Csalódottan, zavartan és fáradtan parkolom le a kocsit a már jól megszokott helyére, miközben próbálom kitalálni, hogy mit mondjak Gleesonnak. Nem akarom ismét le támadni, azt sem szeretném, hogy egy újabb veszekedés alakuljon ki köztünk, főleg most nem, hogy a délelőtt bebizonyosodott az állapotom, amit napok óta csak sejtek, de ma az orvos megerősítette bennem azt, hogy: gyereket várok. Ez igazából egy olyan hír, aminek örülnöm kellene, a reggel még a legszerencsésebbnek éreztem magam, de miután felkeresett az a nyomozó nő, már egyáltalán nem vagyok biztos magamban. Már nem csak Dr. Nicholson - aki egyébként szintén halott - az aki szerint nem véletlen sem a Gillian, sem pedig a Dan halála, ahogyan már az orvosé sem, hanem a rendőrség szerint is túl sok a véletlen egybeesés, így pedig ismét felmerült bennem is a gyanu, hogy mi van akkor, ha a születendő gyermekem apja, akire gondolkodás nélkül bíznám rá az életem, mégis csak bűnös? Na és ha félre ismertem Őt és mégis csak az orvosnak volt igaza? Bár a nyomozó nőnek azt nem vallottam be, hogy ismertem az orvost személyesen, nem akartam, hogy ki szedjen belőlem ennél is többet és el kelljen mondanom, hogy Dr. Nicholson milyen vádakkal illette a párom, hiszen valahol kötelességemnek érzem megvédeni Őt, de ez még nem jelenti azt, hogy nem sikerült újra elbizonytalanodnom. Ha kitudódik, hogy csak egy apró részecske is igaz abból, hogy Gleesonnak köze van bárki halálához is, akkor... hogyan lennék képes neki gyereket szülni? Sosem tennék ki veszélynek egy ártatlan gyereket, ahogyan annak sem, hogy megbélyegezzék az apja miatt. Mert ha Gleeson börtönbe kerül? Akkor mi lesz velünk? A gyerekünkkel...álmainkkal? A kesztyű tartóból ki veszem az ultrahang képet, amelyen bár még csak egy apró pont látható, számomra mégis ez a legcsodálatosabb fénykép, amit valaha láttam. A szakácsokkal megbeszéltem, hogy készítsenek valami különleges ételt estére, azt is megígérték, hogy csodálatos asztalt terítenek majd, gyertyákkal, hogy majd mikor kettesben leszünk én magam mondhassam el az örömhírt, de így viszont már nem tudom, hogy mit tegyek. A képet végül elrejtem a táskámba, megköszörülöm a torkomat, majd anélkül, hogy lenne bármi tervem is arra, hogy mit fogok tenni vagy mondani, közelítem meg a házat, hogy aztán odabent megkeressem Gleesont. Amint megpillantom a bennem lévő gyomorideg csak még jobban fokozódik, mert rettegek attól, hogy most lesz elege belőlem és az ostoba viselkedésemből. De tudnom kell az igazat. Muszáj, hogy ismét megerősítsen abban, hogy ártatlan.
- Csak egyszer kérdezlek, és szeretném, ha igazat mondanál. - szólalok meg végül megfeledkezve arról, hogy egy hosszú és fárasztó nap után most látjuk egymást újra, és ilyenkor legtöbbször a karjaiba szoktam rohanni. Most meg csak a táskámat szorítva, megmeredve állok és bámulom őt, még csak közelebb sem lépek hozzá. - Van bármi közöd a Gillian és Dan halálához? - miközben kimondom a szavakat, érzem azt a dejavu érzést is, hiszen már egyszer túl estünk ezen a kínos beszélgetésen és azt is megígértem neki, hogy soha többé nem hozom majd ezt a témát fel. De valahogy mégis állandóan oda lyukadunk ki.
- Tudtad, hogy Dr, Nicholson meghalt? - teszek fel egy újabb kérdést, ami vádaskodó is lehetne, ha nem tudnám, hogy abban az időben épp az Ő szülőföldjént tartozkodtunk, így talán az valóban csak merő véletlen, de attól az én elmém még mindig nagyon zavart. A nyomozónő teljesen felborította a bennem lévő békét. Csak tudnám, hogy miért pont most... hiszen ez kéne, hogy az életünk legszebb napja legyen.
- Ma felkeresett egy Emmalynn Larson nevű nyomozónő. Tudtad, hogy szerinte sem véletlen a három haláleset? - szegezem rá simét a tekintetem kicsit megszeppenve, bár a hangom még mindig nyugodt. Remélem az övé is az marad. - Ha velem akarod a jövődet tervezni, akkor... tudnom kell, hogy mi az igazság, Gleeson. Van bármi, amit eltitkolsz előttem? - miközben a válaszára várok, én is eltöprengek azon, hogy ha kiderülne  mégis, hogy bűnős, akkor mit tennék? Túlságosan szeretem ahhoz, hogy el tudjam hagyni, ugyanakkor nem szeretnék egy olyan ember társa lenni, aki kezéhez vér tapad. Így csak reménykedek abban, hogy valahogyan megint meggyőz az ártatlanságáról és a nap végégre bocsánatot kérhetek tőle ismét, amiért ilyen ostoba vagyok, abban bízva, hogy ismét megbocsájt.        

Kicsit olyan, mintha az univerzum össze fogott volna a boldogságunk ellen, bármennyire is törekszem arra, hogy átadjam magam az érzéseimnek és, hogy megéljem a pillanatainkat úgy, hogy közben ne gondoljak semmi rosszra, egyszerűen mindig jön valami, vagy valaki, aki bekavar, így  engem újra meg újra elönt a bizonytalanság. Bíznom kéne Gleesonban, hiszen soha nem adott még okot az ellenkezőjére, viszont az, hogy mindig ugyanoda lyukadunk ki, komoly kérdőjeleket rajzol a fejemben. Mi van akkor, ha valóban félre ismertem Őt, és egy olyan emberrel élek együtt, aki képes másoknak ártani? Hogyan szüljek neki gyereket? Bár a legutóbbi beszélgetésünknél megígértem, hogy nem hozom ezt fel soha többet, de akkor még nem volt szó arról, hogy már a rendőrség is a nyakunkra fog járni. Miért épp most, amikor életünk legboldogabb napja kéne, hogy legyen? Hiszen gyerekünk lesz, én meg azt sem tudom, hogy elmondjam-e ezt neki. Vele ellentétben azonban én nem tudok titkokat őrizni. Olyanokat semmiképp, amelyek hatással vannak a kapcsolatunkra. Türelmetlenül, egyik lábamról a másikra nehezedve, az arcát fürkészve várom a válaszait a kérdéseimre, ismét abban bízva, hogy megnyugtat valamivel, de nem éppen azt kapom, amire számítok. Mintha egy rövid ideig a tekintete is megváltozna, a szavai pedig leddöbbentenek. Mégsem volt őszinte hozzám. Nyitom is a szám, hogy valamit mondjak, de aztán össze is csukom, mert képtelen vagyok megszólalni. Helyette csak egy apró sóhaj préselődik ki ajkaim közül, miközben tovább hallgatom, még mindig rajta tartva a tekintetemet, mintha arra várnék, hogy az arcvonásai elárulják, hogy ezúttal őszinte-e hozzám. Mintha annyira jól menne nekem az emberek kiismerése.
