Napsütés, kellemes idő és bűzlő, gusztustalanul szemetes utcák. Ez New York… tökéletesen tükrözi a mindennapjaimat, főleg azt a részét, amit a Sleep Inn nevű, brooklyni szállodában töltöttem. Ha erősen koncentrálok, még mindig érzem az orromban az égő ruháim bűzét, na meg a remegést a lábaimban. Nem akartam visszagondolni arra napra – habár Mr. Tűzoltó miatt abszolút megérte –, már csak a jelen számított. A pénz lényegében kisiklott a kezem közül, mintha soha nem is lett volna. Nem volt másom, csak az a kis papír fecni, amin apám álnevének egy része díszelgett. Tegnap este egy bárban mutattam meg valami kopasz fickónak, hátha tud róla valamit… és szerencsém lett végre. Felajánlotta, hogy összehoz egy ebédet Edwin Barrowval, aki segíthet nekem.
Valami azonban bűzlött az egészben. Azt mondta, hogy csípjem ki magam és egy drága, manhattani étterembe üljek be vele. Már az asztalnál ültem, mikor előkerült egy jól fésült, öltönybebugyolált, de kigyúrt alak. Olyannak tűnt, aki egy pillanat alatt leüt.
– Mr. Wang? – kérdezte, miközben kihúzta a széket és lehuppant.
Csak bólintottam.
Nem nyújtottam felé a kezemet, nem akartam ennél bővebben bemutatkozni. Nelson, valami jó nagy baromságba keveredtél… – korholtam magam és idegesen kezdtem igazgatni a ruhámat. Ettől persze erősebben éreztem parfümöm illatát, elnyomva az egyébként kellemes ételillatot, ami a szomszédos asztaloktól került a mienk közelében.
– Nos, tudom, hogy Collingwoodot keresi – kezdett bele rekedten és közelebb hajolt, miután intett a pincérnek. Azonnal oda is jött hozzánk, így a beszélgetés félbeszakadt. – A szokásost kérjük… – parancsoló hangon mondta.
Figyeltem, ahogy a pincér távozott. Hosszasan néztem utána, közben megfigyelve a többi vendéget, akik ránk sem pillantottak… és éppen csak a szemem sarkából szúrtam ki őt. Igen… őt… már minthogy azt a fickót, aki egy menő szállodai szobába vitt, csak azért, hogy velem legyen. Egy nővel volt, akit nem láttam jól, mert hátal ült nekem… Biztosan a feleséged, te rohadék! Mordultam egyet, ahogy végig mértem a párosukat. Aztán éreztem, hogy zavarba jövök, elvörösödök és vadul pislogok, mint egy öt éves gyerek, aki éppen észbe kapott. Végül is minek lettem volna féltékeny? Az a rohadék még csak nem is fizette ki a szolgáltatásaimat.
– Mr. Wang?
Hirtelen emeltem vissza a tekintetem az asztalra és nem csak azért, mert időközben bor került a poharamba, hanem mert ez a Mr. Barrow éppenséggel már rengeteget beszélt, én pedig egy árva szavát sem fogtam fel. Kissé értetlenül mért végig engem, mintha bolond lennék, aki meg sem hallotta a neki szóló információkat… és így is volt. Megőrültem attól a nagydarab hülyétől néhány asztallal odébb.
– Bocsánat… ki kell mennem a mosdóba.
Hirtelen pattantam fel és úgy rohantam el a megfelelő irányba. Illetve csak reménykedtem benne, hogy ez lehet a megfelelő, ugyanis nem néztem körbe, csak indulattól vezérelve, elsüvítve a párocska mellett behúzódtam az egyik beugróba. Szerencsére ott volt a mosóajtó, én pedig berontottam rajta mindenféle gondolkodás nélkül. Az egyik mosdótálhoz léptem, megmostam a kezemet és az arcomat, aztán a tükörbe néztem. Hogy lehetek ennyire hülye?

