Oké, a csaj nehezen kapható, így még izgalmasabb az egész. Bármennyire próbálja titkolni, bejön neki amit csinálok, szereti ha dicsérik, imádja ha megnézik és egyszerűen ha tovább folytatom, a bugyija is le fog olvadni róla, mert tudja, hogy másra sem vágyik, csak hogy egy férfi úgy rajongjon érte, ahogy azok, akik a filmjeit bámulják. Igen, színésznő, alakít, ezzel azonban tisztában vagyok, így minden egyes minimális jelet megfigyelek, ami mutatja számomra, hogy igencsak viszonozva van a vonzalmam felé. Nem vagyok egy adonisz, félre ne értsen senki, nem a Vogue magazin címlapjáról szöktem, de a beszélőkém mindig is jó volt, ez pedig több, mint amit egy kockás has és egy szép mosoly tud nyújtani. Hallgattam őt, végig vigyorogva, hogy lássa, nem vagyok gyenge és bírom a harcot. Nem fogom feladni amiatt, mert kelleti magát, bár ez az egész igencsak nevetségesen jön most ki, tekintve, hogy ha akarnék se mehetnék el, mert a feladatom védeni őt. Nem szerettem az ellenkező nemmel ennyire sekélyesen és ártatlanul társalogni, az emberi biológia diktálja, hogy egy férfi és egy nő ne tudjanak egymásra úgy nézni, mint két haver a kocsmában vagy mint két kolléga a tárgyalóteremben. Ez elég felszínesen hangozhat, de felesleges titkolni, hogy hogyan is működünk, hogy mi csörgedezik az ereinkben, ideértve minden eret, azt is, ami a lábaim között helyezkedik el. Már becéz, ami még inkább tetszésemre van. "Belami", német, azt jelenti, szépfiú, de ő biztos néz engem annyira hülyének, hogy fel se fogjam, mit aggat rám. Társaloghatunk ezer nyelven is, akkor is látom, mi tükröződik vissza a tekintetéből vagy hogy hogyan görbülnek az ajkai, amikor az előre megfontolt, szépen megfogalmazott szavaim simogatják a bőrét a ruhája alatt. Ez egy mocskos játszma, de még nem leszek kegyetlen vele, ideje finomkodnunk is egy kicsit, mielőtt túlzottan gyorsan történnek a dolgok. Egyelőre jussunk ki innen, én kapjam meg a béremet ő pedig ezek után hálám jeléül, hogy jól végezhettem a dolgomat, egy szuper éjszakát velem meg azzal a fránya odaadásommal. Már épp nyitottam a számat, hogy válaszolhassak neki, azonban kettőnk párbaját megtörte egy másik. Dulakodás, sikoltozás és lövéshangok visszhangoztak a távolból, az emberek pedig őrültek módjára kezdtek el tolakodni a kijárat felé. Az első gondolatom az volt, hogy basszameg, most aztán sokra fogok menni azzal, hogy megjátszottan karatemester vagyok meg egy igazi mesterlövész, miközben csak párszor fogtam a kezemben pisztolyt, akkor is annyiért, hogy hadonászhassak vele, mert a kisboltban dolgozó srác nem akarta odaadni nekem ingyen a nyalókáját. A fülemben megszólalt a kicsi eszköz, amit még a meló előtt nyomtak a kezembe, hogy ha bármi lenne, jelezni fognak, innentől végképp tudtam, hogy rohadt jó helyzetbe keveredtem, mert ez innentől kezdve nem volt vicc. - LeBlanc, Deanna Wittson... - kezdte el idegesen valaki. - Velem van - szóltam vissza, megfeledkezve arról, hogy a színésznőnek fogalma sincsen, ki ült mellette egészen eddig, azon kívül, hogy egy kis hülyegyerek csapta neki a szelet. - Velem kell jönnie - néztem rá határozott tekintettel, majd meg se várva a válaszát, megragadtam a kezét, majd elindultam vele erőltetett menetként lépdelve a belső rész felé, ahol habár ő nem tudta, de rejtőztek olyan kijáratok, melyeket csak bizonyos személyek ismerhettek. Szomorú, de különbséget tettek a sztárok és a civilek között veszély esetén. A feltűnően ábrázolt menekülési útvonalak a laikusok számára lettek elkészítve, hiszen azt egy támadó is sokkal könnyebben felfedezheti, ellentétben azok, akik megtudták fizetni a biztonságot, olyan járatokon haladhattak végig, melyek elrejtve maradtak az árgus szemek elől. Idővel egyre sietősebbre vettem a tempót, szinte már kocogva, miközben szorítottam az ujjait, hogy nehogy elengedjen. Láthatta rajtam, hogy nem viccelődök, így nagyon reméltem, hogy nem kíván tiltakozni, ugyanis a helyzet nem tűnt olyannak, ahol ez jó döntésnek számíthatott volna. A medence mellett elhaladva pillantottam csak meg, hogy egy test pihen a víz felszínén, lőtt sebekkel a hátán. Nagy valószínűséggel nem a köznép soraiból való, ugyanis a ruháin és az ékszerein feltűnően látszott az anyagi helyzete. Láttam már tetemeket életemben. Sokat. Ahol felnőttem, mindennapos volt, hogy bandák csaptak össze és kerültek kereszttűzbe, gyerekek szeme láttára. Immunis lettem rá, nem izgatott. Úgy néztek ki, mint a bábuk, mint akik sose voltak valódiak, talán ez tudott leginkább megnyugtatni. Azonban nem mindenki volt olyan, mint én, sőt, nem volt normális, hogy én így fogom fel a dolgokat, ezt pedig hamar kellett realizálnom. Félve, hogy a misszióm alanya bepánikol és elkezd habozni, magam mellé húztam őt, hogy takarjam előle a látványt, átkarolva annak érdekében, hogy ha bárki támadni kívánna, engem érjen a lövés helyette, ugyanis rajtam golyóálló mellény feszült az ing alatt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyra