A tükör nem hazudik, csak azt mutatja amilyen valójában vagy, noha biztos vagyok benne, hogy sokszor szeretnéd, ha torzítana. Pozitív irányba természetesen. Szóval ha meg akarod fejteni milyen vagy valójában, hogy milyen voltál, hogy milyenné váltál az évek alatt, akkor állj a képzeletbeli tükör elé, és szemléld benne magadat. Korszakonként. Én is ezt teszem, így egy évvel a harminc előtt próbálok számot vetni a múltammal, és igyekszem egy élhetőbb jövőt látni. De ez időnként sokkal nehezebb semmint gondolnánk.
Egy közepesen jómódú borimportőr család ötödik és egyetlen lány gyermeke vagyok, valamint a legkisebb. Négy bátyám van. Én anyám ajándékaként születtem, mert az volt a kívánsága, hogy addig nem nyugszik amíg a Szűz Anya egy kislánnyal meg nem ajándékozza. A mama túlbuzgó hite időnként rettentően zavaró tudott lenni. Talán nem meglepő, hogy fiús környezetben kicsit én is ilyenné váltam. Örök rendetlen, rosszcsont, maszatos és kócos kislány voltam, aki hamarabb vágyott rúgni a bőrt a grundon a srácokkal, semmint babázni, és idióta álmokat szövögetni a többi lánnyal. Volt időszak amikor apám egyszerűen megtiltotta az ilyen dolgokat. De ugyebár minél inkább tiltanak valamit annál inkább azt csináljuk. Mivel azonban többnyire a bátyáim óvó tekintete közepette töltöttem a napokat apa is lassan megbékélt azzal, hogy a gyermekkorom nem a klasszikus lányos dolgokkal telik, sokkal inkább azzal, hogy anya reszketeg kézzel tisztítsa ki a lábamon keletkezett sérülést, vagy magyarázza el, hogy miért nem a legjobb dolog a vasárnapi mise után rakott szoknyában és fehér harisnyában indiánosat játszani a fiúkkal. De ha egyszer annyira jó dolog kikötözni a dagi Tonyt a fához, mert hagyja magát, és addig is amíg túszt játszik nyugodtan majszolhatja a kedvenc teasüteményét. Bár egyetlen lány voltam és igyekeztek a széltől is óvni, az első tíz évemre a szertelenség volt a jellemző, a bűbájos gyermeki naivitás, melyből valamennyit még mindig őrzök magamban a mai napig. De mintha egyre kevésbé akarnék megmutatni belőle bármit is.
Az egykor világos aranyban táncoló, mostanra mélybarna rövid fürtjeimet hosszúra növesztettem, a szemeim színe a legfiatalabb bátyám szerint vetekedett a tenger azúros zöldjével mely ha haragos volt éppen olyan zavaros lett mint a háborgó tenger. Már elég korán megmutatkozott cseppet sem visszafogott természetem, amelyből a külvilág csak akkor érzékelt bármit is amikor felbosszantottak. Addig a megtörhetetlen nyugalom voltam, hallgatag akár az évszázados tárnák mélye.Szemlélődő, hogy a megfelelő pillanatban a nagy csendet megtörve kinyilvánítsam a véleményemet. Sosem akkor beszéltem amikor mindenki beszélt, hanem amikor csend lett....na akkor jöttem én. Mai napig ilyen vagyok: kétszer is meggondolom mikor szólalok meg, de ha megteszem többnyire cinikus vagyok.
