Öt nap kellett ahhoz, hogy felkészítsem magam a börtönben lévő párom meglátogatására, bár még mindig nem tudom, hogy miért gondolok rá úgy, mintha valóban a szerelmem lenne. Pillanatok alatt sikerült romba döntenie az egész életem, el vette az álmaimat, amiket vele együtt terveztem megvalósítani, és még a szívem alatt lévő gyerekben sem vagyok biztos, hogy valóban szeretném-e megszülni. Becsapva, megalázva és összetörve érzem magam, és ezek ellenére sem érzek semmi mást, csak azt, hogy mennyire szeretem is Őt, és, hogy fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek az életemmel Gleeson nélkül. Az Ő érzéseiben azonban már egyáltalán nem vagyok ennyire biztos, mert olyan játékot űzőtt velem, amit senki sem csinál valakivel, akit szeret. A felismerés pedig, hogy a barátnőmnek végig igaza volt a rossz megérzéseivel kapcsolatban, pofonként hatottak rám, és rá döbbentettek arra is, hogy valóban naív vagyok és csak azért, hogy szeressenek képes vagyok elrejtőzni a rózsaszín felhők között. Az a legszomorúbb, hogyha újra kezdhetném, akkor is pontosan így cselekednék, hiszen egy percig sem bántam meg, hogy engedtem ilyen mélyen a szívembe furakodni Gleesont. Bár most pokolian fáj, nem is tudom, hogy ezúttal képes lesz-e bárki is össze szedni a földre hullott darabjaimat, de mégsem akarok elhamarkodott döntést hozni. Muszáj találkoznom vele ahhoz, hogy a lelkem valamennyire megnyugodhasson, rendet kell raknom a fejemben is, amit sikeresen össze zavart. Még mindig nem könnyű a valóságot a képzelgéstől megkülönböztetnem, de legalább tudom, hogy annyira bolond mégsem vagyok, mint amilyennek gondoltam magam.
Idegesen haladok végig egy hosszú folyóson egy rendőr kíséretében, a fejem közben lehajtom, mintha én is valamiféle rab lennék, aztán megállok a folyosó végén lévő ajtó előtt, amit az egyenruhás pillanatok alatt nyit ki, miközben engem be tessékel, és megmutatja, hogy hol foglalhatok helyet. Sóhajtva ülök le a nem túl kényelmes székre és pillantásommal végig az előttem lévő hatalmas üveg falat fürkészem, bal kezemmel pedig a hasamat simogatom, amely mostanában olyan rutinos mozdulattá vált a számomra. Egyedül a bennem lévő kisbaba, ami valóságos, és talán még Ő tartja bennem az erőt is ahhoz, hogy ne omoljak össze ennél is jobban. Bár még a sorsáról nem döntöttem, de egyenlőre iszonyatosan nagy erőt tud adni. Amint megpillantom Gleesont is felbukkanni a fal másik oldalán, érzem, hogy a szívverésem felgyorsul, reszketni kezdek, így mélyeket lélegezve igyekszem megnyugtatni magam, hogy aztán a mellettem lévő vezetékes telefont a fülemhez emelhessem. Csak akkor szólalok meg, amikor Ő is így tesz, a könnyeimet pedig próbálom vissz tartani, mert nem akarom, hogy még mindig gyengének gondoljon. Az a baj, hogy a közelésge nagyon is elgyengít, és azt hiszem, hogy ezzel Ő pontosan tisztában van.
- Először nem akartam ide jönni, de... hiányzol. Minden ellenére is. - vallom be végül a tekintetét kerülve, és vagyok annyira ostoba mégis, hogyha tehetném, akkor most biztosan a nyakába borulnék. Pedig tudom, hogy a leghelyesebb az lenne, ha kizárnám Őt az életemből. Mégis olyan nehezemre esik. Ki tudja, hogy mennyi időt lesz itt. Nem tudom, hogy megéri-e rá várnom.
