- Semmi, de akkor is jogom lett volna tudni róla, főleg, ha igazán meg se akartak volna védeni, mert szerintük nem less rám semmilyen veszély. – ingerülten csendül a hangom, mert kezd elegem lenni az egészből, mert úgy érzem, hogy megint mások akarnak dönteni az életemről, pedig nincs joguk hozzá. Az a férfi nem csak majdnem megölt, hanem megkínzott és olyan nyomokat hagyott a testemen és a lelkemen is, amiket esélyesen sose leszek képes elfeledni. Egyszerűen csak nem értem, hogy tehették meg azt, hogy nem értesítettek erről az egészről.
- Basszák meg! – nem sajnálom, hogy ezt így kimondom, mert ez az igazság. Menjen a francba a rendőrség is, hiszen sokkal hamarabb lezárulhatott volna a tárgyalás is, ha minden rendben lett volna a rendőrség részéről is, meg nem adnak kiskapukat annak a rohadt ügyvédnek is, aki azt a férget védte, hogy elnyújtsa az egészet és netalán a lehető legkisebb büntetést szerezze meg a védencének. Még mindig bukfencet vet a gyomrom, ahogy arra az időszakra gondolok. Egyszerűen olyan, mintha csak képtelenek megérteni arra, hogy miként képes egy emberi cselekedet megnyomorítani egy másik ember életét, vagy hogy igen is jogunk van tudni a ránk leselkedő veszélyekről, ha másnak a birtokában van a tudás. Nem a láthatatlan veszélyekre célzok, hiszen az a férfi nagyon is létező és nehezen tudnám elhinni, hogy az elmúlt hónapok alatt a bosszúszomja csökkent volna, hiszen nem csak miattam nem tudja hova tűnt a fia és a felesége, hanem még miattam került rács mögé is.
A félelem megint ott cikázott az ereimben, a fejem hasogatni kezdett a megannyi rémképnek köszönhetően, ami a múltból és a félelemből kelt életre, hogy még inkább megbénítson és a pánik felé lökjön. Nem lenen szabad elveszítenem a fejemet, de még is kezdem kicsit úgy érezni, hogy én ezt nem akarom újra végigcsinálni, kezdtem kicsit jobban érezni magam, nyitni a világra, megtalálni újra benne a helyemet, de most még is az egész úgy hat, mintha csak egy illúzió lett volna és soha nem lehetnék már biztonságban, ahogyan a békés élet se járna ki számomra.
- Miért tetted? Tudomásom szerint már nem köt minket össze semmi se és nem érdekel az se, hogy mit érzek. Sőt, szerinted én marok el mindenkit magamtól és még jó pár „kedves” szóval illettél a viszontlátáskor. – olyan dolgokkal, aminek köszönhetően majdnem képen töröltem őt. Összefonom a karomat magam előtt és úgy fürkészem őt, mert nem értem minek akarta ezt az ügyet, ha elméletben mi életünk már lezárult és egyáltalán nem érdekli az se, hogy én mit szeretnék, vagy mit gondolok.
Aztán a semmiből kibontakozott ez ölelés, ami egyszerre hatott biztonságot jelentőnek és idegennek is. Egykoron itt leltem menedéket, a karjai között, de most? Most inkább részben fájdalmat és ürességet éreztem, mert tudtam jól, hogy ez semmit se jelent, vagyis hát így kellett lennie és csak szimpla kedvességből teszi, nem azért, mert ténylegesen erre vágyna Robert, vagy annyira aggódna értem. Legalábbis a beszélgetéseink és a viselkedése alapján valahogy ezt éreztem, így én se hagytam azt, hogy túlzottan kibontakozzon az egész.
- Mind a ketten tudjuk azt, hogy erre kb. 1% esély van és esélyesen bosszúra szomjazik, hiszen meg akarja találni a családját és rajtam is bosszút akar állni. – két oka is volt az utóbbira. A hangom kicsit megremegett és idegesen túrtam a hajamba, majd lassan kifújtam és megingattam a fejemet is. Egyáltalán nem értettem azt, hogy miként is keveredtem ebbe a szituációba, majd az újabb kijelentését meghallva akaratlanul is elnevettem magam és döbbentem fordultam felé.