- Ha jól értelmezem a szavaidat, akkor egyáltalán nem voltál eddig őszinte hozzám ezzel kapcsolatban. Többször is kérdeztelek Gleeson. Azt mondtad, hogy nem találkoztál Gilliannel. Azt is mondtad, hogy nincs közöd a halálához. Most meg azt akarod mondani, hogy mégis csak van? - igyekszem megtartani a nyugodtságomat, bár a hangom egyre hisztérikusabban cseng, és arra jövök rá, hogy féltékeny vagyok egy halott nőre. Mert, ha igaz minden amit most Gleeson mond, akkor annak ellenére, hogy nem voltak egy pár, Ő mégis segíteni akart... állítólag. Ez pedig azt jelenti, hogy nagyon szerette, pedig nekem azt mondta, hogy nálam jobban senkit nem szeretett. - Minden exednek segítesz, ha azok felkeresnek valami hülyeséggel? - egyáltalán nem akarok eltérni a témától, de újra kibújik belőlem a féltékeny barátnő, és  már azt sem tudom eldönteni, hogy mi zavarjon a legjobban. Utálom a hazugságokat, Gleeson pedig még ki tudja mennyi mindent titkol el előlem. - A segítő szándékod mellett az nem jutott eszedbe, hogy az orvos lehet, hogy nem véletlenül nem írta fel neki azt a gyógyszert? Dr. Nicholson nekem azt mondta, hogy jól volt Gillian.... - a hangom még mindig vádaskodó és úgy érzem, hogy ezúttal jogosan vagyok dühös is, hiszen fontos dolgokat titkolt el előlem. Mégis rettegek attól, hogy megelégeli ezt a sok mindent és úgy dönt majd, hogy nem kér többet belőlem. Minden ellenére, én nem hiszem, hogy tudnék nélküle létezni, egyszerűen csak tudni szeretném, hogy miért vezet mindig minden száll vissza hozzá. A gyerekünket a szívem alatt hordom, ezért szükségem van arra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ártatlan.
- Paranoiás vagyok? Szerinted miért? Amint próbálom elengedni ezt az egészet, rögtön történik valami, ami miatt kételkedek benned....a kapcsolatunkban. - sóhajtok egy újabbat, miközben magamban mérlegelem a szavait. Valahol megértem Őt, de mégsem. Jogom lett volna tudni, hogy az orvos is meghalt, bár egyre különösebb már ez az egész. - Ha a kapcsolatunkat tartanád szem előtt, akkor nem titkolóznál előttem. Már csak az hiányzik mostmár, hogy a nyomozónő is hírtelen meghaljon... - a szám egy ostoba mutrára húzódik, és hiába tudom, hogy butaságokat beszélek, kicsit olyan, mintha nem is én irányítanám a szavaimat. Egyszeűen csak kibuknak belőlem. Még ha tudom is, hogy el voltunk utazva akkor, amikor az orvos meghalt, akkor is valami olyan különös érzés van bennem, ami nem hagyja, hogy ilyen könnyen le zárjuk ezt a témát. Még akkor sem, ha rettegek attól, hogy elveszítem Őt. Főleg most, hogy szülők leszünk.
- Azt is csak most mondod el, hogy téged is kikérdezett a nyomozónő... Én hazudtam neki Gleeson. Nem akartam, hogy még jobban gynúba keveredj...mert amilyen kérdéseket fel tett, nekem egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ártatlannak gondolna. De persze én nem értek az ilyen dolgokhoz.... - tartok egy kis szünetet, miközben a táskámba nyúlok, hogy ki vegyem az ultrahang képet és óvatosan lépek közelebb hozzá, de egyenlőre a fotót csak magamhoz ölelve keresem ismét a tekinteté. - Azt mondtam neki, hogy nem ismertem Dr. Nicholsont. Mert nem akartam magyarázkodni arról, hogy miért kellett vele találkoznom...nem akartam elmondani, hogy Ő mennyire biztos volt abban, hogy te... - megint elhallgatok, hiszen még kimondani is nehezemre esik az egészet. Be csukom egy rövid ideig a szemeimet, veszek egy mély levegőt, aztán ismét rá nézve fordítom felé a képet, amiből nem sok minden látszik, de talán érteni fogja, hogy mi az, amivel szembesítem. - Nem így szerettem volna elmondani, de... már nem csak rólunk szól az egész. Tudnom kell, ha bajba kerülhetsz. - suttogom, miközben remegő kezeimmel még mindig csak tartom a képet és reménykedek abban, hogy tényleg feleslegesen aggódok ismét. Bár már nem tudom, hogy hol kéne keresnem az igazságot.        

Tágra nyílnak a szemeim a Gleeson válaszát hallgatva, és nem is igazán tudom azt hová tenni. Mit jelent az egyáltalán, hogy "kivételeseknek"? Azt hittem, hogy megbeszéltük, hogy nem találkozgat senkivel a múltjából, most meg képes ennyivel kielégíteni. Eddig is sejtettem, hogy Gillian sokkal különlegesebb volt a számára, mint bárki más, de szembesülni azzal, hogy még valami kivételes helyet is foglalt el az életében, hatalmas féltékenységgel önt el. Ezt pedig utálom, hiszen egy halott nő. Nem helyes ilyent éreznem. Vajon hány ilyen lehet még az életében? Még mindig tartja a kapcsolatot a volt párjaival?
- A kivételeseknek... - ismétlem utána egy grimasz kíséretében, és próbálok uralkodni magamon, hogy ne tűnjek még ennél is hisztérikusabbnak. Hogy mondhat nekem ilyent egyáltalán? - És ezt ki is fejtenéd, hogy pontosan mit jelent? Mégis hány olyan nő van, aki sikerült kivételes helyet elfoglaljon nálad? - mintha szándékosan akarna bosszantani, egyáltalán nem is vigyáz arra, hogy miket mond. Valahogy olyan másabb most ez a beszélgetésünk, mint a korábbiak voltak. Talán csak elfogyott a türelme, hiszen harmadjára futunk neki ugyanannak. Én is elfáradtam már egy kicsit, meguntam, hogy mindig ugyanott lyukadunk ki, de mégsem akarok ezúttal kihátrálni. Mert most sokkal fontosabb, hogy őszinte válaszokat kapjak a kérdéseimre, mint eddig valaha is volt. Nemsokára hárman leszünk. Ez elég ok ahhoz, hogy valahogy megpróbáljunk közös nevezőre jutni. Hiába nem adott még okot arra, hogy ne bizzak benne, mégis újra hatalmába kerített a bizalmatlanság. A korábban kapott válaszoktól mégsem érzem úgy, hogy ennyi lenne az egész. A Gleeson és a Nicholson szavai valahogy egymásba ütköznek, és éppen ez az, amiért nem tudom eldönteni, hogy mi az igazság. Ha Gillian jól volt, akkor minek kellettek neki a gyógyszerek? Sóhajtva csóválom meg a fejem, mert valamiért azt érzem, hogy mindegy mit mondok, Gleeson akkor sem fogja belátni, hogy nem volt helyes az, hogy gyógyszert adott annak a nőnek. Tévedni persze emberi dolog, de még csak egy apró szikráját sem látom annak, hogy lelkiismeret furdallása lenne a történtek miatt.
