Oh, the passenger. He rides and he rides He looks through his window, What does he see? He sees the silent hollow sky, He sees the stars come out tonight, He sees the city's ripped backsides, He sees the winding ocean drive

heloise and bellamy

Nem tudom pontosan mióta bámulom a képernyőn villogó kurzort, csak azt, hogy a sarkában lévő óra jelzése nem meglepő lassúsággal vánszorog. Sóhajtva túrok a hajamba és hátradőlök a forgószéken, ami hasonló fáradtsággal nyekken fel a hátam hirtelen súlyától. Minden nehéznek tűnik, és elég nehéz megállapítanom, azért-e, mert semmilyen előrehaladást nem tudok felmutatni egyetlen folyó ügyemben sem, vagy mert a tegnapi ivásom még bőven a nyakamba liheg. Nem akartam, csak megtörtént. Tudom, hogy semmi sem lesz jobb tőle, a munka és az élet így is, úgy is szar, csak úgy legalább nem tűnik olyan hosszúnak. Talán ha egy nap szerencsém lesz, akkor ilyen állapotban ér a korai vég is.
Elüldözöm a gondolatot. Nem szabad ilyenekre gondolni, azóta nem, hogy Miles megszületett. Egy dolog a saját életem elől menekülni, de azzal csak nekik okoznék még több gondot. Lilia fizetése talán jobb az enyémnél, de egyedül neki se menne három gyerek napi étkeztetése-ruházása, a háztartás költségei és még a potenciális tanulmányok finanszírozása is. Tény, az sem segít a kedvemen, hogy nem csak, hogy rendszeresen tíz órát dolgozom minden nap, de még csak a fizetési csekkemen se látszik meg az eredmény. Állítólag eddig túl nagy lábon éltünk a rendőrségnél. Köszönjük, polgármesterúr.
Tulajdonképpen teljesen feleslegesnek tűnik a jelentés megírása a legutóbbi tanúvallomásról, tekintve, hogy a végén a tanú szerint az elkövető lehetett magas és nyúlánk vagy tulajdonképpen kicsi és köpcös is. Fekete volt? Vagy koreai? A legbiztosabb abban volt, hogy férfi volt. Vagy egy férfias nő. Esetleg nőies férfi.
Megváltásnak tűnik, amikor a telefonom megrezzen a kopott íróasztal tetején. Azt se érdekelne, ki az, csak csinálhassak valamit; bár a végén nem mondom, hogy nem sóhajtottam fel mégis mikor megláttam a kijelzőn felvillanó nevet az üzenet mellett. Semmi bajom sincs Loise-szal, sőt; kifejezetten kedvelem. Véleményem szerint a kevés igazán eltökélt és jó emberek, nyomozók egyike – más kérdés, hogy a jelenlegi tapasztalataim alapján ez a szakma be fogja darálni és nincstelenül kiköpi. Néha talán még felelősnek is érzem magam azért, hogy erről nem figyelmeztettem még idejében, amikor itt volt gyakornok.
– Kiugrok egy kicsit – közöm Donovannel, miközben kinyomom a gépet és összeszedem a kabátom a székem támlájáról.
Fel se néz a saját laptopjából, amibe olyan gyorsasággal gépel, amit egy golyószóró is megirigyelne. – Fürödni?
– Nem, de észben tartom az ajánlást.
– Igyál egy kávét. Vagy kettőt.
– Ébren vagyok.
Erre már felpillant és felvonja az egyik szemöldökét, de nem mond semmit. Nem is kell, ebből is nyilvánvaló az, aminek kell - biztos?
Mielőtt kilépnék az irodából visszaírok neki az érkezésemmel kapcsolatban. Nem bízom magamban és a vezetésben, túlzottan szerteágaznak a gondolataim, úgyhogy inkább gyaloglom. Mire elérek abba a nem egészen öt csillagos étteremnek magát eladó szendvicsezőbe ahová az efféle megbeszéléseinket tenni szoktuk a későtéli levegő legalább eléggé felpofoz ahhoz, hogy ne tűnjek úgy, mint aki mindjárt elalszik. Annak ellenére, hogy már két kávét megittam.
Loise most is a szokott helyen ül, ha tippelnem kéne, mélyen a gondolataiba merülve a kávéja mellett. Nem tudom, észrevett-e az utcán, mikor elhaladtam a kirakatablak előtt; ha mást nem, akkor már biztos, amikor mellé lépek.
– Hé – köszönök rá, megerőltetve magam egy mosolyra. Kicipzározom a kabátomat és leülök a kerek puffos ülőkére. Jobb napjaimon talán kíváncsi lennék arra, vajon egy megülni képtelen gyerek kaparászta-e össze az asztal sarkát, lekoptatva a festéket, vagy mondjuk egy ideges első randis helyzetből született-e. Esetleg mosómedve. Most csak rezignáltan megállapítom, hogy tökéletesen szétzilált díszletei a szétzilált életnek.
– Izgalmas szerda reggel? – mutatok az előtte heverő sudoku-rejtvény oldalra, ami ha jól nézem, a New York Journalból származik. Lehet, hogy nem is az övé, csak itt hagyta valaki. A pillantásom végigfut a négyzeteken. – Sámson – mondom aztán. – Vízszintes tizenöt. Delila kedvese. Sámson. Borzalmas bibliai rész, még borzalmasabb opera.
Mikor a pultot törölgető pincérlány rám pillant, kérek tőle egy tripla eszpresszót, remélve, hogy majd segít. – Szóval… Zofia még mindig nem gyújtotta fel a házat? Remélem, hogy nem, mert ilyenekre nem terjed ki a biztosítás, nekem pedig nincs pénzem fizetni a károkat, úgyhogy… – Nem gondolom komolyan. Tudom, hogy Zofiával… meglepő módon jól kijönnek. Ennek az egyik oka nyilván Loise, aki szerintem bárkivel ki tudna jönni. A másik, hogy már sok idő eltelt, elég ahhoz, hogy kijöttek volna azok a dolgok, amik potenciálisan bukást eredményeztek volna. Zofia meglepően jól vette a… leszokást. Lényegében. Nagyrészt. Az én részemről elég nehéz ezt megítélni. A tény viszont az, hogy már majdnem egy év eltelt, és semmivel sem vagyunk előrébb. – Őszinte leszek veled, nem tudok semmi újat mondani. Semmit.

