A kórház folyosóján ülök, a kötelező vizsgálatok után, s mivel elég sokra mondták, hogy hamar kész, úgy döntöttem, megvárom. Benji türelmesen teszi a combomra a fejét, miközben vakargatom a fülét kétoldalt. Látom rajta az együttérzést és az elégedettséget. Nem csak velem érez együtt. Már tettünk egy kört, várakozáss közben, mivel azért sem akartam oda-vissza ugrálni, mert nem éreztem magam olyan jól, már reggel sem. S így nyugodtabb. Ha bárki lógósnak merne ezért titulálni, a mosolyon kívül nem akarnék más magyarázatot adni. Minden napot ajándéknak tartok. S Benji együttérzése egy kislánynak szól. Látott bennünket befelé jövet és izgatottan kérdezte, hogy jön-e hozzá a kutya, azaz Benji. Aztán meglátott bennünket a folyosón, míg végül az egyik nővér jött oda, megkérdezni, hogy volna-e kedvem meglátogatni a kislányt Benjivel. Habozás nélkül igent mondtam, előtte azért Benjire pislogtam, ő meg vissza rám és már mentünk is. Nem zavart, hogy nem én érdekeltem, hanem Benji. Aki minden szeretetét nekiadta ott, a kislánynak. Szüksége volt rá, s éppen ezért egyeztem bele. Mikor megkérdezte, jövök-e még, talán életemben először jöttem zavarba. Mert nekem nincs másnap. Azzal mentettem ki magam, hogy Benji biztosan eljön. Először azt hittem, nem vette észre a trükköt, ám ahogy rám nézett, mikor visszafordultam Benjiért, láttam, hogy megértette a válaszom, s bátorítóan rám mosolygott. Muszáj voltam egy mentes, hideg vizet kivenni, szorongattam egy ideig, aztán Benji kapta meg a tartalmát. S most itt ülünk, ő néz engem, boldog elégedettséggel, miközben hol vakarom a fülét, hol játszadozom vele. - Menjünk ki játszani a kertbe? Mit szólsz? - Billegtetem a füleit, hol az egyiket, hol a másikat. Hideg van ugyan kint, ám tudom, hogy nagy a mozgásigénye, hiába lett nyugalmas és figyelmes segítőnek kiképezve. S nekem pont így volt tökéletes, mert így kényszerített, hogy mozduljak ki a négy fal közül, mint például most is.
Szinte rohanok kifelé a szobából. Az egyetlen dolog, ami miatt még nem futok az az, hogy mégiscsak egy kórházban vagyok, és nem akarok senkit sem zavarni. Velem ellenben nincsenek ekkora tekintettel, mert képesek voltak felverni reggel azzal, hogy tudják, hogy ma nem kéne dolgoznom, de valaki beteg lett és nekem kéne besasszéznom helyette. Gyűlölöm az ilyet. Így eleve a szokásosnál is rosszabb hangulatban léptem be az épületbe. Még mindig különös, hogy nem a magánklinikán vagyok, de én akartam így. Bár mostanra megkérdőjelezem, hogy miért is tettem így. Tudom, hogy be akartam bizonyítani magamnak és mindenki másnak is, hogy jó vagyok én magamtól is, nem kell nekem az apám ahhoz, hogy valamilyen munkát megszerezzen nekem. Mégis néha úgy érzem, megbántam ezt a döntésemet. Bár kollegákból van olyan, akivel végre szóba tudok állni és nem csak elviselnem kell, hanem adott esetben még értelmes beszélgetésbe is tudok elegyedni. Ez igazán ritkának számít mostanság, azt hiszem. Nálam legalábbis mindenképpen. Ma viszont senki miatt nem akartam tovább maradni ezen a helyen, így a munka végeztével csak sietek a kijárat felé, miközben bízok benne, hogy senkivel sem futok össze. A biztonság kedvéért azért a telefonomat nyomkodom, és lefelé nézek. Legalább megnézem, hogy Bay írt-e. Úgyis mostanában egyre többet zaklat, amiatt, hogy munkahelyet váltottam. Befordulok a következő folyosóra, ahol ugyanúgy csak végig suhannék, mikor a szemem sarkából meglátom az ismerős kutyát. Hirtelen megállok és szembefordulok a férfival és a jószággal. –Thomas Kingsley, hát ma is itt? – nézek rá kérdőn. Nem gondoltam volna, hogy ma is itt találom. Párszor már találkoztunk korábban és ő azon kevés betegek egyike, akivel még érdemes is lehet cseverészni. Éppen ezért is állok meg és nézek rá. Bár bíztam benne, hogy senkivel sem kell majd leállnom társalogni, mert így csak nagyobb az esélye, hogy elrángatnak még valahova. Így gyorsan körbe is nézek, hogy ugye nincs senki a közelünkben, aki potenciális fenyegetés lehet számomra.