- Csak a munkáját végzi. Szóval igen. Valóban elég szomorú lenne, ha amiatt kéne meghaljon. - még mindig megdöbbenve figyelem Őt és talán ma én vagyok túl érzékeny, vagy csak a terhességgel fokozódtak fel az érzelmeim is, de mintha épp gúnyolódna rajtam. Úgy nézek ki, mint aki élvezi ismét átélni ezt a beszélgetést?
- Remélem, hogy nem bánom meg, hogy nem voltam mindenben őszinte. - vágok vissza rezzenéstelen arccal. Nem ezt a választ vártam. Azt kellett volna mondania, hogy lehettem volna őszinte, mert az orvos minden egyes szava, amiket még addig mondott, amíg életben volt, hazugságok voltak. Tudja jól, hogy mennyire nem szeretek átverni senkit, azt is, hogy sosem volt még dolgom a rendőrséggel, és mégis ennyire fél válról veszi. Persze nem kell megköszönnie, hiszen nem azért tettem. De akkor is annyira furcsán viselkedik. Mégis megmutatom neki az ultrahang képet, abban bízva, hogy talán az állapotom változtat egy kicsit a köztünk lévő rideg hangulaton. Próbálom leolvasni az arcáról az érzelmeit, de nem igazán tudok rá jönni arra, hogy mi járhat a fejében, mégis amikor a homlokam megpuszilja, egy rövid ideig sikerül elfelejtenem mindent, és semmi más nem számít kettőnkön kívül. Mindaddig, amíg ismét meg nem szólal. Értetlenül nézek utána és figyelem a mozdulatait, de nem igazán tudom hová tenni azt, hogy be zárja az ajtót. Mégis valami különös idegesség kerít a hatalmába. A vallomása pedig szinte letaglóz.
- Mi? - nyögöm ki nagyokat pislogva és közben próbálom megérteni, hogy mi is történik igazából. Két opció fordul meg a fejemben, miközben beszél. Az egyik az, hogy igazat mond és menekülnöm kéne, amig nem késő. A másik pedig az, hogy mindent csak azért mond, hogy végre le zárhassuk ezt az egész ügyet és megkapjam azt, amit szerinte hallani akarok. Mégis annyira ridegnek tűnik a tekintete, annyira más, mint eddig volt, hogy nehezen tudom eldönteni, hogy most mi is a valóság. Mert azt nem akarom elhinni, hogy képes lenne ennyi szőrnyűségre.
- Azért halt meg egy ártatlan nő, hogy saját magadat mentsd, mert... Mi ez a sok ostobaság? Azt akarod mondani, hogy az egész kapcsolatunk hazugságra épült? Gillian valóban okkal menekült tőled... - a felismerés szinte pofonként hat rám, ahogyan szépen lassan össze rakom az egészet fejben. Nem hazudott az orvos. Lényegében ugyanezeket mondta el, amit az imént Gleeson is. Olyan, mintha a felépített álmaim egy pillanat alatt omlanának össze, akárcsak a kártyavár. Nicholson is ártatlan volt... annyi volt a bűne, hogy túl mélyen bele ásta magát ebbe az egészbe. Na és Dan? Még csak nem is találkoztam vele, sőt szándékomban sem állt az egyáltalán.
- Milyen bérgyilkosról beszélsz? Egyáltalán honnan ismersz ilyen embereket? - kétségbeesetten túrok bele a hajamba és fordítok hátat neki, mert képtelen vagyok rá nézni. Az agyam a szívemmel harcol épp, ez pedig nem segít nekem abban, hogy megtaláljam a helyes utat. Anyira szeretem őt, hogy nem is tudnám elképzelni az életem nélküle... de ott van a szívem alatt egy gyerek, akire szintén gondolnom kell.
- Dan volt a legártatlanabb. Nem vagyok én valami árú cikk, hogy vetélytársakkal akaszkodj össze miattam. Mi ez az ostobaság? Képes voltál végig nézni, hogy magamat hibáztatom a halála miatt, miközben te... - ismét szembe fordulok vele, de ezúttal kiabálok, mert kétségbeesésembe nem is tudok mást tenni. Aztán eszembe jut, hogy a farzsebemben ott lapul a nyomozónő névjegy kártyája, amit azért adott, hogy felhívjam, ha valami mégis az eszembe jutna, vagy ha meg tudok bármit is. Képes lennék elárulni azt a férfit, akit szeretek? Még minden ellenére is...- Nem, nem, nem. Mondd, hogy ezekből semmi sem igaz. Csak azért mondod ezeket, mert megint felbosszantottalak, igaz? - ezúttal pedig a hatalmas könnycseppek is megjelennek a szememben, amik rögtön végig is folynak az arcomon. Mi a fenébe csöppentem bele? A bezárt ajtó felé pillantok, majd ismét rá. Az az én sorsom is, ami a Gilliané volt? Nem... engem sosem bántana. Mást sem. Egyszerűen képtelenség az, hogy ennyire ne lássam mindazt, ami körülöttem történik.
- Most... egy kis friss levegőre van szükségem. Kérlek nyitsd ki az ajtót. És azt hiszem, hogy egy ideig jobb lesz, ha át költözök az egyik vendégszobába. - azt nem teszem hozzá, hogy addig, amíg találok magamnak egy lakást, hiszen fogalmam sincs, hogy el akarok-e innen tűnni. Egyik részem mindennél jobban, míg a másik inkább tenne úgy, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna. Néha könnyebb tagadni a valóságot, mert hazugságban élni sokkal jobb.         

