A nevem Tristram Cruise. Los Angelesben születtem, ott is éltem a szüleimmel egészen tizenhét éves koromig. A középiskolát is ott végeztem a Loyola High School-ban, de nem túl jó eredményekkel. Soha nem kötött le az iskola, nem érdekelt. Elvégeztem, mert el kellett végeznem, de gyűlöltem, mert voltak felettem. Sose szerettem, ha irányítani akartak. Tanárok, az igazgató, azok, akik erősebbnek hitték magukat nálam, aztán betörtem az orrukat. A sok kis szemét elkényeztetett srác, akik azt hitték azért, mert kosaraznak és izmosabbak, majd meghunyászkodom nekik.
A szüleimmel sem jöttem ki jól. Apám szeretett volna beleszólni az életembe, anyám meg... inkább ne beszéljünk róla. Hamar megléptem. Fogtam magam és amíg dolgoztak én becsomagoltam egyetlen táskába és San Franciscoba mentem, hogy munkát vállaljak. Kezdetben bolti eladó voltam egy kis közértben, ahol önszorgalomból eltörtem azoknak a suhancoknak a karját, akik lopni akartak. Belőlük ugyan nem lett törzsvendég, nekem viszont lett egy-két rendőrségi ügyem. A hekusok szerint nem jogszerűen jártam el, de nekem is meg voltak az érveim. Ázsiában nem csak eltörték volna, de le is vágták volna a kezét, szóval olcsón megúszták.
Eladóként nem futottam be nagy karriert, hamar kirúgtak, pedig jól végeztem a dolgom, így új állás után kellett néznem. Akkor úgy döntöttem jegyszedő leszek, kaller, ott majd én leszek az úr. A magam ura. Be kellett látnom, sajnos nem nekem való munkakör, így végül úgy döntöttem önkéntes katona leszek. Akkoriban elég újdonság volt, hogy valaki huszonegy évesen be akar lépni, de jó volt a pénz és úgy éreztem nekem való. Két évet töltöttem ott, de kirúgtak fegyelemsértésért. Egy ideig birkóztunk az őrmesterrel és a hadnaggyal, próbáltuk betörni egymást. Nem tűrtem el, hogy főnökösködjenek velem, főleg nem abban a hangnemben, amit ők meg mernek ütni. Tőlem vártak tiszteletet, de én csak az arcukba fújtam a cigarettám füstjét. Ők sem adtak nekem tiszteletet. Akkor tőlem miért várják el? Majd ha kölcsönös lesz. A kis tetvek.
Ott voltam huszonhárom évesen megélhetés nélkül és arra gondoltam nincs az az isten, hogy hazamenjek. Nem sok pénzem volt már, de annyi igen, hogy meglépjek Kaliforniából. Floridába utaztam, Tallahassee-be, ahol találkoztam egy nyomozóval, Kurt Barry-vel, aki odavett az irodájába, mint asszisztenst. Egy senkit. Egy senki voltam, aki akkor még úgy tűnt elszúrta az életét. Akkoriban még barátaim sem voltak, csak a cigaretta és a pia, bár akkor már egyikre sem futotta, minden pénzem elúszott. Elfogadtam a munkalehetőséget, valamiből nekem is élnem kellett.
Nem tudom mit látott bennem, egyszerű senki kis álláskeresőben, aki Kaliforniából jött és semmire sem vitte az életben. Nem volt se végzettségem, se tapasztalatom, de mintha mégis meglátta volna bennem a nagy Őt. Azt mondják a hekusoknak nagyon jó szemük van, nagyon jó emberismerők, meg minden. Szóval elfogadtam a lehetőséget és úgy döntöttem megpróbálok az ő keze alatt kievickélni a nyomorból.
Félre értés ne essék, sose akartam gazdag lenni. Sose irigyeltem azokat, akik luxus házban laknak, Bentleyvel furikáznak, top modell a csajuk és kristálypohárból isszák a méregdrága italokat. El voltam én a csórók között is, de nem akartam egész életemben nyomorogni a koszos albérletekben és éhezni, mert nincs pénzem egy normális szendvicsre sem.
