When you love someone, really love someone, it`s a lasting mark on your soul. There`s a lock on your heart that you`ll carry with you always. You may lose the key or give it away, but the lock stays with you all the same.

Kicsit úgy érzem, mintha az egész világ össze fogott volna ellenünk. Nem értem, hogy miért kell mindig történnie valaminek, ami meggátolja az igazi boldogságunkat? Miért akar mindenki bele avatkozni a kapcsolatunkba és miért nem hiszi el senki azt, hogy mi tényleg szeretjük egymást? A magunk módján. Na és Domi miért nem érti meg, hogy soha nem érdekel egyetlen másik fiú sem? Minden annyira zavaros lett körülöttünk, hogy egy adott pillanatban már azt sem tudom eldönteni, hogy miért is vagyunk a rendőrségen. Minden a csokorral kezdődött, majd a Chuck hírtelen felbukkanásával és...mégis oda lyukadtunk ki, Domi szokott engem bántani. Valahogy olyan természetesen jön az, hogy tagadjam ezeket a vádakat, mert kötelességemnek érzem kiállnom a szerelmem mellett, próbálok is a lehető legtermészetesebben viselkedni, hogy ne keltsek semmilyen gyanút, de nehéz lenne eldöntenem, hogy az engem vallató férfi vajon hisz-e nekem. Az én szavam az anyáéval szemben, aki már telefonon keresztül is ügyesen elültette a bogarat mindenki fülébe az ostoba elméleteivel. Oké...azt beismerem, hogy szoktak lenni Domival komoly balhéink, legtöbbször ezeknek én iszom meg a levét, de...akkor sem haragszok rá emiatt. Soha. Még akkor sem ha néha félek. És mindaddig amig nekem jó ez így ahogy van, senkinek sincs joga bele szólni abba, hogy hogyan élünk. Tényleg mennyivel jobb lenne minden, ha sikerülne össze költöznünk és a lehető legkevesebbet mutatnunk a kapcsolatunkból a szüleinknek, akik épp úgy viselkednek, mintha sosem lettek volna fiatalok vagy szerelmesek. Vagy legalábbis, mintha sosem tévedtek volna.... Az újabb kérdés már megint váratlanul ér, épp ezért csak rántok egyet a vállamon mielőtt válaszolnék, és hosszú másodpercekig a csendben maradást választom, de csakis azért, hogy megfelelőlen ki gondoljam a választ. Jól tudom, hogy ha anya ide ér, akkor teljesen egymás ellen fogunk majd beszélni. Ő annyira utálja Domit és az egész kapcsolatunkat, hogy biztosra veszem, mindent el fog követni azért, hogy nekem rosszat tegyen. Hiszen nagyon jól tudja, hogy az egész életem Domi körül forog és nem tudnám elviselni a hiányát. Legalábbis nem hosszú távon.
- Azért, mert... szerinte Domi rossz hatással van rám. Úgy gondolja, hogy miatta romlottak a tanulmányi eredményeim és szerinte megváltoztam. Pedig ez nem így van. Igazából azóta élek igazán, amióta Őt ismerem. - vallom be végül a majdnem igazságot, bár azt hiszem, hogy anyunak ezek lennének a legkisebb gondjai a kapcsolatunkat illetően. Gyakran szokta azt mondani, hogy ha majd anya leszek megértem, hogy mit érez, naponta ismétli el azt is, hogy félt, meg, hogy retteg hogy az életembe fog kerülni ez a szerinte beteges rajongásunk egymás iránt, de én úgy hiszem, hogy csak túl ragál mindent. Annyira sosem szokott eldurvulni azért, hogy túl nag kárt tegyen bennem. Mármint a külső sebek begyógyulnak... a belül szerzettek viszont nem tudnának olyan hamar, és nekem az sokkal fájdalmasabb lenne, ha nem engednék, hogy együtt legyünk. Feszülten kezdek fészkelődni a széken miközben azt hallgatom ismét, hogy Domi mekkora bajban lesz, ha valóban nem sikerül jól a Chuck műtétje. Ha tényleg börtönbe zárják akkor mit fogok tenni? Megrázom a fejem, mert valahogy nem tudom elfogadni még mindig ezt az egész helyzetet, sem pedig a tényeket, amelyeket közölt velem. Domi nem válhat gyilkossá! Az ki van zárve!
- Csalánba nem üt a mennykő! - vágom oda végül még mindig kicsit morcosan, mert hiába, hogy eddig Ő tűnik az engem vallatók közül a legnormálisabbnak, én most valahogy mindent támadásnak fogok fel. Védekezni pedig a legegyszerűbben a vissza támadással lehet. - Úgy értem, hogy... Chuck szívós. Biztosan nem hal meg. - ezzel inkább csak saját magamat akarom nyugtatgatni, mert még mindig hiszek abban, hogy nemsokára kéz a kézben sétálunk ki innen ketten Domival. Muszáj, hogy így történjen. - De ha mégis, akkor... mi fog történni? Én addig maradok itt, amig Dommiel is. Biztosan nem fogok majd nélküle sehová menni! - szögezem ezt le kicsit reszkető hanggal, mert azt nehezen tudom leplezni azért, hogy mennyire aggódok. Tudom, hogy mennyi minden fog majd azon múlni, hogy Chuck felépül-e. Muszáj neki. Aztán ha ezen túl leszünk, mindent meteszek, hogy minden fiút kikerüljek, hogy Domi soha többet ne kerüljön ilyen helyzetbe. Mivel, hogy látok egy kicsi jó szándékot az engem éppen vallató férfiben, így veszem is a bátorságot ahhoz, hogy az Ő segítségét kérjem ahhoz, hogy valahogyan véget érjen ez a rémálom. Bár először nem nagyon nyugtat meg, így az én szám is még jobban lefele konyul miközben egy helyben állva toporgok Őt nézve, mintha csak arra várnék, hogy Ő is tegyen valamit és annak ellenére is, hogy nem ér el olyan messzire a keze, de mégis csak csináljon valamit, hogy Dommiel kiszabaduljon. Vajon Ő hol van most? Bezárták valahová? Biztosan neki is hiányzok...  A szemem fel is csillog, amikor azt hallom, hogy segítene abban, hogy találkozzak Domival, de az anyu hírtelen felbukkanása mindent tönkre tesz. Hiába az aggodó ölelései és szavai, én nagyon dühös vagyok rá, és most már nem is tudok másra gondolni csak arra amit az imént ez a Dr. nem tudom ki mondott. Ahogyan megszólal, anya egy kicsit elhúzódik tőlem, én pedig össze fonva magam előtt a karomat lépek is távolabb tőle, mert tudom, hogy azért van itt hogy még nehezebbé tegyen mindent. Hiába mond bárki bármit, én nem fogom hagyni, hogy vége legyen annak, ami Domi és köztem van. Anya tekintete ide oda jár köztem és Killian között és rajtam észrevető az is, hogy mennyire várom, hogy tényleg ki menjen innen, mert amig itt van nem érzem magam jól semmilyen beszélgetéshez.  
- Odakint leszek... - szólal meg végül és még egy ideig sóhajtva néz, várva tőlem bármilyen reakciót, de nem fogok sírva a nyakába borulni. Épp azért sem, mert tudom, hogy mindent csak még nehezebbé tesz majd. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, amint magunkra hagy mindket, ugyanakkor azt érzem, hogy ismét szorult helyzetbe kerültem. Most mégis mit mondjak? Zavartan vakarom meg a fejem és próbálom eldönteni, hogy mennyire lehet jó ötlet az, ha közlöm vele, hogy alig pár órával korábban figyelmetlenek voltunk és ha nem akarunk egy nem kívánt gyereket nevelgetni, jó lenne eljutnunk a gyógyszertárig. Erről beszélni elég kínos, főleg egy számomra idegen férfi előtt.
- Muszáj ezt? Nem szeretnék erről beszélni, mert... - egy kicsit elhallgatok és próbálom felmérni, hogy mennyire gondol mindent komolyan. Tényleg beszélnem kell neki ahhoz, hogy láthassam Domit? - Jó el mondom, de... Ugye senki sem fogja megtudni? Nem fog átverni? Utána tényleg oda mehetek Dommielhez? - kicsit bizonytalanul nézek rá, majd végül rá veszem magam arra, hogy vissza üljek a székre, ujjaimmal idegesen dobolva az asztalon. Muszáj tényleg őszinte lennem hozzá, mert félek, hogy ha rá jön, hogy hazudok nem visz el engem a barátom mellé. Így amint megnyugtat valamilyen formában, hogy valóban minden kettőnk között marad és nem fog becsapni sem, az asztalon lévő poharat bámulva kezdek bele. - Szóval mi... Mielőtt minden baj megtörtént volna... jól elvoltunk. Filmet akartunk nézni és hát... a gyógyszertár....oda kellett volna mennünk, mert... - érzem, hogy bele vörösödik az egész fejem miközben össze-vissza beszélek, hiszen ez úgy kellemetlen a számomra ahogy van. Egyáltalán mit érdekli mindez? - Nem akarunk még szülők lenni és hát... meg kellett volna vennünk egy gyógyszert. Ha Chuck nem bukkan fel a semmiből váratlanul, akkor már rég túl lehetnénk mindenen. - megkönnyebbülve fújom ki a levegőt magamból, hogy valahogy körül írtam az egész lényegét, és innen már csak bizakodok abban, hogy nem mondassa ki velem még ennél is pontosabban az egyértelmű tényeket. Valamint abban is reménykedek, hogy megelégszik ennyi faggatózással. Nem mintha talán már nem lenne mindegy mindez. Sajnos fogalmam sincs arról, hogy egy olyan esemény utáni tablettát milyen gyorsan kell beszerezni a probléma megelőzése érdekében.
- Most már mehetünk? Láthatom végre Domit? - kérem ismét rá emelve a boci szemeimet, mert remélem tényleg betartja, amit ígért. Ha csak ki nem talál még közben valami más hülye kérdést, amit meg kell neki válaszolnom. Kicsit kezdek egyre türelmetlenebbé válni, mert bár az idő érzékem teljesen megszűnt amióta itt vagyunk, de olyan, mintha már hosszú órák teltek volna el azóta, hogy Domival távol vagyunk egymástól.  

