Pár napja azon vagyok, hogy elintézzem azt, hogy nélkülem is bóldoguljanak egy hétig úgy a múzeumban, mint a régiségkereskedésben, és szerencsémre sikerült is mindent időben elintézni, hiszen a szívem szakadt volna meg, ha le kéne mondanunk az útunkat Írországba. Nagyon fellelkesített ez az ötlet, és örülök, hogy Gleeson soha semmit nem felejt el, amit nekem ígér. Egész héten izgatott voltam az utazásunk miatt, hiszen pontosan tudom, hogy ez mennyire fontos Gleesonnak, én meg csak egyszerűen szeretném megismerni azt a helyet, mai a szülőfüldje. Mindenki ragaszkodik az otthonához, az ember igazából mindegy, hogy hol telepedik le végül, a szíve úgyis mindig oda fogja vissza húzni, ahová valójában tartozik. Nekem is nagyon sokszor hiányzik Párizs, az anyám, az ottani kúltura, és bár nem terveztem végleg New Yorkban maradni, de így, hogy ennyire komolyra fordult a kapcsolatunk, nem valószínű, hogy valaha haza is térnek végleg. Gleeson nélkül semmiképp. Igyekeztem mindent bepakolni, amire ott szükségem lehet, bár abban csak reménykedek, hogy semmit nem felejtettem ki közben, mert az előző nap ismét adtam egy esélyt annak az orvosnak, holott megígértem, hogy nem találkozok vele többé. Nem is akaratam, de mivel folyamatosan hívogatott annak ellenére is, hogy nem vettem fel a telefont végül mégis válaszoltam a hívására, és kész érvekkel rá vett arra, hogy ismét találkozzak vele. Az pedig egy kicsit alább vett a lelkesedésemből is, bár igyekeztem ezt kevésbé ki mutatni magamon. Nem szeretnék ismét veszekedni Dr. Nicholson miatt, mert nem biztos, hogy ezúttal is jóvá tudnám tenni, ha valami ostobaságot vágok a Gleeson fejéhez. A repülőúton nagyon csendes voltam, valahogy nagyon hosszúnak is tűnt az végig, talán azért is döntöttem az alvás mellett, hiszen addig sem kattogott felesleges hülyeségeken az agyam. Már csak azt kell kibírnom, hogy ne mutassam ki magamon továbbra se a bennem lévő kételyeket. Az orvos ugyanis ismét a tudtomra adta azt, hogy mennyi mindenen kellett végig mennie Gilliannek a szerelmem mellett, hogy hány ember haláláért felelős, és hiába próbáltam kiállni mellette, de a végén ismét célt ért, én meg újból nem tudom, hogy mire kéne gondolnom.
A repülőről le szállva azonban egy kicsit mégis engedek a lelkesedésemnek, mert a látvány egyszerűen magával ragad. Még sosem jártam Írórszágban sehol, pedig igazán szeretek utazgatni. Bár próbálom ki zárni az elmémből az orvossal való beszélgetésemet, de miközben végig haladunk a kanyargós utcákon, bár közben ide oda jár a tekinettem, nézelődök, de folyamatosan azon gondolkodok, hogy hogyan tudhatnám meg a valóságot úgy, hogy ne kelljen ismét csak vádaskodnom? Azt hiszem, hogy abba a házba fogunk menni, amelyikben felnőtt, talán ott találhatok valamit... vagy szóba állhatnék egy szomszéddal, aki egész régről ismerheti. Bár azt nem tudom, hogy hogyan valósíthatnám meg feltűnés nélkül. Vajon lesz lehetőségem rövid ideig magamra maradni? Gondolataimból a Gleeson szavai térítenek vissza a valóságba, és nagyokat pislogva nézek rá, mint aki azt sem tudja, hogy épp mi történik körülötte, végül pedig megköszörülve a torkomat engedek meg egy mosolyt magamra. Nem szabad ilyen feltűnően elmerengjek.
- Gönyörű szép itt minden. - szólalok meg végül ismét körbe pillantva, de valahogy olyan idegennek érzem magam itt. Aztán ismét Gleesonra nézek és azon gondolkodok, hogy hogyan lehetne olyan rossz ember, mint amilyennek ismét fel akarták tűntetni a szemeim előtt. Hiszen engem a tenyerén hordoz. Szavaira bólintok, mert egy kávé valóban jól esne most, meg a süteményt is egészen megkívántam, pedig nem is vagyok annyira édes szájú. Néha napján eszembe jut, de most, hogy szóba hozta valóban megennék valami édeset.
- Nem hiányzik neked, hogy vissza térj ide végleg? - szólalok meg végül, amint le nyelem a számban lévő süteményt, ami valami elképesztően finom. - Én sokszor vágyok vissza Párizsba. - sütöm le a szemeimet ismét a süteményt piszkálva, és minden erőmre szükségem van, hogy magamba tartsam mindazt, amivel megtöltötték a fejem. Nem ronthatom el ennyire ezt a fontos napot. - Mindig ott akarsz maradni New Yorkban? Úgy értem, hogy... én arra gondoltam, hogy anyát magamhoz venném. Már nem fiatal és jobban örülnék, ha a közelemben lenne. Bár az igaz, hogy nem nagyon akar elszakadni az otthonától.. -  ismét megköszörülöm a torkomat és veszek egy mély levegőt is közben, hogy végre vissza térjen a valódi mivoltom. A félig mevett süteményemet végül csak el taszítom magam elől, mert bár nagyon ízlik, de azt hiszem, hogy ennyi egyenlőre elég belőle.
- Igazán finom, de remélem nem akarsz felhízlalni. - mosolygok rá végül, és haragszok saját magamra, hogy sikerült már megint bedőlnöm annak a sok hülyeségnek, és, hogy megint felesleges dolgokon jár az agyam, miközben csak annyit kéne tennem, hogy élvezzem azt, hogy egy hétig ismét csak ketten lehetünk, kötelezettségek nélkül.         

