen fogunk majd beszélni. Ő annyira utálja Domit és az egész kapcsolatunkat, hogy biztosra veszem, mindent el fog követni azért, hogy nekem rosszat tegyen. Hiszen nagyon jól tudja, hogy az egész életem Domi körül forog és nem tudnám elviselni a hiányát. Legalábbis nem hosszú távon.
- Azért, mert... szerinte Domi rossz hatással van rám. Úgy gondolja, hogy miatta romlottak a tanulmányi eredményeim és szerinte megváltoztam. Pedig ez nem így van. Igazából azóta élek igazán, amióta Őt ismerem. - vallom be végül a majdnem igazságot, bár azt hiszem, hogy anyunak ezek lennének a legkisebb gondjai a kapcsolatunkat illetően. Gyakran szokta azt mondani, hogy ha majd anya leszek megértem, hogy mit érez, naponta ismétli el azt is, hogy félt, meg, hogy retteg hogy az életembe fog kerülni ez a szerinte beteges rajongásunk egymás iránt, de én úgy hiszem, hogy csak túl ragál mindent. Annyira sosem szokott eldurvulni azért, hogy túl nag kárt tegyen bennem. Mármint a külső sebek begyógyulnak... a belül szerzettek viszont nem tudnának olyan hamar, és nekem az sokkal fájdalmasabb lenne, ha nem engednék, hogy együtt legyünk. Feszülten kezdek fészkelődni a széken miközben azt hallgatom ismét, hogy Domi mekkora bajban lesz, ha valóban nem sikerül jól a Chuck műtétje. Ha tényleg börtönbe zárják akkor mit fogok tenni? Megrázom a fejem, mert valahogy nem tudom elfogadni még mindig ezt az egész helyzetet, sem pedig a tényeket, amelyeket közölt velem. Domi nem válhat gyilkossá! Az ki van zárve!
- Csalánba nem üt a mennykő! - vágom oda végül még mindig kicsit morcosan, mert hiába, hogy eddig Ő tűnik az engem vallatók közül a legnormálisabbnak, én most valahogy mindent támadásnak fogok fel. Védekezni pedig a legegyszerűbben a vissza támadással lehet. - Úgy értem, hogy... Chuck szívós. Biztosan nem hal meg. - ezzel inkább csak saját magamat akarom nyugtatgatni, mert még mindig hiszek abban, hogy nemsokára kéz a kézben sétálunk ki innen ketten Domival. Muszáj, hogy így történjen. - De ha mégis, akkor... mi fog történni? Én addig maradok itt, amig Dommiel is. Biztosan nem fogok majd nélküle sehová menni! - szögezem ezt le kicsit reszkető hanggal, mert azt nehezen tudom leplezni azért, hogy mennyire aggódok. Tudom, hogy mennyi minden fog majd azon múlni, hogy Chuck felépül-e. Muszáj neki. Aztán ha ezen túl leszünk, mindent meteszek, hogy minden fiút kikerüljek, hogy Domi soha többet ne kerüljön ilyen helyzetbe. Mivel, hogy látok egy kicsi jó szándékot az engem éppen vallató férfiben, így veszem is a bátorságot ahhoz, hogy az Ő segítségét kérjem ahhoz, hogy valahogyan véget érjen ez a rémálom. Bár először nem nagyon nyugtat meg, így az én szám is még jobban lefele konyul miközben egy helyben állva toporgok Őt nézve, mintha csak arra várnék, hogy Ő is tegyen valamit és annak ellenére is, hogy nem ér el olyan messzire a keze, de mégis csak csináljon valamit, hogy Dommiel kiszabaduljon. Vajon Ő hol van most? Bezárták valahová? Biztosan neki is hiányzok...  A szemem fel is csillog, amikor azt hallom, hogy segítene abban, hogy találkozzak Domival, de az anyu hírtelen felbukkanása mindent tönkre tesz. Hiába az aggodó ölelései és szavai, én nagyon dühös vagyok rá, és most már nem is tudok másra gondolni csak arra amit az imént ez a Dr. nem tudom ki mondott. Ahogyan megszólal, anya egy kicsit elhúzódik tőlem, én pedig össze fonva magam előtt a karomat lépek is távolabb tőle, mert tudom, hogy azért van itt hogy még nehezebbé tegyen mindent. Hiába mond bárki bármit, én nem fogom hagyni, hogy vége legyen annak, ami Domi és köztem van. Anya tekintete ide oda jár köztem és Killian között és rajtam észrevető az is, hogy mennyire várom, hogy tényleg ki menjen innen, mert amig itt van nem érzem magam jól semmilyen beszélgetéshez.  
- Odakint leszek... - szólal meg végül és még egy ideig sóhajtva néz, várva tőlem bármilyen reakciót, de nem fogok sírva a nyakába borulni. Épp azért sem, mert tudom, hogy mindent csak még nehezebbé tesz majd. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, amint magunkra hagy mindket, ugyanakkor azt érzem, hogy ismét szorult helyzetbe kerültem. Most mégis mit mondjak? Zavartan vakarom meg a fejem és próbálom eldönteni, hogy mennyire lehet jó ötlet az, ha közlöm vele, hogy alig pár órával korábban figyelmetlenek voltunk és ha nem akarunk egy nem kívánt gyereket nevelgetni, jó lenne eljutnunk a gyógyszertárig. Erről beszélni elég kínos, főleg egy számomra idegen férfi előtt.
- Muszáj ezt? Nem szeretnék erről beszélni, mert... - egy kicsit elhallgatok és próbálom felmérni, hogy mennyire gondol mindent komolyan. Tényleg beszélnem kell neki ahhoz, hogy láthassam Domit? - Jó el mondom, de... Ugye senki sem fogja megtudni? Nem fog átverni? Utána tényleg oda mehetek Dommielhez? - kicsit bizonytalanul nézek rá, majd végül rá veszem magam arra, hogy vissza üljek a székre, ujjaimmal idegesen dobolva az asztalon. Muszáj tényleg őszinte lennem hozzá, mert félek, hogy ha rá jön, hogy hazudok nem visz el engem a barátom mellé. Így amint megnyugtat valamilyen formában, hogy valóban minden kettőnk között marad és nem fog becsapni sem, az asztalon lévő poharat bámulva kezdek bele. - Szóval mi... Mielőtt minden baj megtörtént volna... jól elvoltunk. Filmet akartunk nézni és hát... a gyógyszertár....oda kellett volna mennünk, mert... - érzem, hogy bele vörösödik az egész fejem miközben össze-vissza beszélek, hiszen ez úgy kellemetlen a számomra ahogy van. Egyáltalán mit érdekli mindez? - Nem akarunk még szülők lenni és hát... meg kellett volna vennünk egy gyógyszert. Ha Chuck nem bukkan fel a semmiből váratlanul, akkor már rég túl lehetnénk mindenen. - megkönnyebbülve fújom ki a levegőt magamból, hogy valahogy körül írtam az egész lényegét, és innen már csak bizakodok abban, hogy nem mondassa ki velem még ennél is pontosabban az egyértelmű tényeket. Valamint abban is reménykedek, hogy megelégszik ennyi faggatózással. Nem mintha talán már nem lenne mindegy mindez. Sajnos fogalmam sincs arról, hogy egy olyan esemény utáni tablettát milyen gyorsan kell beszerezni a probléma megelőzése érdekében.
- Most már mehetünk? Láthatom végre Domit? - kérem ismét rá emelve a boci szemeimet, mert remélem tényleg betartja, amit ígért. Ha csak ki nem talál még közben valami más hülye kérdést, amit meg kell neki válaszolnom. Kicsit kezdek egyre türelmetlenebbé válni, mert bár az idő érzékem teljesen megszűnt amióta itt vagyunk, de olyan, mintha már hosszú órák teltek volna el azóta, hogy Domival távol vagyunk egymástól.  

   

Nem érzem, hogy messzire mentem volna. Más esetben még vállon is veregetnének. A rendőr kutyákat is arra képzik, hogy ártsanak a betolakodóknak, nem? Nos, Chuck betolakodó volt. Ráadásul önszántából lépte át a határokat. De megértem... Jó tanuló, sznob fiúcska, velem ellentétben, akit jó, ha majd egy mekibe felvesznek takarítani. Hogy féltem-e? Nem. A rendőrségtől nem. Ahogy a börtöntől se igazán, bár sosem voltam még, de azt gondolom, a tévében látottak ellenére sem rettennék meg bizonyos helyzetektől. Ellenben apa már egészen más téma. Szerettem... a magam módján, és azt hiszem bíztam is benne valamelyest, másrészt viszont... rettegtem tőle. Sok horror és thrillert láttam már, hogy tudjam, milyen a báránybőrbe bújt farkas, avagy az antiszociális személyiség zavar. Velem kedves és megértő szokott lenni, alkalomadtán még kicsit túlzásba is viszi a koromhoz képest, talán még a betegeivel is képes empatikusságot mímelni, de az kurva élet, hogyha egy idegennel találkozik vagy egy magában lehet, lerít róla, hogy maga az ördög. Ezúttal pedig én is kellően messzire mentem, kezdve a szobafogságom megszegésétől - ami rosszabb indokkal át sem hághattam volna - és attól, hogy lehet valaki miattam fog meghalni. Chuckot nem sajnáltam. Magamat féltettem. Tőle. Pedig eddig sosem bántott. Maximum szigorú volt. Nem is vagyok nyugtalan az engem faggató fickó előtt - akinek persze semmit sem mondok - míg meg nem jelenik apa. Baszki... tényleg ide hívták... Kissé le is hajtom a fejem, és összekulcsolt ökleimre kezdek összpontosítani, miközben az eddig magabiztos, izmos, de apánál - és amúgy nálam is - jóval alacsonyabb rendőr szinte kilöki magam alól a széket, ahogy feláll, hogy kezet fogjon vele. Apa ismeretes, a legtöbben itt is tudják ki ő, és miféle hatalommal rendelkezik. Azt is pletykálják, hogy egyáltalán nem önkéntes, titkos, emberi kísérleteket is végez a laborjában. Nos... bár én magam sosem láttam ilyesmit, de kétlem, hogy ez pletyka volna. Csak lassan és óvatosan fordítottam fejem kissé feléjük, hogy rá nézhessek apára, míg a rendőr beavatta mindenbe. Nincs is parább, mint egy nyugodt mosoly attól, akiről feltételezed, hogy titokban embereket vág fel és öl le, pusztán hobbiból. Nem hiszem, hogy velem is ez tenné, de azt hiszem lemondhatok a normális gyereklétről. És Ruby? Jó volna látni, pláne, ha most megint egy ideig nem találkozhatunk. De félek, hogy apa már kevésbé örülne, ha látná. Visszafordítom fejem az asztal felé, miközben apa kezd el mentegetőzni és győzködni a rendőrt, akinek ugyan nagy beleszólása nincs a dolgokba, viszont jobbára igazából ráhagyták, hogy mindegy mi lesz, csak legyen valami, és alku nélkül ne engedjen el. Egy ideig csípőre tett kezekkel "töprengett" a fickó, majd ciccent egyet.
- Hiszek magának, doki. De ez legyen az utolsó ilyen. A szülők számláját majd átirányítom a maguk címére. De még így is lehet, hogy bíróság előtt kell majd felelnie, és valami önkéntes munkát végeznie, ha csak nem állít ki maga valami nyomtatványt, hogy felmentse, mert... mit tudom én, bolond vagy ilyesmi. Na de mi lesz a lánnyal? - kérdezte végül, s erre még én is felkaptam a fejem. - Nem vagyok benne biztos, de ilyen esetben, lehet, hogy az anyja is kérhet távoltartásit. - tette hozzá, amire fel is ugrottam a székemből.
- Nem! - jelentettem ki morcosan.

Amennyire csak lehet, távol tartom magam a rendőrségtől és az ügyeitől, mert épp elég, hogy Horatio miatt idegeskedjek, nem kell még az ottani feszültség is, és amiket önmagukban hordoznak azok a borzalmas esetek, ahol jobbára már csak a halottaknak tudunk igazságot szolgáltatni. Pont elég, hogy minden komoly akció után, gyomorideggel várom, hogy Horatio mielőbb felhívjon vagy üzenjen, hogy minden rendben van vele. Legutóbb ugyanis megint tragédiába torkollott az ügyük, ahol ő elvileg ott se lehetett volna, hisz a nyomozók dolga csak kideríteni a dolgokat, az akciózás pedig az erre képzett kommandósoké.
De a kapitányság az alatt a néhány év alatt is, míg ott dolgoztam profilozóként, ki ismert annyira, hogy tudják, van, amire nem mondok nemet. Ilyen a gyermek bántalmazás vagy erőszak. Nyilván hosszasan háborgok még a telefonba, hogy mi az, hogy nincs se idejük, se emberük egy súlyos testisértés áldozatával való beszélgetés. Ráadásul gyerekekről van szó. Bár azt kell mondjam, Horatiot ismerve, tán ő se csinálna belőle nagy ügyet. Én viszont nem tudok szemet hunyni egy ilyen dolog felett.
Szóval, ha dalolva nem is, önként vállaltam, hogy beszélgessek az egyik feltételezett áldozattal és meggyőzzem róla, hogy az alma, amit szeretne visszakapni, mert küllemre szép piros, valójában kukacos. Nem a fiú ellen vagyok, de nem az a megoldás, ha mindenki széttárja karjait és hagyjuk őket elmenni. Nem sok időm volt felkészülni, de mielőtt beléptem volna a kihallgató terembe, nagyjából elmondták mi a helyzet és kaptam "puskát" is, egy vastagabb akta képében, ugyanis, mint kiderült, nem új keletű dologról beszélünk, fordult már meg a rendőrségen a fiú. Ráadásul néhány alkalommal  barátnője bántalmazása miatt is, amit persze a kisasszony tagadott, ellenben az anyjával. Csakhogy, ilyenkor, hiába vannak nyomok, nem bizonyítható semmi a fiúra, amíg a sértett tagadja a vádakat. Ruby pedig eztán sem tűnt könnyű esetnek. Viszont a beszélgetésünk alatt legalább kiderítettem, hogy nem a fiú kényszeríti a háttérből. Legalább is, nem úgy, ahogy eddig feltételezhettük volna. Ezt támasztja alá, az is, amiként reagál az óvatos megállapításomra. Egyből kijavít, ráadásul még tán sértve is érzi magát. Más esetben aranyos volna a tudat, akár a tinik első igaz szerelme, ám ezúttal aggodalommal tölt el, ez a fajta védekezési mechanizmus. Csendben és némi empátiával hallgatom, ahogy teljes mértékben tagadja, hogy a barátja bántalmazta volna, sőt, saját anyja ellen fordul, csak a barátja ne kerüljön bajba. Ha a reakciói nem ezt sugallanák, azt hinném Dommiel megfenyegette. Persze foghatnánk arra a klisés megállapításra, hogy minden szülő túl félti a saját gyermekét, különösen, ha egy lányról van szó, mivel értelemszerűen ők jobban ki vannak téve a... nos... a felelőtlenségből adódó veszélyekre, mint például a nem kívánt terhesség. De a tények az aktában, amit idő közben észrevétlen néha fellapozok nem erről árulkodnak. Dommiel szinte heti rendszerességgel bántalmazza a lányt - sajnálatos a jelen idő, de most még szükségszerű - még hozzá néha oly módon elvetve a súlykot, hogy nem csak látható nyomai, de belső sérülést is okozhat. Nem is feltétlen a lelkire gondolok, hisz az már az legelső alkalomnál is megtörtént, de mint, ahogy élő példáját is láthattuk, tapasztalhattuk a kórházban még mindig műtőben lévő fiúnál, a Lloyd fiú képtelen megálljt parancsolni agresszivitásának, ha elszáll. Kész szerencse, ha a fiú túléli, pedig én csak hallomásból tudom, hogy nézett ki, de mi van akkor, ha most megint szemet huny efelett a rendőrség és Rubyt holnap megöli? Nyilván a lány, akkor már nem fog ezen aggodalmaskodni, se tagadni, se belátni, hogy igazunk volt. De az anyja örökké magában fogja viselni ezt az egészet, és nem csak a világot, magát is gyűlölni fogja. Pedig bizalommal fordult hozzánk. Nem is először. Így azt kell mondjam, ezúttal nem engedjük, hogy ez megismétlődjön. Mondjuk arról csak valymi keveset tudtam, hogy érkeztem előtt már javában megy a tárgyalás a másik kihallgató teremben, s mivel, hogy Dommiel apja orvos - bár azt nem tudtam ki az - minden bizonnyal jobb lehetőséget nem is kaphatna. A börtön nem volna segítség, bár távol tartaná a bajtól egy időre a fiút, de egy orvosi kezelés, talán elindíthatná egy jó úton. Nem támogatom a gyógyszeres nyugtatást, vagy a kényszer gyógykezelést, de ilyen esetekben - mint, ahogy Horationál is - fáj, nem fáj, ez a legjobb döntés.
Ruby hazudik, s bár elég amatőr módon, igazából azt figyelem, mennyire próbál mindenbe belekapaszkodni, hogy mentse... nos nem magát, hanem a barátját, aki elvileg jelenleg is nyakig véres. Inkább ő kerülne bajba, semmint, hogy a fiú ellen valljon. Ez pedig ebben az esetben inkább elszomorít. Megpróbálom rávezetni, nem csak arra, hogy tudatosítsam benne, hogy tudom, hogy füllent, hanem azt, hogy amit ő képzel a fejében, az nagyon egészségtelen. Még a tini lázadásnak is van egy határa.
- Deee... vajon anyukád miért nem fogadja el a kapcsolatotok? - kérdem kissé kíváncsian, csak óvatosan, mert igazán érdekel mit felel rá. Ha védekezik, azt el kell engednem a fülem mellett, mert nekem az kell - bármilyen csúnyán is hangzódjon - hogy megtörjön és őszintén beszéljem vele arról, ami igazából történik, amit igazából érez és gondol.
- Értem, nos... a fiúknál tudod ebbe a korban igen gyakran elszalad a ló, és vannak, akik kitartóan üldözik azt, amit már elvesztettek. Viszont mint mindennek, ennek is meg van a maga egészséges korlátja. Ami viszont történt... az... nos, ha a kórházban rosszul sülnének el a dolgok, nem bántalmazás vagy súlyos testisértés lesz, hanem... - nem szeretek ilyen témákról beszélni a gyerkőcökkel, de sehogy sem tudom kikerülni. - ...gyilkosság. - pillantok rá, bár tulajdonképpen végig őt figyelem, a reakcióit, a hangját, a válaszait és a sorok közti üzeneteket, titkokat. Ellenben ő, eleinte szinte rám se néz, ami sokat mondó ugyan, de nekem most nem az a dolgom, hogy hazugságon kapjam, hanem, hogy megértessem vele, hogy ezzel csupán magának árt. És persze az anyukájának. Óvatosan húzom csak el a szám, mert sajnálom, őt és ezt az egészet, ráadásul azt is, hogy kérésének sem tudok igazából eleget tenni.
- Nos, az igazat megvallva, ez nem az én hatásköröm... - harapom be alsó ajkam, elpillantva, ahogy eltöprengek mit tehetnénk, mert utálok nemleges válasszal felelni, viszont én itt jelenleg nem is vagyok, pénzt sem kapok azt gondolom, mert önként jöttem el, viszont talán egy valamiben kiegyezhetünk. Fel is pillantok rá, mert eszembe jut az előző mondata.
- Talán megtudom oldani, hogy láthasd, viszont... - be se tudom fejezni, mert nagy meglepetésemre valaki megzavar minket, hol ott, elmondták, hogy annyi időt kapok, amennyit csak akarok. Ám hamar kiderül, hogy nem kolléga, hanem az anyukája, aki egészen őszinte haraggal és aggodalommal veszi szárnyai alá a kislányt. Mert, hogy az eddigi analízisem alapján, Ruby a korához képest is igen csak éretlen. Idő közben persze én is felkelek, de nem megyek közelebb, ellenben muszáj vagyok kicsit belerondítani az igencsak egyoldalú ölelkezésbe. Halkan meg is köszörülöm a torkom, majd ajkam is megnyalom a kellemetlenkedés miatt zavaromban.
- Elnézést, még kérnénk néhány percet... - kérek időt az anyukától, de ha nem megy ki, akkor sem tartom magamban a dolgot. - Megígértem valamit. De csak akkor vagyok hajlandó betartani, ha őszintén elmondod, mi fontos dolgotok lett volna. Illetve... - nem ehhez több idő kell, és lehetőség a privát beszélgetésre, hogy az anyja jelenléte ne befolyásolhassa se merre.
- Ehm... visszaülnél még egy pár percre...? - biccentek a fejemmel, mert hiába sietős neki, addig én sem tehetek semmit, amíg odaát folynak a tárgyalások a fiú sorsáról, már pedig sanszos, hogy az tovább tart, mint a mi beszélgetésünk, amihez amúgy is több alkalom kéne, hiszen jóval mélyebb dolgokról van itt szó. A baj, az, hogy én már nem praktizálok, és minden esetben másik orvost kapna maga mellé.

