A Pedro buksiját simogatva dőlök hátra kényelmesen az ágyban, lábaimat elnyújtva, és a széles mosoly ami rám telepszik, pontosan azt is sugallhatja a külvilág felé, hogy milyen elképesztően boldog vagyok. Mostanában valahogy minden annyira álomszerű az életemben, hogy néha félek is elhinni, hogy ez valóban igaz-e. Most érkeztem el az életemnek ahhoz a szakaszához, amikor tényleg ki merem jelenteni, hogy mindenem meg van. És itt egyáltalán nem az anyagi javakra gondolok, hanem a magánéletemre, Egy tökéletes férj, aki valóban királynőként kezel és a hasamban növekvő gyerekek, akik biztosra veszem, hogy csak még több színt hoznak majd az életünkbe. A kis francia bulldogom ekkor kezd valami írtó aranyos vonyításba, mintha csak a gondolataimba férkőzzött volna, és így ismét megsimogatom a buksiját, mert természetesen neki is nagyon fontos szerepe van az életünkben. Olyan, mint valami rosszcsont kisgyerek, aki folyamatosan igényli a figyelmünket. Végül a farkát csóválva mászik fel az ölembe, bújik hozzá a pocakomhoz, kucorodik össze és csukja be szemeit, egy egy vékony ugatással szólva rám, ha megfeledkezem a simogatásáról. Bele merülve a kis kedvencem kényeztetésébe hunyom le én is szemeimet, talán már majdnem el is koppant volna a szemem, ha nem hallok meg egy hangosabb pittyenést. Oldalra forítom a fejem és akkor veszem észre azt, hogy a Gleeson telefonja a szobában maradt. Felegyenesedek és hosszú másodperceken keresztül csak nézem a készüléket, végül pedig a kezembe is veszem azt, mert bár nem szokásom ilyent csinálni, de mivel az egyre gyarapodó testsúlyom folyamatosan veszi el az önbizalmam, gyakran jut eszembe az, hogy megcsalhat, bár ezeket legtöbbször megpróbálom magamban tartani. Aztán mégis engedve a csábításnak oldom fel a férjem telefonját kihasználva azt, hogy tudom a jelszavát, és nyitom meg az üzenetet, ami az imént érkezett. Már csak azért is, mert valami Caroline nevezetű nő neve jelenik meg ott, ami már önmagában elég is ahhoz, hogy pánikolni kezdjek. Az ott virító üzenet pedig a gyanúmat meg is erősíti. Találkozni fognak szombaton. Újra meg újra elolvasom, hogy hátha csak félre értem, vagy rosszul olvasok valamit, de bárhonnan nézem, a lényege az egésznek ez. Mivel, hogy nincs ennél több beszélgetés, arra gondolok hogy ki lehet törölve ennek az előzménye, de valami olyan harag kerít a hatalmába, ami miatt érzem, hogy nem is tudok uralkodni magamon. Először megfordul a fejemben, hogy felhívjam a számot és a nőtől hallgassam meg azt, hogy mi ez az egész, hisz meglehet, hogy neki fogalma sincs arról, hogy Gleesonnak felesége van, de végül ezt az ötletemet elhessegtetve taszítom le az ölemből a meglepődött kutyát, és mint valami tornádó, úgy viharzok ki a szobából, megindulva a férjem dolgozószobája felé. Nem szoktam Őt zavarni munka közben, csak néha nézek rá ilyenkor kedvességből egy kávéval, vagy épp nasival, gyümölcsökkel, de most semmi olyan célom nincs, hogy a kedvében járjak, sőt.. magyarázattal tartozik nekem. Még akkor is, ha valójában nem lett volna jogom bele nézni a telefonjába, hisz Ő is tiszteletben tartja a magánszférámat.
A dolgozószoba ajtaján még csak nem is kopogok, csak dühösen lépek közelebb hozzá azzal sem törődve, ha esetleg valami nagyon fontos dolga lehet, és elé hajítva a telefonját, ami végig csúszik az íróasztalán, számonkérő tekintetem egyetlen pillanatra sem veszem le róla.
- Kíváncsi vagyok, hogy mivel magyarázod ezt meg! - szólok oda hozzá hisztérikusan és fejemmel a készülék felé bökök. Olyan dühös vagyok, hogy kedvem lenne a földhöz vágni az asztalán lévő közös képünket is. Elárult. Ő is. - Ki az a nő? És miért kell vele találkoznod? Ennyit tartott az ígéreted? Azt mondtad, hogy sosem csalnál meg! Mióta tart köztetek ez a viszony? Tudja, hogy nős vagy? - csak úgy egymás után hadarom a kérdéseimet azon kapva magam, hogy már kiabálok is, pedig ez nagyon nem rám vall. A kétségbeesés annyira eluralkodik rajtam, hogy nem vagyok képes arra, hogy vissza fogjam magam. Hisz tudja, hogy a hűtlenség az egyedüli gyenge pontom, mert mindig mindenki így vert át. Talán hiba volt azt gondolnom, hogy Ő majd pont más lesz...         

Nem lehetett okom panaszra, minden nagyon szépen haladt, úgy éreztem sínen vagyok én is és a közös életünk is remekül haladt, ahogy a karrierem és szépen újra elkezdett felfelé ívelni, pedig nem is olyan rég volt egy kis zuhanó repülésem, de most úgy tűnik a dolgok elkezdtek helyre jönni a börtönös ügyem óta.
Éppen a számítógépemen gépeltem egy szerződést, amikor Elinor olyan dühvel és elánnal rontott be, hogy azt sem tudtam most mi baja. Most meg mit tettem? Vagy mit kezdett el hallucinálni? Az elém vetett telefonomra néztem, majd fel rá és némán, kíváncsian, de nyugodtan hallgattam. Szerintem a pulzusom sem emelkedett meg, miközben ő beszélt nekem. Egyszerre volt felháborító és röhejes, de tekintetem semleges, kifejezéstelen maradt, majd mikor a végére ért a hülyeségeinek kényelmesen hátra dőltem és a bőr irodai székemből néztem fel rá.
- Alighanem tudja, hiszen látta az ujjamon a gyűrűt, bár nem az ő dolga, mert nincs vele viszonyom - mondtam és felemeltem egy nyomtatványt az asztalról, amit átadtam neki. Egy védőbeszéd volt Caroline Hedwig nevére. - A hölgy, akire éppen féltékeny vagy egy vállalkozó. A Hedwig & Johnson nevű élelmiszeripari cég igazgatónője és társtulajdonosa. A társtulajdonos, Eric Johnson sikkasztással vádolta és fekete kereskedelemmel. 2024. Február 8.-a és Július 13.-a között 2.6 millió dollár tűnt el a kasszából és a leselejtezett áruk, amiket Eric szerint Caroline adott el fél áron fű alatt. A férfi beperelte Caroline-t, a tárgyalás jövő héten lesz. Megbeszélésre fogok vele menni, hogy készüljünk a tárgyalásra, ami jövő hét pénteken lesz. Röviden: az ügyfelem - feleltem még mindig halál nyugodtan, pedig egyébként a lelkem mélyén tomboltam a dühtől és biztos voltam benne, meg is lesz a bosszúm, amiért így nekem támadt és ráadásul a mobilomban vájkált. Indokolatlanul. - De azért szeretném tudni, hogy te miért nézegeted az én SMS-eimet és miért ordibálsz velem, mint egy őrült? - kérdeztem és keresztbe vágtam a lábaim. Tekintetem fölényes volt és uralkodó, dominanciát sugárzó. - Ha már nyomozol utánam, akkor normálisan csináld és ne kiabálj velem, mint valami hibbant tini. Szépen is lehet tőlem érdeklődni, nem vagyok siket.