Én tényleg nagyon örülök annak, hogy épp itt vagyunk a Gleeson szülőföldjén, és annyira szeretném magam lelkesebbnek is mutatni, viszont folyamatosan előttem van mindaz, amiket az orvos ismét a tudtomra adott. Bárcsak képes lettem volna nemet mondani és nem ki menni vele találkozni. Le kellett volna tiltanom igazából a számát is, hiszen így nem tartottam be a szavamat. Megígértem a szerelmemnek, hogy soha többé nem veszem fel a telefont az orvosnak és, hogy nem engedem senkinek, hogy közénk álljon. Ehhez tartom is magam valamilyen szinten, viszont újra elbizonytalanodtam, és képtelen vagyok arra, hogy ezt el is rejtsem. Bár mosolygok miközben Gleeson hozzám beszél és igyekszem a szavaira is koncentrálni, de közben másfelé is kattog az agyam. Bízok abban, hogy ez nem fog neki feltűnni.
- Hm... az embert egy kicsit szerintem mindig vonza az otthona. Vannak még olyan szomszédaid, akik gyerekkorod óta ismernek? Szívesen el beszélgetnék valaki olyannal, aki vicces történeteket mesél arról a korszakodról. - szélesedik még nagyobbra a mosolyom, és ez annyira nem is hazugság, hiszen valóban kíváncsi vagyok arra, hogy miképpen élt itt gyerekként, azonban természetesen a fő célom az, hogy valamit megtudjak arról, hogy lehete-e valóság alapja mindannak, amiket Dr. Nicholson mesélt. Talán van olyan ember, aki tudna az ilyesmiről bármit is mesélni. - A karrier építés nagyon fontos. Ha gyerekünk lesz akkor fogalmam sincs, hogy hogyan fogok tudni minden szerepben helyt állni. Nem szeretném, hogy dadák neveljék fel helyettem...de viszont dolgoznom is kéne. Mert szeretek. - sosem voltam az a fajta nő, aki másoktól várná el azt, hogy el tartsák, nem is azért tanultam olyan sokat, hogy ne alkalmazhassam a tudásomat, viszont egyre gyakrabban gondolok arra, hogy mi lesz majd akkor, ha egyszer kisbabám lesz. Legtöbbször reggeltől estig dolgozok, ez pedig a gyerekneveléssel nem nagyon fér össze. Nem is bírnék tőle el szakadni olyan hosszú időre. Minden gyereknek szüksége van az anyjára, én pedig annyira vágyok már egy saját babára, hogy nem is tudnám őt sokáig el hagyni. Jól esik azt hallanom tőle, hogy szereti azt a helyet, ami számomra az otthon jelenti, és ha nem lenne bennem ennyi kétség akkor minden bizonnyal, nem törődve azzal, hogy hány ember vesz körül hajolnék át az asztalon és csókolnám meg. De nem teszem ezt, mert annál sokkal zavartabb vagyok jelenleg. Annyira nem szeretnék csalódni benne.
- Számomra annyira nem fontos a hírnév. Szerintem könnyedén tudnánk alkalmazkodni anélkül is, hogy bármit előre elterveznénk. - sosem az érdekelt, hogy az emberek beszéljenek rólam, vagy felnézzenek rám, csakis az volt a célom mindig, hogy meg tudjam alapozni a saját jövőmet, hogy ne szenvedjek hiányt semmiben, és ha majd egyszer családom lesz, gyerekeim, akkor nekik se kelljen azt mondanom, hogy bármit is ne engedhetnék meg nekik. Bár az igaz, hogy Gleesonhoz képest az én keresetem édes kevés, de mégis tökéletesen elég, hogy ha majd úgy alakulna bármi is, a saját lábamon is meg álljak, még úgy is, ha esetleg arra gyerekünk is lesz. Nem tudom miért gondolkodok ilyen negatívan igazából... biztosan az orvos által rám gyakorolt hatás az oka. - De talán anyát rá vehetném mikor oda megyünk hozzá látogatóba, hogy el jöjjön velünk New Yorkba. - fűzöm ezt még hozzá, hiszen elég nagy házban élünk, szerintem senkit nem zavarna az, ha ő is velünk élne. De persze erről nem dönthetek egyedül, hiszen az nem az én lakásom. Csak úgy valamiért az eszembe jutott.  A süteményt azonba félig eszem meg csak, a többit pedig eltolom magamtól, mert valamiért nem esik jól tovább. Persze nem félek annyira attól, hogy elhíznék, szerencsére olyan adottságokkal lettem megáldva, hogy ha az is lenne a célom, hogy gurulásig növeljem magam, sem jönne össze. A viccén kuncogni kezdek, de nem igzaán szívből, mert az orvos szavai alapján, valahogy ez nem is tűnik annyira poénosnak így. Bár a kemence az lehet, hogy túlzás azért.
- Egy süteménytől most még tényleg nem lehet gond, de... ha majd egyszer terhes leszek? Nem valószínű, hogy így marad az alakom. Sok nő utána is évekig kínlódik, hogy vissza nyerje a formáját... Mi lesz ha elhízva maradok, és már nem fogsz szeretni? - pillantok rá kicsit zavartan, és szerintem ez egy kicsit minden nő félelme is, nem csak az enyém. Attól persze azt a gyereket szeretném, de néha elgondolkodok ilyesmiken is.
- Nem... vagyis még nem szeretnék. Csak néha gondolkodok rajta. De én ott vagyok boldog, ahol te is vagy. - mosolygok rá és közben azon gondolkodok, hogy el kéne-e mondanom neki, hogy beszéltem ismét az orvossal, vagy inkább tartsam meg magamnak, hogy ne veszekedjünk. Idegesen jár az asztal alatt a lábam is, de azért a mosolyomra igyekszem, hogy rajtam maradjon. - Örülök, hogy egy kerek hétig csak egymással leszünk elfoglalva. Hiányzott már ez. - ez valóban igaz, mert legalább erre a kis időre senki nem tudja beárnyékolni a boldogságunkat. Legalábbis remélem.         

