Értelmesen nézek az őrnagyra. Kigyúrt darab, őszülő hajjal, és a nem rajongói tábort bővíti irányomba. Addig még nem vitte az érzület, hogy szemét legyen velem, mindössze a hangnem utal arra, hogy mi a véleménye rólam. Ami meg nem zavar, nem ezzel foglalkozom itt.
- De megvannak? - Vannak, akiket jól ismerek a csapatból, s vannak, akiket futólag.
- Értem - tovább nem akar foglalkozni velem, így arra a kérdésre, hogy van-e kérdésem (van, rengeteg), egy nemleges válasz után elhajt.
Az akció eltart jó két hétig, mire visszatérünk a bázisra. És csak akkor jut eszembe  megint, de most nincs hír.
A városba visszaérve a cég rabol el, amire nem jutott időm az elmúlt hetekben. Már nem panaszkodok és célzok arra, hogy vegyenek fel helyettem valakit, miután kerek-perec a tudtomra lett adva: nem. Amit nem is csodálok, és az indok nem feltétlenül a zseni agyamban keresendő. Nem akarnak kiadni haditechnikai titkokat, maradjon családon belül. Meg fogom szokni, még most, hogy növekedünk is, mind piaci szegmensben és dolgozókban is. Az agyam igényli, hogy leterhelt legyen, és mentsek meg magamtól mindenkit, ha nekiállok unatkozni.

Megbeszélésen ülök, mikor a kijelző kidobja Harvey nevét. Keresett, nem vettem fel, így kedves pöttyként emlékeztet a neve, hívjam vissza. A kávészünetben meg is teszem, kellően meglazítva a nyakkendőt, hogy kapjak is levegőt.
- Ez egy sima, rutin teszt - ja, hogy szerencsétlen kezdő és pont belenyúlt. - Adj öt percet, megnézem - tartok a fejlesztői iroda felé. Nem lenne a feladatom, Harvey viszont egyetemi körből ismert számomra és tudom, mennyire lelkiismeretes a munkájával kapcsolatban. Feleslegesen nem hív. Egy tesztüzembe vont bele, mert nem talált még megfelelő szakit, én, mint jó barát, belementem. Bedugom a fülest és a gép elé ülök.
- Ez mit csinált? Adod nekem?
Sosem haragszom kezdőkre, még profikra sem. Mindenki tévedhet, s nem csak, mert velem is megtörtént jó párszor. Megkapta az instruckiókat, a rendszer működik is, Harvey pedig beszélni akar velem.
- Nem viccelsz? - Aztán sóhajtok egyet. - Oké, nekem végül is tök mindegy, hogy esek túl rajta. De, csak ha te csinálod. Úgyis rég láttuk egymást személyesen.
Erre lehetőség pedig csak ma van, így a megbeszélés utánra beszéltük meg az időpontot. Míg az eredményekre vártam, megkaptam tőle a fülest, hogy van valaki a kórházban, akit ismerhetek. Mivel a mostani beszélgetést vele terveztem, az eredmények után vettem a folyosót a nyakamba és célirányosan, engedélyezve a belépést, jutottam el a megfelelő részbe.  A nyakkendőt azért meglazítom, ezt valahogy a mai napig nehéz megszoknom, ha öltönyben vagyok.
Halk kopogás után nyitok beljebb, keresve tekintetemmel a századost, majd mikor megpillantom, rájövök, hogy nem feltétlenül a legjobb pillanatban nyitottam be.
- Elnézést. Nyitva volt az ajtó... - a kezemben lévő csomagra tekintek, amit kifejezetten megkért a nővér, hogy ha már arra megyek, igazán odaadhatnám. Szokásomhoz híven, igent mondtam.
- Ezt kérték, hogy adjam át - teszem az asztalra a csomagot. - Visszajövök később, amikor alkalmasabb.