Amúgy is, ha meg akarnálak csalni, szerinted lennék olyan idióta, ilyen könnyen lebuktatom magam? Meg aztán mi a frászért mennék félre? Nem is értem, hogy mi okozza ezeket a hallucinációkat nálad. Remélem azért azt nem fogod beképzelni, hogy mástól is vannak útban gyerekeim, mert kiugrok az ablakon - sóhajtottam. - azt hittem ezt már egyszer megbeszéltük és túlléptél ezeken a hülyeségeken, de látom még mindig nem bízol bennem. És még csak arra sem vagy képes, hogy kulturáltan kérj számon. Nem is értelek - csóváltam a fejem. - Hát adtam én rá okot, hogy ezt gondold rólam? Nem értem mivel érdemeltem ki, hogy ne megint ne bízz bennem és ilyen feltételezésekbe bocsátkozz. Mit tettem? Mivel vesztettem el a bizalmad? - kérdeztem érdeklődő, de nyugodt hangon, nyugodt arccal. Nem adtam jelét dühömnek, pedig lenne mit tombolnom.

Az eddig eltelt éveim során megtanultam azt, hogy a legtöbb férfi képtelen a hűségre, a párkapcsolataim zöme arról szólt, hogy kihasználtak és valamiért folyamatosan félre léptek mellettem. Bár Gleeson még soha nem adott arra utaló jelt, ami miatt kételkednem kéne a szerelmében, de van az úgy, hogy az ember agya az akaratán kívül is el kezd kattogni olyan dolgokon, amelyekről ha kiderül, hogy valóban valóságosak, akkor pokoli fájdalmasak tudnak lenni. Általában igyekszem elnyomni magamban az ilyesmi negatív érzelmeket, de ez az üzenet most a férjem telefonjában egy kicsit elbizonytalanít, és bár nem akarok kiabálni vele, de abban a pillanatban ahogy meglátom, képtelen vagyok uralkodni magamon. Amióta terhes vagyok és a súlyom egyre jobban gyarapodik, már egyáltalán nem érzem magam elég vonzónak, még akkor sem, ha igyekszem minden téren kielégíteni a férjem vágyait. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon sok nálam csinosabb és karcsúbb nő fordul meg Gleeson mellett, ami egyszerűen csak elveszi az önbizalmam, és rettegek attól, hogy a legnagyobb félelmem fog valóra válni.
- Kivéve, ha le veszed azt a gyűrűt az ujjadról, valahányszor találkoznod kell vele. - döföm oda  ismét és hiába veszem el a felém nyújtott papírt tőle, eszem ágában sincs bele olvasni abba, helyette inkább vissza is dobom az asztalára még mindig felháborodva a magyarázkodásán. Üres szavaknak hangzanak... bármit ki tud találni, de mindez mit sem bizonyít azon, hogy valóban nincs ennél több közük egymáshoz.
- Ugye tudod, hogy ezt a mesét nem veszem be? Vagyis tegyük fel, hogy igaz minden, amit mondasz... attól még honnan tudjam, hogy a megbeszélésetek előtt vagy után nem csináltok mást is? - próbálom vissza fogni magamat, de egyszerűen ez a nemtörődömsége az őrületbe kerget. - Jó... akkor én is veled megyek arra a találkozóra. Gondolom az nem okoz problémát egyikőtöknek sem. Majd meglátjuk, hogy Ő is ezt a mesélt fogja-e mondani. - hőbörgök még mindig teljesen kifordulva önmagamból. Alapjáraton nem vagyok ilyen, sőt... utálom a veszekedéseket, viszont annyira félek, hogy át fog verni és megcsal épp úgy, mint eddig mindenki más is tette, hogy nem tudok lenyugodni. Még akkor sem, ha tudom, nem volt helyes a telefonjába kutakodnom.
- Mint a feleséged úgy érzem, hogy jogom van bármikor a telefonodba nézni, amikor csak akarok. Feltéve, ha nincs titkolnivalód. - ezt ebben a percben valóban így is gondolom. Hiszen ha valaki őszinte a párjához, akkor nem csinál gondot abból, ha a másik bele néz a telefonjába. Az enyém is egy nyitott könyv előtte, ha nagyon akar látni benne valamit, megnézheti. Mert tudom, hogy az én érzéseim valóban őszinték és soha, senkiért nem lennék képes Őt sem elárulni, sem pedig elhagyni. De Ő egészen biztos, hogy megcsal...ez valahogy egy nő megérzi. - Én nem nyomoztam, csak azt néztem meg, hogy ki ír neked. Milyen jól tettem... másképp gondolom eszedbe sem jutott volna megemlíteni, hogy egy nő a legújabb ügyfeled. Na és milyen? Szőke? Tudom, hogy azokat szereted... Szép is? Persze... Dr. Byrne nem éri be akármilyen nőkkel... - sziszegem a fogaim közül még mindig nem gondolva arra, hogy túl lépnék egy határt. Ebben a percben jogosnak érzem a haragom, hiszen én vagyok itt jelenleg terhesen a felesége és miközben rá várok, Ő ki tudja, hogy hol és kikkel üti el az idejét. Talán, ha nem lennék a jelenlegi állapotomban, már régen el is hagyott volna. Mivel, hogy terhes vagyok ezt nem teszi... szánalomból, meg mert kötelességének gondolja mellettem maradni, ha már felcsinált.
- Nem tudom Gleeson, hogy miért tennél ilyent. Válaszolj Te! Mi az, amit nem kapsz meg tőlem? Hogy... hogyan tehetted Te is meg ugyanazt, mint amit eddig mindenki más?! Tudtad nagyon jól, hogy ezt az egyet nem bírnám elviselni... - dühömben még az asztalra is rá vágok, és közben alig tudom vissza tartani a ki kívánkozó könnyeimet. Hiába teszi az ártatlant, én akkor is tudom, hogy nem mond igazat. Pont olyan, mint minden más férfi is. - Hogy mit tettél?! Egy számomra idegen nővel SMS-ezgetsz, és még számon is kérsz azért, mert bele mertem nézni a telefonodba! Te mire gondolnál? Vagy kezdjek el én is beszélgetni mindenféle férfiakkal és találjam ki, hogy csak a munkám miatt teszem? Talán annak is örülnél a legjobban, mert lenne okod, hogy elhagyj és  a szeretőddel lehess. - még mindig kiabálok annak ellenére is, hogy megkért arra, hogy ne tegyem. Miért ne? Talán az is baj, ha megpróbálok kiállni magamért? Na és a gyerekeinkért is természetesen. Mert megérdemelnék azt, hogy olyan szülők neveljék fel, akik tisztelik egymást. Ha bebizonyosodik, hogy Gleeson valóban megcsal, akkor mégis mit tegyek? Hogyan bocsájtsam meg? Na és hová menjek el két kisgyerekkel? Mihez kezdjek ezzel az egész helyzettel egymagam? - Ha nincs titkolnivalód, akkor gyerünk... add ide a telefonodat, hogy nézzem meg, hogy még hány nővel beszélsz! - még a kezemet is kitárom, türelmetlenül keresve a tekintetét, és próbálok rá jönni, hogy mi az, amit ki olvashatok belőle. Vajon tényleg én reagálom túl? Vagy Ő próbál meg az elmémmel játszadozva át verni? Nem lehetek mindig naív...         

