A liar begins with making falsehood appear like truth, and ends with making truth itself appear like falsehood.

Aisah & Lucas

A fáradtság súlyos teherként nehezedett a szemhéjamra, ami lassan csukódott le egy lopott pillanatban, mikor a légy se zavarta a zümmögésével a nyugalmam. Hasogatott a fejem, és másra se vágytam jobban, mint vízszintesbe kerülni egy kiadós alvás erejéig. Előre éreztem, hogy ez a nap kuka, igazából az éjszakázás megölte az összes koncentrációm. A nyakamban az egyik izom úgy görcsbe rándult a fotelben lopott két óra alvás után, hogy csak erőszakkal, nyílaló fájdalomak közepette tudtam jobbra fordítani a fejem.
Habár megkönnyebbülést jelentett, hogy Maeve jobban van, miután a gyógyszer adagjának a háromszorosát tüntette el, azért még így is frusztrált a tény, hogy bármikor megismételheti egy nem várt pillanatban. Benne volt a pakliban, hogy akár aznap, akár a következő napon arra érhetek haza, hogy túladagolta magát. Ezúttal túlélte, és valami csoda folytán a magzat se pusztult bele az anyja vakmerő ámokfutásába, de ez puszta mázli volt, ami egyáltalán nem garantálta, hogy legközelebb is ilyen szerencsésen jön ki az oroszrulettből. Reméltem, hogy ő is érti, hogy felfogta a csökött kis agyával, hogy nem csak a saját, hanem a gyereke életével is játszadozik, akinek feltételezhetően ezzel a zseniális húzással, már azelőtt elvett a teljes élethez való jogából, hogy megszületett volna. Hiszen a szülész-nőgyógyász orvos is megmondta késő éjjel a sürgősségin, a kölyök szinte elkönyvelhetően koraszülött lesz, aminek ismertek a következményei. Nem akartam gyereket nevelni, hát még egy olyan magas igényű újszülöttel foglalkozni, mint amilyenek a koraszülöttek. Nem, én ezt nem vállaltam.
Fáradtan megdörzsöltem a szemeim. A hátam a nővérpultnak vetettem, és vártam a többieket, hogy egy gyors vizitet tartsunk az osztályon, hogy utána lopjak magamnak néhány csendes percet egy üres sarokban. A gondolatimból egy határozott hátbaveregetés zökkentett vissza. Összevont szemöldökkel kaptam hátra a fejemet, és csodálkozva konstatáltam, hogy a főorvos az. Egy kézfogásra nyújtotta felém a karját, hogy a lehető leghangosabban gratulációban részesítsen, mint leendő apukát, valamint Maeve mentális hogylétéről érdeklődött. Egy pillanatra köpni, nyelni nem tudtam, még az ütő is megállt bennem. A rohadt kórházi pletykák, hogy gyorsabban terjednek, mint a lepra… Nagyot nyeltem, és kihúzott háttal készségesen válaszoltam, miszerint minden a legnagyobb rendben. Szemrebbenés nélkül hazudtam, hogy boldog az egész kis család, és mindannyian a felhők felett járunk az örömtől. Közben az egyik írnok lány is mellettünk termet arról értesítve, hogy a laborból éppen akkor szóltak fel, elkészültek a leletek. Ez egy pillanatnyi mentsvárat jelentett, mielőtt túl sok kéretlen gratulációt kaptam volna a munkatársaimtól. Biztosítottam a főorvos urat, hogy a vizitre visszaérek, majd sietős léptekkel indultam meg a liftek felé.