fordulnak a dolgok, hadonászni meg fenyegetőzni teljesen más, mint kioltani valaki életét. Meghúzódva a fal mentén sétáltam vele annak érdekében, hogy lépteink ne csapjanak túl nagy zajt. A hely folyamatosan ürült, a kiabálások halkultak, a lövöldözés azonban szakadatlanul megtörte a csendet. Elérkeztünk végre a folyosókra, a fedett hely nyújtott némi biztonságérzetet. - Elfogok magyarázni mindent, Önnek. Kérem, ne most kelljen - pillantottam rá, suttogva számára a szavakat. - A legfontosabb, hogy épségben kiérjen innen én pedig megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ez sikerüljön - bólintottam neki aprót. A szavaimból sejthette, ki is voltam én és milyen szerepem volt a ma estéjében bár reméltem, hogy nem alacsonyít le puszta "testőrre" a csevelyünket követően. Megérkeztünk egy ajtóhoz, melyen a "Kizárólag személyzet!" felirat szúrhatta ki egy közönséges ember szemét, arra azonban senki nem számított, valószínűleg a mellettem álló díva sem, hogy egy kivilágított, fémfalakkal ellátott hosszú lépcsősort rejt, mely méterekkel a föld alá vezet. A kezemet nyújtottam felé annak érdekében, hogy lekísérhessem rajta, ami most igen nevetségesnek hatott, mert úgy nézhettem ki, mint aki a vörösszőnyegen szeretné őt fogni, hogy a fényképészek minél előnyösebb képeket készíthessenek róla. Bezártam magunk után az ajtót, így csend töltötte meg a visszhangzó, rettenetesen hideg teret. Levettem az öltönyömet és azt az engedélye nélkül is a vállaira helyeztem, hogy számára kényelmesebb legyen egy ilyen alagútban mozogni. Egyelőre úgy tűnt, hogy csak ketten vagyunk, így enyhén fellélegezve lassítottam és már csak kényelmesen sétáltam végig az úton, ami kizárólag egy helyre vezetett.
Mindig meg tud lepni az az egyszerű idiotizmus, ahogy bizonyos emberek viszonyulnak hozzád ha ismert ember vagy. Ha adott esetben ezt a party-t timbuktuban rendezték volna, ahol a kutya nem hallott volna még rólam, vagy úgy alapvetően a film mint olyan is ismeretlen fogalom lett volna, minden bizonnyal rémesen hülyén érezném magam ebben a ruhában, ezzel az önelégült, néha már számomra is kínosan “Panam mosolyra” hasonlító vigyorral a képemen.Nem mintha timbuktuban bármilyen babérokra is kívánnék törni. Én mindig és minden esetben arra törekedtem egész életem során, hogy a figyelem rám irányuljon, és ne csupán felkelteni legyek képes, hanem meg is tartani. Legyen szó bármilyen korosztályról vagy éppen bármilyen nemű emberről.Ez olyasmi, ami részben velünk születik, részben kemény munkával elsajátítjuk a technikáját, még keményebb munkával pedig dolgozunk rajta, hogy meg is legyünk képesek tartani ezt a tudást. Nem azért veszek részt az efféle művész körökben csak egosimogató szeánszként emlegetett összejöveteleken, mert egy percig is érdekelne bármi más azon túl, hogy miképpen fogadja a közönség a filmet és mennyire rajonganak értem még mindig.A kritikusok, a fanyalgók véleménye még kevésbé sem számít, kizárólag csatornaként kezelem őket, hogy eljussak az emberekhez.Darab-darab, ennyi. Ugyanakkor, mint a legtöbb hozzám hasonló, évtizedek óta a reflektorfényben élő ember, aki még arra is odafigyel, hogy a sminkeléshez is kisminkelje magát mert nem lehet tudni éppen hol és mikor kattan a lesifotó, szeretek néha bezárkózni. Amikor azt szeretném, hogy senki még csak tudomást sem vegyen a létezésemről, ugyanakkor ha újra a figyelemért áhítozom, azonnal ott legyenek.Ez pedig néha nem napokon belül változik, hanem akár órákon belül is.De akár perceken belül is. És ez a hangulatingadozás tökéletes görbét ír le a nem kívánt, de kialakulni látszó beszélgetésem során. - Kedves?- akadok fenn ezen a csöpp, máskor talán bóknak szánt szavacskán, amely esetemben sokkal inkább erős túlzás.Én minden vagyok, csak kedves nem. Legalábbis jelen helyzetben. Lehet ha két itallal később telepedik mellém, akkor nem akadok fenn a születési dátumán, és még a gyászruhás külsejét is ha nem is vonzónak, de elfogadhatóan figyelemreméltónak tartanám.Ugyanakkor az a pofátlanul visszadobott, már-már aprócska tüskének szánt szavai felkeltik az érdeklődésem, és egy ajakrándulást váltanak ki belőlem. Nevezzük talán valamiféle mosolynak, mondjuk sok jóindulat kell hozzá, de mondjuk…mondjuk az. - Én nem alacsonyítom le magát belami.Főleg nem a születési dátuma alapján, de legyünk őszinték: maga túl sok meglepetést nem tud nekem tartogatni. Ahhoz még nem élt eleget.Ami pedig azt a kéjes gondolatot illeti. Nem az a kérdés, hogy valaki fejében az legyen. Izgalomba hozni valakit rémesen könnyű, néha már bántóan az. Sokkal inkább az a kérdés, hogy mennyire. Legyen maximalista, drágám, vagy ne legyen semmilyen.