Csodálattal adózom Benjinek. Nem ismerem magam annyira, hogy tudjam, képes lennék-e ennyire hűségesen és kitartóan segíteni az embereknek. Hogy kibírnám és ráadásul még támogatnék valakit, akinek olyan rohamai vannak, amit látni és hallani borzalmas és megtudtam, hogy ők igazán átérzik a szenvedők fájdalmait. Mindegyik alkalommal nagyon hálásan megköszönöm segítségét, s ragadom meg a lehetőségeket, hogy kifejezzem a hálámat. Játszom a füleivel, elmerülve a hálás tekintetében, ahogy néha rám hunyorog, elégedett lihegéssel, amit egy idő után abbahagy. Talán jobb lenne, ha kimennénk, bár nyugodtnak tűnik, a kislány óta liheg. Megsimogatom a buksifejét, mikor egy árny áll meg előttünk. Teljesen elfeledkeztem a külvilágról. Meglepett mosollyal nézek fel. Csodálom azokat, akik képesek emlékezni, a nevek elég a nehézségeim, szükséges pár kör, hogy emlékezzek. A taktikák viszont megvannak rá, s nem azért, mert el akarom kerülni, hogy beégjek. Mindössze a másikat szeretném megkímélni attól a kényelmetlen helyzettől, hogy nem jut eszembe a neve. - Jó napot! - mosolygok rá, s bólintok. - A kötelező vizsgálatokra jöttem, s most várom az eredményeket. Szerencsére most nem kell napokat várnom rá. Ezek a vizsgálatok ritkulnak, s egy idő után úgy voltam velük, lehet bármi az eredménye, egy szempillantás, mint a lövés és nem vagyok. Így az eredményért sem aggódok, inkább élvezem és kihasználom a várakozás pillanatait. Benjire pillantok, aki lihegni kezd, s az az izgatottság jele. Nem hiszem, hogy a játék izgatná ennyire. Visszapillantok a, számomra, dokira. - Éppen kifelé tartottam az épületből, ha gondolja, elkísérjük Benjivel. Egy kis mozgás jót tesz neki, a kertben meg kedvére rohangálhat. Felállok, ám a pórázt nem teszem vissza Benjire, s nem szeretem a pórázt. Benji nagyon jól tud viselkedni és már a kapaszkodó hámot sem rakom rá egy ideje, nincs szükségem rá. S elgonddolkodom néha, vajon ezt Benji hogyan dolgozza fel, hiszen segítésre képezték ki. Vajon hogyan működnek a gondolataik és érzéseik? Rosszul esik neki, haszontalannak érzi magát? Én a mai napig feleslegesnek tartom magam, hiszen semmilyen érdemi munkát nem tudok igazán végezni, hiába dolgozom két helyen is. - Szeretném megköszönni a tippet. A tea valóban jót tett – legalábbis nyugodtabbá tesz és nincsenek visszás hatásai a gyógyszerekre sem. Az az este, mikor lövés érte Helát, mégis hatással volt rám, s végleg visszamondtam azokat a meghívásokat és munkát, helyükre exclusive, zárt és puccos bárok érkeztek, füst, szag, tömeg nélkül. Csend, eitkett és pedantéria jött a folytonos zaj helyére és ez is sokat segített zaklatott érzéseimnek. Hela viszont hiányzott, mégis, megértettem, hiába tartom a barátomnak, megvan a maga élete és nem telepedhetek az életére héthuszonnégyben, hogy megvédjem. Magamat sem tudtam, honnan tudnék bárki mást? Mégis, az a szomorúság ott zeng bennem, hogy így nem láthatom munka közben. Benji a liftnél megáll, várakozón lendít a farkán párat, majd a gombra néz. - Benji ma új barátot szerzett – mosolyodom el. - A kislálny a kettes szobában... - óh, a nevek és az emlékezet! - Amanda? Nagyon szeretett volna Benjivel találkozni, mikor meglátott bennünket. Mások felszínes beszélgetésnek vennék, ám megtanultam, hogy Benjinek és Amandának ez nagyon nem az. Fontos találkozásuk volt s láttam, ahogy a kislány egyenesen kivirágzott Benji társaságában.
