Öt

Maszatos kis senkiházi. Az orrát is a kézfejével törli. Kócos,a nővérei levedlett ruháit hordja. A cipője két számmal nagyobb mindig, mert ilyen jutott. A szemeiben mégis eleven tűz táncol.Dacos ajkait örökké összeszorítja, és felszegi a fejét büszkén, mintha ugyan lenne mire.Nincs semmije, csak a világa, amiben álmodozik, egy jobb életről. Ahol majd megtanul késsel és villával enni. Ahol a mama nem kiolvasott La Jornada lapjaiba csomagolja a szendvicset, hanem szalvétába.Ha néha valami hús is jut abba a szendvicsbe. Egy életre meggyűlölte a kukorica ízét.

Tizenhárom

Kimosakodott nyúlánk kis senkiházi. Karjai lógnak, a lábain alig áll, mert az iskola mellett éjszakánként gombot válogat.Nehéz ennyi idősen kibírni három óra alvással. Éjjelente felkel tisztába tenni a húgát, mert az anyja azt sem tudja melyik bolygón van. Kristály vagy “heléna”, ki tudja éppen melyik folyik az ereiben. Az apjuk is elment pár hónapja, mert nem bírta.Maradtak ők öten.A lányok, meg a mama. Nem akar maradni, de elmenni is képtelen.Mi lenne velük nélküle? Ha kirúgod a szék egyik lábát, akkor az még szék marad, de már sosem lesz olyan stabil mint előtte, és nem lehet előre látni mikor esik össze.

Tizenkilenc

Agyonsminkelt kis senkiházi.Már egy ideje a maga ura.Fontolgatja, hogy lelép.Ott virít az a zsíros, foltos képeslap a húgával közös szoba falán, amit egy újságból vágott ki. New York. A Brooklyn híd a naplementében, az ENSZ székház tükörüveg ablakai,a Time Square pszichedelikus szín és fényorgiája, a Szabadság szobor méltóságteljessége.Sok mindenhez ért, amihez meg nem, azt gyorsan megtanulja. Bármire képes lenne, csak végre ne ennek a városnak a poshadt, forró és homokszagú levegőjét kelljen szívnia. Ne kelljen tovább osztozkodnia és ne kelljen végignézni, ahogy az anyja elsorvad a szeme láttára. A család már régen szétesett. Talán soha nem is volt.

Huszonöt

Nagyvárosi kis senkiházi.Öt éve már, hogy eljött. Valósággal rohant, az első hajnali busszal. A fülében még mindig ott hallja a húga kétségbeesett zokogását és a hangja egybeolvad a busz kerekeinek kattogásával: “Ne menj el!” Bárcsak….talán majd egyszer, magához veheti.Kiemelheti onnan. Ha neki sikerül a testvérének is fog. Öt éve még ezt gondolta. Ma már….ma már csak nevetni támad kedve az ostoba képzelgésein. A valóság agyoncsapta az álmokat és még bele is rúgott egyet, hogy meggyőződjön meghalt. Meghalt?

Huszonnyolc

Mocskos kis senkiházi. Pénzért vásárolt lábtörlő, vonagló húsdarab a puncipiacon.Mosolyog a két lábon járó bankóhalmokra, de a szemeiben dac és megvetés lángol őszinte szenvedély helyett. Azt sem tudja mi az, honnan is tudná, mikor sosem tapasztalta, sosem tanulta, sosem éreztették vele. Adja amit elvárnak tőle, és amikor hajnalban a szétfolyt sminket az arcáról letörli, köp egyet a tükör felé.Nem érdekli semmi más csak a pénz. Mintha abból lehetne boldogságot venni. Ha azt nem is, de egy jövőt a húgának mindenképp. Hogy ne legyen olyan elbaszott, amilyen az ő jelene.

Öt

- Nem tudsz te rendesen enni? Ott van az evőeszköz, használd azt! Nem mostál kezet, he?Nem csak vízzel lögyböljük, hanem szappant is használunk? Anyád nem tanított meg rá?
Mogorva, dús szemöldökű és kissé széles csípőjű óvónő volt. Az a fajta aki elveszi a kedvet az élettől és akiről nem is lehetne feltételezni, hogy bármikor mosolyogna. Álltam ott és csak bámultam az arcának jobb oldalán az óriásira nőtt anyajegyet. Nem tudtam levenni róla a szemem, és amíg bámultam addig is elterelte a gondolataimat a válaszokról.Ebédhez készülődtünk az óvodában, és már sokadszorra szidtak meg. Nem voltam felkészülve az életre, tulajdonképpen még arra sem, hogy egyáltalán mihez kezdjek magammal.A gondolataim állandóan csapongtak, képtelen voltam bármire is figyelni.
-Na eriggy, ülj le az asztalhoz és egyél.De ne kézzel! Az itt nem szokás.
Így esett meg, hogy aznap éhes maradtam. És otthon sem volt sok.

Tizenhárom

Vége volt a műszaknak, és mindenki egyszerre ömlött ki a gombüzemből. A szemek alatti táskákban cipeltük az el nem sírt könnyeket. A fáradtságtól meg a tehetetlenségtől.Nem volt kiút és a nincstelenség beszippantott, akár egy éhes tornádó tölcsér. Felzabál mindent ami az útjába kerül.Apám nem sokkal a húgom születése előtt lépett le, és még csak vissza se nézett. Azt mondta leugrik újságért, meg egy pakli dohányért, végül nem jött haza. Üres pénztárca, meg egy esküvői kép maradt utána, amelyen anyám mellett védelmező obeliszkként tornyosult. Azt hitte megmentheti majd őt, holott az embert nem lehet megmenteni önmagától, ha ő nem akarja. Mi voltunk az ő kincsei, mindig azt mondogatta, végül ráunt a fényünkre.
Ha szerencsém van mire hazaérek, akkor anyám nem a saját hányásába fog fetrengeni, és legalább egyszer adott enni a tizenöt hónapos húgomnak. Nem volt szerencsém.Tizennégy órát robotoltam, a szemeim előtt színes pontok táncoltak, de még ételt készítettem magamnak és a húgomat is rendbe tettem. Még mesét is olvastam neki.Végül együtt aludtunk el. Délután három óra volt. Más ilyenkor kezd játszani, vagy találkozni a barátnőivel. Én meg pihenni próbálok, hogy aztán este tízre megint bent legyek az üzembe, és hétfőre legalább az egyik házifeladatot elkészítsem.