Némán hallgattam, ahogy a csapból folyik a víz, közben persze farkasszemet néztem saját sápadt képemmel a tükörben. Olyan idegennek hatott az a csillogás a tekintetemben. Egyértelműen jelezte, valami megváltozott bennem és nem örültem neki. Az ilyen változások ugyanis csak hátráltatnak a célok véghezvitelében és arra éppen most nem volna szükség. Elvégre nem pizsipartizni jöttem New Yorkba, ez nem az én otthonom… csak megmentem az anyámat és el is tűnök ebből az országból, amilyen gyorsan lehet. Legalábbis ez volt a tervem eredetileg. Valójában, mikor leszálltam a repülőről nem számítottam rá, hogy több hónapot töltök majd a városban, ahogy a pénzem teljes elvesztésére sem. Végül is sok jóra nem számíthattam. Azzal a tűzzel, ami éppen az én szállodai szobámban keletkezett pedig végképp eláshattam magam: a pénzem nagyobb része ugyan megmaradt, de olyan apróságok, mint telefon és iratok megsemmisültek. Utóbbiakat persze azóta már kérvényeztem, így gyorsan pótlásra kerülnek remélhetőleg… de egy új készüléket biztosan nem tudok venni és talán nem meglepő, ha kijelentem: meztelennek érzem magam mobil nélkül. Már megszoktam, hogy van mit nyomkodni és elővenni, ha nem találok meg valamit. Így most már a tájékozódási lehetőségem is leszűkült a papíralapú térképekre.
Elzártam a csapot és kihúztam magam. Megigazítottam az ingemet, közben persze még mindig éreztem azt a hülye szégyent a korábbi féltékenység miatt. Nagyon ostoba vagy, Nelson… – állapítottam meg. Tekintetemet végig futtattam az öltözékemen, úgy tűnt minden rendben. Szóval elhatároztam, hogy visszatérek az asztalhoz és úgy teszek, mintha Henry nem is lenne odakint. Végül is, éppen nagyon romantikázott a feleségével – te rohadék! – odakint és valahogy az volt a gyanúm, hogy nem fog észrevenni. Jelenetet rendezni pedig nem fogok csak azért, hogy rám figyeljen… Pedig, milyen jól is esne! – sóhajtottam fel.
Egyetlen lépést tudtam tenni az ajtó irányába, ugyanis akkor kinyílt. Egy magas, világos hajú férfi lépte át a küszöböt: Henry. Hirtelen megtorpantam, mozdulni sem tudtam. Csak figyeltem, ahogy becsukja az ajtó maga után és elfordítja a benne felejtett kulcsot. Persze rajtam kívül senki sem volt bent, az összes fülke ajtaja nyitva jelezte: szabad a pálya.
– Te még is hogyan gondoltad ezt?
A hangja számon kérően csengett, de egy pillanatra megzavart az illat. Túl közel került hozzám, éreztem azt a kellemes aromát, amit az első találkozásunk alkalmával. Persze azóta is mindent megtettem, hogy eljátsszam nem fogott meg különösebben… de ha nem is került elő, akkor is túl sokszor kúszott be a gondolataim közé. Nem akartam ostoba fruska módjára megadni neki, amit akar, mert ő ahhoz ragaszkodott, hogy „csak az övé legyek.” Hányszor mondtam meg, hogy ez nem így megy? Legalább százszor… és mindent meg is tettem, hogy ezt éreztessem is vele, meg magammal is… talán hiába.
– Ez egy nyilvános vécé, feltételezem nem véletlenül szokták nyitva tartani… – jegyeztem meg, hogy legyen időm végig gondolni a választ.
Miután kikeveredtem persze az érzelmi válságból és rájöttem, hogy éppen ő kér engem számon, elöntött a düh. Végül is ki a franc ő? Egyelőre csak lefeküdtem vele párszor, amiért lényegében igencsak kevés dolgot kaptam cserébe… ráadásul ott kint enyelgett a feleségével. Éreztem, ahogy a testem remegni kezd az indulatoktól; ökölbe szorítottam mindkét kezemet. Komolyan vissza kellett fognom magam, hogy ne verjek be neki egyet féltékenységemben. Valószínűleg úgyis erősebb nálam és én jártam volna csak rosszul.
– Mit hogyan gondoltam? – kérdeztem vissza szenvtelenül. – Te csak ne kérj engem számon! Nem vagy az apám.