When you love someone, really love someone, it`s a lasting mark on your soul. There`s a lock on your heart that you`ll carry with you always. You may lose the key or give it away, but the lock stays with you all the same.

Csakis azért kezd egyre nagyobb lenni bennem a pánik, mert tudom, hogy azzal, amit Domi tett, mekkora bajba keveredhet. Még akkor is, ha nem teljesen vagyok tisztában az olyan dolgokkal, hogy milyen bűntetés járhat azért, ha félholtra ver valaki valakit - abba nem is szívesen gondolnék bele, hogy mi van, ha esetleg Chuck meg is hal -. Féltem Őt, aggódok miatta, és rettegek attól, hogy mit fognak tenni a rendőrök vele, ha ide érnek hozzánk. Épp ezért is bújok hozzá szorosan, igyekezve kizárni a minket körül vevő zajokat, és próbálom elhitetni magammal hogy mindez csak egy rossz álom, amiből, ha felébredek, minden ismét olyan tökéletes lesz köztünk, mint azelőtt is volt, hogy szóba került volna az az átkozott csokor. Aztán az agyam megint kattogni kezd és saját magamat okolom, amiért nem gondolkodtam egy kicsit előre, és nem tűntettem el a virágot még azelőtt, hogy Dommiel el jött volna hozzám - nem mintha ez olyan megbeszélt dolog lett volna. Sőt... el kellett volna kergetnem Chuckot a házunkból. Végülis tudnom kellett volna, hogy óriási balhé lesz belőle, mert pontosan tudom, hogy milyen tud lenni Domi, ha dühös, ma pedig nagyon az volt. Most mégis biztonságban érzem magam a karjai között, és bár megnyugtat az, hogy már látszólag nem hargszik rám, viszont hallva a felénk közeledő rendőröket már annál is jobban elkeserítenek. Főleg azért, mert nem tudom, hogy mit kéne tennem. Meg akarom Őt menteni attól, hogy be zárják bárhová is. Mi lesz velem nélküle? Na és vele nélkülem? Egy pillantra fel nézek rá, ahogy meghallom a megnyugtató szavait, és megpróbálok hinni abban, hogy tényleg nem lesz semmi baj. A rendőrség biztosan meg fogja érteni azt, hogy mit miért tett.
- Nagyon szeretlek. - suttogom, és amint meghallom, hogy hozzá szólva azt akarják, hogy engedjen el, makacsul szorítom meg még jobban a derekát és bújok ismét hozzá, épp azt jelezve felé, hogy nem szeretném, ha eltávolodna tőlem. Azt akarom, hogy együtt csináljuk mindezt. Hiába kapaszkodok belé, egy erős kéz hátulról kezd húzni, ahogyan Dommielt is a másik irányba, és látva azt miképpen nyomják rá a kocsira és teszik rá a bilincset, hisztérikusan kezdek kapálózni, abban bízva, hogy lerázom magamról valahogyan az engem fogó férfit, aki próbál nyugtatgatni, meg mindenféle hülye kérdésekkel bombáz, amelyekre nem is áll szándékomban válaszolni. Végül csak bele törődve mindenbe, törlöm meg kézfejemmel a szemeimet, és ülök be a rendőrautóba, nem tudva arról hogy mi fog rám várni.
Nem hagytam, hogy mindenféle orvosi vizsgálatoknak tegyenek ki, végig makacsul csak annyit szajkóztam, hogy jól vagyok és, hogy oda akrok menni Dommielhez, de akárkit kértem ezzel mindenki csak annyit mondott, hogy a fiatalember nagy bajban van és, hogy egyenlőre nem hagyhatják, hogy találkozzunk. Na meg, hogy meg kell várnom, amig anyu is ide ér, mert állítólag már vele is sikerült beszélniük. Nem mintha ez különösebben megnyugtatna, mert pontosan tudom, hogy ha rajta fog múlni a Domi szabadsága, akkor sosem fog kijutni. Márpedig én nem tudok nélküle még levegőt sem venni.  
Mivel, hogy nincs más választásom, engedelmesen ülök egy üres terembe, ahol magamra hagytak, morcosan dőlök hátra a székben, és össze fonom magam előtt a karomat arra várva, hogy végre valaki jöjjön és mondja el, hogy mit kell tennem, na és meddig kell itt maradnom egyáltalán. Domi nélkül egészen biztos, hogy sehová sem megyek majd. Aztán hallok egy halk kopogást, mire kiegyenesedek, és kicsit félve nézek a rajta belépő féfire, aki így elsőre nem tűnik barátságtalannak, de én mégis felkészülök arra, hogy megvédjem magam és kiálljak Domi mellett, ha arra lesz szükség. Bele kortyolok az előttem lévő vízbe, és csak egy bólintással üdvözlöm Őt. Az eredeti tervem az volt hogy senkivel nem beszélek egy szót sem, de nem tudom megállni, amikor azt feltételezi, hogy Domi az én exbarátom lenne.
- Ő a barátom. - szólok oda egy kicsit megsértődve, és hisztérikus hangon, mert még a feltételezése sem tetszik annak, hogy bárki is azt gondolja, hogy bármi is közénk állhatna. Aztán végül sóhajtva dőlök ismét hátra, kerülve a tekintetét és inkább csak a még szinte teli poharat nézem, idegesen dobolva a jobb lábammal. Nem értem, hogy mit várnak el tőlem. Komolyan azt szeretnék, hogy valljak ellene? Ezt sosem tenném meg. Akkor sem, ha anya igazat mondott nekik. Mert én nem haragszom amiatt, ha Domi néha bánt. Nem nagy dolog. Csak túlságosan szeret.
- Nem! Anya csak azért mondja ezeket, mert nem fogadja el a kapcsolatomat vele. - ez még csak nem is olyan nagy hazugság, de azért idegesen súrolom meg a nyakam, mintha csak el akarnám tűntetni róla a nyomokat. - Ezt nem Ő tette. Valaki rám támadt az utcán, Dommiel pedig csak megvédett. Ő egyáltalán nem ilyen. - rázom meg még a fejemet is, de még mindig nem nézek rá, csak össze húzom a szemöldökömet és próbálom kellően össze szedni magam ahhoz, hogy elég hihető legyek. - Sosem bántana engem. Ő nagyon szeret. Az a másik...Chuck... Ő a volt barátom és zaklat már egy ideje. Úgy értem, hogy nem szó szerint, de... nem tudja elfogadni, hogy már régen tovább léptem. Így csak Dommielnél betelt a pohár. Tudom, hogy nagyon megbánta, nem így akarta. De engem nem szokott bántani. - nagyon gyorsan hadarom el a szavaimat, mintha csak szeretnék minél előbb túl esni ezen a beszélgetésen. Vajon hinni fog nekem ez a férfi? Megtörlöm könnyes szemeimet, és végre rá nézek, de a lábam még mindig idegesen jár az asztal alatt.
- Segítene nekünk? Látni szeretném Őt. Azt mondták, hogy még nem lehet, de most, hogy már elmondtam mindent, és nem Ő bántott engem sem...mehetnénk innen? - reménykedve, hatalmas boci szemekkel nézem, majd azt gondolva, hogy megért állok is fel a székről, kezeimet a hátam mögé rejtve, egy helyben toporogva. - Mi olyan szépen elterveztük a napunkat és fontos dolgunk lett volna. Chuck úgyis felépül, igaz? Mert biztosan él... - amiért nem értek a rendőrös dolgokhoz, attól tisztában vagyok azzal, hogy milyen következményeket vonhat maga után mindaz, ami történt. Mégis könnyebb hülyének tettetnem magam és csak bizakodni abban, hogy legalább ez a Dr. valaki megértő lesz velünk és segít abban, hogy kijussunk innen. Mindketten. Mert nem tudnék el menni Domi nélkül.
Az ajtón viszont megint kopognak, megszeppenve nézek arra, viszont elszomorodok attól, hogy csak anya lépik be rajta, feldúltan, mégis megkönnyebbülve - gondolom azért, mert engem egyben lát.
- Ruby! Úgy megijedtem! Most már megszabadulsz tőle! Mindennek vége lesz... - szólal meg és egy rövid biccentést követően, amit a kihallgatómnak szán, oda rohan hozzám és ölel meg. Nem ölelem vissza, csak lefagyva állok mozdulatlanul, és próbálom vissza fogni magam, hogy ne épp itt a rendőrségen kezdjem a fejéhez vágni, hogy igazából minden miatta van. Ha nem találja ki azt a hülye vacsorát, akkor most nem tartanánk itt...

   

Nem mondhatnám, hogy sikerült meggyőznie, pláne, hogy minél tovább erősködtem, dühöngtem, annál többször cáfolt rá a mondataira, amik végképp azt igazolták, hogy nekem van igazam. A miértekre viszont azt hiszem sosem fogok rájönni, hisz azt igazából csak ő tudja. Már a lépcsőházból loholva és feltudtam volna robbanni, de mikor belefutottunk az exébe, aki a kamu szövegével még alá is támasztotta megérzéseim, miszerint ő a csokor előző tulaja, nos, szerintem érthető módon véglegesen elgurult a gyógyszerem. Persze, biztos az anyja a ludas... Nem mintha nem nézném ki belőle, de ennyire azért csak nem utálhat.
Minél többször értem őt az öklömmel, amit hamar beszínezett a vére és kezdett nekem is zsibbadni, a vártnál kevésbé nyugtatott meg. Sőt, semennyire. Hallom, hogy Ruby is rám szól - pff, még őt védi -, de annyira fűt a düh és az ez okozta adrenalin, hogy alig értem meg a szívem hangos kalapálásától, mely még mindig arra ösztönöz, hogy kinyírjam ezt a férget. Még a sziréna szó sem jut el az agyamig. Tulajdonképpen vérben forgó szemeim előtt is csupán Chuck alig élő személye volt tiszta, minden más egyre homályosabb, színtelenebb, ellenben a vére piros színével. Végül két erősen megragadó kéz rántott ki ebből az egészből, s bár a dühöm nem tűnt tova, és ellenkeztem is, felnőtt gorillákkal szemben nem sok esélyem volt. Leszednek ugyan, de nehezen állom meg, hogy ne rugdaljam még meg a földön fekvő ájultat vagy már halottat. Onnantól pedig jobban leköt a másik kettővel folytatott harc, mint sem az a rohadt Chuck, de végül lehiggadok annyira, hogy mikor kiszabadulok a fogságukból egy pillanatra már nem ugrom senkinek sem, csak készenállok arra, ha esetleg ők akarnának nekem esni. Ehhez képest csak Ruby csapódik a mellkasomnak, aki, mint egy védtelen gyermeket az apja, úgy ölelem át és fordulok vele háttal a többiekhez, hogy egy ujjal se tudjanak hozzá érni. A kezeim ugyan véresek, amiből jutott a ruhámra is, sőt, az ütés okozta felfröccsenő cseppekből az arcomra és a nyakamra is, de le se tojom, úgy öleltem át egyik kezemmel fejénél, másikkal hátánál, miközben azért éberen hallgatóztam, ha esetleg közelednének a hátunk mögött, reagálhassak. Nem nyugodtam le teljesen, de a dühöm már teljesen másfelé irányult és kiabálni sem kiabáltam. Nem tetszett, hogy őt is megpróbálták az előbb lefogni, és még ha féltékeny is vagyok, és esetleg tényleg megcsalt volna, akkor sem bánthatja senki sem. Tudtam, amint meghallottam a sziréna szót, hogy lesznek gondok, és hogy nem fognak csak úgy elengedni, ráadásul a rendőrségen sem vagyok annyira új személy, így tudni fogják kit hívjanak, de jelenleg csak az volt bennem, hogy végig Ruby mellett maradjak. Noha ez csak addig működött, míg meg nem érkeztek a rendőrök, és sietve kiugorva a kocsiból, egyből keresték az elkövetőt. Háttal voltam, így maguktól nem biztos, hogy rájöttek volna az első percben, de a kíváncsiskodók simán bemártottak kezdve a három jó madárral, akik közbe avatkoztak és állították, hogy Rubyval is elég agresszív vagyok.
- Nem lesz semmi baj. - szólaltam meg, annak ellenére is, hogy hallottam közeledni a rendőröket, akik aztán fel is szólítottak, hogy lépjek hátra Rubytól. Hát nyilván nem fogok... Éppen ezért a második felszólítást követően végül ők cibáltak széjjel, és azzal a lendülettel fel is kentek a kocsira, hogy megbilincselhessenek. Ellenkeztem ugyan, miközben a jogaimról meg ügyvédről papoltak, de lekötött, hogy azt nézzem Rubyval mi lesz. Nyilván őt nem bilincselték meg, de fogták a felkarjánál, miközben kérdezgették tőle, hogy mit látott és hallott, hogy bántottam-e és hogy ki okozta a nyakán lévő sérüléseket. Na meg tájékoztatták róla, hogy hívni fogják a szüleit is, illetve bármilyen elérhető hozzátartozót, aki segít majd a továbbiakban. Nem egy kocsiba ültettek minket, de ugyanoda vittek.
A rendőrségen őt előbb a váróba vitték, hogy felvegyék az adatait, illetve, hogy mielőbb megvizsgálhassa egy ottani orvos, vagy meg igazságügyi orvosszakértő is elbeszélgethessen vele. Engem pedig a kihallgatóba vittek, miután a gépen megtalálták a már létező kartonom, hasonló kihágásokkal és az értesítendő személlyel. Már akkor csóválták a fejüket, mondván, hogy apuci majd biztos mindent leígér az égről, hogy minél kevesebb gondom legyen, de remélték, ezúttal őt is jobb belátásra bírják, mielőtt még berontana a kihallgatóba, ahol képesek voltak összezárni egy amúgy is rossznapját töltő nyomozóval, akivel aztán ide oda ment a szájkarate, annyi különbséggel, hogy az ő kezében papírok és egy bögre kávé volt, az enyém pedig az asztalhoz volt bilincselve.
Rubyt az orvosi vizsgálatokat követően, vagy általa megtagadva, egy másik kihallgató terembe vitték, persze bilincs nélkül, egy pohár vizet is felajánlva, amíg várakozott az őt kihallgató személyre, illetve az anyjára, akit addigra már értesítettek a helyzetről. Viszont a doki hány miatt, nem igazán volt kiből válogatni, s mivel, hogy az a néhány igazságügyi szakértő is fontosabb ügyekkel foglalkozott, mint egy utcai verekedés egy visszaesőnél, így jobbára kénytelenek voltak egy volt profilozót behívni, persze hivatalos úton. Dr. Grimwald, bár visszavonult profilozó volt, gyakran töltötte be helyét, mint rendőr pszichológus és igazságügyi orvosszakértő, hogy segítse a dolgozók munkáját, noha végül a stresszre és a családjára hivatkozva felmondott, és jelenleg a Columbiai egyetemen tanít kriminológiát és pszichológiát. Ám mivel ő maga nem éppen egy sarkálla álló személy s elég nehezen mond nemet egy segélykérésre - azontúl, hogy kifejezetten gyerekproblémákra nem tud nemet mondani - így érthető volt, hogy hamar érkezett, amint tudott.
- Üdv! - lépett be a kopogást követően Ruby kihallgató termének ajtaján, szabad kezében egy mappával és egy tollal. Nem volt barátságtalan, még a kisugárzása sem, de nyilván nem ugrándozott örömében, elvégre bántalmazásról volt szó. Ráadásul nem első alkalomról.
- Dr. Killian Grimwald vagyok ééés te pedig minden bizonnyal Ruby. - mosolyodott el kicsit, amint helyet foglalt Rubyval szemben, ha még ő is ült. - Azért vagyok most itt, mert elég nagy kalamajkába kerültetek az... exbarátoddal? - nem volt benne biztos, hogy én jelenleg milyen pozíciót töltök be Rubynál e pillanatban, de próbált puhatolózni és különösen arra figyelni, milyen reakciókat vált ki mindez Rubyból. - És ennek a dolognak szeretnénk a végére járni, lehetőleg úgy, hogy mindenki a lehető legjobban járjon. Ehhez viszont az őszinte együttműködésedre lesz szükségem. - tette hozzá, miközben kinyitotta a mappát és pár röpke pillanatra újra átnézte a benne szereplőket, mielőtt belekezdett volna az egészbe. De ha Ruby már előre látóan tárgyalásba kezdett volna, vagy csak simán megelőzte a beszélgetésben, ő végig hallgatta.
- Beszéltünk az anyukáddal telefonon és nagyon aggódik érted. Az elmondása szerint nem ez az első alkalom, hogy Dommiel így viselkedett. Úgy értem, hogy bántalmazott téged. Állítása szerint ugyanis ő okozta a nyakadon lévő sérüléseket. - kulcsolta össze ujjait, tekintetével mutatva csak a látható foltokra Ruby nyakán.
- Tudom, hogy mindez talán még ijesztőbb, mint eddig, de fontos, hogy tudd, jót akarunk, és hosszútávbeli változásokat, amik jó hatással lesznek rátok, rád. Az anyukád szerint a kapcsolatotok elég... öhm... nyakatekert, viszont bőven kimeríti az igazi szeretetből fakadó kapcsolatot. Gyakran... gyakran bántalmazott a barátod? Mármint fizikailag és mentálisan? - érdeklődött a doki. - És mit gondolsz, ezeknek mi lehetett az oka, és... mit szeretett volna elérni vele?

When you love someone, really love someone, it`s a lasting mark on your soul. There`s a lock on your heart that you`ll carry with you always. You may lose the key or give it away, but the lock stays with you all the same.