Egy kicsit szégyellem magam azért, mert a valódi célom a szomszédai megismerését illetően inkább az, hogy olyan információkat tudjak meg, amik alátámasztják az orvos szavait, vagy inkább, hogy megnyugtassanak amiatt, hogy tényleg csak minden az agyszüleménye. De nyílván nem mondhatom el a valódi célomat neki ezzel mégsem, sokkal jobb, ha abban a hitben van, hogy csak a gyerekkorára vagyok kíváncsi. Esetleg olyasmikre, amikre Ő nem is emlékezhet már, mert annyira kicsi volt. Persze szívesen nézegetnék róla kicsikori képeket is akár, mert valóban érdekel minden vele és a múltjával kapcsolatban is, de a fő célom leginkább az, hogy megtudjam kell-e a jövőre nézve bármilyen szempontból is tartanom tőle. Annyira nem tudom elképzelni róla azt, hogy valaha is képes lenne nekem ártani. Vagy úgy bárkinek. Mégis úgy érzem, hogy élnem kell minden lehetőségemmel, mert az, hogy képes is lenne magamra hagyni a szomszédaival, csak jó lehet. Már ha van egyáltalán bármi is, amit megtudhatok. Néha talán jobb is tudatlanságban élni, mert az kevésbé fáj.
- Egyáltalán nem zavar...sőt. Igazán jól ki tudok jönni az idősebbekkel. Meg hát még mindig jobb, mintha valamelyik volt barátnődnek mutatnál be. - mert azokra bizony nem vagyok egyáltalán kíváncsi, az sem érdekel, hogy mennyi volt neki addig, amíg még itt élt. Hiába tudom, hogy a múlt az már elmúlt és a jelenben én vagyok, remélhetőleg a jövőjében is én leszek, attól még mindig féltékeny tudok lenni bárkire, akihez bármilyen téren köze volt vagy van és a másik nemet erősíti, mint ő. A gyerekvállaláson egyre többet gondolkodok, főleg azóta, hogy már egy ideje egyáltalán nem is védekezünk, lelki szemeim előtt már többször lejátszódott az a pillanat is, amikor életet adok egy kisbabának, és azt majd a karomba is tarthatom, viszont félelmeim is vannak azzal kapcsolatban, sőt kicsit a jövőnket illetően is. Mert annyira össze zavart Dr. Nicholson, hogy tényleg nem tudom már, hogy kinek és mit kéne elhinnem. Utálok titkolózni előtte, de mégsem merem megemlíteni azt, hogy megint bedőlve az orvosnak egyeztem bele a találkozóba. Félek, hogy elveszíthetem.
- Néha olyan szerencsésnek érzem magam, hogy éppen te vagy a párom. A legtöbb férfi retteg a családalapítástól és a gyerektől. Olyan is van, aki elvárja a feleségétől, hogy otthon üljön a gyerekével és le mondjon minden másról. Köszönöm, hogy te mindig hagysz szárnyalni. Majd igyekszem minden helyzetben tökéletesen teljesíteni. - elvégre is más nők is nevelnek gyereket a munkájuk mellett. Majd valahogyan összhangba hozom én is, és talán arra is lesz lehetőségem néha, hogy a társasági életemet se adjam fel teljesen. Csak éppen minden alakuljon épp annyira tökéletesn, mint ahogyan az a képzeletemben is van. Ne derüljön ki, hogy esetleg mégis másmilyen ember lenne. Annyira szükségem van rá és arra, hogy tényleg igazán szeressen. Viszonzom a csókját, ami el is lágyít egy kicsit ismét, és szívem szerint el is felejtenék mindent, amit az orvos mondott. Csak szeretném kitörölni minden egyes szavát az elmémből, mert annyira lehetetlennek tartom. De valamiért nem megy.
- Igazad van...ebbe nem gondoltam bele. Én nem szeretek előre tervezni, mert akkor legtöbbször nem jön az össze, és olyankor csalódásként élem azt meg. A csalódásokat pedig kicsit nehezen viselem. - mosolygom el magam az előttem lévő sütit bámulva, amit félig ettem meg, és bár nagyon jól néz ki, kicsit kívnáom is, hogy tovább is elfogyjon, de most mégsem csúszik annyira. Biztosan a stressz, amit Dr. Nicholson szavai váltottak ki belőlem, és a repülőút a felelős az étvágytalanságomért. Mégis a szavaimmal miintha azt is akarnám neki sugallni, hogy ne verjen át sose, semmilyen formában. Anyának azonban tényleg örülnék, ha a közelembe lenne, mert néha igazán hiányzik. A válasza miatt azonban kénytelen vagyok rá pillantani, és ismét elő jön belőlem az a szerelmes nézés is talán, amivel legtöbbször rá szoktam nézni. Egyszerűen imádom, hogy ennyire a kedvemben akar járni mindennel. Azonban igaza van. Jól bánik velem, ezt kár is lenne tagadnom. Nem is értem, hogy mégis miért ülök fel egy idegen szavaira.
- Majd mikor meglátogatjuk megpróbálom elcsalni hozzánk. Talán meggondolta magát. - ezt nem tartom mondjuk valószínűnek, hiszen elég maradi gondolkodása van, nagyon ragaszkodik a környezetéhez és azokhoz a tárgyakhoz is, amiket a sajátjának tud be, egy akkora házban pedig, mint amekkora a Gleesoné valószínűleg nem is igazán tudna otthonosan mozogni, de azért hátha mégis. Tényleg néha nagyon jól esne ha a közelemben lenne.