A korlát alapvetően hideg, de most nyirkos az izzadó tenyeremtől, helyenként rothadó meleg a hőmérséklete, ott, ahol megbicsaklik az erőm és felhúz az akaratom, mert anyukám, nincs az az isten, hogy ebben a tetves kórteremben rohadok meg. Meg fogok, de nem itt, nem most, pedig nem telik el úgy perc, hogy ne lássam magam előtt Abbottot, Bishopot, Zachry-t, Utley-t Spencert és… Senki nem élte túl. Connor…Connor talán megmenekült. Mindig megmenekül, az álmaim hazudhatnak, lehetséges, hogy pont azért hal meg mindig, mert ő túlélte. Lehetséges. Lehetséges, ugye?
Még egy lépés a kudarc felé, aztán még egy, karjaimban rendületlenül remegnek az elgyengült izmok, napok óta alig fogyasztott tápanyag híján nehéz is lenne megvívniuk Leonidas csatáját, két hiányzó körmöm helyén bekötözött ujjaimon jól tapad a fémhez a kötés, és minél több izzadtság folyik bele tenyerembe, annál erősebben csíp tetőtől talpig a fájdalom. Szerinted mit jelent a fájdalom? Alig érzem a szinte teljesen mozdulatlan lábaimat, tele vagyok szedatív koktélokkal, az agyam nem képes befogadni a feszítő ingereket, és mégis. Minden pillanatban küzdeni akarok és egyszerre akarom feladni, csak lefeküdni és nem gondolni semmire, elmerülni a csodás üresség fojtásában, lezuhanni és soha földet nem érni.
Már két lépéssel előrébb tartok, mint múlt héten, nagyszerű teljesítmény, de az a rohadt korlát sosem fog elfogyni, soha, és nem is akarom, hogy véges legyen, csak dőljön össze az egész vár, süllyedjen a homokba, és temessék be mosolyok és könnyek, virágok és hamvak. Kopogás ritmusára csúszik meg mindkét tenyerem a csöveken, a kötés az ujjaimon feladta a ragaszkodást, az izzadtság beterítette a felületet, én pedig térdeim dobbanásával esek a padlóra. Minden a helyére került, oda, ahová való, és ezt megkoronázandó, rácsapok a fémre, hogy fájdalmasan csengjen fel, szórja szét a dühömet, hadd ússzon a reménytelenségben.
- Mert egy kibaszott kórterem ajtaját nem zárják kulcsra! – kevés hiányzik a kiabáláshoz, de a belém nevelt önfegyelem megállít egy feltüzelt hangfekvésnél, de nem válik előnyödre, hogy felismerlek. – Neked nem lesz alkalmas – motyogom halkan, ahogy belekapaszkodok mindkét kezemmel az egyik korlátba.

Értetlen érdeklődéssel vonom fel a jobb szemöldököm a fémes kongásra, ahogy meglátom, nem rá esett, hanem rávágott. Megszokott látványnak kéne lennie, sajnos, hogy valaki mindig kórházban van a csapatból. Nem tudom megszokni. A miértet nem tudom megfogalmazni. Egy chip, egy gép hamarabb megjavul, mint az emberi test és ezt nehezen dolgozom fel.
- Hogy baj esetén azonnal tudjanak cselekedni - felelem nyugodtan, keresve a logikát a kifakadásra. A tények és a logika megnyugtat. Azt már megfigyeltem, hogy nem mindenki osztozik ebben a jellememben.
Zavartan megvakarnám a pajeszom és egy bocsánatkérő mosollyal megfordulok, amikor eljut hozzám a mondata. Jobb kezem szétnyitom, s az öt ujjam végével beljebb hajtom az ajtót. Nem véletlenül van nyitva, így nem csukom be.
- Nem is tudtam, hogy tegező viszonyban vagyunk - fordulok meg, a jobb kezemet a zsebembe dugva, figyelek rá. S ahogy figyelem, úgy érzem magam abban a másik országban, a táborban. Mikre nem képes az agy és a megszokás. Szokatlan érzés így az öltöny, ismét lazítok a nyakkendőn, teljesen tudattalanul, észre nem véve a mozdulatot.