Olybá tűnt Elinor gyógyszere ténylegesen elgurult. Mintha nem látna a tévképzetektől, a magyarázatom pedig mit sem ér, csak olcsó ellenérveket keres, a nyomtatványt pedig simán félre dobja, sőt, tovább gyanúsít engem. Igyekeztem elnyomni a bennem dúló haragot, ahogy a szavakat felém dobálta. Alaptalanul.
- Jó, gyere - feleltem tömören. Nincs semmi rejtegetni valóm, ez csak munka kapcsolat, miért ne jöhetne el? Nem etikus, de nem okoz majd gondot a jelenléte, ha ő ettől érzi azt, hogy őszinte vagyok hozzá. Nem emeltem meg a hangom és nem tettem semmit, ami arra utalna, hogy ingerült vagyok, magamra erőltettem a nyugodt, békés oldalamat, pedig nem sok kell, hogy kikeljek magamból. Őrült dühös voltam.
- Miért lenne titkolni valóm? Nincs - csóváltam meg a fejem, bár akkor sem volt helyén való, amit tett.
A további vádaskodása, gyanúsítgatása és a velem megütött hangneme, amiket mondott és ahogy mondta... sikeresen elpattintotta bennem a cérnát és még ülő helyzetemben levágtam neki egy akkora pofont, amit életemben nem gondoltam volna, hogy valaha is adok valakinek, főleg nem a feleségemnek. Itt most véget ért a gyengéd korszak.
- Fogd be a szád! - kiáltottam rá.
Felálltam és őrült dühösen néztem rá, majd belemarkoltam a hajába, hogy ne tudjon elfordulni tőlem.
- Ide figyelj aranyom, te velem nem fogsz így beszélni, világos voltam? - kérdeztem fenyegető hangon, haragos pillantással. - Eddig türelmes voltam veled és megértő, mert szeretlek, de most már nagyon unom az elmeháborodott hülyeségeidet! Amióta ismerlek, hallgatom tőled, de most már elég lesz. Még egyszer nem beszélsz ilyen hangnemben velem, különben nagyon pórul jársz kislány. Az én türelmem is véges.
Dolgozom. Emberekkel foglalkozom. Nőkkel is. Nem vagyok köteles neked minden ügyfelemről beszámolni. Vagy akkor szereljünk fel egy kamerát a régiségkereskedésbe is, hogy lássam mit művelsz ott a férfi vásárlókkal? Vagy nézzek rád a múzeumban melyik jóképű kurátorral kefélsz épp? Ne legyél nevetséges, mert saját magadat alázod meg, nem én téged.
Nem dugok félre és nem is fogok. Itt a telefonom! - nyomtam a kezébe. - Nézd át kedvedre. Holnap találkozom Carollal, te is velem jössz és meglátod, hogy nincs köztünk semmi. Utána pedig keresek neked egy pszichiátert, akihez járni fogsz, ha nem akarsz balhét. Kezeltetni kell téged, mert egyre elmebetegebb vagy.
Most pedig takarodj ki a dolgozó szobámból, ha nem szeretnél egy nagyon kellemetlen estét magadnak - mondtam és elengedtem a haját. Vissza ültem és felé sem néztem, akkor sem, ha nem ment ki. És ne higyje, hogy ennyivel megúszta. Lesz visszhangja még ennek a mainak.

Bele sem gondolok igazán abba, hogy a szavaimmal talán kicsit túl messzire is mehetek, egyszerűen csak annyira feldühített az az üzenet, hogy úgy érzem ki kell adnom magamból mindazt, ami bennem van. A félelmem, hogy Gleeson is megcsalhat pedig csak egyre jobban fokozódik a terhességemmel, épp ezért hiába is kapok egész ésszerű magyarázatot mindenre, valahogyan nem tudok kitérni abból, amit gondolok. Valamiért arra számítottam, hogy majd ide jön hozzám, átölel, és ismét elmondja azt, hogy számára nem is létezhet rajtam kívül más. Mindig jól esik a lelkemnek, ha biztosít az irántam érzett szerelméről újra és újra. Most mégsem érzem azt, hogy őszinte lenne hozzám, olyan, mintha minden egyes szava csak úgy elsiklana a füleim mellett és csakis a saját magam igazát vagyok képes szajkózni, még akkor is, amikor még mindig teljes nyugalommal próbálja megközelíteni a helyzetet. Sőt... épp ez idegeít még jobban. Mert úgy érzem, hogy nem akarja elmondani az igazat... ha szemet hunyok ez felett, akkor ki tudja, még hány másik nővel fog megcsalni, főleg miután a gyerekeink majd megszületnek és nekem még ennyi időm sem marad mellettük semmire. Egyre jobban érzem, hogy a feszültség az uralma alá kerít, mindaddig, amíg a Gleeson tenyere nem csattan az arcomon, kibillentve engem az egyensúlyomból. Az íróasztal szélébe kapaszkodva tántorodok meg, és saját kezemmel kapok az ütés helyére, miközben elhalkulva, értetlenül és teljesen megdöbbenve figyelem a férjem dühös tekintetét. A szemeim könnybe lábadnak, és közben rá jövök arra, hogy nem is a pofon fájt igazán, hanem inkább az a tény, hogy azt attól a férfitől kaptam, aki számomra az egész világot jelenti. Még soha nem láttam Őt ilyennek. Talán csak akkor, amikor a börtönben látogattam meg és valami ilyesmit akart volna tenni... de akkor köztünk volt az a hatalmas üveg, amely meggátolhatta abban. Azt hittem, hogy azt már ezerszer megbántana, és a mai napig azzal nyugtattam magam, hogy valójában nem is engem akart megütni, csak a helyzet azt hozta ki belőle. Most viszont megtette. Még arra sincs időm, hogy pontosan felfogjam mindazt, ami történt, mert a következő pillanatban, már a hajamat megmarkolva kényszerít arra, hogy rá figyeljek, de én közben csak arra tudok gondolni, hogy mi lesz most vagy, hogy tulajdonképpen mi is történik? A hajamat fogó keze után nyúlok, halkan szipogva, könnyes tekintettel figyelem az övét, és időnként bólintok a szavaira, jelezve, hogy értem azokat, azt hiszem, még soha életemben nem voltam így megrémülve. Aztán eszembe jut, hogy a volt barátnőjét Ő maga ölte meg, ez pedig újabb pánikra ad okot. Vajon Gillian ez a viselkedése miatt kényszerűlt orvoshoz? Nem is tudom, hogy az esetleges megcsalása-e a nayobb problémám...Megütött... a saját férjem kezet emelt rám.
- Nagyon sajnálom... - hüppögöm még mindig zavartan és próbálom lefeszíteni közben a hajamat szorongató kezét magamról. Azt sem tudom, hogy mit kéne tennem. Védjem meg magam és álljak ki továbbra is a saját jogaim mellett, vagy hunyázkodjak meg előtte...? Még soha, egyetlen férfi sem emelt rám kezet. Remegő kezemmel magamhoz ölelem a felém nyújtott telefont, bár már nem is igazán érdekel az, hogy bármit is nézzek benne. Közben pedig ezúttal megrázom a fejem, mert nem tetszik amiket hallok.