Visszafordultam a tükör felé, úgy téve, mintha ott sem lenne és elkezdtem a hajamat piszkálni. Igaz nem volt semmi baja, úgy állt, mint mindig. Már csak el akartam tűnni ebből a mosdóból, hogy abból a kuglifejű Barrow-ból kiszedjek valami használható információt vagy keverjem magam még nagyobb bajba. Még ez utóbbi lehetőség is kellemesebb lett volna, mint féltékenykedni meg belezúgni egy ilyen öntelt, parancsolgatós alakba – nem mintha ezzel a megállapítással már nem késtem volna el baromira és ez a tény csak tovább fokozta a dühömet.

A galléromat igazgattam, bosszankodva, remegő ujjakkal, mintha tényleg magyarázattal tartoztam volna Henrynek. Hát éppenséggel nagyon nem tartoztam azzal, mert ő is odakint a feleségével ücsörgött és flörtölgetett… gyűlöltem még a gondolatatát is annak az alig fél pillanatig tartó látványnak, ami odakint fongadott. Minden porcikám azt kívánta, bárcsak ne láttam volna meg őket együtt. Nem akartam féltékeny lenni, nem állt jól és nem is volt az én stílusom. Most még is olyan dühöt éreztem emiatt, hogy alig tudtam rejtegetni… mégis elhatároztam: nem fogom számon kérni.
– Hát ha én lennék az apád, tudnád hogy nem beszélhetsz ilyen stílusban senkivel sem.
Horkantottam egyet.
– Miért te hogy beszélsz az emberekkel? – kérdeztem vissza cseppet sem kedvesen vagy éppen „megfelelő stílusban.” Minden gúny ott csengett a szavaim mögött, lényegében ugyanaz a féltékenységi roham váltotta ki, ami a mosdóba rohanásom. Képtelen voltam elnyomni az indulataimat. Túl sok volt.
Közelebb lépett, annyira, hogy az illata átölelt, mint egy hatalmas, puha kar. A tükörben láttam, ahogy fölém magasodik és ettől olyan aprónak, törékenynek éreztem magam, mint azon az estén a szállodai szobában. Akkor úgy gondoltam vele szemben lehetek ilyen, nem muszáj erősnek mutatnom magam… talán az volt az egyetlen pillanat, amikor ezt éreztem életemben. De már elmúlt. Nem akartam, hogy leigázzon megint és legyőzőn, ahhoz túlságosan haragudtam. Higgadj le! – parancsoltam magamra. Tudtam, hogy az „én fajtám” csak ne legyen mérges, csak ne duzzogjon… ne féltékenykedjen. Nem én vagyok az, akivel boldognak kell lennie a másiknak, én csak kiegészítés vagyok.
– Világosan elmondtam, hogy semmilyen más férfival nem lehetsz...
A csípőmre kerültek a kezei. A tükörben összefonódott a tekintetünk. Láttam, ahogy szigor ül ki az arcára… de még mindig nem értettem. Mi a francot akar tőlem? Lett volna kedvem megragadni a vállait és addig rázni őt, míg nem kapok egy rendes választ minden kérdésemre. Aztán megint feladtam magamban. Nem volt értelme erőltetni. Valójában ő irányít, én pedig csak egy bábú vagyok a hülye játékában… meg gondolom a felesége is, akit legszívesebben nyakon öntöttem volna a drága borral, amit Barrow rendelt.
– Világosan elmondtam, hogy semmilyen más férfival nem lehetsz! – ismételtem meg az ő hanglejtését utánozva.
Gúnyolódtam. Mást nem tehettem, ez volt az egyetlen fegyver a kezemben ellene… mert nem volt lényegében semmim. Végül lehunytam a szemem egy pillanatra és úgy sóhajtottam. Nem akartam neki rendesen válaszolni, nem akartam vele vitatkozni. Egyszerűen csak a saját tükörképemet bámultam és úgy tettem, mintha nem érdekelne az a szigorúság, ami a hangjában volt vagy éppen a szemeiben csillogott.