726 szónyi káosz | ⚶

I think that people are made so unequal, some are born good and some evil and so here I pray, for one single day, we can live here peaceful

bellamy and heloise

Számtalan okból lehetek hálás Bellamynek, noha úgy érzem, ő maga nem értene egyet ezzel a kijelentésemmel. Sebaj, nem is áll szándékomban az arcába vágni, habár egy párszor megfontoltam már, hogy veszek neki valami szakállápoló csomagot, vagy hasonlót, és erre fogva a kezébe nyomom, aztán elsietek, mielőtt tiltakozhatni kezdhetne, de bevallom őszintén, ennél a tervnél a hála inkább csak kifogás, mert szimplán zavar az az összevissza szőrzet az arcán. Nem tudnám megmondani, hogy miért, de zavar, mintha bármi közöm lenne bárki személyes higiéniájához. Vagy mintha nekem anno nem kellett volna könyörögnie a szüleimnek, hogy menjek el zuhanyozni, az eset után nem sokkal, amikor egy pár fürdés alkalmával már véresre sikáltam a bőröm, és biztos lehettem benne, hogy semmi nem maradt rajtam Jamesékből. Miután megnyugodott a lelkem, hirtelen nem volt semmi, ami arra motivált volna, hogy figyeljek oda magamra, amikor lélegezni is nehezemre esett.
Visszakanyarodva az eredeti gondolatomhoz, Bell mindig is jó volt hozzám, amíg az IU-nál gyakorlatoskodtam. Persze, ugyanúgy töröttnek tartott, mint akkoriban a többség, láttam a tekintetében - de az is meglehet, hogy ezt csak a paranoiám mondatja velem -, de nem hagyta, hogy ez befolyásolja a hozzámállását. Egyesek indokolatlanul - és kéretlenül - elpuhultak mellettem, már-már óvni akartak, mások pedig a szükségesnél erősebben toltak volna előre – hogy ezt abból a célból tették, hogy hozzászoktassanak a munkához, vagy éppen elriasszanak tőle, sose tudtam meg -, de Bell mindig ügyesen találta meg az egyensúlyt a keménykezű és segítségnyújtó között.
Ha nem lett volna ez a hála, valószínűleg Zofiára sem bólintok rá kapásból. Biztos vagyok benne, hogy kellő mértékű győzködés után megtettem volna, mert néha úgy érzem, fizikailag vagyok képtelen nemet mondani, de mivel Bell kérte a segítségem, nem is gondolkodtam. Ez nem zárta ki ugyan annak a lehetőségét, hogy amint megismerem Zofiát, meg is bánom, de hála az égnek, nem így történt. Nyilván voltak kisebb-nagyobb zökkenők, a drog jelenlétéért az életében még mindig nem voltam oda, még ha meg is értettem az okát (és értékeltem a csökkenő mennyiségét, bármennyi hangulatingadozással is járjon), illetve egyszer-kétszer tényleg rajtakaptam, ahogy az egyik növényemet szívja (többnyire egy fikuszt, fogalmam sincs, mit hitt, mi fog történni), de szeretném azt hinni, hogy sikerült nem csak összecsiszolódnunk, de összebarátkoznunk is. Ha nem laknánk együtt, még… hiányozna is. Nem tudom. A gondolattól önzőnek éreztem magam, mintha azért reménykednék, hogy ne oldódjon meg az ügye, pedig erről szó sem volt.
Szabadnapos vagyok, úgyhogy valamivel tovább aludtam – azaz, nem keltem ki rögtön a hajnali ébredésemet követően az ágyból -, mint átlagosan szoktam, aztán összedobtam egy tojásrántottát, miközben azon gondolkodtam, hogy talán a szaván kellene fognom anyát, aki folyton főzőtanfolyamra akar beíratni, de még így is hamarabb elindultam, minthogy Zofia felébredt volna. Legalább kész kávé és reggeli illatára teheti mindezt.