Nem véletlen az, hogy nem mertem magamtól elmondani neki annak a csokornak a valódi történetét, sőt, még mindig nem vagyok abban biztos, hogy bármit is érnének a magyarázkodásaim. Ismerem már Őt annyira, hogy tudjam, addig úgysem nyugszik le, amig nem adja ki magából a benne lévő felesleges haragot. Hiába minden, amit mondani próbálok neki, olyan, mintha nem is akarna meghallani. Pedig csak el kéne nekem hinnie azt, hogy mindenkinél jobban szeretem. Ha az ember egyszer ilyen nagyon szeret valakit, akkor soha nem lenne képes azt hátba szúrni. Miközben a ruháimat igyekszem a lehető leggyorsabban magamra kapkodni is azt várom, hogy mikor fog olyan nagyon megütni, ahogy mindig teszi ilyenkor, de egyenlőre úgy tűnik, hogy megelégedett annyival, amennyit tett és abban csak reménykedem, hogy a róla leolvasható harag is hamarosan el fog tűnni. Muszáj rá jöjjön arra, hogy mindaz, amit hisz, megint nem a valóság. Hogyan is lehetne az? Hát nem egyértelmű, hogy számomra csak Ő létezik? Bár azt mondják, hogy addig jó, amig az ember társa képes féltékenységet érezni, mert az is az igazi szeretet egyik jele. Az számomra mindig egyértelművé válik, hogy Dominak mennyire fontos vagyok, de mégis úgy gondolom, hogy néha túlzás, amit csinál. Sőt... most egészen biztos az is, hogy nem a csokor hozója kéne, hogy legyen a legnyagyobb problémánk, hanem inkább az, hogy a korábbi figyelmetlenségünknek lehetnek következményei, ami röviden egy nem kívánt gyereket jelent. Legalábbis nekem egyetlen porcikám sem vágyik arra, hogy anyává válljak, és csak merem remélni, hogy Ő sem szándékozik papás mamásat játaszani. Ennek még a gondolatától is kiráz a hideg, és még az sem segít túl sokat a helyzeten, hogy minden tiltakozásom ellenére, maga után cibál ki a házból, és látszólag egyáltalán nem a gyógyszertárat tartja jelenleg a legfontosabb úti célunknak. Miközben a lépcsőkön lefele haladunk egy kíváncsiskodó szomszéd mellett, azon töprengek, hogy ha el vezetném Őt Chuchoz, vajon tényleg beérné-e annyival, hogy átbeszéljük ezt a kellemetlen félre értést egy-kettőre, hogy aztán bízva abban, hogy még nem késő, szerezzük be végre a gyógyszert, ami mindkettőnk életét megmentené egy mindig síró csecsemőtől. De nem... nem túl megnyugtató a válasza. Érzem a hangjából csöpögő gúnyt és azt hogy addig nem nyugszik, amig egyikünkön le nem veri a sérelemit.
- Miért nem akarsz meghallgatni? Mondom, hogy nem az történt, amit hiszel. - nem kiabálok még mindig úgy, ahogy Ő, egyre bizonytalanabbul lépkedek mellette, bár ha rajtam múlna, akkor egészen biztos, hogy a lakásba szaladnék vissza inkább, mert kész őrület az amit el vár tőlem. Amig ilyen dühös, mégis hová és kihez vihetném el? Már nem is akarok tiltakozni, csak követem Őt még mindig, mint valami pórázon tartott pincsikutya, bízva abban, hogy egy kis sétától kitisztul a feje, de a számomra már jól ismerős hangot meghallva, már akkor tudatosul bennem, hogy minden csak még rosszabb lesz, amikor Domi velem egyszerre áll meg, és olyan tekintettel méri végig a volt barátomat, mint aki képes lenne itt helyben megölni Őt, velem együtt. Aprókat lélegezve nézek fel rá, szinte már könyörögve a tekintetemmel, a mellkasáról pedig az arcára simul a kezem, még mindig azért, hogy valahogyan megnyugtassam, de a szemeim közben megint megtelnek könnyel, és úgy rázom meg a fejem. Miért nem érti meg végre hogy senkivel sem csaltam meg? Főleg nem Chuckal...
- Nem... Félre értesz mindent. Ő nem azért van itt, mert... A fenébe is! Minek jöttél ide? - sziszegem ezúttal dühösen a másiknak, aki értetlenül néz minket, de közben biztosra veszem, hogy legbelül örül annak, hogy miatta van veszélyben a kapcsolatunk. Nem... egészen biztos, hogy  Domi nem szakítana velem... meg fog érteni, mert szeret. Megint felé fordulok, felnézve rá, de nincs időm mondani többet semmit, mert olyan dühösen és hírtelen tesz arrébb az útjából, hogy még arra sincs időm, hogy rendesen felfogjam azt, ami történik. Hallom a szavait, amelyeket a volt barátomnak címez, és szeretnék is valamit csinálni, hogy valahogyan megakadályozzam azt, hogy katasztrófa legyen ennek az ügynek  a vége, de mintha a lábaim szabályosan a földhöz tapadtak volna. Visítok egyet, amikor Domi megüti Chuckot, és mivel itt még abba sem hagyja, kétségebeesetten túrok a hajamba. Nem akarom, hogy bajba keverje magát... mi lesz, ha az apja meg tudja és engem fog ezért hibáztatni? Ha eltiltja tőlem? Na és anyu?
- Domi! Ne csináld! Hagyd abba! Kérlek...kérlek.. - kiáltok rá és csak félve közelítem meg Őket, még mindig nem tudva, hogy mit tegyek az egyre jobban dühöngő szerelmemmel. Chuck egyre rosszabb állapotban fekszik, most már magatehetetlenül a földön, és akkor kezdek igazán pánikolni, amikor meglátom, hogy mindene tiszta vér, Domi pedig még mindig neki kiabálva, üti. Óvatosan megyek még közelebb hozzuk és érintem meg azt a karját, amelyikkel kevésbé rángatózik, majd erősen meg is szorítom.- Fejezd be! Így tényleg megölöd! Nagyon félek...kérlek! Segítsen már valaki! - szólok oda kétségbeesetten a minket bámuló emberek felé, mire valahogy nagy nehezen három nem túl erős fizikumú férfi meg is indul felénk, bár ekkora már a szirénaszó is hallatszik egyenlőre még nem túl közelről, de biztosra veszem, hogy hozzánk jönnek. Még mindig makacsul szorítom Domit, annak ellenére is, hogy a másik három is oda ért hozzánk, és az egyikőjük engem kap el hátulról, hogy arrébb vonszoljon, a másik kettő pedig kétfelőlről próbálkoznak azzal, hogy lefogják Dommielt, de mivel nem tűnnek túl finomkodónak innen távolról, így ösztönösen kezdek kapálózni a másik nem erős, de mégis határozott szorításából, aki azért, hogy ne okozzon még több riadalmat a számomra, végül legyintve enged el és, így vissza is szaladok Dommielhez, nem törődve azzal, hogy még mindig mérges-e vagy sem. Csak átölelve a derekát bújok hozzá szipogva, bár valószínűleg az a másik kettő csak akkor engedi Őt el, ha már valamennyire sikerült észhez térnie.
- A rendőrség... Chuck... Ugye nem... Élni fog. Nem akarom, hogy el vigyenek. Sajnálom...minden miattam történt. - zokogom és ha csak nem taszít el magától azért, mert nagyon haragszik, akkor még mindig szorosan bújok hozzá, akkor is, ha a rendőrség már ki is érkezett a helyszínig.

Egy ponton túl már alig volt képes értelmezni agyam, amit mond, mert folyamatosan minden szavát hazugságnak ítéltem meg, és a fejem is folyton ettől zakatolt. Biztos hazudik. Biztos elakar hagyni. Dühös voltam, de nagyon. Rá is, de főleg magamra, amiért megígértem, hogy szépen kezelem majd innentől a dolgokat, higgadtan, türelmesen, de nem megy. Nem tudok úgy tenni, mintha nem tombolna bennem valami tűzviharszerű, amivel legszívesebben az egész világot felperzselném, amiért elárulva érzem magam. A tisztább pillanataimban ugyan még egy röpke momentum erejéig megfogant fejemben az ötlet, hogy felhívjam apát és kikérjem a tanácsát vagy egyszerűen segítséget kérjek tőle, de mire egyáltalán a telefonom után nyúlhatnék már alig látok a dühtől. Így hát el is döntöm, hová megyünk először, mert jelen pillanatban ezt tartom fontosabbnak. És ha terhes lesz? Tudja csak meg az a másik, hogy nem a saját gyerekét látja viszont! Persze most még annak is örülhetek, hogy nem bántottam. Nem úgy, ahogy szoktam, de minden másodperccel egyre inkább úgy érzem, hogy könnyebb és gyorsabb volna, ha megtenném. Ilyenkor nem is igazán a szerelem, mint a rajta való uralkodás hajt. Az önző magatartás, a kisajátítása, mert nem érzem magaménak, sőt, mintha nem is volna. Csapkolódok kicsit, amíg elkészül, bár teljesen megvárni sem tudom, inkább útnak eredek vele. Lefelé a lépcsőn még az egyik szomszédba is belefutunk, de igazán akkor sem venném észre, ha előttünk volna. Sőt, biztos neki mennék és mennék tovább, minél előbb ki innen. De még az ajtó előtt megállok, ahogy újfent azt hallom, ismét újabb mondattal üti az előzőt. Tudtam én! Szóval mégis van valaki, akihez elvigyen! Hazudik! Biztos már megcsalt, és megint megfogja tenni, ha csak nem gátolom meg! Felé fordulva, kissé hitetlenkedve, de őrült mérgesen fújtatva hallgatom.
- Ó, persze, hogy csak beszélgetni. Bemutatkozom neki, hogy lássa, rossz címre küldte a csokrot, rossz címre JÖTT HÁZHOZ! - ordítottam, miközben kilöktem az ajtót, hogy végre a levegőn tudjuk magunk és cibálhassam arra, amerre, nos... igazából ő ismeri az utat. Mennénk is tovább, mikor valaki a nevén szólítja. Igazából először fel sem ismerem a hangot, túl dühös vagyok, de később... Megállok vele és lassan a hang irányába fordulok, miközben a csávó már közli is a tényeket. Nem merném biztosra mondani, de nagy esélyt látok rá, hogy ő ludas. És milyen jó, még házhoz is jön, hogy meghaljon. MEGINT ITT VAN! Úgy nézek rá, mint egy részben megtört, de nagyon vad és veszett kutya, aki a széltől is megóvná a gazdáját. Tényleg, de tényleg képes lettem volna megölni. Ráadásul a tudat, hogy őt titkolta előlem, ez meg még ide is tolja a képét. Lenézek Rubyra, aki úgy néz rám, mintha egyszerre mindkettőnket megszeretné óvni a bajtól. És ez a baj. Őt miért? Sűrűeket pislogva, könnyes szemekkel nézek le rá, győzködve magam, hogy mennünk kell. De nem megy. NEM MEGY!
- Ez a faszfej...? Komolyan...? - kérdem hitetlenkedve, halkan, de alig felfogva, hogy pont vele akar megcsalni. Öcsém, ez a szarházi mérföldekkel más, mint én, ocsmány is, gyenge is, és lehet, hogy én nem járok egyetemre és nem akarok olyan híres és népszerű lenni, mint ő, de akkor is. CHUCK?! Felkarjaira fogva teszem kissé durván odébb, hogy ne állhassa utam, és elindulok a jelenlegi problémám felé.
- Szóval engem már meg sem ismersz? Nem is köszönsz?! Pedig bazd meg, pont téged kerestünk! Hát ki gondolta volna, hogy éppen erre jársz? Jah, hogy anyuci hívott, biztos szólt arról is, hogy egyedül van Ruby, és nyugodtan meglátogathatod az ágyban, nem?! NEM?! - értem oda hozzá és egyből be is húztam neki. Kétlem, hogy harcművészetet tanult volna, így max csak kislány módjára volt képes védekezni, de az ide édes kevés lesz. Mert, hogy az első ütéssel, amivel földre küldtem, még bőven nem elégített ki. Így szépen fölé magasodtam, elkaptam a felsőjét és könyörgése ellenére is jó párszor behúztam még neki, telibe az arcát. Már az elsőtől is vérzett az orra, arca, de tudtam, addig kell ütnöm, amíg egyáltalán hangot ad ki.
- Kurvára megöllek!!! Megértetted?! - ütöttem tovább, s csak az elején próbálta meg eltolni a fejem, a harmadik negyedik ütés után már sírt, a többinél, pedig a saját vérét kezdte fel köhögni. De még mindig élt... Már pedig én addig fogom ütni, amíg ki nem lapul a feje. Ez persze beletelt némi időbe, és már a hangoskodásomra is lettek kíváncsi nézelődők. Mire meg elkezdtem átrendezni a képét, már többen telefont ragadtak. Igaz abból legtöbben csak videóztak, de akadt, aki tárcsázta a rendőrséget.

When you love someone, really love someone, it`s a lasting mark on your soul. There`s a lock on your heart that you`ll carry with you always. You may lose the key or give it away, but the lock stays with you all the same.

Részben azt érzem, hogy megérdemlem azt, hogy megint ilyen csúnyán viselkedik velem Domi, hiszen ha már az elején elmondtam volna neki mindent, akkor meglehet, hogy sokkal megértőbb lenne. Ugyanakkor mégsem vagyok teljesen hibás, mert az, hogy vendégem volt és virágot is hozott, nem az én hibámból történt. Ha csakis rajtam múlt volna az előző este, akkor egészen biztos, hogy nem került volna az a csokor a vázába, sőt még a lakásunkba se egyáltalán. De anya mindig tökéletesen tud érvelni azzal, hogy ez az Ő háza, én meg nem is nagyon van, ahogyan erre rácáfoljak. Mert lényegében, a papírok alapján is az Ő tulajdonában áll minden, ami itt megtalálható, mióta nagykorú lettem hivatalosan is, úgy érzem, mintha csak egy megtűrt személy lennék itt, akit ezzel a gagyi szöveggel, még korlátozni is akarnak. Szóval valahol megértem azt, hogy miért borul ki Domi, de viszont Ő is megérthetné azt, hogy miért akartam eltitkolni előle mindent. Mert mindig megrémiszt ezzel a furcsa viselkedésével, és sosem tudom eldönteni, hogy mikor és mit mondhatok el neki. Nem szeretek semmit eltitkolni előle, most sem az volt a célom, hogy átverjem, csak egyszerűen a megfelelő alkalomra vártam. Annak ellenére is hogy én hibáztam, rosszul esik az, hogy a hűtlenséggel vádol... már megint. Mindig ezekből adódnak a vitáink, pedig látnia kéne a szemeimben azt, hogy mennyire erős mindaz, amit érzek iránta.
- Nem magától került oda nyílván, de... akkor sem csaltalak meg. Nem az történt, amire gondolsz. Tudod, hogy csak téged szeretlek. - még mindig sokkal halkabb a hangom az övénél, mert nem szeretnék még több olajat önteni a tűzre, na meg egyébként sem vagyok az a kiáltozós fajta, és nem is gondolom, hogy azzal nyugtatnám meg a leginkább, ha én is elkezdenék kígyót-békát üvöltözni rá. De tudnia kell, hogy hülyeséget vár el tőlem. Mégis hogyan vihetném Őt el a csokor hozójához? Meg is próbálok tiltakozni az ellen, hogy maga után vonszoljon, de hiába minden igyekezetem és szavam, egyszerűen hajthatatlan. Ezzel pedig csak azt éri el, hogy még inkább féljek tőle és attól, amire készül. Nem a volt barátomat féltem természetesen, aki itt járt, hanem Domit, aki ilyenkor sosem tud tisztán gondolkodni, és én nem bírnám elviselni, ha bármi baja is esne. Mi van akkor, ha olyan hülyeséget csinál, ami miatt tényleg feljelentik és letartóztassák? Csakis azért mondanék el neki mindent, hogy megpróbáljam elűzni a fejéből az ostoba gondolatokat, de úgy tűnik, hogy minden csak egyre rosszabbá válik. Ismét megszeppenek, amikor a kezem helyett ezúttal az arcomat szorítja meg, és kétségbeesésemben ismét utat engedek a könnyeimnek miközben a haragos tekintetét figyelem. Egyik remegő kezem rá teszem az övére, amelyikkel tart, de csak simogató mozdulatokkal próbálom nyugtatni, mert nagyon nem szeretném, ha megint eldurvulna annyira, hogy nyoma maradjon. Közben pedig óvatosan rázom meg a fejem tiltakozva az újabb vádjai ellen. Hiszen én nem hazudtam neki... csak nem mondtam el az igazat. A kettő nem ugyanaz. Ezt hangosan talán nem is merném most kijelenteni.
- Hogy... hogy érted, hogy nem megyünk a gyógyszertárba? - a hangom kétségbeesetté válik, miközben egyszerre érzek megkönnyebbülést amiatt, hogy az arcomat nem fogja, viszont pánikot is, hogy ismét megragadva a kezem kezd maga után vonszolni. Még arra sincs időm, hogy legalább a helyén lógó kulcsot leakasszam onnan. - Domi kérlek... ez nem játék. Most minden perc számít, hogy hozzá férjek ahhoz a gyógyszerhez... - próbálkozok ujból, mintha lenne bármi fogalmam is arról, hogy mennyi időm is van pontosan a tabletta bevételéhez ahhoz, hogy biztosra menjünk azzal, hogy nem esek teherbe. Miközben lefele haladunk a lépcsőkön, feltűnik az egyik öreg nénike kíváncsi tekintete, így megpróbálok a lehető legtermészetesebben viselkedni, pont úgy, mint akit a barátja nem is erőszakkal cibál maga után, bár a könnyes szemeimmel nem igazán tudok mit kezdeni.
- Ha el viszlek oda, megnyugszol? Tényleg csak beszélgetni fogsz vele? Hinni fogsz nekem? Nem csináltam semmi rosszat. Esküszöm. - még mindig nagyon halkan beszélek és a lépteimet is igazítom hozzá amennyire csak lehetséges, bár valamiért azt érzem, hogy már így is sikerült felhívnunk magunkra a szomszédok figyelmét. Anya meg fog tudni mindent... Bárcsak tudnám, hogy miért bonyolítja ezt mindig meg Domi?
- Ruby? - amint kiérünk az utcára és meghallom a hátunk mögül az ismerős hangot, megtorpanok - hacsak nem dönt úgy Domi, hogy tovább vonszol - és csak félve pillantok hátra, de mégis reménykedve abban, hogy hátha csak képzelgek, mert olyan rohadt nagy pechem nem lehet, hogy maga Chuck jöjjön el ide, mintha valami hetedik érzéke lenne. - Az anyád hívott, hogy a szomszédok szerint kiabálások hallatszódtak a lakásotokból és a telefont nem veszed fel neki...Jól vagy? - tekintete ide-oda jár kettőnk között, miközben én egyre jobban azt érzem, hogy elfogy a levegőm. Rá harapok az alsó ajkamra, hogy vissza tartsam a ki kivánkozó szitkolózásaimat, majd végül szabad kezemmel óvatosan érintem meg a Domi mellkasát, szembe fordulva vele.
- Mi épp...nekünk dolgunk van, nem érek erre rá. - még a hangom is bele remeg, miközben reménykedek abban, hogy valami csoda történik, és Domi nem is veszi ezt most olyan nagyon zokon. Olyan szépen elterveztük ezt a napunkat...  - Légyszíves menjünk a gyógyszertárba...

Nem akartam bántani Rubyt. Sose akarnám. De féltem és dühös voltam, amit egyre inkább csak táplált, hogy igazam volt. Ha mindenben tán nem is, de tényleg titkolózott, és tapasztalatból mondom, a titkok általában rossz dolgok miatt születnek. Megijedtem, hogy elakar hagyni. Ilyen közel talán még nem is jártunk ehhez. De most ott egy csokor, egy titkos ajándékozó, akit véd és letagad előttem. Persze, hogy felkapom a vizet, mert hát... miért csinálja ezt? Igyekszem mindent megadni neki. Időt tölteni vele, hiszen szeretem és akár most azonnal is összeköltöznék vele vagy lennék vele 0-24-ben. Mégis elárul! Ki lehet az? És hogy merészelt ilyen lépéseket tenni?! Ruby foglalt! Általam! Valaki mégis csapja neki a szelet! Hogy képzeli?! Mit mondhatott neki Ruby?! Hogy már nem tart sokáig a kapcsolatunk? Vagy már nincs is????
Hangja eljut a tudatomig, de nehezen vagyok képes értelmezni a dühtől való vörös ködtől és a cikázó egyre csak feszélyező gondolataimtól. Ebbe fogok előbb vagy utóbb beleőrülni. Csak azért eresztem el végül, mert tudom, hogy így nem maradhatunk itt, és mert borzasztó látni a könnyes tekintetét. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha nálam aludna. Jobban tudnék rá figyelni... Vagy... titokba szereltessek fel hozzá kamerákat? Áh, az már hatalmas macera és nem kis kockázat volna. Nem. Az én lelkem csak akkor nyugszik meg, ha meglátogatjuk azt a valakit. Csak tisztázni, hogy félreértés történt.
- Ó igen??? És a csokor csak úgy magától jött házhoz és mászott a vázába?! Ne hazudj!!! Valami pasi van a háttérben és te eltitkolod! Tudom, hogy így van! Tudom, hogy megcsalsz!!! - ordítozom tovább a végén, mert már a gondolatától is felrobbanok, hogy ez megtörténhetett. Oké, olykor hibázok, de azt mondta szeret, hogy nem csalna meg, és én minden alkalommal próbálok jobb lenne, türelmesebb. Erre valaki feljárkál hozzá?! Ki tudja mióta!!! Csak pont most bukott le, mert nem számított rám. Hát ez kész... Hogy történhetett ez meg?!
Dühösen, meg sem várva, hogy megfésülködjön, húzom kifelé, hogy mielőbb letudjuk a gyógyszertári dolgot és mehessünk az illetőhöz egy kis beszélgetésre. Nem hagyom, hogy leszedje a kezem róla, nem is nagyon tudná, mert erősebb vagyok, ilyenkor meg pláne. Cibálnám tovább is már közeledve az ajtóhoz, mikor újabb meglepetés hírekkel szolgál, amiknél eleinte szóhoz sem jutok. Nem azért, mert tagadja, hogy ő hívta volna ide, hanem, mert ismét rácáfolt arra, amit eddig állított. Megint hazudott! Tényleg valaki más van a háttérben! Még is mi történik!?
- HOGY MI?! - üvöltök teljesen kikelve magamból eleresztve kezét, de szinte egyből arcára fogok két oldalt és vérben forgó szemekkel nézek az övéibe. - Hogy hazudhattál erről?! HOGY?! Szeretlek, és ez a hála?! - toporzékoltam, és ha most józan volnék, biztos hívnom apám, hogy segítsen, amíg nem emelek ténylegesen kezet Rubyra, hogy elkerüljük ezt az egészet, de már az is nehezemre esik, hogy ujjbegyeim helyett, ne körmeim mélyessze puha, finom bőrébe.
- Nem megyünk a gyógyszertárba! Elviszel ahhoz a szarházihoz! Majd én bemutatkozom neki! Megmondom neki, hogy ne hozzon csokrot ide, mert van barátod! - kiabáltam, majd ha csak nem szabadult ki valahogy kezeim fogságából, újra karon ragadtam és kihúztam a lakásból.

When you love someone, really love someone, it`s a lasting mark on your soul. There`s a lock on your heart that you`ll carry with you always. You may lose the key or give it away, but the lock stays with you all the same.