Természetesen nem amiatt nem eszem meg a sütit, hogy nehogy elhízzak, csak valahogy most így érzem. Azonban attól függetlenül bennem van a  félelem, hogy majd terhesen el fogom veszíteni az alakomat, ami minden nő rémálma szerintem. Normális körülmények között valamilyen szinten mindenki vigyáz arra amennyire csak tud, hogy ne hízzon el, viszont a terhesség nem olyan, amit bárki is irányítani tudna. Azzal együtt járnak ilyen olyan kellemetlenségek is, én pedig rettegek attól, hogy nem leszek vonzó a Gleeson szemében, vagy esetleg máshoz megy majd emiatt.  
- Tudom, hogy nem fordulnál el tőlem sosem, de ha nem leszek csinos akkor sem fogsz el járni mások után, igaz? - a tekintetét kerülve teszem fel ezt a  kérdést, mert tudom, hogy még sosem adott okott arra, hogy bizonytalan legyek, de én mégis mindig az vagyok. Rettegek, hogy ugyanúgy járok, mint eddig mindig. - Tudod én is nagyon szeretlek és épp ezért nem szívesen osztoznék rajtad senkivel. csak majd a gyerkünkkel. - húzodik szélesebbre a mosolyom és végre ismét rá nézek. Minden rossz ellen, amiket hallottam róla, még mindig ha rá pillantok képes vagyok elhinni, hogy van számunkra közös jövő. Így komolyan bárhová el mennék vele, mindegy, csak maradjunk együtt és soha ne derüljön ki az, hogy más lenne, mint amilyennek látom. Bár egyre jobban szégyellem magam, hogy még mindig képes vagyok azokon agyalni, amikkel megtömték a fejem.
- Remélem csak még szorosabbá teszi a kapcsolatunkat. - még törlök egyet a számon a szalvétával miután megiszom az utolsó korty kávémat is, majd a szemembe lógó tincseimet a fülem mögé simítom. - Megyünk? Egy kicsit fáradtnak érzem magam. Tudod mit ennék most meg legszívesebben? Sushit. Veszünk valahol? - az előbb mondtam neki, hogy félek, hogy elhízok, most meg a süti helyett sushit szeretnék. Mintha az orvos nem csak az elmémet mérgezte volna meg, de valami hipnózis alá is vetett volna, amire nem emlékszem. Muszáj, hogy össze szedjem magam.         

Nagyokat pislogva nézek rá miután ismét sikerül rosszul kifejeznem magamat, amit Ő természetesen félre is ért. Persze, hogy mindig szerencsésnek érzem magam mellette, csak épp annyi a baj, hogy közbe el is bizonytalanodok, főleg ha valaki sikeresen tele beszéli a fejem mindenfélével. Mint az az orvos, akinek valamiért nagyon a begyében van Gleeson. Na meg Pruet sem sikerült még mindig meggyőznöm arról, hogy ez a választásom ezúttal valóban jó, olyan nagy benne a sértettség a korábbi balhé miatt, hogy még mindig esze ágában sincs esélyt adni arra, hogy megpróbálják megbeszélni az egészet.
- Tudod, hogy nem úgy értettem. - jegyzem meg, majd el is gondolkodok mindazon amit mond. Hisz igaza van. Senki mellett nem lennék soha többé ilyen boldog, hisz előtte sem voltam. Így talán félre kéne tennem minden bennem lévő aggályt is és csakis arra gondolnom, hogy milyen csodás jövő vár ránk. - Nagyon hálás vagyok neked azért, hogy ilyen jó vagy velem. Azt hiszem, hogy valóban a világ legszerencsésebb embere vagyok. Nem csak néha. Mindig. - ismerem be mosolyogva, mert ha valamiben biztos vagyok akkor az az, hogy minden jó mellett, őszintén és tiszta szívből szeret, ami mindennél fontosabb a számomra. De vajon igaza van? Ha valaha is vége lenne ennek a csodának, ami köztünk van, soha többé nem lenne alkalmam ezt ismét megtapasztalni valaki más oldalán? Nem mintha annyira azt akarnám, de néha úgy érzem, hogy ezek miatt csak még jobban kötődök hozzá. Sosem akarom, hogy véget érjen ez, amiben vagyunk. Nem akarok majd ismét boldogtalan lenni.
- Ezért szeretlek téged ennyire. Mert valóban megértesz, és tudom, hogy ha gyerekünk lesz akkor is sok terhet fogsz majd le venni a vállamról. - a tekintetem szinte csillog ahogyan rá nézek, a széles mosolyom is arról árulkodhat, hogy mennyire boldoggá tesz a szavaival, és így szinte eltörpülnek ismét mellette a Dr. Nicholson vádaskodásai. Hiszen Ő mindennek épp az ellenkezőjét állította. Bár mondani bárki bármit tud, viszont abban hiszek, amit tapasztalok. Az viszont sokkal inkább Gleesont igazolja.
- Én már most úgy érzem, hogy mindent elértem és megkaptam, amit szerettem volna. Meg vagyok elégedve az életemmel. Ha majd gyerekünk lesz, akkor elsősorban az anyaságra szeretnék koncentrálni, aztán meglátjuk hogyan tovább. Vicces... de Prue mindig azzal viccelődött, hogy ha majd anyává vállok, akkor elfelejtek élni. De szerintem, pont, hogy attól az érzéstől élnék igazán. - nem gondolnám, hogy egy kisbabára teherként kéne tekinteni. Szerintem egy nő attól élhet úgy ahogyan szeretne, csak épp visszafogottabban, meg talán kevesebb idővel. Szóval a Prue aggódalmai minden bizonnyal alaptalanok, hiszen sem egy gyerek, sem pedig Gleeson nem gátolnának meg abban, hogy néha napján találkozzak velük, hogy a fejemet ki szellőztessem. Ha meg anyut sikerül rá vennem, hogy költözzön hozzánk, akkor akár kettesben is mehetünk el néha otthonról, addig pedig Ő vigyáz majd a kicsire. Bár azt nem is igazán értem, hogy miért beszélünk úgy, mintha legalább terhes lennék már. Fel is sóhajtok egy kicsit csalódottan, mert nem akarom bele élni magam olyasmibe, ami még nem is biztos. Csak tervezgetünk. Ebbe a tervezgetésbe pedig hozzá tartozik az is, hogy eltöprengek azon, hogy mi lesz majd akkor, ha meghízok, vagy ha majd egy idő után a hasamban lévő gyerek miatt nem fogok tudni vele ágyba se bújni? Rettegek attól, hogy keres magának valaki mást, akin ki élheti azokat a végyait, amiket rajtam nem fog tudni. Mégis annyira hihetőnek tűnik az, ahogyan újra elűzi belőlem az ilyen gondolatokat.