- Bízok benned. Nem... nem megyek veled arra a találkozóra. És nincs szükségem pszichiáterre sem. - még mindig nagyon halk és visszafogott a hangom, amint pedig elenged végre, hátrálok is egy keveset, majd kézfejemmel megtörlöm a könnyes szemeimet. annak ellenére, hogy szó szerint kikerget a dolgozószobájából, én még hosszú másodpercekig csak állok szótlanul, remegve, a kezemben lévő telefonját figyelve, és próbálom kitalálni, hogy hogyan tovább. Végül, egy mély sóhaj kíséretében teszem vissza az íróasztalára a telefonját, újból hátrálva tőle.
- Egy pár napig azt hiszem... - elhallgatok, megint törölve a szemeimen egyet és a földet bámulva igyekszem minden bátorságomat össze szedni. - Talán jobb lenne, ha egy pár napra át költöznék Prue-hoz. Mindkettőnknek le kell nyugodnunk. - ezzel pedig sarkon is fordulok mielőtt bármit is mondhatna, és szinte futó léptekben hagyom el a dolgozószobáját és indulok meg a szobánk felé, ahol az első nagyobb táskát, amit találok veszem magamhoz és kezdem a gardróbomból bele dobálni néhány ruhámat, bár nem is igazán tudom végig gondolni, hogy jó ötlet-e ezt tennem. Gleeson mindenképp kell tudja, hogy túl messzire ment. Ezt egy bocsánat kéréssel nem is hiszem, hogy jóvá tudja tenni. Na és, ha még dühösebb lesz csak? El kell tűnnöm ebből a házból.         

Már azt hittem a dolgok kedvezően fognak alakulni számomra és Elinor tényleg észhez tér. Azt mondta sajnálja. Azt mondta bízik bennem és már a találkozóra sem akar velem jönni, sőt, a telefont is visszaadta. Egy egészen hangyányit őszintének tűnt és szinte el is hittem, hogy tényleg így gondolja és már épp kezdtem volna ellágyulni irányába, amikor közölte, hogy Pruehoz akar költözni, hogy "lenyugodjunk". Ez a mondta úgy éreztem végkép betette nálam a kaput.
Mikor elment csomagolni dühödten néztem magam elé és vettem magamhoz a ház fő kulcsait. A kulcscsomót, amin a ház összes kulcsa rajta van. Utána mentem, majd bezártam a szoba ajtaját a kulcsommal és félre tettem egy szekrény polcára. Az ajtóban állva néztem Elinorra nem épp a legbarátságosabb tekintetemmel.
- Mit mondtál az előbb? - tettem fel a kérdést látszólag lehetőséget adva neki, hogy megismételje, bár nem adtam, folytattam. - Óriási hibát követsz el - mondtam mérgesen, majd megindultam felé. Addig nem is álltam meg, amíg sarokba nem tudtam szorítani. - Korábban tudni akartad, hogy mi történt köztem és Gillian között. Akkor most elmondom. Pont az, ami veled - mondtam tömören, de folytattam, ki akartam fejteni. - Ő is olyan volt, mint te. Kezdetben minden szép volt és jó, aztán ő is kezdett elkanászodni. Nemet mondott nekem, lázadozott, féltékenykedett és nem tett eleget a kéréseimnek. Nem állt kötélnek. Lázadó volt és folyamatosan ki akart bújni a pórázból, amit a nyakába dobtam. Szeretett, de nem érezte jól magát abban a kalitkában, amibe zártam. És épp ezért kidobtam. De sokáig nyúztuk egymást, nehezen váltunk el, de kiraktam a szűrét. Utána omlott össze. Rájött, hogy nélkülem ő sem bír létezni.
De nem ezért öltem meg. Azért öltem meg, mert ki akarta teregetni a szennyesemet és le akart csukatni.
Jól jegyezz meg valamit édesem! - fogtam a nyakára, de nem szorosan, majd belemásztam képemmel a képébe. - Amíg az én feleségem vagy, addig úgy táncolsz, ahogy én fütyülök! Azt teszed, amit én mondok és úgy élsz, ahogy én akarom! Érted? Ha nem, akkor legrosszabb esetben mehetsz amerre látsz, de egy dolgot véss az eszedbe. Úgy fogsz járni, mint Gillian. Mert te is képtelen leszel megemészteni a hiányom. És bele fogsz rokkanni, hogy nem vagyok ott neked. Mert én vagyok neked az oxigén. Remélem nem akarsz megfulladni...
Jöjjön meg az eszed és engedelmeskedj nekem. Ebből a házból nem mész sehová nélkülem, világos? - elengedtem a nyakát, majd arcára simítottam a tenyerem.
- Szeretlek, de vannak szabályok, amiket neked is be kell tartanod. Én uralkodok. Ezt el kell fogadnod kislány. Eddig túl aranyos voltam veled. Most ideje szembe nézned a valósággal és akkor most megismered a másik arcomat is. Úgy tűnik nem tudod értékelni a kedvességem!

Úgy érzem, hogy az egész életem pillanatok alatt változott pokollá, mintha minden jó, ami eddig történt csak egy álom lett volna, amelyből most ébredek fel. Az, hogy Gleeson hozzám ütött, valami olyan nyomot hagyott a lelkemben, ami miatt jelenleg képtelenségnek tartom azt, hogy továbbra is egy fedél alatt éljek vele. Talán ezek a gondolatok is vezettek rá arra, hogy a szobánkba rohanjak össze pakolni néhány ruhámat, közben reménykedve abban, hogy a férjem is belátja, hogy hibát követett el és inkább hagyja, hogy egy pár napig távol legyünk egymástól, hogy mindkettőnk feje kitisztulhasson. Leginkább az övé, mert megbocsájthatatlan az, amit tett. Ahogy azonban megjelenik szinte rögtön utánam a szobába és még annak az ajtaját is bezárja, tudatosul bennem, hogy nem azért van itt, hogy bocsánatot kérjen a viselkedése miatt. A tekintete és a kérdése pedig egy újabb ok arra, hogy pánikolni kezdjek. Kiegyenesedve ejtem ki a kezemből a blúzomat, amit be akartam pakolni a táskába, megrázom a fejem jelezve, hogy nem is mondtam semmit, a szemeim ismét könnybe lábadnak és úgy kezdek hátrálni egészen addig, amig neki nem ütközök a falnak. Ez az első alkalom, amikor igazán azt érzem, hogy félek tőle. Valami olyan oldala ez, amit most felém mutat, amelyikkel korábban nem találkoztam és épp ezért nem is tudom, hogy miképpen kéne kezelnem. Annak ellenére, hogy mindig is érdekelt, hogy mi is történt pontosan Gillian és közte, most mégis úgy érzem, hogy nem szeretném hallani mindazt, amit mond. Mert pontosan ahogyan sejtettem egyáltalán nem tetszenek a szavai. Nem akarok a volt barátnője sorsára jutni.
