A kansasi lány

Egy wichitai órásmester és egy mosónő második gyermekeként született. Tizenkét évvel idősebb bátyja 1971-ben Vietnámban esett el a hadsereg fiatal rádiósaként. Öccse akkor mindössze két éves volt, Deanna pedig öt. Apjuk a tragédia után igyekezett a két életben maradt gyermekére koncentrálni, ám édesanyja sosem dolgozta fel legidősebb fia elvesztését. Egész életében keserű, csendes és hallgatag asszony maradt.Deanna nem sok figyelmet kapott tőle, ahogyan ölelést, vagy éppen szeretetet sem. Talán nem meglepő, hogy éppen emiatt valahogy sosem tudott benne igazi erős kötődés kialakulni senki iránt, és anyai mintát sem igazán tudott venni tőle. A sors különös fintora, hogy első Oscar díját, melyet anyja már nem ért meg pedig éppen róla mintázta. De erről majd később.
Ő maga gyermeknek elég furcsa, visszahúzódó és csendes volt. Szemlélődő csodabogárként emlékeznek rá, akik ekkoriban ismerték.Már korán megmutatkozott remek megfigyelőképessége és memóriája.Ha tehette a nyári szüneteket olvasással töltötte, vagy éppen azzal, hogy az utolsó zsebpénzén is mozijegyeket vásárolt, és szájtátva, ragyogó szemekkel bámulta mindazt a színes és érdekes, hovatovább varázslatos világot, ami feltárult előtte.Egy napon majd ő is úgy fog tündökölni és az egész világ a lábai előtt hever majd, gondolta ekkoriban, és elhatározta bármit és mindent feláldoz majd azért, hogy elérje amit akar.


A szorgalmas törekvő

Átlagos iskolás volt és saját állítása szerint akkoriban a családján kívül nem igazán tudta senki, hogy ő egyáltalán a világon van. Mai napig képes megmosolyogni milyen rajongással és szinte elfuló hangon, áhítattal képesek nyilatkozni egykori iskolatársak, akik már akkor látták benne a tehetséget. Vagy éppen a még életben lévő tanárai, akik málladozó vakolatú öregek otthonának szépen ápolt pázsitja mellett a fonott karosszékben üldögélve, lábukon egy kopott kockás pokróccal arról beszélnek remegő hangjukon, hogy mennyi de mennyi alázat és szorgalom összpontosult abba a kislányba már akkor is, és ők látták benne, hogy egyszer majd sokra viszi.Műsor, szemfényvesztés, médiacirkusz mindez, semmi több.
Az igazság, hogy senki még csak különösebb figyelmet sem fordított rá. Ő pedig kerülte a feltűnést, de mindent megtett azért, hogy dédelgetett álmai, vágyai megvalósuljanak. Kívülről tudta azokat a filmeket amelyek a kedvencei voltak.Odáig volt Maggie Smith-ért, Nathalie Wood-ért, vagy éppen Jack Nicholsonért.Naphosszat képes volt az udvaron eljátszani jeleneteket, melyekben minden szereplőt ő maga alakított, gyakran még a hangját a viselkedését, az érzelmeit is az adott szerephez igazítva.Öntudatlanul is, akkor alig tizennégy évesen elsajátította az úgynevezett Strasberg módszert:
“Az ember, aki játszik, ugyanaz az ember, aki valódi életet él. Ez fontos körülmény. A színész egy kitalált történetet él át, egy álmot; az életben pedig mindig valós ingerekre reagálunk. A színésznek folyamatosan képzeletbeli impulzusokra kell válaszolnia. Ennek nem csupán úgy kell végbemennie, mint az életben, hanem intenzívebben és kifejezőbben. Bár a színész könnyen tesz meg dolgokat civilben, amikor ugyanazt kell színpadon, kitalált körülmények között megismételnie, nehézségekbe ütközik, mert nincs felkészülve az élet lemásolására. Hinnie kell. Ahhoz, hogy a színpadon cselekedni tudjon, meg kell győznie magát annak érvényességéről, amit csinál.”
A kisiskolás Deanna valóban határozottan és mindent feláldozva készült arra, hogy egy napon majd színésznő lesz belőle, és a legnagyobbak között emlegetik a nevét. Pedig valójában szeretethiányos, kétségbeesetten boldogság és célkereső volt.Az általa eljászott karakterek érzéseivel és gondolataival pedig igyekezett azt az űrt betemetni, amit az anyja hiánya okozott benne.Mint későbbi életútja bebizonyította: színészként maximális sikerrel, de magánemberként katasztrofális kudarccal. De erről is majd később.


