When you love someone, really love someone, it`s a lasting mark on your soul. There`s a lock on your heart that you`ll carry with you always. You may lose the key or give it away, but the lock stays with you all the same.

A hangszórót egy kicsit jobban felhúzom, amelyből most már sokkal erősebben szól Eminem - When I'm gone című száma, és bevallom, hogy az a célom, hogy kicsit felhúzzam az anyám agyát, mert még mindig elképesztően haragszom rá a tegnapi magán akciója miatt. Nem is értem, hogy hogy jutott eszébe ide hívnia Chuckot, és tulajdonképpen mit is remélt. Egyáltalán nem is éreztem jól magam. Oké, néha nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam néhány viccen, amik tiszta véletlenül is jól sültek el, de ennyi. Azok ketten még képesek voltak valami olyasmiről egyezkedni, hogy még meg fogják ismételni a tegnapi napot. Oké... nem bánom, csak épp remélem, hogy idejében szólnak róla, mert egészen biztos, hogy következőkor nélkülem fogják jól érezni magukat. Fújtatva vetődök hátra az ágyban és a plafont bámulva azon gondolkodok, hogy bár be kéne menjek legalább néhány órámra, de mivel nincs hozzá túl sok kedvem, talán ma - is - megengedem magamnak azt a luxust, hogy itthon maradjak. A telefonomat a kezembe veszem, hogy megnézhessem az órát, még körülbelül öt perc van hátra amig anyának indulnia kell. Egy bankban dolgozik, ahol nem díjjazzák a késést, szóval semmi esélye nincs már arra, hogy prédikálni kezdjen bármiről is. Nincs is joga, és nem is érdekelne a mondandója. Rá megyek végül az üzenetekre, be pötyögök egy rövid: hiányzol szócskát, amit végül ki is törlök, és a készüléket inkább csak le dobom magam mellé. Pedig tényleg hiányzik már Domi, talán fel is lennék készülve a vele való találkozásra, nem is haragszom már azért, ahogy legutóbb velem viselkedett, de kicsit bennem van egy egyhe félelem azért, mert a tegnap este nem akármilyen vendégünk volt. Még ha nem is az én hibám volt, akkor sem hinné el. Mivel eszem ágában sincs elmondani neki semmit, így meglehet, hogy várnom kéne pár napig amig találkozunk újra, mert hazudni nem szeretek. Nem is tudok. Neki pedig nem is szívesen tenném meg. Vajon tudja és azért nem keres Ő sem? Nem! Az ki van zárva... ha tudna bármiről is, akkor már régen dühöngene. Hisz mit tett legutóbb is... pedig akkor még ennyi hibám sem volt. Nyílik a szobám ajtaja, ahol anya a fejét bedugva motyog valamit, bár csak annyit látok, hogy mozog a szája, a hangos zenétől semmit sem hallok. Nem is érdekel. Úgy teszek, mintha észre sem venném, és lévéN, hogy nincs ideje, kénytelen ismét magamra hagynia. Felállok, az ablakhoz sétálva, és a függönyön keresztül leskelődök ki, amint meglátom Őt elviharozni a lakásunk előtt a közeli buszmegálló irányába, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt és halkítom le a zenét is. Már nincs akit bosszantsak vele, így nem is olyan szórakoztató a zene bőgetése. Mivel ma nincs kedvem a pizsamán kívül más ruhát magamra venni, így csak épp a hajam igazítom meg és rakok magamra egy kis alapozót, bár azt talán csak a megszokás miatt, mert már szinte nem is látszik semmi rajtam. A konyhába megyek, ahol aztán azon kezdek filózni, hogy mivel tudom elütni a napom, és bár nehezemre esik, de egy undorral az arcomon fogom meg a tegnap használt poharakat és rakom be a mosogatógépbe, mielőtt azonban elindíthanám, felkapom a fejem a csöngetésre. Egy hangos sóhajjal lépek végül az ajtóhoz és felkészülva arra, hogy az alattunk lévő mindig ideges nénike fog ott állni, akit zavart az iménti zene és a maga nem túl barátságos hangnemében fog megszólítani, ezért is gyártom meg fejben a védő beszédemet, de nagy megdöbbenésemre az odakint ácsorgó alak mindennek néz ki csak épp öregnek nem, és főleg nem néninek. Hiába takarja el az arcát mindenfélével, én bárhonnan felismerem Őt.