- Én nem vagyok olyan, mint Ő volt...miért mondod el most ezeket nekem? Gyilkos vagy... megölted Őt...meg a... az orvost, és Dant. Azt mondtad, hogy meg fogsz változni. Miért zártad be azt az ajtót? - még mindig nagyon halk a hangom, nehezen sikerül kipréselnem magamból a szavakat, érzem, hogy az egész testem remegni kezd. Főleg, amikor a kezét a nyakamra rakja. Megpróbálok még jobban a falra lapulni, szemem ide-oda mozog valami menekülő útat keresve, miközben nagyokat nyelve hallgatom a szavait. Nem hiszem el mindazt, amit mond... Szó szerint azt érzem, hogy irányítani akarja az életem, megfosztva minden önálló döntési jogomtól.
- De én eddig is... mindent megtettem, hogy boldoggá tegyelek. Mit akarsz még tőlem? - a könnyeim megállás nélkül folynak végig az arcomon, miközben a fejem ismét megrázom, hiszen bármennyire is félek jelenleg, valóban nem tudnám elképzelni az életem nélküle. Hová mehetnék két kisgyerekkel a nyakamon, ha ki rak a házból? Mihez kezdenék nélküle? De így? Hogy érti, hogy azt kell tennem, amit mond? Mi az, hogy nem mehetek nélküle sehová? Csak ma nem? Vagy egyébként sem? Bár nem értek semmit, de mégis bólintok, mert mi mást tehetnék ebben a szorult helyzetemben?
- Ma már...már nem megyek sehová de...nem tarthatsz itt bezárva... - nézek rá könyörgő arckifejezéssel, és kicsit össze is rezzenek, amikor a nyakamról az arcomra téved a tenyere. Oda, ahol megütött, és aminek a nyoma szerintem még mindig ott ékeskedik rajtam. Mi az, hogy Ő uralkodik? - Gleeson, kérlek...én nagyon sajnálom azt, amiket mondtam. Soha többet nem fordul elő. Megígérem. De ne legyél ilyen. Nem tetszik ez az oldalad. Bocsánatot kérek. Nem tudom mit tehetnék még...de...de én... nem akarom, hogy ezt csináld. Hogy értetted, hogy te uralkodsz? Hiszen házasok vagyunk... én nem akarom ezt. - próbálkozok, és remegő kezeimmel óvatosan érintem meg a mellkasát, de közben végig azt a polcot figyelem, ahová a kulcsot rakta fel. Megtörlöm könnyes szemeimet és azon töprengek, hogy miképpen ússzam meg azt, hogy a Gillian sorsa jusson nekem is. Törődjek bele mindenbe? - Ezentúl mindig ez lesz? Gleeson...nem értek semmit. Te nem ilyen vagy... - suttogom meggyötört hangomon és bár szeretném Őt eltaszítani magamtól, hogy minél távolabb legyen tőlem, de nem merek még megmozdulni sem. Már tudom, hogy képes bántani...- Most már ki mehetnék a szobából? Egy kis levegőre van szükségem... - kérem elcsukló hangon, mert bár általában szeretem a közelségét, de most úgy érzem, mintha még a levegőmet is elvenné. Nem akarok olyan feleség lenni, aki mindig a férje jóváhagyására kell várjon.         

- A tisztán látás és a miheztartás miatt mondom el neked. Tudd, mi mivel jár és úgy cselekedj - mondtam válaszul. - Az ajtót pedig azért zártam be, hogy ne tudj elszökni, miközben én itt vagyok és beszélgetünk. Tudom, hogy van hajlamod rá, hogy megfutamodj és lelépj, amit nem engedhetek meg. Nem szeretem, ha faképnél hagynak, főleg, ha beszélek. Így kénytelen vagy itt maradni és meghallgatni és meg fogjuk tudni beszélni a gondjaink - ecseteltem, de a beszélgetésből úgy tűnik nem mindent fogott fel eddig, mert furcsa kérdést tett fel. Még a patakokban folyó könnyei sem hatottak meg. Igaz, soha nem is hatottak meg, de most nem volt sem kedvem, sem indokom érzéseket színlelni.
- Azt akarom, hogy komolyodj meg és ne hallucinál. Nem csallak meg. És ezt véresen komolyan mondom. Ne vádolj hülyeségekkel. Ez az egyik, amit akarok. A másik, hogy többé ne beszélj velem olyan hangnemben, mintha egy idegen kutyát szidnál, mert én azt nem tűröm. Három: Te nem fogsz innen elköltözni egy napra sem. Nem az a megoldás, hogy ha gondod van fogod magad és lelépsz. Nem fogsz engem itt hagyni csak azért, mert megsértődtél. Jogos volt az a pofon, mert másként nem lettél volna képes észhez térni. Engem te ne hasonlítgass a múltadhoz. Nem az a férfi vagyok, akivel eddig dolgod volt. De ezt már ezerszer elmondtam, mégis újra és újra elköveted a hibát, de most túllőttél a célon.
De hadd kérdezzek valamit. Én ne akarjam irányítani az életedet, de te megszabnád nekem, hogy kik legyenek az ügyfeleim és mindig minden női védencemről számoljak be? Házhoz ne hozzam őket neked?
De elmondok még valamit. Halálosan nem érdekelnek az emberek. Az ügyfeleim sem. Ők tudod kik? Pénz és lehetőség. Nem érdekel sem a gondjuk, sem a pinájuk, csak az, hogy fizessenek. Nem azért foglalkozom velük, mert segíteni akarok rajtuk, vagy mert dugni akarok, hanem azért, mert jó pénzt fizetnek és megtudhatok róluk mocskos kis titkokat, amikből ki kell őket mosni és később jó pénzért zsarolhatom őket. Ez érdekel. Távol állsz az igazságtól a képzelgéseiddel - és úgy vélem ennél többet nem is kell mondanom neki.
- Nem is akarlak bezárni ide örökre. Csak addig, amíg meg nem beszéljük a gondjaink és le nem nyugszol. Mert most képtelen vagy normálisan gondolkozni és csak a hülyeségeken és a menekülésen jár az eszed. Nem kéne indulatból hülye döntéseket hoznod.
Amint rendeződnek a dolgaink újra ki foglak engedni.

Hamarosan, kisvártatva csak eljött az a pillanat is, hogy Elinor bocsánatot kért, bár be nem látta igazán, hogy hülyeséget csinált, noha már az is előre lépés, hogy bocsánatot kért. Kicsit meg is lágyultam az irányában így, hogy úgy éreztem alakul a helyzet és talán rendeződhetnek a dolgaink.
- Úgy, hogy vannak szabályok, amiket be kell tartani. Ennyi. Eddig mit gondolsz, miért nem voltak gondjaink? Gondolkozz kicsit és te is észre veszed mit rontottál el. Egy kis önvizsgálat csodákra képes - mosolyogtam. - Pontosan tudod mire ugrok, mire harapok, kár volt provokálnod.
De hidd el, nekem sem élvezet, hogy itt kell veled veszekednem, vitatkoznom és győzködnöm, hogy ne legyél buta és ne csinálj hülyeségeket. Csak gondolkodnod kell és rájössz, mik a hibák.
Elléptem tőle, majd kinyitottam az ajtót a kulccsal.
- Üljünk ki az udvarra akkor.