Aki sehová nem passzolt

A középiskolás éveket leginkább úgy jellemezte egyszer egy interjúban, könnyed, szinte légiesen egyszerű nevetéssel, hogy ő volt az a fél pár zokni, aminek soha nem lett meg a helye.Egyik fiókban sem akadt párja, és mivel alapvető szürkeségével, és visszahúzódó természetével eléggé elütött a többi színes és harsány személyiségtől, valahogy nem is hitte, hogy bárhova is illene. A pompom csapatba meg sem próbált jelentkezni, mivel magas volt, túlságosan vékony, és ezerfelé kalimpáló, ügyetlen végtagjai leginkább egy részeg pókra emlékeztettek. Az okostojások között nem találta a helyét, mivel tanulni nem igazán szeretett, ő attól sokkal szabadabb és szárnyalóbb volt, semhogy képes legyen könyvtárakban, vagy iskola után számtalan különórán részt venni. Ezekből az időkből kevés barátja akad, és akik mégis, azok rendszerint nem szívesen nyilatkoznak róla. Van aki szerint annak a nőnek, aki jelenleg a filmvásznon csillog, vagy aki megnyilvánul egy-egy rangosabb eseményen, semmi köze ahhoz a ragyogó tekintetű, lelkes és minden szempontból haladó, liberális gondolkodású lányhoz, aki ekkoriban volt. A nyolcvanas évek nyüzsgő életérzése, a világban végbemenő hatalmas, akkor talán jelentéktelennek, vagy nem túl meghatározónak tűnő éveiben Deanna harcolt mindenért amiben hitt. Leginkább az elfogadásban, abban, hogy senkinek ne kelljen magát rosszul éreznie csak azért, mert bármiben is más.Vannak akik azt mondják ekkoriban volt képes utoljára érezni, vagy kimutatni az érzéseit. Sokak szerint ezek az évek alapozták meg azt, aki később vált belőle. Az embert, aki sehová nem passzolt, akinek mégis egyetlen szemvillanásáért milliók képesek beülni a mozikba.

A csúnya szépség

Az egyetemre már annak tudatában jelentkezett, hogy tudta, pontosan tudta mit akar majd csinálni, mi akar majd lenni. Gyakorlatilag mindent megtett azért, hogy elsajátítása a színpadi színjátszás alapjait. Egykori professzora, aki elsősorban színpadi jelenlétet és drámadramaturgiát oktatott neki, Professzor Martin Haysworth így nyilatkozott róla, egy interjúban:
“ Oh, Deanna Wittson! Ki ne emlékezne azokra a szemekre, amelyek szabálytalanul és olyan kérlelhetetlen szomorúsággal ültek egymástól távol. Mindig volt a pillantásában valami haragos, gőgös büszkeség. Mintha mindenkit hibáztatna az őt ért számtalan sérelemért, és mintha soha nem akarna megbocsátani nekik. Senkinek.Ragyogóan improvizált, és hamar megtanult eggyé válni az általa alakított figurával. Éppen úgy elhitte neki bárki, hogy egy tomboló őrült nő, aki a házasságát igyekszik megmenteni, mint egy jól szituált külvárosi, csendes feleség. Vagy egy asszony a szomszédból, akit sosem vennél észre, ha éppen mögötted áll a kasszánál a sorban, de ha akarja úgy tud végigvonulni a szupermarket polcai között, mintha róla mintázta volna egykor Botticelli a Vénusz Születését.Hittem abban, hogy sokra viszi majd, de úgy gondoltam, a színpad az ő közege.Végül a filmvilág beszippantotta, majd közönyös egyszerűséggel köpte vissza a dívát, akit ma ismerünk. Jobban mondva nem ismerünk. Mert én biztosan nem tudom ki ő jelenleg.”
Rengeteg meghallgatáson vett részt ekkoriban, ahol méltatták a játékát, a hangszínének sajátságos mélységét, azt ahogyan ezzel brillírozni tudott, ugyanakkor nem tudtak mit kezdeni a külsejével. Túlságosan egyszerűnek, felejthetőnek gondolták. Olyannak akire senki nem fog emlékezni. Egészen addig, amíg meg nem ismerte Harmon Wittson-t, a producert, az első férjét, és lánya, Blake édesapját.Ekkor mindössze huszonhárom éves volt.