- Még egyenlőre a lakásodon vagyok, mert nem sikerült találnom másikat. Prue-hoz pedig nem szerettem volna menni. - kezdek bele csak azért, mert igazából fogalmam sincs, hogy mit kéne neki mondanom. Sosem voltam még ilyen helyzetben, és azt kívánom, hogy bárcsak minden másképp lehetne. Olyan boldogok voltunk. - De ki fogok költözni onnan, jó? Csak még időt kérek. - magyarázok tovább, mintha ez valamiféle szakítós szöveg akarna lenni, pedig egyáltalán nem annak szánom. Vagyis nem tudom. Hogyan éljek a lakásán mindezek után? Már nem is látom a jövőnket, mindent tönkre tett.         

Nem gondoltam, hogy ennyire fel fog zaklatni az, hogy láthatom Gleesont. Az a pár nap alatt igyekeztem magam felkészíteni mindenre, még arra is, hogy megpróbáljak nélküle tovább létezni, azonban abban a pillanatban, ahogyan megpillantom Őt az üveg fal másik oldalán, pillanatok alatt dőlt romba minden magabiztosságom. Ez a fránya szerelem, amelyet minden ellenére is érzek az irányába, újból elbizonytalanít és a józan eszem úgy tűnik, hogy arra készül épp parancsot adni, hogy tegyem azt, amihez a legjobban értek: tagadjak le minden saját magamban, mintha mindez nem is lenne valóságos, és tegyek úgy, mintha a boldogságom még mindig felhőtlen lenne. A kezem még mindig a hasamon pihen, picit meg is markolom az azt takaró öltözetet, és még mindig lázasan küzdök az ellen, hogy a szemem sarkán megbújó könnycseppek el kezdjenek le gördülni az arcomon. Erősnek kell maradnom, mert ha látja rajtam, hogy még mindig gyönge vagyok, akkor ki fogja azt használni. Nem akarok tovább a piszkos játékai részese lenne. De annyira piszok nehéz.
- Amiket csináltál nem csak apró hibák, amelyeket egy bocsánatkéréssel helyre lehet hozni... - igyekszem nem kimutatni azt, hogy mennyire vágyok a közelségére, és, hogy gyűlölöm a köztünk lévő falat, amely távol tart minket egymástól. Mert azt hiszem, hogy ha az nem lenne ott, akkor már régen a nyakába borultam volna.  Annyira hiányoznak az érintései. Vegyes érzelmek kavarognak bennem, amelyek miatt képtelen vagyok rendet rakni a fejemben tomboló gondolatok között is.
- Én már nem érzem magam otthonosan abban a házban. Te sem vagy. És minden hazugság benne. Össze vagyok zavarodva. - miközben beszélek nem nézek a szemeibe, csak lehajtom a fejem. Nem akarok elgyengülni még ennél is jobban. - Hát gratulálok. A kapcsolatunkat nem meg mentetted, hanem tönkre tetted. - jegyzem meg halkan, amit igazából így is gondolok, de mégsem megy, hogy ki mondjam a végszót. Még akkor sem, ha minden, amit a jövőnkről hittem szerte foszlott a lelki szemeim előtt. Úgy képzeltem el magunkat még jó sok év múlva is, hogy a boldogságunk töretlen marad, hogy soha senki nem fog tudni közénk állni, és mindig ott leszünk egymás támaszaként. Ehhez képest most szinte nem is ismerem azt az embert, akivel olyan lelkesen szövögettük a terveinket. - Nem élvezeteből öltél?! Akkor miért, Gleeson? Ne mondd többet azt, hogy értem...hisz én nem kértelek arra. Bármennyire is próbállak megérteni, nem megy. Azt hittem, hogy te más vagy... kiderült, hogy.. - elhallgatok egy röpke pillanatig, majd rá emelem a tekintetem, hogy ezúttal láthassa rajtam azt, hogy mennyi csalódás van bennem. Végül mégis csak inkább magamba folytom a mondatom végét, mert még kimondani sem tudom azt, hogy rosszabbnak gondolom, mint a korábbi partnereimet. Egy megcsalás nem egyenlő az emberek megölésével. A magyarázata pedig szinte le is döbbent, mintha valami olyasmiről beszélne épp, ami teljesen normális és bele férne az életünkbe.