Valahogy érzem, hogy nem elég meggyőzőek a szavaim, amelyeket szeretnék is inkább vissza szívni, és valami hihetőbb magyarázatot adni a számára. Valami olyant, amitől nem fog ismét dühössé válni. Még ennyi év után sem bízik bennem, pedig én tényleg nagyon igyekszem nem adni okot a féltékenykedésére. Ha nem félnék tőle ilyen nagyon, akkor sokkal egyszerűbb lenne őszinte lennem hozzá. Én tényleg nem tettem semmi rosszat. Jelenleg úgy hiszem, hogy sokkal fontosabb lenne az, hogy megelőzzük az esetleges baba problémánkat, ami egyikünknek sem lenne túl jó. A szüleinkről nem is beszélve. Szerteném megakadályozni, hogy a kezeimet az ágyhoz bilincselje a sajátjával, de olyan hírtelen ragad meg, hogy esélyem sincs kibújni a szorítása alól. Próbálok ugyan rémülten rángatózni, hogy hátha elérek azzal valamit, de olyan dühöt látok a szemében, amiről pontosan tudom, hogy nem fog leállni addig, amíg ki nem tombolja magát. Az egész testem reszketni kezd, de ezúttal a félelemtől, amelyet a hangja vált ki belőlem, és az agresszív hozzáállása. Ha akarnám sem merném soha elárulni. Ha így viselkedik úgy, hogy ártatlan vagyok, elképzelni sem tudom, hogy mit tenne, ha valóban megcsalnám. Pedig soha még csak eszembe sem jutott.
- Hagyd ezt abba kérlek! Megijesztesz. - szipogok utat adva a könnyeimnek, és teszek egy újabb próbát a szabadulásomra, de még mindig hiába. Olyan kiszolgáltatottan fekszem az ágyban, hogy egyszerűen az csak még nagyobb pánikot kelt bennem. Pár perccel korábban még a legboldogabbnak éreztem magam, most meg azt sem tudom eldönteni, hogy egyáltalán a valóság volt-e mindaz. Megrázom a fejem arra a vádjára, hogy hazugnak gondol, majd tehetetlenül szisszenek fel a fájdalom miatt, amit a következő percben okoz.
- Ne csináld! Fájdalmat okozol. Légyszives fejezd be! szipogom szinte már könyörögve és össze szorítom a szememet is, mintha nem is akarnám látni, hogy mit fog velem tenni. Az arcomba üvöltött kérdésére csak némán rázom meg ismét a fejem, nehezen tudva eldönteni, hogy mi a helyesebb ilyenkor. A csendben maradás, vagy a beszéd. Én az előbbit szoktam választani, mert félek attól, hogy ha nem tetszik a válasz, amit kap, csak még dühösebb lesz. Bárcsak megértene akkor, ha elmondanám az igazat. Próbálok csukott szemmel a szép emlékeinkre gondolni, amelyek mindig erőt adnak ilyenkor, de jelenleg nem olyan egyszerű ez így, hogy folyamatosan üvöltözik. Amint újra rángatni kezd, felsikoltok a fajdalomtól és egyre hangosabb zokogásba kezdek. Elhiszem, hogy szeret... Azért félt ennyire. De nekem akkor is fáj. Szinte megkönnyebbülök amikor végre elengedve a kezeimet áll fel, de még egy ideig úgy, abban a pozícióba maradok, félve attól, hogy ha megmozdulok rám támad. Mélyeket lélegezve törlöm meg könnyes szemeimet, majd ülök fel végül, össze szedve magam, és látva azt, hogy idegesen jön megy, rájövök, hogy még nincs vége. Lehajtom a fejem és az ölemben pihenő kezeimre pillanatok, hol egyik hol másik csuklómat maszírozva. Csak akkor pillantok fel rá, amikor ellentmondást nem tűrve adja ki az utasítást, én pedig csak, hogy ne legyen ennél is nagyobb baj, engedelmesen bólintok, és bár kicsit szédülve, de végül feltápászkodok az ágyról, a ruhás szekrényem felé lépkedve, ahonnan elő is halâszom a legelső utamba kerülő darabokat.
- Én nem... Nem csaltalak meg. A gyógyszertár után kérlek csináljunk valami más programot. Nincs kihez vigyelek, mert nem történt semmi ilyesmi. - hebegem halkan, de közben igyekszem minél gyorsabban bele bújni a ruháimba, majd a tükör elé lépek, hogy egy kicsit kifésüljem az össze kócolódott hajamat. A fésű viszont azonnal ki is esik a kezemből, ahogy siettetni kezd, így kénytelen vagyok le hajolni utána, hogy reszkető kezeimmel tovább folytassam a műveletet. Arra azonban nem számítok, hogy erőszakosan akar magával hurcolni, ezért is kezdek tiltakozni ismét
- Ne rángass! Amíg így viselkedsz nem megyek veled sehová! szólok rá, mintha lenne bármi választásom is, de megpróbálok a lábaimmal fékezni, és szabad kezemmel a karomat szorító tenyerét feszegetem a szabadulásom reményében.
- Mindent el mondok, ígérem a gyógyszertár után. De nyugodj le egy kicsit. Így nagyon félek. - kérem tovább akadékoskodva, majd újra elsirom magam, mint aki a bűnét épp készül meggyónni. - Nem az én hibám. Nem én hívtam ide. Nem csaltalak meg. Hinned kell nekem! Kérlek hagyd abba ezt... - zokogom utána botladozva, és azt hiszem, hogy innen már nem is lesz visszaút. El kell mondanom, ami történt, még akkor is, ha nem akartam elrontani a mai szép hangulatunkat. Borzasztóan félek attól, hogy hogyan fog reagálni. Egyáltalán mit mondjak? Ha bántani fogja tényleg a csokor hozoját is?

Az idilli pillanatot csak hamar felváltotta a feszültség, s nem is kellett hozzá más, mint egy mérgező gondolat menet és az ő gyanús viselkedése. Talán nem a legjobbkor vonom kérdőre, de nem tudom megállni, hogy ne tegyem függetlenül, hogy éppen csak kihúzódtam belőle, hogy még mindig pucérak vagyunk, s ráadásul a mozgalmas percektől lihegünk úgy, mint akik maratont futottak. De egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat. És mint kiderül, nem is ok nélkül...
Nem, azt hiszem nem éppen ilyen reakcióra vártam, nem pont így és nem pont ezt akartam hallani. Apám jó orvos, ügyesen fürkészi ki a különös és gyanús dolgokat, idővel pedig megtanultam, hogy rejtsem el őket előle, ahogy egyben azt is, hogy mire kell ügyelni. Az, hogy az aktus közben olyasmit csináltam, ami nem kis probléma, teljesen mellékessé vált. Nem válaszol rögtön. Miért nem?! Miért tétovázik? Fészkelődni kezd, és nagyon úgy tűnik, hogy rágódik valamin. Min?! Érzem, hogy kezd lassan megint úrrá lenni rajtam az a fajta szorongás, ami később utat ad majd a dühömnek. Rá is fogok csuklóira és kitaszítva őket feje mellé, fogom le őket. Miért kerüli a beszélgetést? Miért védekezik, ha nincs mit titkolnia?! Átakar verni! Hazudik! Nekem??? A tekintetem is úgy kerüli, mintha még azzal is képes volnék fájdalmat okozni. Hazudik!
- Mi az, hogy senkié?! - förmedek rá, mert ez a válasz, több mint felháborító. Ha senkié, miért van itt? Miért vázában? További válaszokat követelek, s mi több, az igazat! Kapok is valamit, de mégha igaz volna sem hinném el, hiszen olyan, mintha szemezgetne milyen lehetőségei vannak. Ha senkié nem lehet, nyilván az anyjáé, hisz ketten laknak itt. De ha az övé, miért hazudott az előbb?!
- Hazudsz! - kiáltok rá és szorítva csuklóit mozdítok egyet rajtuk kezeimmel a kiáltás lendületének nyomán.
- Kié a csokor?! Kitől kaptad?! - nem is kérdés már igazán, hogy jelenleg ki a tulaja, hiszen biztosra veszem, hogy az övé. Szinte meg sem hallom óvva intését a fogamzásgátlót illetően, pedig ma még semminek tűnik, holnap viszont komoly problémát okozhat. - Miért hazudsz nekem? Hiszen szeretlek!! - rázom meg újfent dühödten, mire némi késlekedéssel, de eljut az agyamhoz, hogy mire van szüksége, és hogy mennünk kéne. De alig látok a vörösködtől, azontúl, hogy próbálom kezelni magam, nos, nulla eséllyel. Leszállok róla, és részben dühösen, részben retteg a továbbiaktól kezdek el nyüszögni, ahogy föl alá járkálva a szobában fogom a fejem, arcom, kapok a hajamba, miközben próbálom kitalálni mi legyen és mind e mellett lenyugodni is. Megcsalt. Tuti, hogy megcsalt. Ki lehet az a másik? Hol élhet? Megkéne keresnem. Beszélnem kéne vele. Meg a frászt! Megkeresem és megölöm a picsába! Öklömbe harapva mászkálok még mindig, mint egy mérgezett egér. Öltözni kéne, de ha így lépünk ki a házból és egy ismerős meglát minket... mi van ha ránk hívják a zsarukat. Mi van, ha a szomszédok is hallottak mindent és már nem csak a rendőrség, de az anyja is úton van. El kell tűnnünk! El kell tűnnöm.
- Öltözz fel! - parancsolok rá idegesen, ha még nem tette, mintha minimum el akarnám rabolni. Aztán én is így teszek.
- Elmegyünk a gyógyszertárba! De utána elviszel ahhoz a faszhoz, akivel tegnap dugtál! Látni akarom ki volt az! - üvöltöttem torkom szakadtából a végét, mert majd szétvet az ideg. - Siess!!!
Ha sikerült valahogy elkészülnünk, karján ragadom és elkezdem kifelé húzni. Ha nem akar jönni, akkor is erőszakoskodom. Még csak az hiányzik, hogy elhagyjon és közben meg az én gyerekemet nevelgessék azzal a puha pöccsel, bárki is az.

When you love someone, really love someone, it`s a lasting mark on your soul. There`s a lock on your heart that you`ll carry with you always. You may lose the key or give it away, but the lock stays with you all the same.

+18
Minél gyorsabban és erősebben mozog bennem, annál szaporábban kapkodok levegő után, időnként hangosan nyögdécselve. Hirtelen tűnik el a fejemből minden negatív gondolat, ami a kapcsolatunkat beárnyékolja, és semmi más nem tűnik jelenleg fontosabbnak annál, mint az az öröm, amit egymásnak okozunk. Soha nem kételkedtem az érzéseimben, de mégis, minden együtt eltöltött idő, újra meg újra ráébreszt arra, hogy még mindig épp annyira szerelmes vagyok Domiba, mint a kapcsolatunk legelején. Sőt...talán most még jobban, mert a szerelmem mellé mostanra társul egy fajta ragaszkodás is, így pontosan tudom, hogy mindegy mennyi rossz dolog történik, az semmit sem változtat azon, hogy: jobb vele, mint nélküle. Minden egyes érintésével és szünet nélküli mozgásával egyre közelebb juttat a csúcshoz, míg végül egy elégedett, jóleső sóhajjal adom át magam az orgazmusnak. Az egész testem bele remeg, miközben elgyengülve engedem le a lábam, átadva magam az érzésnek, és újabb erőtlen nyöszörgésbe kezdek, ahogyan Domi tovább mozog bennem. Óvatosan érintem meg a csipőmet tartó kezét, hogy figyelmeztessem arra, hogy semmivel sem védekezünk, de vagy nem akarta észre venni a jelzésem, vagy pedig már túl késő volt, és nem tudott mit tenni ellene. Ahogy megérzem magamban a langyos folyadékot, pánikolva kerekednek ki a szemeim, hisz mindketten tudjuk, hogy ennek a felelőtlenségnek milyen következményei lehetnek. Nem hiszem, hogy igazán fel lennénk nővé a szülőséggel járó feladatokhoz.
- Domi... - kezdek bele, mert valahogy olyan az egész, mintha Ő maga észre sem vette volna azt, hogy hiba csúszott a rendszerbe. De időm, nincs folytatni, mert kihúzódva belőlem, valami olyasmit kérdez egész közel hajolva hozzám, amire nem voltam felkészülve. Szükségem is van néhány másodpercre, hogy fel tudjam fogni milyen csokorról beszél, és bánom, hogy nem volt elég időm ahhoz, hogy bemagoljak valami előre megírt szöveget. Nem tudhattam, hogy ma ide fog jönni. Hirtelen kezdek kényelmetlenül fészkelődni alatta, miközben mindkét kezem magunk között tartom pajzsként. Idegesen mozgatom szemeimet minden irányba, csak rá ne kelljen néznem, és azon gondolkodom, hogy mi lenne a legjobb válasz. Hazudjak neki, vagy inkább legyek őszinte? Melyikkel úszhatnám meg azt, hogy elrontsuk ezt a csodálatos napot?
- Senkié. - szólalok meg végül elcsukló hangon, és tudom, hogy ennél többet kell mondanom. Nem tudok jól hazudni, neki pedig nem is akarok soha. Ugyanakkor vannak azok a kegyes hazugságok, amelyek mindkettőnk érdekeit szolgálhatják. Megint bűnösnek érzem magam, pedig pontosan tudom, hogy ártatlan vagyok ebben az ügyben. Na de vajon Ő is elhinné azt? - Én... én nem tudom. Anya kapta valakitől. - hazudom még mindig idegesen zihálva alatta, mert egyszerűen nem merem elmondani neki az igazságot. Miért épp most kell ezt felhoznia, mikor minden annyira jó köztünk? Én meg azt hittem, hogy nem is tűnt fel neki az a kidobott csokor.
- Megbeszélhetnénk ezt később? Most el kéne ugranunk valami gyógyszert szerezni arra, hogy... Szóval nem védekeztél. - mindkét kezemmel elkezdem felfelé taszítani magamról - ami nyilván csak akkor sikerülhet, ha hagyja -, és mindamellett, hogy tényleg fontos lenne egy olyan tabletta, ami megakadályozza a teherbe esésem, ez tökéletes a figyelme eltereléséhez is. - Anya megöl engem, ha megtudja, hogy itt voltál és még gyermeket is csináltál... - teszem azért még hozzá, hogy érezze a helyzet súlyosságát, bár azt én is tudom, hogy ez nem jelenti még azt, hogy biztosan teherbe estem. Viszont jóval nagyobb így rá az esély, mint egyébként. Nem szeretnék kockáztatni. Egyébként is beszélnem kell bármiről, csak felejtse el azt az ostoba csokrot, aminek tényleg nincs semmi jelentősége. Csak akarok vele egy gondtalan napot eltölteni, ennyi kihagyás után.

+18 Nem mintha gyakorta csábulnánk el, és azért arra is figyelünk, hogy ne is bukjunk le, de megesik, hogy elkap a hév, és ezúttal nem csak a filmnézést késleltetjük, de én hülye, a védekezésről is megfeledkezem. Annyira leköt puha bőrének érintése, ujjainak cirógatása, a vágyaimat még inkább fokozó nyögése, testének apróbb - és nem annyira apró - rándulásai, amik a mozgásom tempójának növelésével sokasodnak, jelezvén, hogy közeledik a végéhez, s ami azt illeti én is. Én csak ritkán nyögök, jobbára azt is halkan, inkább hangosan szuszogok, sóhajtok, miközben még jobban növelek a tempón, és picit erősebben fogok derekára, ahogy a lökéseim is vadabbá válnak. Még egy kicsit... csak még egy kicsit. Betelnie a látvánnyal nem tudnék, a gondolataim pedig így is szanaszét cikáznak, de idővel ahogy a tempó és a gondolataim, az érzések megélése is zavarosan gyorssá válik. Behunyom a szemem, ahogy megtartok egy gyors tempót, és hátra vetem fejem, hogy a plafon felé nyögdössek, mégha nem is hangosan. Lelki szemeim előtt ő is megjelenik, aztán bizonyos testrészei, bizonyos pillanatok, a múltból is. Apró részletek, ahogy a suli női zuhanyzó részében támadtam le, és bár felettébb hideg volt a fali csempe, a forró gőzös zuhany ködjében is pont úgy élveztük az egészet, mintha egy álom lett volna. Hallom a nevetését, mikor még csak ismerkedtünk, azt a bájos kacaját, és ahogy belepirul, mikor kicsit személyesebb vizekre evezünk a témában. Aztán a sikolyát, ahogy először emelem rá kezem és olyan vehemensen ütöm meg, hogy jó, ha a szemét nem találtam el. Rögtön utána én is megijedtem, de dühös voltam, mert azt hittem késő éjjel valaki más keresi állandóan. Pedig csak az anyja aggódott érte. Mint utólag kiderült nem is ok nélkül. Össze is vonom szemöldökeim, ahogy a kívánatos képeket megmérgezik ezek a gondolatok. Mikor sírt, és a végén én is térdre rogyva könyörögtem neki, hogy bocsásson meg. Mikor büntetésből napokig rám sem írt. Aztán az is bevillant, amikor megleptem egy kis csokival, egy kis virággal, névnapján. Mosolygott és szinte meghatódva vette át a csokrot. A csokrot... nem úgy, mint azt a másikat. Azt, amelyik most is ott pihen a kukában. Kié az a csokor? És kitől kapta? Miért dobta ki? Mit titkol? És egyáltalán miért titkolózik? Valami szörnyűség lehet a háttérben! Lehet el akar hagyni! Lehet már talált is valakit, csak megijedt és  jelenlétem miatt szabadult meg tőle rögtön. Lehet nem is undor volt az arcán, csak félelem és igazából sajnálta a csokrot kidobni. Talán még vissza is teszi az enyém helyett, mikor elmegyek és az én csokromat száműzi a kukába. Talán már nem is szeret... A toxikus rémképek ellenére is eljutok a csúcsra, csupán arra nem figyelek, hogy még időben kihúzzam. Hibát követek el, én is tudom, rögtön azután, hogy megtörténik egy elfúló nyögés kíséretében, de a gondolat, hogy elakar hagyni már lassan égető, viszkető sebet képez a koponyámban. Kihúzom magam belőle, ha neki is sikerült elmennie, majd két kezemmel feje mellett megtámaszkodva teljes tenyeremmel hajolok le arcához, de még nem csókolom meg. Így is hangosan szuszogok, hiába nem volt ez talán 10 perc se.
- Kié az a csokor...? - lihegem kissé megizzadtan. - Ruby... kitől van az a csokor...? - kérdem, hangom egy parányit türelmetlenebb, de még nem ideges. Tisztáznunk kell. Meg kell nyugtatnia, mert beleőrülök, ha nem tudom. Bízom benne. Nem lehet, hogy csalódjak...

When you love someone, really love someone, it`s a lasting mark on your soul. There`s a lock on your heart that you`ll carry with you always. You may lose the key or give it away, but the lock stays with you all the same.