Ami rendkívül idegesítő abban, hogy már sajnos nem a magánklinikán vagyok az az, illetve az is, hogy sokkal több munka van, kevesebb pénzért, arról meg ne is beszéljünk, hogy egyes betegek mennyire felidegesítenek időnként. Állandóan csak nyavalyognak és szidják az embert meg persze az idősebbek megmondják, hogy mi is a valódi probléma. Ha ennyire kiválóan értenek ehhez, akkor miért nem ők az orvosok? Vagy minek jöttek ide? Áh, kész rémálom. Nem állítom, hogy a klinikán jobb volt, ahová meg a sok arrogáns és beképzelt gazdag járt, de legalább a munkámba nem szóltak bele. Szerencsére akadnak itt olyanok is, akire azt mondom, hogy na, nekik érdemes segíteni. Ritkán, kevés, szinte alig van, de a lényeg, hogy elvétve megtalálni őket. Ilyen például a férfi is, aki mellett megállok, hiába próbálok meg minél előbb menekülni ki innen, mielőtt bárki elkap, hogy még lenne ám munka. Nem, nincs. Eleve nem is kellett volna ma bejönnöm. – Áh, jó napot! – Ez kimaradt nekem. Nem tudom, hogy alapból a személyiségem miatt elfelejtek időnként köszönni, vagy csak annyira elfáradtam, hogy nem is figyeltem már arra mit mondok. Bármelyik megeshet, hiszen nem aludtam sokat az éjjel, meg hát nem éppen az udvarias viselkedésemről vagyok híres, hiába igyekszem azért azokkal az lenni, akiket nem utálok. – Nem? Hát ez igazán remek, ezek szerint legalább azon a részlegen nem volt ma sok munka. – Nem titkolom a hangomban egyfajta féltékenység cseng, hogy bezzeg nekik ma nem volt annyi dolguk, mint nekem. De mindegy is, elvégre szeretem a munkám. Néha a pokolba kívánom azt, hogy orvos akartam lenni, de effektíve tudom mit akarok ezzel elérni és nagyon hálás vagyok az életnek, hogy eljuthattam idáig. Akadályok árán, de sikerült. -Köszönöm, a társaságot elfogadom. – közben pedig a kutyára pillantok, amikor felállnak és még csak póráz sem kell rá, mégis tud viselkedni. – Hihetetlen milyen jól nevelt. – Vágytam régebben kutyára én is. Mégis most úgy érzem, hogy ezzel az élettel csak rossz lenne neki. Meg én nem hiszem, hogy kifognék egy ilyen rendeset tekintve, hogy mennyire vagyok szerencsés alkat. -Ennek kifejezetten örülök. Próbálta a gyógyszer mellett is inni? – Bár nem szoktam ajánlani, mivel ki tudja milyen keveréket hozhat létre. A kémia egy bonyolult és titokzatos dolog, de pont ebben rejlik talán a szépsége. Sose tudhatod, hogy amit összekeversz az életeket menthet, vagy éppen hogy felrobban a következő pillanatban. Azért mondjuk utóbbinak kicsi esélye volt, hogy megtörténjen. Szoktam gondolkodni, mielőtt cselekszem, így egyértelműen nem mondok olyat, ami veszélybe sodorhatná a pácienst. Érdeklődve pislogok rá, ahogyan meséli, hogy Benji kivel találkozott ma. – Amanda? – nézek vissza kérdőn. Van ilyen nevű betegünk? A lány rémlik a kettesből, de a nevek terén azért még van hova fejlődnöm. Rengeteget kellett hirtelen megtanulnom, de most hogy így próbálok visszaemlékezni talán tényleg így hívják. – Ellenben ez egy jó tipp máskor hogyan bírhatjuk rá, hogy bevegye a gyógyszereit. – Mindenkit meg lehet győzni valahogy csak kérdés, hogy mivel. Főleg a kicsik szoktak panaszkodni, hogy nem finom a tabletta, vagy de ők nem is betegek. Ezért nem is akarok én kölyköt magamnak. – És Benji örül, hogy van egy új barátja? – kérdezek vissza miközben az ebre mosolygok kicsit. Igen, az állatokat még mindig jobban szeretem.