Blake édesanyja

Harmon szinte pillanatok alatt beleszeretett a szerinte mindig durcás, mégis csodálatosnak látott nőbe. Egyszerre látta őt végtelenül egyszerűnek és kiismerhetetlenül megfejthetetlennek.Ekkoriban kezdték volna forgatni a “Mosónőket is lelövik, ugye?” című filmet, amelynek főszereplőjét, Mary-t még nem találták meg. Kifejezetten olyan lányt kerestek, akiről el tudja képzelni bárki, hogy a brooklyn-i  munkásnegyedből emelkedik fel, majd számtalan rossz és hibás döntését követően zuhan a mélybe. Harmon úgy hitte, ez a szerep egyszerűen Deanna-ra várt egészen idáig. A filmet végül két év csúszással kezdték el forgatni, és mire befejezték Deanna már mint Wittson felesége került a stáblistára. Az első Oscar jelölését pedig díjra is váltotta. Huszonhét volt ekkor.Emlékezetes volt a díjátvétel, amelyet talpig ezüstben hatalmas pocakkal ejtett meg. Blake-el ekkoriban volt várandós.Megható beszédében köszönetet mondott születendő gyermekének is többek között.
Mennyire kár, hogy a későbbiekben talán ez volt az utolsó olyan momentum, hogy bármiben is kifejezte érzelmeit egyetlen lánygyermeke iránt. Bár ha Blake-t kérdezik, az anyja ekkor is játszott, sosem volt őszinte senkihez.
Később sem lett jobb anya. Egyszerűen nem tudta hogyan kell. Sosem ölelte meg a lányát csak akkor ha ő úgy érezte, hogy neki van rá szüksége. Sosem volt ott egyetlen fontos eseményen sem, amelyben a gyermeke boldog volt. Legtöbbször nevelők, dadák voltak a kislánnyal, mert Deanna éppen szerepre készült vagy forgatott.Nem beszélt az érzéseiről, és elzárkózott mindentől amelyben a ragaszkodását kifejezhette volna.Hogy valójában mit érzett, azt csak ő tudhatja, de ő hallgatott és hallgat a mai napig.
Harmon és Deanna öt évvel Blake születése után elváltak, a kislány az édesanyjával maradt, noha többet volt apja otthonában.
A lány a mai napig nem szívesen nyilatkozik az anyjáról, ugyanakkor ha hivatalosan nem is, de inkongnitóban mindig igyekszik ott lenni olyan jelentős díjátadón, amelyen az anyja munkásságát ismerik el. Talán titokban reménykedik, hogy egyszer neki is lesz édesanyja…..olyan igazi.


Két válás egy temetés

Első férje, Harmon Wittson
producer, akivel a szerelem, legalábbis Deanna szerint igazi volt. Bár Harmon a későbbiekben is fenntartotta azon véleményét, hogy felesége az első perctől csupán szórakozott vele, és végig szerepet játszott, az mégis elismerte, hogy a mai napig nem talált egyetlen nőt sem, aki akár csak nyomokban is felért volna első feleségével. Házasságuk öt évig tartott és egy közös gyermek volt a gyümölcse, a harmincas éveinek elején járó Blake Wittson.
Deanna második házassága tiszavirág életű volt. A kissé mogorva, de minden szempontból őrült tehetségnek nyilvánított, Richard Burton nyomdokain haladó színész Howard Kloss személyében emberére talált. A férfi nem csupán tehetségében, de életvitelében is igen komolyan követte Burton-t. Vállalhatatlanul sokat ivott, és ilyenkor elég gyakran, és elég nyomot hagyóan eljárt a keze. Deanna nem egyszer érkezett ekkoriban úgy a forgatásokra, hogy a sminkesek vért izzadtak mire megfelelően elrejtették a Kloss által hagyott nyomokat.Pár nap múlva a férfi annyi bocsánatkérő virágot küldött Deanna számára - legtöbbször fehér rózsát, mert ez volt a színésznő kedvence- hogy mozdulni sem lehetett a lakásban. Máskor méregdrága ékszerekkel, vagy luxusautóval állított be, amelyet rendszerint egy alapos verés előzött meg. Deanna pedig minden egyes alkalommal megbocsátott neki.A férfi beszélte rá második filmjére, amelyben egy sakkozónőt játszott, aki híres játszmák lépéseit leutánozva öli meg áldozatait, és amelyért elnyerte élete második Oscar díját.
Kloss mindezt már nem érte meg.Másfél éves kapcsolatuk, amelyből nyolc hónapot töltöttek házasokként azzal ért véget, hogy a férfi részegen egy szurdokba hajtott valahol Los Angeles külvárosában, és a helyszínen meghalt. Deanna könnyek között talpig feketében vette át az Oscart és imádott “How Baby”-jének ajánlotta azt.
Harmadik férjét a tragédia után öt évvel ismerte meg, azonban nem bizonyult túlságosan tartósnak ez sem.A férfinek nem volt köze a színpadhoz, a filmhez, egyszerű civil volt, lovas oktató.Deanna egy kiránduláson ismerte meg és öt hónap jegyesség után ment hozzá. David Preston-nak hívták.
Féltékeny volt mindenkire, de leginkább a  felesége sikereire, noha mindezzel tisztában volt, amikor elvette a nőt. Végül Deanna három év után egyszerűen egyoldalúan beadta a válókeresetet.
Két éve egyedül él.