- Pedig éppen azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van, százados. És hogy mielőbbi gyógyulást és jobbulást kívánjak. Megdöbbentett a hír, ami történt magával. Gondoltam, benézek.
Veszítettem el társakat. Magánéletben és küldetésben is. A hangomon érezni, noha én ezzel nem vagyok tisztában. Nem értek az érzelmek nyelvén, még ha mások nyitott könyvként tudnak bennem lapozni, ha érzelmekről van szó.
- A csomagra nem is kíváncsi? - Pillantok a csomagra. - Nem a kórháznak jött, kifejezetten magának.
Gondoltam, megadom ezt a plusz információt, hátha vár valami fontosat.
Nem zavar, hogy nem kedvel. Megszoktam, még a saját csoportomon belül is akadnak szép számmal, akiknek nem kedvező a véleménye rólam, s korántsem a munkám vagy a képességeim miatt. Számukra fekete-fehér létezik, s nem tudják hova tenni a szürkéket, aki én volnék. És ez sem érdekel. Amíg együtt tudunk dolgozni, s nem megy a munka kárára... igaz, akkor sem tudom felvenni azokat a kesztyűket, amiket felém dobálnak. Ezt Jim mondta nekem, az utolsó alkalommal. Kár, hogy az volt az utolsó napja. És kár, hogy tégla volt. Sokkal több esze volt, mint azt gondolta volna magáról.

Zsenihez méltó felismerésedet válaszra sem méltatom, ennyire vagy képes, és én valóban nem értem azóta sem, hogy mit kerestél Asadabadban, még ha ideiglenesen is, mert ha én lettem volna a kiképzőtiszted vagy a parancsnokod, ott rohadnál valamelyik irodában, körülvéve meleget zúgó gépekkel.
Gúnyolódó megjegyzésed hallatán, amikor rád szólnék, döng a gondolathullám az emlékezetemben, mert zsilipnek ütközik, megszólítanálak, de nem megy, pedig tudom, hogy tudom a neved, tudom, hogy ki vagy, tudom, hogy szólíthatlak, de nem tudom kimondani, és nem emlékszem, hogy szólítottalak. Hiába kaparok, vastag a kéreg, évgyűrűk nőttek rá, és egy odú elzárult a külvilágtól, ott van bent valami, valami, ami kifele dörömböl, én pedig fagyottan állok előtte egy fejszével.
- Megdöbbentette? – lihegek még mindig a padlót bámulva szürke zavarodottsággal. Arra sem emlékszem, mit tudsz a küldetésről és hol voltál közben, mi volt a feladatod, és valójában miért is voltál a bázison.
– Megtette – mert nekem még megtehetted, hogy jót kívánsz, de mi van azokkal, akiknek már nem kívánhatunk semmit? Mi van velük?! – Hagyja itt a csomagot. Leléphet – ismét belekapaszkodok a korlátba, ezúttal szorosabban rázárva ujjaimat, megfeszítem mindkét karomat, reszketnek az izmaim, ahogy elkezdem felhúzni magam, de alig emelkedik fel a csípőm a padlóról, felnyögök a fájdalomtól és a dühtől, hogy érzem az erőm határait, amiket hiába próbálok feszegetni, valahogy betonba öntődtek, és csakis annyira futja, hogy egyik könyökhajlatommal rászorítok a korlátra, másikkal pedig térdig feltolom magam.
- Mire vár még? Tűnjön el! – rád kiáltok, kiáltanék, hátha az segít, de hangom olyan erőtlen, mint egy újszülött kismacska, senki nem szokott ehhez a seregben, és mégis, íme, a nagy százados az ítélőszék előtt térden kúszva és meg nem bocsátásért könyörögve.

Nem értem, mit nem ért azon, hogy megdöbbentett. Az emberi test sebezhetőbb és nehezebben javítható, mint teszem fel, egy motor. És ahhoz sok jót hallottam róla, hogy csak úgy kiessen. És hogy ennyit veszítsen.
- Igen, meg - erősítem meg a korábbi válaszom. Az nem esik le, hogy talán hozzá kéne gondolnom egy miértet is.
