Ha belenézel a szemébe egy veszett farkas néz vissza rád.  Egy erőszakos, gyilkolásra kész vad, aki nem ismer se embert, se Istent. Már gyerekként sem ismerte ezeket a szavakat. Négy testvére mellett ő volt az elnyomott. Az egyetlen, akit nem szerettek annyira, amennyire ő elvárta volna. A törés a lelkében, amit szülei nemtörődömsége okozott rányomta a bélyeget egész életére. Sosem volt sikeres, vagy minta diák, és nem is akart az lenni. Az állandó megfelelési kényszere szép lassan átalakult benne merev betegséggé. Kegyetlenséggé. Szereti mások szenvedését, mert az egyfajta megnyugvást jelent a számára. Látja, hogy nem ő az egyetlen, aki vérzik, hogyha megsérül.
Kemény eszközökkel próbálja elnyomni ezt az énjét, bájjal és kedvességgel, amivel általában mindenkihez sikerül hamar közel kerülnie. Néha ő maga sem tudja eldönteni, hogy melyik az igazi énje, arca. Sokszor zavarodik össze, pánikrohamai pedig egyre erősödnek, mióta megkapta az árubeszerzői posztot.

A falak nyálkásak, és ridegek voltak. A szél mindenhol befújt, ahol csak lyukat talált a téglák között. New Orleans legótvarabb kölyökgondozójában találtak helyet nekünk. Nekem és két testvéremnek. Anyámék azt mondták, csak két gyerekről tudnak gondoskodni, így hármunkról le kell mondaniuk. A húgom a karomba kapaszkodva, dideregve állt mellettem, miközben a kövér, ráncokkal teli arcú nevelőnő felolvasta a nevünket. Peyton akkoriban még csak tíz éves volt, jómagam tizenkettő. A bátyánk, Major pedig tizennégy.