Remegve, a falnak lapulva bólogatok kerülve a tekintetét, és bármennyire is próbálom ennek az egész kialakult helyzetnek a jó oldalát nézni, semmi olyant nem találok, amibe kapaszkodhatok és ami miatt azt mondhatnám, hogy minden rendben lesz. Gleeson nem csak hozzám ütött, de tökéletesen hallom a szavai mögül a fenyegetőzést is. Ha nem akarok úgy járni, ahogyan Gillian, akkor mindent meg kell tennem azért, hogy a kedvére tegyek. Másképp engem is az utcára fog dobni - vagy megöl -, és valahogy úgy érzem, hogy sokkal bonyolultabb lesz majd minden, ha megszületnek a gyerekeink is. Mivel most már látom rajta, hogy mennyire önző és csakis a maga javát nézi, szinte biztos vagyok abban, hogy az, hogy képes lenne az utcára dobni, csakis rám érvényes... el fogja választani tőlem a gyerekeimet.
- Nem próbálok meg elmenekülni. De megrémisztesz ezzel a viselkedéseddel. - még mindig sírok, azzal kimutatva a gyengeségem, épp ezért még egy rövidebb szipogás után végül megtörlöm könnyes szemeimet, mert úgy érzem, hogy semmennyire sem hatok rá ezzel. Olyan, mintha egy másik férfi állna előttem, mint az, akihez olyan boldogan mentem hozzá feleségül. Eddig is tudtam, hogy sok rossz dolgot tett, de azt hittem, hogy az már a múlt és, hogy engem sosem lenne képes bántani. Még mindig sajog az arcom, ahol nem olyan régen megütött.
- Csak ennyit kell betartanom? Rendben... nem fordul elő többet ez. Nem kiabálok és nem kérlek számon semmi miatt. Sajnálom, hogy túl lőttem a célon, de... Te akkor is kezet emeltél rám. Én csak azért akartam elköltözni ebből a házból, mert... meglepődtem. Sosem szoktál így viselkedni. A feleséged vagyok és nem a rabszolgád, akinek parancsokat osztogatsz... főleg nem zárhatsz be. Vagyis én... nem akarom ezt, jó? - hüppögöm még mindig össze zavarodva, mert nem tudom, hogy mit mondhatok neki és mit nem. Korábban bármennyire is össze vesztünk, sosem fordult elő ilyesmi. Mindig türelmes és megértő volt velem. Most meg már nem is tudom, hogy mi történik. Félek tőle. Így lesz ez mindig? Nem üthet hozzám soha többet... Kicsit talán jogos az, amiket mond, de akkor sem ugyanaz a kettő. Én féltékenységből kértem tőle ilyesmit, Ő pedig szó szerint irányítani akarja az életem úgy, hogy fenyeget és pofokat osztogat. Valahogy nem tartom ezt igazságosnak. - Nem azt mondtam, hogy ne legyenek női ügyfeleid...csak amikor megláttam azt az üzenetet én... félre értettem. De persze nem szólok bele... Te se akarj irányítani, jó? Vagyis én továbbra is jó feleséged leszek. Nem kérlek számon semmiért. - bólogatok szaporán, mert jelenleg még tisztán gondolkodni sem tudok. A lázadó felem egyre jobban kívánkozik ki belőlem, miközben a polcot figyelem, ahol a kulcs van, de egyenlőre túl közel van hozzám ahhoz, hogy máshogyan viselkedjek, mint egy bólogató kiskutya, akit a gazdája épp szid, mert rosszul viselkedett. Nem akarok félelemben élni. Annyira meglepnek a szavai, hogy tulajdonképpen nem is tudom, hogy mi az amit szeretnék, vagy ami helyes lenne. - Miről beszélsz? Elég... nem akarom hallani! A gyerekeink... úgy akarod Őket nevelni, hogy minden, ami itt van mocskos pénzből lett véve? Kezdhetnénk új életet is... tisztán. - hebegem kicsit remegő hangon, de mégis őszintén könyörögve, mert úgy érzem, hogy ez túl sok nekem egyszerre. Eddig is sejtettem, hogy valami nem stimmel a pénzkeresésével, de szembesülni a valósággal annál sokkal rosszabb. Hallgatnom kell róla minden körülmények között mégis, mert nem csak félek, hogy megöl, ha szembe szegülök vele, de minden ellenére szeretem is Őt annyira, hogy ne akarjak neki ártani.
- Minden vitánknál bezársz? Ez mitől jobb megoldás, mint az, hogy menekülni szeretnék inkább? -  tudom, hogy nem az a megoldás, hogy hátat fordítunk a problémáinknak, viszont erőszakkal sem lehet ezt megoldani. Néha szükség van arra, hogy egy kicsit kitisztuljon a fejünk... de így amit érzek jelenleg csak az, hogy rettegek attól, hogy ismét bántani fog. Ha már egyszer megtette, miért ne tehetné meg újra?
- Megértettem. Betartom a szabályaidat. De a... tenyereddel nem túl nehéz rá venned minderre. Oda figyelek ezentúl arra, hogy mit tehetek és mit nem. - a hangom még mindig meggyötört és ismét érzem, hogy nem tudom vissza tartani a könnyeimet. Nagyon bánt, hogy idáig jutottunk hogy képes volt hozzám ütni. Mindaz, amit csinál az emberekkel annyira soknak tűnik nekem jelenleg, hogy érzem, a levegőm is fogyóban van. Épp ezért is könnyebbülök meg egy kicsit, amikor eltávolodik tőlem és az ajtóhoz megy. Követem Őt és várakozóan dobolok a lábammal miközben az ajtót nyitja ki nekem, aztán kihasználva azt, hogy nem vagyok már bezárva, gondolkodás nélkül futamodok meg, figyelve azért a lépcsőkön, mert nem szeretnék leesni, hogy a babáknak úgy bármi bajuk is essen. Magam sem tudom, hogy hová szaladok, de azt érzem, hogy nem  bírom ezt a hatalmas nyomást, amit Gleeson gyakorol rám. Bántott, amit nem olyan könnyű feldolgoznom.          

Úgy éreztem Elinor összevissza beszél. Egyik pillanatban még elfogadja a felállított szabályokat, a másikban pedig már azt mondja nem akarja ezt. Egyik pillanatban még sajnálta, másikban pedig már mintha jogosnak érezte volna azt, amit tett és tenni akart. Nem értettem benne ezt a kettősséget.
- Félre értetted, igen. Legközelebb ne történjen ilyen, rendben? Én nem ütlek meg többet, te pedig cserébe nem rendezel féltékenységi jeleneteket és elszámoltatást. Így igazságos, nem? - kérdeztem és egyben feltételeket is szabtam. Ha nem akar kék-zöld arcot, akkor nem csinál többé balhét. Igaz, vélhetően ezentúl a telefonomat sem fogom a közelében hagyni biztos-ami biztos.
Nem tudtam eldönteni, hogy Elinor tényleg komolyan gondol-e mindent, vagy csak azért bólogat nekem, hogy mihamarabb szabadulhasson ebből a szorult helyzetből, de nem éreztem teljesen őszintének. Rajta tartottam a szemem és próbáltam kitalálni mi járhat a fejében, így arra a következtetésre jutottam, hogy csak megjátssza most nekem a jó kislányt, de mást gondol mögötte.
Láthatóan Elinor teljesen kiborult, mikor szóba kerültek az anyagiak és a pénz mikéntje, de nem mondtam rá semmit. Nem szerettem volna belebonyolódni különböző vitás kérdésekbe, meg aztán tök mindegy mit akar, úgyis az lesz, amit én akarok. Neki nincs szavazati joga. Legalábbis ebben nem.