Felvonom a szemöldököm. Na, pont ezért rühellnék katona lenni. Nekem nem pattintgat senki, mit tegyek.
- Már az asztalon van. Katona sem vagyok és maga sincs szolgálatban. Százados - kihasználom, hogy nem lehet csak úgy ugráltatni. Ezért is vagyok a csapatban. És ezért kapok szidalmakat. Érdekel? Nem. A dolgomat végzem és nem azért vagyok ott, hogy eljátszam a szegény, szerencsétlen áldozat szerepét, hogy jaj, nem fogadnak be. Azért vagyok ott, hogy olyat tegyek, amelyet ők nem tehetnek meg, mert katonaként kötve van a kezük.
A látható erőlködésre leveszem az öltönyfelsőt, az asztalra dobom, mint ahogy a nyakkendőt is, kigombolva végre a rohadt felső gombot, miközben tartok a százados felé, meg sem hallva, mit mond. Nem foglalkozom vele, mint ahogy a sértegetéseket sem tudom értelmezni.
A kezemet nyújtom felé. Nem úgy, ahogy egy férfi tartaná a kezét egy elesett hölgynek. Egy bajtárs nyújtja a kezét a másik bajtársnak. Bátorító mosoly van a szám sarkában és a tekintetemben is.
- Annyit tudok mondani, hogy érdemes megnéznie a csomagot - nem véletlenül ragaszkodok ehhez, főleg azok után, amit most láttam. Elolvastam a feladót és már csak azért is gondoltam, hogy személyesen hozom el, s adom át.

Nem tudom, hogy a szavaid megalázóbbak-e, az, hogy alig vannak emlékeim rólad, vagy hogy térden csúszok előtted a padlón, de nem is számít, mert minden méltóságomat elvesztettem, már amikor beléptél az ajtón, ha nem is előtted, önmagam előtt biztosan, és te még mindig csak azzal törődsz, hogy kiváltságos vagy, mert hoztál nekem valamit, amit valaki más küldött, kifejezetten nekem, mintha lenne bármi, ami változtathatna a jelenen vagy a jövőn.
Gúnyolódásod végighasít a halántékomon, pontosan úgy, ahogyan a reggeli napsugarak, aminek mások örülnek, de nekem csak annyit jelenteken: egy újabb nap, amiben nem érdemes élni.
- Máris ugrom az asztalhoz – felesleges megpróbálnom bárki elől is rejtegetni mozgásképtelenségem, fogyatékosságaim, gyengeségeim, mert bárkinek jól eshet az orrom alá dörgölni, azt sem tudom, hogy veled mit tettem korábban, de könnyebb lenne egy térképpel az mocsárban kapálózni?
Nem akartam, hogy közelebb jöjj, csak azt akarom, hogy eltakarodj, visszacsukd az ajtót, és ne jöjjön be senki, térden könyörögnék, hogy valaki azt mondja, Connor a szomszéd kórteremben van, vagy ott sem volt, amikor mind meghaltunk, de minden pillanatban összedől bennem egy kártyavár, és üvöltve sírnék, de nem tudok, még ahhoz sincs erőm. De te kezedet nyújtod, a tenyered sima, nyugodt, mozdulatlan, mint egy kőszobor a szélviharban, és biztosan erős, sokkal erősebb, mint az én testem most. Rövid hezitálásom alatt újabb csatát küzdöttem meg, és isten tudja, hogy megnyertem-e ezúttal, de hirtelen mozdulattal megragadom a kézfejedet, és másik karommal megpróbálom feltolni magam legalább álló helyzetbe, utána pedig ráér azon gondolkodnom, hogy megéri-e folytatnom, vagy a nap további részében beletemethetem magam a párnák fojtogató takarásába.
- Ki küldte? – kérdezlek, majd a korlátba kapaszkodva, hirtelen elengedve kezedet, az ágy felé húzom magam, hiába tudom, hogy így nem érek oda.

A válaszra előbb becsukom a szemem, majd sóhajtva az égnek emelem.