- nem bántóak a szavaim, sokkal inkább kicsit még átmenet vagyok a nem ittam eleget és a jobb lenne nem erőltetni az italt állapota között. Valamerre billenni fogok, és a ma este összefoglalását tekintve nem az utóbbi felé fogok esni.Rajongónak gondolom a fiút, bár elég hamar rájövök, hogy nem az. Elsősorban azért, mert nem mászott teljesen a képembe, nem kérdez tőlem mindenféle marhaságot és nem akar ezerféle beállításban fotót kettőnkről. Pedig könnyebbé tette volna a dolgom, ha megelégszik ennyivel. Az efféle rajongókat viszonylag egyszerű lekenyerezni. De azt, akinek nem tudom mi jár a fejében elég nehéz. Éppen ezért hessegetem el Ronaldot, mert szeretem azt a helyzetet, amikor meg kell fejtenem valakit, szeretem ha inspirál valaki, pusztán azzal, hogy ellent mer nekem mondani, vagy legalábbis remekül képes replikázni a szavaimra. Az már talán csak hab a tortán, hogy amikor megkapja az italát, olyan melankólikus lassúsággal táncoltatja meg az ujjait a pohár peremén, ahogy minden bizonnyal gondolatban a gerincemen lépked végig a csigolyákon, akár a gyöngyökön. Kéjesen édes gondolat egy olyan fiú irányába, akinek pofátlanul tolakszik a képembe a fiatalsága.Az idővel dacoló lelkületem simogatja a figyelme, és tagadhatatlanul fenntartja az érdeklődésem, még ha ennek látható jelét egyelőre csupán patikamérlegen mérem irányába. Felpillant rám, a tekintetében ezer zsarátnok ver tanyát és próbál kitörni abból a börtönből, amibe ez a helyzet, a körülöttünk lézengő konvencionális elvárások zárják.Ó a világ és az ócska és hovatovább már nevetséges közerkölcs!Nem adom meg azt a kegyet neki, hogy hagyom letaglózni magam a bőröm alá furakodó pillantásától és elvonom a tekintetem. Lassan, mégis jelentőségteljesen fordítom el a fejem, de éppen csak annyira hogy a pillantásom rabul ejtse és megtartsa a mixer fiú tekintetét. Ajkai elernyednek, a szempilláim megrezegnek és a mosoly,amellyel mindezt megtoldom olyan ígéretes, mint egy örök belépő az ámbra illatú paradicsomba.Megnyalom a szám szélét, a fiú pedig kiejti a kezéből a poharat. Halkan, mégis rezgő rekedtséggel nevetem el magam, majd újfent a mellettem ülőre tekintek. A képébe nyomok egy olyan kérdést, amire valószínű nincs felkészülve, és én ezt pontosan tudom.Inkább az érdekel hogyan és milyen indokkal bújik ki a válaszadás alól.Bár azt hiszem meglepett volna,ha kiderülne, bármelyik filmemet is ismeri….esetleg amelyik Oscart is nyert, abból is van néhány. De nem. Van abban valami ártatlanul bájos és egyszerre izgat ahogyan megfogalmazza a válaszát, melyet szinte egyszerű csokorként nyújt át nekem, utolsóként bogozva rá a piros masnit, azt a bizonyos kérdést, amivel sikerül meglepnie. Rövid beszélgetésünk során már legalább harmadszor. Az efféle ritkán fordul elő.Lehunyom a szemeimet és egy mélyet sóhajtok, a vállaim elernyednek. Mindezt a kitartott pózt legalább hat másodpercig megtartom, hiszen a hatás eléréséhez idő kell. Amikor újra kinyitom a szemeimet mélyen, kissé talán még hunyorogva nézek rá, ajkaim csücsörítem. Alkarommal megtámasztom a pultot és teljes felső testemmel irányába fordulok, majd enyhén előre dőlök felé. A jázmin és levendula illata mint valami vészjóslóan izgató köd tekergi körbe a fiú érzékeit.A ruha suttogva igér neki millió pajzán gondolatot, amelyet most megosztanék vele, ha pár brandyvel előrébb tartanék. Egyelőre marad a póz, a szerep, a nagyasszony gúnyája. - Ééééédeseeem…- hangom lehetetlenül mély tartományba búg bele, mintha egy kagylót akarnék a füléhez tartani amelyben nem csak a hangom hallja, hanem szinte a leheletemmel is csiklandozom a fülcimpáját. - …mióta az eszemet tudom ebben a szakmában élek. Tudom milyen az amikor valaki szerepet játszik, és azt is tudom hogyan mutassam meg, vagy rejtsem el a valódi érzéseimet. Amit maga szomorúságnak vél, az szimpla unalom.A mosolyom pedig nem hervad, hanem egész egyszerűen nincs.Elszáradt, kitikkadt.A csodálat mindig jelen van, csak éppen ez is, mint minden végtelenül kiszámítható.Bár nem tagadom, hiányozna, ha nem lenne.- tény. Úgy kell nekem mint az éltető levegő. - Ami pedig magát illati, belami….- nyúltam a pulton a poharam után, melyet immáron másodszor, szó nélkül töltött újra a pult mögött a fiú (drága lélek, legalább ennyi pozitívum van benne)ujjaim közé csippentettem, majd az ifjú felé emeltem a kezem, kecses és laza csuklóval, hogy eltartott mutatóujjamat a mellkasának érintsem az ingen keresztül. A pohárban az ital aranya ide-oda hintázott. -...maga éppen milyen szerepet játszik? És ha nem szerepet játszana, pontosan mit is akarna most tőlem?Azon túl, hogy betolakodott a privát szférámba, és rövid ideig szórakoztat?- folytattam volna még ezt a megkezdett kis játékot, ha hirtelen, szinte a semmiből hangos sikoltozás és kiabálás ne hallatszott volna. Valahonnan a második teremből érkezett, ahol többnyire a film stábjának technikai dolgozói tartózkodtak. Felkaptam a fejem és zavarodottan forgattam ide-oda, keresve a pontos zajforrást.Na meg persze valakit, aki éppen a közelben lehetne, ha arra kerül a sor, hogy meneküljek. A nyüzsgés egyre erősödött, amikor hirtelen ezt az egész morajlást egy eldörrenő fegyver hangja hasította át. Basszus!
