Szeretem az egyenes embereket. Szeretem, ha valaki nem köntörfalaz, és kerek perec megmondja, mire is gondol, és nem próbál jópofizni.
Alapjáraton nem vagyok egy kötekedős fajta, de megesik, hogy hmm... Hogyan is fogalmazzak? Elgurul a gyógyszerem, és kikelek magamból, de nőre sosem emeltem kezet!
Meglehet ez okozta telefonom korai halálát, és végezte a falhoz vágva.
Temperamentumos fickó vagyok, ám nem egy szószátyár. Legalább is élő szóban.
Megválogatom kivel állok szóba, és kit küldök el a francba egyetlen pillantással.
A szívem még nem foglalt, de talán nem is akarom elkötelezni magam.
Ahhoz lehetséges, hogy túl karcosnak alkotott meg a világ, sem mint előkerüljön egy újfajta énem. De ez mind baromság, és terelés, hogy ne a valóság legyen a fontos.
Ha a helyzet úgy kívánja, megtudom védeni magam.
Szeretek túrázni, kirándulni, elidőzni a vízparton, de nem lesem a naplementét könnyeket csorgatva.
Ha egyszer leírtalak, nehéz dolgod lesz visszakerülni nálam abba a bizonyos kosárba, de nem mondom, hogy nem szabad próbálkozni, csak lehet esélyed nem lesz rá.
Szeretem a csendet, hisz akkor hallom minden gondolatom, bár az utóbbi időben azt kívánom, bár ne lenne olyan nagy csönd.

„A hangzatos cím helye….”
A kurzor mutató csak állt a képernyőn, míg az apró vonal csak ütemesen ugrált a fehér lapon. Felsóhajtva dőltem hátra, lehunyva szemeim miközben végigdörgöltem arcomon, s próbáltam elhatárolódni attól a ténytől, hogy a kiadóm lassan le fog nyakazni, amiért már több hónapja módosítgatom az időpontot a következő könyvhöz.
Fülemben ott visszhangzott Lin hangja, miközben próbál rábeszélni arra, hogy hagyjam az egészet, és inkább írjak egy teljesen új történetet, új szereplőkkel, s ne csak az időt húzzam.
Tekintetem a telefonom romjaira vetettem, mi a fal mellett hevert apró darabokban, s azaz idegesítő kütyü elérte  a megérdemelt véget mit osztályrészül kapott.
- A cím helye… persze… cím… de milyen cím?! És még is mi a francért ígértem meg, hogy csinálok folytatást?! Miért kell az embereknek folytatás?! Miért nem elég, hogy egyszerűen csak elolvassa, vége, és pont?!! Miért??!! - csattantam fel, s meglehet kicsit erősebben sikerült lecsuknom a laptopot, mint szerettem volna, s fájdalmas csattanással jelezte, talán sikerült véget vetnem eddigi életének.
-Francba is!! -felnyitottam, s megszemléltem mennyi kárt okoztam benne, majd elégedetten konstatáltam, túlélte a kis kirohanásomat, így aztán kicsit finomabban csuktam le.
Felkeltem az asztaltól, majd a konyhába ballagtam, egy pohár vízért, majd a padlásra érve, kinyitottam egy régi táskát.
Amolyan kufferszerüség volt, mit talán még egy bolhapiacon vettem ki tudja mikor már.
Lefújtam róla a port, majd kicsattintottam az apró zárat, s sóhajtva tekintettem az írógépre.
-Miért is ne… - elhúztam a számat, majd visszacsuktam a fedelet, s leballagtam a lépcsőn, hogy visszamehessek a szobába.
Telefon csörgés… de nem a mobil volt, hisz azt falhoz vágtam, és apró darabokban hevert a földön. Megtorpantam, a mozdulatsor abbamaradt, én pedig füleltem, s mentem a hang után.
Mikor találtam egy madzagot, felvont szemöldökkel emeltem rá tekintetem, aztán jobbommal megfogtam, s haladni kezdtem mellette.
A ruhás szekrényemig jutottam. Kitártam annak ajtaját, s közben a csörgés egyre jobban erősödött.
-Mióta van nekem vonalas telefonom?! - némi ideig figyeltem a csörgő készüléket, majd mivel kezdett nem kicsit iritálni a hangja, felvettem.
-Na végre hogy felvetted!!
-Lin… - balommal rászorítottam az orrnyergemre. - Te tudtad, hogy van vonalas telefonom? - kérdeztem, bár aztán rájöttem mennyire felesleges kérdés is volt ez, hisz akkor nem azon beszéltünk volna. - Mindegy… hülye kérdés volt. Mit akarsz? - közben távolabb léptem a szekrénytől, s vittem magammal a készüléket is, ameddig a zsinórja engedett.
-Vagy három éve van ilyened, és reméltem, hogy nem szabadultál meg tőle. Nézd… kellene az a könyv… nagyon…
-Lin… nem megy… ülhetek felette napestig, akkor sem tudom megírni a folytatást! Miért kell még egy? Kerek volt a sztori… lezártam...a gyilkos meghalt, a főhős tovább él… mi kell még?!
-Az emberek imádták! Kell a folytatás. A kiadó nagyon szeretné, ha nekiülnél és…
-Nekiültem… nem egyszer… de nem megy… válság van! - csattantam fel, s fel - alá kezdtem mászkálni.
-Utazz el! Nem gondoltál némi környezet változásra? Távol onnan. Menj mondjuk New York – ba, - Lin elhallgatott, s tisztán hallottam, hogy újra a tollát rágcsálja. Ideges volt.
-Miért pont oda?! - elfintorodtam.
-Csak csomagolj össze, menj el, vidd az írógéped, és talán ez a környezetváltozás, majd meghozza a hatását! Három hónapot adtak Owen… Utazz el!!