Mélyeket lélegezve igyekszem nyugtatni magam és felfogni mindazt, amiről Gleeson beszél. Mindenre fel voltam készülve, de arra nem, hogy valóban igazat fog majd adni mindennek, amelyeket én csak alaptalan rágalmaknak véltem. Igyekszem az arcát fürkészve kitalálni, hogy igazak-e a szavai, és bárhogyan is keresem azt a jóságot, amit korábban is láttam rajta, egyszerűen nyoma veszett. Pillanatok alatt sikerült romba döntenie az álmaimat, amelyeket vele együtt terveztem megélni. Mégis azt érzem, hogy minden ellenére sem tudnék elszakadni tőle. Viszont abban sem vagyok biztos, hogy tudnék abban a tudatban mellette maradni, hogy tudom, képes bárkitől megszabadulni, aki úgy érzi veszélyt jelenthet rá. Vajon tőlem is? Képes lenne bántani? Hiszen azt mondta, hogy szeret. Gilliant is szerette. A haragomat a kétségbeesés váltja fel pillanatok alatt. Még mindig nem érzem azt, hogy félnem kéne tőle, de ettől az élettől már annál is jobban. Hogyan szüljek neki gyereket így? Van egyáltalán közös jövőnk?
- Hogy érted, hogy nem jöttetek ki jól? Amiatt, mert meddő volt? Hiszen azt mondtad, hogy sosem bántottad őt. Én nem is ismerek rád. - egyáltalán nem így terveztem a mai napunkat, azt hittem, hogy mi leszünk a legboldogabb pár, hiszen azzal, hogy megfogant bennem ez az apró magzat, azt is jelenthetné, hogy közelebb kerültünk ahhoz, hogy megéljük mindazt, amit elterveztünk. Még közelebb kellett volna minket hozzon, de mi helyette csak távolabb kerültünk egymástól. A vallomásai jócskán elgondolkodtatnak azon, hogy miként kéne folytatnunk. Bármennyire is próbálom megérteni, egyszerűen nem megy. Ő meg alattomos módon még képes volt azt is végig nézni, hogy miképpen ostromolom magam amiatt, ami Dannel történt. A szavait szinte el sem hiszem. Olyan könnyedén beszél erről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne megölni valakit féltékenységből. Mintha tőlem is ezt várná el.
- Hallod egyáltalán, hogy miket mondasz? - szőrnyülködödök még mindig zavartan, miközben a szemeim ráncba húzódnak. - Én legfeljebb csak szóvá tenném, ha valami nem tetszik. Veszekednék. Toporzékolnék. De nem tudnék bántani senkit. - válaszolom meg végül a kérdését még mindig nem értve, hogy hogyan is tehette ezt fel nekem. Még csak okot sem adtam arra, hogy kételkedjen bennem. Nem is akartam találkozni vele. Honnan ismerte Dant egyáltalán? Annyi kérdés kavarog a fejemben egyszerre, hogy az már szinte bele is fájdul ebbe az egészbe. Végül pedig rádöbbennek, hogy a volt páromnak ok nélkül kellett meghalnia, és mégis csak miattam. Mert megint rosszul választottam. Megrázom a fejem, mintha abban reménykednék, hogy majd attól minden semmissé válik, mert egy újabb csalódást nem tudnék hogyan kezelni. Gleeson számomra a levegő, nélküle fuldokolnék. Talán ezért is próbálkozok meg a tagadással, abban bízva, hogy Gleeson elneveti magát, hogy minden csak egy rossz poén volt, de nem ez történik. Sőt... Még kilátástalanabbá teszi ezt az egészet. Még mindig meglepődve pillantok felé, mert még sosem volt olyan, hogy bármiben is ne járjon a kedvemben. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha a saját börtönömbe sétáltam volna önként és dalolva. Becsukom a szemeimet miközben beszél, próbálva megemészteni minden egyes szavát, de mintha még a levegő is másabb lenne a házban. Nyomasztó. Én nem szeretem a bezártságot. Térre és szabadságra van szükségem.
- Nem tarthatsz itt bezárva. - szólalok meg végül rá nézve, a tekintetemből pedig tökéletesen ki olvashatja a kétségbeesésem. - Nem fogok erről beszélni senkinek. Én... én sosem lennék képes elárulni téged. Csak egy kicsit meglepődtem. Kérlek... Ne csináld ezt. Tudod, hogy szükségem van a szabadságra. Dolgoznom kell... És a barátnőim... - pontosan hallom a hangján, hogy más mint eddig valaha volt, épp ezért keresem elő a telefonomat a táskámból, de nem adom oda a felém nyújtott kezébe, csak leengedem a sajátomat magam mellett, úgy szorítva a készüléket, mintha az életem múlna rajta. - Tudod, hogy esténként anyával csak telefonon tudok beszélni. Ha nem fog elérni... Aggódni fog. Ugyanúgy ahogyan mások is. - sóhajtok egyet, majd végül közelebb lépek hozzá, abban reménykedve, hogy bízni fog bennem, ha azt látja, hogy képes vagyok együtt működni vele. Az igazság azonban az, hogy még én magam sem tudom, hogy ezek után mit kéne tennem. Mégis szabad kezem a mellkasára csúsztatom, és bár remegek, de azért megpróbálok mégis erőt venni magamon. Nem tudom, hogy mit érzek jelen pillanatban.
- Az előbb mondtam el, hogy kisbabánk lesz. Én... Megpróbálok most úgy tenni, mintha ez a beszélgetésünk meg sem történt volna. De kérlek... Legyél olyan, mint eddig. Megijesztesz. - suttogom rá pillantva, miközben fogalmam sincs, hogy hogyan érjem el, hogy bízzon bennem. Tényleg nem szeretném őt elárulni, de az sem biztos, hogy gyereket szívesen szülnék neki. Egyenlőre azt kell elérnem, hogy ne zárjon el mindenki elől, aztán kitalálom a többit.         

Pokoli érzés szembesülni azzal, hogy az egész eddigi kapcsolatunk hazugságokra épült, és ezt csak még jobban fokozza bennem azzal, hogy azt is beismeri, hogy a Gillianről mesélt története is távol áll az igazságtól. Ennyire becsapva még soha életemben nem éreztem magam, a tudat pedig, hogy ismét mellé fogtam a pár választást illetően, kiborító. Azt hittem, hogy Gleeson lesz az a férfi, aki mellett végre békét lelhetek, de rá kell ébrednem arra, hogy az a tündérmese, amibe görcsösen kapaszkodtam, csupán csak a képzeletemben létezett, mert a valóság az, hogy a történetem sokkal jobban kezd hasonlítani a pokolhoz. Talán mégsem érdemlem meg azt a boldogságot, amit egészen idáig kergettem. Mégis elképzelhetetlennek tartom azt, hogy nélküle éljem tovább az életem. Talán ha akarnék sem tudnék ki szállni már ebből az egészből, hiszen tudtomon kívül olyan helyzetbe keveredtem, ami veszélyes. Az pedig, hogy a saját párom jelenti számomra ezt a veszélyt, megrémiszt. Az is, hogy rá kell döbbentem, hogy bármelyik percben megfoszthat engem is az életemtől, hiszen a volt szerelmet is képes volt megölje csak azért, mert szembe szállt vele.