Cseppet sem tetszett, hogy a rendőr ilyen olyan módon fogást próbált találni rajtam, de apa jelenléte csendre intett egy időre. Többször is nyomatékosította a rendőrt, hogy ne aggodalmaskodjon, és szerintem a sorok között azt is elhintette, hogyha lehet, ne is üsse bele az orrát. Jobb szerette maga rendezni a dolgokat, mert tudta, hogy akkor nagy eséllyel mindent képes kézben tartani. Már pedig a rendőrség néha elég kotnyeles. Én pedig nem bírtam magammal, mikor arról beszéltek, hogy távol tartanák tőlem Rubyt. Vagy engem tőle. Apa is tudja, hogy ez úgy se működne.
A végén a rendőr még húzta is az időt, úgy téve, mintha bármit is tehetne ez ellen. Persze nem tetszett neki a helyzet és húzta is rá a száját, de végül feladta. Annyira ő sem hülye, hogy újat húzzon vele, aztán holnap talán az egész családjából kísérleti alanyt csináljon. Nem tudom, csak tippelek. Mert a fickó végül bólogatni kezd.
- Jól van, vigye. Menjenek. A további értesítendőkről pedig úgy is küldünk levelet, vagy felhívjuk magát. - morgolódott és még előttünk kiviharzott. Jó, hát, lehet, hogy egy pszichopata a nevelő apám, de hé, kimentett a szarból. Legalábbis egyenlőre. Ha nem lettem volna kicsit véres, és tartottam volna tőle, hogy összekenem vele, biztos megöleltem volna. Így azonban abban sem voltam biztos, hogyha kettesben is maradunk nem vált e teljes szigorra és haragszik meg annyira, hogy még felmosolyogni rá se kockáztassam meg.
- Kösz, apa... - mormogom az orrom alatt halkan, fel se nézve rá, mint, Simba, mikor félt az apja szigorától, hogy kockáztatta ő és Nala életét.