- Miért? Nem te tehetsz róla, hogy ez történt velem, ahogy arról se, hogy valahogy megszökött. – hangom egészen ridegen csendült, mert nem értettem azt, hogy mi változott a legutóbbi beszélgetés óta, hiszen akkor eléggé ridegnek tűnt, meg olyannak, akit tényleg nem érdekel semmi se azzal kapcsolatban, ami hozzám köthető.
- Nem érdekel, hogy mit gondolsz, nem akarok megint rettegésben élni és egyébként is mit se fog érni az a rohadt riasztó, még akkor se ha éppen itt vagy a szomszédban, addigra is simán megölhet. – határozottan csendül a hangom, mert pontosan tudom milyen érzés állandó félelemmel együtt élni, összerezdülni minden apró neszre, félve kilépni az utcára, elhúzni a függönyöket, kinyitni az ablakot és azon kattogni, hogy netalán valaki bemászhat, vagy csak hagyni azt, hogy a félelem megbénítson és az élet újra üressé, sötétté váljon. Nem akartam ezt, ha már Madelaine-nek köszönhetően kezdtem kicsit jobban lenni és úgy tűnt, hogy megérte felkeresnem őt. Ő tényleg segített rajtam, jobban kezdtem érezni magamat.
- Cseszd meg a rohadt kajádat! – azzal a lendülettel visszább is löktem a széket, majd felkaptam a kulcsaimat és füttyentettem egyet, mire a kutyám is követni kezdett és azon voltam, hogy magam mögött hagyjam őt, meg ezt az egész romhalmazt. Egyszerűen csak minden idegszálam kikészült és még feszültebbé váltam annak köszönhetően, hogy ő mennyire higgadt. Hogy tud ennyire higgadtan létezni, miként képes enni? Még nem is ettem, de még is úgy érzem, hogy mentem elhányom magam, vagy csak össze fogok esni, mert kicsit szédülni kezdtem a túlzott feszültségnek köszönhetően, de nem érdekelt. Tudtam, hogy könnyedén beérhet, de volt egy kis előnyöm, én közelebb voltam az ajtóhoz és álltam, ő pedig ült és evett, így talán sikerült kinyitnom az ajtót, majd egyszerűen kirohanni rajta, ha csak kint nem várt senki se és Bobby se kapott el hamarabb, mielőtt még megszökhettem volna.

Robert & Leilani

Miért van az, hogy amikor azt hisszük, hogy az életünk kezd megint sínre kerülni, amikor úgy érezzük, hogy a remény tényleg létező dolog és nem pedig illúzió, akkor történik valami, aminek köszönhetően újra zuhanni kezdünk? Minél több mindent mondott, annál inkább úgy éreztem, hogy újra kezd bekebelezni a sötétség, hogy egy végeláthatatlan sötét tengerben süllyedek egyre lejjebb, míg nem teljesen megszűnik a fény és esetleg szép lassan újra meg fogok fogadni. A pánik egyre inkább átjárt, a félelem ott ült a pillantásomban, majd amikor újra megszólalt, akkor egy pillanatra a düh lángjai megmutatkoztak az íriszeimben.
- Megvolt rá az okuk!? – hangom dühösen csendült a sokk ellenére is. – Az az ember majdnem megölt!!!  - kezem megremegett, mire sietve fontam össze a mellkasom előtt, a hangom egyszerre volt dühös és félelem is kiérződött belőle annak köszönhetően, hogy megremegett a hangom. Egyre inkább úgy éreztem, hogy sose szabadulhatok a múltam elől, hogy örökre rettegésben kell élnem és idióta voltam, amiért azt reméltem, hogy végre sikerülhet feldolgoznom a történteket.
- Miért nem? – tényleg nem értettem, hogy miért ne mondhatta volna el, vagy a rendőrség miért nem értesített erről az egészről. Baszki, baszki mi lesz ezek után? Alig, hogy eszembe jutott, hogy ki kellene mennem ma még a parkba, elfogott a félelem, hogy talán ott vár ránk. Viszolyogni kezdtem már a puszta gondolattól is, hogy el kell hagynom megint a házat. Már majdnem a telefonért nyúltam, amikor meggondolta magát és visszarakta a zsebébe. Nem mintha a sajátomat nem tudnám használni. – Miért pont te? Hogy érted el, hogy te legyél itt, vagy tilosban jársz? – a káosz között leltem egy-két épkézláb kérdést is, amit kapásból neki is szegeztem, bár nem is értettem, hogy miért érdekel, hiszen oly mindegy lenne, maximum csak tovább növelte az értetlenségemet, hogy miként engedhették őt a közelemben azok után, hogy van egy múltunk. Ami közötünk volt az nem egy futókapcsolat volt, hanem éveken át egy párt alkottunk és már az esküvőt terveztük. Ez nem összeférhetetlenség?