Oscar díjak nyomában

Első Oscar díját huszonhét évesen kapta a “Mosónőket is lelövik, ugye?” című drámáért. A jellemzően Strasberg módszer szerint játszó színésznő Mary figurájának kedvéért visszanyúlt a gyerekkorába és megpróbált belebújni anyja személyiségébe.Mindez borzasztóan megviselte, gyakran látták, hogy egy-egy jelenetet követően az öltözőben vigasztalhatatlanul zokog.Anyja iránti viszonzatlan szeretete, a gyerekkorát meghatározó anyahiány feldolgozásában sokat segített ez a film, és talán valahol megnyugvásra is lelt.Ugyanakkor olyan mélyen érintett az egész és olyan nehezen volt képes visszatérni önmagához a szerep után, hogy bizonyos filmes elemzők szerint hosszú ideig nem is tudott igazán kilépni az érzéketlen asszony álarca mögül, éppen ezért nem tudott a lányának sem jó anyja lenni, aki éppen ekkor született meg.
Még kétszer jelölték Oscarra, ebből kettőt mellékszerepért, amikor harmadszor végül elnyerte a díjat, ismét egy főszereppel.Egy brilliáns, sorozatgyilkos sakkozónő szerepéért. "Matt ezer lépésből" Van aki szerint játékának zsenialitásában sokat játszott közre ekkoriban viharos házassága a színészlegendának született. de korán távozó Howard Kloss-al.
Harmadik Oscar díját azonban rendhagyó módon nem színésznőként, hanem forgatókönyv íróként szerezte ezelőtt négy évvel. A “Bomló Májusi Csókok” című alkotás egy asszony életéről szól, aki egy idegen országban reked valahol Ázsiában, és sem a nyelvet nem beszéli, sem pedig pénze nincs és éveket tölt azzal, hogy a helyi közösség hasznos tagjává váljon, amikor húsz év után kiderül, hogy immáron felnőtt gyermekei, akiket maga mögött hagyott, a keresésére indultak.
Sokan úgy vélik, hogy ez az alkotás Deanna önbeismerése saját anyaságáról, rosszul sikerült házasságairól és úgy alapvetően az életéről, amelyet sokan úgy vélnek tökéletes, ragyogó, irigylésre méltó, mégis súlyos árat fizetett érte.


A díva

Hogy milyennek látják ma Denna Wittson-t?
Egyetlen szóval ha jellemezni kellene: Kiállhatatlan.
Legtöbben elismerik ugyan a tehetségét, az alkalmazkodó képességét, azt ahogyan a vásznon, vagy időnként a színpadon képes átlényegülni,azzá akit megformál, ugyanakkor legendásan rosszul viszonyul másokhoz. Nem tudja elviselni ha valaki túl korán érkezik, de azt sem ha valaki pontatlan. Senkivel nem tegeződik egyetlen forgatáson sem, mindenkit magáz, vagy egyszerűen levegőnek néz. Van akit csak “Miss” vagy “Mister” megszólítással illet, mert még arra sem veszi a fáradtságot, hogy megjegyezze a  nevét.
A slampos megjelenés örök ellensége, smink nélkül és a reggeli konyak nélkül ha lehet ki sem mozdul. Hipochonder és meggyőződése, hogy minden orvos, akiről nem nyilatkoznak a szaklapok elismerően, vagy ő maga még nem tapasztalta az ellenkezőjét, az sarlatán.
Amit azonban nem tudnak, hogy Deanna nagyon is nyitott szemmel jár a világban, és reméli egy napon majd felfedez valakit a szürke tömegből, aki éppen olyan amilyen ő volt egykor és felkarolhatja.

