Emm egész egyszerűen népszerű. A betegei, a kollégái, az egykori évfolyamtársak az egyetemről, vagy a fodrásza, akivel mindig olyan jól elbeszélgetnek - ők mind-mind kedvelik, hiszen olyan kedvelhető személyiség, olyan kedves és aranyos. A szemedbe néz, amikor beszélsz hozzá, minden szavadra odafigyel, mosolyogva bólogat, és mélységesen átérzi a problémáid. Látod rajta, hogy törődik, hogy nem csak udvariasságból érdeklődik a hogyléted felől. Megjegyzi, hogy hogyan iszod a kávéd, felköszönt a szülinapodon, emlékszik a legapróbb részletekre is, amiket megosztasz magadról. Páran talán irigykednek is rá. Nem igazság, hogy valakinek két gyerek után ilyen jó alakja legyen. Szerencsés, hogy ilyen jól viselte a válást. Mindig olyan csinos és vidám.

Persze nem mindig olyan csinos és vidám, egy fárasztó műszak után nagyon is megviselt, de akkor is igyekszik kedves maradni. Soha nem emeli fel a hangját, mégis van benne valami egészen intimidáló határozottság. Ha valaki felbosszantja, szinte észrevétlenül kúszik a mosoly mögé valami fenyegető, ilyenkor minden szavának éle van. Jól ért ahhoz, hogyan érje el finom manipulációval, hogy szót fogadjanak neki, ez a zavarbaejtő kedvesség, és ez a különös határozottság általában a legmakacsabb betegeit is megadásra készteti. Különleges tehetsége van hozzá, hogy olyan türelmesen, olyan óvatosan artikulálva magyarázzon, mintha egy gyerekhez beszélne, alig veszed észre, hogy közben egy kicsit butának néz. Igyekszik kerülni a konfliktusokat, elsimítani minden nézeteltérést, mielőtt egyáltalán gyökeret vernének. Törekszik rá, hogy mindenki boldog és elégedett legyen körülötte.

Mind otthon, mind a munkahelyén rendkívül lelkiismeretes. Élvezi a kihívásokat, a fennforgást, szereti hasznosnak érezni magát. Aztán este a zuhany alatt eszébe jut, hogy a nagy rohanásban megfeledkezett az egyik betegéről, aki kért tőle egy pohár vizet. Imádja a gyerekeit, még ha nem is mindig tud velük annyit foglalkozni, mint amennyit kellene. Szeret velük kreatívkodni, üvegre festeni, falevelet préselni, csupa olyasmit, amit gyerekként ő is nagyon élvezett. Máskor csak benyomja nekik a netflixet, hogy ki tudja pihenni a migrénjét.

Emm látszólag nagyon jó ember, jó anya, jó feleség. Valójában inkább olyan, mint egy ingatag kártyavár. Ami szép és jó és tiszta, az általában illúzió. Kedves, mert arra vágyik, hogy mindenki kedvelje, figyelmes, mert azt akarja, hogy rá is odafigyeljenek. Mindig a rendre törekszik és a harmóniára, a családban, a lakásban, a munkahelyén, a barátai között. Saját magában. Szóval félrerak mindent, ami felzaklatja, gondosan elrejti őket egy képzeletbeli fiók legmélyére. Például azt, hogy az egyik gyerekét kicsit jobban szereti, mint a másikat (pont, mint az anyja), és utálja magát érte. Hogy Sophie apja nem Devon, hanem egy férfi, akivel annak ellenére folytatott viszonyt, hogy menyasszonya volt. Hogy mennyire tudott néha haragudni a beteg kishúgára. Vagy hogy ritkán ugyan, de vannak pánikrohamai.
Ami nyomasztja, azt látszólag elengedi. Valójában csak bekerülnek a fiókba. Az emberek pedig irigykednek.
Milyen jól viselte a válást. Milyen csinos és vidám mindig.


I. Gyereksírás. Hat éves voltam, amikor Rosie először beteg lett. Arra ébredtem, hogy a szomszéd szobában sír. Anyáéknak be kellett vinniük a kórházba, szóval engem itthon hagytak egyedül, amíg a nagyi ide nem ér. Azt mondták, hogy próbáljak meg visszaaludni, de én kimásztam az ágyból. Lementem a lépcsőn, leültem az utolsó fokra, ott vártam őket. Emlékszem, hogy milyen hideg volt a padló a talpam alatt. Butaság, de egy kis ideig tényleg azt hittem, hogy nem fognak többet visszajönni.