Killian okos pasas, ráadásul értett a gyerekekhez és a fiatalokhoz is, így nem esett nehezére egyszerre empatikusan érezni a Rubyval és átlátni a problémát, noha sok mindenre még fény sem derült. Ő is volt fiatal, bár kevésbé lázadó, de tudta, hogy mennyire nehéz időszak mindenki számára, a fiatalok első igazi szerelme. Ilyenkor tapasztalják meg igazán az érzések megélését, s nem csak a jóét de a rosszat is. A probléma csupán az, hogy ezt nem feltétlen én okozom Rubynak, hanem az anyja. Legalábbis az ő meglátása szerint, amit Killian helytelenít, de nem hangoztatja mindezt.
- A szerelem megváltoztat, és olykor annyira felé terelődik a figyelmünk, hogy ez idővel kissé ront az eddigi életünk bizonyos pontjain. Ami természetes, és ezt bizonyára te is és anyukád is tudja, viszont hosszútávon ez a romlás már egyáltalán nem egészséges. Nem tudom mit érthetsz megváltozás alatt és mit láthat anyukád ebben, így álláspontot nem foglalok egyikőtök mellett sem, de az bizonyos, hogy a fiúval való időtöltéseket egészen veszélyes dolgok is kiegészítik. - felelte szakszerűen, de közérthetően, hogy megpróbáljon rá világítani a probléma lehetséges gyökerére. Noha Ruby makacs volt e téren.
Nagy meglepetésére pedig még a haldokló fiú állapota sem ijesztette meg annyira a szerelmes lányt, hogy végül elgondolkodjon a dolgokon. Nem hitte, hogy a későbbiekben aggódnia kéne, nehogy sorozatgyilkossá váljon Ruby, ugyanakkor azt remélte, ezzel majd kizökkenti őt. Megijedt és aggodalmas ugyan, de még mindig az én pártomat fogta. Ügyes kislány, minket senki nem választhat el.
- Hát... - kezdett bele a doki, de még ő is bizonytalan volt. - Biztosan újra kihallgatnak bennetek, és nem tagadom, nagy eséllyel kicsit jobban ráfognak szállni, mert nem kell bizonyítani, hogy ki a tettes, de... téged nem fognak bent tartani, és így vagy úgy, de hazaengednek. Vagy hazavitetnek a szüleiddel. - felelte, de biztosat ő se mert volna mondani. Noha fontos részét képezte a nyomozásoknak, ott leginkább ténylegesen csak a kihallgatás és a terep munka volt az ő dolga, semmint végig vinni egy ügyet. Sokáig persze nem maradtak kettesben, mert az anyuka hamar megérkezett, Killian nagy megkönnyebbülésére, mert noha még szeretett volna beszélgetni négyszemközt Rubyval, az, hogy az anyukája ilyen gyorsan ideért, ráadásul feltételezhetően munkából, azt jelentette, hogy a lánya tényleg fontos neki. Mindazonáltal fontosnak tartotta kideríteni azt az elhintett dolgot, amit Ruby nem tudott elárulni neki teljesen. Igaz, főleg azért akarta tudni, mert ő speciel arra gyanakodott, hogy valami kábítószeres ügybe is bele akartam rángatni. Killian úgy volt vele, hogy hiába nem vérszerinti a rokonság, nagyrészt minden nevelés kérdése, és nem kedveli Dr. Nolant, szóval, érthető, hogy nekem sem szavaz sok bizalmat, pláne, hogy lehet megöltem valakit.
- Nos, amennyiben olyan dologról van szó, aminek visszatartása nem okoz nagyobb kalamajkát, nem adom ki az információt. És igen, állom a szavam, ne aggódj. - ejtett meg egy bizalmas mosolyfélét felé, mert most kezdett csak igazán félni, hogy mi lesz, ha tényleg drogügylet. Ruby magyarázata viszont kellően zavarosan indult, még Killian is összevont szemöldökkel próbálta kivenni, miről lehet szó, de már csak azért is tartotta ezt jó gyakorlatnak, mert Bailey is hasonlókorú Rubyval és biztosra veszi, hogy vele is lesznek majd hasonló gondok, amiket ily módon könnyebben át tudnak majd vészelni. Aztán leesik a dolog, s mondhatnánk, hogy a kő is a szívéről, mely a drogok és más erőszakos dolgok miatt aggódott, de éppenséggel a védekezés hiánya szex terén is kellő bizonytalansággal tölti el, bár valamelyest azért megkönnyebbülhet.
- Ouh... - reagálja le, mert ez neki is majdnem annyira kínos, mint Rubynak. És így belegondolva, még kínosabb lesz majd ilyesmiről Baileynek beszélni. - Ehm... - töpreng el, miféle reakcióval szolgáljon a nyilvánvalón túl, miközben valami megoldáson is töri a fejét. Bár már visszavonult, és nem igazán szívesen teszi, de ő is írhat fel receptet, igaz, mint elmékkel foglalkozó orvos, nem sűrűn ír fel betegnek fogamzásgátlót vagy eseményutáni tablettát. De mivel, hogy az ilyeneket amúgy is receptre írják, mondjuk vizsgálatokat követően, Killian végül elég fájdalmas fejjel, de előveszi a kis receptfüzetét, és egy tollat az asztalról, hogy írjon a lánynak egy doboz eseményutáni tablettát, majd aláírva át is nyújtja. Ezek után meg ugye ki a fenének van még lelkiereje pszichológiai játékokkal kihúzni az igazat Rubyból, szóval, ennyit az ötletről.
- Öhm... persze, menjünk... - bólogatott zavarában sűrűeket a doki, miközben összeszedte a holmijait és elindultak kifele. Mégha az anyja kint is állt, a kihallgató termeink majdnem egymás mellett voltak, és szinte együtt léptünk ki a folyosóra.
- Ruby! - kaptam oda fejem felé, és ha csak nem ugrottak közénk, én biztos neki iramodtam, mintha csak ágyúból lőttek volna ki, hogy megölelhessem. Nem éppen azt olvastam le az arcáról, hogy minden rendben, amit meg is értek egy ilyen helyen. De reméltem, hogy irántam nem érez haragot.

   

When you love someone, really love someone, it`s a lasting mark on your soul. There`s a lock on your heart that you`ll carry with you always. You may lose the key or give it away, but the lock stays with you all the same.