- Hogy mitől jobb megoldás, mint a menekülésed? - kérdeztem vissza, hátha neki is leesik rá a pofon egyszerű válasz. - Azért jobb megoldás, mert így itt vagy velem, nem külön tőlem - feleltem. Nem engedhettem meg, hogy elhagyjon. Nem hagyhattam elmenni.
A végére úgy tűnt sikerült kompromisszumra jutni, bár igaz, sokat segített a pofon, hisz úgy tűnt csak az erőszaktól való félelem vette rá arra, hogy mindenre rábólintson. Ez nem túl jó, de kezdetnek megteszi. Majd megnevelem idővel, hogy erőszak se kelljen, tudja hol a helye.
Sok mindenre fel voltam készülve, de arra nem, hogy Elie menekülni kezdjen. Utána futottam, de mikor kiért az udvarra megtorpantam az ajtóban és dühösen villantottam felé szemeim és még kezeim is ökölbe szorultak. Legszívesebben utána mennék, de nem léptem ki az ajtó takarásából, a házból. Nem tehettem. Nem láthatták meg a szomszédaim, hogy mi folyik itt. Ha meglátják, hogy idegbeteg vagyok és meglátják miként viselkedem Elinorral, oda a jó hírem. Nem láthatnak ilyen állapotomban. Bármennyire is szeretnék Elinor után menni, félek, nem tudnám visszafogni magam. Most nem. Véletlen is kiabálnék? Vagy kezet emelnék rá? Vagy ki tudja... nem láthatnak dühösen, idegesen, ingerülten, haragosan. Nem láthatják meg ezt az oldalam és az is necces már, hogy látták Elinort fejvesztve menekülni. Remélem nem látták.
Becsuktam az ajtót, majd háttal neki dőltem és igyekeztem mélyeket lélegezni. Muszáj lesz lecsillapodnom, de nem tudtam kellően lenyugodni annak tudatában, hogy Elinor házon kívül van. Az ablakhoz mentem, kicsit elhúztam a függönyt és kinéztem rá, hogy itt van-e még.
   BEE

Talán egy röpke pillanatig végig fut az agyamon az, hogy igaza lehet, és tényleg megérdemeltem azt a pofont. Tudom nagyon jól, hogy csúnyán viselkedtem, a bizalmatlanságom vezetett el minket eddig, azonban mégis, ha jobban bele gondolok, akkor nem helyes az, amit tett. Nem üthet meg azért, mert féltékeny vagyok. Sőt...semmi olyan oka nem lehet egy férfinak, ami miatt kezet emel a feleségére. Próbálom figyelmen kívül hagyni a történteket, és arra koncentrálni inkább, hogy valahogy megoldjuk a köztünk lévő nézeteltéréseket, mert ez eddig a legcsúnyább veszekedésünk, amióta csak egymás életébe léptünk, de sehogy sem tudom a szőnyeg alá söpörni mindazt, amit tett és amiket mond. Rá sem ismerem. Olyan, mintha egy vadidegen állna előttem, és nem az a férfi, aki a türelmességével és romantikus énjével vett le a lábamról.
- Re...rendben. Megígérem, hogy nem teszek ilyent. Csak te se bánts soha többé! - kérem üveges tekintettel nézve rá, és bár jelenleg ezt valóban így gondolom, de mégis inkább a félelem az, ami kimondat velem minden egyes szót. Jelenleg kettőnk közül én vagyok szorult helyzetben és bármennyire is próbálok meglátni benne jelenleg valami jót, csak annyit érzek, hogy rettegek. Azt ígérte, hogy megváltozott értünk. Azt is mondta, hogy nem tesz soha semmi olyant, amivel embereknek árthat. Erre fel most közli velem csak egyszerűen, hogy a pénze jó része nem is az ügyvédi munkájából származik, sőt még csak nem is abból, hogy hatalmas vagyont örökölt. Végig egy hazugságban éltem mellette, és láthatóan hidegen hagyja az, amit kérek tőle. Nem látok menekülést ebből az életből sem magamért, sem pedig a gyerekeink számára. De mi lesz, ha így veszélybe sodor minket? Az ikreink nem nőhetnek fel úgy, hogy az apjuk nem tisztességes ember. Hogyan lehetséges mindez? Minden, ami körülvesz minket, ez a csillogás, csakis mások kárára írható rá. Valakik fizetnek neki, mert meg vannak félemlítve. Akárcsak én most.
- Akkor ne viselkedj úgy, hogy külön akarjak tőled lenni... - még mindig szipogok és bizakodok abban, hogy nemsokára felébredek és rá jövök, hogy mindez meg sem történt, de akárhogyan is erőltetem ezt, csakis a saját valóságomba találom magam. Minden igaz, ami itt történik most... Döntenem kéne, hogy akarom-e ezt az életet. Ha az eszemre hallgatok, akkor természetesen nem, viszont a szívem azt súgja, hogy tényleg nem tudnék nélküle levegőt kapni. Valami olyan függőséget okozok bennem, ami azt érezteti velem, hogy nélküle megsemmisülnék. Meg hát látszólag nem is engedne el olyan könnyen. Mégis, amint kinyílik az ajtó és egér útat nyerek általa, megfutamodok, mert arra van szükségem, hogy egy kicsit eltávolodjak tőle, és tisztába tegyem a fejemben kavargó zürzvarat. Hallom, hogy Ő is szalad utánam, de mit sem törődve a tettem következményeivel rontok ki a házból, az udvarra, ahol aztán meg is torpanok. Levegő után kapkodva, túrok a hajamba és próbálom bíztatni magam arra, hogy szaladjak még tovább, mert nem akarhatok ilyen életet élni, de aztán a lábam mégis a földbe gyökerezik. Vissza pillantok, és teljesen össze zavar az is, hogy Gleeson semmit sem tesz, hogy megakadályozzon abban, hogy elmenjek. Meglátva azonban Őt az ablakból leskelődni, valamiért inamba száll a bátorságom, és rá jövök, hogy ha most ki is megyek innen az utcára, akkor is vissza fog kellenni jönnöm előbb vagy utóbb, mert semmi nélkül, terhesen nem indulhatok el. Még a táskám is odabent maradt a pénzemmel és minden fontos iratommal. Végül veszek egy mély levegeőt és lassú léptekkel indulok vissza a ház irányába, abban bízva, hogy Gleeson is kellően lecsillapodott. Kicsit hezitálok miközben rá teszem a kezem a kilincsre, de végül benyítok, azonban nem csukom be az ajtót, csak magam előtt össze kulcsolva a kezem, keresem a férjem tekintetét.
- Nem tudtam megtenni...sajnálom. Itt vagyok. Nem megyek el. Én nem szeretném, hogy erről szóljon az életünk. - suttogom lesütött szemekkel, és hírtelen megbánom, hogy eszembe jutott a telefonjába nézni. Ha azt nem teszem, akkor most nem tartanánk itt. Sokkal jobb volt, amig nem ismertem a férjemnek ezt az oldalát.         

Fogalmam sem volt mi történik körülöttem. Jobban mondva... tudtam és értettem, csak nehezen tudtam elfogadni és követni, hiszen a tökéletesen felépített életem elkezdett széthullani. Elinort is hibáztattam, de magamat is mert óvatlan voltam, bár nem vigyáztam eléggé, de nem gondoltam volna, hogy belenézne a telefonomba, azt pedig végképp nem, hogy ennyire túl fog mindent reagálni és tombolni fog, én pedig elvesztem a kontrollt. Soha nem fordult még velem elő ilyen, hogy ennyire elengedjem magam. Most mégis.
