Amikor gyerek voltam, volt egy kis piros füzetem, amibe a kedvenc szavaimat gyűjtöttem. Szótárakban, lexikonokban kutattam utánuk és úgy babusgattam mindegyiket, mintha nem is szavak, hanem játékbabák lettek volna, vagy kisgyermekek. Hat éves koromban elalél, susog, felleg, elillan, mandulaolaj és csillan voltak a kedvenceim. Ekkor még csak hangzás alapján gyűjtöttem őket, azonban ahogy idősebb lettem, egyre inkább jelentés alapján. Szinte kívánságok lettek ezekből a kis listákból. Nyolc éves koromban a szabadság, repülés, testvér, ló, menekülés, tündérpor szavak kerültek be a kis piros füzetbe. Így folytatódott tovább éveken át. Az utolsó listámat tizenegy éves koromban készítettem, s az egyetlen szó, amire emlékszem belőle az a seggfej. A házvezetőnőnk mondta ezt apukámra, amikor azt hitte, hogy nem hallom. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy mit jelent, de biztos voltam benne, hogy valami szépet. Elvégre mi mást is lehetne mondani az én apukámról, mint szép dolgokat? Bár az is lehet, hogy nem voltam ennyire naiv, csupán nem volt körülöttem senki, akitől megtanulhattam volna káromkodni, így igazán nem is tudtam az ilyen szavak létezéséről. Már elfelejtettem. Amikor megmutattam apukámnak a listát elkomorodott, rábökött a seggfej szóra és megkérdezte hol tanultam. Megmondtam neki, hogy a házvezetőnőtől hallottam. Még aznap kirúgta az asszonyt, én pedig összetéptem a füzetet.
Most már gyermetegnek tartom ezeket a listákat, azonban mégis néha azon kapom magamat, hogy újból szavakat gyűjtök. Kicsit olyan, mint amikor az ember a hullócsillagnál kíván. Tudja, hogy nem válik valóra, azonban nem tud megszabadulni a primitív reménytől. Úgyhogy az idei szavaim, arra ez esetre ha valaki mégis figyel rám odafent: melegség, fecske, ragasztó, ölelés, eső, szabadság.

Emlékszem, amikor először másztam fára. A bátyáim azt mondták, hogy úgysem tudom megcsinálni, s csak nevettek az eltökéltségemen, ahogy dühödten esküdöztem, hogy igen is meg tudom érinteni a legfelső ágat. A fa göcsörtös kérge lehorzsolta a térdemet, ahogy egyre feljebb küzdöttem magam, a fehér ruhám beleakadt az ágakba, s hamarosan a bátyáim gúnyos nevetését könyörgés váltotta fel, hogy másszak le. Azonban én már alig vettem tudomást róluk. Megrészegültem a saját vakmerőségemtől, s csak önfeledten kacagtam az aggódásukon, hiszen mitől kellene félnem, amikor ilyen csodálatos idefent. Meg voltam győződve róla, hogy tündérek laknak a lombkoronában, mert ennél szebb lakhelyet el sem tudtam volna képzelni egy tündérnek. A leveleken átszűrődő napfény mintákat rajzolt a bőrömre, a madarak éneke pedig olyan hangos volt, hogy még a szívem izgatott dobolását is felülmúlta. Olyan volt, mint valami aprócska Csodaország. Hamarosan megláttam magam előtt a legfelső ágat, s felnevettem. Ez volt a nagy kihívás? Szinte már túl könnyű volt. El is képzeltem, ahogy a testvéreimnek leesik az álla, ahogy lemászom majd a fáról. Michael mindig is különösen mulatságosan nézett ki, amikor csodálkozott. Diadalittasan az ág felé nyújtottam a kezemet, azonban a napfény hirtelen elvakított és az ujjaim a semmibe markoltak.
Csak a zuhanásra emlékszem, az érkezésre nem.
Legközelebb egy kórteremben ébredtem, iszonyatos, lüktető fájdalommal a hátamban és sínbe tett lábakkal. Apa azt mondta, hogy kis híja volt, hogy nem bénultam le egy életre. Olyannyira leszidott, hogy a kezdeti halk hüppögésem zokogásba torkollott. Azonban mielőtt elment volna megfogta az arcomat és kényszerített, hogy ránézzek. Azt mondta, hogy ne akarjak olyan lenni, mint a bátyáim. Én nem vagyok olyan erős, vagy kemény. Azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a finom porcelán. Ha nem vigyázok, akkor apró darabokra török és sosem lehet összeragasztani.
Az esés után apa ügyelt rá, hogy a legfinomabb bársonyba csomagoljon, hogy még repedés se essen rajtam. Megtiltotta, hogy egyedül menjek a kertbe és, hogy ne hiányozzon az anyafigura az életemből nevelőnőket fogadott mellém, akik szalagokat fontak a hajamba és hercegnőkről meséltek nekem éjszakánként. Arcuk elmosódik az évek távlatából, mintha csak meleg karokból és halk beszédből álltak volna. Furcsa, hogy mennyi mindent elfelejtettem. Az összes emlékem homályos a baleset utáni évekről, csak a dacra és a szökéseimre emlékszem, meg arra, hogy egyre kevesebbet láthattam a testvéreimet. Úgy éreztem elraboltak tőlem mindent.