A fazon nem tűnt túl sikeresnek, sem megbízhatónak, de nekem munka kellett és úgy gondoltam vele még talán meg tudom ütni a közös hangot, ha nem akar majd úgy beszélni velem, mint a lába kapcájával. De jó arc volt. Együtt szívtuk a Marlborot a teraszon, késő délután megittuk a whiskeyt, amivel a napot zártuk és még egy tűrhető lakást is kaptam, ahol pár dolcsiért elüthettem az estét.
Jó srác volt az öreg és jó mentor, akitől sokat tanultam és szépen kievickéltem a mélypontból, idő közben pedig beiskolázott és én is megszereztem egy tanfolyam során a magánnyomozói engedélyt, de a fickó néhány éven belül meghalt. Akkor azt hittem vége. Az irodának annyi, a lakásból is mennem kell, spórolt pénzem viszont nem sok volt, mivel nem kerestünk jól. Már épp készültem rá mikor rakják ki a szűröm, de mázlim volt. Az öreg végrendelkezett, így én örököltem mindent. A lakást is és az irodát is, ám úgy döntöttem nem maradok, hanem keresek magamnak egy új otthont, ahol új irodát nyitok.
Eladtam mindent, amit örököltem, aztán az első géppel New Yorkba utaztam, hogy új életet kezdjek. Vettem egy apró kis lyukat Staten Islandon, ahol lakhatok és kibéreltem egy apró irodahelyiséget, ahol ellehetek és a rezsi sem vészes, mert nem akartam a fél béremet elszórni csak arra, hogy ott lakom. Tudni illik, aki becsületes, nem viszi sokra, én pedig becsületes voltam, tudtam, kezdetben sok lóvéra nem számíthatok, hisz a létezésemről sem tudnak, bár idővel elég jól beindult a piac, pénzben sose jártam előkelő helyen, de arra mindig megvolt, hogy magamat és az alkalmazottamat eltartsam.
Népszerű sose voltam, az emberek nem szerették a stílusom, de ha valaki nem, akkor nem. Nem fogok egy kis pénzért jó pofizni senkinek, akkor inkább éhen halok. Vagy elfogadják a modorom, vagy nem. Én teszek szívességet az embereknek azzal, hogy segítek nekik a bajban, nem fogok pitizni nekik.
Minden esetre a tehetségem meg volt, ezt jól látta bennem annak idején a mentorom, aki kiemelt a semmiből. Tehetséges nyomozó vagyok, de főleg neki köszönhetően. Sokat tett értem és én mindig igyekeztem hálás lenni és nem szégyent hozni rá. Neki köszönhetően tartok most ott, ahol.
Az a fajta hekus voltam, akivel nem lehet csak úgy szórakozni, így az intelligenciámhoz forró vér és jó ököl is társult. Ha bajban voltam, sosem kértem segítséget. Ott van a jobbom és ott van stukkerem, amivel lerendezem a helyzetemet. Engem nem lehet megfélemlíteni, az utcán nevelkedtem és kemény környékről származom. Amúgy is, az én szakmámban megszoktuk, hogy egy stukker néz a szemünkbe.
Már egész fiatalon rászoktam a cigire és a piára, de még nem volt belőle különösebb gondom. Függő vagyok, nagy mennyiségben fogyasztok, de még nem volt olyan, hogy részegen hánytam volna a klotyóba és remélem nem is lesz. Sose volt még kihatással sem a munkámra, sem az egészségemre, erre mindig nagyon ügyeltem és ügyelni is fogok. Nem kockáztatnám az engedélyem és mások életét, csak hogy kirúgjak a hámból.
