A hülyeség határtalan mezsgyéjén mindig akadnak olyan alakok, akik még ezen is túlmutatnak. Jó példa erre az a tag, akinek a haverja szórakozásból szétverte a fején a sörösüveget, mire a balfácánunk azzal a lendülettel ismertette meg partnerének arcával az asztal szélét. Míg az egyik pár öltéssel megúszta, a másik kevésbé volt nevezhető ennyire szerencsésnek, és a sor itt még nem ér véget, mert ugye normáltalanok mindig lesznek, akikkel ha ártalmatlanok, nem feltétlenül foglalkoznak az arra szakosodott egyedek. Ilyenkor jövünk mi a képbe, meg az amúgy is a normalitás határán túlmutató óraszám növekedések, amiknek a végén az ember úgy esik haza, mintha egy teherautó gördült volna végig a testén. Sajnálatos módon nem teherautó volt, mert abban az esetben lenne valamire fogni azt az agyi – egyben – érzelmi, és fizikai leépülést, melyet az órákon át tartó tenni akarás és már meglévő tudás okoz. Feltéve, ha túléled, mert van úgy, hogy egyszerűen csak letarol, aztán véged.
Két óra agyzsibbasztó tanakodás a műszakom lejárta után, és mire a kulcs a zárba talál, már csak félemberként baktatok be a látszólag üresnek ható lakás ajtaján, aminek minden egyes szeglete ugyanolyan voltában rajzolódik ki előttem, mint ahogyan azt legutóbb hagytam rábízva lakótársamra a bent végigsöprő természeti katasztrófa maradványainak eltűntetését. Gondolhattam volna, hogy kérésem süket fülekre talál, és ha a falnak beszélnék is előbb járnék sikerrel, mint Connor nyüstölésével. Halkan engedek csak teret felgyülemlett frusztrációmnak, és sétálok át a konyhába, de itt sem jobbak a körülmények. A hűtő szinte visong az ürességtől, a tejes dobozban meg csak pár csepp árválkodik és az is az alján. Nem túl humánus módon vágom be a frigó ajtaját és hajtom a fejemet egy pillanatra a hideg felületnek, hogy ezzel is lehűtsem olykor könnyedén elszabaduló türelmetlenségemet, végül a másfél óra leforgása alatt készült beosztásunkra terelődik figyelmem, amit kizárólag azért állítottunk össze, hogy lehetetlen munkaidőnk váltakozó mivolta fényében megkönnyítsük egymás dolgát az itthoni teendőkkel kapcsolatban. Egészen felesleges próbálkozásnak tűnik elnézve a napirendre szedett pontokat, és a zsúfoltig telt rubrikákat, melyek egyértelműen láttatják kinek és mikor kell rendbe kapnia környezetét.  Gondosan igazgatom el a hűtő ajtajára rögzített lapot, és egy lépést teszek hátra, hogy kezeimet összekulcsolva a tarkómon eresszem ki ajkaim közül a feszültség képezte levegőt, felcserélve egy tiszta lapként is értendő frissebb verziójával. Remélhetőleg helyrebillenti állapotomat annyira, hogy képes legyek megfontoltan cselekedni, mihelyst elérek Connor szobájához, melynek kezdőlépéseit egy éles fordulat után meg is teszem. Útközben felkapva az egyik díszpárnát trappolok be a szobába, és nélkülözve érkezésem minden figyelmeztetőjelzését rugaszkodok neki az ajtó kilincsének, ami könnyedén adja meg magát kapkodó és egyben dühös mozdulatsoraimnak.
- Ébresztő nap hőse!
Karom lendületet vesz, a párna pedig ennek segítségével vágódik hozzá a többnyire kómás lakótársamhoz, amit még egy másik is követ.
- Nehezedre esne egyszer az életben betartani, amiben megállapodtunk? – folytatom, ugyanis nem feltétlenül érdekel, hogy ébren van vagy sem.
- Két dolog tartott egész nap életben. Az egyik, hogy mikor hazaérek, aludhatok, a másik pedig, hogy megihatok egy kávét. Ehelyett pedig itt kell állnom és megint értelmet kell vernem abba a hülye fejedbe, hogy a beosztás nem csak gyerekrajz a hűtőn, hanem létfontosságú szereppel bíró egyezség kettőnk között. – a hatás kedvéért még egy párnát felkapok és újra útjának indítom Connor felé.
- Kapard össze magad nagyon gyorsan, mert semmi sincs itthon. Kint megvárlak. – vetek egy pillantást csuklóm köré rögzített órámra, ezután viszont nem szándékozom tovább nyüstölni őt, némi időt adva ezzel számára  - amely körülbelül az öt és a tíz perc időintervallum közé esik – hogy kimásszon az ágyból és a feladatához mérten cselekedjen.