Hiába próbál mindenki arról győzködni, hogy miért is nem jó a Domival való kapcsolatom, én így is úgy is mindennek az ellenkezőjét érzem. Úgy gondolom, hogy egyetlen egy kívülálló sem tudhatja azt, ami valójában köztünk zajlik, mert nem látnak bele a szerelmünkbe. Igen, vannak rossz napjaink, néha nem értem azt, hogy miért viselkedik velem úgy, ahogy, de soha egyetlen pillanatra sem jutott még eszembe az, hogy jobb lenne, ha másképp éreznék iránta. Én ismerem azt az oldalát, amit mások nem, így ha kéne egy listát vezetnem a jó és rossz tulajdonságairól, az előbbi győzedelmeskedne. Épp ezért nem vagyok hajlandó senki szavát meghallgatni, aki a kapcsolatunk ellen beszél. Kicsit még megsértődve is érzem magam azért, amiért az engem vallató férfi a megértés helyett, sokkal inkább tűnik úgy, mintha a lelkemre próbálna beszélni, mintha csak valaki azért fizetne neki, hogy rávilágítson arra, amire eddig még senkinek sem sikerült. Sóhajtok és ismét elő véve a nagyfejűsgemet rázom mega a fejem, hisz egyértelműen úgy érzem, hogy tagadnom kell azt, hogy bármi veszélyes is lehetne a Domival való kapcsolatomban. Ő sosem bántana engem úgy, ahogyan ma Chuckal tette.
- Csak anyu szerint romlottam meg. Azért, mert már nem vagyok az a csendes, szófogadó, szobámban dekkoló lány, aki azelőtt voltam, hogy megismertem Domit. Én úgy érzem, hogy pont jó úton haladok és egyébként pedig semmi veszélyes nincs a kapcsolatunkban. Mi csak szeretjük egymást és kész. - szögezem ezt le ismét, reménykedve abban, hogy a szavaim azért valamennyit javítanak majd a Dommiel helyzetén. Persze azért mindez mit sem változtat azon a tényen, hogy mennyire megverte a volt barátomat, de megmenthetem az olyan rágalmaktól, hogy velem is ennyire csúnyán viselkedik. De vajon, hogyan segíthetnék azon, hogy megússza a börtönt? Nem azért nem szeretném, hogy Chuck meghaljon, mert annyira hiányozna nekem, hanem azért, mert Domi még ennél is nagyobb bajba kerülne, mint amiben jelenleg van.
- Nem... ez így sehogy sem tetszik nekem. - ráncolom össze a szemöldököm, és mivel elég sok mindennel sikerült rám hoznia a frászt, csak egyre jobban úgy érzem, hogy szabadulni akarok ezek a számomra nem tetsző beszélgetések elől és látni akarom Domit. Mert ki tudja, ha most nem találkozhatunk, akkor mikor lesz majd rá esélyünk legközelebb? Az ki van zárva, hogy Őt itt tartsák engem, meg haza küldjenek. Anya természetesen a legjobbkor toppan fel, így a pillanatnyi remény, amely a szemeimben felcsillan, azonnal el is tűnik onnan, és hiába látom rajta a megkönnyebbülés, hogy épségben lát, a haragom sokkal nagyobb az irányába ahhoz, hogy jó képet vágjak a jelenlétéhez. Szerencsére ismer annyira, hogy tudja, hogy a jelenlétében nem fogok beszélni, így igaz, hogy látom rajta, hogy nem jó szívvel, de azért távozik.  Nem mintha örünék annak, hogy egy számomra kínos témáról kell beszélnem ahhoz, hogy végre láthassam Dommielt. Pesze hazudhatnék is, de félek, hogy arra a férfi rá jön, és nem fogja betartani a szavát. Kissé hezitálok, mert nem igazán értem, hogy a nagyobb kalamajka alatt mit ért pontosan, én azt gondolom, hogy az én koromban egy terhesség azért elég sok kellemetlenséget vonszolna maga után. Szóval, bár egyáltalán nem jó szívvel, és kicsit kínosan érezve magam, de végül körül írom mindazt, ami a fontos dolgot jelenti jelenleg számomra, figyelve arra, hogy ne kelljen az idegen férfi szemeibe néznem, mert halálosan ciki ez a helyzet. Főleg, mert azt érzem, hogy Ő sem igazán tud mit mondani rá. Hát így jár az, aki túlságosan kíváncsi. Kicsit kíváncsian és érdeklődve sandítok végül felé, amint azt látom, hogy valamit írni kezd, és csak akkor esik le, hogy mit is, amikor felém nyújt egy receptet. Ha nem éreztem magam már így is eléggé kínosan, hát most sikerült elérnie, hogy még bele is piruljak ebbe a helyzetbe. Basszus... talán nem is adtak volna ilyen gyógyszert recept nélkül. Ha lehet azt mondani, akkor minden szerencsétlenség mellett, azért szerencse is, hogy itt tartunk ahol. Persze, ha még nem késő.
- Izééé...hát én... köszönöm. - motyogom a bajszom alatt, szinte alig hallhatóan, de azért mégis izgatottá válok azonnal, amint azt látom, hogy szedelőzködni kezd. Szinte szó szerint ugrok fel a helyemről, és lelkesen követem Őt ki az ajtón, ahol amint kiérünk és meghallom a Domi hangját, ezúttal a boldogságtól könnybe lábadnak a szemeim. Hihetetlen, hogy mennyire közel voltunk egymáshoz végig. A receptet hamar a zsebembe rejtem, leginkább azért, hogy anya ne vehesse észre, majd Dommielhez hasonlóan én is szapora léptekkel indulok meg felé, nem törődve még azzal sem, hogy anya milyen rosszalló pillantásokat vet felénk, és, hogy talán Ő is szeretett volna újból magához ölelni. Én, mint mindig most is Domit választva bújok hozzá, még annak ellenére is, hogy csak most látom, hogy mennyire véresen néz ki.
- Olyan rossz volt nélküled. - még szorosabban bújok hozzá, mintha csa attól félnék, hogy bármikor el választhatnak minket egymástól, de jelenleg úgy tűnik, hogy a szüleinknek sokkal fontosabb az, hogy beszéljenek valamiről, ami nem biztos, hogy számunkra kedvező lehet...