- Amiről te beszélsz az... teljesen abszúrd. Te... igazából ki akarsz engem sajátítani. Nem ölhetsz meg mindenkit, akivel kapcsolatba kerülök. Én nem vagyok a tulajdonod. Gilian sem volt az. - sóhajtok, majd egyszerre dühös is leszek. Ha Prue nem rakja össze a képet az üzeneteimről és a Gleeson telefonhívásáról, ha nincs résen, akkor lehet, hogy mostanra Ő sem élne. Ennek még a gondolata is iszonyúan fájdalmas. - Ne merészeld bántani Pruet... soha! - sziszegem a fogaim közül, és a hasamról le veszem a kezem, hogy mutató ujjammal fenyegetően intsek felé, mintha azt várnám, hogy megijedjen. - Mégis mikor fogsz innen ki kerülni? Tényleg képes lennél megváltozni? Nem lesz több játék? Arról, hogy mit tettél... hogy embereket öltél, nem beszéltem. Az ügyvéd azt mondta, hogy nem tudják rád bizonyítani, de... akkor is bajban vagy. - sóhajtok egy újabbat és máris elképzelem azt, hogy milyen lenne, ha valóban új életet kezdenénk. Párizs nagyon hiányzik, ahogyan anya is. Tökéletes életünk lehetne, csak épp annyira bizalmatlan vagyok. Vajon ha nélküle mennék el, utánam jönne, ha ki kerül innen? Zaklatna? Vagy hagyná, hogy szabadon éljek, nélküle...
- Más ember tudnál lenni? - egy kicsit meglágyul a tekintetem, de attól még a bizonytalanság mindig hatalmas bennem. - És ha azt mondom, hogy nem leszek melletted? Ha a gyerekünkkel... a gyerekemmel nélküled akarok új életet kezdeni? - ismét le sütöm a szemem, mert ez eddig egyáltalán eszembe sem jutott így, nem is igazán gondolom komolyan, viszont érdekel, hogy milyen reakciót váltok így ki belőle. Ha változni akar, akkor azzal az is együtt jár, hogy nem akar magához láncolni, sem pedig elszigetelni másoktól.         

A Gleeson puszta jelenléte elegendő ahhoz, hogy meginogjak, és ismét rá jövök, hogy talán mégsem vagyok elég erős ahhoz, hogy nélküle próbáljam meg újá építeni mindazt, amit Ő pillanatok alatt rombolt le. A hasamban lévő gyerek, elég ok kéne legyen ahhoz, hogy legalább megpróbáljam, mégis minden bennem tomboló harag ellenére tudom, hogy képes lennék a megbocsájtásra. Talán annyiban könnyebb az egész, hogy jelenleg az az átlátszó fal köztünk van, és megakadályoz abban, hogy megérinthessük egymást. Mert attól aztán biztosan elérzékenyülnék, így is hatalmas erőre van szükségem ahhoz, hogy ne mutassam ki, hogy mennyire elesett vagyok. Szeretem Őt, ez nem is kérdés, de csalódtam is benne.
- Az mit jelent, hogy sokat fogsz érteni tenni? Nem fogsz megölni több embert? Nem fogsz zsarolni másokat? Engem sem...nem manipulálsz többet? Ha ez sikerül is, még nem fog változtatni mindazon, hogy megtetted ezeket. Az a baj, hogy én is szeretlek... minden ellenére is. - sóhajtok szinte lemondóan, hiszen sosem voltam még ennyire bizonytalan a döntésemben. Szeretném is, hogy együtt maradjunk, ugyanakkor a bennem lévő félelem miatt mégsem. Én nem akarok rettegve élni mellette, hogy vajon ha elmegy, akkor kinek veszi el az életét épp, vagy, hogy mikor veszi el esetleg az enyémet, mert valami  éppen nem tetszik. Gilliant is megölte. Korábban sosem éreztem félelmet mellette, de ez megváltozott. És talán épp ez a legnagyobb probléma. Féltem a kisbabánkat is.
- Vissz csinálni? Hogyan? Vissza tudod hozni az életüket azoknak, akikét el vetted? - csak halkan beszélek, mintha ez a mi kis közös titkunk lenne, és gyűlölöm magam amiatt, hogy hazudni is képes voltam miatta a rendőröknek. Olyan, mintha így én is épp akkora bűnös lennék, mint Ő. Akkor, abban a pillanatban azt hittem, hogy az a helyes. Nem akartam Őt a rácsok mögött látni soha, rossz érzéssel tölt el, még akkor is ha tudom, hogy megérdemli. Ismerem Őt már nagyon jól és valahogy sejtem, hogy nem élvezi az ott létét egyáltalán. Nincs hozzá szokva ahhoz, ami odabent lehet. Vajon ott bántja valaki?