Azonban szépen lassan belenyugodtam.
Megtanultam örülni a kis dolgoknak, nyelveket tanultam, hangszereken játszottam és lovagoltam. A birtok lett az én kis országom, ahol én voltam a hercegnő. A kertész mindig nekem tartogatta a legszebb rózsákat, a szakácsnő sütiket csempészett be a szobámba, a tanáraim azt mondták, hogy én vagyok a legtehetségesebb diák, akivel valaha volt dolguk. Azonban hiába minden igyekezet, hogy boldoggá tegyenek, magányos maradtam. Csak ritkán láttam a bátyáimat, akik bentlakásos iskolákba jártak, apámat pedig lekötötte a munka. Azzal magyarázta mindezt, hogy távol akar tartani a szenátori munkájából adódó rivaldafénytől. Azt mondta meg akar óvni attól, hogy én is a média árnyékában nőjek fel, mint a testvéreim. Azt hiszem megértettem az okait, de ezek csak üres szavak voltak egy kislánynak. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy valaki kiszabadítson a birtokról, azonban szépen lassan felnőttem és nem jött senki. Amikor nem tudtam visszafojtani a sírásomat éjszakánként, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy apának igaza volt, tényleg olyan vagyok, mint a porcelán.
Már egészen kiskoromban beleszerettem a nyelvekbe, elvarázsolt, hogy mennyi más módon lehet kimondani egyetlen dolgot, így apám tanárokat hívatott nekem, hogy kielégítsék kíváncsiságom. Mire az egyetemre kerültem már folyékonyan beszéltem franciául, spanyolul, németül, és meg tudtam értetni magam oroszul, úgyhogy elég nyilvánvaló volt, hogy nyelvésznek fogok tanulni. Pont olyan foglalkozás volt mint, amit apa szeretett volna nekem. Biztonságos és nyugodt, nem olyasmi, amiért csorbát szenvedhetne a karrierje, ha felkapják a pletykalapok.
Végre elmenekülhettem otthonról és azt csinálhattam, amire mindig is vágytam, azonban hiába próbáltam kétségbeesetten megtalálni a helyemet a többi hallgató között mindig is kívülálló maradtam. Én voltam a naiv, butuska kislány, drága ruhákban, aki még tizenötnek is alig nézett ki és nem ismerte a való világot. Így utólag visszatekintve nem meglepő, hogy senki sem vett komolyan. Azt hitték, hogy csak a pénzemnek köszönhetem a jó jegyeimet, hiába tettem meg mindent, hogy bebizonyítsam, hogy igenis kiérdemeltem a helyemet, mint mindenki más. Lassan az évek folyamán inkább felhagytam a barátkozással, megtanultam, hogy úgysem fognak elfogadni. Felesleges volt hagyni, hogy a repedések elérjék a szívemet. A tanulmányaimba fektettem minden energiámat, megtanultam kínaiul s a diáktársaim helyett a tanárokkal kávéztam. Az egyetemet maga volt a megváltás és a pokol egyszerre.
Huszonhét éves koromra megszereztem a doktori címet. Mint utólag kiderült, teljesen feleslegesen. Apa kétségbeesett, mert kezdte elveszíteni a szavazói támogatását, s belenyúlt egy pár kényes ügybe, amelyből csakis rosszul jöhetett ki, úgyhogy hamarosan nem teljesen tisztességes utakon próbálta biztosítani a győzelmét a szenátori választásokon. Nekem erről tudomásom sem volt, amíg egy nap hívatlanul be nem állított az albérletembe és ki nem jelentette, hogy férjhez kell mennem. Először azt hittem csak viccel. Elmagyarázta, hogy Patrick Hightower a new yorki üzletember, akiről egyfajta nyílt titok, hogy a vagyonának nem törvényes módokon jutott birtokába, a kezemért cserébe megszerzi neki a kellő támogatást, hogy megnyerje a választást. Mentegetőzött, hogy ő leendő vőlegényem fiának ajánlott először menyasszonynak, hiszen a férfi olyan idős, hogy akár a lánya is lehetnék, de Patrick maga akart elvenni. Patricknek nevezte, mintha legalábbis régi barátok lennének.
Amikor nemet mondtam, akkor ütött meg életemben először.
Megfenyegetett, hogy többé nem segít fizetni a költségeimet, ha nem teszem azt, amit mond. Ami azt jelentette, hogy itt maradok pénz nélkül, fedél nélkül a fejem felett, mert a doktori cím megszerzése mellett magamra alig maradt időm, nemhogy dolgozni. Apa fizetett mindent.
Miután elment, hánytam. Addig hánytam, amíg úgy éreztem, hogy a beszélgetés minden szennyét kiöklendeztem magamból, minden mocskos dolog a fürdőszobám krémszínű csempéjén landolt. Azonban sem Patrick Hightower gondolatától nem tudtam szabadulni, sem a vörös kéznyomtól az arcomon.
Nevettem az irónián, hogy pont az tört össze végül, aki a legjobban vigyázott rám.