És Elinor... ahogy láttam, hogy házon kívül van megrökönyödtem. Nem mutattam ki, de megrökönyödtem, hiszen nem mehettem utána. Nem tehettem. Amilyen állapotban voltam, nem kockáztathattam, hogy a szomszédaim lássanak egy rossz percemben. Talán Elinor sem tudná visszafogni magát. Miért történt mindez? Nem csak a jó hírem féltettem, hanem Elinort sem akartam elveszteni. Ő az egyetlen és az első nő, akit tényleg szerettem és szeretek most is és aki miatt próbáltam erőt venni magamon, hogy más életet éljek. Csak egy kicsit, de mást. Nem tudtam megváltozni, nem tudtam jobb ember lenni, de őt szeretem és már átkozom magam, hogy hagytam elszabadulni az indulataim és kezdtem attól félni, hogy végleg el fogom őt veszíteni. Voltak már vitáink, de akkor én is más voltam és ő is másabban viselkedett. Most ő is túl ment egy ponton és én is. Olyat tettem, ami tényleg megbocsáthatatlan és amit én sem akartam volna soha, de elvesztettem az önkontrollt és az indulataim irányítottak.
Már azt hittem mindennek vége és tényleg elmegy. Elhagy és majd elviszi a cuccait, amikor nem leszek itthon. Egy ostoba baklövés miatt, pedig már majdnem sikerült egy tökéletes családot alapítanom. Ő volt a tökéletes nő, én pedig neki a tökéletes férfi és a gyerekeink is már nemsokára megjönnek, én pedig most mindent elrontottam egy pofonnal és a fenyegetéseimmel. De akkor miért nem láttam mindezt? Miért nem tudtam visszafogni magam?
Nyílt az ajtó, majd Elinor jelent meg előttem és szólított meg. Akkor ott ritkán látott dolog történt. Sőt. Talán csak egyszer történt meg mióta együtt voltunk és akkor sem volt őszinte, de ami most történt, az tényleg őszinte volt. Őszinte könnyek. Próbáltam erős arcot vágni, próbáltam keménynek tűnni, szilárdnak és nem elesettnek, de nem tudtam uralkodni magamon és sírni kezdtem. Talán az örömtől, talán a megtörtségtől volt. Hát itt maradt? Nagyon jó emberismerőnek tartottam magam, de most kezdtem elveszteni a reményt és nem hittem volna, hogy ezek után még itt marad velem. És mégis.
Van még remény, hogy boldogok legyünk és együtt maradjunk?
- Hát nem mentél el? - néztem rá, majd hozzá léptem és átöleltem. - Tudom, hogy olcsó vigasz... de nagyon sajnálom. Szerelmem.
   BEE

Egy adott pillanatban semmi mást nem szerettem volna csak elmenekülni minden elől. Olyan hírtelen változott meg körülöttem minden, hogy abban sem vagyok biztos, hogy eddig bármi is őszinte volt-e Gleeson és köztem. Az én érzéseimben biztos vagyok, még annak ellenére is, ahogyan viselkedett velem, azonban most azt érzem, hogy a férjem csakis uralkodni akar felettem, ami elgondolkodtat azon, hogy mennyire lehetnek őszinték az Ő érzései. Ha valaki valakit tényleg szeret, akkor azt nem bántja. Gleeson pedig nem olyan régen kezet emelt rám. Olyan zavarosak lettek a gondolataim, hogy nem tudom igazán eldönteni azt sem, hogy mit szeretnék. Végül az udvarra kiérve mégis megtorpanok és számtalan lehetőség játszódik le az agyamban. Az egyik az, hogy mindent magam mogött hagyok és soha többé vissza sem nézek. De ezekre a gondolatokra össze szorul a gyomrom, és hiába kiabálja az eszem, hogy ez lenne a legjobb, én mégsem bírok még mindig tovább menni. Igaza volt... nélküle nem bírnám elviselni az életet. Mit mondanék a gyerekeinknek? Aztán az is eszembe jut, hogy vissza forduljak és viseljem a tetteim következényét. Aztán megint a gyerekeinkre gondolok, akiket nem akarok a Gleeson elvei alapján nevelni. Nem szeretném, ha olyan felnőttek lennének majd, akik másoknak ártva törtetnek előre azért, hogy valakivé váljanak. Végül pedig mindent összegezve, azon kapom magam, hogy megindultak a lábaim ismét a ház irányába, és bár nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet-e az, hogy velemaradjak, mégis ez tűnik az egyetlen olyan megoldásnak, ami a lelkemnek boldogságot és megnyugvást okoz. Talán van még mindig esély arra, hogy megváltozzon. Értem...értünk.
Kicsit megszeppenve lépek be az ajtón, reménykedve abban, hogy sikerült lenyugodnia, bárén még mindig nem vagyok abban biztos, hogy meg tudnék-e neki bocsájtani. Nagyon szeretnék. Látva pedig a könnyeit, amelyek annyira őszintének tűnnek, csak egyszerűen elgyengülök. Már most látom rajta, hogy mindent megbánt és biztosra veszem, hogy az, ami történt nem fog megismétlődni soha többé. Legalábbis próbálom azzal nyugtatni magam, hogy a csúnya viselkedésem az oka mindennek. A kérdésére megrázom a fejem, és amint közelebb lép hozzám és magához ölel, az én könnyeim is el kezdenek folyni. Nem tudnék nélküle élni. Nem ölelem először vissza, a kezeim egy pillanatra megállnak a levegőben, mert még kicsit mindig bizonytalan vagyok, de aztán ismét megszólal, és nem bírom tovább játszani a kemény fejű feleséget. Szorosan hozzá bújva, szívom be az illatát és kicsit meg is könnyebbülök, amiért nem őrjöng tovább.
- Csak ígérd meg, hogy többet nem fogsz így viselkedni. - nem tudom csak úgy kimondani azt, hogy megbocsájtok, mert ahhoz azt hiszem, hogy még időre van szükségem, de az egyértelmű, hogy a közelében sokkal boldogabb vagyok. - Sajnálom, hogy olyan csúnyán viselkedtem. Én nem akartam, hogy ez legyen. Én csak... - egy kicsit elhallgatok és elhúzódok tőle, de csak annyira, hogy hüvelyk ujjammal megtörölöjöm a könnyes szemét. - ...csak nagyon szeretlek és...mikor megláttam azt az üzenetet megijedtem, hogy el fogsz hagyni valaki másért. - sütöm le a szemeimet, és bár megígértem neki, hogy nem fogok soha többet féltékenykedni, a történtek után talán hangosan nem is teszem azt szóvá, de egészen biztos, hogy fogok még így érezni. Valamiért olyan nehéz elhinnem, hogy lehet bárki is, akinek én vagyok az egyedüli, aki számítok. - Bízni fogok benned. - mondom aztán ki végül, és jelenleg tényleg így is érzem. Mármint benne bízok, csak más nőkben nem. Gleesonban minden meg van, ami vonzó lehet a nők számára. Végül, hogy eltereljem a gondolataimat, ismét rá pillantok, halványan felé mosolygok, majd lassan, és kicsit bizonytalanul csókolom meg.