+18
A kis játékunk tökéletesen eltereli a figyelmem minden körülöttünk lévő problémáról. Hírtelen nem kezd érdekelni az, hogy a legutóbbi találkozásunknál fojtogatni kezdett csak azért, mert azt hitte, hogy megcsalom, nem számít, hogy sem az én anyám, sem pedog az Ő apja nem akarják, hogy együtt legyünk, és még arról is megfeledkezem, hogy az anyám milyen őrültségbe kényszerített bele, és, hogy Domi mennyire nem fog hinni abban, hogy semmi jelentősége nem volt számomra annak a nevetséges vacsorának. Egyszerűen csak át adom magam az érzelmeimnek, mert minden máson lesz alkalmunk gondolkodni egy picivel később is. Azért is különleges ez az alkalom most, mert először jár a szobámba, és abban csak reménykedni tudok, hogy az anya munkahelyén sem történik semmi, ami miatt hamarabb kelljen haza jönnie. Nem mintha ez jelen pillanatban bármennyire is érdekelne. Sokkal jobban lefoglal az, hogy valamilyen úton módon Róla is lecsalogassam a felesleges rajta maradt ruha darabokat, mert valahogy olyan telhetetlennek érzem ma magam. Annyira szükségem van rá, mint egy függőnek a szenvedélye használatához. Széles mosolyra húzódik az ajkam amiért végül feladja, és nem is áll szándékában azt nézni, hogy miképpen folytatnám a játékot nélküle. Valahogy sokkal nagyobb lázba hoz az, hogy Ő fejezze be azt, aminek neki kezdtem. Türelmetlenül sóhajtok miközben arra várok, hogy végre Ő is meztelen legyen, és bár már az ujjamat nem mozgatom a saját magam kényeztetése miatt, de továbbra is ott tartom a kezem, már csak a hangulat kedvéért is. Mikor az ajka ismét az enyémre tapad, szabad kezemmel túrok a hajába és el sem eresztem, mintha attól tartanék, hogy végül mégis annyiban marad minden. A nyelvem könnyedén veszi fel a harcot az övével, és amint megérzem a mellemre markoló tenyerét, jólesően nyögök bele a csókunkba, majd mikor egy kis időre elszakad tőlem az állam és nyakamra összpontosítva, a fejem enyhén oldalra döntöm, a szemeimet becsukom és még hangosabban nyögdécselek az örömtől, amit okoz számomra, és mire ismét találkoznak ajkaink, egyre mohóbban, picit megemelve a fejem veszek el ismét a csókunkba, bele remegve az egyre lejjebb haladó keze érintésébe. Zihálva, kiéhezve és még szerelmesebben tárom kicsit szétebb a lábaimat, hogy oda férhessen és mindenféle tiltakozás nélkül hagyom, hogy a saját kezemmel helyett cseréljen az övé. Közben rá markolok a megkeményedő férfiasságára először lassan mozgatva rajta a kezem, azonban Ő minél nagyobb boldogságot okoz számomra, annál jobban gyorsul a csuklóm mozgása is. Szabad kezemmel ezúttal a lepedőbe markolok és egy mélyet sóhajtva emelem meg a csípőm közben, mert érzem, hogy egyre közelebb sodor a csúcshoz jutáshoz. Igyekszem mindeközben nem hagyni abba a kényeztetését sem, csak akkor, amikor Ő szünteti meg a kellemes játékunkat. Lihegve, az alsó ajkamba harapva húzom vissza a kezem, hogy Ő maga vezesse belém a férfiasságát. Enyhén felszisszenek, ahogyan megérzőm Őt magamban, majd végül ellazulva fogadom Őt egyre mélyebbre hatolva, mindkét kezemmel bele mélyesztve körmeimet a hátába, és hangosan sójatok, mintha csak azzal akarnám ösztönözni, hogy csinálhatja nyugodtan, mert minden porcikám vágyik rá. Csak akkor érzek egy rövid ideig valami kellemetlen érzést, amikor felegyenesedik, jelzésként fészkelődök is egy kicsit, de hamar kényelmessé válik végül a felvett pozició, és az enyhe fájdalmam rögtön átveszi az izgalom. Remegő lábaimat felhúzom, egyiket a dereka köré fonom miközben megemeli a csípőmet, a másikat pedig a mellkasának támasztva nyújtom el hosszan és igyekszem vele egyszerre mozgatni a csípőmet, bár ebben a felállásban azt nem olyan könnyű. Mindkét kezem elnyújtom a fejem felett, továbbra is a lepedőt szorítva, és egyre hangosabb nyögések és sikolyok jönnek ki közben a torkomon, pedig igyekszem vissza fogni magam. Fejem hátra vetve adom át magam az élvezetnek, mert érzem, hogy pillanatokon belül az orgazmus hatalmas örömökben fog részesíteni. Bár kicsit bennem van a félelem, hogy nehogy Domi megfeledkezzen magáról, bízok abban, hogy mint eddig mindig most is vigyázni fog, hisz egyikünknek sem hiányzik egy gyerek nevű púp a hátára, de egyenlőre képtelen vagyok bármi értelmeset is kiejteni a szájamon.

Az egyenlőre elérhetetlen jövőbeli képeket hamar felváltja az esetleges napokban történő, ami már sokkal kézen foghatóbb. Pláne, ha apám is rá veszem. Nem mondom, hogy nem szigorú és azt sem, hogy nincsenek - számomra - furcsa szabályai, amiket be kell tartani, de talán, ha rábólint, engedékenyebb is lesz picit, hiszen hát mi értelme az itt alvós programnak, ha még mellettem sem alhat. Mondjuk így felvetődik bennem is a kérdés Ruby által, hogy lehet az ajtót nem engedné kulcsra zárni. Én arra hivatkoznék, hogyhát nem volna jó, ha ránk nyitna, ő viszont biztos azzal jönne, hogy ő se örülne, ha kitörne a balhé, és nem tudna időben segítséget nyújtani. Bár azt gondolom, amilyen elővigyázatos, biztos van nála pótkulcs. Vállat vonok, miközben elmosolyodom.
- Szerintem nem lesz baj. Be lehet zárni, és azért... ő sem olyan végtelenül maradi. - mosolygom, inkább bele sem gondolva milyen furcsa és izgalmas volna odahaza is megejteni egy ilyen alkalmat. Igaz, eddig még itt sem volt ilyesmi, lévén, hogy most először jöttem el hozzá.
Mondhatnám, hogy a lehetőségek tárháza előttünk áll, csak, hogy Ruby és én is tudom, hogy hazudni, pláne a másik szülőről nem volna nyerő. Apa szokott beszélgetni az anyjával és fordítva is. Hamar kiderülne minden hazugság. Ráadásul igen, apám gyakorlatias orvos, még nekem is nehéz átejtenem, ha néha szükséges is. Egyből lebuknánk.
- Én se értem... - sóhajtom lemondóan, mert néha nekem is olyan érzésem van, mintha apám szándékosan akarna rosszat nekem. Bár közben meg valahol megértem, csak... szeretném ezt figyelmen kívül hagyni. Azon viszont jót mosolygók, ahogy kiegyezünk abban, hogy a betegségén túl is meglátogathatnám. Nekem nem is volna ellenemre, sőt! Viszont attól már én is tartok, hogy egyre nagyobb kockázatokat vállalva, végül lebuknánk az anyja előtt. Gőzöm sincs mit tennék, ha rám hívná a zsarukat. Lehet őt is bántanám. De azt sem tudom, hogy akkor apám mit tenne... vagy tudna tenni. Akárhogy is végül a szobájába tereltük egymást és végül a témát is eltudtuk terelni egészen más felé. Valami sokkal kellemesebb felé...
+18 A szemérmetlen játék közben szépen meg is szabadulunk a ruháktól, függetlenül, hogy amúgy filmet szándékoztunk nézni. Csókok közepette is elmosolyodom kissé, ahogy hallgatom méltatlankodását, miszerint róla előbb lekerültek a ruhák, mint rólam. Nos, ez tény. De azért én sem szándékozom sokáig ezekben a göncökben maradni. Pláne, hogy odalent is kezd szűkössé válni a nadrágom. Nem a teste miatt vagyok vele, de mi tagadás, már-már önmagában hipnotizáló, ahogy szépséges külseje még fel is kínálja magát, amiről nehéz levenni a szemeim, mégis csak férfiból vagyok. S hogy mi van a csokorral? Tudatalatt még valahol, mélyen tisztában vagyok vele, hogy érdekel ki és mikor vette, ráadásul kinek és miért, de ujjának játéka lábai közt, libabőrt okozó suttogása és a merevedést okozó melle, amire általa rávezetett kezem még mindig ott van, elég szépen eltereli mindenről is a figyelmem. Még arról is, hogy az anyja is bármikor hazaérhet, ha úgy alakul.
- Egye-fene, nyertél! - veszem el türelmetlenül kezem, - mondjuk nem szívesen - hogy gyorsan letudjam magamról a nadrágom és az alsóm is, kilépve a zokniból és mielőbb megszabadulva minden ruhámtól. Egyedül a skandináv motívumokkal díszített bőr csukló pánt és egyéb ékszereket hagyom magamon, hogy lehajolva hozzá először újra csókba forrasszam ajkaink, de ezúttal vadabb táncba kezdve, átfurakodva nyelvemmel is. S miközben ajkaink lefoglalttá válnak a csatában, derekammal fészkelődni kezdek lábai közt, mondjuk legfőképpen azért, mert nehezemre esik az előjáték, mivel odalent már készen állnék az újabb csapásra. Egyik kezemmel közben feje mellett támaszkodom alkaromon, de a másikkal újra, ám ezúttal a másik mellébe markolok a finomabbnál kicsit erősebben, de nem fájdalmasan. Ha felnyögne sem hagyok fel a szám játékával, csupán arra a pár momentumra térek le állára, vagy vezetem át nyakára, ahol viszont már finoman meg is harapdálom. Kiszívni csak azért nem szívom, mert az nem az én stílusom, és amúgy se volna jó, ha a fojtogatás nyomai mellett, este hazaérve még ezt is felfedezné rajta az anyja. Egyből lebuknánk. Így amint lehet visszatérek ajkaihoz, ha mást nem, olykor finoman alsó ajkába harapva, ahogy elengedve mellét, ujjaim cirógatása alatt eljutok hasán keresztül a combjához, ott pedig beljebb simítva kezem az ő kezéhez, ami jelenleg útban volna nekem, így finoman ráfogva húzom el magától és vezetem a keménységemre. Játsszon inkább azzal, én pedig vele. Mert, hogy amint elkerül onnan keze egész tenyérrel simítok végig először lábai közt, majd óvatosan megismételve ezt a mozdulatot, egyik ujjammal óvatosan kitérve csiklójára, egy ponton túl lassan és óvatosan - főleg, mert ki tudja mennyire sikos vagy sem - bevezetem középső- és gyűrűsujjam, finoman hajlítva is rajtuk, hogy elérjem a megfelelő pontot, amit majd a mozgatásukkor ingerelhetek. Igazából, ha nem kényeztetne odalent kezével, akkor is csoda mód élvezném, már csak a hangjától is, amitől pusztán libabőrössé válok, mert mi tagadás kellően beindítja az embert. Bár nem az ujjaimmal szándékozom a csúcsra juttatni, ahhoz van másik és jobb adottságom is, de mivel a lányok vannak olyan szerencsések, hogy rövid időn belül többször is sikerüljön nekik, így adott, hogy majd erre is visszatérünk. Ha kényeztet, úgy nagy valószínűséggel olykor én is bele nyögök halkan, vagy "dorombolok" a csókba, ami meglehetősen ritkul, ahogy mindkettőnkben nőnek a vágyak afelé, hogy ténylegesen egyesüljünk. Én a magam részéről nem is húzom a végtelenségig a dolgot, és ujjaim sem mozgatom benne eszeveszettül, sőt, ha kellően sikamlósnak ítélem, ki is húzom őket még egy néhányszor izgatva a saját nedvétől sikos ujjaimmal, majd magamnál is átveszem eztán az irányitást, ha csak nem előzne be és vezetné magába. Más esetben sajátomra fogok, főleg, hogy magamat is sikosabbá tegyem, majd kicsit közelebb kucorodva lábai közé, a makkommal párszor végig simítva az egészen, végül finom nyomást helyezve, óvatosan elkezdek behatolni. Nem kapkodom el, mert két ujjamtól még nem lesz elég tág, de három már sok volna, és amúgy sem vagyok egy szörnyeteg erőszakoló, így lassú léptekben haladok, míg rám nem nyílik lassan, s mikor már érzem, hogy akadály nélkül haladhatok belé csúszok tövig, ami végett most még csak egy halk, de annál inkább jól eső sóhajt hallatok elnyújtottan, ahogy épp koccanok vele végül. Fel is egyenesedem, hogy szemügyre vegyem minden rendben, közben pedig addig se hagyok fel a simogatással, mely most pont két kézzel a két combja belső részére esik. De úgy látom minden rendben, s ha csak nem adta közben jelét, hogy fáj vagy visszakozna, úgy egy idő múltán kezeim derekára simítom visszafelé, és icipicit megemelve csípőjét, kezdek mozogni. Először lassan, halk sóhajokkal tűzdelve, ahogy szokjuk a méreteket és egymáshoz idomulunk, ám, ahogy egyre síkosabbá teszi a mozdulataink, úgy gyorsulok be én is.

When you love someone, really love someone, it`s a lasting mark on your soul. There`s a lock on your heart that you`ll carry with you always. You may lose the key or give it away, but the lock stays with you all the same.

Hiába tudom, hogy a tervünk a költözéssel kapcsolatosan kudarcra van ítélve, attól egy röpke pillanatig mégis elképzelem magam előtt azt, hogy milyen másabb is lehetne az életünk. Nem loholnának a szüleink a nyakunkban, hogy elmondhassák újra és újra, hogy igazából miért is lenne mindkettőnk érdeke az, ha szakítanánk. Ezt nem is értem igazából, mert egy ilyen drasztikus döntés maximum csak nekik kedvezne, de nekünk semmiképp. Komolyan boldogtalannak akarnak látni minket? Fel nem tudom fogni, hogy miért ilyen borulátó mindenki körülöttünk, és miért esik olyan nehezükre esélyt adni nekünk, hogy megmutathassuk mennyi szép is van a kapcsolatunkban. Az anyám szerint nem egészséges az, ami időközben történik, azt is mindig el mondja, hogy egy férfi soha semmilyen körülmények között nem emelhet kezet egy nőre, de ilyenkor általában az a kérdés jut az eszembe, hogyha ez valóban így van, akkor Ő miért nevelt olyan gyereket, aki szintén ezt tette? A bátyám sem volt rossz ember, csak sokszor dühös. Domi viszont még fele annyira sem bánik rosszul velem... vagyis az esetek többségében nem, ha meg mégis, akkor sem a rossz szándék vezéreli, csak az irántam érzett szerelme. Mégis folyamatosan egy gombóc nő a torkomba, akárhányszor el akarom mondani azt, hogy az este milyen vendégem volt és még lesz is valószínűleg. Nem csak attól félek, hogy bántani fog, mert nem hisz nekem, hanem attól is, annyira félre érti, hogy végül Ő maga mondja ki a végszót a kapcsolatunkra. Mindent elviselek, de azt, hogy ne legyen, soha. Ha mondjuk esélyünk lenne együtt élni, akkor kevesebb ilyen kellemetlenséggel kéne szembenéznünk. Nem lenne oka hozzám ütni és valóban lehetnénk olyan pár, akikre irigykedve néznek.
- Uh, az milyen szuper lenne. Mindig mindent együtt csinálnánk. Szerinted sok pénz kellhet ahhoz, hogy magunk lehessünk? Láttam a minap egy bár ablakába kitűzve, hogy pultos keresnek. Még az is ki volt emelve, hogy fiatal és mindenképp lány legyen. Megpróbáljam? Végtére is nem lehet olyan nehéz. Anyu nem is kéne megtudja. - egy kicsit azt hiszem, hogy túlságosan is bele éltem magam ebbe az egészbe, nyílván semmi sem lehet olyan egyszerű mint ahogy azt elképzelem, de ha meg sem próbáljuk az sokkal rosszabb. Nem csak a kapcsolatunkat erősíthetné meg, hanem megtanulhatnánk azt, hogy mivel is jár a felnőtté válás. Nem mintha annyira vágyik bármelyik porcikám is arra, hogy olyan betokosodott, magát öregnek érző valaki legyek, mint a szüleink, akik még a poénokat sem értik, és abból áll az egész életük, hogy ha nem dolgoznak azon törjék a fejüket, hogy hol baszták el ennyire az életüket. Oké, a Domi apját nem tudom, hogy mennyire ilyen, de az anyámra tisztára rá illik ez a leírás. Szóval szerintem igazán felnőttnek lenni szívás. Annak a gondolata pedig egyszerűen elborzaszt, hogy ha sikerül is meggyőznünk az apját, majd mindenképp valami hülye szabályokat fog felvezetni, amelyekre nyílván semmi szükségünk, épp elég, ha rá bólint arra, hogy meghúzzam magam ott éjjszakára.
- Az igaz. Remélem az ajtót sem kell nyitva hagynunk majd... Ugye be lehet zárni a szobád ajtaját? Elég ciki lenne ha ránk nyít miközben mi... hát tudod. - zavartan vigyorgok felé, hiszen nem nehéz ki találni, hogy ha egy fiatal szerelmespár együtt alszik és övék az egész éjjszaka, akkor azok mit csinálnak. Nyílván az mellett, hogy egész éjjel hozzá bújhassak Domihoz, azért más dolgokat is szeretnék vele csinálni. Valami olyasmiket, amelyek nem feltétlenül tartoznának az idősebbik generációra. - Mondjuk hazudhatnánk is... azt, hogy össze vesztem anyuval és ki rakott. Talán akkor megsajnál és nem is kell sokat győzködnünk. - jut eszembe hírtelen egy zseniális ötlet, de csak addig tűnik annak, amig azt ki nem mondom. Mert simán felhívhatja anyut, hogy megkérdezze mennyi valóság alapja van ennek. Talán az csak rosszabb lenne akkor. Meg egyébként is pszichiáter vagy mi a csuda... tuti, hogy még hazudni sem lehet neki. Vagy legalábbis nem olyan könnyen.
- De hát ez ostobaság. Te nem is vagy harapós... mármint az engedéje nélkül is találkozunk, akkor meg nem tök mindegy? De komolyan... - már megtanulhatták, hogy hiába minden erőfeszítésük, úgysem tudnak minket szét választani. Azért, mert mi sokkal jobban szeretjük egymsát annál, hogy bárki véleménye is érdekeljen. Az évek során akármilyen gondunk is volt, mindig sikerült megoldanunk. Most meg már felnőttek - vagyis a korunk alapján - vagyunk, semmi joguk bele szólni. De utálom azt a szöveget, hogy amig az én házamban laksz... Anya előszeretettel használja valahányszor össze veszünk, de csak mert tudja, hogy nincs túl sok lehetőségem nem az Ő házában élni. Mintha boldog lennék attól...
A szobámba lépve valamennyire elterelődik a figyelmem minden másról, kivéve a tegnapi fura vendégemről, de azt is amennyire csak lehet igyekszem most kiverni a fejemből, mert olyan jól el vagyunk és leszünk, nagy kár lenne elcseszni a hangulatot. Ma csak boldog akarok lenni, és nem törődni azzal, hogy a világ mennyire ellenünk van.
- Tényleg megtennéd? De akkor ne csak akkor ha beteg vagyok... néha belopózhatnál amúgy is. Anya éjjel úgyis alszik, mint a bunda. Nem venne észre. - még a szemem is felcsillan ettől a gondolattól de aztán egy pillanatig el is komolyodok, mert bár ez valóban nem lenne rossz, de ha például pont egy olyan napot választana erre, amilyen a tegnap este is volt... Hát nem biztos, hogy annak bárki is örülne. Könnyebb eltitkolni valamit, amit nem lát, mint megmagyarázni azt amit lát és félre ért. Neki pedig az ilyen félreértésekez sokszor nem is kell semmiféle indok, anélkül is dühös lesz. Mit csinálna, ha még rajta is kapna? Vagyis nyílván nem csinálok semmi olyant, de szerintem már annak a  puszta gondolata is elég, hogy az exemmel vacsorázok, mert az anyám a fejébe vette, hogy ki békít vele.
- Én is szeretlek. - ezt a szót én nem csak úgy dobálni szoktam, hanem valóban így is érzem. Szerintem a tekintetemből is láthatja, hogy az egész világom körülötte forog. Valahogy azt is érzem, hogy Ő is őszintén így vélekedik rólam, ez pedig megerősíti bennem azt a tényt, hogy amig itt vagyunk egymásnak, senki és semmi nem választhat el bennünket.
Aztán már a film nézés sem érdekel annyira, mint a tudat, hogy mire is készülünk és a félemztelen látványa, ami még ennyi idő után is elkápráztat. Komolyan szerelmes vagyok minden porcikájába. Olyan lett a számomra, mint valami drog, ami nélkül a függője nem tud létezni. Úgy vigyorgok rá, mint valami idióta végig, és szinte büszke is leszek magamra, amiért sikerül egy kicsit hergelnem mielőtt a nadrágjaink lehúzására kerülne a sor. Mire azonban úgy érzem, hogy nyert ügyem van, Ő is kiveszi a részét a játékból. Annak ellenére, hogy bosszantanak a fülembe súgott szavai, mégis valami olyasmi izgatottság kerít a hatalmába, amitől nehezemre esik visszavonulót fújni. Kicsit bosszúsan húzom vissza a kezeimet, amiért megakadályoz abban, hogy normálisan ki gombolhassam a nadrágját és értetlenül nézek rá, mint aki nem érti, hogy miről beszél. Még fújtatok is közben, bár attól függetlenül tetszik ez a helyzet.
+18
- Nem játszol tisztességesen... rajtad több a ruha. Úgy kellett volna, hogy kettőt Te vetsz le, egyet én... - jegyzem meg azért óvatosan, és veszek egy mély levegőt, mert ha jobban bele gondolok azért az amit csinálni akar, vagy aminek neki fog nem annyira rossz. A rövid csókunk után, kénytelen vagyok egyet nyögni miközben a ajkával egyre lejjebb halad a testemen, tekintetem végig rajta tartom és szinte epekedve várom, hogy végre le húzza a nadrágomat is. A csipőmet ösztönösen emelem egy kicsit meg, hogy a vékony ruha darab le kerüljön onnan, közben szaporább lesz a légzésem, a tekintetem pedig könyörgővé változik. Talán még a szemem is becsukom néhány másodperc erejéig, majd ismét rá nézve hagyom, hogy lehúzza rólam teljesen a nadrágot, így pedig tiszta meztelenül fekszem az ágyon, rá várva.
- Most hogyan tovább? Ha jól számolom rajtad körülbelül még mindig két ruhadarabbal van több... - a hangom kicsit megcsuklik miközben beszélek, de közben a bal keze után nyúlok, amit, ha nem tiltakozik a mellem felé vezetek, és ismét az alsó ajkamba harapva nyögök is fel vágyakozóan. - Szóval mit kell tennem, hogy Te is...egyenrangú legyél velem? - mivel játszani akar, így ezúttal a saját kezemet vezetem le a testemen, addig, amíg el nem érem a csiklómat. - Nézhetsz is, vagy... csinálj valamit, hogy a tiéd legyek végre! - suttogom az arcát fürkészve, és közben óvatosan kezdem mozgatni ujjaimat, a saját magam kényeztetésére, abban bízva, hogy inkább Ő elégít ki és nem bízza rám.