Igazán fel se fogtam, hogy mit tettem, egyszerűen csak ösztönös volt, hogy közelebb léptem és hozzábújtam, hiszen egy pillanatra minden ismerősnek hatott és pár szívdobbanásnyi időre képes voltam azt is elhinni, hogy nem érhet semmi baj, hogy itt menedékre lelhetek, mint hajdanán. Régebben az ölelése volt az a hely, ahol a világ képes volt elcsendesedni. Ő képes volt kezelni azt, ha kiborultam, vagy padlóra zuhantam, vagy ha éppen én voltam a világ legboldogabb embere. Most egyszerre hatott ismerősnek az illata, ami körbelengett, a közelsége, de ugyanakkor idegennek is, ami magával hozta azt is, hogy egyszerre hatott helyesnek és helytelennek a tettem, de most még se érdekelt utóbbi. Szükségem volt arra, hogy legalább pár pillanatra az elmém kicsit elcsendesedjen a zakatoló szívemről nem is beszélve, amit a félelem és a kétségbeesés sarkalt egyre hevesebb ütemre.
Nem számítottam arra, hogy viszonzásra fog lelni az ölelésem, így amikor megéreztem miként fonta erős karját körém egy apró sóhaj szakadt ki a mellkasomból. Egy pillanatra tényleg képes voltam elhinni azt, hogy semmi baj se érhet, mert újra úgy hatott, mint egy védelmező, aki nem engedi azt, hogy a törékeny teremtésnek baja essen. Szavai nyomán egyszerre éreztem fájdalmat és egy kis melegség is átjárt. Végül megingattam a fejemet, már amennyire tudtam.
- De többé már nem a te feladatod lenne az, hogy megóvj és vigyázz rám. – szomorúan csendült a hangom, de ez volt az igazság. Elváltak az útjaink és talán hajdanán se neki kellett volna rám találnia. – Köszönöm, de biztos ezt akarod? Nem lenne jobb, ha átadnád másnak a feladatot? – főleg, mivel féltettem őt, hogy netalán tényleg tilosban jár és meg fogja ütni a bokáját miattam. Azt pedig nem akartam, hiszen számára a munka mindennél fontosabb, így nem veszítheti el, főleg azért mert velem kéz a kézben jár a zűr. Nem vágyom arra, hogy még inkább utáljon, mint netalán jelenleg is teszi mindennek ellenére is. – Mivel kerültél az elmúlt hónapok alatt, nem is kutattam a tömeget, hogy felbukkansz-e. Eléggé kifejtetted legutóbb, hogy mit gondolsz és nem gondoltam volna, hogy változás állhat be. – azt meg pláne, hogy aggódnál és féltenél, de ezt már nem mondtam ki hangosan. Mert talán megcáfolna, még ha a tettei és az, hogy most itt volt pontosan ezt sugallta.
- Miiiii??? – pánik újra rám tört, majd rémülten pillantottam körbe, mert a szélnek köszönhetően egy-két faág feltehetőleg az ablaküvegnek koccant. Picit még ugrottam is egyet. Baszki! Eme tett elegendő volt ahhoz, hogy úgy érezzem az elmúlt időszak szart se ért, a terápia is kudarcba fulladt, mert megint fosni fogok minden apró zajtól. – Azt akarod mondani, hogy el fogsz menni és magamra hagysz? Egyedül fogok maradni a házban? – esélyesem se volt elrejteni azt, hogy ez mennyire is megrémisztett, hogy egyedül kell maradnom, még ha Archie itt is volt. Remegő kézzel vettem el a csipogót, majd döbbentem figyeltem miként ül vissza enni.
- Hogy a francba tudsz ennyire nyugodt maradni? – önkéntelenül bukott ki a kérdés, mert nem értettem. Leültem a székre, mert úgy éreztem, hogy az elmúlt percek alatt történtek hatására lassan a lábam is felmondja a szolgálatot, viszont eltoltam a kaját, mert a gyomrom a hírnek köszönhetően összezsugorodott és émelyegtem is. közben idegesen elkezdtem „rágni” a körmeimet, birizgálni az ajkamat.  

