Ez most akkor csak rosszkedv, vagy a világ vége jött el? Bámulok ki az ablakon, és igazából már azt egy kisebb győzelemként könyvelem el, hogy egyáltalán sikerült elhagynom az ágyam, de tudod, nincs munkám, a csajom lelépett (két napja, még kettő, mire vissza várhatom), az egyedüllét pedig olyan poshadványos, maró gondolatokat hoz felszínre, amik elől épeszű ember menekülne, mindenki mást pedig annyira lebénít, hogy - hogy? hogy? hogy? Az egész olyan, mint egy pattanás, amiről tudod, hogy nem kéne elkapargatni, mégis megteszed. Nincs eleje, nincs vége, nincs értelme, de nem jut eszembe semmi, amivel feldobhatnám magam, és máris jön az a különös szorongás, ami azoknak a napoknak van fenntartva, amikor az ember nem csinál semmit. Hogy lehet ebből egy jó sztorit összehozni? Tegnap este leittam magam, a másnap régi vendégként kopogott reggel az ajtón. Valamit ettem, valamin elgondolkodtam, aztán elfelejtettem. Később kihánytam a reggelim.
Szóval a nap nagyrészében csak céltalanul hevertem a kanapén, vártam, hogy valami történjen, de persze nem csinálta, és a fene megette, ennél tovább tényleg nem jutottam. Pedig jó lenne valami mély filozófiai gondolatokat előbányászni, elvileg ezek lennének azok az évek, amikor az ember legjobban pörög, és nem csak cigarettáról cigarettára gyújt, de valamit plust belead a létezésbe, valami új ötlet, gondolat, valami olyan, amit előtte senki sem csinált, ennek kéne most jönnie, nem csak annak a különös nihilnek, ami a lét helyét kipótolja centiről centire. Ostobaság, nem? Elvárni az élettől, hogy működjön, anélkül, hogy egy fabatkát is tennék érte.
Bámulok ki az ablakon, és azon agyalok, milyen lehetne inkább csak nem lenni. Nem az, hogy feltétlenül meg akarok halni, inkább valami köztes állapotra vágyom élet és halál között, mondjuk egy évtizedes kómára, vagy tudja fene, valami csak van, ami nem ez, ha már semmi nem jön, ami felráz.
Lepra a lakás, lepra az agyam, halálos betegség a lét, a nap pedig valahogy elteleik, anélkül, hogy bármit is kezdtem volna vele. Bámultam, ahogy besötétedett, felkerestem valamelyik polcról egy újabb üveg bármit, és aztán az egész ugyanúgy elölről kezdődött, mígnem másnap a kanapén találtam magam reggel (dél körül), miután biztosan kivertem háromszor, és csak talán pornóra. Egy szó, mint száz, egy maroknyi szégyen azért bennem ült, kábultan néztem az órára, és csak úgy voltam vele, hogy ne legyen még egy olyan nap, mint a tegnapi, szóval pánikszerűen előcsaptam a mobilomat, és végignéztem a híváslistát, hogy ki az, akivel egyáltalán még beszélek. Millie neve fölött egy percig megállt az ujjam, majd mély levegőt vettem, zöld kis telefon, csörög, csörög, csörög, aztán helló, nem jönnél át? Üres a ház.
Why does the feeling of emptiness occupy so much space?