- Azt mondtam... de azt nem akarom hallani, hogy engem teszel felőssé érte. Tudod én sosem hagytalak volna el téged Dan miatt... eszembe sem jutott volna. De ha mégis megtettem volna... - elvégre is nem vagyunk házasok, a szavainkon kívül semmi nem köt össze bennünket -, akkor sem lett volna jogod el venni az életét. - most pedig már van a hasamban egy kisbaba, ami egy örök kötelék lesz köztünk. Ennek örülnöm kéne, mégsem tudom úgy megélni a terhességgel járó örömöket, ahogyan szeretném. Milyen élet várna erre a gyerekre? Kényelmetlenül ficánkolok a széken, ahogyan végig mér a tekintetével és látom rajta, hogy nem igazán érti azt, hogy miről is beszélek.
- Igen... azt mondtam, hogy a tiéd vagyok. De ezt nem úgy értettem, hogy meg kell ölnöd mindenkit, aki körülvesz. Társasági lény vagyok... és független. Vannak más emberek is az életemben, nem csak te. Még Pruet... a legjobb barátnőmet is képes lettél volna... - nehezemre esik még kimondanom is azt, amit tenni készült vele. Ha igazán szeretne, akkor bele gondolna abba is, hogy mekkora fájdalmat okozott volna nekem azzal, ha el veszi tőlem a legjobb barátnőmet, aki nem csak a jelenemben nagyon fontos, de az egész múltamnak is a részese. Azt hiszem, hogy Ő csalódna bennem a legjobban, ha a történtek ellenére vissza mennék Gleesonhoz. Annyira nehéz ez a helyzet. Félek vele maradni, ugyanakkor nélküle is. Az ígérgetéseivel pedig ismét sikerül kizökkentenie az elhatározásomból, annyira, hogy még el is képzelem, hogy milyen boldogok lennénk, ha sikerülne új életet kezdenünk. Csak Ő, én meg a pici valahol távol New Yorktól, és minden mástól is, ami erre a sok szőrnyűségre emlékeztetne. De vajon képes lene megváltozni értünk? Én fogok tudni ismét hinni benne? Látom a tekintetében a magabiztosságot amiatt, hogy hamarosan szabadul, de én ebben mégis kételkedek. Vagy talán mélyen legbelül reménykedek abban, hogy nyerek annyi időt, hogy el tűnjek. Nem mintha igazán azt akarnám.
- Annyira szeretnék hinni neked... - suttogom lesütve a szemeimet, majd, hogy próbára tegyem dobom fel annak a lehetőségét, hogy mi lenne, ha mégis nélküle folytatnám az életemet. Végig figyelem Őt közben, csak azért, hogy lássam mennyire gondolja komolyan a megváltozást, de semmi jelét nem látom annak, hogy dühös lenne. Inkább kétségbeesett.
- Talán csak az az egyetlen módja annak, hogy a gyereknek gondtalan élete legyen. Ha mi... nélküled folytatjuk. Tartozunk neki azzal, hogy biztosítsuk neki a nyugodt életet... egy olyan apára van szüksége, aki... - el hallgatok inkább, mert nem szeretnék túl messzire menni, és nem is vagyok egyáltalán biztos még a szavaimban sem. Néha szeretnék messzire menekülni mindentől, máskor pedig... örülnék ha valóban újra kezdhetnénk mindent. - Sajnálom. Én nem tudom, hogy mit kéne tennem ebben a helyzetben. - sóhajtom, szorosan markolva rá a telefonra és többet a könnyeimet sem bírom vissza folytani. Még sosem voltam ennyire magányos.         