ui: előreírtam a nevemet, mert az udvariasság mindennél fontosabb - főleg, ha az önzőséggel keveredik

A gyűrődéseket általában jól bírom, és a munkában oda is figyelek, de előző éjjel két riasztásunk is volt, és nekem még rá kellett húznom, mert a jelentést is meg kellett írnom az esetekről. Az egyik gyújtogatás volt, a másiknál meg nyitva felejtették a gázt, és bumm…meg is lett az eredménye. Brooklynban több a tűzeset, mint bárhol máshol, ezt állapítottam meg az előző héten, de talán a statisztikák mást súgnának, ha érdekelnének is. Az egyetlen célom volt, hogy hazajussak, és bebújjak az ágyba, de természetesen a kedves lakótársam megint cetlikkel bombázott, és elhatározta, hogy a jelenléte nélkül is felhúzza az agyamat. Különdíjat fogok neki adni ezért, de most az is nehezemre esik, hogy betájoljam a helyemet, vagyis pontosabban a szobámat. A biztonság kedvéért még elhúzom az időt egy kétperces zuhannyal, és kifosztom a hűtőnket, ami annyit tesz, hogy megiszom a maradék két korty tejet, és visszahelyezem az üres dobozt a frigó oldalajtójába. Ethan utálja, ha nem rakok rendet magam után, de megérthetné, hogy nemcsak az ő hivatása jár felelősséggel, meg rengeteg extra műszakkal. Az agyam már szétcsúszott, és egy normális mondatot se tudok kinyögni, így esélyes, hogy be kellene feküdnöm az ágyba, de helyette először a földön kötök ki. Két anyázás között tornázom fel magam a fekvőhelyemre, és húzom a fejemre a takarót, meg a párnát is. Hatvan másodpercen belül pedig elnyom az álom, és ismételten egy verekedős game-ben találom magam, ami totál kikapcsol, és még pihentet is.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, mert ormótlan hangok törnek fel a garatomból, és a hasamra fordulnék, de túl kényelmetlen a pozitúra, hát kitekert állapotban horkantok fel, és vakarom meg a seggemet, benyúlva jó mélyre. Eleinte az sem tűnik fel, hogy valaki beszél hozzám, a távolból jönnek ezek a brummogások, ha nevezhetem annak. Milyen áldásos lenne most egy fejbelövés, vagy hasonló kínzás, mert egyre hangosabb az a valaki, aki meg merte zavarni az álmomat.
- Mi van? – nyitnám ki a szememet, de pofán vág egy…párna? Aztán még egy? Mi történt, hogy ez a bánásmód jár nekem? Lelököm az ágyról, és felkönyökölök, hogy bemérjem az orvtámadómat.
- Most éppen miben állapodtunk meg? Hogy nem hagysz aludni, és egy menstruációs nőt játszol, akinek nem felelnek meg a takarítási szabályok? – ásítok egyet, de mikor azzal jön, hogy x percem van elkészülni, akkor dühbe jövök.
- Arra gondolsz, ahol kisebb grafikai kimutatások vannak…és a te neved? Azt hittem a havi ciklusod jelölöd rajta, de akkor bocsi bro. – ülök fel, de még nem nagyon vagyok képben, és nem tetszik ez a számonkérés sem.
- Most komolyan..ne merd. – figyelmeztetem, de már késő, mert felém dobja a harmadikat is, és ezzel eléri, hogy tüstént kikeljek az ágyból, és átszelve a közöttünk lévő távolságot, máris a vállát gyömöszölve támadjam be hátulról.
- Ne merj megdobni még egyszer, mert legközelebb a szobádba vizelek, vagy véletlenül kiöntöm a tejet, világos? – a szavaim nyomatékosítása érdekében megszorítom a kezét, és ellépek tőle.
- Szexhiányod van öregem, hogy nem férsz a nadrágodba? – csapok rá a fenekére, és a fürdő felé kanyarodok el, hogy megmossam az arcomat. Útközben még kinyújtom a végtagjaimat, és a lábammal lököm be az ajtót, aztán odaállok a tükör elé.
- A fogselymed is elfogyott.. – kiáltok ki, és elveszem az utolsó darabot, aztán szépen kifeszítve villantom ki a tökéletes fogsoromat, hogy megtisztítsam.

ui:Nem sokat értél vele, de sebaj.