- Ezt nem hiszem el... - túrok a hajamba kétségbeesetten, és átkozom azt a pillanatot, amikor szóba hoztam ismét ezt az egészet. Sokkal könnyebb volt minden, amíg nem tudtam semmit a mocskos ügyeiről. Ha már az elején el mondta volna ezt a sok mindent, akkor valószínűleg könnyebb lett volna döntést hoznom a kapcsolatunkat illetően. De mostanra már annyira megszerettem, hogy nem bírnám elviselni a hiányát. - Vagyis....ha nem akarok úgy járni, ahogy Gillian is, akkor alkalmazkodnom kell hozzád... - vonom le az egészből a következtetést, ami normális helyzetben nem is lenne nagy elvárás, eddig is igyekeztem mindent megtenni, hogy ne okozzak csalódást neki, viszont a tudat, hogy embereket tart sakkban és öl meg, nem igazán hiszem, hogy bele férne az életembe. Ott ragadtam az érzelmeim csapdájában, és nehéz rendet raknom a fejemben kavargó gondolatok között. Egyszerre akarok menekülni és maradni az oldalán. Menekülési utat egyenlőre nem látok, a maradásommal és hallgatásommal viszont ugyanolyan bűnőssé válok, mint Ő. Annyira távol áll tőlem az ilyen világ. Mégis azt feltételezi rólam, hogy képes lennék bántani bárkit is féltékenységből. Tisztán értem a szavai mögött megbújó gúnyt, így inkább próbálom azt elengedni a füleim mellett. Túl sok ez már így is egyszerre. Nem elég, hogy úgy beszél arról, hogy gyilkos, mintha az teljesen normális lenne, de még a házból sem szándékozik ki engedni, mintha valami rab lennék, akinek a sorsa tőle függ.
- Azért nem, mert nincs jogod hozzá. Nem dönthetsz az életemről... - egyre jobban halkul el a hangom, meg azt sem hiszem el, hogy magyarázatot kell adnom arról, hogy miért van jogom a szabad élethez. Pillanatok alatt vált valaki olyanná, akit mintha csak most ismernék meg, pedig hónapok óta együtt élek vele. Hogy lehettem ennyire vak, hogy nem láttam az igazság mögé? Ki tudja még mindig mennyi minden van, amiről nem tudok. Talán nem is akarok már tudni semmi többet. Csak valahogy szeretném elérni, hogy bízzon bennem, mert nem akarok egy arany kalitkába zárt madár lenni.
- Én már nem tudom, hogy kik vagyunk egymás számára... - vallom be, hiszen olyan, mintha két idegen lennénk, akiknek teljesen mások az elképzelései a jövőt illetően. Pedig azt hittem, hogy ugyanazt akarjuk mindketten. Családot alapítani hazugságok és korlátozások nélkül. - Hogyan bizonyítsam be? A szavamon kívül nem tudok más garanciát adni. De akkor sem gondolom, hogy ez a megoldás mindenre. Meddig akarsz kísérgetni mindenhová? Na és ha te kell el menj valahová? Ezentúl mindig magaddal cibálsz mindenhová, mintha valami rab lennék? Gleeson... Ez nem szabadság. - még mindig próbálom meggyőzni őt arról, hogy nem biztos, hogy ez a megoldás a kettőnk helyzetére, meg úgy mindenre, holott én magam sem tudom, hogy mit szeretnék. A szívem egyértelműen képes hűséget fogadni neki, és elnézni neki minden rosszat, az eszem viszont azt diktálja, hogy ez nem helyes. Ezért is nem adom oda végül neki a telefonomat, úgy szorítom azt magamhoz, mintha az életem múlna rajta. A telefonom egy fajta biztonságérzetet nyújt a számomra.
- Nem fogom felhívni a rendőrséget. Én nem tudom, hogy mit tegyek, hogy elhidd nekem. Hisz épp egy rendőrrel beszéltem az imént is. És minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy ne keveredj bele semmibe. - még mindig próbálom őt meggyőzni, bár az igaz, hogy akkor még nem is voltam ennyire képben mindennel. Bár csak most sem lennék. A zsebemben lapuló névjegykártyáról pedig továbbra sem áll szándékomban beszélni. Sosem tudhatom, hogy mikor lesz arra szükségem. Gleeson nagyon meg változott pillanatok alatt. Vagy csak én nem láttam eddig a valóságot a naivságom miatt. - Mit jelent az, hogy élve nem mennének el? Nem csinálhatod ezt. Ugye nem fogod bántani azt a nyomozónőt? Csak a munkáját végezte. Nem ölhetsz meg mindenkit, aki fel veszi velem a kapcsolatot. - szeretném ha vége lenne végre ennek a rémálomnak, amelyből úgy túnik, hogy nem tudok felébredni. Az egyetlen megoldásnak pedig azt látom, ha úgy teszek, mintha minden még mindig rendben lenne köztünk. Ő nem rendelkezik gyilkos hajlamokkal, én pedig továbbra is szerelmesen hiszek abban, hogy a sorsom mellette csakis jó lehet. Ezért is próbálok meg közelíteni hozzá, és amikor az arcomhoz ér, egy pillanatra ismét azt a férfit látom a tekintetében, akibe bele szerettem. Ez egy kicsit megnyugtat, de azért azok a hangok sem csillapodnak teljesen, amelyek arra ösztönöznek, hogy meneküljek, amíg nem lesz késő. A gyerekünk érdeke is lenne.
- Én is szeretlek. De muszáj lesz megváltoznod. Értem. És a kisbabánkért. - pillantok rá egy rövid ideig, miközben a telefonomat a farzsebembe csúsztatom, oda ahol a névjegy kártya is pihen, hogy az a kezem is felszabadulhasson, amellyel eddig görcsösen szorítottam a biztonságot nyújtó készüléket, így azzal is megérínthetem őt óvatosan, majd a nyakába temetem az arcomat, magamba szívva az illatát, amelyet annyira szeretek. - Másképp én... Nem tudom, hogy hogyan tudnék az életednek a részese lenni. Úgy értem... Már nem is látom a jövőnket. Azt mondtad, hogy Gillian lázadt ellened. Én nem szeretnék. De azt te is tudod, hogy nem biztos, hogy meg tudok ezzel bírkózni. Nem akarom, hogy embereket bánts. - minden reményem már csak abban maradt, hogy valóban szeret engem annyira, hogy rendes ember lesz belőle. Olyan, amilyennek előttem mindig mutatta magát. Ha ez így lesz, akkor talán meg tudom bocsátani azt, amiket nem olyan régen be vallott. Még a Dan megölését is, mert azt hiszem, hogy az fáj a legjobban.       