Nincs is fájdalmasabb egy anya számára, mint az, hogy lássa a gyermekét szenvedni, és bár Katherina Watkins számára a lánya boldogsága a legfontosabb, mégsem gondolja azt, hogy Ruby jó döntéseket hozna mostanában. A szeme láttára teszi tönkre a saját életét, egy olyan fiúval, aki nem csak, hogy egy normális jövőt nem tud neki biztosítani, de az erőszakos viselkedései miatt, a nő minden egyes nap retteg attól, hogy soha többé nem fogja viszont látni a lányát. A fiát már elveszítette, vele elbukott, mint anya, a lányával nem szeretné elkövetni ugyanazt a hibát. Épp ezért igyekszik minden követ megmozgatni azért, hogy szét válassza a fiatalokat, akik semmiben sem hasonlítanak egymáshoz. Alig várja, hogy Ruby ki jöjjön a kihallgató teremből és kézen fogva vihesse haza, de pechjére, a másik helyiségből Dommielék is akkor lépnek ki, Ő pedig szinte ösztönösen kapna a lányáért, hogy meggátolja abban, hogy érintkezni tudjon az Ő szemében azzal a bűnőzővel, de a fiú apja megakadályozza abban. Alapjáraton semmi baja nincs a férfivel, néha elismerően csodálkozott is el azon, hogy férfi létére mennyire igyekszik mindent megtenni az örökbefogadott gyerekéért, és csakis azért nem ellenkezik a férfi akaratos kérése ellen, mert abban reménykedik, hogy találnak közösen valami megoldást arra, hogy ezt a mindenki számára egészségtelen kapcsolatot megszűntessék a gyerkeik között. Bár lát valamit a Sebastian tekintetében, ami mindennek mondható, csak épp barátságosnak nem.
- A tervem az, hogy fogoma lányomat és haza viszem, maga pedig vigyáz a fiára, hogy soha többé ne kerüljön a közelünkbe! - nem lát más megoldást, csak azt, hogy minélhamarabb megszakítsák egymás között a kapcsolatot, úgy gondolja, hogy mindenki számára az lenne a legkedvezőbb, ha nem bonyolódnának bele mindenféle tervek szövögetésébe a jövőre való tekintetre. Az Ő lányának nem lehet semmilyen jó élete a másik fia oldalán. Sóhajtva ül le a székre, de nem azért, mert megijedne a férfi fenyegtő hangnemétől, hanem azért, mert már egyébként is elég hosszú napja volt, és még mindig a rosszullét kerülgeti, ha vissza gondol arra mennyire megijedt, amikor a rendőrség felhívta. Bólint egyet, hiszen valóban Ő küldte oda Chuckot, de egyáltalán nem gondolt erre. Amikor a szomszédban élő öreg néni azzal hívta fel, hogy veszekedés hallatszódik a lakásukból, megijedt. Minden normális szülő ezt tette volna a helyében. Bár nem rossz akaró, de azt kívánja, hogy bárcsak inkább Dommiel feküdne a kórházban és Chuck kellően meg tudta volna védeni a lányát.
- A fia üvöltözött a lányommal, az ÉN házamban, ahol semmi keresnivalója nem lett volna. Így azt tettem, ami a leghelyesebb volt, hogy megvédjem a lányomat. A problémát nem én okoztam, hanem Dommiel, aki képtelen uralkodni az indulatain. Még hányszor kell végig néznem, hogy Ruby mindenféle foltokkal ér haza, amelyeket a maga fia okoz? Fordított helyzetben ön, Mr. Nolan mit tenne? - ennél sokkal értelmesebb embernek gondolta Sebastiant, de nagyon úgy tűnik, hogy hatalmasat tévedt. Megdöbbenve, kimeresztett szemekkel nézi a férfit, aki szó szerint megfenyegeti. - Szóval nem elég, amit a fia tesz rendszerességgel most még ön is fenyegetőzik? Nagyszerű... - próbál higgadt maradni és kevésbé komolyan venni a férfi szavait,  pedig az nagyon is komolynak tűnik. Nem is igazán érti, hogy hogyan gondolja mindazt komolyan, amiket mond? Nem fogja a lányát a sorsára hagyni, főleg nem bízza rá az életét az őrült orvosra és a fiára. Mert most már egyértelmű lett az a számára, hogy Dr. Nolan sem teljesen normális.
- Nem ijedek meg az ilyen üres fenyegetőzésektől. Ha kell meghalok, de a lányomat nem bízom a maguk kezébe. Nézze... nekem csak Ő van. Épp ezért, amit kér tőlem nem teljesíthető. Soha nem fogom hagyni, hogy a lányom a fiával maradjon, ha kell egy másik kontinensre utazok vele. De nem várom azt meg ölbe tett kezekkel, hogy mikor kapom a halál hírét, mert a fia nem képes vissza tartania a benne tomboló őrültet. - nem akar elgyengülni és engedni sem a fickó zsarolásának, hiszen ha Ő nem, akkor mégis ki az, aki képes lenne megvédeni a saját lányát? Ez egyedül az Ő felelőssége.
- És mi van azzal, hogy az én lányom is bántva van? A nyakán még mindig ott van a fia legutóbbi tettének a nyoma. Azt hittem, hogy ennél sokkal értelmesebb... képes végig nézni azt, hogy egy fiatal lány élete tönkre megy, csak azért, mert Ő szerencsétlenségére épp a maga fiába szeretett bele? - a tekintete könyörgőé válik, de még mindig nem azért, mert félne, hanem sokkal inkább, mert a lányát félti és arra vár, hogy a férfi is megértse Őt. Úgy próbál beszélni, mint szülő a szülőhöz.  
- Szóval úgy gondolja, hogy az én hibám az, hogy Dommiel rendszeresen kezet emel a lányomra? Maguknál ez a szokás? Nőket bántani és halállal fenyegetni? - anélkül is feláll a székről, hogy a férfi az engedélyét adná, és az ajtónak ront, ami be van zárva. Vissza pillant a férfi felé, és bár egyáltalán nem állt szándékában beszélni senkinek erről a nevetséges beszélgetésről, de az egyre biztosabb a számára, hogy távol akarja tartani a lányát ettől acsaládtól.
- Nem beszélek senkinek arról, hogy a látszat ellenére épp olyan őrült, mint a fia. Most pedig szóljon, hogy nyissák ki az ajtót, én pedig fogom a lányomat és el viszem. Nem hagyom, hogy egyetlen egy percet is magukkal töltsön. - próbálja még mindig játszani a kemény nőt, aki a lánya védelméért bármire képes, és közben idegesen nyomkodja a kilincset le-fel.

Végre boldognak érzem magam, amiért együtt lehetek Domival, és hiába esik jól a karjai között lenni, egy kicsit elhúzódok tőle, hogy a szemeibe tudjak nézni.
- Ugye nem kell itt maradnod? - nem úgy tűnik mintha bárkinek is szándékában lenne Őt börtönbe zárni vagy bármi hasonló, legalábbis a filmekben a rabokon bilincsvan és szigorúan őrzik is Őket, de azért, hogy megnyugodjak, szeretném tőle is hallani azt, hogy minden rendben van most már. - Szerinted a szüleink miről beszélhetnek? Gondolod, hogy kitalálnak majd valamit, hogy mi ketten ne találkozhassunk? - hiába vagyunk elég felnőttek ahhoz, hogy önálló döntéseket hozhassunk, amig mindketten a szüleink házában élünk. A felnőttek sajnos előszeretettel élnek vissza azzal, hogy az anyagi támogatást Ők adják a gyerekeik számára. Anya rendszeresen szereti is kihasználni azt az előnyét, hogy kettőnk közül Ő az egyedüli pénz kereső. - Nagyon mérges volt az apád? Ha szeretnéd el mondom neki, hogy ez nem a Te hibád volt. - mert nyílván az én szememben nemlehet Dommiel a bűnös. Úgy vagyok vele, hogy Chuck magának kereste, hiszen én már számtalanszor el mondtam neki, hogy van barátom. Persze attól még nem örülök annak, hogy Domi ilyen nagyon elveszítette a fejét. Viszont tudom, hogy tanult ebből az esetből, és soha többé nem tesz ilyent.  