Allergiás vagyok arra, ha a környezetem nem tükrözi azt, amit magam is elvárok. Van egy rendszerem, egy betáblázott életem, ebből pedig az következik, hogyha mindez felborul, akkor képtelen vagyok olyan módon folytatni a napomat, ahogyan szeretném. Alkalmazkodó típus vagyok, ugyanakkor nehezen szoktam meg a lakótárs gondolatát, mégis úgy voltam vele, hogy; mit veszíthetek? Így vagy úgy, de kicsináljuk a másikat, de legalább van fedél a fejem fölött. Connor nem egy átlag pasas, és bár néha teljes erőből megfejelném a nyakatekert szokásai miatt, amikkel biztos vagyok benne, hogy az idegrendszeremet akarja tropára vágni, mégis valami megmagyarázhatatlan csoda folytán elviselem ezt. Ugyanakkor a nyakamat merném rá tenni, hogy a szívrohamok úgy 80%-a amiatt következik be, mert az embernek van egy lakótársa, akivel a könnyű sosem az elérhető tartományban foglal helyet. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy mihelyst nagy nehezen beesek a lakásunk ajtaján, több impulzus ér, amiknek lehetőleg a háromnegyed része a haragomért vállal felelősséget. Nem is hagyom annyiban, pontosabban felhívom Connor figyelmét arra, hogy ha már ott van az a rohadt lista, felosztás vagy tudjam is én minek nevezzem, akkor aszerint járjunk már el, és ne az ellenkezőjével szórakoztassuk a másikat, akinek így is a plafont verdesik az idegrendszerei. Olyan egyszerű hozzávágni pár párnát és felverni legédesebb álmából, ami különösen nem hat meg, hiába hadakozik miatta. Ha már egyszer voltunk olyan kedvesek, hogy figyelmen kívül hagytuk, amit ketten beszéltünk meg, akkor vállaljuk a következményeket is!
- Te a tükör előtt gyakorolod, hogy ekkora marha legyél vagy ösztönből jön?
Süt róla mennyire szórakoztatja a nyomorom és egyben hidegen is hagyja, mert bár emberi marhaság, de szeretik a téma komolytalanságának élét sületlenségek összehordásával elvenni. Kár, hogy nálam ez a módszer már nem játszik, így a párna egyértelműen felé repül, ezzel arányosan pedig a kedvem is mondjuk úgy valamivel rózsásabb.
- Arról a listáról beszélünk, ami miatt nem élünk még egy szemétdomb közepén, ami felé úgy látszik, kitűnően hajtasz. De máskor majd rajzolok neked, hátha abból jobban lejön mit pofázok. – sóhajtva tűröm a további szövegelést, aminek kapcsán válok kételkedővé annak irányába, hogy a társaságomnak nem ment el teljesen az esze az együttélésünk során.
- Lenyűgöző. – tapsolom meg lassú mozdulatokkal érintve össze két tenyeremet. – Mellesleg ez minden? Mert ha ilyen viselkedés szerint akarsz élni a továbbiakban, csak jelezz, ugass vagy bármi, és beszerzek egy ketrecet neked, a szobádat meg kiadom valami értelmes, emberi lénynek. – hangsúlyozom ki az emberi szót, de majdnem tarkón vágom, amikor a keze eltéved. Azonban az egyetlen szerencséje az, hogy beslisszol a fürdőbe, oda meg nem megyek utána, helyette inkább a menthető dolgok elpakolásával ütöm el az időmet.
- Connor, ha annyit járt volna a kezed, mint a szád, ez a hely már rég ragyogna. Kár, hogy a magyarázásoddal nem mentél semmire ez ügyben. – igazítom el a korábban szétdobált párnákat a helyükön, és a lelkem is megnyugszik, hogy emberibb módon néz ki az egész.
- Milyen meglepő. – mormogom magam elé az újabb pont kiemelése közben, ami a lista aljára írandó, végül elő is halászok egy papírt, amire ásítva egyet vésem fel mikre van még szükségünk. Nagy szívás, hogy az alvásra szánt időt lehetetlen ilyen könnyedén beszerezni. – Jobban járnál, ha azt mondanád el mi van itthon. Azzal előbb végeznénk. – teszem hozzá enyhén cinikusan, végül a zsebembe mélyesztem a cetlit, és még egy kört teszek a lakásban, mielőtt lelépnénk innen. Bár ahogyan Connort ismerem, nem szenvednék úgy hónapokig még kilométerhiányban, ha a lakásban kellene köröznöm, amíg elkészül.