Annak ellenére sem sikerül teljesen megnyugodnom, hogy Gleeson megígérte, hogy változni fog. Egy olyan oldalát láttam, amelyiket sosem szerettem volna, és az annyira össze zavar, hogy abban sem vagyok biztos, hogy képes leszek rá továbbra is úgy nézni, mint korábban. Pedig nagyon szeretem és még minden ellenére sem szeretném, ha külön válnának az útjaink. Hiszen Ő az a férfi, aki mellett megtapasztalhattam, hogy milyen érzés igazán nőnek lennem és, aki annak ellenére is szeret, hogy nem vagyok tökéletes. Egyszerűen elfogadott olyannak, amilyen vagyok. De vajon én is el tudom Őt fogadni? Embereket ölt meg, folyamatosan hazudott mindenben amióta ismerjük egymást és még arra is képes lenne, hogy megfosszon a szabadságomtól, ami számomra igencsak fontos. Szerencsémre arról legalább sikerült meggyőznöm, hogy a telefonomat ne vegye el, ezt kihasználva vettem magamhoz néhány dolgot, hogy pár napra át költözhessek a vendégszobába, mert szükségem van egy kicsi egyedüllétre ahhoz, hogy tisztába tudjam tenni a gondolataimat. Ezt is megértette, és bár féltem attól, hogy erőszakoskodni fog, de nem úgy történt, emiatt pedig csak még biztosabb lettem abban, hogy engem sosem tudna bántani. Talán mégis csak fontosabb vagyok a számára, mint Gillian valaha is volt. Egy ideig csak csalódottan a gondolataimba merülve ülök az ágy szélén, az ajtót figyelve, mintha attól tartanék, hogy meggondolja magát Gleeson és mégis magához veszi a telefonomat, annak ellenére is, hogy nem akarom azt oda adni, aztán engem is átvonszol maga mellé, ahol a helyem lenne. De nem nyílik az ajtó, így megkönnyebbülten sóhajtok fel egy idő után és küldök egy üzenetet Pruenak, bár azt azon nyomban meg is bánom, amint vissza ír. Annyit írtam, hogy ha néhány napig nem jelentkezek, vagy nem tud elérni, akkor jöjjön el hozzánk, ez pedig neki elég is volt ahhoz, hogy mindenféle ostoba kérdéssel halmozzon, amelyekre már nem is tudok mit válaszolni. Mert az igazságot nem írhatom meg, hazudni pedig nem tudok. Főleg neki nem. Végül pedig csak ruhástól, úgy ahogy vagyok fekszem fel az ágyra, kucorodok össze átölelve a térdemet, ejtek néhány könnycseppet, amíg el nem ér az álom. Ilyen kimerült rég nem voltam, ezt még akkor is érzem, amikor az ablakon beszűrődő reggeli fény bevilágítja a szobát. A fejem hasogat, a szemeim pedig mintha nem bírnának kinyílni. Bár nem tudom, hogy hány óra lehet, de úgy érzem magam, mintha átgázolt volna rajtam egy úthenger. Ásítva próbálok nyújtozkodni, és csak akkor eszmélek rá arra is, hogy nem vagyok egyedül. Meztelen bőröm szorosan simul hozzá a Gleesonéhoz, a combjaink összefonódva, és úgy ölelem Őt, mintha az este semmi sem történt volna. Ez a szituáció egyébként igazán normális, szinte minden reggel egymást ölelve ébredünk, szenvedélyetől fűtve, most azonban pontosan tudom, hogy ennek nem kéne így lennie. Óvatosan nyitom ki a szemeimet végül és szótlanul próbálok vissza emlékezni arra, hogy hogyan kerültem vissza a szobánkba, végül pedig, mint akinek el ment az esze húzódok el tőle és ülök fel az ágyban, eltakarva meztelen testem előle, mintha még sosem látta volna azt. Mintha egy részegen történt egyéjszakás kaland áldozata lennék épp. Semmire nem emlékszem abból, hogy hogyan kerültem ide, ahogyan azt sem értem, hogy miért vagyok ruha nélkül. Azokra viszont igen, amiket mondott és arra is, hogy egy másik szobában feküdtem le. Vagyis azt hiszem.
- Mit keresek én itt? A ruháim... miért vagyok meztelenül? - a hangom ismét hisztérikus és ha eddig nem volt még felébredve, akkor majd ettől biztosan fel fog, mert egyáltalán nem suttogok. Egyik kezemmel szorosan magam előtt tartom a takarót, a másikkal pedig a  fejemhez kapok, hiszen a hírtelen felülésem miatt még sokkal jobban fáj. Be csukom a szemeimet abban bízva, hogy az egy kicsit megkönnyít majd, próbálok vissza emlékezni az éjszakánkra, de minden tiszta homály. Egyszerűen nem értem, hogy miért nem ott vagyok, ahová lefeküdtem.
- A fejem... iszonyúan fáj. - könyökölök rá a felhúzott térdeimre, majd eltemetem arcomat a tenyerembe. Még mindig nem tudom, hogy mi történt. - Én...semmire sem emlékszem. Csak arra, hogy te... annyi mindent mondtál. Azt mondtad, hogy hagysz egy kicsi teret. Akkor mégis miért vagyok itt? - pillantok rá végül zavartan, mert tényleg próbálom megérteni, hogy hogyan kerültem ide és azt is, hogy miért nem emlékszem arra. Nem is ittam alkoholosat, amitől elfelejthettem volna. Nem tennék olyant, hiszen a szívem alatt ott van a kisbabánk. Sosem tudnék neki ártani. Valami mégsem stimmel velem.       

Látva Gleeson arcán a érthetetlenséget egy kicsit elbizonytalanodok, de annyira mégsem, hogy ne tudjam miről beszélek. Egészen biztos, hogy nem ebben a szobában feküdtem le és az is, hogy ruháson aludtam el, mert nem volt lelkierőm ahhoz, hogy magamra vegyem a hálóingemet. Hogy történhetett ez meg? Azt mondanám, hogy Gleeson hozott át ide, hogy a tudtomra adja, hogy csakis az Ő akarata érvényesülhet, viszont arra egészen biztos felébredtem volna. Egyébként sem vagyok olyan mélyen alvó, nagyon könnyen felébredek bármilyen aprócska neszre is. Észre vettem volna, ha át hoz maga mellé. Ahogyan azt sem felejteném el, hogy mit csináltunk az éjszaka. Minden egyes szeretkezésünk mélyen az emlékezetemben van, hiszen fantasztikus örömökben tud részesíteni. Kiérzem a hangjából, hogy szórakozik rajtam, amikor azzal vádol, hogy éjszaka én vetkőztem le, nyílván poénkodni próbál, csak épp ehhez most nem vagyok formámban. Túl sok minden kavarog a fejemben ahhoz, hogy reagálni tudjak a megjegyzésére.