Tizenkilenc

- Hagytad, hogy megdugjon? Mennyit fizetett érte? Na az jó, akkor legalább van miből félretenni.Jó is az, ne stresszelj rajta! Jönnek, kicsit rád másznak, jobb esetben pofázni sem nagyon akarnak, és ennyi.Nem kell mellre szívni!
Ditra már egy ideje űzte az ipart, és ő tanított meg sminkelni. Ő magyarázta el hogyan öltözzek, mennyit kérjek egy szimpla menetért, mennyi az extra és kivel nem szabad elmenni.Kioktatott, aztán nekem adott két tömböt, hogy csináljam meg a szerencsémet.
Szerencse? Ez? Hogy vadidegenek matatnak rajtam, és igazából még csak jól sem esik?Mondjuk legalább van mit enni, vagy miből iskoláztatni a húgomat. A nővéreim már évek óta nem élnek velünk,amint lehetett megpattantak.Még azt sem tudom, hogy hiányoznak e. Igazából sosem alakult ki közöttünk olyan igazi testvéri kapcsolat. A húgom más.Ő….ő olyan mintha az enyém lenne. Én neveltem.

Huszonöt

New York. Remény és lehetőség ahogy elhasal a mocsokban. Ez voltam én.Nem is tudom miért hittem, hogy egy gyatra magazinból kiollózott képeken látott hely majd megoldás lesz mindenre.Több pénz, és nem számít mit kérnek érte.A testem egy hús, amiből mindenki azt vág ki, amit csak akar.Ízletes falat leszek ha kell, vagy keserű pirula, csendes és megalkuvó, domináns és uralkodó. Nincs olyan amit ne tennék meg csak azért, hogy többet kapjak. De mégis, ami legjobban hiányzik az sosem jön: egy jó szó.

Huszonnyolc

- Mi nem kérünk, te ribanc! Mi elveszünk, és te szépen odaadod. Ingyen. Úgy ahogy akarjuk, ahányszor akarjuk.
Azt sem tudom, hogy hol vagyok.A világ szétfolyik körülöttem, az arcok homályos masszaként úsznak a levegőben. A hangok egy alagút mélyéről visszhangoznak.Fejben tiltakoztam, talán a szemeimben is felvillant az ellenállás apró, de talán nem elhanyagolható szikrája, a testem azonban tehetetlenül adta meg magát.Még csak azt sem tudom kinek.Kinyújtottam a kezem, a levegőt markolták a sápadt, vékony ujjaim.
Elnyúló, elmálló percek, de akár órák is lehettek volna, majd egy dörrenés.Forróság terített be, mint a szétfröccsenő víz….de ez nem víz volt. Ez nyúlósabb. Ez vér.Léptek koppantak, finom illat csiklandozta meg az arcom, és amikor bágyadtan kinyitottam a szemeimet, és megláttam Őt, olyan volt mint egy démoni angyal.Leguggolt mellém és hosszú ideig csak engem nézett, mielőtt megszólalt volna.
- Ezt rendesen elbasztad nekem!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Először is szeretném megjegyezni, hogy milyen gyönyörű nevet választottál a karakterednek, nagyon különleges  A lapod pedig az mellett, hogy szépen ki van dolgozva, nagyon megrázó részleteket árul el a karektered életőből
Már nagyon fiatalon meg kellett tanulnod azt, hogy az életben csakis magadra számíthatsz, olyan dolgokat éltél meg és tapasztaltál, amiket nem lett volna szabad gyerekként. Mégis, annak ellenére, hogy sosem kaptál szeretetet, én azt érzem, hogy Te képes vagy szeretetet adni, legalábbis az a gondoskodás és odaadás, amivel a húgod útját igyekeztél terelgetni a magad módján - ahogy az egy gyerektől nem is szabadott volna elvárt legyen -, azt sugallta, hogy talán Ő az egyedüli ezen a világon, akiért bármire képes lennél.  Sajnos nem mindenkinek adatik meg egy normális élet, és egyáltalán nem ítéllek el azért, mert nem a legjobb - de talán a legkönnyebben járható - útat választottad ahhoz, hogy kitörj a mocsokból, szerintem először nem is gondoltál bele abba, hogy így csak még nagyobba kevered saját magad. Az, amit csinálsz elég veszélyes, főleg úgy, hogy egymagad vagy a világban. Remélem, hogy még nem késő kimásznod a gödörből és, hogy a pénz nem fog annyira megbolondítani, hogy közben elfeledkezz a húgodnak tett ígéretedről. Talán az a démoni angyal, aki megmentett lesz a kulcs is a rendes életbe lépéshez, én legalábbis szívből kívánom azt, hogy sikerüljön megtalálnod az útadat és nagyon sok olyan szép szót halljál, ami szükséges lenne a lelked gyógyulása miatt.    
Színt és rangot majd egy admin ad neked, de addig is érezd jól magad. Köszönöm, hogy olvashattalak!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!