A fiúk iránti érdeklődésem elég korán elkezdődött, noha soha nem jutott számomra igazi magánélet. A családunkban ez egyszerűen lehetetlen volt. Egyetlen lányként felcseperedni ebben a közegben igazi átok volt, amely iránt érzett keserűségemet az törte meg végül, hogy szerelembe estem alig tizenhét évesen. Mit kell tudni Roberto-ról? Mármint az akkori Roberto-ról? Pimasz, pofátlan, nagypofájú, aki úgy beszéli le az ember lányáról a bugyit, hogy észre sem veszi, hogy egyáltalán volt rajta. Bedőltem neki, de úgy istenigazából. Talán a különös az egészben az, hogy ha újra kezdhetném sem tennék másképpen, még akkor sem ha tudom, hogy miképpen alakul az egész kapcsolatunk. Akkor sem lett volna könnyű dolgunk, ha Rob történetesen a mi köreinkből kerül ki, de azon kívül, hogy helyén volt az esze és mindig elérte amit akart, nem sok mindene volt. Mondhatjuk úgy, hogy a bronx-i gettó igazi mély poklából származott, azok közül a családok közül, akiknek a semminél is kevesebb jutott. Hogy aztán Manhattan-be költözve meghúdítsa majd azt.
Szerettem? – Igen
Apám eleinte hallani sem akart róla, azzal fenyegette, hogy ha egyáltalán csak a közelembe látja megöli, a bátyáim tovább mentek, ők már egy kóbor pillantás miatt is a vérét követelték. Volt egy kiszemelt a számomra, egy hajózási cég könyvelőjének a fia. Nem ismertem, de az igazat megvallva nem is nagyon érdekelt, hogy ki az illető. Robertot akartam mindenáron, és amikor apám a tudomásomra hozta, hogy nem engedi, hogy egyáltalán bármiféle kapcsolatom legyen azzal a fiúval egyszerűen közöltem, hogy akkor megszököm vele. Azt hiszem ezt nem kellett volna mondanom, mert igazi szicíliaiként az apám alkalmazta az erőszak törvényét velem szemben is: bezárt. Rob taktikát váltott, és úgy gondolta, hogy miután engem kellőképpen meggyőzött ideje, hogy a családomat is megpuhítsa. Mai napig értetlenül állok azelőtt, hogy miképpen nyerte el apám és a bátyáim bizalmát, az anyámról már nem is beszélve, aki kis híjján a szentté avatta a jövendő férjemet. Nem faggattam róla őt soha, az igazság az, hogy egy ideje már semmiről nem faggatom. Szerelemházasságnak indult, majd az idő szépen megőrölte a fogai között. Korán szültem, mindössze húsz évesen adtam életet első és egyetlen fiunknak: Marcello DiRossi-nak. Gyönyörű kisbaba volt, az első másodpercben olyan kötődéssel voltam iránta, amely a mai napig nem múlt el. Onnantól azt hiszem valami megváltozott a férjem és közöttem. Család lettünk, és attól a perctől megszűntünk egymás számára azok lenni akik korábban voltunk. Vagy lehet nem is szűntünk meg, csak olyan mélyre temettük, hogy ne férhessen hozzá a másik. A fiam még mindig ugyanolyan számomra amilyen akkor volt, amikor először a karjaimban tartottam, és ezt az érzést nem veheti el tőlem senki, ez jogot formál nekem elég sok mindenre, noha Robertonak erről egészen más a véleménye. És el is jutottunk vitáink fő forrásához, amely tulajdonképpen tizenegy esztendeje áthatja a kapcsolatunkat: a fiunk és a nevelése.
Jó feleség vagyok, de nem vagyok hajlandó behódolni a férjemnek úgy ahogyan az emberei teszik, akik már jó ideje körülveszik. Hűségében megingathatatlan és az elvei mellett karakán módon kiálló asszonynak ismerhet a környezetem, aki elkötelezett rajongója a szícíliai boroknak és megrögzött támogatója a fiatal és sorsukra hagyott árváknak. Mindenkinek kell valami amivel lefoglalja magát, és mivel a férjem dolgozni soha nem engedett, tartva a jó olasz szokásokat, legalább annyit hagyott, hogy valamivel lekössem a felesleges energiáimat. Néha megfordul a fejemben, hogy talán jobb is, hogy keveset találkozunk, annál kevesebb lehetőségünk adódik a konfrontálódásra. Minden esetben még mindig a fiunk, illetve az én időnkénti túlérzelgősségem a téma. Szerinte.... Pedig nem vagyok az, vagy igen? Hajlamos vagyok vele szemben a heves kirohanásokra is, nem egyszer lehettek fültanúi emberek tányértörésnek, vagy éppen repülő bútoroknak. Rám soha nem emelt kezet, az nagy szégyen lenne ránézve is, mert a férfiasságán esne vele csorba, ha az asszonyát megütné. Ettől függetlenül nem egyszer voltak már olyan vehemens vitáink amelynek persze a vége minden esetben az lett, hogy az ágyban kötöttünk ki. Ha a házasságunk ezen részét lehetne jellemezni azt mondanám, hogy pár óra leforgása alatt jutunk el az üvöltéstől a....másféle üvöltésig.