Az inget kigomboltam kicsit a nyakamnál. Tudtam, hogy ő nem féltékeny, ő csak birtokolni akar embereket… végig ezt az érzést keltette bennem. Ezért felesleges is lett volna húzni az agyát, mégsem akartam kibökni, hogy nem szexért jöttem ide. Valahol örültem volna, ha egy kicsit úgy érzi magát, mint én… rosszul, kellemetlenül, vágyakozva. Azt hiszem neki nincsenek is olyan érzései, mint másoknak.
– Az a fickó olyat tud adni, amit te nem – válaszoltam.
Ez a kijelentés lényegében igaz is volt. Nem akartam belemenni, a magánügyeimhez még nem sok köze van… Még… milyen hülye szentimentális lett belőle Nelson. A megállapítás eléggé szíven ütött. Nagyon nem kellett volna belezúgnom egy házas, érzelemmentes alakba, aki feltehetően bármit megtehet a pénzével.
– Szóval bocs, de ezt nem te döntöd most el – tettem hozzá és megpróbáltam kikászálódni a szorításából.

Nem tudom miért kapott el az az érzés, hogy azonnal el kell menekülnöm a mosdóból. Nem tudom, miért is nem akartam a szemébe nézni… holott nagyon is arra vágytam. A szívem ugyanis még mindig azt a vad ritmust járta, mint amikor a tükörben – felpillantva saját fejem fölé – találkozott a tekintetünk. Mégis ott volt az a valami, az a bizonytalan érzés, az a furcsa érzés a gyomromban. Addig nem éreztem ilyet. Sokszor ragaszkodtam másokhoz, sokszor vonzottak olyan férfiak, akikkel csak egyszer-kétszer összefeküdtem. Ez viszont más volt. Ha nem találkoztunk egésznap azon járt a fejem: vajon örökre eltűnt? Látom majd még valaha?
Nem szabad ezt… – jegyeztem meg magamban, miközben fészkelődni kezdtem. Menekülni akartam előle és a féltékenység elől, amit a felesége miatt éreztem. Azt kívántam, bárcsak megnéztem volna jobban a nőt, hogy lássam ki az „ellenségem” és mennyire csinos… nem mintha egy bögyös macával felvehetném a versenyt. Az egy egészen más kategória és Henry olyannak tűnt, aki amúgy is bármit megtehet, talán más emberekkel is összefeküdt mióta ismer. Megálltam a mozdulatban, ahogy rádöbbentem: ha már ellenségekről van szó nem is valószínű, hogy az a kint ücsörgő nő az egyetlen. Ezt el kell engedni – sóhajtottam. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy összekapjam magam.
– Nem értem, hogy miért akarsz még jobban felbosszantani, így is elég feszült vagyok.
Kinyitottam a szememet és a tükörben rá néztem. Szerettem volna, ha rosszul érzi magát. Elvégre nekem is szenvednem kellett, amiért őt a feleségével láttam odakint… ezért gúnyos vigyor ült ki az arcomra. Közben persze ott volt a keserűség, és ha meg is próbáltam úgy tenni, mintha nagyon élvezném ezt a kis macskaegészjátékot, valójában egyáltalán nem így volt. A lényem minden porcikájával menekülni akartam, elfelejteni a látottakat.
– Nem tudom, jól esik – rántottam meg a vállamat.
Erősnek akartam tűnni, olyannak, aki bármit megtehet. Utálom, hogy uralkodhat felettem a puszta jelenlétével. Igen… elég volt csak az illatát éreznem, az érintését, a testéből áradó kellemes meleget, már is úgy éreztem magam, mint aki menten megőrül. Attól a pillanattól kezdve, hogy belépett az ajtón egyszerre akartam sértegetni, fájdalmat okozni neki, amiért bántott és ölelni.
Hirtelen engedett a szorításon és fordított maga felé. Felkapott és két mosdókagyló közé ültetett fel. Mindez olyan gyorsan történt, hogy már csak akkor fogtam fel, mikor az ajkait az enyéimhez nyomta. Hevesen dobogó szívvel hunytam le a szemem és hagytam magam csókolni. Egy darabig nem viszonoztam a dolgot, büntetni akartam… de nehezen ment. Sokkal erősebb volt nálam és nekem esélyem sem volt ellene. Olyan volt, mint a legyőzött, akinek nincs ereje tovább küzdeni: átadtam magam neki. Tehetett, amit akart.