Örök téma a társadalomban, hogy vajon melyik a vonzóbb, a könnyű préda, vagy a nehezen kapható, kihívásokkal teli zsákmány. Rengeteg nőt próbáltam már fel ezalatt a 22 év alatt is, az elvonón töltött hónapok őrült ribancokkal teltek el, akik úgy sikoltoztak az ágyékomtól, mint akiket élve megnyúznak, előtte volt dolgom kábszeres fazonokkal és csajokkal is, akik egy kis anyagért bármikor lejjebb csusszantak és már meg is szabadítottak a gatyámtól, de a kedvenceim mindig is azok a hölgyek voltak, akiktől nem kaphattam meg azonnal, amit akartam. Bár még sose volt dolgom idősebb nővel, most rettentően bántam, hogy a munkámat kell végeznem ahelyett, hogy szemtelenül levetkőztessem őt a szemeimmel. Ahogy bámult rám és ahogy beszélt, a szemeim röntgenfelvételeket készítettek a testéről, feltűnésmentesen vizslatva az alakját. Azon morfondíroztam, hogy vajon ez a ruha csinosabbá teszi őt vagy anyag nélkül még szemet gyönyörködtetőbb ahogy előttem vonaglik ezen a bárszéken. Bár rettentően szerette volna nehezen adni magát, de láttam a szemeiben, hogy élvezi, ahogy dicsérik, élvezi, ahogy nézek rá és rettentően otthonosan érzi magát ebben a közegben, ettől pedig olyannyira magabiztos volt, hogy nekem a férfi ösztöneimmel kellett megküzdenem annak érdekében, hogy továbbra is képes legyek tenni azt, amire felbéreltek. - Épp olyan idős vagyok, kedves, hogy megmerjem szólítani - mosolyogtam továbbra is. - Kérem, ne alacsonyítson le egy születési dátum miatt. Más fejében is lehetek még kéjes gondolat - szemtelen válasz volt, olyan, amire ki is zavarhatna, de láttam már mennyit ivott, láttam mennyire rosszul érzi itt magát és tudtam, hogy szüksége van rám, szüksége van a szavaimra, az illatomra, valami felszabadítóra. Túlságosan is elbíztam magam aznap este, kerülgetve a forró kását kettőnk között 2 mondat után. Amikor valaki az emberei közül hozzám szólt fél percre még összezavarodott arcot is vágtam, azt hittem, hogy mindenki tud rólam és arról mit is csinálok a világsztár oldalán, persze az nem volt megbeszélve, hogy majd beszélgetésbe enyeledünk, az se, hogy ő ezek után kikér nekem egy pohárral, amit egyébként szigorúan tilos lett volna elfogyasztanom. Ahogy a poharat a kezembe fogtam, mutatóujjammal apró, szelíd mozdulatokkal cirógattam annak az oldalát, néha szemtelenül felsandítva a nő szemeibe. Volt benne valami rettentően vonzó, talán az a fajta rejtélyesség volt, aminek nehéz volt ellenállnom. Ha tudná, hogy most mit csinálnék vele, lehet, hogy már sisteregne a bőröm a pofontól, amit kapnék tőle. A kérdésére enyhén szólva meghőköltem, tudtam, hogy most fogok kudarcot vallani. Rohadtul nem ismertem az arcán kívül semmit, tudtam ki ő, már évekkel ezelőtt megtippeltem a kosárméretét meg azt is, hogy vajon mi lehet a kedvenc szexpozíciója, de hogy a filmjei.. most megfogott, basszameg. - Ne haragudjon meg, nem a filmjei miatt ismerem az arcát - túrtam bele a hajamba zavartan, próbálva menteni a menthetőt, bár ahogy hallottam, amennyire öntelt volt, ez most rettenetesen eshetett neki. - Őszinte leszek, az arca égett bele a fejembe, azt viszont sosem gondoltam volna, hogy valaki még saját magát is túl tudja teljesíteni. Maga gyönyörű élőben, sokkal szebb, mint képeken. Kíváncsi lennék ilyen csinosan mégis miért érzi ilyen szomorkásan magát egy ilyen eseményen? - próbáltam elterelni a témát, ahogy csak tudtam. Deanna, mi nem a filmekről jöttünk dumálni, én nem a rajongód vagyok, hanem a jövőbeli szeretőd, ezt pedig minél hamarabb az eszedbe kell vésned. - Mindenki magát csodálja, mégis látom, hogy hervad a mosolya. - fürkésztem a tekintetét, megpróbálva szelídséget és kedvességet sugározni felé.
Az efféle összejövetelek rémesen unalmasak és egysíkúak tudnak lenni.Leginkább azért, mert a nap végére is képtelen vagyok levakarni a képemről azt a fajta bájvigyort, amit az egész napos prezentáció megkíván. Bár ez valahogy éppen úgy a részemmé válik idővel, mint az, hogy levegőt veszek, eszem, alszom, kefélek…mégis görcsbe rándul a pofaizomzatom tőlük.Eléggé megjátszom magam a filmvásznon, vagy éppen a magánéletemben ahhoz, hogy ne vegyem koloncként a nyakamra a kritikusok, zugfirkászok, vagy magukat influenszereknek nevező megmondóemberek társaságát és a nekik való megfelelést. Ronald és Mirrelle szinte egy emberként áll ki amellett, hogy ez a mai világban már igenis szükséges. Ha nem vagy ott valahol, ha nem látnak, nem érintenek, nem másznak bele alkalomadtán a képedbe, akkor nem is létezel. Érdekes, hogy egykor, azokban a zord, technikai őskori időkben mégis valahogy eljutottam az emberekhez. Igaz akkoriban sokkal elérhetetlenebbek voltunk. Mára megszűnt a sztársággal járó misztikum.Rossz korban születtem volna? Aligha. Egyszerűen megöregedtem, amit én képtelen vagyok elfogadni. A testembe záródott egy olyan lélek, ami nagyjából leszarja az idő múlását, elvégre a nagybajszos, kócos kis törpe is megmondta, hogy minden relatív. Miért ne lehetne ez is az? Úgy járok körbe ebben az istenverte módon nehéz és dohszagú ruhában mint