A forgatás reggel hétkor kezdődött, és azt hiszem még mindig nem voltam benne biztos, hogy ott akarok lenni az első felolvasó próbánál. Egész egyszerűen nem értem miért van erre szükség? Kívülről tudom az egész forgatókönyvet, ha kell még az utolsó, szalmaszálat rágó marhapásztor szerepébe is képes lennék beugrani, a redneck tájszólásával egyetemben. Végképp nem értem azt sem, hogy miért nem ért volna rá az egész mondjuk valamikor tíz óra körül, amikor már túl vagyok egy arcmasszírozáson, a legújabb filmes pletykák meghallgatásán, vagy azon, hogy az ostoba Mandaline Stewart megint mellényúlt egy szereppel, és természetesen óriási bukás lesz a stúdiónak az a film, amire leszerződtették. Helyettem. Ostoba lépés. Döglött lóra ugyan ki a fene fogad? Az a jóképű, huszonpár éves kerekpopsival megáldott egyetemista fiú, aki tökéletes pontossággal löttyenti a cseresznyét a koktélba, elém rakja azt a tálcával, kivillantja észbontóan bájos mosolyát, és megvárja, hogy egy apró  arc csippentéssel jutalmazzam a tökéletes gesztust, meg természetesen egy busás fizetéssel a hét végén, amikor más valakit alkalmazok majd helyette.Úszhatnék is egyet mondjuk reggel kilenckor a konyak és a koktél, meg a ropogósra sült vajas croissant után.Még arra is lenne időm, legalább egy negyed óra, hogy egy beállított instagram fotót készítsek, amelyet Ronald az asszisztensem megszerkeszt és megfelelő, jól megkomponált szöveggel posztol helyettem, és fogadja az érkező gratulációkat. Mert a virtuális imádat éppen olyan fontos mint az, ha az embert fotózzák, meg akarják fogni a kezét, a nevét skandálják és várják, hogy akár egyetlen másodpercre is feléjük forduljak, és fürdőzzenek a figyelmemben. Sosem értettem az ember ilyen jellegű viselkedését, de bolond lennék ha nem használnám ki.
Paul előállna a mattkrém színű Bentley-vel, és én úgy lépnék ki az otthonom ajtaján, tökéletességem egyszerű de ellenállhatatlan tudatában, hogy pontosan tudom mindig is ide vágytam. Talán csak az árral nem voltam tisztában. Persze ostobaság lenne azt mondani, hogy ha újra kezdhetném, bizonyos dolgokat másképp csinálnék. Nem, én nem élek az efféle önsanyargató bűnbánati érzésekkel. Nem fogom rosszul érezni magam azért, mert bizonyos dolgok nem feltétlenül etikusan, vagy éppen úgy sikerültek ahogyan azoknak sikerülni kellett volna.Ezt akartam, és ha ennek ez az ára, akkor ezt fizetem meg. Mégis, amikor beülök az autóba, és elrejtőzöm a füstszín üveg mögött amíg a stúdióba érek, egy időre lehull az évtizedek óta építgetett Deanna Wittson álcája.
Kibújik mögüle az ember, aki körül mindig olyan sokan vannak, akik keresik a kegyeit, a figyelmét, lesik a szavait, utánozzák a stílusát, a gesztusait, aki mégis olyan kegyetlenül és rohadtul magányos. Aki a számára fontos dolgok fölött átlépett, csak azért, hogy a talmi ragyogás az övé maradhasson. A sötétbe vetette a gyémántot, mert jobban csábította a napfényben ragyogó törött és értéktelen tükörcserép. Ha fáj is benne sétálni, az akkor is a fényben van, ahova mindig is vágyott.
Meglepődnél ha azt mondanám, hogy Deanna Wittson valójában nem is létezik? Hogy a legjobb szerep, amit valaha játszottam, és amely életem végéig tart majd és senki még csak el sem fogja ismerni? Ezért nem fog Oscar járni, csak egy név a márványtömbön és két évszám. A születés és a halál.Életem legjobb alakítása, és a szereplők az életüket áldozzák fel azért, hogy ez az egész, amelyet Deanna Wittsonként ismer a világ fennmaradjon az örökkévalóságnak. A vágyam az volt mindig, hogy a létezésem ne legyen feledhető. Ott maradjak megőrizve hosszú évekre, vagy akár századokra is. Hogy még akkor is emlékezzenek majd rám, ha én már nem leszek.Persze ezért szépen lassan faragtam magamból eleinte csak aprókat, később hatalmas darabokat, amíg végül már csak a szépen megmunkált illúzió létezett, és összetört darabjaiban az én valóságom. Ennyi voltam. Már nem bújhatok ki a szerepemből, nem mondhatom, hogy csapó, ennyi, jelenet vége. Ez egy olyan film, ami örökké forog most már, és végig kell játszani.