Killian ideje fogytán volt a beszélgetést illetően, s ezt ő is tudta, ahogy azzal is tisztában volt, hogy a beszélgetés sokkal mélyebb és régebbi sebeket érint, mint, amit itt és most ki tudnának vesézni ténylegesen. Győzködéssel és ismételgetéssel pedig nem fogja tudni meggyőzni Rubyt, hisz nyilvánvaló volt, hogy a barátnőm nem most építette fel ezeket a magas falakat körénk, óvva még a saját anyjától is. Amit most tehetett, hogy nem engedte el az esetet és tervezte felvenni később a kapcsolatot az anyával, hogy elbeszélgessenek esetleg egy heti egy-két alkalmas terápiáról a lányával, aztán később akár egy kapcsolat építő jellegű terápiával is kettejükkel. Illetve írt fel receptet is a számára, ám hiába nyújtott így is némi segítséget, csalódottan engedte útjára végül a lányt. Akkor tudatosult benne igazán, hogy sürgető lenne minden, mikor szemtől szemben találkozott velünk. Nem is sejtette, hogy Sebastian az apám, azt viszont tudta, hogy ebben az esetben sokkal nagyobb a gond, mint egy fiatal pár túlzott szerelme.
- Nem. Nem fordul elő még egyszer. - feleltem fel pillantva rá, mint egy felmentett bűnöző, mielőtt kiléptünk volna az ajtón. Mondjuk talán az is voltam. De csak is kizárólag a szerelem nevében tettem. Az azért enyhítő körülmény, nem? Nagy meglepetésemre Rubyék is itt voltak, ráadásul pont akkor jöttek ki, mikor mi is. A tőlünk távozó rendőr vissza se nézett, ellenben én nem tudtam megállni, hogy ne lépjek oda a hercegnőmhöz és öleljem át jó szorosan. Picit ugyan koszos lesz, de annyi baj legyen. Örültem, hogy senki, még az anyja sem állt közénk, igaz, azt nem tudtam, hogy apa állította meg.
- Azt hittem rég hazaengedtek... - sóhajtottam, bevallom kissé megkönnyebbülten, ahogy én is magamhoz szorítottam. Nem azért, mert örülök, hogy bent fogták, hanem, mert így láthatom, hogy ahhoz képest, ami történt rendben van, és talán már haragudni sem haragszik annyira. Elborult az agyam, de több ilyen nem fordul elő. Mikor engedünk az ölelésből, én is ránézek, persze bánom a dolgot, mint szart, hogy nem bírtam magammal, de mostmár tudom, hogy tényleg csak félreértés volt. Mármint persze Chuck megérdemelte, ha már arra kószált és Ruby után érdeklődött, de legalább nem csalt meg. Elmosolyodom aggódó kérdésén.
- Nem. Apa elintézte, hogy haza mehessek. - feleltem én is megkönnyebbülten, igaz, azt elfelejtve hozzátenni, hogy lehet, amit odabent mondott, komolyan is gondolta. Mármint a gyógyszerezést meg ilyenek, de őszintén szólva úgy vagyok vele, hogy ez még a jövő zenéje... mármint ha hazaérünk. Meg különben is, ha már lenyugodtunk, úgyis neki állok halasztgatni a dolgokat, meg nyafogni, hogy megváltozom - mert szeretnék - és satöbbi.
Újabb kérdése nyomán tekintek el a csukott ajtó mögé, ami mögé az anyja és az apám lépett. Biztos vagyok benne, hogy nem a bájos arcukat mutatva egymásnak és a külvilágnak, ezért is zárkóztak el. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, apám most teszi helyre a maga módján Ruby anyját, de arra mondjuk én sem számítok, hogy valójában is halálra fenyíti. Viszont van fontosabb dolgom is, mint az anyjáért aggódni, aki vélhetőleg magának köszönheti ezt a káoszt. Mert, ha nem engedi be azt a köcsögöt a házába, nincs csokor. Ha nincs csokor, nem kezdek el morogni. Ha nem kezdek morogni, nem követelem, hogy vigyen el a csokor ajándékozójához, és akkor nem futunk Chuckba és nem akarom megölni. Végül sóhajtok egyet, bizonytalanul - mert hát mindig ott van a félsz - megcsóválva fejem.
- Nem, nem hiszem. Apa mérges volt vagyis inkább... ideges a körülmények miatt, de azt hiszem a mi oldalunkon áll. - felelem, mert hogy ezt miből szűrtem le, nehéz volna megmondani. Hogy kiállt értem? Eddig is megtette. Hogy nem állt közénk? Ő nem az a drámázós típus. Inkább csak megérzés. Ha nem is a vérszerinti fia vagyok - ez sosem volt titok - sosem éreztette velem. És ha már örökbefogadás, még, jó hogy eszembe jut az a ki apróság, ami miatt amúgy is útnak kellett volna indulnunk.
- Öhm... írok apának egy smst, hogy elmentünk gyógyszertárba, aztán onnan hazakísérlek és megyek haza egyenesen, mert most nem szeretném nála is kihúzni a gyufát. Majd elmagyarázom neki a többit. Megfogja érteni... Gyere. - fogom meg a kezét, s mivel, hogy azt gondolom, nem mostanában fognak kijönni, így valóban írok neki egy sms-t, miközben elindulunk kifelé.

10:59

Apa

Szia apa!
Rubyval elmentünk a gyógyszertárba, mert hülye voltam és nem húztam ki időben. Aztán hazakísérem, de utána tényleg haza megyek. Este találkozunk.

Még egyszer köszi, hogy nem csukattál le.

Majd írok, ha elindultam haza.

THANKS TO LOUIS AT SHINE!

   

When you love someone, really love someone, it`s a lasting mark on your soul. There`s a lock on your heart that you`ll carry with you always. You may lose the key or give it away, but the lock stays with you all the same.