Szokásos világvége hangulatra ébredek; se kedvem, se erőm felkelni, motivációm pedig végképp nincs. Nem látom értelmét kimászni a takaró alól, mert ott sem lenne semmivel másabb, mint most. Zúg a fejem, de kivételesen nem egy félig-meddig kitörlődött, csak homályos foltokban meglévő éjszaka miatt. Inkább a kurva front miatt, ami úgy képes hazavágni, mintha az ikeás húsgolyót a túl híg barnamártás. Ha a természet nem szólna rám, amikor hasra fordulok, akkor valószínűleg továbbra is az ágyban fetrengenék és azon filóznék, mennyire lehet poros az ágyam fölött lógó ventilátor plafon felőli oldala. A szobámból egy teljesen másik világba, Nora világába lépek, amikor a kellemes, megnyugtató sötétségből átlépek a világos folyosóra. Fizikai fájdalommal tölt el a fehér falak látványa, amit a fürdőszobai, fényes fehér csempe és járólap tovább tetéz. Szerencsére legalább Nora nincs itt és nem kell a csilingelő hangját hallgatnom. Imádom azt a nőt, csak ilyenkor nem vagyok túl szociális. Amúgy sem, de ha nyűgös vagyok valami miatt és a gyógyszerek hatását sem érzem, akkor pláne. A mosdó kör után a konyha felé tévedek, egészen pontosan a hűtő elé csoszogok. Csak egészséges dolgokat látok benne, szóval üres gyomorral vonszolom vissza magam a sötét szobámba.
Az idillt csak a telefonom csörgése és felvillanó képernyője zavarja meg. Hunyorogva nyúlok érte, mivel ez még annyira nem okos, hogy a kijelző automatikusan alkalmazkodjon a fényviszonyokhoz. Tate az. Habozva fogadom a hívást, de végül erőt veszek magamon és rányomok a zöldre. Ha nem ismerném, meglepődnék a szar hangulatán, de csak sóhajtok. Jössz? Megyek. Sose volt, hogy ne mentem volna, amikor Tate hívott. Az ágyam alól előhúzok két üveget; az egyik tele, még a kupak sem volt letekerve, amit a tépetlen papír bizonyít, a másikból valamennyi hiányzik, de nem hinném, hogy problémát jelentene. Minimálisan összekaparom magam, mielőtt még valaki azt hinné, egy élő szarkupac két lábat növesztett és a kutyafuttatóból sétált ki egyenesen. Nem mintha túlságosan érdekelne, mit gondolnak mások, és még csak nem is bálba készülök, de Nora tanácsát megfogadva igyekszem emberien kilépni az utcára. Néha rá kell jöjjek, akármennyire is lefáraszt az anyáskodása, egész jó meglátásai tudnak lenni, szóval nem mindig érdemes hátat fordítani neki, amint kinyitja a száját.
A bő fél órás utat a metrón zötykölődve a fülhallgatóm társaságában töltöm, így legalább ki tudom zárni azt a rengeteg embert, akik körülvesznek. Illetve majdnem, amíg egy hatéves forma kissrác hátulról térdhajlaton nem vág a kezében lóbált tablettel. Egyrészt mi a francot keres egy hatévesnél egy tablet, amikor másnak a cipőjét is úgy ragasztja össze, hogy jajj, csak bírja ki még ezt a szezont, másrészt nagyon szívesen viszonoznám a gesztust, de mielőtt eljutnék odáig, egy tizenéves, matekból ötös, tornából felmentve típusú csaj arrébb vonszolja. Szerencséjére. Mármint a srác szerencséjére. Az unalomig hallgatott lejátszási listám jelzi, hogy mikor kell leszállnom, így még véletlen sem utazom tovább a kelleténél. Az aluljáró ismerős, a lépcső ismerős, a fenti környék ismerős. Az ismerős úton az ismerős ház felé indulok, és néhány ismerős arcba futok, de köszönés helyett inkább átmegyek az út túloldalára, a következő zebránál meg vissza. Igen, megérte.
A rohadt régi és igencsak cserére érett ajtón lustán kopogok, amíg valami nyöszörgést nem hallok legalább bentről, utána nemes egyszerűséggel beengedem magam. - Egy üveg önsajnálat - emelem fel a bontatlan üveg vodkát. - És egy üveg világutálat - teszek hasonlóan a már megkezdett tequilával. Mindkettő szigorúan a legolcsóbb. - Választhatod mindkettőt is.
Kezdőlap