Az ötödik emelet és a minusz egy közötti távon újabb jókívánságokkal árasztottak el, amik hatására mintha szűkülni kezdett volna körülöttem a világ. Éreztem, hogy a megjátszott vigyorom mögött a légzésem egyre csak gyorsul, a lift kicsiny kabinja pedig szorítani kezd. Nem tudtam hova tenni, hogy a gyerek, akivel még magam se tudtam mit kezdjek, hirtelen ilyen népszerűségnek örvendett, és a köztudat részévé vált. Jobban tetszett, mikor egy kezemen össze tudtam számolni azokat, akiknek tudomásuk volt a terhességről. Ami pedig még inkább felkavart, hogy úgy éreztem mindenki, de tényleg mindenki jobban örül nálam, és senki nem érez együtt azzal a mély gyötrelemmel, amit az apaság ténye számomra jelentett. A liftből kilépve egy mély lélegzetet vettem, és a folyosó ürességét egy pillanatra kihasználva a tenyerembe temettem az arcom, majd végig simítottam rajta, míg az ujjam hegye az államat nem súrolta. Korábban Maevet ápolgatva a belgyógyásztaton nagyot tévedtem, mikor azt hittem nem lehet rosszabb, a figyelem ilyen formája kiszipolyozta a lelkemet. Erőt véve magamon beléptem az labor ajtaján, ahol folytatódott a gratuláció hullám, még arra se hagytak lehetőséget, hogy köszönjek, vagy elmondjam miért is jöttem. Mint a döglegyek a tetemeket zsongtak körül, én pedig egy kedves mosollyal bólogattam, de minden kitartásomra szükségem volt, hogy ne küldjem el őket melegebb égtájakra.Talán meg is tettem volna, ha nem ilyen rohadt kényes témáról lett volna szó, mint a saját gyerekem felé mutatott szeretet, aminek hiányát csak ezzel a vigyorral tudtam elfedni. A kézfogások és a ölelések hada mind semmitmondóak, mind olyan távolinak tűntek, mintha nem is az én testemet érték volna. Kiüresedett tekintettel páztáztam a műszerekkel megtöltött fehér szobát, és egészen addig azt hittem, az összes létező laboráns belőlem szorongatja ki épp a szuszt, míg a pillantásom össze nem akadt Aisah-val, aki távolabb foglalt helyet. Egy hosszú, reménykedő pillanatig belefúrtam mélybarna szemébe a saját kékjeimet, mintha csak szótlan könyörögtem volna, hogy mentsen meg a keselyűk koszorújából, akik az összes maradék életerőm magukénak akarták. Az alváshiány és a gratuláció eső együttesen gyengévé tettek, zsongott a fejem, és alig álltam a lábamon. A menyasszonyom egészségét firtató kérdésre elkaptam a fejem, és immáron ismét a körém csoportosulokhoz beszéltem.
- Sokkal jobban, reggel már haza is mehetett - feleltem röviden, majd lopva ismét Aisah felé pillantottam, de ekkor már nem kapaszkodhattam az ő pillantásába, mert valamit látszólag nagyon keresett. Pedig mi se esett volna jobban, mint kettesben maradni vele, és elmélyedni a csókjaiban, kicsit távol kerülni a sok szartól és kéretlen kötelezettségektől. Ugyanis Aisah tökéletes mentsvár volt a mindennapokban, menekülőút a gallyra ment életemből, amit a vele töltött napokon egészen feledhettem. Nem kellett Maeven kattognom, meg kislányon, akit úgy tűnt kénytelen leszek a nevemre venni. Amíg nem tudott róla senki, addig legalább ringathattam magam abba a naiv gondolatba, hogy kereshetek menekülő utat, azonban ezzel a nappal úgy éreztem, bezáródtak előttem a hátsó ajtók, amiken ezidáig kisurranhattam volna.
Csendben figyeltem, ahogyan Aisaht számon kérik, amiért nem repes örömében. Én viszont valahol hálás voltam, hogy legalább ő nem kerít ennek az egésznek túl nagy feneket. Bár ahogyan közeledett, valami harag félét véltem felfedezni a tekintetében, és új árnyalatot kapott a távolság tartása. Éppen csak elkaptam a mellkasomra csapott papírokat, amik kissé meggyűrődtek, ahogyan gyakorlatilag hozzám vágta. A szemöldököm magasabbra szökött, de a többiek is épp olyan értetlenül álltak a helyzet előtt.
- Belé meg mi ütött? - értetlenkedett az egyik nő mellettem. Én viszont sejtettem, hogy mi miatt viharzott ki. Feltételeztem, hogy a sértettsége abból fakadt, hogy nem a teljes élettörténetem osztottam meg vele a légy ottjaink előtt. Talán nem meséltem Maeveről, és talán azt se emlegettem, hogy a doktori után az apuka megnevezést is begyűjtöm hónapokon belül.
- Mennem kell, mert lassan kezdődik a vizit a osztályon. Köszönöm a leleteket - emeltem meg a kezemben tartott dokumentumokat. -, és további jó munkát - még mielőtt kifordulhattam volna, a lelkemre kötötték, hogy tudassam velük a gyerek nevét, ha már kitaláltuk, mitha csak a brit királyi tórnörökös lenne az a kölyök. Egy kényszeredett mosollyal megígértem, hogy nekik fogok először szólni, majd kifordultam a helyiségből. Az ajtó záródásnak hangja megkönnyebülést jelentett, még egy feszült sóhaj is elhagyta az ajkaim. Nem voltam felkészülve az újabb kérdésekre, amik a gyerek szoba falának színére vonatkoztak, kellett egy szusszanásnyi szünet, így a lift helyett a lépcsőház irányába indultam meg. Nem kifejezetten kerestem Aisaht, gondoltam úgy is megnyugszik idővel, de a sors fintoraként a folyosón éppen bele botlottam. És ha már így alakult, kissé megszaporáztam a lépteim, hogy utolérjem, majd finoman a vállára téve a kezem megállítsam.