Azért a szándék megvolt

Az álmok azért vannak, hogy ne zargassák meg azokat, például egy nyomorult párnával. Az ébredéseim feléért, ha az nem jól alakul általában Ethan a felelős. A kis „tökéletesség”, mert mit mondhatnék róla, ha már azzal üti el az idejét, hogy mások arcát szabja át, bizony elég hamar kimozdul a békés csónakjából, és rajtam vezeti le a bent felgyülemlett feszültséget. Nem állítanám, hogy olykor nem használnám én se villámhárítónak, de a reggelekre különösen allergiás vagyok, többek között, ha éjszaka nem aludtam jól. A mostani ábrázatom se sokkal jobb, vegyük alapul a szemem alatt húzódó táskákat, és a kékjeimben villanó mérget, mellyel beteríteném a kedves lakótársamat. Nem áll le egy párnánál, azt se tudom, hogy honnan szedett ennyit, de a végén már morranással jelzem neki, hogy elég lesz a csínytevésekből, mert lerúgom a szép kis fejét a nyakáról. Még azért sem panaszkodhat, hogy Mercedes itt lakmározott volna, mert én ittam meg a tejből az utolsó cseppeket. Elgondolkodtam azon, ha és hangsúlyozom ez csak feltételes mód, mert másképpen rendeződtek el a felkelésem pillanatai, nos ha éppenséggel hagyott volna még aludni, akkor hajlandóságot mutattam volna a takarításra, de még a bevásárlásra is. Nem szeretem, ha mások mondják meg nekem, hogy milyen napirend szerint éljek. A fejemre van írva, hogy balfék, vagy céltábla vagyok?
- Talán ezentúl ott fogom Morcoska…miért nem mentél át a szomszédba, hogy ott ugass? Sheena örömmel vette volna, hogy elmenjen veled vásárolni. Nem is értem, hogy minek engem pesztrálsz. Szarok rá a hűtőre aggatott mesebeli beosztásodra. Bármikor behívhatnak, ha tudni szeretnéd, és akkor máris voálá…nem ért semmit. – megmasszírozom a fejemet, és a csipát is kiszedném a szememből, mert úgy leragadnak, hogy csoda…még látok egyáltalán valamit. MI ez a nagy mániája? Tuti, hogy régen tették be neki a lompost, és azért nem tetszik neki most, hogy én alszom. Jesszusom, el se tudom képzelni, hogy több héten át ne szexeljek…az olyan megvonás, amivel én nem akarok élni. Nagy nehezen kimászok az ágyból, de még kaffog valamin, ezért rendes úriember módjára ráhúzok egy akkorát a fenekére, hogy vegye a lapot. Ez a „másik lakótárs keresésem” szöveg nem passzol a hangulatomhoz, ha genyó lennék, akkor még a fejét is odavertem volna az ajtófélfához, de ennyi rosszasság már nem férne bele a kis idilli életébe. Az arcomat fürkészem a tükörben, mert borzalmas, amit ott látok, de aztán megnyitom a csapot, és végre egy kis hűsítő vízzel frissítem fel a nyúzott vonásaim megjelenését. A simaság nem jellemző rám, mindenképpen a képzeletbeli listára írandó a borotva, mert lassan egy jetire emlékeztetem magam, és nem egy emberi lényre.
- Te meg, ha azzal foglalkoznál, ami valóban fontos, akkor több ember mászkálna átszabott arccal, mint most, és lenne pénzed alkalmazni egy bejárónőt. – törlöm meg a bőrömet a frottírba, és nekiállok a fogamat megtisztítani az ő kis készletével. Bevallom ez nem szép, de itt is kifogytunk a munícióból, ezért meg kell látogatnunk azt a szupermarketet.
- Arról sajnos nem tudok nyilatkozni neked, mert tudnom kéne, hogy mi van a frigóban. – mosolygok rá még egyszer magamra, és egy kacsintás kíséretében végzem el a hátramaradt teendőket. A pólómat levéve mászok át a szobámba.
- Hercegnő még öt perc, és kész vagyok. – kárörvendő mosoly rajzolódik ki az ajkaimon, de észreveszem, hogy engem bámul.
- Mi az még nem láttál félmeztelen lakótársat, vagy már öltözködési szokásokat is bevezetünk, hmm? – érdeklődöm gúnyosan, aztán bevonulok a rezidenciámra, és behajtva az ajtót a szekrényemből kiveszek egy farmert, meg egy fekete V kivágású hosszított felsőt. Perceken belül már elfogadható a kinézetem, csak a hajam egy rakás madárfészek, de zselé sincs.
- A zselét is írd fel… - kukkantok ki, aztán a pénztárcát a farzsebembe süllyesztem, és az előszobába sietek át a cipőmet felvenni.
- Megint rád kell várni. Szedd már össze magad. – morranok fel, és a kabátját átdobva, bújok bele a sajátomba is, és tárom ki előtte a bejáratot.
- Szívesen pitbull. – bekulcsolom, és már indulhatunk is a pokolba, mert ezzel a listamániással még egy világháborút is könnyebb lenne megnyerni, mint elintézni a heti élelmiszerfeltöltést.

ui: Ne ugass a boltban, rendben?