II. Fertőtlenítőszag. Anya soha nem értette igazán, hogy miért pont egészségügyi pályát választottam. Őt mindig elfogta a rosszullét, amikor be kellett tennie a lábát egy kórházba. Nem is csoda, azok után, hogy mennyi időt töltöttünk rideg várótermekben. Nem értette, mert soha nem is próbálta megérteni. Talán nem érdekelte, talán eszébe sem jutott, hogy megpróbálja. Talán csak nem maradt már hozzá ereje. Pedig ha kérdezte volna, elmondtam volna neki.
Akkoriban minden a húgom körül forgott. Borzasztó nehéz volt ülni a folyosón és várni, szorítani a kezét és azt hazudni, hogy minden rendben lesz, finoman simogatni a hátát és tartani neki a lavórt a kezelések után. De nem panaszkodhattam, az szörnyen önző és gonosz dolog lett volna, nem irigyelhettem tőle a figyelmet, amit kapott, az én szenvedésem semmi volt az övéhez képest. Ezt mind tudtam. Anya azt mondta, hogy büszke rám, amiért ilyen megértő vagyok. Szóval csak mosolyogtam megértően.
Én sem szerettem a kórházban lenni, de volt egy kedvenc ápolónőm. Nem emlékszem már az arcára, csak arra, hogy sokat mosolygott. Mindig volt hozzám néhány kedves szava. Ő volt az első, aki nem csak Rosie-nak adott csillogó, virágos matricát, amiért ügyes és erős volt. Azt gondoltam, hogy olyan akarok lenni, mint ő. Mindenkire odafigyelni.
Anya soha nem kérdezte, pedig elmondtam volna neki.

III. Eper ízű szájfény. Rosie a flitteres hercegnő ruhájában ült a fürdőszobaszekrény tetején és izgatottan lóbálta a lábait. Aznap kapta meg az első parókáját, vékony kis ujjaival megállás nélkül fésülgette a puha, szőke tincseket. Előkotortunk minden létező sminkszert anya neszeszeréből, az egész mosdókagylót beterítették a rúzsok, púderek és paletták. Újra és újra rá kellett szólnom, hogy fejezze be a kuncogást, mert elkenődik a szájfény, amit éppen nagy gonddal próbáltam az ajkaira kenni, és különben is, nem akartuk, hogy anya meghalljon minket. De én is nevettem.

IV. Fehér szegfű. És sok más virág, mégsem emlékszem a virágillatra. Esett a hó aznap, amikor eltemettük. Nagyon fáztam.

V. Krumplisaláta. A szomszéd srác állt pár nappal később az ajtónkban egy üvegedénnyel a kezében. A furábbik. Ő volt az, aki lekövérezte anyát, mikor egyik nap áthívtak minket ebédre. Még csak nem is rosszindulatból. Tetszik tudni, ha nem enne ennyi gombócot, nem lenne gondja a súlyával. Valami ilyesmit mondott, és nem értette, miért néz rá mindenki meghökkenve. Én nagyon mókásnak találtam a dolgot.
A konyha tele volt étellel a temetés óta, feléjük sem tudtam nézni, egyáltalán nem volt étvágyam. Annak viszont örültem, hogy jött. A krumplisalátát a teraszon hagytuk és egész nap odakint játszottunk a hóban. Beszélgettünk is. Azt mondta, az anyukája is ott van, mint ahol most Rosie.
- A Mennyországban? - kérdeztem. Erre egy kicsit elgondolkodott, aztán megrázta a fejét.
- Lent a földben - felelte egyszerűen. Én csak megvontam a vállam. Már megszoktam, hogy nem számít, mennyire okos, néha nagy butaságokat mond.

VI. Méhek zümmögése. Egy padon ültünk, a napot sötét felhők takarták el, én pedig halkan sírdogáltam. Devon volt az első, akinek elmondtam, hogy terhes vagyok Sophieval. Akkor persze még nem tudtam, hogy ez lesz a neve. Még csak két függőleges csík volt a terhességi teszten. És én azt gondoltam, hogy tönkre fogja tenni az életem.
Nyilván ostobaság volt bármiért is azt az aprócska magzatot hibáztatni. Én voltam az, aki saját akaratából találkozgatott egy olyan férfival, akinek menyasszonya van. Egyikünk részéről sem volt komoly a dolog, de én mégis terhes lettem. Nem akartam elmondani neki, az tönkretette volna az esküvőjét. Nem akartam elmondani anyáéknak, nagyon megbotránkoztak volna rajta, és én nem akartam nekik több problémát okozni. De Devonnak elmondhattam. Ő mindig itt volt nekem, és nem ítélt el. Nem volt mindig könnyű vele, de én nagyon ragaszkodtam hozzá. Talán ebben is volt valamiféle önzés. Devon különleges volt. És tudtam, hogy a maga módján én is különleges vagyok neki. Szerettem azt gondolni, hogy szüksége van rám, hogy jól kiegészítjük egymást. Azt viszont soha nem hittem volna, hogy megkéri a kezemet, ott és akkor, azon a padon. Nem tudtam, hogy mit mondjak, szóval csak nevettem.
Aztán leszakadt az ég. Kézenfogva szaladtunk haza az esőben, nagyon romantikus volt. Devon persze nem értette, hogy mi a romantikus abban, hogy bőrig ázunk. Nem próbáltam elmagyarázni neki, csak a kezem közé fogtam az arcát és megcsókoltam. Mint valami klisés romantikus filmben. Csak a happy end maradt el.