Olykor eltöprengek azon, hogyha nem olyan volnék, amilyen, mármint a rossz tulajdonságaimat tekintve, vajon akkor tényleg örömmel támogatnának minket a szüleink? Vagy találnának más okot arra, hogy miért ne? Jó pár filmet láttam, már, amiben hasonló volt a szitu, hogy a szülők egyszerűen nem tudták jó szemmel nézni a gyermekeik kapcsolatát, mindegy volt, hogy pénzügyi probléma volt, függőség vagy más. Senki sem tökéletes, és nem is nagyon akartak segíteni nekik, csupán távol tartani a kettőt egymástól. Mintha fájt volna nekik az, hogy ami nekik nem sikerült, nekünk igen. Sajnálom, hogy olykor felemelem a kezem, viszont ezáltal egy pillanatig sem agyalok a megcsaláson, ami szerintem a legtöbb kapcsolatot tönkre teszi. Mindig meg is bánom, hogy kezet emeltem rá, és töröm magam, hogy jóvá tegyem, mégha a következő pillanatban meg is bocsájt. Az össze költözés gondolata viszont újabb okot ad arra, hogy bizony-bizony változtatnom kell, azontúl, hogy el kéne kezdeni dolgozni. Mármint úgy, hogy ne csak pár hónapig , hétig tartson. A gyerek vállalás ötlete ugyan még nem vonz, mivel mi magunk is szinte még kölykök vagyunk, viszont a későbbiekben... miért ne? Ha már kibuliztuk magunk, kalandoztunk eleget, miért ne állapodhatnánk meg? Szerintem szuper jó, boldog és hosszú életünk lenne közösen. Sajnálatos, hogy mindezt csak mi látjuk. Elmosolyodom mondandóján, mert noha nem kevés akadállyal kell szembenéznünk, tudom, hogy ő sem viccből hozta fel a dolgot.
- Mindkettőt szeretem, szóval éhen halni nem fogunk... - nevettem el magam röviden. - Megkülönben is, megosztanánk a dolgokat. Akár még együtt is főzhetnénk. Te a rántottát, én pedig a sültkrumplit. - somolyogtam részben vicceskedve, részben komolyan, elvégre miért ne főzhetnénk együtt. Talán még előbb el is sajátítanánk dolgokat. Az ember sokkal motiváltabb, ha van kivel csinálnia. Végülis mindenki jobban járna. Nem okoznánk több gondot a szüleinknek és ami azt illeti... ők se nekünk. Mosolyom pedig szélesedik, ahogy már most látja magunk előtt, milyen remek napunk lesz. Már csak apámat kell meggyőznöm, de szerintem menni fog. Ha pedig bizonyíthatnánk, ő is belátná, hogy jók vagyunk mi így együtt, és ki tudja... talán megismételhetnénk még párszor, míg nem abba is belemegy, hogy összeköltözzünk. Bár amilyen szigorú, sokat kell majd könyörögnöm. Egészen odáig nem is csillapul jókedvem, míg Ruby fel nem hozza az esetleges akadályokat, mint például apám korlátoltságát, mert őszintén szólva, ebben bizony lehet valami... Nem volna egyszerű meggyőzni, de talán nem lehetetlen. Ha én képes vagyok a változásra - már pedig idővel biztosan képes leszek rá - akkor biztosan ő is képes lehet rá. De tény, hogy nagy a ház, és akadnak vendégszobák, de... ne mááár, csak nem tenne ilyet.
- Nem hiszem... Az több takarítani valóval járna... miért kockáztatna, nem? - mosolyodom el végül. - Bár biztos megjegyzi majd, hogy ha gyanús dolgot hall, bekopog. De majd... halkan csináljuk azt... amit... - kacsintok pimaszul a nyilvánvalóra. Igazán még az sem szegi teljesen kedvem, hogy kitérünk a problémánk fő célpontjára. Rám. Magam is tisztában vagyok vele, csak mások előtt nehéz erről beszélni. Mondjuk Ruby előtt szimplán csak szégyellem, mert feleleveníti azokat a pillanatokat, amik nem olyan régen történtek.
- Hát... - gondolkodom hogyan is fogalmazhatnám meg. - Tudod, ha van egy harapós kutyád, nem szívesen fogadsz vendégeket vagy engeded el a pórázát. - utalok arra, hogy Dr. Nolan jó pszichiáterként tisztában van vele, hogy hiába vagyok a fia, ha nem vigyáz könnyen egy robbanó bomba lesz belőlem. Úgy értem... így látja ő. De ez nem igaz. És most fel lehetne hozni milliónyi ellenpéldát, de erre is csak azt tudom mondani, hogy más nem lát bele úgy a kapcsolatunkba, hogy megértse, ez más, mint amilyennek tűnik.
Nem mondhatnám, hogy otthonosan mozgok a lakásban, se azt, hogy mellőzhetem az érdeklődő nézelődést a szobájában, mert ez igazából az első alkalom. Az, hogy ilyen lazára vettem a meglepetést, azért van, mert ha eldöntök valamit, nem állok meg, és nem fogok stresszelni rajta annyira, hogy visszakozzak. Persze idegeskedhetek, hogy mi van, ha nem nyit ajtót, vagy épp az anyja nyitja ki, de ráérek akkor is aggódni, nem? Jó belelátni kicsit az itteni életébe, a kendőzetlen személyiségébe, stílusába. De azért figyelmem nem tereli el teljesen a szoba, legalábbis nem sokáig, mert, amint mellette találom magam az ágyán, hamar elterelődik nem csak figyelmem irányába, de gondolataim is, nos... egészen más dolgok iránt.
- Ne butáskodj... Nem laktok magason, ha más nem, felmászok az ablakodhoz és titokban ápolgatlak majd itthon. - vigyorodom el, bár őszintén szólva tényleg képes lennék rá. Mégis csak kell valaki, aki ápolhatja, hiszen az anyja biztosan elfoglalt volna, mondván, hogy már nagylány. Én pedig... hát van az a mondat, hogy "egészségben, betegségben"... Nem arról van szó, hogy teljesen elterelődik figyelmem a kinti, kidobott csokorról, de férfiként, jobban leköt most a vele való idő, mint, hogy faggatózzak. Pláne, hogy megérzéseim szerint derékba törne ez a kellemes hangulat. Na ez az, ami bosszantóbb. Viszont aranyos megjegyzésével, egy kissé meghatott, széles mosolyt csal arcomra. És én még azt hittem, hogy a bókokhoz csak a fiúk értenek igazán. Egy pár másodpercre még mondani sem igazán tudok rá mit, és nem azért mert meglep, hiszen őszinték vagyunk egymáshoz, csupán tényleg annyira jól esik egy ilyen hét után ezt hallani, mintha minimum az életem mentette volna meg.
- Szeretlek. - felelem végül még mindig kisfiúsan zavart mosollyal.
Hát, ennyit a filmnézésről. Bár teljesen nem vetném el, csupán későbbre tesszük mindkettőnk örömére, mert úgy veszem észre, ahogy alsó ajkába harap, ő sem bánja.
- Azt meghiszem... - nevetem el magam halkan, játékosan emelgetve szemöldökeim, mielőtt megszabadulnék a felsőmtől. Egy csókkal később pedig őt is az övétől.
Sosem tartoztam azon srácok közé, akiket jobban elkápráztat a külső, mint a belső, de kétségkívül ő a leggyönyörűbb lány számomra a világon. És akkor még a nacija rajta van. Igyekszem nem sokáig és nem feltűnően legeltetni rajta tekintetem, de amúgy is ismer már annyira, hogy tudja, nem azért vagyok vele, mert lefekszünk egymással.
- Ohóó! Ezt nevezem ördöginek! - nevetem el magam, mert lássuk be, aljas egy húzás volt ez tőle, persze játékosan huncut. Behunyt szemekkel, gyengéden viszonoztam az általa kezdeményezett lassú csókot, és egészen addig, míg mancsát meg nem éreztem a nadrágomnál, teljesen bele is feledkeztem, még abba is, hogy mi épp készülünk valamire. Akkor viszont szélesedő mosoly ült arcomra, és lassan szemeim is kinyitottam, majd elválva ajkától nyomtam egy puszit arcára és nyakára, hogy füléhez hajolva suttoghassak bele. Mindeközben pedig finoman ráfogtam kezeire, hogy megállítsam, mert nem csak ő tud ördögi lenni...
- De hiszen a cipőm még rajtam... Az is számít... - búgtam fülébe, játékosan bele is nyalva, majd finoman cimpájába harapva, mielőtt vigyorogva húzódok el tőle, hogy kilépjek a cipőből, majd egy gonoszkás, elégedett vigyorral nézek le rá. Nem mintha megakarnám úszni a vetkőzést, és kár a gőzért, mert farmeron keresztül is jól látható, hogy tetszik a dolog, de nem tudtam kihagyni, hogy ne húzzam kicsit csőbe.
+18 Hajamba túrva térdelek vissza az ágyra combjai mentén, két oldalára, majd lehajolva hozzá, ezúttal én hintek egy lassú, de rövid csókot ajkaira, majd ajkairól lassan állára egy apró csókként, aztán szegycsontjára, onnan pedig még néhány csókocskával végig járom a hasát, míg köldöke alá érve el nem érem a nadrágját, aminek felső részére finoman ráharapok és úgy kezdem róla lehúzni. Persze egy kis segítséggel kezeimmel is besegítek oldalt, de nem sietem el, noha mikor leérek vele térde közepéig akaratlan is elmosolyodok, mialatt próbálom végig tartani vele a szemkontaktust. Ha pedig nem áll ellen, végül elengedem fogaimmal és teljesen lehúzom róla.

When you love someone, really love someone, it`s a lasting mark on your soul. There`s a lock on your heart that you`ll carry with you always. You may lose the key or give it away, but the lock stays with you all the same.

Azt hiszem, hogy minden egészséges kapcsolat alapja egy kicsit a féltékenység is, mert ha valakit szeretünk, de úgy igazán, tiszta szívből, akkor azt a személyt csakis magunknak akarjuk. Én mégis kettőnk közül azt hiszem, hogy jobban bízok benne, mert valahogy elhiszem, hogy szeret annyira, hogy ne jusson eszébe más lányok után szaladni. Épp ezért is csak nagyon ritkán - és olyankor is valami félreérthető ok miatt - jut eszemben kételkedni a hűségében. Ő velem ellentétben viszont hajlamos arra, hogy legtöbbször ok nélkül vádoljon meg alaptalan dolgokkal, a veszekedéseink - pontosabban az Ő veszekedése - is ezekből szoktak indulni, aminek a vége szinte mindig az lesz hogy bánt is. Sajnos, ha valamit bemesél a fejébe, akkor mindegy, hogy mit mondok, mert csakis abban a hitben hajlandó megmaradni, de én mégis úgy gondolom, hogy ennyi rossz néha bele férhet a kapcsolatunkba, hisz a túlzott féltése, valahol az erős szerelmét is bizonyítja. Nekem pedig mindig szükségem van arra, hogy megerősítsen abban, hogy mennyire szüksége van rám. Annyira, mint nekem Rá. A szavai nem csak, hogy nagyon jól esnek, de egy újabb löketet is adnak arra, hogy még bátrabban merjek a közös jövőnkre koncentrálni, mert nincs az az isten, ami minket szétválaszthat. Még a szüleink sem. Úgy gondolom, hogy a kapcsolatunkhoz épp elegendő az, ha mi magunk értjük a működését, és amig ilyen erős érzelmeket táplálunk egymás iránt, addig senki sem tudja szétrombolni a magunk köré felépített falakat. Talán most még kicsit bizonytalannak tűnik az életünk, de én tudom, hogy közösen képesek leszünk megmutatni akár az egész világnak is azt, hogy mennyire erősek vagyunk együtt. Elválaszthatatlanok. Magam sem tudom, hogy honnan jött az összeköltözés gondolata, valahogy csak ki mondom azt, ami egyébként már egy ideje foglalkoztat. Az anyámmal való veszekedések és küzdelmek, most meg az ostoba lépése is, ami arra ment ki, hogy elszakítson minket egymástól, egyre jobban motiválnak arra, hogy tovább emeljük a kapcsolatunkat, csak még azt nem találtam ki, hogy hogyan. Pénz és támogatás nélkül nem hiszem, hogy túl sokra mennénk. Valahogy ugyanezeket a merengéseket tudom kiolvasni a Domi arcáról is, mert ez épp valami olyasmi, ami hiába tűnik szépnek, a megvalósítása nem kevés akadállyal járna együtt, amiket nem is biztos, hogy át tudnánk egyessével ugrani. Zökkenőmentesen főleg nem.
- Talán majd egyszer sikerülni fog. Mikor mindketten dolgozni kezdünk. Végülis nem lehet olyan nehéz elvezetni egy háztartást. Sült krumplit és rántottát tudok csinálni. - egy nem teljesen elégedett mosoly jelenik meg az ajkamon, mert így, ilyesmikről beszélve, rádöbbenek, hogy lényegében semmit sem tudok arról, hogy hogyan működik a konyhában való élet, nem volt még soha szükségem arra, hogy a főzéssel kelljen bajlódnom, a fejem sem fáj a kifizetetlen számlák miatt és... a fene tudja még mivel járna mindez. Talán nem is számítana igazán, addig emig együtt lehetünk. Mert jelenleg ami az anyámtól való elköltözéstől csábít az az, hogy mindig Dommiel-el lehessek. Imádnék mellette elaludni és mellette kelni. Csinálhatnánk házi bulikat, senki sem szólna rám, ha nincs kedvem levetni a pizsamám és nem hívnának a nyakamra nem kívánatos vendégeket. A szüleinknek pedig ah be tudnánk bizonyítani, hogy még ezt is megoldjuk együtt akkor... előbb vagy utóbb bele törődnének a kapcsolatunkba is.
Bár a felsorolásai, amelyekkel megerősíti bennem azt a tényt, hogy miért is szeret annyira velem lenni, meg egyértelműen engem is, tetszenek, kivéve az utolsó megjegyzése, ami miatt ösztönösen érzek meg egy gombócot a torkomban, így szükségesnek érzem újból megerősíteni benne azta  tényt, hogy az a srác még nem született meg, akiért Őt képes lennék hátba támadni. És bár mosolyog még mindig, egész nyugodtnak tűnik, de azért van a szavaiban valami, ami a múlt esti csokor kidobása után is, inkább a hallgatásra ösztökél. Hiába nem szeretek neki hazudni, sem eltitkolni dolgokat, de mégis jobb talán ezt a titkot megőriznem. Ezért csak az ölelésébe temetkezve nyugtázom el magamban, hogy vannak kegyes hazugságok is, meg amiről valaki nem tud, az nem is fájhat neki. Az esetünkben pedig nekem sem.
- Téged bármikor és bármeddig el tudlak viselni. Csodás 24 óránk lesz együtt, abban biztos vagyok. - mosolyogva érintem meg az arcát, és valahogy egyszerre valamiféle izgatottság kerít a hatalmába. Szerintem azt Ő is tudja nagyon jól, hogy egyáltalán nincs ellenemre vele tölteni egy teljes napot. Az meg csak a napunk fénypontja lenne valóban, ha az apja megengedné, hogy éjszakára ott aludhassak Domival együtt. Mert gondolom elférek én is a szobájában.
- De jó lenne. - a szemem is szinte már-már csillog, pedig ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy sikerrel is járunk. - De ugye annyira nem maradi az apád sem, hogy olyan feltételeket szabjon majd, hogy külön szoba, meg blablabla? Mert akkor inkább maradok itthon. - szögezem ezt le mindjárt az elején, bár ha bele gondolok, még a külön szobával is már egy haladás lenne azér. De azért remélem a legjobbakat, meg bízok Domiban, Ő bizonyára majd megoldja, hisz szinte felértek egy ígérettel a szavai.
- Akkor meg? - lekonyul az ajkam is kissé, hisz kissé bosszantó még mindig, hogy senki meg sem akarja adni számunkra az esélyt. A sok-sok minden ellenére még mindig együtt vagyunk, mi kell ennél több bizonyíték ahhoz, hogy komolyak a szándékaink egymás iránt? Az pedig, hogy néha vannak nehézségek... nos minden kapcsolatban vannak egészen biztos. De mindeddig mindig sikerült megoldanunk, én pedig hiába szoktam ezt így meg, de azért bízok abban, hogy előbb vagy utóbb ki maradnak a kapcsolatunkból a negatív dolgok. Vagyis valami ilyesmire célzok a mondandómmal, és csak bízok abban, hogy ezt ő sem vette rossz néven, vagy gondolja, hogy nem ilyennek szeretem amilyen. Sosem akarnám megváltoztatni, de ha nem bántana... vagy legalábbis nem úgy, hogy látszódjon is, akkor anya is megnyugodna. Meg nekem sem fájna. Az igaz, hogy mindig megbocsájtok, mert a jó dolgokra gondolok, és arra, hogy nem tudnék nélküle élni, de azért fájdalmat okoz azzal, valahányszor kezet emel rám. Szeretetében nyílván.
A szobában az ágyban ülve még mindig igyekszem nem kimutatni azt, hogy az anyámon kívül azért még lenne egy apróság ami szintén rosszul érint, mert bevallani még mindig nincs elég bátorságom neki semmit, akkor sem, ha ártatlan vagyok. De olyan kedves is hozzám... hogyan ronthatnám mindezt el?
- Ne félj... nem betegszem meg. Már csak azért sem mert a betegségeket rosszul viselem, és nem tudnék veled találkozni úgy. - nyugtatom meg hisz egyértelműen nem a betegségtől félek, hanem a tőle való távolságtól. Az mindig rossz. Kivéve olyankor mikor magamtól érzem azt, hogy jobb egy kicsit külön. De attól még nehéz nagyon úgy is. - Tudod ez miattad van. Mert boldoggá teszel. És a lányok akkor ragyognak a legszebben, amikor boldogok. - mosolyogva vonom meg a vállam, és egyszerűen imádom amikor mindenféle dícséretet kapok tőle. Ezért, meg annak a tudatában, hogy egy teljes napunk lesz egymásra, na meg olyan jó hozzám, ismét meggondolva magam hessegtetem el a fejemből azokat a gondolatokat, hogy épp ez a pillanat lenne a legjobb arra, hogy mindent őszintén elmondjak. Biztosan elrontanék mindent, így inkább csak hagyom, hogy elkalandozzunk más irányba helyette, a csikizéstől egész a csokolózásig, így ha nem is teljesen de valamennyire sikerül félre söpörnöm a tegnapi napot, és egyenlőre inkább a hallgatást választom, mert úgy tűnik most akadna annál fontosabb teendőnk is.
- Pedig nagyon szívesen néznélek közben... - az ajkamba harapva, kicsit pimaszul vigyorgok rá, és túlságosan is tetszik az ötlete ahhoz, hogy bármi kifogásom is legyen ellene. - ... de így is tetszik. - még nyelek is egyet amint ledobja magáról a pólóját, és a vágyakozásom iránta egyre erősebb lesz. Ha bár a szabályok szerint én következnék, de képtelen vagyok cselekedni, inkább csak bólintok óvatosan a kérdésére, és két kézzel kapaszkodok a nyakába, hogy szorosabban magamhoz vonjam, miközben az ajkunk ismét egymásra tapad. Az érintéseitől érzem, hogy végig fut rajtam a hideg, így mindkét kezem egyszerre nyújtom el a fejem fölött, hogy segíthessen kibújni a feleslegesnek tűnő blúzomból. Amint megszabadultam tőle, a felső testem teljesen meztelenné is válik, mert mivel még a pizsamám volt rajtam, így arra sem vettem reggel a fáradtságot, hogy legalább egy melltartót fel vegyek alája. Milyen jól tettem...
- Hmm... lehet, hogy az este bugyit is elfelejtettem húzni... de nem vagyok benne biztos. - egy szemtelen mosoly jelenik meg újra az ajkamon. - Mivel rajtad a sor most egyenlőre, így csak később tudod meg, hogy igaz-e. - bavallom, hogy most már egy kicsit kacérkodni is akarok vele, majd újból az ajkára tapadok, miközben kezem újból útnak indítva vezetem előbb a vállára, majd a mellkasára és addig haladok, amig el nem érem a nadrágja gombját, ezúttal egy kicsit jobban kapkodva, mintha nem lenne bőségesen időnk. Izgat ez a helyzet.   