- Hé, azt hittem te már az Északi sarkkörnél tanítod a kézmosást az eszkimóknak - az ujjaim finoman végig simítottak a karján,végig a fehér köpenyen, míg végül a böröm puhán az övéhez nem ért a kézfején.
- Nem tűnt őszintének a gratulációd - húztam egy hamiskás mosolyra a szám szélét. Persze, hogy nem volt őszinte a gratulációja, de hallani akartam tőle is, üvöltsön le, aztán legyünk túl rajta, hogy utána ismét a kulcsa lehessen a stresszlevezetésemnek.

Hiába a munkám iránt érzett, sokak szerint már-már beteges rajongás, azért egy jól sikerült hétvége után általában nagyon nehéz visszarázódnom a sokszor unalmas, szürke hétköznapokba. Mint amikor elolvasod életed legzseniálisabb könyvét, s egyszer csak vége van. Ilyenkor felértékelődik benned minden, úgy érzed nincs értelme az életednek. Pedig -ha elég nyitott szemmel járunk a világban-, a valóság olykor sokkal édesebb, euforikusabb, mint a képzeletünk ahova annyiszor elmenekülünk egy-egy nehéz nap után.
Valahányszor Lucassal töltöm a hétvégét, mindig újra és újra rádöbbenek arra, mennyire magányos vagyok. És ez nem kifejezetten csak a szexről, testivágyak beteljesítéséről szól. Még csak szerelemnek sem mondanám. Hónapok óta keresem a legmegfelelőbb kifejezést, megnevezést erre, kettőnkre, de mostanra már eljutottam oda, hogy egyszerűen csak elfogadjam, nem létezik ilyen a szótárban. Amióta ismerjük egymást, és egyértelműen többet jelentünk a másik számára, mint egy idegen a sarki boltból, akivel véletlenül ugyanazért a bevásárlókosárért nyúltok, száznyolcvan fokot fordult velem a világ. Ez alatt a néhány hónap alatt olyan elérhetetlen magasságokat, feneketlen mélységeket volt szerencsém elérni, megtapasztalni, amelyekről nem is gondoltam korábban, hogy létezhetnek. Minden búcsúzás után maga alá temet a súlyos melankólia, és sokszor órákon keresztül csak bolyongok céltalanul a szállodaszobában, mint egy ketrecbe zárt vad. Megölnek a kételyek, ez a fajta kettős élet. Lassan a végére kell járnom ennek az egésznek. Lassan. Nagyon lassan. Mert annyival jobb érzés ebben a langymeleg, bársonyos vágyálomban ringatózni, mint amikor arcul csap a rideg, kőkemény valóság. Ma reggel, miközben a munkába készülődéssel párhuzamosan pakoltam a bőröndömet a hétvégén induló antarktiszi utamra, megfogalmazódott bennem a gondolat, miszerint úgy akarok elutazni, hogy végre tiszta vizet öntöttem abba a mocskos, titkokkal teli üvegpohárba... Annyira belehajszoltam magamat ezekbe a gondolatokba, hogy úton a kórház felé, úgy éreztem, az egész busz engem bámul, összesúgnak a hátam mögött. Hogy az a megannyi, fáradtan munkába igyekvő ember már tudja, amit én nem, amiről nekem talán csak kósza sejtésem van, ám amint felötlenek bennem azok a kétes, koránt sem épp rózsás gondolatok, inkább terelek és tagadok. Addig se fáj. Csak hogy a sors újfent megmutatja milyen kegyetlen is tud lenni. Máskor örülnék, ha kicsit lelassíthatnék, ha a rengeteg vér és egyéb emberi testnedvekből álló minta elemzése, vizsgálata mellett akadna némi időm a telefonom képernyőját görgetni, esetenként elolvasni az aktuális napi híreket egy nagy bögre tea kecsegtető társaságában. Ez a mai semmittevés azonban megöl. Ha nincs ami lekösse a figyelmemet, könnyen elkalandozom, ilyenkor rendszerint olyan gondolatokba süppedve találom magam, amik aztán az egész napomra rányomják bélyegjüket. Most épp mindenféle összeesküvési elméletet gyártok magamban azzal kapcsolatban, hogy Lucas már közel két napja nem keresett. Az üzeneteimre nem reagál, de még csak a büfében sem láttam. Vihar előtti csend botrányoktól, káosztól terhes szele csapja meg az orrom, egyszerűen képtelen vagyok nyugodtan várni a munkaidőm lejártát. Hogy kicsit eltereljem a figyelmem, az asztalomon felhalmozott vérminták eredményeit kezdem precízen rendezni, szigorúan nevek szerint, azt is ABC sorrendben. S miközben fejben igyekszem összeállítani egy statisztikát arról, hogy hány Emily fekhet jelenleg a kórházban, egy hangos ajtócsapódás képében megérkezik az a bizonyos vihar, kezdetét veszi a pusztítás.