Fél óra múlva ki kell szállni a kocsiból, egy mosollyal az arcomon integetni a rám várakozóknak, kiosztani néhány aláírást, nyilatkozni az ezredszer is feltett buta kérdésekre, elhinni, hogy azt bárki is elhiszi…játszani és játszani az életemet, Deanna Wittson életét.
Nem sokkal azelőtt, hogy mindez valóban megtörténne, még az autó megnyugtató, és egy picit a valóságot felfedő nyugalmában megcsörren a telefonom. Blake az.Mintha tudná, hogy a három telefon közül aznap éppen melyik lesz nálam. Egy az ügynökömnél, egy Ronaldnál és egy nálam. De mindig más leosztásban. Blake azonban tökéletesen ráérez mindig, hogy aznap éppen melyik landol nálam.
- Hallo drágám! Ezer éve nem hallottam felőled!- negédesen szólok bele, mintha a barátnője lennék és nem az anyja. Szerepet játszom ilyenkor is, és ezt ő pontosan tudja. Minden alkalommal a szememre veti.
- Szia anya! Csak szólni akartam, hogy apát tegnap egy kisebb infarktussal a Szent Lukácsba szállították. Már stabilizálták az állapotát, és jól van….csak gondoltam esetleg tudni akarsz róla.- bizonytalan a hangja, és pontosan érzem belőle nem csak az aggódást, hanem azt is, hogy egy fél órával ezelőtt még zokogott. Zaklatott, kissé talán erőltetett nyugalom rezonál benne. Ha valamit, hát az emberek hanghordozását tökéletesen ismerem, még telefonon keresztül is. Hallgatok. Eltelik talán fél perc is, de még mindig csak a csend válaszol neki, meg az autó belsejének nyugalmasnak ható, egyenletes búgása.
- Anya?- szól bele bizonytalanul, mintha nem tudná a vonalban vagyok még, vagy csak félredobtam a telefont. Előfordul néha. Nem miatta, egyszerűen könnyebb a problémák elől így menekülni.
- Igen, hallottam. És most mit vársz tőlem, mit mondjak, Blake? Épp egy forgatás felolvasó próbájára tartok.Reggel hét óra, és én ilyenkor még javában aludni szoktam.Tegnap valami nevenincs találkozón vettem részt, az est feléig azt sem tudtam pontosan hol is vagyok.Igen, hallottam amit mondtál.- kioktató és kissé sértett hangon felelek, miközben erősen gesztikulálok a szabad kezemmel mellé, mintha ugyan látná a másik oldalon lévő. Még mindig színház, még mindig egy szerepben ragadva játszom el az érdektelent. Pedig szíven ütött. Tényleg.De mit kellene tennem? Sosem tudtam az efféle helyzeteket kezelni. Igazából semmiféle nehézséget nem tudok kezelni. Menekülök előlük, mert úgy könnyebb, és belebújok egy szerepbe, ami megvéd tőle.
- És nem mondasz semmit? Anya az isten verje meg, apáról van szó! Majdnem meghalt!
- Majdnem. És ez nagy különbség. Örülök, hogy jobban van, majd küldök neki egy jókivánságot valamelyik közösségi média felületen. Melyiknek nagyobb a látogatottsága?Mindegy, majd Ronald eldönti, hogy hol küldjünk….- hallom a vonal túloldalán a már jól ismert, lemondó sóhajt. Tényleg mit vár tőlem? Repüljek át Los Angelesbe, mikor a forgatás még legalább tíz hónapig ideköt majd?
- Azt hittem legalább ennyit számít neked az az ember akit elvileg egykor annyira szerettél, és akinek szültél egy gyereket. Azt is minek? Majd beszélünk. Csók anya!- bontja a vonalat és én érzem, hogy tökéletesen igaza van. Mint mindig. Egyetlen mondatával zúzza minden alkalommal porrá azt az álcát amely olyan tökéletes másokkal szemben.És amelyet olyan nehéz újra és újra megint megalkotnom. Nem véletlenül nem engedhetem őt közelebb magamhoz. A lányom az egyetlen gyenge pontom. Pillanatok alatt semmissé teszi azt akinek játszom magam.