- Dilis vagy. - egy pajkos mosoly jelenik meg az ajkamon, miközben újra és újra ki betűzöm magamban a pohárra írt cuki bocsánatkérését, aztán el is veszem tőle azt, és a virágot is, amelyet még meg is szagolok. Már nem is emlékszem arra, ahogyan legutóbb elváltunk. - Hogy kerülsz ide? Ha írsz találkozhattunk volna máshol is. - de azért, hogy ne gondolja véletlenül se, hogy nem örülök neki, közelebb araszolok hozzá és egy vékonyra sikeredett csókot nyomok az ajkára, majd hamar hátrálok is, hogy beljebb tudjon jönni. Ha már idáig el jött, nyílván nem küldhetem el. De a szomszédok itt nagyon szeretnek leskelődni, nem lenne jó ha anya megtudná, hogy el jött hozzánk.
- Amúgy meg nem is haragszom már. Tudom, hogy megbántad, amit csináltál és... nincs és. Jó, hogy itt vagy. De azért szólhattál volna, hogy jössz, hogy legalább valami normális ruhában várjalak. - nem mintha nem lenne cuki a Micky egeres rövid pizsim. De akkor is. Elfordulok azzal a céllal, hogy a virágot vízbe tehessem, meg azért is, mert kicsit úgy érzem, mintha elárultam volna - pedig semmi rosszat nem tettem -, és ekkor találom szembe magam a másik csokorral is, amit az asztalon felejtettem, pedig tervben volt, hogy ki dobom. Mindegy... majd valahogy ki magyarázom, ha rá kérdez. Végülis nem egyedül élek itt, nem lesz nehéz.

Eltelt pár nap mióta utoljára láttam, vagy egyáltalán beszélgettünk volna Rubyval. Maximum üzeneteket váltunk, noha tekintve, hogy váltunk el, ez is valami, de idegesít, hogy megint pihenőre kellett tennünk a kapcsolatunk. Az én hibámból... megint... Már akkor frusztrált a tettem, mikor aznap hazaértem. A tükörbe is alig bírtam nézni, pedig vadiújat kaptam, ugyanis elég gyakran töröm össze a képem láttán. Alsó ajkam harapdálva figyelem a telefonom képernyőjét. Nem azért, mert üzenetet várnék tőle, hisz nincs mire, de a tudat, hogy így kommunikálunk a személyes helyett zavaróbb, mint gondolnám. S egyre jobban idegesít, ahogy szép lassan elmémbe kucorodik a gondolat, hogy talán meg kéne látogatnom. Eleinte csak elmerengek, hogy miként is történne meg a dolog, már csak az anyja miatt is. Aztán ahogy elmerülök a fantáziálgatásomban, egyre jobban átlátom az egész procedúrát, hogy küszöböljem ki a lehetséges problémákat, s a végére már úgy vagyok vele, hogy kimászom az ágyból - ahol amúgy utcai göncben tespedtem - és cipőt húzok. Persze halkan, apám még itthon, de tudom, hogy percek múltán elindul dolgozni. Kénytelen vagyok a háta mögött tevékenykedni, de nem azért, mert haragudna, hanem, mert jó pszichiáterként megint a tudatom mélyére próbálna kúszni gyakorlatiasságával, hogy meggyőzzön arról, amit nem akarok. Nem mintha eddig sikerült volna lebeszélnie bármiről is, ha Rubyról volt szó, de én sem érzem jobban magam, mikor tudom, hogy a szent beszéde és az ígéreteim ellenére is két percen belül úgy is szembe köpöm magunk. Mint egy rossz függő. Bár az is vagyok, ha úgy vesszük. Beülök a gép elé, mikor odakintről készülődéshez való motoszkálás hangját vélem felfedezni, és úgy teszek, mintha nagyon elmerülnék a facebook unalmas világában, ha bejönne - már pedig beszokott köszönni -, azt lássa, hogy ma itthon ülős napom lesz. Be is kopog, és félig benyitva lép be fél lábbal, hogy közölje, amit minden indulás előtt.