Mások feledékenysége sosem zavart, igaz, más sem bennük. Abból az igyekezetből kinőttem, hogy megfeleljek bárkinek is, mert megértettem, sosem fogok igazából sehová sem tartozni. Emlékek nélkül, felnőttként úgy fehér lappal, hogy belőlem hiányoznak azok a gombok, amiket nyomogatnak mások szavai. Sokkal inkább hagyom, hogy elsodródjanak az életemből, hiszen, ha kellemetlen velem, akkor nem kívánok velük maradni. Családom és Hela tart ki mellettem, és Benji, akit már az első hetekben angyali magasságokba emeltem, hogy nem zavarta igazából semmi, ami történik velem. Mintha azt, amit teszek, és aki vagyok, kettéválasztja. Márpedig az idegek, hormonok és minden egyebek játéka néha gonosz tréfákat űzött az elején, hiába igyekeztem kontrollálni magam. Benji azóta is ugyanúgy szeretettel és hűséggel fordul hozzám, félelmet nem látok a szemében. Így a megjegyzésre is inkább csak mosolygok tovább, noha Benji érdeklődéssel forgatja felé szemöldökét. Szeretem nézegetni, ahogy az a kis sötétebb pötty mozog fekete bundáján, ami a szemöldökének belső ívének csúcsán helyezkedik el. - Mi is köszönjük Benjivel – mosolygok rá, közben felállok, kabátomat begombolva. Benjire pillantok a szavakra. Valójában sajnálom Benjit, hiszen lehetne egy sokkal boldogabb élete, mint hogy engem pesztráljon. Szeretem és jót kívánok neki. Ám az, ahogy belépett, megjelent az életemben, úgy érzem, hogy megváltoztathatatlanul megmutatta nekem, van, aki önként választott az életébe, még akkor is, ha erre képezték ki. Furcsa egyveleg mindez. - Segítő kutya Benji. És nagyon kíváncsi, hatalmas szívvel – simítom meg fejét, mire lehunyja a szemeit. Tudja, hogy róla beszélek és hogy abban csak szeretet és elismerés lapul. - Csakis azzal – a gyógyszereket nem merem kihagyni. Elég mindaz a tapasztalat, ami a gyógyszerek mellett van, nem akarom megismerni, milyen az, ha nem is szedném. - És nagyon sokat segít. Legfőképpen nem remeg a kezem, aminek semmi köze nincs az idegességhez. A felébredésem után remegett így a kezem, mintha még mindig küzdenék a életemért. Benne pedig volt valami, ami arra bíztatott, hogy elfogadjam a tea receptjét, amit felírt a számomra. - Ó, akkor nem Amanda... - elgondolkodva nézek Benjire, a néven gondolkodom. - Amelia? Csontvelő átültetésen volt és nem rég került ki a... - sterilszobából, ám nem jut eszembe a neve. - lehet most már rendes szobában. - Benji örülne neki, nagyon jól elvoltak. Megnézzük, mennyire lesz kedve meglátogatni újfent. Kinyitom az ajtót Benjinek, őler megy, hogy kint megvárjon, majd a dokit is előre engedem. - Nagyon jól érezte magát vele. Még mosolygott is. Kiveszem a zsebemből a tiszta teniszlabdát, és átnyújtom a dokinak. - Teljesen odáig van a rohangálásért – a belső kert pedig elég nagy, s remélem, nem fognak azért megsértődni, mert a füvön rohangál egy segítő eb, ahogy éppen kikapcsolódik végre kicsit. Benji izgatott várakozással néz máris a labda tulajdonosára, amennyiben átveszi, az éppen nem én leszek.
Kezdőlap