   

Lanny Kovalsky New Yok egyik legneccesebb hírű üzletembere volt, sokak pletykálták róla, hogy fekete üzelmekből alapozta meg vállalkozását, de azt is beszélik, hogy a mai napig űzi a kétes ügyeit, csak ügyesen, óvatosan, a vállalkozása pedig fedezi. A főkönyvelő jól bánik a számlákkal és a pénzzel, a többit meg Lanny intézi a kapcsolataival és üzlettársaival.
Nem az én dolgom volt miből van pénze és nem is irigyeltem tőle sem a tengerparti házat, sem pedig a Corvettet. Nem voltam az irigyese, amúgy sem tudtam volna magam beleképzelni a gazdagok életébe. Már megszoktam, hogy az átlagos polgárok életét élem. Volt, hogy átlag alatt voltam. A magam részéről jószerével megvetéssel fogadtam a csillogó-villogó gazdagokat, akik azon voltak, hogy felvágjanak a lóvéjukkal. Az én dolgom az volt, hogy a végére járjak az illegális üzelmeknek.
Amennyire tudtam, lekádáreztem az üzleti részt, de úgy tűnt kényesen ügyelt rá a faszi, hogy minden hivatalosnak tűnjön. A látszatott igyekezett fenntartani, okos volt, de én se ma jöttem le a falvédőről, tudtam, valaki előbb-utóbb köpni fog azok közül, akik benne vannak a bizniszben, így igyekeztem az üzleti partnereinek a körmére nézni. Nameg azoknak, aki az ügyeit intézi. Így találtam rá egy névre: John Augustine. A srác nemrég töltötte a harmincat és szinte még friss diplomás. Kovalsky egyik alkalmazottja, aki néha napján részt vesz egyes megbeszéléseken és eljár a tulajjal üzletet kötni. Úgy döntöttem megpróbálom meglátogatni őt a Manhattani lakásán. Edmond Street.
Kiszálltam a kocsimból, ajkaim közé vettem egy szál cigit, gyufát gyújtottam, majd a gyufával meggyújtottam a cigit is és elindultam be a tömbházba, ahol Augustine lakása előtt megálltam és becsengettem, viszont nem nyitott ajtót. Gondoltam megpróbálom még egyszer, amit három másik próbálkozás követett. Lenéztem az ajtó elé, majd vissza az ajtóra. Odakinn esik az eső, sáros lábnyomok vannak az ajtó előtt, amik befelé vezetettek. A lábtörlőt is nemrég használta valaki. Egy szentség, hogy van odabenn valaki. Mérgesen ráfogtam a kilincsre, meglepetésemre pedig nem volt bezárva. Mit tehettem volna? Annyira hívogató volt a lakás, hogy nem tudtam nem bemenni.
- Hé, John, tudom, hogy itthon vagy öreg, látom a lábnyomaid. Nem illik megvárakoztatni valakit, aki be szeretne jönni. Taplóság – mondtam és körbenéztem. Piszok rendetlen egy lakás volt. Igaz, az az enyém sem különb. Látszik, hogy neki sincs nője és ugyanannyira tesz rá, mint én, hogy miként lakik. Nálam legalább néha jár valaki rendet rakni és kicsit takarítani.
Örültem neki, hogy a pasas dohányzott, mert így legalább nem a padlóra kellett hamuznom. Megszívtam a szálat, majd a terepet kezdtem vizslatni, de már nem láttam túl sok nyomot. Az előtérben eltűntek a lábnyomok. Bizonyára megtisztult addigra a talpa. De ha itthon van, mi a francért nem válaszol?
- Ennyi erővel betörő is lehetnék, Johnny fiú. Csak nem a kádban ázol egy ilyen poshadt ázós idő után? Nem vagyok perverz, nem akarok rád nyitni, de legalább rikkanthatnál valami választ. Azért jöttem, hogy segítsek. Tudjuk jól mind a ketten, hogy a góréd üzlete olyan sáros, mint a kocsim kereke ebben az őszi szutyok időben és tudom, hogy te is benne vagy. Ha most segítesz nekem és csicseregsz egy kicsit, akkor megpróbállak tisztára mosni – mondtam és óvatos lépésekkel elindultam a házba, miközben a kezembe vettem a stukkeremet is. Sose tudni, a megérzésem azt súgja, nem fogok örülni annak, amit a kégliben látok majd.