VII. Üvegfesték. Sophie kidugta a nyelve hegyét, annyira koncentrált, miközben próbálta átrajzolni a fólia alatti mintát, egy sárga virágot, ami a konyhaablakba készült. Én is dolgoztam a sajátomon, közben fel-felpillantottam rá. Az arcvonásait figyeltem. Az orrának vonala rám ütött, akárcsak szőke tincsei. De a szeme, az idegen volt. Nem volt olyan zöldes, mint az enyém, és nem volt olyan vágott, mint Devoné. A szeme az apjáé volt. Tudtam, hogy már nincs igazán jelentősége, hogy kitől van. Az számított, hogy ki nevelte. És mégis, néha nagyon tudott nyomasztani a titkolózás. Talán nem feltétlenül volt igaz, hogy kevésbé szeretem, mint az öccsét, egyszerűen csak… kicsit bonyolultabb volt szeretnem. Nem ő tehetett róla, hogy nem kívánt terhesség volt, hogy nem tudtam jól kezelni babakorában a nyűgösségét, hogy nem láttam benne a férfit, akit szerettem. Azt pedig már korán megfogadtam, hogy nem leszek olyan, mint az anyám. Szóval  igyekeztem. Mindig nagyon igyekeztem egyformán szeretni.

VIII. Légszomj. Anya is korán elment. Hasonló nap volt, hideg, téli, tele illattalan virágokkal, de már nem voltam olyan egyedül, mint Rosie temetésén. A kezemben tartottam a kicsi Gabrielt, egyik oldalamon Sophie állt, a másikon pedig Devon. A lányom belekapaszkodott a ruhámba és összevont szemöldökkel nézett fel rám.
- Miért nem sírsz anya? Nem vagy szomorú? - kérdezte.
- Nem mindenki sír, aki szomorú - feleltem kedves mosollyal, és megsimogattam a fejét. Én sem teljesen értettem, hogy miért nem jönnek a könnyek, pedig szomorú voltam. Nem álltunk túl közel egymáshoz, de mégiscsak az anyám volt. És annyi mindent kellett volna még mondanom neki.
Mintha csak pár nappal később vált volna minden valósággá. Késő este volt, a gyerekek aludtak, Devon dolgozott. Tőlem szokatlan módon elhalogattam a mosogatást, szóval most próbáltam mindent bepótolni. Észre sem vettem, hogy rosszul fogtam meg az egyik tányért, csak amikor már kicsúszott az ujjaim közül. Éles csörömpöléssel tört szilánkokra a konyhakövön, rémülten ugrottam hátra. A szívem vadul vert, miközben a pultnak hátráltam, és hiába mondogattam magamnak, hogy nincs semmi baj, csak egy tányér tört össze, az ijedtségem nem enyhült, hanem egyre csak fokozódott. A mellkasomhoz szorítottam a kezem, mikor éles fájdalom hasított a bordáim közé, és levegő után kapkodva csúsztam a földre. A légszomj és a pánik néhány percig tartott, de még jó ideig nem voltam képes felállni. Csak zokogtam halkan a hideg kövön.

IX. Dobozos szőlőlé. Az apjuk állatkertbe vitte őket aznap, szóval sietnünk kellett a készülődéssel. A tízórai mellett Mimi, a plüssmajom is bekerült a hátizsákba, miután Gabriel megígérte, hogy nagyon fog rá vigyázni. Hallottuk, hogy nyílik az ajtó, a gyerekek pedig vidáman szaladtak az apjukhoz. Követtem őket, keresztbe font karral, kedves mosollyal köszöntem, ha feszengtem is kicsit, Devon azt aligha vette észre. Néhány perccel később már útra készek voltak. Azon gondolkodtam, miután elbúcsúztam tőlük és mosolyogva integettem, hogy talán lassan kezdett helyreállni a rend. Kezdtük megszokni, hogy Devonnal már nem vagyunk együtt, és a dolgok egész jól működtek.
Sokszor kérdeztem magamtól, hogy miért mondtam anno igent neki. Azért, mert kényelmes volt, vagy azért, mert tényleg erre vágytam? Egymásra találtunk volna akkor is, ha nincsen semmiféle kényszerítő tényező? Az igazság az, hogy jól megvoltunk. Egy darabig. Aztán kezdtem megint árnyékban érezni magam. Hogy én és a gyerekek is csak útban vagyunk. Jobb lesz így mindenkinek, ezt mondtam neki, és ebbe kapaszkodtam azóta is. Az pedig, hogy néha hiányzott, vagy hogy időnként kicsit feszengtem, amikor találkoztunk, teljesen normális volt.
Minden nagyon jól ment. Kezdett helyreállni a rend. Kezdtük megszokni, hogy Devonnal már nem vagyunk együtt.