A csók egyre vadabbá és forróbbá vált. Kezeim önkéntelenül simítottak végig a karján. Ujjaim hamarosan elérték a haját és finoman beletúrtak a tarójánál. Nem tudtam tovább játszani a rideget, csókoltam, olyan hevesen ahogy csak tudtam.
– Az enyém vagy és én mindent megtudok neked adni. – Suttogta az ajkaimnak, ahogy kicsit elhúzódott. Reméltem, hogy azokat a nagy, forró kezeit nem fogja levenni rólam, ott tartja ahol eddig.
Végig simítottam a mellkasán, de közben azokba a szép világos, csillogó szemeibe néztem. Szép… basszus, de nyálas vagyok… – mordult bennem egy kis hang, ahogy eljátszottam az inge egyik gombjával.
– Vannak dolgok, amiket nem tudsz. Ezt jobb, ha elfogadod. – suttogtam vissza és közben közelebb hajoltam, mintha meg akartam volna csókolni megint. Azonban ezúttal csak hagytam, hogy összeérjenek az ajkaink. Finoman leheltem: – Az a fickó fontos nekem és nem hagyom, hogy ezt most elrontsd.
Lágy, rövid kis csókot adtam neki. Gyorsan húzódtam el, mielőtt még túlságosan belevinne a szenvedély a folytatásba. Távolabb húzódva figyeltem az arckifejezését, látni akartam, hogy mit reagál, habár általában annyira elrejtett az érzéseit, hogy még azt is megkérdőjeleztem: egyáltalán léteznek-e ilyenek. A bosszankodását látva persze kétségtelen sem volt, hogy valami igen is van… de talán az csak valami különös birtoklási kényszer.
Ujjaim még mindig az ingén lévő gombbal játszottak. A másik kezemmel benyúltam a nadrágzsebébe, hátha van nála egy kis pénz vagy valami. Ez egyébként szinte egy ösztönös mozdulatsor volt. Már megszoktam, hogy a fickókat, akik akarnak engem, ki kell zsebelnem.
– Szóval most legyél jó fiú és engedj vissza oda… – folytattam közben.

Erőtlenül nyúltam még utána, amikor hátrébb lépett. Ajkaim még az ő ajkait keresték, tenyeremmel még az ő mellkasát akartam érinteni… kellett egy pillanat, mire az agyam is felfogja a hiányát, nem csupán a testem. Ez utóbbi forró remegéssel vágyott után. A kezem egy ideig ott állt közöttünk a levegőben, de mást már nem tudtak markolni az ujjaim csak a nagy semmit.
Éreztem, ahogy a szívem hevesen kezd kapkodni, pont mikor megpillantottam vagy mikor hozzám ért. Vágytam a forró tenyerének érintésére, az illatára, de ezek most távol kerültek tőlem. Nem akarom elveszíteni… nem akarom… – ismételgettem magamban a gondolatot.
– Ne csináld ezt… – kértem és közben lekászálódtam a mosdótál mellől. Hülyén éreztem magam, amiért nem él le a lábam a földig. Amúgy is sok kisebb voltam nála, de talán nem festettem úgy, mint valami idióta kölyök, aki valami játszótéri mászókán üldögél. Jól esett a talpaimat a csempés padlón tudni. Erősebbnek, határozottabbnak éreztem magamat… talán nem látszott rajtam annyira a félelem, hogy elveszíthetem a pártfogómat…
Tettem felé egy lépést, de tudtam, hogy úgyis hátrálni kezd. Elcsesztem ezt az egészet nagyon is… azt hittem, majd vele is jól elszórakozom. Tény, hogy akartam egy jó kis féltékenységi jelentet, hogy lássam, mennyire akar engem… ehhez képest egyre csak távolodott. Tudtam, hogy ezt érdemlem, az apámtól sem kaptam többet, mint megvetést, eltaszítást. Én csak arra vágytam, hogy ki mutassa a ragaszkodását. Henrytől meg éppen csak annyit akartam látni, hogy igenis akar engem, legalább testileg. Érzéseket már régen nem vártam másoktól.