A bizalom számomra nagyon fontos egy kapcsolatban, én igyekszem is azt megadni mindig, azonban a rengeteg engem ért csalódások miatt ez nem annyira egyszerű. Főleg akkor nem, ha azt valaki már egyszer eljátszodta. Gleeson pedig vissza élt azzal csúnyán. Bár nem olyan módon, mint a többiek, Ő nem volt hűtlen hozzám, abban is teljesen biztos vagyok, hogy a szerelme felém őszinte, azonban az, hogy képes el tenni bárkit láb alól, aki úgy érzi, hogy veszélyt jelenthet rá valamilyen formában... az sokkal rosszabb mindennél. Annyira szeretnék hinni neki, de valamiért olyan, mintha egy kis manó, ami a vállamra ült, folyamatosan azt suttogná, hogy ne tegyem. Pillanatok alatt ment tönkre az egész életem, és amiatt, mert várandós vagyok, csak még nehezebb az egész. Sosem akarnám, hogy a gyerekem megtapasztalja azt, amit én is... apa nélkül nagyon nehéz egy gyereknek, főleg, ha az a gyerek kislány. De mégis jobb, mint hogy olyan apja legyen, aki jelenleg börtönben van. Csak a jó ég tudja még mi mindent követhetett el, amikről fogalmam sincs.
- Egy kis időre van szükségem, hogy átgondoljak mindent. - ha az eszemre hallgatnék most akkor azt a választ adtam volna, hogy el tűnök az életéből és soha többé nem akarom Őt látni, de ezt a szívem nem hagyta, hogy ki mondjam. mert minden ellenére is, még mindig azt érzem, hogy jobb a közelében lennem, mint távol tőle. Ez az, ami az őrületbe kerget. Se vele, se nélküle nem tudom elképzelni az életem. - Az a kis rossz, amiről beszélsz... gyilkosság. - olyan halkan mondom ki a szavakat, mintha attól félnék, hogy bárki meghallana minket. Talán ha Prue nem lett volna résen, én sosem lettem volna képes arra, hogy ide juttassam Őt. Rossz látni Őt így, még akkor is ha tudom, hogy megérdemli. Olyan könnyen megy neki, hogy ki magyarázza saját magát, hogy azért mégis elgondolkodok a szavain... végülis tényleg tett nagyon sok jót is. Leginkább velem. De ez mit sem változtat a tényen, hogy három ember haláláért felelős. Mindhárom ártatlan a maga módján. Leginkább Dan, akinek annyi volt a bűne, hogy ismerem és fel akarta velem venni a kapcsolatot.
- Szabad lehettem melletted. Ez igaz. De attól még megöltél egy férfit féltékenységből, csak mert az valamit mondani akart nekem. Ez szerinted rendben van? Mit tennél akkor valaki olyannal, aki mondjuk flörtölne velem? Azt hittem, hogy egyformán bízunk egymásban... - sóhajtok egy mélyet és annyira örülnék annak, ha továbbra sem lenne tudomásom semmiről. Sokkal könnyebb volt addig minden. Ha Pruet is bántotta volna, azt sosem bocsájtanám meg neki... magamnak sem. Mert hallgatnom kellett volna rá már a legelején, amig nem volt ennyire késő. Szeretnék hinni abban, hogy valóban szabadul nemsokára és megváltozik majd miattunk, de olyan képtelenségnek tartom az egészet jelenleg. A szavaimat amiket felé mondok szinte végig sem gondolom, mintha szándékosan akarnám Őt felbosszantani, hogy láthassam mennyire komolyan gondolja a változást. A reakciója azonban sokkal jobban meglep, mint gondoltam volna, és hálás vagyok azért, hogy köztünk van az az üvegfal. Vajon, ha nem lenne, képes lett volna hozzám ütni? Ösztönösen dőlök hátra a székben remegve, a telefont még mindig görcsösen markolva és a szavai teljesen lesokkolnak. Igaza van. Kinek fogok majd ezután kelleni egy gyerekkel? Tényleg nem tudok majd nélküle létezni. Hogyan is tudhatnék? Könnyes szemekkel figyelem, ahogyan le fogják és össze rezzenek a hátamból meghallott hang miatt. Fel nézek a mellettem megálló őrre, majd a telefont a helyére rakva, engedelmesen állok fel, de végig Gleesont figyelem.
- Sajnálom. - motyogom, ami tmár valószínűleg a karomat fogó őrön kívül más nem is hall, és hiába szeretnék még egy kicsit maradni, hogy megérteni próbáljam a szerelmemnek hitt férfi kirohanását, az őr csak óvatosan kikísér, majd amint biztonságos helyre érünk magamra is hagy a gondolataimmal.