- Nem így értettem. - de a humorát értékelem. Másabb, mint az őrnagyé, de kedvelem. Nekem nincs, vagy a falat kaparják tőle, kínukban, így inkább megkímélem őket tőle. Vagyis inkább nem. Mert csak kijön. Hogy érzéketlen lennék, mert így látom? Számomra a test mechanika. Javítható, lassabban jön helyre. Vigyázni kell rá, de ami a legértékesebb, az a koponyán belül van. A szívhez nem értek, csak annyit, hogy összetett mechanikai rendszerrel lehet csak megoldani, éppúgy, mintha teljesen le akarnám képezni az agy neuronpályáit.
Azt viszont értem, miért maradtam. Senki sem érdemli meg, hogy egyedül küzdjön, magára hagyatottan. Bíztató tekintettel nézek rá, hogy kapaszkodjon a kezembe, itt vagyok. Nem, nem tud megsérteni, hogy elriasszon vele, mert ezekhez nem értek. Elfogadja, s erre boldogabb mosoly a válaszom. Ha a karom van közelebb, a másik, akkor azt nyújtom neki, hogy fel tudja még jobban húzni magát, vagy választhatja a korlátot.
- Oda tudom adni a csomagot - felelem, majd látva, hogy mi is a végcél, odaállok mellé, most a karom kitartva felé, hogy majd át tudjam karolni a derekánál, mert így nem fog eljutni az ágyig. Ha a kerekesszéket választja, akkor azt gurítom neki oda.
- A címzett elárulja majd - nem, nem fogom neki megmondani. Azt olvasnia kell.
Aztán lépek a csomaghoz, ha már tudom, az ágy biztonságában van, s átnyújtom neki. A feladó a tábor, ahol állomásoztunk. Nem könnyű felbontani, mert azt akarták, hogy biztonságosan érkezzen a címzetthez, felbontatlanul.
- Kibonthatom, s majd kinyitja - a gondolataim azt súgják, hogy akkor nekem már semmi keresnivalóm nem lesz itt.

Bár tanítják az agyunk és érzelmeink valamilyen szintű irányítását, megpróbálnak felkészíteni minden eshetőségre, ami terepen megtörténhet, de afelől senkinek sincs kétsége, hogy ennek ellenére a legtöbb éles helyzetre nem tud az ember felkészülni lelkileg. A gyakorlatokon nem játsszuk végig, hogy csapdába esünk, és mindenkit lelőnek, nem szimulálunk kínvallatást, nem beszélünk arról, hogyan folytatódik az életük, ha mindenünk odavész vagy félresikerül egy küldetés. És valójában azt sem tudjuk, hogy hol vannak testünk és akaratunk határai, mire vagyunk képesek a túlélésért, a bosszú, a gyász vagy az önsajnálat miatt.
A korlát végéig egyedül teszek két csonka lépést, a karjaim ugyanúgy remegnek, mint amikor az imént leestem, az izzadtság a fülem melletti összeragadt hajtincsről gurul le az állcsontomra, és amikor véget ér a korlát, nem állok ellen többé égő izmaimnak, hanem összeszorított fogakkal megkapaszkodok a karodban. Kiráz a hideg, ahogy hozzáérsz a derekamhoz, ahogy megszorítod, kicsúszik a pólóm szegélye a kezed alól, elönt a rosszullét, és csak az tartja vissza a gyomrom tartalmát, hogy az ágyra ülve már elérem a vizespoharat. Talán kisebb küzdelem lett volna megalázva végigkúszni a padlón, mint hagyni, hogy hozzám érj, pont a derekamon, pont te, és kiszolgáltatva lenni neked, a karjaidban, miközben olyan karoknak kellene átölelnie, amik nem létezek többé.