– Akkor most döntened kell. Vagy eljössz velem vagy itt maradsz a férfival, de engem soha többet nem látsz.
Lehajtottam a fejemet.
Nelson, bökd már ki vagy ennek vége! – próbáltam megerőszakolni magam, mert ajkaim csak nem nyíltak szóra. Hiába gondoltam arra, hogy máris be kéne vallanom mindent. Tudnia kellett volna, hogy az a fickó valóban olyan információkkal szolgálhat, amikkel ő nem… sőt az is lehet, hogy az életemmel játszom… de ez nem az, amire gondol. Egyszóval minden ott volt fejben, amit csak ki kellett volna mondanom. Mégis nehéz volt, kellemetlen… mintha mocskos dolog lenne, hogy problémáim vannak, hogy az életem nem több egy hazugságnál, amit az apám kreált. Henry… vagy Nick nem az az ember, aki alapvetően túl sok érzelmet mutat, éppen ezért rajta még rosszabb lett volna azt látni, hogy sajnál… vagy hogy eljátssza azt.
– Én… – dadogtam és tekintetemmel az ő pillantását kerestem.
Valamit mondani akartam, hogy ott tartsam magam mellett… Persze minden porcikámmal arra vágytam, hogy belé kapaszkodjak, magamhoz szorítsak, hogy aztán együtt távozzunk. Csakhogy az elmúlt időszakban már éppen eléggé elhanyagoltam pontosan miatta anyám keresését. Az ég szerelmére, hiszen elrabolták, ha nem lépek apám akár meg is ölheti… A kurva életbe… – akadtam ki és lehajtottam a fejemet megint. Hirtelen besokalltam a gondolat tömeg nyomán… nem tudtam ép ésszel gondolkodni.
– Veled akarok menni – válaszoltam.
Éreztem, hogy a torkom és az ajkaim kiszáradnak. Ennyire nyíltan még sosem hódoltam be senkinek, aki használni akart… lényegében azt az érzetet keltettem másokban, hogy én használom őket. Erre itt volt valaki, aki olyan könnyen igázott le, mintha nem is vettem volna körbe a szívemet egy vastag kőfallal.
– Csak az a fickó… veszélyes, de olyan információkat tud, amikre szükségem van... de én mégis inkább veled megyek... – Magyarázkodtam, szinte észre sem véve, hogy éppen most tettem neki vallomást. Beismertem, hogy csak szórakoztam vele… hajlandó voltam gyengének mutatkozni, csak azért, hogy ne menjen el. Mekkora idióta vagyok… – korholtam magam.

Nicholas && Nelson

Magam sem értem, hogy miért lettem vele hirtelen ilyen távolságtartó, de... jelenleg ezt váltja ki belőlem és sokkal jobban esik, hogy rideg és fasz vagyok vele, pillantásában persze látom, hogy már talán bánja, hogy dacolt velem... Tudom, hogy különleges számomra, talán ő még ezt nem is tudja, de van amit még neki sem engedek meg, ahogyan a feleségemnek sem. Velem senki sem beszélhet így büntetlenül, mindenki meg fogja kapni a méltó büntetését, talán nála a legjobb lesz a távolság. Igaz... A feleségem most is kint vár rám, de nem tudok egyszerűen ki menni, nem tudom itt hagyni ezt a kiskölyköt, egyszerűen vele kell lennem, mert csak így jó vagy mi a fene, de ezek is milyen gondolatok... Ostoba vagyok, nem is kéne vele foglalkoznom. Itt kéne hagynom, hogy egyszer és mindenkorra felfogja hogyan működik ez köztünk.