- Szombat? Mégis mennyi az idő? Hogyan aludhattam így el? - általában korán kelő vagyok, így még inkább nem értem, hogy mi is történik velem. Még így is fáradtnak érzem magam. Talán csak a terhesség velejárója lehet. Elfordítom a fejem amikor Gleeson meg akar csókolni, mert még az este eldöntöttem a vallomásai után, hogy egy kicsi távolságot tartok tőle. Ezért is nem értem, hogy hogyan csábulhattam el ennyire. Miért nem vagyok képes vissza emlékezni semmire? A fej fájásom pedig csak még jobban megnehezít mindent, gondolkodni sem tudok az miatt. Az ágynak dőlve, még mindig magam előtt szorongatva a takarót figyelem Őt, miközben az arcomhoz ér, szinte nyoma sincs rajta annak a férfinek, aki a tegnap este volt. Ismét olyan gyengédnek és barátságosnak tűnik. De ez akkor sem változtat azon a tényen, hogy... embereket ölt. Bár néha kicsit nehézkes felidéznem a beszélgetéseinket, olyan, mintha minden össze lenne mosódva az elmémben, de akkor is belém vésődtek a szavai.
- Remélem, hogy tényleg csak a front. - még huszonnégy órája sincs annak, hogy tudomást szereztem arról, hogy állapotos vagyok, és máris hajlamos vagyok arra, hogy mindenféle rosszra következtessek. Talán azért, mert egyébként ritkán szokott fájni a fejem, ennyire pedig főleg nem. Bár azt mondták, hogy a terhességgel sokat változik a női szervezet is, talán csak ehhez köthető a dolog. Bár arra nem ad még mindig magyarázatot, hogy miért nem értem azt, amiről Gleeson beszél. Mintha teljesen más történt volna, mint amire én magam vissza emlékszem.
- Emlékszem. De nem rémlik, hogy késő lett volna akkor. - a hajamba túrok miközben tovább beszél és makacsul rázom meg közben a fejem. Valóban változásra kértem, de valami más miatt. Vagy mégsem? - Nem. Nem a munka miatt kértelek változásra. Te... te mindenfélét mondtál nekem. Azt mondtad, hogy...hogy megölted őket.. Gilliant és Dant. Nicholsont is. Mi ez a játék? Azt mondtad, hogy nem mehetek sehová...el akartad venni a telefonomat. Veszekedtünk. Aztán megígérted, hogy...hogy megváltozol. Át költöztem az egyik vendégszobába. Miért vagyok akkor itt? - Két kezemet a halántékomhoz szorítom és próbálok ismét felidézni fejben mindent, mert számomra érthetetlen az, hogy miért beszélünk ketten kétfelé. Kérdésére megrázom a fejem, hiszen semmi sincs rendben. - Gleeson...én nem ittam bort. - pislogo felé nagyokat, hiszen elég felelőségtudatosnak tartom magam ahhoz, hogy ilyesmit ne csináljak így, hogy egy másik életért is felelősséggel tartozom. Mégis a boros poharak és üveg látványa egyértelműen azt bizonyítja, hogy neki van igaza. Tényleg boroztunk volna? De hisz én sosem szoktam annyit inni, hogy ne tudjam, hogy mit csinálok, főleg, hogy ne tudjak vissza emlékezni.
- Hogyan engedhetted, hogy olyan sokat igyak? És ha valami történt a babával? - még könnyel is megtelik a szemem, közben pedig megfeledkezve a saját magamnak tett ígéretemről csúszok közelebb hozzá és temetem arcomat a nyakába. - Segíts kérlek, hogy elmúljon ez az érzés... Semmit sem értek. - a hangom kétségbeesett, pont olyan, mint aki tőle várja a megoldást. Az nem lehet, hogy teljesen másra emlékszem, mint amiket elmesél. Nem őrülhettem meg ennyire. - A telefonom... az este írtam Pruenak. Tudom, hogy minden úgy van, ahogyan arra emlékszem. Vagyis próbálok emlékezni. - mert biza eléggé össze vannak zavarodva az emlékeim, de abban biztos vagyok, hogy beszéltem a barátnőmmel így hamar el is húzódok tőle, hogy az ágy szélére ülve pillantsak körbe a telefonomat keresve, ami még mindig ott lapul a földre dobott nadrágom zsebében. Óvatosan állok fel, már nem is törődök a meztelenségemmel, és le hajolok, hogy el vehessem a készüléket, közben pedig az is feltűnik, hogy nincs ott a névjegykártya, amit az a nyomozónő adott. Mégsem teszem azt szóvá, hiszen ha valahová kiesett, nekem kell előbb megtalálnom. Vissza ülök végül az ágyra, egyik lábamat magam alá húzva, és a telefonomban próbálom az üzenetek között megkeresni azt, amit Prueval váltottam. De semmi. - Ez nem lehet... - suttogom saját magamnak inkább, majd vissza nézek Gleeson felé még mindig zavartan. - Nem őrültem meg Gleeson. Tudom, hogy írtam neki. Fel hívom és Ő majd megerősít ebben. - muszáj, hogy valaki megerősítse bennem azt, hogy nem velem van a gond. Ez nem is lehet csak a bor. Ismét rá szorítok mindkét kezemmel a halántékomra, le rakva a telefont magam mellé, mert mielőtt felhívnám a barátnőmet szükségem van arra, hogy össze szedjem magamat. Ennyire szétszórtnak még sosem éreztem magam.       

Még annak ellenére is fáradtnak érzem magam, hogy a kelleténél többet aludtam. Ezzel persze igazából gond sem lenne, hiszen hétvégén legalább be vezethetnénk a lustálkodást, főleg az állapotomra való tekintettel figyelnem kell most sokkal jobban magamra. Több pihenésre, egészséges ételekre és nyugalomra lenne szükségem. inkább csak annyi zavar jelenleg, hogy semmi sem úgy van, mint ahogyan lennie kéne. Nem kéne itt lennem Gleeson mellett, főleg nem meztelenül. Semmit sem értek abból, ami történik. Most akkor mi ez az egész köztünk? A tegnap még gyilkosnak állította be magát, ma meg úgy tesz, mintha minden rendben lenne a kapcsolatunkkal. Velem is goromba volt és féltem tőle. Most is félek, bár látszólag éppen olyan, mint amilyennek megismertem, nincs benne semmi abból, amiket az este láttam rajta. Mégsem hagyom, hogy megcsókoljon, mert még saját magamban sem vagyok biztos.
- Nem terveztünk semmit. Az együtt alvást sem, Gleeson. Azt mondtuk, hogy távolságot tartunk egymástól. - emlékeztetem, mert úgy tűnik, hogy ezt mégsem teljesen értette meg. Ahogyan én sem, hiszen saját magam meghazudtolva adtam neki magam ismét az éjjel. Legalábbis minden jel arra utal, hogy egy felejthetetlen éjszakán vagyunk túl, amire valahogy képtelen vagyok vissza emlékezni. Bárhogy is próbálom, nem tudom össze rakni a fejemben lévő kép kockákat. A vendégszobából mégis hogyan kerültem ide? Az igaz, hogy szeretem őt, nehezemre esik nem közeledni hozzá, de a tény, hogy szemrebbenés nélkül embereket öl, egy kicsit elbizonytalanított. Főleg úgy, hogy gyerekünk is lesz, akinek természetesen nem is szánok egy ilyen életet.