A megérzéseim jók voltak, John Augustine a földön hasalt a hálóba, vérző fejjel, eléggé élettelenül. Valaki agyonverte a srácot. A nyavajás. Jobb sorsot érdemelt volna ennél.
- Jöhettem volna hamarabb is a rohadt életbe! - morogtam, aztán valaki hátulról megtaszított. Éreztem előre, hogy ütni akarnak majd, így gyorsan a fejemre tettem üres kezem, az ütő így nem a fejemet érte, hanem a kezemet, de az ujjaimba így is erős fájdalom hasított, aminek hangot is adtam. A cigim a földre esett, ahogy tátott szájjal kiáltottam egyet. A földre vetettem magam, szemeimmel a támadót kerestem, aki rám akart rontani, de én a pisztolyt felé szegeztem. Lőttem, de ő gyorsabb volt. Már akkor félre rohant, amikor látta a szándékom. A lövés a falat érte. Futásnak eredt, nappali felé, én gyorsan felkaptam a cigim, ajkaim közé vettem és utána rohantam. Még láttam, amint kirohan a bejárati ajtón, utána lőttem, de csak a lépcsősor falát tudtam eltalálni. Sebes léptekkel futottam utána, de olyan nagy lépés előnye volt, hogy nem voltam képes beérni. Kirontottam az utcára az esőbe, de már csak hült helyét láttam. Nem tudtam merre ment, vaktában pedig nem akartam elindulni utána. Sose találnám meg, sose érném be. A hullával viszont kezdeni kell valamit.
- A jó kurva életbe! - dobbantottam, majd eldobtam a csikket. Az ujjaim hasogattak, biztos voltam benne, hogy az ütő eltörte az ujjaim, de még mindig jobban jártam, mintha a koponyám törte volna be.
Visszamentem a lakásba, letérdeltem a hulla mellé, hogy megvizsgáljam, aztán a telefonomért nyúltam, hogy hívjam a rendőrséget.
- Rendőrség? Tristram Cruise magánnyomozó vagyok. Egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni.
   

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Külön pacsi a pb választásod miatt, szerintem nem sok mindenkinek jutott volna eszébe vele karaktert csinálni, de a tiedhez nagyon passzol.
Egy elég makrancos, nehéz természetű alak vagy, akivel azt hiszem, hogy nem túl könnyű jól kijönni, de talán akadnak olyan emberek a környezetedben, akik megtanulták, hogy hogyan kell téged kezelni. Soha nem könnyű megalázkodni mások előtt, nem is mindig szükséges, azonban vannak helyzetek, amikor nincs más választásunk, mert mindig mindenkinél van egy még nagyobb ranggal rendelkező személy, és ha tetszik nekünk, ha nem, de a világ uralma sajnos azok kezében van, akik nem csinálnak semmit, csak parancsokat osztogatnak a trónjukról, de mégis annyi pénzük van, hogy az egész világot megvehetnék, ha akarnák.    Mégis tetszik benned az, hogy sosem alázkodtál meg, és a saját magad erejéből álltál talpra minden egyes esésed után, mostanra meg a saját magad ura lehetsz. Talán épp ezért nem sikrült soha elfogadnod azt, hogy neked bárki is parancsokat osztogasson, mert mindvégig ez volt a te útad. Nyomozóként remélem, hogy nagyon sok rejtélyes ügyet sikerülni fog megoldanod, és sok olyan ember nyomára bukkansz majd, akiknek semmiképp sem szabad emberek között szaladgálnia. Elég sok ilyen őrült van azért New Yorkban, ezt azt hiszem Te is tudod Szóval útadra engedlek, hogy minél többet kéz alá keríthess.
Színt és rangot majd egy admin ad neked, de addig is érezd jól magad. Köszi, hogy olvashattalak

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!