Mindenki követte már el azt a hibát, hogy túl sokat evett mohóságában, és ez a gyomrára ment. Mindig megígérjük magunknak kínlódások közepette, hogy több ilyet nem teszünk, de ha a gond megszűnik, a csokitortából pedig marad még, ugyanúgy bele esünk ebbe a hibába. Ezzel tudnék legjobban példálózni mindenkinek, aki szerint fékezhetném magam. Nem arról van itt szó, hogy szeretem bántani Rubyt, mert távol álljon tőlem, de szeretek vele lenni, és őt is nagyon szeretem és alkalomadtán igen, gyötörni kezd a gondolat, hogy mi van, ha más is elkezdi szeretni és több vagy jobb nálam? Annyira én sem vagyok dinka, hogy ne tudnám, csak a sulijában jóval több a helyesebb, pénzesebb és okosabb srác, akik pontosan tudják, hogy csavarjanak lányokat az ujjaik köré. Akár egyszerre többet is. Az elméletével magam is tisztában vagyok, de egyszerűen nem érzem fontosnak, hogy Ruby mellett több vasat tartsak a tűzben. Minek? Hiszen én így vagyok boldog. Különben sem értem ennek a logikáját. Ha nem kell, ne tarts rá hosszabban igény, ha pedig kell, ne kockáztass.
- Soha. Soha, de soha. Eddig se volt, csak céltalanul mászkáltam a világban. - mosolygom fel rá megerősítve benne, hogy a hűségem felé szent és törhetetlen. A világomat jelenti, arról pedig szerintem nem szokás csak úgy lemondani. Bár tisztában vagyok vele, hogy az anyja és az apám ezt sosem fogja megérteni. Apám azért, mert orvos, és a könyvek alapján próbálja dekódolni azt, amit tapasztal. Az anyja pedig minden bizonnyal több rosszat élt meg, mint jót. De azt mindkettőjük tudhatná, hogy senki és semmi sem tökéletes. Nincsenek a helyünkben, nem érthetik. Ahogy minden bizonnyal mi sem őket. Az idősebbek hajlamosabbak azt hinni, hogy csak mert több évet róttak már le ebben a világban, már is jóval bölcsebbek nálunk. Pedig nem így van. Egy utcán nevelkedett kamaszt és egy örökké négy fal közt élő 50 éves embert sem lehetne összehasonlítani, ha mégis... nos nem az idős faszi nyerne.
Teljesen váratlan, különös és különösen megható kérdésére kapom fel ismét a fejem ő rá. Valahogy nem tudok nem a szavak mögé gondolni dolgokat, amik talán ott sincsenek. Apám szerint mindent okkal hozunk fel. Még a leghirtelenebb ötleteknek is tudatos mondanivalójuk van. A téma terelésben is fel lehet lelni dolgokat, amik árulkodhatnak. Hát igen... ha veled egy fedél alatt élő doki, sok mindent eltanulsz tőle.
- De. De igen. - felelem óvatos mosollyal, mert ilyesmikről beszélni valahol elég... nagy dolog. Mint, mikor más az esküvőről ábrándozik. Okkal ábrándozunk. Örülök, hogy Ruby is hasonlóan érez irántam, mint én ő iránta. Hogy ilyesmiken jár az esze. - Szuper lenne. Ráadásul sokkal, de sokkal több időnk lenne egymásra. - szélesedik mosolyom az ábrándokon, noha legbelül, ha nem a szívem szerelmes képeit látom magam előtt, elmém tudja, hogy ez jelenlegi helyzetünkben elég körülményes, szinte épp, hogy lehetetlen. Apám hiába tehetős, ha nem adná áldását a közös lakásra. Nekem pedig csak annyim van, amennyit ad. Nem szívesen megyek parasztok közé és teljesítem olykor totálisan logikátlan és megalázó parancsaikat - nem, nem kéréseiket -, de ha ezzel elérhetem, hogy idővel összeköltözzünk, hát legyen. Gyertek csak pöcsök! Ki tudja, talán meg is változnék. Nem aggódnék állandóan, hogy biztos fiúzik, mikor épp nincs velem. Talán még valamiféle családot is alapíthatnánk, bár elsőre bőven elég volna valami háziállat.... mondjuk egy aranyhal.
Apám sok közérthető pszichológiai könyvet tart otthon, és a beszélgetéseink alatt is tanulhatok tőle, ha éppen nem a saját gondjaimmal vagyok el foglalva, illetve az önsajnálattal. Ezek az apróságok pedig az életben mindenhol hasznosak. Mint, ahogy most is. Ismerem Rubyt, s bár az évek során megváltozott, tudom mikor szorong egy titoktól vagy feszült egy doga miatt. Az pedig kifejezetten árulkodó jel, ahogyan felhozok egy már-már kínos témát, ő pedig annak nyomán ismételten elpillant a csokorra, mielőtt amazt ki i cserélné. Vannak ezek az összefüggések ugye... Nekem pedig ennyi is elegendő, hogy elkezdjenek járni a fogaskerekeim. Nehéz kerülgetni azt a gondolatot, hogy egy másik srác járt itt előttem és az nyilván nem az anyja kegyeiért volt itt. A virág vágott, tehát van szavatossági ideje. Bár kissé megviselt, nem a haldoklásának folyamatától, ami lehet úgy... hm... talán 3-2 napos. Talán egy. Próbálom elhessegetni eme gondolatokat, és az összefüggéseket, amelyek mind teljesen helytállóak, és csak ő rá koncentrálni, de nehéz.
- Nagyon helyes. - somolygom finoman vicceskedve, és a mellé kapott ölelés egy kis időre el is tereli figyelmem a problémákról, amik valóságosabbnak tűnnek, mint valaha. De aggodalmam nem csak emiatt van, vele sincs minden rendben, ezért is érdeklődöm, noha mondhatni a szokásos választ adja. Már megint az anyja... Oké, éppenséggel mi sem váltunk el nagy ölelések közepette apámmal, és biztos vagyok benne, hogyha előbb is érek haza, mint ő, ha nem a vacsoránál, de utána biztos leül majd velem beszélgetni. A történtek óta már beszélgettünk, de mivel ő is pontosan tudja, hogy változni szinte teljesen képtelen vagyok jelenleg, addig ismételgeti magát, míg be nem ismerem a hibám és szót nem fogadok. De akkor le kellene mondjak Rubyról, és hát... még is hogy maradjak életben oxigén nélkül, nem igaz? Horror filmes ötletére féloldalas, de ötletével szimpatizáló mosollyal tűrök füle mögé egy kósza tincset.
- Ó, a horror film egésznapos óvást igényel, szóval egyáltalán nem probléma. De akkor 0-24-ben el kell viselned engem. - viccelődöm, bár, ha valóban így volna sem biztos, hogy bánná bármelyikünk is. Ami pedig mosolyából fakadó hátsó szándékát illeti, nos annak még annyira sem állnék ellent. Nem mintha függenék a dologtól, de vele minden mennyei, és legalább ott is oda tehetem magam.
- Átbeszélem vele, nehogy meglepetésként érje, de azt gondolom működhet, igen. - felelem kerülvén a ferdítést vagy füllentést. Én hiszek benne, hogy apám rábólint, csak jó alkupozícióba kell kerüljek. Őt szerintem előbb rábeszélem erre, mint az anyját, hogy kössünk békét.
- Talán csak irigykedik... - vonok vállat, mert bár valahol értem én a dolgot, másrészt viszont nem tartom egészségesnek, hogy ennyire beleakarnak szólni az életünkbe. - De nyugi. Nem veled van baja... - mosolyodom el, ezúttal hajába simítva, tudatosítva, hogy ő sem Rubyt okolja, mint inkább sajnálja. Nem mondom, hogy ez nem esik rosszul, de tény, ami tény, valóban oka van ezt érezni. Abban bízok, hogy, mint, ahogy sok egyéb rossz szokást, ezt is ki lehet nőni.
Szándékosan sosem ártanék neki, de ahogy hallgatom őt arról, hogy az anyja már megint bepróbálkozott, ráadásul a rendőrséggel fenyegetőzve, megfordul a fejemben - de csak egy röpke pillanatra - hogy talán jobb volna nélküle. Ha az anyja talál más módot arra, hogy rám uszítsa a rendőrséget, megfogja tenni és akkor végleg elválaszt Rubytól. Tartok tőle, hogy akkor már apám sem fog tudni segíteni. Ugyanakkor nem csak az anyjával való vitájuk okán kezdek el töprengeni egy s máson. Valahogy ismét rosszérzésem lesz, ahogy a bizalmam kéri, amit amúgy én meg is adok neki... azt hiszem. Csak olykor... nem is tudom, megijedek. Ezzel még is megerősít abban, hogy történt valami, amibe nem avat be, mégis kéri, hogy bízzak benne. Bízok benne... csupán kissé bizonytalan vagyok. Végül elmosolyodva bólintok egyet-kettőt és követem a szobája felé, ami  láthatóan nem készült vendégfogadásra, és ez csal igazán őszinte mosolyt. Az ilyen apróságok is sokat elárulnak az illetőről és lássuk be, az én szobámhoz képest még mindig nagyobb rend van. Bár az én apám se szereti a kupit, hozzánk néha eljár egy takarító brigád, aki rendet tesz, neki ugyanis nincs ideje a háztartásra, én meg... oké, hogy ráérek egésznap, de amekkora házban élünk, tuti nem fogok takarítgatni. Max a szobám.
- Mondjuk azzal nincs is baj, mert én is... Csak tüdőgyulladást nem kapj nekem... - mosolygom, ahogy arra is, hogy bár Ruby is szeret jól öltözködni - és ad is magára -, nem olyan, mint a többi magamutogatós lány, aki még télen is képes egy falatnyi farmerben illegni az utcán. - Te mindig csinos vagy... Ebben az egy szál pizsamában is... Úgyhogy nagyon nem kell megerőltetned magad... - vigyorodom el végül lehuppanva mellé az ágyra.
Azt gondolom, ha hagyok neki még némi időt, tesz egy vallomást, de nem teszi. Most vagy azért, mert valójában semmiség, vagy pedig éppen az ellenkezője. Idegesít a dolog, egyre jobban, de a csók és amit kelt hangulat egy pillanatra könnyít a lelkemen. Ha volna valaki más, nem volnának ennyire őszinték a szemei. A játékos esemény pedig, azon túl, hogy őt is megnevetteti, segít nekem is rákoncentrálni, főleg, hogy még ellenkezik is.
Aztán a játékból valami egészen más kezd alakulni, és nem tagadom, elindít bennem dolgokat, főleg odalent, ahogy vékony, puha és egyáltalán nem hideg kezével végig simít csupasz mellkasomon. Biztos a vérszerinti szüleim egyike volt ekkora kéjenc, hogy már pusztán ennyitől beindulok, de annyi baj legyen.
- Jogos... De nem volna az sem fair, ha is elkezdeném ledobálni a ruháim, te pedig csak néznéd... -  vigyorodom el. Igen, tudatában vagyok, hogy így ő lesz előbb pucér. - Szóval egyszer te, egyszer én. És hogy lásd kivel van dolgod, kezdem én... - somolygom huncutul, mielőtt ledobnám felsőm valahova az ágy végébe. Más felső ruházatom nem is volt, szóval így sem maradok le nagyon. - Szeretnéd, ha segítenék...? - hajolok le hozzá újfent egy rövidke csók közepette már óvatosan, alig érintve bőrét, megcirógatva combjától egészen oldaláig, ahogy egyik ujjam beakasztva felsőjébe elkezdem feljebb húzni.

When you love someone, really love someone, it`s a lasting mark on your soul. There`s a lock on your heart that you`ll carry with you always. You may lose the key or give it away, but the lock stays with you all the same.

Azért sem tartom igazságosnak azt, hogy a szüleink nem örülnek a kapcsolatunknak, mert soha nem adják meg azt az esélyt, hogy be tudjuk bizonyítani, hogy nem csak annyiból áll a szerelmünk, amennyi kívülről látszik. Ha az anyám látná, hogy legtöbbször milyen gondoskodó, gyengéd és romantikus is Dommiel, akkor sokkal könnyebben el tudná fogadni. Kit érdekel az a néhány rossz tulajdonsága, amikor valójában jóság sokkal több van benne? Anya mindig azzal jön, hogy akkor fogom igazán megérteni Őt, amikor nekem is gyerekem lesz, és hát igaza van abban, hogy nem tudom milyen az anyaság - mostanában nem is szereteném megtudni -, de abban mégis biztos vagyok, hogy én sosem viselkednék így a sajátommal. Elfogadnám a döntését és bíznék benne. Úgy, ahogyan bennem...vagyis bennünk senki nem bízik. Hisz meg van a saját szeretet nyelvünk, ami néha talán nem tűnik úgy, mintha normális lenne, de számomra az. Nem tudnék elképzelni soha senki mást magam mellett. Nem is létezhet ilyen opció.
- Sose lesz semmi más nálam fontosabb? Ígéred? - talán még túlságosan is fiatalok vagyunk, hogy ennyire mélyen előre lássunk, korábban nem is hittem abban, hogy létezhet valóban olyan érzés, hogy a társammal akarajak lenni mindig és örökre, de jelenleg így érzek. Még mindig, minden ellenére is. - Soha nem gondolkodtál még azon, hogy mennyivel jobb lenne minden, ha együtt is élhetnénk? Szerinted valaha ilyen lehet? - oké, én is tudom, hogy egy össze költözés azért nem annyiból állna, hogy hébe hóba találkozunk, szülői segítség nélkül szinte lehetetlen is lenne meglépni egy ilyen lépést hiszen egyikünknek sincs saját keresete, és amennyire nem fogadják el a kapcsolatunkat, egészen biztos, hogy senki sem támogatna, de... azért néha el játszom a gondolattal, hogy milyen jó is lenne, ha többet nem kéne el válnunk, ha azt csinálhatnánk, amit akarunk anélkül, hogy bárki is irányíthatná az életünket és élhetnénk a saját szabályaink szerint.
Annak ellenére, hogy nagyjából sejtem a feltett kérdésemre kapott válaszát, azért mégis egy újabb szekrény becsukása után érdeklődve pillantok felé, hisz melengeti a lelkem azzal, ha akkor is elmondja, amit érez, ha sosem kételkedek abban. Mármint az ember azt valahogy érzi, ha valakinek fontos, így legtöbbször szavak nélkül is tudom, hogy ez így van. Egy rövid gyermeki nevetés mégis kicsúszik belőlem, ahogy sorolni kezdi az okokat, és még tovább vigyorgok az újabb felsorolását hallgatva, közben pedig érzem, hogy a szívem egyre szaporább ütemben kezd dolgozni. Aztán elkomolyodok, mert ismét szóba hozza a fiúkat, és még a szemöldököm is össze szűkül miközben róla, a tegnap kapott csokorra nézek, aztán megint vissza rá.
- Ugye tudod, hogy engem nem érdekelnek más fiúk? Csak rád van szükségem... - bár ezúttal nem tűnik úgy, mintha haragudna, de azért én jobbnak látom ezt ismételten tisztázni vele, mintha nem mondtam volna már el nagyon sokszor. Nem tehetek róla, de hírtelen eluralkodik rajtam egy kis félelem, mert valahányszor ez a téma szóba kerül, Ő dühössé szokott válni, legtöbbször feleslegesen, hisz csak Ő képzel el ezzel kapcsolatban hülyeségeket. Én soha nem adtam okot arra, hogy ne bízzon bennem.... vagyis szándékosan biztosan nem. A tegnapi is akaratom ellenére történt és nem is tettem semmi olyant, amit nem szabadott volna. Vajon ezt Ő is el hinné nekem? A vázában lévő csokor épp ezek a gondolatok miatt is kezd egyre jobban zavarni, ezért is adom fel a másik váza keresését és inkább hajítom a kukába, mert számomra semmi jelentősége nincs. Miért van mégis bűntudatom még akkor is amikor hozzá bújva, mélyeket lélegezve veszem tudomásul az érintéseiből hogy most már tényleg minden rendben van köztünk? De én mégis haragszom magamra, mert nem mentem el otthonról inkább, amikor megláttam a titokzatos vendégünket az este. Kérdésére csak bólintok, jelezve, hogy minden rendben velem, és még egy kicsit élvezem a pillanatot, de végül elhúzódok tőle, mert nem szeretném, ha bármire is gyanakodni kezdene.
- Vagy nézzünk horrort, én meg attól félnék és lenne okom hozzád bújni. - nem mintha szükségünk lenne okra ahhoz, de úgy azért mégis romantikusabb, meg annak ellenére, hogy néha rám ijeszt, azért összességében biztonságban is érzem magam mellette. Mondjuk azt nem is tudom, hogy valaha is volt-e olyan, hogy egy filmet végig nézzünk rendesen, ha kettesben voltunk... valahogy közben mindig sikerül mással lekötnünk magunkat. Még kicsit úgy érzem bele is pirosodok a huncut gondolataimba.
- Komolyan mondod? Nem lenne mérges, ha át mennék hozzátok? - a jó kedv egyre jobban eluralkodik rajtam, bár nem teljesen értem, hogy hogyan akarja megoldani. - Miért van úgy ellenünk még az apád is? - sóhajtom el, hisz valamiért mindig azt éreztem, hogy a férfi is épp annyira a kapcsolatunk ellen van, mint az én anyám. Mondjuk... fogjuk rá hogy Őt megértem, de... én nem szoktam bántani Domit. Miért haragszik rám mégis? Vagy csak én érzem ezt így, mert lassan mindenkit az ellenségemként kezelek, aki nem fogadja el a kapcsolatunkat.
- Csak mostanában nem jövünk ki túl jól anyával. Fel akart jelenteni téged már megint, de... de ne félj mert ezt sosem fogom hagyni. Viszont ígérd meg, hogy jobban bízol bennem, jó? Úgy értem, nem számít, hogy mit hallasz vagy látsz, de azt mindig tudd, hogy csak Te vagy nekem, oké? - nem mondom ki, hogy nem akarom soha többet, hogy bántson, hisz nem szeretném ha megint magát kezedené hibáztatni a viselkedése miatt, és én tényleg nem haragszom, meg el is viselek bármit, amig tudom, hogy szeret. De az anyámat egyre nehezebb irányítani és szinte biztos vagyok abban, hogy még fog tenni a tegnapihoz hasonló lépéseket. Talán ezt most el tudom titkolni, még ha bánt is a dolog, de nem biztos, hogy ez mindig így lesz.
A szobám az egyedüli olyan hely ebben a házban, amit gyerekkorom óta igazán a magaménak érzek, és bár kicsit kupi van, mert a takarítás nem tartozik a hobbijaim közé, de mégis csak az enyém, tele emlékekkel. A falon még egy hatalmas kép keret is lóg, amelyen egy csomó közös képünk van, és ha rájuk nézek, akkor mindegy mennyire vagyok szomorú, de mindig felvidítanak.
- Én szeretem az esőt. - vonok egyet a vállamon, majd teljesen elvarázsolva attól, hogy ennyire törődik velem, meghatódva bólintok egyet. - De, rendben. Felöltözök jól. De azért mindenképp csinosan. - vigyorgok felé, és azt elismerem, hogy annak ellenére, hogy kicsit fázós vagyok, meg szoktam feledkezni arról, hogy vannak ám melegebb ruháim is. Csak valahogy ha túl sok ruha van rajtam, akkor nem érzem magam annyira kényelmesen a bőrömben. Nem mintha olyan magamutogatós lennék, de valljuk be, hogy a meleg ruhák nem annyira szexisek. Mivel nem kér most semmit, csak az ágyra ülök és próbálom leküzdeni magamba ismételten a bűntudatomat, a saját kezemmel játszást is csak akkor hagyom abba, amikor megérzem az övét az enyémen. És talán épp ez az oka annak, hogy a vallomásomból mégis kihátrálok, mert nem akarok el rontani most mindent. Olyan aranyos és kedves....még csak most sikerül újra egymásra hangolódnunk. Végig a tekintetét követem miközben egyre közelebb hajol hozzám, és miközben viszonzom a csókját, jobb kezemet a vállához vezetem, a másikat még mindig hagyom az ölemben pihenni. Hiába tart rövid ideig, nekem épp elég ahhoz, hogy kizökkenjek a saját világomból és minden más megszűnjön körülöttünk. Megint csak Ő és Én vagyunk.
- Tényleg? Hát akkor... szolgáld ki magad.. - mivel pontosan tudom, hogy mire céloz, csak pimaszul vigyorgok rá és mindenféle tiltakozás nélkül hagyom, hogy hátra döntsön, a lábaimat kinyújtoztatva, majd össze húzva, ahogyan csikizni kezd és közben nevetve próbálom elkapni a kezeit, majd amint abba hagyja és fölém tornyosul, el is komolyodok mélyen elveszve a tekintetében majd az azt követő hosszas, szenvedélyes csókjában. Egyik kezemmel megsimogatom az arcát a másikat pedig a mellkasához csúztatom, játékosa húzva rajta végig az ujjaimat, majd a pólója alá téved a kezem, ott is ugyanúgy megismételve azt a mozdulatot, hogy a másik kezem segítségével húzzam egy kicsit fel rajta az anyagot, jelezve, hogy talán nem lesz most arra szüksége.
- Nem igazságos, hogy rajtad több ruha van, mint rajtam... - suttogom, amint az ajkaink eltávolodnak egymástól hisz az én lenge pizsamám fele annyit sem takar rajtam, mint rajta az utcai ruha, aztán rá harapva az alsó ajkamra gondolom el, hogy végtére is hosszú a napunk, nem baj ha nem a film nézéssel indítjuk azt. Csak ne utálnék ennyire elhallgatni előle dolgokat...  