Szóval elutaztam, és egy motelszobában rostokolok már vagy két hete. Szabad területen, ott, hol nem vagyok útban, és remélhetőleg senki sem ismer, ám még egy árva részletet sem tudtam írni. Semmit az ég világon. Kivéve persze a nyafogásaimat. A blogbejegyzéseket, és pár képet az instára, mivel azért is lerágják a fejem, ha nem teszek meg hasonlót. Ugye a közösségi média…
Nem akartam ilyesmit, de még is meg kellett tennem. Megtenni, és mindenféle hülyeséget posztolni, hogy aztán a következő pillanatban megbánjam, és… oh igen… mobilt azóta sem vettem másikat, így egy ideje lejöttem a térképről, szóval nem ártana egy mobil telefon… Maradt az X, hová néha feltolok pár képet, néhány rövid posztot, és ennyiben ki is merült az írói ambícióm.
Sóhajtva keltem fel, majd cipőt húztam, és elindultam a városba.
Kellett szereznem egy mobilt, megadnom a számát Lin-nek, hogy elhiggye, élek még, és végre leszálljon rólam, bár az írás még akkor sem ment... nem jöttek a szavak... Helyette azonban eltörtem a lábam egy sport baleset következtében.
Egyszerűbb azt mondani, hogy sport baleset, és nem azt, hogy gördeszkázni akartam, és elestem egy óvatlan pillanatban. Hát igen… elég kellemetlen a vérhígító, de amit kell azt kell. De a szavak ennek ellenére sem akartak jönni, és az a bizonyos hangzatos cím, továbbra is váratott magára.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Azt szerintem már mondanom sem kell, hogy imádom a stílusod... Még akkor is ha éppen elgurul az a gyógyszer. Legfeljebb majd segítek megtalálni, mert én már csak ennyire imádlak! Én kifejezetten kedvelem a karaktered jellemét, nem hétköznapi, nem is az a mindenkivel lebratyizós fajta, mégis teljesen kedvelhető karakter... bár remélem én nem az a személy lennék akit egy pillantással küldenél a francba.
Az írói válság meg... ha jól sejtem mi mind estünk már bele ebbe a problémába, mi mind tudjuk, hogy milyen az és Owen helyébe tudjuk magunkat képzelni. Nem mindig jön olyan könnyen a dolog, de ha egyszer megindul, akkor már nincs megállás. Őszintén szólva, szinte biztos vagyok benne, hogy a városban ténylegesen megtalálhatod azt az ihletet, amire olyan nagy szükséged van. Rengeteg izgalmas emberke lakik itt, akik talán érdekes történeteket is tudnának veled megosztani. Csak aztán nehogy a rossz emberrel pacsizz le.
Mindenesetre nem húzom tovább az idődet, főleg mivel ugyebár nem sok van már hátra belőle... Menj és találd meg amit vagy éppen akit keresel, én mindenképpen sok szerencsét kívánok neked.  
Aztán tessék szépen küldeni egy ingyen példányt a könyvből, lehetőleg aláírva.  

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!