Hangos korgással jelezte a gyomrom, hogy bizony, egyelőre nagyon is elégedetlen a Sleep Innben fogyasztott édesítetlen kávéval. Bár valószínűleg nem is ez volt a legnagyobb gondja, hanem a tény, hogy már jó pár napja igyekszem meghúzni azt a bizonyos nadrágszíjat. A nagyszüleim örökségéből éppen csak annyi maradt, hogy a szállásomat még egy darabig fizethessem – talán egy-két hónapra.
És aztán mi lesz, Nelson? Sokszor faggattam magam ilyen erőszakos kérdésekkel, amiket persze lazán, egy vállrándítással félre tessékeltem. Azonban most már itt volt az ideje belátni: New York nem vevő rám. Rohadtul nem és finoman szólva úgy tűnt, nem is nagyon lesz. Mintha a világ összes milliárdos vénembere éppen ezt a várost kerülné el... holott én mindent megtettem volna, ha legalább egyet az ölembe pottyant az a jó élet. A nőkből sem nagyon akad tehetősebb, legalábbis nem olyan, aki szívesen villantana a kedvemért egy-egy bankót, ha szükséges. Így hát maradt az éhezés és a nyomozás, merthogy most már időszerű volt Queensben is körbenézni.
Mondhatni annyi nyomom sem volt apámhoz, mint hittem. Az az ostoba névjegy vagy papírfecni, aminek éppen csak a fele maradt olvasható jóformán nevetséges kis bizonyíték volt arra, hogy az öreg valóban itt van. Hiszen ki tudja? Talán nem is az a William Collingwood – merthát valójában nem is ez a neve.
Hosszú sóhajtás hagyta el ajkaimat, amint ott ácsorogtam a queensi boltban egy sor gumicukor és egyéb édességek előtt. Éreztem, ahogy a csomagolás puszta látványától összefut a nyál a számban. Nyelnem is kellett, hogy ne induljon útnak kifelé.
Végül megrántottam a vállamat, kinyújtottam a kezemet és elvettem egy csomag gyümölcsös cukorkát. Megnéztem a csomagolást, a rajta díszelgő képek alapján finomnak és kellően édesnek látszott... és elképesztően kevésnek. Egyetlen mozdulattal a számba öntöttem volna az egészet.
Egy pillanatra körbenéztem. Tekintetemmel a kamerákat kerestem, de a közelbe egyet sem szúrtam ki. Ezért oldalra fordulva kigomboltam a kabátom zsebét, hogy aztán beszuszakoljam a kelleténél nagyobb csomagot.
A művelet cseppet sem bizonyult könnyűnek, ráadásul amint a helyére került enyhén feltűnőnek bizonyult. Általában nem loptam ételt, sőt az üzleteket kerültem, sokkalta egyszerűbb volt valakinek jó mélyen a zsebébe nyúlni és átjátszani annak tartalmát a sajátomba. Mostanában azonban, mintha még ehhez is ügyetlen lettem volna. Talán az éhség tette, talán az eredménytelenség és az ahhoz társuló csalódottság érzés.
Megfogtam a mások csomag gumicukrot. Kicsit megnyaltam a szám sarkát, majd már indultam volna tovább, a zsebembe tömködve a cukrot, mikor valakit megpillantottam a sor végén. Nem figyeltem meg, azt sem láttam, hogy nő-e vagy férfi és egyáltalán engem nézett. Mindenesetre az az érzésem volt, hogy na most aztán alaposan lebuktam.
Így megtorpantam.
– Ez nem az, aminek látszik... – motyogtam, mintha anyámnak próbálnám beadni, hogy nem én ettem meg azt a süteményt, ami a tányéron volt. Hirtelen ostoba, gyerekkori érzések rohantak meg. Olyan múltbeli események, amik talán meg sem történtek... és aztán újra a félelem, hogy mi lesz, ha nem találom meg anyát. Akkor egyedül maradok, sokkal magányosabb leszek, mint valaha... nem lesz kihez fordulnom. Sosem voltak barátaim, senki akihez igazán kötődtem volna, mert nem szerettem komolyabb kapcsolatokat alakítani. Az egyetlen köteléket az anyám jelentette lényegében.
Már léptem volna tovább, mikor a gyomrom hangosan felmordult. Hozzá persze némi fájdalom is társult, így ahelyett, hogy egy lépést tettem volna előre, csak összegörnyedtem. A hasamra szorítottam a tenyeremet. Nem, mintha ez javított volna a helyzeten és az émelyítő érzésen.