Roberto mellett képtelen vagyok nyugodt maradni, de az igazat megvallva talán pontosan ezért vagyok vele, talán ezért voltam mindig is. Hogy is volt a kérdés?
-Szerettem?
- Igen
-Még mindig szeretem?
- Néha túl kíváncsi vagy...


Senki nem tudja úgy elkészíteni a sfinzionét mint a mama. Gyakorta néztem hogyan nyújtja, szakszerű és néha szakavatott kezeket megszégyenítő módon, miközben folyamatosan, és megállás nélkül magyaráz nekem. Hol engem szid, hol az apámat, hol a bátyáim valamelyikét, hol pedig a férjemet. Egyedül az unokáját soha. Ő egyszerűen szent és sérthetetlen számára, noha azt hiszem egy időben Roberto birtokolta ezt a helyet nála. A konyha ablakon keresztül a lassan lemenő ,melengető, nyár végi nap süt be, arany narancsba vonva be a hagyományosan barna színű bútorzatot. A lakás berendezése a mama feladata, ahogyan minden ami a ház körüli teendő, szintén az ő fennhatósága alá tartozik. Az üzlet, az mindig is apám és a bátyáim feladatai közé tartozott, bár én világ életemben lázadtam a hagyományos női szerep ellen, és sosem voltam hajlandó elfogadni, hogy otthonülő asszony legyek. Ám ha jobban megnézzük félig az lettem. Anyám apró termetű, sötét hajú, igazi olasz szépség, akiért fiatal korában a kikötői matrózok, dokkmunkások megvesztek mint a bagzó macskák tavasszal. Ám neki csak egy ember kellett, az apám, aki mindennek tűnt csak éppen olasznak nem. Ha jobban megnézzük egy betelepült francia és germán család leszármazottjaként sok időbe telt, amíg elfogadtatta magát a zárt társadalmi normák között élő digókkal, vagyis az anyám családjával. Kemény munkával és némi kezdő tőkével végül feltornázta magát a középosztály tetejére, ahonnan nem is vágyott feljebb. Az átlagosnál magasabb fakó, méz színű pomádézott hajával, világító azúr szín szemeivel és lassú, megfontolt beszédével mindig is kitűnt az átlagos olasz kolónia tagjai közül. Anyám öt gyermekkel ajándékozta meg, az utolsóval, vagyis velem, saját magát. Akkor talán még nem sejtette, hogy éppen velem lesz a legtöbb gond. A bátyáim pontosan és tervszerűen követték apánkat, és azt tették amit az öreg mondott. Én azonban mindig és mindenben ellentmondtam és ez a mai napig így van. A mama szerint nem jó ez így, és a harminc felé közeledve igazán benőhetne a fejem lágya, de nem vagyok hajlandó változni semmiben. Állítólag anyai nagyapám makacs és kitartóan konok természetét örököltem, ami egy lány gyermek esetében sohasem szerencsés. A mama csak áll az asztalnál én meg adom a keze alá a szükséges holmikat, miközben hallgatom, hogy beszél. Még akkor is elviselem amikor a házasságomról kérdez, ez a téma valahogyan minden ilyen társalgás alkalmával előjön, ahogyan az is, hogy nem vagyok sem elég jó feleség, sem elég jó anya. Túlságosan is vehemens és kiszámíthatatlan a természetem, és olyan dolgokba ütöm bele az orrom amihez semmi közöm. Végighallgatom jól nevelten, majd egyszerűen elengedem a fülem mellett. Nem vagyok senki mással hajlandó ezt a dolgot megbeszélni, kizárólag a férjemmel, noha az utóbbi időben erre sem sokszor került sor. Valahogyan elsétálunk egymás mellett, talán öt éve is annak, hogy egy komoly beszélgetést le tudtunk volna folytatni, ami nem a családról vagy éppen az égető és fontos dolgairól, hanem rólunk kettőnkről szól. Hiányzik nekem, hazudnék ha az ellenkezőjét állítanám, de túlságosan büszke vagyok ahhoz, hogy ezt beismerjem neki. Még anyámnak is nehezen teszem, bár ahogyan most felsandít rám, eres és apró kezeit pihentetve a kinyújtott tésztán, megállva a munkálatokban, tudom, hogy színt kell vallanom. És meg is fogom tenni, túl régóta hurcolom magamban.