Robert & Leilani  

A jelenlegi helyzet teljesen összezavart és minden egyes perccel ez csak rosszabbá vált, hiszen emlékeztetett mindarra, ami legutóbb történt, ahogyan éppen arra is, ami hajdanán közöttünk volt. Könnyedén kúszott be emlékeimbe az, amikor hasonlóan viselkedett, még ha nem is hatott akkoriban ennyire furának és szokatlannak a viselkedése, de tudtam jól, hogy nála mit jelent a gondoskodás vagy az aggódás, legalábbis hajdanán megtanultam a különcségeit kezelni vagy azt, hogy nála néha inkább tettekből kellett olvasni, mintsem szavakra várni. Most viszont? Egyáltalán nem értettem semmit se és míg pár órája még hittem abban, hogy a terápia segíthet lezárni a vele közös múltamat és esélyt adni arra, hogy egyszer talán újra bízni tudjak valakiben, mint hajdanán benne, most valahogy tovareppent az ezzel kapcsolatos reményeim is.
- Még mindig szerény vagy.-  egy kisebb gúnyos fintort is kapott, mert részben ugrattam, de az aggódás csak nőtön nőtt bennem, ahogy a percek egymást váltották és ő még mindig itt volt, nem pedig valahol máshol. – Biztos vagy abban, hogy nem okozott maradandó sérülést? Jártál orvosnál? – összefontam a karomat magam előtt, és egy pillanatra újra régi önmagunkra emlékeztetett a kialakult helyzet. Hányszor csatároztunk ilyen téren és mennyiszer lepattintott azzal, hogy látott, éppen most is őt nézi egy. Persze, hogy hajdanán se érte el, hogy ezért buksi simogatást kapjon, de néha azért képes volt elérni azt, hogy mosolyt csaljon az arcomra a makacsságával.
- Legutóbb egyik kést döfted belém a másik után, most meg kaját hozol, tetőt akartál javítani, végül ereszt takarítottál. Akkor mi az oka a hirtelen párfordulásodnak? Azt ne mond, hogy ennyi év után rájöttél arra, hogy hiányzom, mert úgyse hinném el. – még egy keserű nevetést is megengedtem magamnak, mert az már tényleg az abszurditás tetőfoka lenne. Ennyire még engem se ejtettek fejre, arról nem is beszélve, ha szó is lenne bármi ilyenről, vagy ráébredt az, hogy nem múlt el nyomtalanul az, amit hajdanán köztünk érzett, akkor se tudná pár szóval semmisé tenni mindazt, hogy lelépett vagy ahogyan legutóbb bánt velem. Hiába tett sok jót, attól még megannyi rossz is bővíti a listáját, amiket talán helyre lehet hozni, de talán nem. Annak ellenére is ezt gondolom, hogy többször is eszembe jutott a bekötözésem óta, vagy az irányába táplált aggódalmaim ellenére is.
Széttártam a karomat és még a szám is nyitva marad, mert hirtelen azt se tudtam mit mondjak arra, amit újfent a fejemhez vágott.
- Senki se veszekszik. – morogtam az orrom alatt, miközben a kaját piszkáltam az evőeszközzel, mert szerintem nem veszekedtem, de inkább a nyelvemre haraptam és nem mondtam semmit se. Nem akartam azt, hogy újra egymás torkának essünk és minden szép emléket netalán az új rossz emlékek kitöröljenek az elmémből és szívemből.
Meglepetten szökkentem hátrébb, amikor hirtelen ott termett az ablaknál és egyre inkább gyanúsabbá vált a munka. Aminek hamarosan hangot is adtam, mert egyre kevésbé értettem azt, ami itt történik és a viselkedése egyre inkább megijesztett, mintsem megnyugtatott volna.
Hallottam amit mondott, de egy idő után az agyam szinte lekapcsolt és nagyon reméltem, hogy rosszul sejtem mire is akar utalni. A kezemben lévő pohár, amiből inni akartam egyszerűen csúszott ki a kezemből, de igazán az se rémlett már mikor is vettem a kezemből. Hangosan tört darabokra, ahogy a padlóval találkozott. A félelem és az ijedtség pillanatok alatt átjárt, ki is ült az arcomra.