- Arra emlékszem, hogy egy kicsit elhúzódott az idő. Hiszen az a nyomozónő annyi mindent kérdezett. Még biztosan fel fog keresni. Nem tudom, hogy hogyan hazudjak neki rólad...rá fog jönni. - mert nem tudok és nem is szeretek hazudni senkinek, azzal pedig, hogy be vallotta, hogy több ember életét is el vette és piszkos ügyei vannak, a cinkos társává tett. Vagy hallgatok róla és az életet választom, vagy... vagy úgy végzem, mint Gillian is. Bár sokkal engedékenyebb volt velem, mégsem bízok most már annyira benne, hogy el is higyem azt, hogy ez így fog maradni. A szemeim még ki kerekednek, ahogyan ameglepettséget ismét látom a szemében. Mi a franc ez az egész?
- De tudtad. Te ölted meg. Miért csinálod ezt? - zavartan túrok bele a hajamba és próbálok közben rá jönni, hogy mi az igazság, de a szavaival újra eléri, hogy kételkedjek saját magamban és abban, hogy nem vagyok bolond. Tényleg álmodtam volna? De hisz meg tudom különböztetni az álmokat a valóságtól. Bár az igaz, hogy az elmúlt időszakban olyan sokat lovagoltam ezen a témán, hogy sokszor akaratom ellenére is azon kattog az agyam, hogy vajon milyen ember is az a férfi, akivel az egész életemet készülök leélni. - Nem lehetett csak egy álom. Együtt beszéltünk róla és...olyan valóságos volt. Mi történik velem? Nem akarok pszichológust. Az igazságot akarom. - a hangom egyre kétségbeesettebb és egyszerűen bosszant, hogy nem tudom eldönteni, hogy nekem vagy neki van igaza. Ha már egyszer bevallotta mindezt, akkor mégis mi értelme most tagadnia? Miért ilyen zavarosak az emlékeim? Másra emlékszem, mint amiket Gleeson mond. Még a nevetése is olyan őszintének tűnik. Biztosan azt hiszi rólam, hogy el ment az eszem. Tényleg el ment volna?
- Be zártad még az ajtót is. Azt mondtad, hogy nélküled sehová sem mehetek, mert félsz attól, hogy elárullak. Tényleg nem a valóság volt? Vagyis oda mehetek és akkor amikor akarok? - hisz eddig sem korlátozott soha semmiben. Megrázom a fejem ismét, mintha a zavart szeretném kiűzni onnan, hiszen igazat mond. Tényleg le kellett tiltanom a Nicholson számát, de az nem most történt. Nem az este. Vagy mégis? - Nem...én nem konzultáltam senkivel. Emlékszem erre, de az nem az este történt. Akkor még Limerichben voltunk. Vagyis fogalmam sincs. - a boros üveg, meg a két használt pohár igencsak el bizonytalanít újból, és fel nem tudom fogni, hogy hogyan lehettem ennyire felelőtlen. Még egy pohárral is tilos lenne meginnom. Olyan régóta vágyom erre a kisbabára és mégis képes voltam inni. Annyit, hogy még a memóriámat is össze zavarta. Valóban nem kell nekem sok ahhoz, hogy a fejembe szálljon, de ilyen még akkor sem történt velem sosem. Mindig tudom, hogy mennyi az elég, és arra sem lennék képes, hogy ártsak a bennem lévő kisbabának. Az rendben van, hogy örülök neki, de borral megünnepelni azt? Hogyan lehetek ilyen ostoba?
- Mi lesz, ha történik valami a gyerekünkkel? Muszáj el mennünk az orvoshoz, hogy megnyugodjak, hogy jól van. Ugye nem kevertél bele semmit a borba? Mert valami nem normális történik velem. Nem emlékszem még arra sem, hogy mi ketten... szóval fogalmam sincs, hogy miért vagyok melletted, amikor egy másik szobába feküdtem le. És ez biztos. Minden máshogyan történt a fejemben, mint ahogyan te mondod. Sosem éreztem még ilyet. - okkal gondolom azt, hogy bele is keverhetett valamit az italomba, hiszen Ő maga vallotta be, hogy mit tett Gilliannel és Dannel. Mégis megkérdőjelezem saját magamban az egészet ismét, mert még a telefonomban sem találom azt az üzenetet, amit a barátnőmnek írtam. Talán tényleg csak egy rossz álom volt minden, amiből szerencsémre sikerült felébrednem, és már csak el kéne engednem a dolgot. Sokkal jobb lenne, mint azzal a tudattal élni, hogy a szerelmem nem jó ember. Bár először kicsit össze rezzenek, amikor megölel, de végül rá jövök, hogy mennyire szükségem van erre, így csak hozzá bújva bólintok a szavaira. Igaza van. Nem lenne jó ilyen frusztráltan felhívnom Pruet, mert Ő hajlamos egyébként a falra festeni az ördögöt. Muszáj össze szednem magam. Talán a meleg fürdő valóban segíteni fog abban, hogy helyre álljon az elmém, ami jelenleg a valóságot képtelen megkülönböztetni a képzelettől.
- Igazad van. A meleg fürdő segíteni fog. Ugye nem lesz gond, ha ma nem főzök semmit? Egyszerűen nincs hozzá erőm. Nagyon fáradt vagyok és ez a fej fájás is megőrjít. A gondolataim pedig... sosem voltam még ennyire össze zavarodva. - sóhajtom még mindig szorosan hozzá bújva könnyes szemekkel, amelyeket csak akkor törülök meg, amikor elhúzódok tőle. Egy kis ideig csak a tekintetében elveszve igyekszem felfedezni a vonásait, hogy azok hátha segítenek abban, hogy rá jöjjek, hogy milyen ember is, de nyoma sincs annak, amilyenre az estéről emlékszem. Mégis olyan élénken tűnnek fel előttem az emlékképek és a szavait is tisztán hallom, amelyeket nekem mondott.
- Fürdés után majd felhívom Pruet is. Ő megerősít abban, hogy valóban beszéltünk. Úgyis biztosan aggódik már, mert...nem válaszoltam a kérdéseire. - ahogyan ki ejtem a szavaimat, hírtelen mintha én magam sem érteném már, hogy miről is beszélek, így csak ismét megrázom a fejem és végül egy legyintéssel csak magamhoz veszek néhány tiszta ruhát, aztán eltűnök a fürdőszobában, abban reménykedve, hogy a forró víz lesz az, ami megnyugvást ad a számomra, de valójában Gleesonra van a legnagyobb szükségem. Arra a felére, amelyikbe bele szerettem, és amelyikről soha nem is feltételeztem azt, hogy képes lenne embereket ölni.