Lucas láttán kihagy egy ütemet a szívem, a vér hangos basszusként kezdi ütni dobhártyáimat, és emlékeztetnem kell magam arra, hogy túl sok itt a kíváncsi szempár, ha nem akarok botrányt, futótűzként terjedő pletykát, amiben az én nevem is említve van, akkor a lehető legtermészetesebben kell viselkednem.
-Helló, dr. Duval! - Köszöntöm, lejjebb is tolva a szemüveget némiképp az orromról. Annyira idegennek hat ez a fajta hivatalos, személytelen megszólítás az én számból. Talán egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a nem túl régre visszanyúló ismeretségünk alatt hányszor magázódtunk.
Hogy még kevésbé foghasson bárki is gyanút, a Lucas irányába mutatott túlzott érdeklődésemet próbálom véka alá rejteni azzal, hogy szinte pillanatok alatt visszafordulok az elrendezésre váró papírhalomhoz.
-Lehet gratulálni apuka? - Meglepetten, egy izgatott mosollyal kapom fel a fejem, kíváncsian keresem hogy a laborban tartózkodók közül ki készül szülői örömök elé nézni. Őszinte lelkesedésem, örömöm mindaddig ki is tart, amíg el nem kezdenek a gratulációk színes virágesőként Lucas fejére hullni. A pasik kezet fognak vele, elsütnek valami ócska poént, közben a sliccének irányába mutogatnak, a lányok pedig fejhangon sipákolva borulnak a nyakába, és már most a születendő gyerek neméről, nevéről faggatják. Miközben Trisha épp kiszorítja a lelket is belőle, a nő válla felett egy kósza pillanatra -ami örökkévalóságnak tűnik-, összetalálkozik a pillantásunk. Jeges kékjei akár egy örvény, magukba szippantanak, az agyam pedig -mintha csak büntetni akarna-, újra lejátssza a hamis ígéreteit, amelyekbe minden találkozásunk alkalmával könnyedén vetettem bele magam, akár egy frissen mosott, puha, illatos, meleg takaróba, amiből sohase akarsz kiszállni. A teljes döbbenet, földbe döngölő sokk érzése után jön a feleszmélés, majd az önhibáztatás, végül pedig a mérhetetlen, mindent elsöprő düh. Alig bírom kontrollálni a bennem kavargó érzéseket.
-Maeve hogy van? - Úgy bámulok magam elé, mint aki lefagyott, az ismerősen csengő név hangosan visszhangzik a fejemben, mígnem aztán eszeveszettül túrni kezdem a papírkupacot. Egészen addig, amíg kezem ügyébe nem akad egy HCG teszt, amely pozitív, a terhesség negyedik hónapját jelöli, és a korábban említett név szerepel rajta. Azon kezdek el gondolkodni, hogy neki vajon van-e tudomása rólam? Hogy őt is ugyanúgy átverte Lucas, ahogyan engem? Vajon milyen színű a szeme, a haja, molett, vagy inkább vékony alkat? Minél többet pörgetem a kérdésen, a nőn az agyam, annál inkább felrémlik előttem egy másik laborlelet is, amin szent meggyőződésem, hogy ugyanez a név szerepelt. Azért emlékszem rá ennyire tisztán, mert egy toxikológiai lelet volt, ami olyan súlyos túladagolásról árulkodott, hogy emlékszem, még el is gondolkodtam rajta, hogy újra futtassam a mintát a gépben, ugyanis olyan hajmeresztő értékeket kaptam, hogy azokkal már a patológián kellene feküdnie a lánynak...
-Te nem gratulálsz Aisah?! - Majdhogynem számon kérően érkezik a nekem szegezett kérdés, mire megrázom a fejem, hogy kicsit kizökkenjek a gondolataimból, majd fogok egy tűzőgépet, a két papírt egymáshoz csípem, és annak ellenére, hogy mennyire letaglózott a hír, egész magabiztos léptekkel török utat magamnak Lucashoz. Igazán nagy önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne mossak be neki egyet lendületből, végül csak a mellkasához nyomom a papírokat, elszántan nézve fel a szemeibe.
-Nem igazán ismerem dr. Duvalt, de gratulálok! - Vágom a fejéhez epésen, ridegen, kitartóan állva pillantását. Azt akarom, hogy fájjon neki. Ahogy nekem is fáj, és minden bizonnyal Maevenak is fog, ha kitudódik. Ezzel eltávolodom, magamra kerekítem hosszú, fehér köpenyemet, felkapom az asztalról a bögrémet, és kiviharzom a laborból. Fogalmam sincs hova megyek. El innen. Talán beteget jelentek, és haza, az is lehet, hogy a világvégére. Egy biztos. Amit az imént mondtam, az valóban a teljes igazság. Már tényleg nem ismerem Lucast.