Hát akarhatnék nála jobbat? Félve gondolom csupán, de őszintén szólva meg sem érdemlem. Minden apró bókja, úgy melengeti belsőm, mint téli hóvihar közepén a kandalló meleg tüze a kezem. Klisé, de ugyanígy érzek. Jobb vele és rossz nélküle. Még az sem elég, ha videó chatelünk, mert mindig attól félek, hogy megjelenik mellett valaki más és elveszi őt tőlem. Nem azért vagyok olyan figyelmes, és odaadó, hogy magamhoz bilincseljem, nem, ezt ő hozza ki belőlem, de gőzöm sincs mit tennék, ha valaki másra nézne úgy, ahogy rám szokott. Szemforgatós megjegyzésére mosoly ül arcomra. Ezzel nincs egyedül. Elmegyek én más társaságba is, apámmal is akadnak közös programjaink, de igazán jól csak mellette érzem. Ha nincs ott, akkor is ő rá gondolok. Hogy épp mit csinál, mire gondolhat, és azokra a pillanatokra, amiket együtt töltünk.
- Én is így érzem... Úgy értem, hogy bármikor felhívhatsz, ha úgy is tűnik, hogy épp nem érek rá, akkor is ráérek. - mosolygom még mindig azt figyelve, ahogy föl-alá mászkál a virággal vázát keresve, aminek gondolata alatt többször is visszatéved tekintetem a már meglévő csokorra. Apám szerint a saját légből kapott gondolataim okozzák a problémát, de nem tehetek róla, hogy megfogannak a fejemben. Az ember hibázik, néha akaratlan, néha szándékosan. Tudnom kell, ha hibázott.
Viszonzó kérdésén ismét elmosolyodom. Igazi királylány, aki játékosan szereti, ha kapja a bókokat, és ez cseppet sem zavar vagy bosszant. Ilyen volt már akkor is mikor megismertem. Ilyennek szeretem. Még talán kicsit fel is engedek a kezdeti enyhe szorongásomból, ahogy rátérek a felsorolásra.
- Háát... például a csengő kacajod miatt, amikor valami hülyeséget csinálok vagy mondok. - mosolygom szemeim forgatva, közelebb lépkedve kicsit felé. - Vagy a szép őzike szemeid miatt, amik mögött alkalomadtán azért ott bújik a kis tigris... - nevetem el magam halkan, alsó ajkamba harapva aztán. - De ott van még a királylányos kisugárzásod, amivel hamar rajongókat szerzel magad köré... nagy sajnálatomra főleg fiúkat... - vigyorodom el, és bár nem szánom célzásnak, sőt kifejezetten poénként fogom fel, azért be-be zavar a váza csokor, ahogy elpillantgatok felé. El is hinteném, hogy én vagyok a bolond, ha nem szúrna szemet a reakciója, ahogy a számomra ismeretlen csokorért nyúl. Nincs másik váza? Az anyja nem biztos, hogy örülne, ha kidobná, amit kapott, pláne, hogy még el sem hervadt. Ha csak... nem ő kapta... Érdekelne a címzett és az is, aki címezte. Az oka, hogy miért került vázába, és hogy azt miért ilyen undorral kezeli. Rákérdeznék, de visszafogom magam, mert békülni jöttem, nem megint csatázni. Közben elsorolok néhány opciót, amikkel még kezdhetünk is valamit, és várom mit választ, vagy akad e jobb ötlete. A filmnézés nekem is tetszetősebb, de az oka ad okot némi aggodalomra, így mikor átkarol elmosolyodom, s ahogy én is átkarolom fél kézzel, másikkal hajába simítok óvatosan.
- De jól vagy? - kérdem kíváncsian, mert talán nem is a lógás miatt maradt itthon, mint inkább azért, mert beteg. Vannak is furcsa pillanatai, bár azokat nem betegségre fognám. Amennyiben megnyugtat, hogy nincs baj, nem akaratoskodom, hogy pihenjen, hanem rábólintok a választásra. - Nézhetnénk valami vígjátékot. - ötletelek tovább, miközben lenézek rá, finoman azt vizslatva, vajon tényleg minden rendben e.
- Öhm... Szerintem megoldható... - bólogatok, mert le semmiképp sem inteném az ötletet, ha más nem, titokban felviszem magamhoz, de ami apám illeti, nos eddig ő sem repesett az örömtől és okkal nem alhatott eddig nálunk Ruby. Nem engem félt tőle, hanem őt tőlem. Nem ülhet végig mellettünk és várhatja mikor robban a bomba, de gondolom tart tőle, hogy a jelenlétében támadnék Rubyra és az mindenkinek kellemetlen volna. Bár ilyet nem tennék, mert nem vagyok őrült, csak... néha elkap az ideg. Majd kikönyörgöm. Megígérek valamit, és próbálom majd betartani.
- A buli jól hangzik, dee... biztos minden rendben? - nyilván nem, és ha tippelnem kéne, azt gondolom miattam veszekedtek. Megint. S bár szívem szerint igazat adnék az anyjának, én sem akarom, hogy szétválasszanak. Megváltozom. Igyekszem.
Mindenesetre végül mosolyogva tekintek le kezünkre és hagyom, hogy húzzon maga után, egy percig sem állok ellent. Ilyenkor amúgy is olyan vagyok, mint mikor a Tom és Jerryben az alvó kutya a finom illatok után lebeg.
Maga a lakás egyébként egész szép és lakályos, bár teljesen már, mint a miénk, főleg, hogy mi házban lakunk. Apám sokat keres és ezt nem is rejtegeti, így általában minden modern kütyü megtalálható nálunk. De mivel jó ideig intézetis kölyök voltam, nincs ellenemre ez a hely sem, sőt tetszik. Hát még mikor belépünk az ő szobájába. Nem a csajos holmikért vagyok oda, hanem azokért, amik az ő tulajdonában állnak, mert rajtuk van a kézlenyomata, az illata, jól megmutatja a stílusát, tetszik és kész.
- Ó, el is felejtettem. - vettem le a dzsekim, amit aztán a legközelebbi szék támlájára vagy annak ülő részére dobtam. - Jut eszembe, mára estére esőt mondtak, szóval, ha megyünk is bulizni, jól fel kell öltöznöd. - figyelmeztetem mosolygósan, de komolyra fordítva a szót, mert nem akarnám, hogy megfázzon. A betegség szenvedéssel jár, a szenvedését pedig nem szeretem nézni.
- Mi? - pillantok fel értetlenkedve, mire rávilágít a dologra, de csak mosolyogva intek. - Áh, nem, köszi. Majd később. - felelem, mert amúgy is úgy jöttem el, hogy ettem és ittam is, megkockáztatva, hogy tovább tart majd a kommandózás. Le is huppanok mellé, kezem pedig az övéire simulnak, de fel sem kell néznem rá, hogy tudjam, van valami baja. Talán tényleg csak az anyja. Bele is kezdene tán, de végül elhallgatja. Aggódom. Mint mindig. De ezúttal kicsit jobban. Ráadásul láthatóan megint megült rajta ez a kis szorongás. Elmosolyodom.
- Én is téged... - felelem szélesedő mosollyal, mert mind ahányszor elhangzik ez a szó, mindig jobbkedvem lesz. Az pedig nem lehet, hogy neki ne legyen. Ennél pedig nem is lehetne tökéletesebb alkalom, hogy lassan ajkaihoz hajolva meg ne csókoljam. Nem tart sokáig, de nem is sietek, hisz hová? Majd mikor elválnak ajkaink, újfent rámosolygok, de ezúttal valamelyest pimaszabbul. - Bár ami azt illeti... volna itt valami, amit most így megkívántam... - mosolygom enyhe hunyorral, utalva rá. Ő rá. A következő pillanatban pedig el is döntöm az ágyon, én pedig először mellé dőlve kezdem csikizni, épp, ahol érem, majd átvetve egyik lábam, fölé magasodom, de csak annyira, hogy megtámaszkodhassak tenyereimmel feje mellett, ügyelve rá, hogy ne tenyereljek rá a hajára, és lehajolva hozzá, újfent megcsókolom. Ezúttal még annyira sem kapkodva, behunyt szemmel elmélyítve azt.

When you love someone, really love someone, it`s a lasting mark on your soul. There`s a lock on your heart that you`ll carry with you always. You may lose the key or give it away, but the lock stays with you all the same.

Bármi is történik köztünk, valahogy mindig örülök annak, ha újra láthatjuk egymást, ezzel most sem érzek másképp. A jelenléte megnyugvás a számomra, még akkor is, ha néha rám ijeszt, és olyankor, amikor ki fordul magából szeretnék elmenekülni, és van, hogy azt érzem, hogy soha többet nem is akarom látni. De csak pillantnyilag van bennem ilyesmi. Amint el múlik a fizikai fájdalom, amit okoz, arra gondolok, hogy egy szakítás a lelkemet törné darabokra, ami azt hiszem, hogy sokkal fájdalmasabb lenne még azoknál a pofonoknál is. Így megtanultam ezzel együtt elfogadni, hisz a jó az valahogy mindig sokkal tovább tart köztünk, mint a rossz. Egy kapcsolat pedig ha jól tudom épp arról szól, hogy kitartani egymás mellett jóban és rosszban is. Vagy egyszer valami ilyesmit papoltak az anyám gagyi műsorában. Mindegy. A lényeg akkor is az, hogy szeretnék inkább a csodálatos élményeinkre koncentrálni és elengedni azt, ami volt. A mosolyom még szélesebbre húzódik ahogyan a zavartságát figyelem, anélkül is, hogy mondana valamit, tudom, hogy mit érez jelenleg. Na meg hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik ez a kisfiús ábrázata és az, hogy a maga romantikus módján akar mindent jóvá tenni.
- Tudom... Te is nagyon hiányoztál nekem. Mindig hiányzol, ha nem vagy velem. - vallom be kicsit még visszafogottan, valahogy mindig ez van, ha pár napos szünetet tartunk. Ezért is jó igazából, ha pár napig nem találkozunk, mert kicsit olyan, mintha sokkal jobban tudnánk így értékelni egymást. Bár a Domi nevében nem beszélhetek, de én ilyenkor jövök rá mindig, hogy mennyire nagyon is szeretem. Nem mintha ez nem lenne egyértelmű amúgy is.
- Mert olyan sűrűn szoktam bármit is csinálni nélküled... - megforgatom a szemeimet és közben eltöprengek azon, hogy valójában tényleg nem szeretek nélküle menni sehová. Persze olykor előfordul, hogy amolyan csajos estével próbálkozok, de sosem szoktam teljesen feloldódni, mert mindig Rá gondolok. - Tudod, hogy Rád mindig van időm... - ez hogyan is lehetne másképp? Egyszer anya, még valamikor tinédzser koromban, amikor azt hittem, hogy szerelmes vagyok, azt mondta hogy ez az érzés egy idő után elmúlik, és felváltja a szeretet, majd a tisztelet, de én mégis inkább úgy érzem, hogy nálam ez sosem tud elmúlni. Mármint még mindig ugyanúgy szerelmesnek érzem magam, mint a kapcsolatunk legelején. Sőt, azt hiszem, hogy még jobban is.
Mivel minden egyes kíváncsiskodó a közelembe költözött, sokan szeretnek is panaszkodni és árulkodni, meg a dolgaimba ütni az orrukat, így csak épp egy gyenge csókra telik ki tőlem, mert ha az anyám fülébe vissza jut bármi is, akkor világ vége lesz. Nem mintha hagynám, hogy irányítsa az életem ennél jobban is. A házban, csukott ajtó mögött azért mégis csak kényelmesebb.
- Mert miért szeretsz velem lenni? - nem feltételeztem volna, hogy a ruháim azok amik tetszenek rajtam, de azért mindig szeretek adni magamra, főleg ha tudom, hogy vele kell lennem. A válasza meg már csak azért is érdekel, mert mindig szeretem, ha szépeket mond. Nem is értem, hogy hogyan tud néha olyan nagyon átváltozni. A konyhában kezd kiülni rajtam egy fajta idegesség a másik csokor miatt, de azért igyekszem ezt nem kimutatni, mert kár lenne az újra egymásra találásunkat elrontanunk valami mással. A konyhában először csak az unikornisos italomat rakom le, majd a csokorral a kezemben bambán megyek körbe kereken, több szekrényt is kinyítva, mert esküszöm fogalmam sincs, hogy honnan szerezzek egy vázát. Pedig tutira van még, anyu imádja a virágokat. Mivel nem találok, meg nem is tudok most arra figyelni, csak a másik csokorhoz lépek, ami undort vált ki belőlem és kikapva azt a vízből hajítom a kukába, hogy a Dommieltől kapott virágomat tehessem inkább oda. Sokkal jobban néz ki, és még a közérzetem is megváltozik.
- Ma valamiért nincs kedvem az emberekhez. Szóval most inkább csak veled lennék kettesben. Úgyhogy a film nézés tetszik. Anya még csak nem rég ment el itthonról, úgyhogy bőven van időnk. - egy kósza tincset a fülem mögé helyezek miközben mosolyogva lépek hozzá ismét közelebb, hogy a derekát átölelve fúrhassam az arcom a nyakába, mélyen magamba szívva az illatát. Nem tudom eldönteni, hogy el merjem-e mondani a tegnap estét, vagy inkább jobb, ha hallgatok róla. De ha valaki mástól tudja meg véletlenül az sokkal rosszabb lesz, nem? - Este el mehetnénk egyet bulizni is. Aztán nem tudom... az apád megengedné, hogy ott aludjak nálatok? Egy kicsit most olyan feszült itthon a légkör és semmi kedvem találkozni az anyámmal. - sóhajtva húzódok el tőle, majd ismét magamra erőltetek egy mosolyt, végül pedig megfogom a kezét és el kezdem vonszolni magam után a szobámba. - Le vetheted ám a dzsekidet. Érezd otthon magad. - csukom is be az ajtót, nem mintha bárki is lenne itt rajtunk kívül. - Jajj de tahó vagyok... meg sem kérdeztem, hogy kérsz-e valamit? - csapok a homlokamra és ha valamit szeretne, akkor - feltéve ha van itthon - ki is araszolok érte a konyháig, ha meg nem, akkor csak törökülésbe ülök fel a még vetetlen ágyam közepére és megpaskolom magam mellett a helyet, hogy ha akar akkor Ő is üljön csak le.
- Domi... - kezdek bele végül le pillantva a kezeimre, amelyekkel idegesen kezdek játszani. Végül mégis a hallgatás mellett döntök és felemelve a tekintetem nézek rá ismét, mosolyogva. - Semmi. Csak szeretlek. - szégyenlősen, nagyokat pislogva figyelem és még mindig képes vagyok elolvadni tőle.  

A csengetés közben jut eszembe, hogy ma talán suli is van. Fene se tudja. Mikor az ember kikerül az iskolapadból hirtelen mindent elfelejt az ottani szokásokról, így csak remélem, hogy itthon van. Ha nincs, megvárom. Vagy elsétálok a sulija elé és ott várom meg, de most már nem fordulok vissza. Aztán hallom a lépteket és rájövök, hogy a halk Eminem is onnan szól, amitől akaratlan is elmosolyodom hallgatózva. Nem csak azért, mert én is bírom a csávót, hanem, mert biztosan tudom, hogy itthon van. S nem sokkal rá az ajtó is kinyílik, míg én az ajándékok mögé bújok, hogy jobban kezdődjön a napja, mint, ahogy a múltkor véget ért. Zavartabb mosollyal, olykor a múltkori szégyentől fogva leszegett pillantással adom át neki a meglepiket, mielőtt megszólalnék. Mindig kínos az első pár perc a történtek után, mindegy mennyi idő telt el. Rosszul érzem magam, mert amit tettem rossz, én is tudom, de azzal is tisztában vagyok, hogy szeretem. Azt hiszem akkor sem változna meg iránta érzett szerelmem, ha esetleg ténylegesen megakarna bántani. De azért igyekszem nem okot adni rá... Hát inkább kevesebb, mint több sikerrel.
- Hiányoztál... - vonok aprón vállat, ahogy mosolygósan, nadrágom felhúzva, fészkelődöm még zavaromban, s nem csak a bűnöm miatt, de előtte általában levedlem a kemény nagyfiú szerepet és jelenléte kellően félénké tesz olykor. Bár a válasz nyilvánvaló, hiszen ugyanezt üzenetben is megírtuk egymásnak, szerettem volna, ha tudná, tényleg így van.
- Áh... - legyintettem egy fej rázósat. - Nem voltam benne biztos, hogy biztos ráérnél. Gondoltam személyesen előbb ráveszlek... - pillantok fel rá mindenféle perverzió nélkül. Lehet, hogy nehezen kontrolálom magam, és olykor lehet, hogy az ágyban is kicsit vadabb vagyok, de igyekszem úgy bánni vele, mint egy igazi királylánnyal... és úgy is gondolni rá. Nálunk amúgy sem ritkák a séták, a sütizések, de este azért eljárunk bulizni is. Igazából mindegy, amihez épp kedvünk szottyan. Egészen odáig nem vagyok benne biztos, hogy nem lesz távolságtartó, míg nem kapok egy apró csókot, amit kicsit megkésve a váratlanságától, de viszonzok még mindig mosolyogva. Eleinte azt gondoltam azért ilyen kis megilletődött, mert esetleg még is csak itthon maradt az anyja, azért sem hív be, de mondjuk akkor jobban feszengene talán és azt gondolom, az anyja is már itt volna, hogy elkergessen valami seprűvel. Még is előbb a fejem dugom be, hogy elnézzek ide-oda, nem mintha tartanék tőle, hogy tőrbe akarna csalni az anyjával, de az anyja biztos minden követ megmozgat, és mindenféle módszert használni fog ellenünk. Így vagy úgy, de végül besétálok és becsukom magam mögött az ajtót, mielőtt komótos tempóban beljebb lépve figyelem, ahogy életvidáman sündörög.
- Ugyan... ez is tökéletes. Szeretem a Mickey egeret. - mosolygom. - Amúgy sem a ruháid miatt szeretek veled lenni... - teszem hozzá, amolyan bókként, miközben, mint egy alkalmatlankodó, udvarias új fiú ácsorgok egy helyben, mintha arra várnék, hogy hellyel kínáljon. Pedig csak szimplán gőzöm sincs mit szeretnék a mai nappal. Az nyilvánvaló, hogy Rubyval lenni, de az nem, hogy milyen elfoglaltsággal. Azért járkálok is, jobbára őt követve, de még mindig úgy, mint egy félénk kiskutya. A dzsekim sem veszem le, mert nem tudom hova tovább, mit szeretne. A konyhába érve ő utána tűnik fel nézelődés közben a kissé megviselt csokor a vázában, és nem tagadom elfog egy rossz érzés azzal kapcsolatban, de nem akarok balhézni, pláne, hogy lehet, csupán az anyjának az egyik udvarlója. Őt is lefoglalhatná valaki, hogy leszálljon Rubyról. Nehezen veszem le róla a tekintetem, de minél tovább nézem annál jobban eluralkodik bennem a rossz érzés, már pedig nincs okom kételkedni. Biztos vagyok benne, hogy bármi is lenne, megosztaná velem. Így végül felmosolygok rá.
- Mihez volna ma kedved...? - érdeklődöm félénken. - Arra gondoltam, hogy talán elmehetnénk lovagolni, ahová a múltkor is akartunk. Nem sokára jön a hideg, és hát kihasználhatnánk a jó időt... Vagy... maradhatunk is, nézhetünk filmet meg ilyenek. - ötletelek, aztán lesz, ami lesz, olykor elég spontán döntünk és egyik helyről a másikra megyünk. Ha nem volna rajta alapozó, biztos, hogy arca helyett megállás nélkül a nyakát nézném, de így kevésbé emlékeztet engem arra, hogy bántottam. Ő se akar róla beszélni, és én sem. Apám erre biztos azt mondaná: Ez nem megoldás, csak halogatás.
- Vagy menjünk máshová? - kérdem tőle, terelve saját gondolataim.