- Azt akarod mondani, hogy ő jelenleg nincs bezárva, de erről engem senki se értesített? – hangom megremegett és extrán lassan beszéltem, mint aki hirtelen elfelejtette azt, hogy miként is kell a szavakat megformálni. A kezem megremegett, a pánik egyre inkább átjárt.
- A családom tudja? Ő rájuk ki vigyázz? – mert talán az se érdekelne, ha végre befejezné azt, amit elkezdett, hiszen én már amúgy is csak egy félember vagyok, vagy talán még annyi se, de nekik nem eshet bajuk. – Kérlek, Bobby… - megbicsaklott a hangom, miközben feszülten  túrtam a szőke tincseimbe, a pillantásom pedig elesetté változott. – Mond, hogy ez nem igaz!!! - könyörgően pillantottam rá, mert végre úgy éreztem, hogy egy nagyon picit sikerült rendbe hoznom az életemet és erre most újra félelemben kell élnem? Rettegnem kell attól, hogy netalán rám talál, vagy a szeretteimet fogja bántani?
- Nem. Ez nem lehet igaz! – nemlegesen megingattam a fejemet is. – Ez biztosan valami téved és te is félreértettél valamit. Ő nem szökhetett meg. – persze, hogy tagadásba akartam menekülni. Kétségbeesetten fürkésztem az előttem álló férfit, aki elől leplezni se tudtam volna azt, hogy halálra rémültem. És talán nem kellett volna ezt tennem, de még is közelebb léptem, talpan alatt recsegett az üvegszilánk, de most nem számított, még ha úgy is éreztem, mintha a lelkem darabkái visszhangoznának, mert én is darabokra törtem a felszín alatt. Reszketve, szorosan hozzábújtam. Szükségem volt most az ölelésére, szükségem volt rá.
- Ezért vagy itt? – mellkasába suttogtam bele a könnyeimmel küszködve. – Miért te és nem más? – vajon mennyire nehéz lehet neki az, hogy tudja talán valaki megint vadászik rám? Mennyire nehéz lehet neki megmaradnia egy légtérben velem? Önként jött, vagy ő kapta meg feladatnak? Majdnem hangosan is kibukott belőlem a kérdés, de képtelen lettem volna elviselni jelenleg még azt is, ha kiderül, hogy csak egy feladat vagyok és egyáltalán nem akarna itt lenni, mert nem igazán érdekli az, hogy mi is lesz velem.

Robert & Leilani  

Meglepettséget zavarodottság váltotta fel a válaszát hallva, amit könnyedén le is tudott olvasni az arcomról. Tudom, hogy a hónapok csodákra képesek, de ezt a hirtelen beállt változást nem tudtam hova tenni, de igyekeztem picit sodródni az árral és nem már is különféle talányokba bocsátkozni. Reméltem, hogy hamarosan meg tudom miféle szellő hozta ide a portékámra és minek köszönhető a beálló változás is.
- Ezek szerint rémlik még, hogy valamennyire szeretem a csípőset és ezt a fajta kaját. – őszinte meglepettség csendült ki a hangomból, majd bólintottam és az említett ház felé pillantottam. Ha esetleg az ablakból figyelt a néni, akkor integettem neki és megköszöntem, ha nem, akkor egyszerűen újra Bobby-n állapodott meg a pillantásom.
Nem gondoltam bele, egyszerűen csak ösztönös volt, hogy letöröljem az arcára tapadt koszt, de amint észbe kaptam, hogy mit is művelek sietve ejtettem vissza magam mellé a kezemet és fogtam menekülőre. S míg úgy tűnhetett, hogy egészen könnyedén engedem be a házamba, valójában ez nem teljesen volt így. A viselkedése, a jelenléte összezavart, de igyekeztem nem teret engedni a bennem lakozó keserű, kevésbé felemelő érzéseknek, amiknek a megértésében és elfogadásába már nem kevés órát öltem, hiszem nem csak a balesetemről esett szó, hanem róla is.
Elvettem tőle a zacskót, kiraktam a süteményt, aminek remek illata volt, majd miután rájöttem, hogy a hozott étel kihűlt megmelegítettem és letettem az asztalra. Raktam ki szalvétát és poharakat is. Bár fogalmam sem volt arról, hogy mit is akarhat inni, vagy egyáltalán ugyanazokat a dolgokat issza-e még, amiket évekkel ezelőtt. Fura érzés járt át, ahogy a sebtében megterített asztalra siklott a pillantásom, mert szokatlan volt, ugyan néha a csajok itt ettek, bár inkább a kanapéra, vagy a teraszra telepedtünk le, mintsem a konyhát próbáltuk volna meg ilyen téren kicsit otthonossá varázsolni.