aki éppen csak kiesett valamelyik snitt forgatásáról és most megtiszteltetésnek veszi, hogy elvegyülhet ezek között a senkiháziak között. Talán ezért gurul a kelletnél több pezsgő, ezért téblábolok, és nem nagyon találom a helyem sehol. Nem is nagyon van kedvem senki mellett a szükségesnél többet időzni.Pech, hogy a gyógyszeres fiolákat egy hete Mirelle elkobozta, mondván, ezek nélkül is képes vagyok megcsinálni a filmet, még akkor is ha ki nem állhatom, és akkor is, ha úgy érzem bármikor képes lennék feladni.Tudjuk, hogy nem teszem. Sokkal jobban szeretem ha rólam beszélnek, ha körülöttem forog minden, ha lesik minden lépésemet, ha hozzám szólnak, ha minden szempár rám szegeződik. A hiúságom mértéktelen, és nem feltétlenül a pénz dominál, vagy a messzemenően pofátlan és szemet bántóan magas gázsi amit ezért az egyébként csapnivalóan összehányt forgatókönyvből készült filmért kapni fogok, sokkal inkább az egész körül kialakuló felhajtás.A felszabaduló energiák, amely az engem fogadó tömegből árad felém. Meg merem kockáztatni, hogy nekünk színészeknek ez az igazi drog: a hiúságunkat tápláló emberi energiák összekapaszkodó végtelensége. Összekoccantom időnként valakivel a poharam, aki éppen kéri, megállok közös fotózásra, elővéve legelőnyösebbnek ítélt, és unalomig már eljátszott, bármikor előhúzható mosolyomat és teszem amire Mirelle kért: prezentálok. Magamat és a filmet egyszerre. Az előbbi fontos, az utóbbi pont lényegtelen. Egy film a sok közül, amit leginkább azért vállaltam el, hogy a nevem fennmaradjon, és minden évtizedre jusson belőlem a lehető legtöbb.Talán valahol titokban, kissé perverzül könnyed módon vágyom arra, hogy ha egyszer majd távozom, akkor beláthatatlan hosszúságban sorolják fel az életművem legfőbb állomásait.Mióta az eszemet tudom reszketek azért, hogy ne egy név legyek a sok közül, aki éppen olyan lényegtelenül múlik el mint a legtöbb ember. Fontos akarok lenni, maradandó. Végtelenül önérzetes, talán már bántóan hiú is vagyok, de ha már több mint fél évszázadot leéltem így, nem most fog mindez megváltozni. A pezsgő egy idő után inkább csak böfögtet és puffaszt, meg persze pont annyira jó, hogy pokoli fejfájást okozzon majd másnap, szóval mit sem törődve a korábbi intelmekkel a pult felé indulok, és döntök úgy, hogy az est további részében megpróbálok arra koncentrálni, ami számomra a legfontosabb: magamra. Holnap valami külső helyszínen fogunk forgatni. Lesznek lovak, egyéb haszonállatok, ott lesz minimum vagy száz statiszta és a kiállhatatlan forróság, amely a nevadai sivatagot sújtja ebben az évszakban. A rendező szerint ez jól fogja majd szemléltetni azokat a vészterhes időket.Szerintem csak szimplán meg fogunk dögleni abban a három napban, ameddig a jelenet felvételeit előírták, de ez mellékes.Ha kissé kapatosra iszom magam, attól még képes leszek megjelenni délelőtt tízre, talpig sminkben. Azt hiszem. Nincs jó kedvem. Mennék már innen el, de ha az órámra pillantok a ruha ezer fodra alatt (még mindig bolondja vagyok a régi analóg karóráknak, elvégre nekem egy óra ne magyarázza meg milyen a pulzusom és mikor kellene aludnom menni)rájövök, hogy legalább három órát kell még úgy tennem ebben az egyre jobban sűrűsödő, klikkesedő tömegben, mintha egész életemben arra vártam volna, hogy az ostoba és sekélyes kérdésekre feleljek.Nem vagyok felkészülve a munkásságomat méltató kezdőkre, azokra akik önerőből képtelenek elérni legalább egy nyamvadt meghallgatást, ahol a negyedik lánygyermek huszadik iskolatársát játszák egy négy másodperces jelenetben.Nincs bennük semmi figyelemre méltó, semmi tűz, semmi amire fel lehetne figyelni. Nem vagyok felkészülve azokra sem, akik vitriolt nyaltak mielőtt hozzám szóltak és úgy köpködik a szatirikus megjegyzéseket, mintha külön fizetnék őket ezért. Lehet fizetik is? Csak egy italt akarok, két koccanás apró jéggel, és legalább egy órát, amíg nem szól hozzám senki. Imádok ragyogni, imádom ha rám figyelnek, imádom, ha beszélnek rólam, ugyanakkor rám jön az érzés néha, mint most is, hogy rohadtul szeretnék csak egy kicsit láthatatlan lenni. Csak az italom meg én. Lehetne? Csak egy kicsit? Naná, hogy nem lehet. Elvégre Deanna Wittson az egész életét arra építette fel, hogy látható legyen. Elhalványulni lehetetlen. A fiatal fiú, azzal a meredt, szinte rajtam keresztül mögém látó tekintetével egyszerre zavarba ejtő és egyszerre értetlenségre okot adó.Nem akartam beszélgetésbe bonyolódni vele, tulajdonképpen hozzá sem akartam szólni, de nehéz nem tudomást venni valakiről, aki karnyújtásnyi távolságból gyakorlatilag lukat éget a tarkónkon. - Maga ebben a hacukában, a képén azzal a mosollyal olyan, mint akit éppen elzavartak egy temetésről, mert eszébe jutott egy poén a halottról és percekig azon nevetett.Az én ruhám pedig pocsék.Legyünk őszinték.