Abban a pillanatban, ahogyan meglátom Domit és egymást átölelve teszük úgy, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne köztünk, hírtelen megszűnik minden más körülöttünk. Megfeledkezem arról, hogy nem csak mi ketten vagyunk, ahogyan az itt létünk okáról is, és elhatározom magamban, hogy ha anya bármivel is próbálkozna, akkor gondolkodás nélkül szállok majd szembe vele, ha az kell ahhoz, hogy végre békén hagyjon. Már régen nem várom el tőle, hogy elfogadja a kapcsoltunkat, azt viszont mindennél jobban szeretném, hogy valahogy bele törődjön a döntéseimbe. Talán kívülről úgy tűnhet, hogy semmi sem normális Domi és köztem, de én a kapcsolatunk résztvevőjeként egyáltalán nem élem meg olyan drasztikusan az egészet, mint a környezetünk. Szeretnék végre mindenféle korlátok nélkül létezni, és úgy hibázni, hogy közben nem fogja senki a kezem, hanem a saját börőmön tapasztalva, tanulni azokból. De Dommiel egyáltalán nem hiba az életembe, és abban biztos vagyok, hogy ezt akkor sem gondolnám másképp, ha hosszú évek múlva esetleg mégis úgy döntenénk, hogy együtt nem műkődünk. Nem mintha nem az Ő oldalán tervezném leélni az egész életem.
- Itt tartottak, hogy mindenféle hülye kérdéseket tegyenek fel a...kapcsolatunkról. De egyébként sem mentem volna sehová nélküled. Annyira féltem, hogy többet nem fogunk találkozni. - hozzá bújni egy kicsit olyan érzés jelenleg, mintha már nagyon régen nem találkoztunk volna, pedig azt hiszem, hogy mindössze pár óra telhetett el, amit külön kellett töltenünk. Nekem mégis egy örkkévalóságnak tűnt ez az idő, főleg, mert tudom, hogy az amit Chuckal tett sokkal  komolyabb helyzetet is vonhatna maga után. Én nem is tudom, hogy mit tennék, ha elzárnák Őt valami, rideg, rácsokkal körbe kerített helyiségbe. Chucknak mindenképp élnie kell, már csak azért is, hogy senki se nevezhesse a szerelmem egy gyilkosnak. Szerintem a volt barátom tanult a leckéből, így ha jobban lesz nem kell majd attól félnem, hogy újra beállít hozzánk holmi nyavalyás csokrokkal. Jobban kell lennie...
- És nem is kell majd vissza jönnöd ide, igaz? Mármint szabad vagy? - egy hatalmas kő esik le a szívemről, miközben el húzódva tőle még mindig kicsit aggódva nézek rá, de azért megengedek felé egy halvány mosolyt, mert a mai napunkon ez a legjobb hír, amit hallok. Ha minden igaz, akkor folytathatjuk tovább az életünket úgy, mintha mindez meg sem történt volna. - Meg kell ígérned hogy soha többé nem vislkedsz így. Vagyis én... tudod, hogy olyannak szeretlek amilyen vagy, igaz? De...nem akarlak elveszíteni. - sóhajtok még mindig egyszerre boldogan és aggódalmasan, mert bármennyire is szeretném elfeljeteni a történteket, valahogy mindig akarataom ellenére is feltűnik szemeim előtt az, ahogyan Domi kifordulva magából ront neki Chucknak. Persze nem ez az első, hogy ennyire dühösnek látom, de ez a mostani viselkedése valahogy sokkal ijeztőbb volt. Néha úgy érzem, mintha ilyenkor nem is Ő uralkodna saját maga felett. A gondolataim végül mégis a szüleink eltűnése felé irányulnak, akik egyértelműen rólunk beszélhetnek odabent, ami nem biztos, hogy számunkra jó lehet. Mert mi van akkor, ha épp arra szövögetik a terveiket, hogy hogyan távolítsanak el minket egymástól? Mintha nem lett volna elég épp az is, ami Chuckal történt. Ha anya nem találja ki azt a hülyeséget, hogy kibékítsen a volt barátommal, aki szerinte Dominál sokkal inteligensebb, akkor a mai napunk nem vett volna ilyen csúnya fordulatokat.
- Bárcsak anyát is rá tudná venni, hogy megértsen minket. Nem szeretek vele rosszban lenni. - annyi érzelem kavarog bennem, hogy eldönteni sem tudom igazán, hogy örüljek-e annak, hogy végre vége ennek az őrületnek és folytathatjuk tovább az életünket,mintha mi sem történt volna, vagy inkább aggódalmaskodjak, hogy mivel és mi fog történni? Mert azt hangosan nem mondom ki, de azért, ha választanom kéne anyu és Domi között, akkor azt hiszem, hogy a szerelem mellett maradnék. Nem azért mert nem szeretném azt a nőt, aki a világra hozott, csak... néha olyan nehéz vele. A saját elcseszett életét akarja rajtam keresztül megélni, én pedig nem akarok olyan lenni, mint amilyennek látni szeretne. Csak boldog szeretnék lenni. A boldogságom pedig jelenleg Dommiel.
- Hát jó... majd gondolom be pótoljuk a napunkat holnap, vagy valamikor. - bólintok mosolyogva a kezeinkre pillantva, ugyanakkor kicsit mégis szomorkásan, mert minden olyan szépen indult most meg olyan, mintha anya mégis elérte volna a célját. Oda a szép napunknak. - Amúgy meg... - szólalok meg ismét, miközben Domi a telefonján pötyög és szabad kezemmel a zsebembe rejtett receptért nyúlok. - az a férfi, akivel legutobb beszélgettünk, valami doktor vagy micsoda, és hát egész rendes volt. Írt olyan gyógyszert fel, ami most jól jöhet nekünk. Szóval talán így könnyebb lesz beszereznünk. - magyarázom meglóbálva előtte a papírt, amire úgy tenkintek mintha valami életmentő tárgy lenne. Persze szeretnék majd gyerekeket meg miegymást Domitól, csak még nem biztos, hogy most. Így miközben ismét zsebre vágom azt, csak reménykedve lépkedek mellette, hogy nem túl késő. Bár akkor még mindig ott van az abortusz lehetősége legrosszabb esetben, mondjuk az azt hiszem, hogy sokkal drágább lenne, mint ez a gyógyszer. Miközben kilépünk az épületből, még aggódva pillantok vissza, hiszen valami fura érzés fog el anyával kapcsolatban, de aztán végül mégis úgy gondolom, hogy felnőttesen találnak valami jó megoldást mégis. Nem mintha mi nem tudnánk eldönteni magunk is, hogy mit és hogyan szeretnénk. Az legalább megnyugtat, hogy Dommiel apja talán tényleg támogatja azt, ami köztünk van. Az viszont már kevésbé, hogy mi fog történni akkor, ha Chuck tényleg magához tér? Fog tenni feljelentést? Mi lez, ha mégis úgy döntenek, hogy Domit be kell zárni?
- Öhm... mondok valamit, de...ne legyél mérges... - kezdek bele, kicsit jobban megszorítva a kezét és úgy gondolom, hogy mivel legutóbb a csokorral kapcsolatban nem voltam őszinte vele, talán sokkal jobban díjjazná, ha nem a háta mögött cselekednék. - Én arra gondoltam, hogy...szóval mikor Chuck jobban lesz, meglátogatnám. De nem azért...vagyis engem nem érdekel, hogy mi van vele, viszont... nem akarom, ha a későbbiekben bajod származna abból, amit vele csináltál. Értünk tenném.