- Köszi. – kisebb fáziskéséssel szólaltam meg, majd próbáltam meglelni őt a pillantásommal, mert nem hittem volna, hogy szó szerint fogja venni az ajánlatomat, ezt egyébként is az emberek csak megszokásból mondják és ritkán gondolják komolyan.
Egyre elveszettebbnek éreztem magam, ahogy ő le-följárkált  a lakásomban és egyre jobban összezavart, mert legutóbb olyannak tűnt, mint aki bármit képes lenne megtenni azért, hogy elkergessen erről a környékről, meg az hogy mennyire került azóta, hiszen sose futottunk még véletlen se össze. Ennyi két szomszéd biztosan nem tudná elkerülni egymást...
- Hééé, mit csinálsz az ablakkal!? – riadtan csendült a hangom, mert féltem, hogy a kezében fog maradni, ha még sokáig rángatja, majd megforgattam a szememet. – Van pénzem és soha semmi nincs ingyen. – higgadtan csendült a hangom, de a viselkedése egyre inkább olyannak hatott, mintha lappangana valami mögötte és még se annyira véletlen lenne az itt léte, vagy nem pusztán azért, mert hirtelen érdekelné az, hogy miként is vagyok. – Nem fordult meg a fejemben. Minek az, nem hiszem, hogy pont egy zsaru lakása melletti házba akarna bárki is betörni és a környékbéliek is kedvesek. – hangom óvatosan csendült, miközben úgy fürkésztem őt, mintha csak az élet legnagyobb talányát látnám és a legnehezebben megfejthető rejtvény került volna elém. Régebben könnyedén tudtam olvasni a reakcióiban, de azóta megannyi év eltelt.
Időm se volt reagálni, mert alig hogy kikapta a kezemből a kulcsokat már el is tűnt. Összezavarodottan megingattam a fejemet és nagyokat pislogtam, míg nem Archie-ra siklott a pillantásom.
- Szerinted még mindig a parkban fekszem ájultam, mert nagyobbat zúgtam ma, mint elsőre hittem és ez csak a képzeletem szüleménye? – ő megcsóválta a farkát,  a fejét kicsit megmozdította, mire sóhajtottam egyet. Remek, megint vele beszélgetek, mint az elmúlt időben annyiszor. Lassú és bizonytalan léptekkel elindultam Bobby után, hogy segítsek neki, de alig léptem le a teraszról, amikor odafutott hozzám és elkezdett beterelgetni, mintha csak egy pásztorkutya lenne, aki a tilosba járó bárányt akarná visszaterelni a karámba.
Oké, ez egyre furább. Megvakargattam a fejemet és feltartottam a kezemet, miközben megadtam magam és visszamentem a konyhába. Hazugság lenne azt állítani, hogy az életem rendbe jött, de legalább egy kicsivel kisebb volt mostanában a káosz, viszont a viselkedése miatt nem csak elveszettnek éreztem magam, mint aki lemaradt valamiről vagy rossz filmbe sétált be, hanem úgy is, mint aki körül egy újabb zűrzavar ébredezik, csak se az okát, a miértjét és azt se látom, hogy pontosan mi is okozza.
- Beverted a fejedet? Esetleg beléptél valami szektába, ahol azt mondták, hogy vezekelj a bűneidért, vagy haldokolsz és ezért viselkedsz ilyen furán? – egyszerűen nem bírtam tovább, mert egyre inkább lesokkolt a viselkedése és a mondandója is. Döglött mókusra elhúztam a számat, de minden másra csak nagyokat pislogtam és tényleg úgy éreztem, hogy ez tuti valami vicc, vagy rossz filmre váltottam jegyet, esetleg nagyobbat taknyoltam Archie-val való bolondozás közepette, mint hittem.