- felelem, miközben a poharat egyszerűen és lazán görgetem végig a homlokom közepétől a jobb halántékomig, majd vissza, egészen a bal oldalig is. Erre az időre lehunyva a szemeimet.Mikor újra kinyitom a fiúra nézek. A lelkesedésére csak hátravetem a fejem és nevetek. Nem fogom vissza a kacagásom, az sem érdekel, ha mások erre felfigyelnek. Most már úgyis lőttek a magányomnak. - Hogy megéli ezt a napot? Drága csillagom, kettőnk közül én vagyok az, aki örül már minden megélt napnak. Maga mennyi idős lehet? Valószínű még csak egy kéjes gondolat volt a szülei fejében mikor az első díjamat megnyertem.Szóval örül, hogy teljes valómban lát. Remek. Higgye el, én még jobban örülök magamnak és a teljes valómnak!Remélem még sokáig!- szeretek élni. Még akkor is ha időnként pokoli volt egy olyan ember bőrében létezni, aki Deanna Wittsonként aposztrofálta magát, és még akkor is, ha valójában arról, milyen is vagyok én, már lassan fogalmam sincs. Illetve nem lassan, hanem úgy egyáltalán. - Hé vigyori, dobj egy italt itt a gyászruhás fiatalembernek!Duplát.- intettem a pult mögött a telefonjába merülő mixernek, aki nem várta meg a második felszólítást, azonnal mozdult, hogy teljesítse a kérésem.Készült az ital a fiú számára. Én pedig visszafordultam a pult felé, és élveztem volna tovább az italom nyújtotta nyugalmat, amikor megjelent Ronald. Na végre! A fiú felé bámult egy darabig, aztán hozzám fordult. - Zaklat téged ez az alak, Deanna? Intézkedjek? - csak a fejem ráztam. Nem nevezném zaklatásnak, hogy megdicsérte az egyébként borzalmas ruhámat, és közölte, hogy boldog, hogy láthat.Egyébként is nem Ronald feladata, hogy vigyázzon rám, hanem a testőré, akit elvileg Mirelle felbérelt és akinek a gázsija valószínű csak kidobott pénz. Pompás!Fizetek azért, hogy valaki ne legyen sehol. - Fiatalember meg kell kérnem, hogy ha lehet ne zavarja a művésznőt! Elég nagy ez a hely. Ha feltette a kérdéseit, akkor akár odább is…. - Ronald! Szükségtelen. Szórakoztat a fiú! Hagyd! Intettem le a szavába vágva, majd a megérkező italát figyeltem amit éppen most tettek le elé. - Cheers!- emeltem felé a sajátomat, és belemosolyogtam a pohárba, végül egy kortyot követően hirtelen és minden átmenet nélkül a fiú felé fordultam a felső testemmel. - Melyik filmem a kedvence?- ha már így ismer, akkor lássuk mit árul el róla, melyik alkotást kedveli tőlem a leginkább? Választék az van.
Fiatalkoromban a mának éltem. Szórakoztam, szabályokat hágtam át, nem ismerve a korlátaimat, miközben anyám eldugott pénzét költöttem a saját mulatságaimra. Theo sokszor kisegített a szarból, így amikor ő nehezebb helyzetbe került, gondolkodás nélkül adtam neki oda busás pénzösszegeket, amik egyáltalán nem az én munkám eredményeként bújtak meg a konyhafiók eldugott sarkaiban. Anyám egy vén, érzelemmentes picsa volt, aki nem érdemelte meg, hogy bármifajta bűntudatot érezzek, mikor újból és újból elvettem tőle, amit gyűjtögetett. Rengetegszer jártak nálunk zsaruk, a nő paranoiás lett, hogy a házunkba minden este betörnek, szerencsémre annyira nem mozgatott meg a dolog, hogy ez a hipotézis örökre képes volt fennmaradni, ugyanis se a tekintetem se a testem rezdülései nem árulkodtak a tettemről. Születésem óta profi módjára kamuztam be bármit, amit az életem során ezerszer tudtam kamatoztatni. Nem voltam egy jó ember, de most sem vagyok jobb, mindezt pedig az elbaszott életemnek köszönhetem, ahol ha betartom a szabályokat, talán itt se lennék. Kijőve az elvonóról tudtam, hogy gyorsan kell hozzájutnom a pénzhez, máskülönben hamarosan éhen fogok dögleni. Dolgoztam az intézeten belül, de az az összeg, amivel utamra engedtek, aligha volt elég egy heti kajára. Elkezdtem alkalmi melók után nézelődni, miközben a pártfogóm elől megbújva felkerestem a régi kapcsolataimat és éjszakánként szórakozóhelyeken, sikátorokban árultam azokat az anyagokat, amelyeket Theo miatt már jobban ismertem, mint a saját tenyeremet. A régi ügyfelek megmaradtak, én vittem tovább a legjobb barátom üzletét, azonban ez nem volt elég ahhoz, hogy gyarapítsam is a birodalmam, valamint, hogy kényelmes életet élhessek. Feljött egy meló az egyik haveromtól, azt mondta biztonságiakat keresnek egy filmes összejövetelre. Valami régimódi, kosztümös alkotás, viszont a kontroverzális tartalom miatt potenciális esély van a támadásokra, így fokozott biztonságot fog igényelni az esemény. Egészen addig nem fogott meg az ajánlat, amíg meg nem említette, hogy Deanna Witson fog vonulgatni a helyen és őt kéne kísérgetnem mindenhova. Tudtam, mekkora név ez, ahogy az arcát is jól ismertem már a nőnek. Nem voltak típusaim az öreg nők, de egy ilyen milfet mindenképp szívesen nézegettem volna hátulról, eleve jó summát ígértek, így újonnan kamuzva a képességeimről meg is kaptam a melót. Úgy tudták, hogy tökéletesen bánok a fegyverekkel, meg hogy tapasztalt vagyok már az ilyesmiben. Fogalmam sincs, hogy tudtam ezt elhitetni velük, kezdtem azt hinni, hogy emberfeletti képességeim vannak. Egész végig megbújtam az árnyékában a nőnek, kötelességtudóan téve a dolgomat. Nehéz volt nem megszólítani őt, látva mekkora tekintély