Kezembe veszem a csomagot, és a címkére nézek. Úgy tűnik, ez az a pont, amit már nem bírok épségben elviselni, a padlóhoz hajolok, villámgyorsan kihúzok egy tálat az ágy alól, és azzal a lendülettel belehányok. Pedig ma még nem ettem, inni is alig ittam, ami kijön ilyenkor, az már csak folyadék és epe, és tömérdek görcsös szomorúság és fájdalom. Ez az az állapot, amiből az ember már nem felépülni akar. Annyi szerencséd van, hogy az ágy végében állsz az asztal mellett, és nem premier plánban nézed végig, sőt a nővér, akiért kiáltok, könnyen ki is tud kerülni, hogy a mosdóba vigye a tálat.
- Nem érdekel a csomag – mondom rekedten, rá se nézve a dobozra, és a vizespohárért nyúlok, amikor a nővér kimegy a szobából. – Menjen el, és vigye magával! – már-már könyörgök neked érte, mert mar a tudat, hogy nem vagyok képes rá, hogy nem vagyok képes kinyitni, megnézni, hogy mi van benne, és egyébként is ki küldené és miért. És mi van, ha dögcédulák, ha Connor egy személyes tárgya, vagy az enyém, ami rá emlékeztet? Biztosan tudom, hogy nem vagyok elég erős hozzá. – Menjen már! – kiáltok karcos, de elcsukló hangon, mert a sírás kezd úrrá lenni rajtam, hiába minden kapálózás, érzem, hogy belefulladok.

Nem tudom eldönteni, hogy biztatásodtól még rosszabbul érzem magam, megalázóbb-e bárki segítségét elfogadni, vagy csak tőled érzem ezt, és ha belegondolok, arra sem emlékszem, hogy miért érzek ekkora ellenszenvet irántad. Talán azért, mert ott voltál, és te túlélted, talán mert egyszerűen csak arra emlékeztetsz, ami száz tűvel szurkálja a mellkasomat, vagy egyszerűen csak ugyanúgy zúdítom rád az öngyűlöletemet, mint bárki másra, aki megközelít. Azt gondoltam, hogy megalázni jöttél, megnehezíteni a továbblépést, vagy vigyorogva nézni, ahogy kapálózok, mert úgy viselkedtem veled Asadabadban, ahogy nem érdemelted ki, de erre sem emlékszem, csak elképzelhetőnek látom, és megőrülök a zavarodottságtól, a hiányos emlékektől és a bizonytalanságtól.
Az ágy szélén ülve görcsösen kezdem dörzsölni az arcom, a nyelést megakadályozza a torkom szorítása, fojtogat a levegő, a fény, minden hang és zörej, szédülök, és folyamatosan összerándul a gyomrom. A sírást sikerül néhány könnycseppnél megállítanom, próbálok mélyeket lélegezni és lassan, parancsokra és hadgyakorlatokra gondolok, amiken az összpontosítás és a fegyelem a legfőbb feladat, nincs te és én, csak feladat és cél, állandó figyelem és koncentráció, nyitott szem és fül, csend és dörgés. Lassulni látszik a mellkasom mozgása, tenyereimmel még egyszer végigtörlöm az arcom, és megállok mozdulatlanul, amikor feltéped a ragasztószalagot.
Hirtelen csend támad a fejemben, még visszhangzik néhány pillanatig az utolsó dörrenés, aztán lépteid hangja fele nézek. Látom, hogy közeledsz, figyelem a mozgásod irányát, és nehézkesen felsóhajtok, amikor elém kerülsz. Elfordulok tőled, amikor leguggolsz elém, bár nem igyekszem eltakarni fáradt, kivörösödött szemeimet, és a félrenézés is csak egy látszatgesztus, ösztön, hiszen nincs mit rejtegetnem előtted, amikor az imént láttál undorítónak és szánnivalónak. Nem akarod rád nézni, nem akarok a csomagra nézni, nem akarom kibontani, küzdök az érzéseim és a gondolataim ellen, de ezek nem olyan ellenségek, mint odakint a homokon, ezektől nem lehet szabadulni, nem lehet kiirtani, eltüntetni, kivágni, mert eltávolíthatatlan részünk és legfélelmetesebb szörnyeink.