- Okéé állj!!! – kezemet is felemeltem és míg ő evett, addig én hozzá se nyúltam a kajához. – Mit keresel itt? Mi ez a hirtelen támadt önzetlenség? Legutóbb inkább olyannak tűntél, mint akinek még a puszta létezésem is fáj. Most meg… – tanácstalanságom közepette elnevettem magam. Vagy az inkább én lettem volna, aki ezt érezte? Még mindig volt bennem irányába düh, de a terápia segített abban, hogy ne utáljam és kívánjam teljesen a pokolba az elkövetett és kimondott dolgaiért. – Köszönöm a vacsorát, köszönöm, hogy szóltál a tető miatt és az ereszt tisztitást is, még ha egyik okát se értem, de…. – baszki, mit is kellene mondanom. Elfordítottam a fejemet, majd az ablakhoz léptem, hogy kihúzzam a függönyt, mert zavart a sötétség. Egyébként is minek húzta be? – ez mi a fene?  - rá, majd magamra mutattam és újra nevettem, de ez már inkább kínomban történt, mintsem örömömben. - Tényleg, mi a fészkes fene folyik itt?? - Ő miért ücsörög az asztalomnál úgy, mintha ez megszokott lenne? Legutóbb még legszívesebben bemostam volna neki, évekkel ezelőtt meg majdnem hozzámentem, míg le nem lépett, most meg… tényleg fogalmam sem volt, hogy hányadán is állunk egymással.

Robert & Leilani  

Amióta Archie az életem része lett, azóta én is többet mozdultam ki, hiszen kénytelen voltam sétálni menni és játszani vele, hiába volt egy kisebb kertem, attól még úgy éreztem, hogy ennél többet érdemel. Eleinte rettegtem a parkba menni, de még is sikerült erőt vennem magamon és megtenni érte, még ha úgy is gondoltam eleinte, hogy nem leszünk együtt sokáig. Próbáltam megtalálni a gazdáit, de senki se jelentkezett érte, hiába plakátoztam tele a környéket és az állatorvosnál se tudtak segíteni.   A hetek egymást váltották és egyre inkább úgy tűnt, hogy ő se akar hazamenni, mintha csak direkt engem keresett volna, hogy szép lassan rávegyen arra, hogy ne zárkózzak beteljesen a négy fal közé és ne vesszek el a bennem lakozó sötétlő erdőben, ahol ezernyi démon és kísértet várt rám, annak köszönhetően ami több mint egy évvel ezelőtt történt.
A terápia is haladt a maga medrében, mert míg eleinte ellógtam pár alkalmat, addig mostanra már egyet se hagytam ki. Nem, nem lettem varázsütésre jobban, ahogyan még mindig nehezen nyílok meg, de legalább ott vagyok és esélyt adok arra, hogy igazán megértsem, feldolgozzam mindazt a borzalmat, amire minden egyes nap emlékeztet az elmém, a lelkem, a szívem és még a testem is a hegeim által. Talán egyszer képes leszek úgy tükörbe is pillantani, hogy nem fog el az undor, vagy nem fogom azt érezni, hogy selejt vagyok. A rémálmok se reppentek tova, de egyre ritkábban ébredtem sikítva, aminek nagy szerepe volt Archie-nak is.
Hiába telt már el megannyi hónap, attól még néha megfordult a fejemben, hogy talán el kellene költöznöm, mert a ház se igazán szépült meg, na jó, már volt egy normálisabb fürdőszobában, de az is részben Dahlia-nak volt köszönhető, mert nem csak csempét leverni jött, hanem utána kicsit kipofozni is. Nem csak a ház állapota volt, ami miatt néha menekülni akartam, azon túl, hogy néha tényleg rettegtem attól, hogy kudarcot vallok és rájövök arra is, hogy a terápia is teljesen felesleges, mert valójában az se segíthet rajtam, hanem ott volt Ő is. Itt élt a szomszédságomba, de azóta a nap óta nem is láttam. Néha azon kaptam magam, hogy úgy aggódom érte, mint hajdanán és reméltem azt, hogy nem azért tűnt el, mert baja esett, még ha dühös voltam is rá, meg talán kicsit megvetettem, de minden keserű és fájdalmas érzés mögött megbújva ott lappangott tagadhatatlanul egy kisebb fajta szeretet is, hiszen a szerelem sose múlik el igazán, bármit is követ el a másik. Egyszerűen csak a fájdalom tompítja, míg nem elhisszük, hogy a másik már nem fontos. Én legalábbis ezt éreztem.
Néha az ablakon át fürkésztem az égboltot, de valójában egyre gyakrabban azon kaptam magam, hogy csak azt várom, hogy lámpafényét megpillantsam a szomszédságban és tudjam otthon van,  nincsen nagy baj. Persze, ez még nem zárta ki utóbbit, de még is egy kisebb fajta megnyugvást hozott.