Harmon….fel kellene hívnom….talán fel is fogom…nem is értem miért gondolkodom el ezen, úgysem fogom felhívni.
Végül rándul az autó és Paul közli, hogy megérkeztünk, majd sietve indul, hogy kisegítsen az autóból. Hogy úgy lépjek ki, ahogy nekem az kijár. Már várnak. Vaku villan, a távolból valaki a nevem kiabálja, és én a tömegre mosolygok, pontosan úgy tartva az arcom a fürdőző fénybe, hogy tisztában vagyok még a szöggel is, honnan a legelőnyösebb rólam képet készíteni.
Eltűnök a rusztikus épület fekete lengőajtaja mögött, hogy felkészülve, Deanna Wittsonként megérkezzem és fogadjam az elém siető forgatási asszisztensemet.Még sosem dolgozott velem. Éppen csak huszas éveinek közepén járhat, lelkes, ragyogó tekintetéből látom, hogy könnyekig meghatotta a tudat, hogy tizenöt hónapig a közelemben lehet. Formás arcú fiatal fiú, és valamit olyasmiről csacsog, hogy mennyire boldog, hogy az egyetem mellett….bla…bla….a neve….bla…bla….úgysem jegyzem meg.
- Jól van darling, beszéljen kevesebbet, mielőtt szétrobban a fejem, már csak annyitól is, hogy köszön nekem.Akkor szóljon ha kérdezem, és lehetőleg mellőzze a személyes témákat. Nem érdekel a neve, az élete, de még az sem, hogy mennyire boldog attól, hogy velem dolgozhat. Legyen pontos, akkor már minimálisan jóban leszünk. Most pedig hozzon valami fejfájás csillapítót és szóljon a rendezőnek, hogy kérek tíz percet, mielőtt belekezdünk.- intek a kezemmel, miközben átadom neki a dolgaimat. A lelkesedése töretlen.
Pár perccel később az öltözőm magányában a los angeles-i Szent Lukács kórház kardiológusának magántelefonszámát tárcsázom.
- Hello darling….igen….Deanna vagyok. Tegnap vitték be hozzátok Harmont….mit lehet róla tudni? Igen….mindent. És kérlek, a beszélgetés maradjon közöttünk!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Már kiskorodban megcsillant a szemeid előtt az életút, amiben megtaláltad a motiváció a harcra, a harcra, hogy kitörj abból a világból, amibe beleszülettél. A kezdetektől van benned egy erős ellentét, hiszen hiába voltál visszahúzódó "szürke" gyerek mégis a rivaldafénybe vágytál, gyakorolva, hogy ellesd a színészi lét minden csínját.  
Mindent erre a lapra tettél fel és milyen igazad is volt, hogy megküzdöttél, a lehető legjobb esélyeket adva saját magadnak a sikerre. Hányan bánhatták meg, akik visszautasítottak a pályád elején... valószínűleg minden egyes ember, aki felejthetőnek címkézett fel.  
Magánemberként a szerencse messziről elkerül, de hogyan is lennél képes működő kapcsolatot felépíteni, ha sosem láttál rá példát hogyan állnak össze a kirakós darabkái egy teljes egészhez? Nem tapasztaltál anyai szeretetet, így ennek az átadására is képtelen vagy ez pedig a a személyes tragédiád, hiszen mit jelent a siker, ha közben a valódi élet elillan melletted?
A kemény, érzelemmentes álca, amit fenntartasz mégis egy érző nőt rejt, de ezt nem láthatja senki.. talán még sokszor te magad sem a tükör előtt állva. Még mindig hajtasz.. de hova? Tiéd a siker, tiéd a hírnév, de innen már nem is lehetne visszafordulni és nem is akarsz.  
Nagyon, nagyon érdekes a karaktered és hihetetlenül jól, aprólékosan felépítetted. Nem is tartalak fel tovább.

Színt és rangot admintól kapsz majd, a foglalókat és a játékteret azonban máris beveheted. New York már a tiéd is!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!