Amikor megszólalsz, nem bírom tovább visszatartani a sírást, összepréselt ajkaim remegni kezdenek, ahogy egész testem, összeszorított szemeim sarkában kigördül néhány könnycsepp, lefut az arcomon, és hálóruhámon terül szét. Nem próbálom törölgetni, csak a nyekkenéseket visszafojtani, hangot csak sípoló tüdőm ad ki, kezeimben csomóba gyúrom a lepedőt az ágy szélén, majd végül mégis megdörzsölöm az arcomat, és rád nézek. Évek óta akkor sírtam először, amikor felébredtem, azóta még egyszer, és most harmadjára. De te láthatod először. Neked kiváltság lehet, nekem szégyen, mert egy katona sosem adja fel és sosem alázkodik meg, de előtted most megtörtem, gyenge vagyok, sebezhető, kiszolgáltatott és gyáva.
Szótlanul, de határozottan, már-már dühösen veszem ki a kezedből a dobozt az ölembe, de hajtom még ki. Azt reméltem, hogy a hirtelen felindulás majd megengedi végigvinni a mozdulatot, de be kell látnom, hogy annyira gyenge és haszontalan vagyok, hogy folyamatosan csatát vesztek.
- Mi volt benne? – megköszörülöm a torkom, mert hangom rekedt és karcos, de úgy teszek, mintha az elmúlt néhány perc nem történt volna meg, és te sem nézted volna végig, mintha erős lennék és hibátlan, jó katona.

A dobozra meredve, tanácstalanságban ácsorgás közepette még a nővérre pillantok. Igen, tanácsra van szükségem. Esetemben gond nélkül felbontanám, mert egy dobozt, ha kapok, akkor felbontom. Tudni akarom, mi van benne, Schrödinger macskáját is éppen ezért kedvelem. Mert a bizonytalanság olyan állapot, amit nem tudok értelmezni. Mint ahogy általában más érzelmeket sem. Nem, nem azért, mert autista lennék. S azért sem, mert valamilyen patás hajlamú. Az érzelmek nem tartoznak a logika hatáskörébe, innentől fogva ismeretlenként tartom nyilván és úgy dobálózom vele az egyeneletekben. A nővér int, hogy csak rajta, tegyem meg. Így visszatekintek a dobozra, majd a kulcsot felemelve, végigszántok az élén vele, aminek nyomán enged a ragasztó.
Csendben guggolok előtte, feltekintve rá, a szemeibe, s tartom előtte a dobozt. Látható nyomai vannak, hogy mi lehet belül. S mivel nem vagyok agyturkász, így inkább arra hagyatkozok, hogy a nem jó jele, ami belül van. A nővérnek talán igaza van. Jobb ezen túllenni, minél előbb. Azok dobozok nálam hamar kinyíltak, melyek ugyanígy néztek ki, s ugyanúgy társaktól kaptam, spékelve a családoktól kapott kisebb figyelmességekkel.
Csakhogy én ezekkel nem tudok mit kezdeni. A tárgyak nem jelentenek számomra érzelmi kötődést, nem üzennek számomra semmit. Információ, feldolgozandó, utána mehet a kukába. Velem is ugyanez fog történni, ha egyszer eltűnök az élők sorából, akármilyen módon. Talán két érzelem érintett meg eddig, s mind a kettő a szerelemé volt. Az utóbbinál rájöttem, nem teljesen, mert az első sosem múlt el. De a többi érzelem? Állapotok csupán.

Látom a kibuggyanó, majd legördülő könnyeket. Mint amikor egy gépezetben zavar keletkezik, vagy túltöltődés és ki kell engedni a felesleget, különben a rendszer összeomlik. A rendszer így védekezik fennmaradásáért. Így ugyanolyan marad az arcom és a tekintetem, mikor ezt észreveszem, mint előtte volt. Sokan ekkor gondolkodnának el épelméjűségémen, mire azt kérdezném, azt mennyire tartaná épelméjűnek, aki érzelmeinek enged és ennek következtében tombol, pusztít, tönkreteszi a környezetét?