Mai nap egészen fárasztó volt, hiszen kezdődött egy terápiával, aztán a parkban játszottunk, beugrottam a munkahelyemre is, ahova még mindig nem mehettem visszadolgozni és talán nem is akarok már, mert még mindig ott élt bennem a kétely, hogy talán alkalmatlanná váltam, még ha azt is tudtam, hogy a helyi kórházban is örömmel fogadnának, ha úgy döntenék, hogy váltok, ha már ide költöztem. Aztán megint kimentünk a parkba, hogy eltereljem a gondolataimat, aztán pedig bevásárolni mentünk, ahol volt egy kisebb fennforgás áramszünettel karöltve, így kicsit hosszabb időbe telt, mint terveztem.
Fáradtan megdörzsöltem az arcomat, ahogy megálltam az autóval, kiszálltam és automatikusan a hátsó ajtóhoz léptem, hogy kinyissam a kutyámnak, aki pontosan olyan váratlanul toppant be az életembe, mint Mira. Mintha csak mind a ketten úgy döntöttek volna, hogy nálam jobb társaságuk nem akadhatna, pedig szerintem Mira is jobb barátot érdemelne, mint amilyen én vagyok. Hálás voltam a sorsnak, még néha nem is úgy tűnt, hogy az életem részévé vált.
Archie ugatására felkaptam a fejemet és meglepetten pillantottam a teraszlépcsőn ücsörgő alakra, miközben a szívem egy ütemet félrevert. A kutya nem támadta le, csak közelebb sétált és ő is hozzám hasonlóan méregette az "idegent", ha amaz nem tett hirtelen mozdulatot, akkor közelebb ment és megszaglászta, aztán visszaszaladt hozzám. Lassú léptekkel végül elindultam Bobby felé.
- Ez kicsit úgy hangzik, mintha érdekelne az, hogy mi van velem és ezért figyeltél volna, mert nem mertél a szemem elé kerülni... – hangomban volt egy kisebb fajta meglepettség és kíváncsian fürkésztem őt. A kezében lévő zacskókra siklott a pillantásom. – Sok dolgom volt, ezért jöttem később. Be kellett ugranom a volt munkahelyemre is, vásárolnom is kellett, de legalább főznöm nem kell. – elmosolyodtam és nem igazán értettem, hogy miért magyarázkodom. – Mire esett a választásod? Majd áruld el, hogy kinek kell megköszönnöm a süteményt és hova kell visszavinnem az edényt. –most már egészen közelről fürkésztem, automatikusan arcához értem, hogy letöröljek egy kis piszkot, amit ki tudja honnan is szedett össze. Zavaromban sietve fordítottam el a fejemet, amikor leesett, hogy mit is csináltam, sietve elsétáltam mellette, az ajtóhoz érve kinyitottam és kitártam előtte.
- Érezd magad otthon, de ne remélj túl sok csodát. Még mindig borzalmas állapotok uralkodnak. - legalább pár bútor már kikerült, a tapétát is leszedtük a legtöbb helységben, a lenti fürdő rendben volt, a konyhabútort pedig átfestettem, de még ott is bőven akadt tennivaló, ahogy az egész házban is.
Ha megmondta mit hozott, akkor annak megfelelően vettem elő tányért és evőeszközt, hogy a mikróba rakva megmelegítsük, kivéve akkor ha ragaszkodott a tűzhelyhez, akkor edényt is vettem elő.
- Bobby… - aggódva pillantottam rá, miközben a kutya ott téblábolt a lábunknál miután ivott, de jelenleg érdekesebbnek találta az új jövevényt, mintsem leheveredjen az egyik helyére. – Minden rendben van? – talán érthető, hogy miért is ez volt az első gondolatom, hogy valami baj történt és ezért van itt. Nem számítottam rá, hiszen hónapok teltek el és a legutóbbi találkozásunkkor is egészen elutasító volt, sőt, olyannak hatot, aki élvezi, ha belém taposhat.
- Behozom a cuccokat, addig nyugodtan szolgáld ki magad. - ha nem akadályozott meg benne, akkor sietve indultam el a kocsim felé, hogy kipakoljak onnan, mert időt is akartam nyerni, hogy kicsit összeszedjen a gondolataimat a váratlan felbukkanásának köszönhetően.

Robert & Leilani