- Elindultam. - közölte a nyilvánvalót, amire megállok a kamu böngészésben és nem teljesen felé fordulok a székkel, hogy bólintsak rá.
- Oké. - felelem, de nem ugrok fel, hogy a nyakába mászva puszilgassam agyon. Kinőttünk már abból a korból és amúgysem volt ez sosem szokás. Jó apa, de többnyire ő is elég hidegen viselkedik, ami teljesen jó. Ilyenkor azt hihetné az ember, hogy haragszik rám, ami érthető is volna, ugyanis néhány nappal ezelőtt kis híján megfojtottam Rubyt, de nem haragszik. Azt hiszem. Ő egyszerűen ilyen. Inkább csak ellenőriz és próbálja ki analizálni, hogy éppen mi jár a fejemben. De ha az ember évekig egy fedél alatt él vele, megtanulja, mikor, hogy tegyen. Nem mindig jön be, de általában.
- Hozzak valami kaját haza felé? - kérdi, bár, ha nemleges választ adok is mindig hoz, mert nem igazán vált szokássá ebben a házban a főzés. Inkább csak húzza az időt. Talán jobban színlelek most, mint mondjuk tegnap. Egy ideig úgy teszek, mint aki eltöprengene rajta, de végül fejem csóválom.
- Nem. Van még a hűtőben.
Sóhajt egyet. Egy megadóat, amire akár fel is lélegezhetnék magamban, de azaz igazság, hogy ez pontosan annak a jele, hogy bár nem sikerült bele látnia a fejembe, azt pontosan tudja, hogy leakarom pattintani. Nem vesztünk össze, ergo megint rosszaságon jár az eszem. Nem figyelmeztet, mert akkor megint hosszas terápiába fognánk, amire most nincs ideje. Ezért is a sóhaj. Dadát már nem hívhat rám, túl idős vagyok, neki is kellemetlen volna, az ajtót se zárhatja be, mert van hozzá kulcsom. Másrészt van ablak is. Végül bólint egyet és kihátrálva becsukja maga mögött az ajtóm, majd néhány lépés után hallom nyitódni és csukódni a bejáratit is. Nem rohanok, megvárom, míg meghallom a kocsi hangját is, míg kitolat és elmegy. Aztán várok még pár percet, majd kilökve magam a bekapcsolt gép elől, indulok el gyorsabb tempóban ki az utcára. Nem hiszem, hogy követne, de azért odakint is körbe nézek megállva, bár úgy is késő bánat volna, ha várna is rám. De nem vár. Taxi és Uber helyett buszra szállok és a Rubyékhoz eső legközelebbi megállóig le sem szállok. Abban a félórás úton pedig néma csendben, bedugott füllel figyelem a kinti jó időt és a mászkáló embereket. A leszálló után még beugrom egy virágüzletbe, s bár igyekszem rövidre fogni, nem kapkodom el a választást, mert nem szeretem az összecsapott bocsánatkéréseket, ellenben odateszem magam. Ruby is megérdemli. Sőt ennél jóval többet is. Végül egy felirattal nem ellátott ballagási csokorra esik a választásom, de csak, mert van rajta egy fehér ló plüss, és alapvetően nem mondaná meg senki sem, hogy mire alkalomra szánt a csokor. A felé vezető úton, bolt híján a csoki most elmarad, de a kávézó is megteszi. Bár alapvetően inkább munkanélküli vagyok, apám mindig ad zsebpénzt, így nem kell kuporgatnom, pláne, hogy jól keres. Nem egy Starbucks, de lehet kapni koppintott unikornisos frappuccinot, szóval azzal megyek el hozzá. Nem aggódom az ősök miatt, tudom, hogy már az ő anyja sincs otthon, így némi szerencsétlenkedést követően a kapunál a teli kezeim miatt, be is megyek, majd az emeletre érve, becsöngetek, képem elé emelve az ajándékokat, amiket így utólag jobban megnézve még színben is sikerült összepasszoltatnom. Annyival egészítettem ki a műanyag poharat, hogy az ottani baristával ráirattam egy "bocsikát".