a tömegben, mennyire kiemelkedik a közönséges, személyiségtelen emberek közül. Egy fehér inget és egy fekete zakót aggattak rám, övemen egy Glock pihent, amit szintén adtak a melóhoz. Formalitás, hogy az ő szavaikkal éljek. Reméltem, hogy nem lesz gáz, más különben hamar le fogok lepleződni, hogy fogalmam sincs mit csinálok. Egyelőre komoly arccal, szigorú testtartással méregettem a körülötte levőeket, megállapítva, hogy ha van ízlése, engem választana az ágyába. Ennyi csúnya embert egy rakáson.. különösen egy ilyen gyönyörű nő mellett. Bár ha rabszolgatartókat alakítanak, érthető, hogy a castingosok nem szupermodellekre vadásztak. Amikor meghallottam, hogy hozzám beszél, hatalmába kerített egy lányos zavar, így néhány másodpercig csak némán meredtem rá. A szerződésem szerint nem beszélhetünk, nem illendő és rontja a hivatalos légkört, de szerintem pont azzal tettem jót a színjátéknak, ha belemegyek a csevelybe, hisz így kevésbé vagyok feltűnő, mintha csak a háta mögött állnék, akár egy hülyegyerek. Nem tűnhetek testőrnek, ez a fő szabály, akkor inkább leszek az udvarlója, hátha nem sejti meg, hogy mi okból vagyok itt. - Elnézést, csak elragadóan csinos ma - mosolyogtam rá szelíden, majd mellélépve én is helyet foglaltam a bárpultnál. Reméltem, hogy nem vesz tolakodónak és kezd el menekülni a közelségemtől, különben csak megnehezítem a saját feladatomat, hogy védjem őt. A széken felé fordultam, nem feltétlenül azért, hogy még inkább tetszelegjek neki, sokkal inkább, hogy továbbra is méregethessem a körülötte lézengő alakokat. Egyelőre senki sem viselkedett gyanúsan. - Deanna Wittson, teljes valójában. Sosem hittem volna, hogy megélem ezt a napot - mosolyogtam tovább, hízlalva az önbizalmát.
Teátrálisan hosszan hunytam le a szemeimet és úgy kezdtem beszélni Mirelle-hez, az ügynökömhöz, hogy egy közel két perces időintervallumig ki sem nyitottam őket. - Már most gyűlölöm ezt a filmet. Nem is tudom mi a pokolnak vállaltam el kosztümös filmet. Rámrohadnak a nehéz brokátruhák, amikben úgy nézek ki mint egy sétáló függöny. Az ostoba tollas kalapoktól allergiás vagyok, és mindegyik díszlet büdös és lószagú.Johnson, aki Buttlert játssza, minden nap magába dönt két liter száraz gint és kompenzálásképp felzabál egy karton mentolos cukorkát, amitől olyan a szájszaga mint egy fertőtlenített wc-nek.Az a kis fruska, aki a lányomat alakítja pedig kotlóshangon makog legalább hat oktávval feljebb mint amit még el tudok viselni. Mirelle, komolyan ennyire szarban vagyok anyagilag, hogy be kellett ezt vállalnom?- ekkor nyitottam ki újra a szemeimet és néztem rá. Bár a kérdés inkább költői volt.Nem vártam rá választ, mert ha vártam volna sem kapok. Az ügynököm tudta, hogy hagyni kell kipanaszkodni magam, kicsit lenyugodni, aztán pedig új erőre kapni. Csontos ujjai között egy robosztus kristálypoharat szorongatott, amelyben úgy lötykölődött a konyak, akár az olvadt borostyán.Egyetlen hang nélkül nyújtotta át, csupán szemeinek koromfeketéje bámult bele egészen a gyomromig. Utáltam, hogy ennyire jól ismer, de azt hiszem tizenhárom év után az ilyesmi a legjobb házasságokban is működik.Nem véletlenül volt női ügynököm. A férfiak legtöbbször megrövidítettek anyagilag, és képtelenek voltak kezelni a néha nagyon is heves természetemet. Mirelle idegei azt hiszem mitrillből voltak. Kikezdhetetlenül nekifeszülhettem gyakorlatilag bármikor és bármivel.Nem mellesleg a legjobb szerepeket vadászta le nekem, amiben nem csupán azt mutathattam meg, hogy mennyire jó vagyok a szakmámban, hanem azt is, hogy mennyire jó tudok még lenni.A jelenlegi film is telitalálat volt, azt leszámítva persze, hogy valóban borzalmasak voltak a jelmezek, a helyszínek, és az, hogy öt éven belül másodszor kellett játszanom Johnson-al. Állítólag jól mutattuk a vásznon.Mindketten jó színészek voltunk ahhoz, hogy mindez működhessen, és eljátszottuk a közönségnek amit látni akartak. A színészet nem áll le akkor ha a kamera nem forog tovább. Az ember szerepben marad, legalább addig amíg promózza a filmet, amiben játszik. - A sajtóval hatkor találkozunk. Kicsit jópofáskodnotok kell, ismered már, ne kelljen elmagyaráznom. Kosztümös film, tehát jó lenne ha a viselkedésed, a megjelenésed a stílusod is ehhez igazodna.Vedd egy kicsit Vivian Leigh-re a figurát. - Vivian Leigh egy megkeseredett, depressziós nő volt, aki képtelen volt megszokni a film világát. Ő színpadi színésznő volt. Mellesleg az egyik legjobb. Mirelle tüntetőleg elhallgatott, jelezve ezzel, hogy próbáljam meg komolyan venni. Nem fogom. Néhány odadobott csont a húsos fazékból az újságíróknak, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy mellé megkapják a teljes és kitüntető figyelmem. Én a közönségem figyelmét akarom elnyerni, nem a kritikusokét. - Lesz melletted egy testőr is.