Katherina teljesen feleslegesnek tartja ezt a beszélgetés, amelyikbe bele kényszerült, mert úgy gondolja, hogy a férfi semmi olyat nem fog tudni mondani, amivel más szemmel láthatná a gyerekeik közti kapcsolatot. Szerinte ami a fiatalok között történik nem egészséges, és egy olyan szinten tartanak, ami leginkább a lányának árthat. Ruby nem lát tisztán az Őt körülvevő rózsaszín felhőktől, a fiú pedig ezt kihasználva uralkodik felette. Ráadásul úgy, hogy még kezet is emel rá. A lánya mellett neki is van egy fia, aki hasonló rosz magaviselettel rendelkezett, de soha nem fogta volna az Ő pártját, ha a barátnője anyja azzal panaszkodott volna, hogy bántja a lányát. Mert soha, semmilyen körülmények között nem helyes nőhöz ütni. Nem is érti, hogy Sebastian, hogyan hibáztathatja Őt, mint anyát, mindenért.
- A lányomon próbálok is segíteni. Ha egy kicsit jobban megnevelné a fiát, és az nem bántalmazná egyre gyakrabban a lányomat, akkor én sem kéne ilyen kétségbeesett lépéseket tegyek. Chuck most került a képbe... mivel magyarázza a fia viselkedését már szinte a kapcsolatuk kezdete óta? Mindketten tudjuk, hogy a Dommiel viselkedése nem normális. Miért akarja úgy beállítani, mintha az lenne? - megtanult kiállni nőként saját magáért és a lányáért is, mert az élet kellően megedzette ahhoz, hogy akárcsak egy tigris, úgy védelmezze a gyermekét. Tudja, hogy, mint anya nem mindig cselekszik jól, azt is, hogy gyakran kezeli rosszul a lánya problémáit, azt is, hogy máshogyan kellene megközelítenie sok mindent, de fájdalmas azt látnia, hogy a lányát annyira elvakította a szerelem, hogy még azt is eltűri, hogy bántva legyen. Néha arra gondol, hogy a fiú fenyegeti a lányát, hogy ne merjen soha ellene vallani, de máskor pedig rádöbben arra, hogy Ruby a saját naívsága rabságába esett. Mintha el fogadta volna azt, hogy ez kell legyen a sorsa.
- Az ők kapcsolatukban nem egyszerű hullámvölgyekről beszélünk. Ezt ön, mint orvos sokkal jobban kéne, hogy lássa. Nem holmi, apró veszekedésekről van szó, ami bele fér egy kapcsolatba. Hanem erőszakról. Bántalmazásról. Ki tudja még mi mindennek van kitéve a lányom a fia oldalán, amikről nem is tudunk. Így azt gondolom, hogy el kéne tekintenie attól, hogy Dommiel a fia, és reálisan közelítenie meg a helyzetet. Ruby olyan törékeny és védtelen vele szemben. - mint anya, természetes, hogy aggódik, hiszen bármire képes lenne azért, hogy a lányát megvédje, ha kell az egész világtól is. Így pedig, hogy megismerte a férfi valódi arcát is, már nem is lepődik meg azon, hogy nem reálisan kezeli a helyzetet, ugyanakkor azt hiszi, hogy a lánya sokkal nagyobb veszélyben van, mint ahogyan ezt eddig gondolta. Nem csak Dommiel a probléma, hanem az őrült apja is, akinek a fenyegtőzéseit igyekszik nem komolyan venni, de mégis elbizonytalanodik a bezárt ajtó miatt és azért is, mert látja, hogy a férfi egy fecskendővel bibelődik épp. Csak akkor kezd rajta valójában eluralkodni a félelem, amikor meg is indul felé, és sikítva kezdi döngetni az ajtót ezúttal, abban bízva, hogy valaki meghallja. Mégis csak a rendőrságen vannak. Miután nem nyitja ki neki senki az ajtót, megpróbál elmenekülni, de nem sok esélye van. Így mikor a férfi elkapja, tehetetlenségében kezdi őt ütni addig, amíg meg nem érez egy apró szúrást a nyakában, ami először az erejét veszi el, majd tovább már nem is emlészik semmire.  
Fogalma sincs hogy mennyi idő múlva tér magához, kábán, kissé a fejét fájtatva, és próbálja megérteni, hogy mi történt és, hogy hol van. Minél jobban tisztul ki a látása, annál inkább tudatosul benne, hogy egy számára ismeretlen helyen van. Szeretne feltápászkodni, de a megkötözött végtagjai miatt, csak vergődni képes. Megpillantva pedig a pszichopata orvost, eszébe jut, hogy mi történt. Kétségbeesetten egyre jobban próbál szabadulni, és közben arra gondol, hogy vajon mi lehet a lányával.
- Mi a fenét csinált velem? Így akarja megakadályozni, hogy el vigyem a lányom? Oldozzon el! Kérem... - ismét megpróbálja a kezeit kiszabadítani, de ezúttal is sikertelenül, így rá jön, hogy sokkal jobban jár, ha nem is próbálkozik. Bár nem tudja, hogy a férfi eddig mit tett vele, vagy, hogy épp mit tervez, de az egyértelmű, hogy komolyan beszélt az imént. A lányáért bármikor meghalna, de az még nem lesz megoldás a problémára. Sőt... Ruby csak még jobban ki lesz szolgáltatva ezeknek az őrülteknek. - Hol van Ruby? Ne bántsák Őt. - igyekszik nyugton maradni, hogy hátha akkor a férfi legalább eloldozza, mert ebben az állapotban olyan kiszolgáltatottnak érzi magát jelenleg. Még csak megvédeni sem tudja magát, sem pedig a lányát. Ezek után persze, hogy fél attól, hogy mi mindent tennének meg a gyerekével. Bár teljesen a kapcsolatuk ellen van, de ezúttal mégis bízik abban, hogy Dommiel valóban szereti annyira a  lányát, hogy ilyesmi vele soha ne történhessen.