- Mit? Mond meg Nelson, mit ne csináljak?! - emelem fel a hangomat és kihoz a sodromból. Természetes, hogy elhúzódtam és felbasztam magamat a viselkedésén, nem tudom mit hitt... Azt hitte, hogy ő megtehet bármit? Hogy rá nem fognak azok a szabályok vonatkozni, amit az első esténk után mondtam neki. Idióta, hogy nem vette észre, hogy nem tehet meg bármit büntetlenül. Bár nem is kéne vele foglalkoznom, lehet jobb lenne, ha ennek itt és most véget vetnék, de valamiért... Nem menne, tudom, hogy hiányozna egy picit, mélyen belül pedig tetszik, hogy próbál dacolni velem, de... most csak az agyamra megy. Nem kellett volna idejönnöm és bezárnom magunkat, mert nem érdemli meg, hogy itt legyek vele.
Választás elé állítottam és a válasza meglep, egyszerre lesz bűntudatom és meg is nyugszom, hogy velem akar lenni. De mikor azt mondja, hogy olyan információk vannak nála, amikre szüksége van, csak sóhajtok egyet, közelebb lépek és egy gyengéd csókot nyomok az ajkaira, majd a zsebemből kiveszek egy telefont. Este akartam volna neki adni, de amúgy lehet, hogy ha itt nem találkozunk, akkor soha többet nem fogunk. - Beszélgess hát vele, nem bánom, de ha hívlak felveszed a telefont és nem nyomod ki, értve vagyok? - kérdezem komolyan és nagyon remélem, hogy nem fogja viccnek venni. A telefont belenyomom a zsebébe, egy iPhone X, nem voltam sóher a telefon kapcsán. Remélem tetszeni fog neki, az én számom van benne, ami szerintem elég lesz neki. - De este tisztáznunk kell pár dolgot. - mondom neki és ha nem állít meg, akkor elindulok a kijárat felé.

Nem akartam, hogy elmenjen… nem akartam elveszíteni. Éreztem, hogy majd szétrobbanok a dühtől, utáltam magamat, amiért ilyen könnyen félrelöktem a célomat. Nem azért jöttem ide, hogy tíz perc ismeretség után belezúgjak egy irányítási kényszerben szenvedő, totálisan rideg pasasba… akiben lényegében az egyetlen izgalmas dolog az volt, ha éppen sikerült felhergelni. Persze tudtam, hogy a mainak így is-úgyis böjtje lesz. Nem számított, hogy elfogadja-e a magyarázatomat vagy sem… szórakoztam vele és azt az ilyen alakok nem felejtik el. Tudom én persze, hogy veszélyes a tűzzel játszani, egyszerűen mégis élveztem. Végre valami indulatot láttam rajta: talán azért, mert egy ostoba tárgynak kezel, amit úgy birtokolhat, mint azt a telefont, amit a zsebembe nyomott. Én pedig a magyarázkodással erről lényegében biztosítottam is.
– Beszélgess hát vele, nem bánom, de ha hívlak felveszed a telefont és nem nyomod ki, értve vagyok?
A kérdésre keserűség gyűlt a számba. Tudtam, hogy ez csak egy része annak, ami majd rám vár. Ezért csak néztem utána, ahogy elindult az ajtó felé. Láttam, ahogy erős ujjai a kilincsre csusszannak és közben ízlelgettem az újabb kellemes kis mondatát: „De este tisztáznunk kell pár dolgot.”
Hümmögve léptem oda hozzá és karoltam át hátulról. A fejemet finoman a hátának támasztottam, csak egy pillanatra volt szükségem. Majd meglátjuk, ki fektet le szabályokat… – gondoltam és finoman végig simítottam a hasán. Imádtam Nick testét, a puszta érintésétől is lágy forróság futott át a testemen. A pillantása pedig egyenesen levett a lábamról. Ezért is volt olyan nehéz nemet mondani neki. Valójában készen álltam az eddig életemet felrúgni is, ha azt kéri… még ha dolgozott is bennem a vágy, hogy én legyek az irányítófél ebben a helyzetben. Időnként talán volt is egy-egy felvillanásom, de akkor olyan könnyedén vette át a vezetést, mintha nem is ellenkeztem volna. Sokkal erősebb volt nálam és ez valahol lenyűgözött… másrészről viszont kihívást jelentett, hogy legyőzzem.
– Hiányozni fog ez… – mondtam halkan és finoman végig simítottam a sliccén. Kicsit meg is markoltam ott.