- Mepróbálok bízni benned. - mosolygok rá, majd el veszek a csókjában. Szinte már nem is akarok nyomozni semmi után, amikkel meg lett tömve a fejem. Annyira nem tűnik hihetőnek semmi mindabból. A lelkiismeretfurdallás viszont egyre nagyobb bennem amiatt, hogy titokban képes voltam találkozni az orvossal, ezzel pedig olyan, mintha átvertem volna Gleesont.

A bérelt kocsiban ülve kezdek egyre izgatottabb lenni amiatt, hogy nemsokára megérkezünk oda, ahol Gleeson felnőtt, így a sushival a kezemben türelmetlenül nézem annak a csomagolását, míg végül ki is bontom azt, és egy darabot be kapok belőle, mert szinte lehetetlennek tűnik, hogy ellen álljak neki.
- Hm... ez igazán finom. Kérsz? - egyet felé emelek, és ha kér nevetve a szájába rejtem azt, ha meg nem akkor bekapom azt is én. Bár nem szokásom kézzel enni, de tényleg nem bírtam volna ki, amíg megérkezünk. Aztán még egyet ki lopok a csomagolásból, majd sóhajtva könyvelem el, hogy ennyi most egyenlőre talán elég lesz. Megdöbbenésemre azonban egy meseszép ház előtt parkolunk le, szinte még a lélegzetem is eláll, miközben ki szállok a kocsiból. Hát most már nem kételkedek abban, hogy egy csomó pénzt örökölhetett. Már nem is érdekelnek annyira azok a szomszédok, sőt egyre biztosabb avgyok abban, hogy őszinte kell legyek hozzá.
- Majd később estetleg. Most inkább szeretnék veled lenni itt egy kicsit. Minden annyira gyönyörű.. - miközben beszélek le sem veszem a tekintetem a házról, simán el tudnám képzelni, hogy Párizs helyett inkább itt éljünk. Olyan békésnek és nyugodtnak tűnik itt az egész környék. - Meg sem érdemlem azt, hogy ilyen jó legyél hozzám. - sütöm le végül a szemeimet egy rövid ideig, mielőtt ismét fel nézek rá. - Én a múltkor hazudtam neked... mikor azt mondtam, hogy vásárolni megyek, akkor igazából Dr. Nicholsonnal találkoztam... Nagyon sajnálom. - és ismét le veszem róla a pillantásom, mert nehezemre esik a szemeibe néznem. És még elvárom tőle azt, hogy őszinte legyen, miközben meg én nem vagyok az. Hogyan engedhettem meg, hogy ennyire átmossa az agyam az a férfi?         

A Gleeson családi házához vezető út nem is volt olyan túl hosszú, bár meglehet, hogy csak a sushi evése kötött le túlzottan, és így nem tűnt fel az sem, hogy mennyi ideje kocsikázunk igazából. Megérkezve azonban egy olyan látvány fogad, amitől az állam is leesik. Egy gyönyörű és hatalmas ház előtt parkolunk le, a táj pedig egyszerűen magával ragad. A bűntudatom pedig egyre jobban elhatalmasodik rajtam, és egyre nehezebben megy, hogy a Gleeson szemeibe nézzek. Mert becsaptam őt. Bár az lett volna az eredeti tervem, hogy a szomszédaitól puhatolózok, meg talán ebben a házban is találhatnék bármiféle bizonyítékot, ami az orvos szavait igazolná, vagy épp bebizonyosodhatna, hogy hazugságokkal etetett. De mégsem bírnám azt véghez vinni, mert akárhogyan is próbálkozok, nem tudom a szerelmem másképpen látni, mint annak, akinek mutatja magát. Jónak, figyelmesnek, és épp azt a boldogságot segít biztosítani is, amire mindig vágytam. Épp ezért lesütött szemekkel vallom be, hogy mekkorát hibáztam ismét, annak reményében, hogy megbocsájt majd ismét nekem, bár fordított helyzetben talán én sem lennék elragadtatva. Mégis nagyon rosszul esnek a szavai.
- Sajnálom. Nem tudom mi járt a fejemben akkor. De igenis sokat jelentesz nekem. Én csak... nagyon sajnálom tényleg. - egyszerűen még saját magam sem értem, hogy miért tettem ilyent, nem, hogy neki azt el is magyarázzam. Látom rajta, hogy haragszik rám, és talán jogosan is, de nekem ez akkor is borzasztó rosszul esik. Nem veszítehetm őt el. Megrázom a fejem, hiszen abszolút nem gondolom róla, hogy hazug szörnyeteg lenne...inkább én vagyok az, mert annak ellenére sem bízok még mindig benne, hogy olyan sok jót tett velem.