- ez volt az a mondat amire felkaptam a fejem. Nem akartam magam mellé valami robosztus állatot, aki minden mozdulatomat figyeli. Ettől függetlenül tudtam, hogy szükséges. A film körül, noha nem hozták nyilvánosságra, mert féltek, hogy rossz fényt vetne rá, voltak érdekes fenyegetőzések, és ebbe beletartoztak a színészek is. - Ne aggódj, kifejezetten olyat kerestem, aki nem feltűnő jelenség, és nincs a homlokára írva miért van a közeledben. Fogd úgy fel a jelenlétét, mint egy kissé kitartó rajongó….volt már benne részed, ismered a helyzetet.- pályafutásom alatt indokolatlanul sokszor, ami azt illeti. - Hat után egy kis italozgatás, és tízig jó lenne ha kibírnád, akkor leléphetsz. Addigra már úgyis mindenki annyira részeg lesz, hogy fel sem fog tűnni az eltűnésed. Feltéve persze ha te magad nem ázol el. Díjaznám ha ezúttal nem kellene kiskanállal összeszedni, és utána azon aggódni, hogy remélhetőleg minimális mennyiségű lesifotó vagy felvétel készült rólad. Kérlek, Deanna, ezúttal igyekezz ne feltűnést kelteni! Vagy legalábbis ne ezzel. Blaaa…blaaa… a mondandójának a vége, mert én fejben már átalakulóban voltam. A film, amelyben egy ültetvényes, rabszolgatartó, hűséges és tisztalelkű feleségét játszom, akinek a harmadik gyereke sötét bőrrel születik.Mindenki azt hiszi, hogy az asszonyka félrelépett, pedig valójában a férjének a nagyapja volt egykor fekete, amit persze senki nem tudott.A genetika pedig arcul csapott mindenkit a harmadik és egyetlen fiú gyermek érkezésével. Ötkor indultunk el Mierelle-el és velünk tartott még Ronald is, aki a közösségi média felületeimért volt felelős, éppen ezért mindenhol ott volt ahol én is, és ő volt az aki végül kigondolta, megálmodta mi kerül posztolásra, vagy milyen szöveget írjunk alá. Én ezzel nem foglalkoztam. Az egész internetet nem tartottam sokra, még akkor sem, ha ez ennek a kornak a velejárója volt. Pazar volt a külcsín ezt meg kell hagyni, alaposan visszaadta a gyarmati időket, a tizennyolcadik század meglehetősen izzó és változó időszakát.Lojalista és patrióta kosztümös felszolgálók szaladgáltak tálcákkal, amelyek egyikéről egy idő után sűrűn szedegettem le az italos poharakat.A Mirelle által felvett testőrt nem láttam egész idő alatt, tehát úgy tűnt valóban valaki olyan, aki nem kelt nagy feltűnést, de abban biztos voltam egész idő alatt, hogy ott van. Egy idő után azonban már nem is foglalkoztam vele. Ahogy azzal sem, hogy betartsam azt a kérést, amelyet az ügynököm megfogalmazott felém, mely szerint nem ártana kissé visszafogott mértékben nézegetni a pohár fenekére. Rohadtul nem akartam itt lenni ma, rohadtul pihenni akartam, legalább egy keveset, kiseperni az agyamból minden gondolatot és megpróbálni egy olyan asszonnyá válni, akit játszanom kell, és aki még minimális mértékben sem vagyok. Jó anya és odaadó feleség biztosan nem.Hűséges? Ugyan kérem! Színésznő vagyok! Én mindenkibe beleszeretek akivel játszom. Legalábbis egy ideig biztosan! Meguntam a pezsgőzést, ahogy azt is, hogy nekem kell keresgélnem azt a tálcát, amin nem éppen lazacos szendvics van, vagy aprósütemény, esetleg frissítő limonádé. A pult felé indultam, és a film hangulatát visszaidéző ruhámmal végigsuhogtam számtalan ember között, amíg a célomhoz értem. Elég nehézkes volt arra az apró székre felülnöm, úgyhogy az első fél perc némi szöszmötöléssel telt, miközben a mixer kitartó lelkesedéssel bámult az óriási őzike szemeivel.Nem lehetett több huszonhatnál.Mosolygott. - Mi olyan vicces magának fiatalember? Próbált már efféle ruhában leülni egy ilyen ülőalkalmatosságra? Ahelyett, hogy a száját tátaná és vigyorogna, keverjen nekem egy Monfleurie-t lehetőleg ne annyi jéggel amennyi már egy Titanicot is elsüllyesztene.Érzéssel, rendben? Menni fog? - Hogyne, Miss Wittson!- a pohár után nyúlt és nekiállt. Hogy tudta a nevemet meg sem lepett. Az lett volna érdekesebb, ha nem ismer fel. A szemem sarkából láttam magam mellett mozdulni egy árnyékot. Enyhén oldalra fordítottam a fejem, de csupán egy tizedmásodpercig tartottam rajta jégszín íriszeimet, már fordultam is el felőle. Ám a tekintete szinte sütötte a bőrömet. Éreztem, hogy engem figyel. Rezzenetlen egyszerűséggel, szinte mozdulatlanul.Sóhajtottam. Ó ne, csak ezt ne! Valami zakkant rajongó! Hol a pokolban van ilyenkor az a láthatatlan testőr?Mindent nekem kell megoldani? Ismét oldalra fordultam és ezúttal én is hosszabban elidőztem a fiatalember vonásain. Érdekes módon szabálytalan arca volt, egymástól távol eső szemek, amelyekkel úgy nézett, akár egy riadt, ugyanakkor nagyon elszánt állatka. A mixer elém helyezte a poharat, melynek halk koppanására elvontam a figyelmem a mellettem ülő alakról, de csupán addig amíg az italomat a kezembe fogtam.Felé emeltem enyhén, majd belekortyoltam, jólesően égette végig a torkomat. Nem szóltam az ismeretlenhez, nem szokásom vadidegeneket leszólítani, és egyébként is! Még mindig bámult. Nonszensz! - Mondja, ha adok egy aláírást és készül rólunk egy közös kép azzal megelégszik?- legalább addig amíg remélhetőleg felbukkan Mirelle…vagy Ronald….vagy az a testőr! Hol a pokolban van már mindenki?
Kezdőlap