Ha nem lenne olyan nagyon hideg, lehet, hogy megfontoltam volna a metrót a kocsinak csak jóindulattal nevezhető személygépjárművem helyett, de a kényelem végül nagyobb úrnak bizonyult, mint a lerobbanástól való félelem. Egy fél órával a megbeszélt időpont előtt érek a lassan törzshelyünkké avanzsáló szendvicsező környékére, de ennek első fele könnyen elmegy a parkolóhely levadászásával, a második pedig épp elég arra, hogy sürgetés nélkül kikérjek magamnak egy kávét és a bambulás és a keresztrejtvényfejtés között variáljak egy hátrahagyott újságnak és tollnak hála, miután asztalhoz ültem. Lehet, le kellene töltenem egy fejtegetős applikációt, mindig elfelejtem, hogy milyen békés hobbi is ez. Ugyanakkor, ha nem kézzel írja az ember, biztos fele ennyire nem szórakoztató, és csak ezért nem vennék semmit papíralapon.  
Annyira belemerülök, hogy észre sem veszem az érkező Bellt, amíg rám nem köszön. Kicsit meg is dorgálom magam érte; a Cole-os nyomozás és kocsigyújtogatás kettőse óta folyamatosan próbálom magam arra emlékeztetni, hogy legyek figyelmesebb a környezetemre a magánéletben is, de egyelőre csak az alkalmatlan pillanatokban sikerül igazán. Azaz, éjszaka. Amikor nincs rá szükségem.
- Szia – köszönök vissza. Nem tudom, hogy beképzelem-e a halvány alkoholszagot, ami mintha megcsapna, vagy tényleg jelen van. Nem mintha rákérdeznék. Ehhez sincs az égvilágon semmi közöm. – Persze. A szerda véletlenül sem a hét leglassabban telő napja – mosolyodok el én is. Túlságosan rossz helyen van; már nem érzel semmit a jobb esetben pihenéssel töltött hétvége előnyeiből, és még a fényt sem látod az alagút végén. Bár ez a mi beosztásaink mellett igazából teljesen lényegtelen.
- Hm? – pillantok a keresztrejtvényre. – Ó, ő volt hajas úriember, ugye? Nem tudtam, hogy opera is van a történetükből – felelek, miközben gyorsan be is vésem Sámson nevét a megfelelő rublikákba. Nem vagyok egy nagy kultúrszökevény, sose voltam, és az operák különösen távol állnak tőlem. Inkább ijesztőnek tartom őket, mint bármi másnak.
- Hát, egy pár hete egészen véletlenül sikerült valamit flambíroznia, ráadásul épp palacsintát sütött, szóval még mindig nem értem, mi történt, de hála az égnek ennél forróbb nem lett a hangulat. A megtakarításaid továbbra is mehetnek zajos gyerekjátékokra. Apropó, hogy van Miles? Ha fényképet szeretnél róla mutogatni, nem utasítalak vissza – fonom össze az asztalon a kezeimet, egy reményteljes pillantást vetve rá. Ha fotón vannak, mindenki szereti a babákat, és én sem vagyok kivétel. Valószínűleg hazavinni még egy jó darabig nem szeretnék egyet se – különösen, hogy az én esetemben több oldalról is problémamentesíteni kellene, mielőtt akárcsak elkezdhetnék álmodozni egy gyerekről -, de nézni jól esik őket. Már-már megnyugtató. Olyan kis békések és ártatlanok.
Tudom, hogy miféle hírre számíthatok, hiszen ha lett volna bármilyen tényleges előrelépés, arról valószínűleg már telefonban hallottam volna, de valahogy mégis megüt egy kicsit, ha belegondolok, hogy egy egész év eltelt. Nem Bell munkáját tartom lassúnak, és nem Zofia van terhemre, egész egyszerűen csak azt sajnálom, hogy utóbbinak még mindig félelemben kell élnie, előbbit minden bizonnyal frusztrálja az előrehaladás hiánya, és akkor itt vagyok én is, teljesen tanácstalanul.
- Nem igazán tudom, mit mondhatnék – válaszolom lassan, közelebb húzva magamhoz a kávémat, hogy annak kavargatásával kössem le a kezeimet. – Tudod, hogy engem nem zavar Zofia. Nem teher. Jól ki jövünk, a körülményekhez képest. Addig marad, ameddig szükséges, vagy ameddig szeretne. Ebből a szempontból nincs rajtad nyomás. Mi róluk az utolsó információd? – kérdezem, az oroszokra célozva.

öltözet | 980 szónyi összevisszaság  | ⚶