- Nem szeretném, ha igaza lenne. Nem akartam semmi rosszat azzal, hogy találkoztam vele. Először nem is vettem fel a telefont, de sokáig hívogatott, aztán meg arra gondoltam, hogy bele megyek vele a találkozásba és majd személyesen megkérem, hogy hagyjon békén minket, de... annyi mindent mondott ismét, hogy... - hittem neki. Ezt azonban már nem mondom ki hangosan, csak kétségbeesetten nézek rá. Nem akartam elrontani ezt a csodálatos pillanatot ezzel. De egyszerűen képtelen lettem volna a szemébe nézni, ha magamba tartom mindezt. A következő szavai viszont annyira bántanak, hogy akaratom ellenére, ismét potyogni kezdenek a könnyeim és érzem, hogy remegni kezd az egész testem. Nem adhassuk fel az álmainkat csak úgy.
- Ezt meg, hogy érted? Ugye nem fogsz engem el hagyni? - a hangom is elcsuklik, és végül kétségbeesetten lépek hozzá közelebb, mert semmiképp sem akarom, hogy ez miatt mondjunk le mindenről, amit el terveztünk. Megtörlöm könnyes szemem, bár attól még mindig érzem, hogy tovább folyik az az arcomon, de nem törődve vele ölelem át a nyakát, reménykedve, hogy nem taszít el magától. - Kérlek...sajnálom nagyon. Soha többé nem teszek ilyent. Megígérem. Ne vedd el az álmaimat. Én téged akarlak, és a jövőnket. Ne mondj nekem ilyeneket. - az arcomat a nyakába fúrom és nem is akarom őt elengedni. - Mondd, hogy mivel tehetném jóvá? Menjünk be a házba jó? Ne veszekedjünk. - húzódok el végül tőle, ismét megtörölve a szemeimet, és megfogom a kezét. Szükségem van rá...az nem lehet, hogy egy ilyen miatt utasítson vissza.          

A gyomrom is össze rándul a szavait hallva, és annyira igaza van mindenben, hogy még arra sincs jogom, hogy megsértődjek miattuk. Elvárom, hogy egy olyan kapcsolatunk legyen, amiben kétségek nélkül bízunk egymásban, hogy mindig őszinték legyünk a másikhoz, erre fel pedig én magam vagyok az, aki át vertem őt. Bár nem a rossz szándék vezérelt, de attól még nagyon rosszul érzem most magam. Ha vissza tekerhetném az időt, akkor minden bizonnyal másképpen csinálnék mindent, de sajnos nem vagyok arra képes, így csak könnyek között várom a megbocsájtást, és talán nehéz lesz ezek után hinnie bennem, de én tudom, hogy nem lennék képes újból ekkora hibát elkövetni. Sokkal fontosabb számomra a kapcsolatunk annál, hogy kutakodjak olyasmi után, ami teljességgel lehetetlen.
- Ez nem így van... Én hiszek neked. Ostoba vagyok, tudom. Nem szabadott volna találkoznom vele, de már nem tudom meg nem történtté tenni. - kétségbeesetten tárom szét a kezeimet, mert annyira csalódtam saját magamba, hogy egyszerűen azt sem tudom, hogy mit kéne tennem vagy mondanom. Tudom, hogy nem elég ehhez egy bocsánat kérés, azzal is tisztában vagyok, hogy nehezen fog bízni bennem, de minden tőlem telhetőt megteszek majd, hogy ez változzon. Annyira fontos a kapcsolatunk, hogy nem bírnám elviselni, ha a fejetlenségem miatt érne véget. El hozott a szülőföldéjére, én meg képes vagyok azt tönkre tenni, és engedni, hogy egy ismeretlen mossa át az agyam újra meg újra. A kérdésére azonban, csak megvonom a vállam, mert én magam sem tudom, hogy miért nem tiltottam le a számát. Butaság tudom, de talán egy aprócska részem szerette volna, ha ismét fel hív az a doktor és mindarra, amit állított bizonyítékokat is mutat fel. Persze bizonyítéka az nincs, csak újabb fecsegések, amiket én el is hittem.
- Nem, nem hittem neki. Csak...fogalmam sincs. Egy kicsit elbizonytalanodtam. Én már annyiszor csalódtam, Gleeson. Eddig mindig az derült ki, hogy az az ember, akivel próbálom a jövőmet tervezni, sosem olyan, mint amilyennek hittem, és...én félek, hogy benned is csalódni fogok. - sütöm le a szemeimet, amelyekből záporként kezdenek potyogni a könnyeim, majd hevesen rázom is meg a fejem, mert nagyon is sokat jelent számomra. - Nekem csak te számítasz. Kérlek ezt hidd el. - a szemeibe nézek, hogy abból ki olvashassa, hogy mennyire őszinte vagyok ebben, és, hogy nála jobban senkit nem szeretek. Pedig igaza van abban, ha ezek után nem tudna soha megbízni bennem, hisz én sem tudnék benne, ha fordított helyzetben ezt Ő tette volna. Legszívesebben a falba verném a fejem azért, amiért ilyen butaságokra képes voltam felülni. Egy kicsit azonban mégis megkönnyebbülök, hogy elhagyni nem áll szándékában. Azt nem is élném túl azt hiszem. A bizalmát pedig majd lassan vissza szerzem.
- Nem. Ezúttal valóban nem fogok vele találkozni. Nem tudom, hogy ezt hogyan bizonyítsam be. Csak a szavamat tudom adni. El kell hinned. Én soha többé nem akarlak megbántani. Annyira szeretlek... - a nyakába temetem az arcom, és bár az ő kezét is érzem magamon, de egyáltalán nem úgy ahogyan hozzám érni szokott. Ez rosszul esik, de nem teszem szóvá, örülök annak, hogy legalább nem lökött el magától. Szipogva húzódok el tőle végül, megtörölve szemeimet, és még mindig szinte könyörögve megyek utána a házba. Még arra sincs időm, hogy körbenézzek, valahogy sokkal jobban le köt az, hogy valamivel kiengeszteljem. A szavai azonban egy kicsit meglepnek, pedig nem is olyan túl nagy elvárás mindez. Szótlanul nézem őt néhány másodpercig, végül pedig bólintok. Remegő kezekkel nyúlok a zsebembe a telefonomért, és írom meg az üzenetet az orvosnak, akinek még a számát is képes voltam el menteni, én ostoba. Gleeson mellé lépek, hogy lássa, amint el küldöm az üzenetet, majd az amint el ment pillantok rá előbb a páromra, majd végül vissza a telefonra, és le is tiltom a számot.
