Mióta az eszemet tudom, s meg bírok állni a két lábamon, meg sem álltam egy szusszanásra sem. Néhány eset még élénken él emlékezetemben, a többivel már a szüleim kergetnek pírt az arcomra; bármennyiszer kerül is szóba, főleg mások - sőt idegenek előtt! Folyton leléptem anyu szoknyája mellől, s mivel fürge lánygyermek voltam, olykor nehezen akadtak rám. Apám viccesen meséli; hogy ruhácskám masnijára, szalagjára kötöttek egy kis csengőt, hogy legalább meghallják, merre kószálok. Ezzel apám feltalálta - ideje korán - a hang alapú gyermek kereső szerkezetet. Bezony. A hat éves kis Emily-t így követték a kismacskák s bárányok, s baromfik, akinken az érdeklődését felkeltette a ruhámra varrt kis csengő hangja.
Olykor-olykor mérges voltam a kotlósra, mert magára hagyta csibéit, s ez sehogy sem volt rendjén. Így anyukám már csak azt látta, hogy a nagy barna nyuszit cipelem ölben. Apró lépteimet szaporázom; hiszen bitang nehéz volt az a nyuszi ám; s költöztettem át Horgonyt a csibék mellé, pót-anyának s melegítő társnak. Horgony egyébiránt a természetéről kapta a nevét; mint vasmacska csak nyúlban; ugyanis ahová ő leült, ott is maradt, míg el nem fáradt a semmiben. Így a csipetke csibék mellé ideális társaság volt.
Máskor a kiskacsák léptek le anyjuk mellől, akit az evés kötött le akkor leginkább. Így őket a köténykémbe szedegettem össze, hogy vissza vihessem őket a helyükre, a mamájuk mellé.
Hiszen úgy van rendjén, ha mindenki a mamája mellett van, mert ott van jó helyük.
Na hiszen... csak én voltam képtelen sok időt eltölteni a mama mellett. Mindig kóboroltam, figyeltem, segítettem. Piros kis kannámmal nagyon iparkodtam tiszta vizet hordani az itatókba. Vagy épp a terményes zsákból próbáltam lopni kukoricát a kicsiknek, de még az is nehéz feladat voltam az én apró jómagam számára. Na de nem voltam ám rest! Észre vettem, ahogy a mama szórja el a magokat a kertben kisebb zsákból és az úgy nem volt nehéz. Felvettem a nadrágom, ingem, köténykém, mert mindegyiken volt egy-két zseb, s azokat tömtem meg kukoricával. Zsebeimbe nyúlkálva szórtam ki a magokat, s igen, olykor előfordult az is, hogy más tápot is csentem el nekik. Néha-néha elnyomott az álom a nagy munka közben, így gyakran bóbiskoltam el a kisbárányok közzé bújva, vagy valamelyik labradorunkon elterülve.
Mondhatni együtt nőttem fel egy fészekaljnyi csibével, báránnyal, tanultam meg az első botorkáló lépteimet kiscsikókkal, vagy épp a kutyákba kapaszkodva. Kergettem macskát, másztam fel fára érte, s együtt ríttunk, mert egyikőnk sem mert lejönni egyedül. Fogtam tücskét, bogarat, ugráltam szöcskék után; csodálkoztam rá minden újra, szépre.

Később már el lehetett hagyni rólam a csengőt és kamasz fejjel is segítettem apámnak a farmon. Vigyáztam a beteg állatokra, segítettem a gondozásukban. Lemertem már mászni az alma, barack és szilva fákról; mikor szüret volt. Kicsit többet voltam láb alatt anyámnak, mikor a lekvárokat tette el. Elsőként kóstoltam meg minden "már majdnem kész" főztjét, így legalább a mama nyugodt volt afelől, hogy nem halok éhen, ha egyszer majd magamra maradok.

Állatorvosnak tanultam, bár a városban élek és javarészt házi kis kedvenceken segítek; mégis gyakran térek HAZA, feltöltődni. Jártamban-keltemben ha kóbor állatot találok, akkor őket igyekszem türelmesen becserkészni. Ha kell, ülök egy órán át a betonon, hogy megszokják, ott vagyok mellettük. Ismerem már az útba eső menhelyeket, ahová vihetem őket. Vagy végső soron haza, ha úgy adódik. Vezetni is tanulok már, hogy ha sikerül, legyen saját nyűgelvonóm. Így négy keréken tudok majd robogni, segíteni. Mindig valahová tartok, mindig ott vagyok, ahol segíteni kell. Akár egy felhúzós játék, folyton pörgésben. Néha, néha, néha.... Néha persze elpihenek én is, naplementét nézni OTTHON, vagy csodálni a város fényeit. Lovagolni, sétálni, úszni. Vagy elbújni a takarómban és olvasni.