Hirtelen szakadt ki belőlem a nevetés, majd tettem hátrafelé egy lépést. Nem tudtam, mit fog reagálni erre, kiszámíthatatlan volt, mint egy vadállat, amiből bármikor kitörhet valami veszélyes. Én pedig az idomár voltam, aki mindig megpróbálta helyén tartani a dolgokat: hol meghazudtoltam magam miatt, hol megpróbáltam függetlennek és erősnek tűnni, hogy kihozzam a sodrából. Olyan volt ez az egész, mint egy idióta játék, amivel egymás idegein táncolunk és csupán addig tart, amíg valamelyikünk fel nem adja… aztán, akár néhány perc elteltével kezdődik újra az egész.
– Most már vissza megyek a fickóhoz… láttam rajta, hogy éppen ajánlatot szeretne tenni… – Magyaráztam és ha ő nem is indult volna el, én készen álltam, hogy lenyomjam helyette a kilincset, aztán előbb hagyjam el a mosdót, mint ő.
Tudtam, hogy megint a tűzzel játszok és talán újra felbosszanthatom ezzel. Mégsem bírtam megállni, hogy mellé lépve, ne bökjek oda ennyit: – Nem te vagy az egyetlen, aki engem akar… szóval örülhetsz, hogy most téged választottalak.
Ezzel nagy elégedetten készen is álltam, hogy kilépjek azon az ajtón. Szerettem volna, ha Nick is kicsit rosszul érzi magát… nem azért, mert nem vágytam rá annyira, hogy akár egésznap ölelgetve ott tartsam a mosdóba, csakhogy velem legyen… hanem mert ezzel akartam leplezni azt a pillanatnyi gyengeséget, amit ő váltott ki belőlem. Mellette képtelen voltam erős maradni, azt mutatni, hogy nincsenek érzéseim. Nem tudtam tovább a falam mögé húzódni, ez pedig elképesztően zavart. Mások előtt megjátszhattam magamat. Adhattam a nagyvilági, jól öltözött alakot, aki egy mosollyal levesz másokat a lábáról. Nick előtt csak egy kölyök voltam, aki a figyelmére vágyik és ő ezt ki is használta, mikor választás elé állított.

Nicholas && Nelson

Nem tudom mi van benne, ami eléggé zavar engem és nem tetszik kicsit sem, hogy nem tudom megmondani, hogy mi hajt felé... De valami igencsak hajt felé és még sem tudok tőle sokáig távol lenni. Remélem, hogy nem lesz hülye és nem fog mással is kavarni, én magam is inkább gondoltam rá, mintsem felhívjak mást... Persze ez lehet azért is, mert elég érdekesen viselkedett szex közben, meglepő mód aranyos volt és láthatóan ki is van éhezve már rám. Nem tehet róla, elég sok embernek megtetszett már a vastag és hosszú szerszámom, na nem mintha ezzel dicsekedni kéne. Mégis büszke vagyok rá, hogy még eggyel több dologgal más vagyok, mint az átlag, bár szerintem ennek ő is örül... mármint a méreteknek, na mindegy, ezen kár is filozni, ha nem tetszene neki, akkor nem lenne ennyire ragaszkodó.
Nem is értem, hogy miért kellett neki éppen engem ingerelnie azzal, hogy kicsit rámarkol a nem rég emlegetett dologra, ez csak még jobban megerősíti azt bennem, hogy kíván. Mosoly jelenik meg az arcomon és ez éppen addig tart ki, ameddig azt nem mondja, hogy a másik ajánlatot akar neki tenni. Csak felvonom a szemöldökömet, de nem nézek rá, nem fogom hagyni, hogy lássa mennyire nem tetszik a dolog.
De amikor azt mondta, hogy örülhetek neki, hogy most engem választott, megfeszült az állkapcsom és mindenfajta válasz nélkül léptem ki a mosdóból, miközben leblokkoltam a számát, így már nem fog tudni felhívni egészen addig, míg én azt nem szeretném. Elindultam hát vissza a feleségem felé, elmagyaráztam neki, hogy nem fog visszaköltözni és már indultam is haza... Hát nem éppen alakultak a dolgok úgy, ahogyan én szerettem volna.