- Kész. Le zártam ezt az ügyet. Nem fogom ki venni tiltásból... - bizonygatom miközben vissza csúsztatom a telefonomat a zsebeembe, de megértem, ha nem hisz nekem. - Bármikor megnézheted a telefonomat. De mi lesz akkor, ha más számról fog keresni? - kérdezem, hiszen mindketten tudjuk, hogy nem tilthatok le minden egyes telefonszámot azért. A munkám miatt is fontos. Csak épp azt kell kibírnom, hogy ne dőljek be semmilyen vádaskodásnak többé. Gleesont nálam jobban senki nem ismeri. És Ő jó ember.- Most akkor minden rendben van köztünk igaz? Megbocsájtottál? Ha szeretnéd főzök neked valamit, vagy...vagy most én maszírozlak meg. - próbálkozok egy kicsit abban is reménykedve, hogy a figyelme is elterelődik arról, hogy csalódást okoztam. Pedig épp azért mondtam el végül mindent őszintén, mert a lelkiismeretem nem engedte, hogy a háta mögött bármit is tegyek.          

Nagyon rossz érzés, hogy bármit is mondok, bárhogy is próbálom elhitetni vele, hogy csakis Ő az, aki szava számít és akiben bízok, nem hisz nekem. Azt beismerem, hogy meginogtam egy rövid pillanatig, de így vele szemben állva rá is jöttem, hogy az mekkora hiba volt. Szeretném, ha elhinné nekem, hogy soha többé nem fog előfordulni az ilyesmi. Nem szerettem volna eljátszani a bizalmát, azt főleg nem, hogy egy ilyen baklövés miatt tegyem kockára a kapcsolatunkat. Épp ezért is szerettem volna őszintén elmondani neki mindent, mert képtelen lennék úgy a szemébe nézni, hogy közben bennem van a tudat, hogy átvertem, még ha nem is az volt igazából a célom. Én csak boldog akarok lenni vele. Valahol persze jogos a sértődöttsége, azt hiszem, hogy én sem éreznék máshogyan, de nekem ez akkor iszonyú rossz érzés. Tudva, hogy közel van hozzám és mégis olyan távolinak tűnik, az őrületbe kerget.
- Én nem hazudok, esküszöm. Nem volt bennem semmi rossz szándék akkor, amikor találkozni mentem vele. Azt gondoltam, hogy majd simán el is zavarom az életünkből. De hallanod kellett volna...olyan hitelesen beszél és...sajnálom. Szólnom kellett volna neked még akkor amikor hívott. - sütöm le a szemeimet, mert annyira szégyellem magam, hogy még rá néznem is nehezemre esik. Nem akartam elrontani a napunkat egy ilyen butaséggal. Közben pedig megfogadom magamnak, hogy ha ezt sikerül megbeszélnünk és túl leszünk rajta, akkor innentől mindig őszintén el fogok neki mondani mindent, mielőtt bármi butaságot is csinálnék. Mert annyira rossz azt érezni, hogy haragszik rám. Soha nem szeretném Őt elveszíteni.
- Nem, én nem hasonlítalak senkihez. Vagyis tudom, hogy te más vagy. Melletted igazán boldog vagyok és jobban szeretlek bárkinél. Csak arra akartam célozni, hogy nehezen tudom elhinni, hogy megérdemelhetem mindezt...Téged. De igazad van. Nekem sem esne jól, ha másokat keresnél bennem. Megígérem, hogy ezen is próbálok változtatni. - már annyi mindennel bizonyította azt, hogy más, mint azok, akiket korábban ismertem, hogy nem is értem, hogy miért jutott eszembe egyáltalán az valaha is, hogy csalódást okozna. Nyílván ha vissza forgathatnám az időt, akkor sok mindent másképp csinálnék. Például már az első alkalom után sem mentem volna el a találkozóra az orvossal és nem is hittem volna egyetlen percig sem azt, hogy Gleesonnak köze lehetne bárki halálához is. Azt sem, hogy Gilliannel rosszul bánt. Tudnom kellett volna, hogy minden csak aljas rágalom, hiszen az én életem azóta ilyen békés és boldog, amióta Őt ismerem. Az nem lehet, hogy valaha is képes legyen rosszul bánni velem. Hogy bebizonyítsam számára, hogy csakis az számít, amit Ő mond, veszem elő a telefonomat és engedelmesen írom meg az üzenetet az orvosnak és tiltom is le a számát mellette állva, hogy lássa is. Nem is ez az elvárása lepett meg leginkább, hanem inkább az, hogy ellenőrizni akarja majd a letelefonomat is, mert látványosan nagyon elveszítette a bizalmát az irányomba. Bár nem túl jó érzés ez, de mivel eszem ágában sincs még egyszer hibázni és titkolnivalóm sincs előtte, így bármikor nézheti majd a telefonomat, amikor úgy érzi. Tényleg nem zavar. Csak bocsásson meg.
- Ha mégis keresne valamilyen formában, megígérem, hogy szólok neked, rendben? - soha többé nem szeretném megadni senkinek azt a lehetőséget, hogy megpróbáljon közénk férkőzni. Sokkal fontosabb a Gleesonnal való jövőnk tervezgetése, és a boldog pillanataink megélése annál, hogy bárkinek is megengedjem, hogy mindezt tönkre tegye. Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt magamból miután a kérdésemre bólint, olyan ez, mintha valami hatalmas kő esett volna le a szívemről. Mostmár minden rendben lesz köztünk.