Engedem kikapni a kezemből, le is engedem a sajátom, s már állnék fel, mondván azt figyeltem meg, szeretnek ilyenkor egyedül lenni, mikor kérdez.
- Még most is benne van. S nem tudom, mert nem hajtottam szét, az, ami benne van, az téged illet - felelem, ugyanúgy a szemeibe tekintve, egy pillantást vetve a dobozra, mikor azt mondom, őt illeti.
Talán nem tudja úgy mozgatni a kezeit, hogy kihajtsa? Sosem értettem a célzásokat, ezért is voltam bajban nővérem gyerekeivel, még amikor beszéltek, akkor is. Nem tudok ezekből a jelekből úgy kódolni, hogy érthető információból, releváns reakció legyen.
- Segítsek kihajtani?
S ha engedi, akkor széhajtom a doboz felső széleit úgy, hogy visszhajtva megtörtik annak éle, így nem fog visszahajlani, belenyúlhat.
Tudom, mi van benne, s ezért is akartam magára hagyni.
Dögcédulák, tulajdonosok által írt levelek neki, amiket nem adtak oda, a hozzátartozók által küldött levelek, képek és kisebb olmik, amiket úgy véltek, most már hozzá tartoznak, nem a családhoz, mert abban ők nem, aki előttem ül, viszont igen.
Felállok és vállára simítom a kezem, miközben már az ajtó felé fordulok. Jobb, ha elmegyek, nem gondolom azt, hogy itt kéne maradnom.

Úgy nézem a tekinteted, mintha képes lennél megváltást hozni, némán könyörgök neked, hogy segíts ezen túl, vess véget neki, mert megfulladok vagy megőrülök, hasít a mellkasom, és reggeltől estig tudnék hányni, mintha méreggel lenne tele a testem, csak ez ellen a méreg ellen nincs ellenszer. Egyre nehezebben veszek levegőt, ritkán, a pillanatok nagy részét lélegzetvisszafojtva töltöm, hogy elnyomjak minden mást, mert ha az életet jelentő szuszogásnak nem szabok gátat, akkor minden más is elszabadul. Arra gondolok, hogy az ember miért képtelen a lélegzete visszafojtásával véget vetni az életének, hogy ha kaphatnék egy ciánkapszulát, gondolkodás nélkül ráharapnék, de ha csak egy fecskendőnyi káliumot tennének az éjjeliszekrényre, azzal sem haboznék. Minden sötét, füstös, kilátástalan és keserű, üvölteni szeretném, hogy „miért hagytál itt” és „nem akarok nélküled élni”, Isten színe elé akarom állítani magam, hogy érdemeim szerinti büntetésemmel enyhítse fájdalmamat, és most egészen biztos vagyok abban, hogy nem akarok tovább élni.

Megszólalni már nem is próbálok, csak homályos szemekkel nézem, ahogy kihajtod a dobozt. Azonnal felismerem Connor egyik pólóját, azt, amelyik a kedvence volt, ami sok ideig az én szekrényemben hevert Brooklynban, de elvitte, amikor Asadabad előtt itthon voltunk. Egy levél van mellette a húgától, felismerem a kézírását, és ott van még egy közös fénykép, ami a megérkezésünkkor készült a hegyen, Zachry és Spencer varrott névtáblája, mindenkitől egy levél, és biztosan van még benne más is, de egyre inkább elhomályosodik a tekintetem, ahogy felerősödik a remegésem. Mint egy átszakított gát mögül, ömleni kezdenek a könnyeim, és amikor a vállamra teszed a kezed, már hangosan sírok. Nem is hallom, hogy kimész, nem tudom, hogy itt vagy-e még, amikor üvöltök, és úgy zokogok, mint anya halálakor a kórházból hazaérve. Kiemelem Connor pólóját a dobozból, az arcomhoz szorítom, megformált szavakat nem ejtek ki a számon, csak sírok, megállás nélkül, és minden érzékemet elveszítve belefeledkezek a végtelennek tűnő fájdalomba.