- El is hiheted mindig, hogy nekem csak te számítasz. Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Esküszöm, hogy nem fogok soha többé. De ne hagyj el. - a legnagyobb félelmem az, hogy nélküle kell folytatnom vagy újra felépítenem az életem, ami így tökéletes ahogy van, és nagyon nem bírnám elviselni ha máshogyan alakulna az. Mosolyogva bólintok arra, hogy szeretné, hogy megmaszírozzam, majd arcomat ismét a nyakába temetem, amint magához ölel és magamba szívom az illatát. Érzem azt, hogy mennyire szeret engem az érintéseiből. Remélem, hogy ez mindig elég is lesz ahhoz, hogy ne jusson eszébe ki lépni az életemből.
- Masszázs, majd főzés. Megértettem. - húzódik szélesebbre az ajkam a csókunk után, ami talán még sosem esett ilyen jól. A tudattól, hogy már nem haragszik rám egyszerűen megkönnyebbülést érzek. - Egyáltalán nem haragszom. Megérdemeltem, mert csúnyán viselkedtem. - és tényleg így is gondolom ezt. Szerintem olyant nem is tudna tenni, ami miatt haragudhatnék rá. Még így is Ő kér bocsánatot, hogy jogosan vágott mindent a fejemhez.
Az ajkamba harapok, amint ki bújik az ingéből, és mosolyogva követem őt egy szobába, ahol amint elfekszik hason az ágyon, dobom le magamról a cipőmet és ülök rá, hogy neki kezdjek a maszírózásnak a vállánál kezdve. Közben pedig közelebb hajolok hozzá, és apró csókokkal kezdem halmozni a nyakát és az arcát. - Köszönöm, hogy vagy nekem. - suttogom a fülébe egy újabb apró csók után meg is feledkezve arról, hogy a maszírózás lenne az eredeti tervem.          

Azt hiszem, hogy ezentúl sokkal jobban oda kell figyelnem arra, hogy ne mutassam ki a bizalmatlanságomat Gleeson felé. Igazából nem is adott még soha okot arra, hogy kételkedjek benne vagy a szándékaiba felém, nem is igazán értem, hogy miért képzelek bele mindig mindent a kapcsolatunkba, olyanokat, amik nincsenek is. Soha senki nem bizonyította még ennyire a komoly szándékait felém, én mégis képes vagyok ilyen butaságokkal megkockáztatni azt, hogy kiábránduljon belőlem. Egyébként sem szeretem a konfliktusokat, de ha Ő haragszik meg rám azt sokkal nehezebben viselem, mint bármi mást. Mióta egy párt alkotunk még csak neki kellett csalódnia bennem, és ezt nagyon nem szeretem így. Muszáj változtatnom valamin, és én is maximálisan oda tegyem magam, mert soha többé nem akarom megkockáztatni azt, hogy miattam érjen véget ez a csoda, amiben vagyok, és amire olyan régóta várok már. Már kezdem elhinni azt is, hogy megérdemlem mindezt, és azt hiszem, hogy semmi más dolgom nincs, mint vigyázzak rá, és ne kövessek el soha ehhez hasonló hibákat. A szavai megnyugtatnak és elhiszem, hogy valóban nem áll szándékában elhagyni. Mert Ő is épp annyira szeret engem, mint amennyire én őt, ez pedig úgy gondolom, hogy éppen elegendő ok arra, hogy meg tudjunk oldani minden egyes problémát, ami közénk fészkeli magát. Bár leginkább erről én tehetek, mert az egyedüli felelős én vagyok azért, hogy mindig hagyom, hogy ilyen ostobaságokon akadjunk fenn. Bízok abban, hogy azzal, hogy letiltottam az orvos számát majd minden vissza áll a helyére, és az a számomra jelentéktelen ember is megérti, hogy nem kívánok vele többet beszélni. Nem sétálok bele soha többé a csapdájába.
A szobában lelkesen kucorodok fel Gleesonra, hogy egy kicsit most én lehessek az, aki kényezteti, maszírozni is kezdem, de aztán nem bírva magammal gondolom el, hogy kényeztetni igazából máshogyan is tudnám. Szükségem van rá és az érintéseire. Boldoggá akarom Őt tenni, mert muszáj elhinnie, hogy nekem csakis Ő számít. Miközben a nyakát csókolgatom, a kezem is megáll a vállán, amelyet eddig maszíróztam, de valahogy most jobban szeretnék inkább arra koncentrálni, ami igazából jöhetne, mert azt hiszem, hogy úgy értjük meg a legjobban egymást és tudjuk a legjobban egymás tudtára adni az érzelmeinket, ha közben kielégítjük a másik vágyait.
- Nem lesz semmi. A szavamat adom. - egyenesedek végül ki, mert így, hogy ismét eszembe jutatta azt, hogy mennyire megbántottam, egy kicsit ismét megszégyellem magam. Amint szembe fordul velem és az arcomhoz ér, becsukom a szemeimet és hagyom, hogy közelebb húzva magához vesszünk el egymás ajkaiban. Ösztönösen mozdítok még egyet a csípőmön is így ingerelve a férfiasságát, majd végül elszakadva tőle, mászok le róla és ülök fel mellé, magam alá húzva a lábaimat. - Sajnálom, de nagyon éhes vagyok már megint. Talán... jó lenne először össze hoznom a főzést, aztán....a tiéd leszek. - mosolygok rá, bár igazból már most szeretnék az övé lenni, de úgy érzem mintha legalább egy hete nem ettem volna semmit. - Mit szeretnél, hogy főzzek? Légyszi valami olyant válassz, ami hamar elkészül. - nézek rá kérlelő tekintettel és bocsánatkárően is egyszerre, bár természetesen, ha neki inkább ahhoz lenne kedve, hogy folytassuk azt, aminek már majdnem neki kezdtünk, akkor nem fogok tiltakozni. Talán képes leszek várni azért az evéssel is.