– Ugye nincsenek rendben a dolgok közöttetek? Letti, az anyád vagyok, még akkor is ha olyan kegyetlenül erősen és makacsul akarod tagadni, észreveszem. Pontosan olyan vagy mint megboldogult édesapám, istennyugtassa – anyám sietve hányja magára háromszor egymás után a keresztet, buzgó vallásosságában soha nem tudtam osztozni, most sem teszem.
- Magadba fordulsz, nem mondod ki a saját érzéseidet, aztán folyamatosan mindenkivel pokróc vagy. Olyankor csinálod ezt amikor bánt valami. De ez már sok ideje ott van benned, miért nem beszélsz róla? Talán könnyebb lenne…- ó az édes mama, aki folyamatosan és állandóan manipulálni próbál, de persze hasztalan, éppen annyira jól ismerem őt, ahogyan ő engem. Tudom, hogy segíteni szeretne, hiszen melyik anya ne akarna így tenni a gyermekével? Megrázom a fejem, és közelebb tolom a lisztes edényt, hogy bele tudjon nyúlni, meghintve a tésztát továbbra is azzal foglalatoskodjon, és ne az életem vagy éppen a házasságom elemezgetésével. Nem vagyok boldogtalan, csak rohadtul magányos időnként, amit próbálok oldani, hogy lekötöm a felesleges energiáimat. Mostanában elég sokat fordulok meg apámmal a bor raktárakban
– Nem lenne könnyebb, mama és nem is akarom, hogy könnyebb legyen. Hozzá szoktam már, minden év amit a házasságomban eltöltöttem erőssé tett, talán sem neked sem Rob-nak nincs róla fogalma mennyire erőssé. A problémáim az enyémek és én fogom őket megoldani a magam módján. Ha te ezt konokságnak, vagy éppen csökönyösségnek hívod, nyugodtan teheted,a  lényegen nem fog változtatni.- elhallgattam és ellépve az asztaltól pult felé indultam, hogy két kávét készítsek el magunknak. Úgy beszéltem tovább csendesen, az anyám meg hallgatta és a tésztán végigszaladó ujjai ütemesen kopogtak tompán, mintegy aláfestve a mondanivalómat.
– Néha azon gondolkodom anya, hogy hol rontottam el, vagy mi volt a gond? Hogy hol követtem el hibát? Aztán félreseprem az egészet a francba és nem foglalkozom vele. Szeretném ha minden olyan lenne mint volt, de ez nem csak rajtam múlik. Pontosabban nem rajtam múlik.
– Robnak feleség kell, és nem egy olyan asszony aki állandóan mászkál mint pogányban a fájdalom.
– Ugyan, dehogy! Nem ezzel van a gond, hanem azzal, hogy semmi más nem létezik számára csak a munka és a család. Én meg a része vagyok. De az Isten verje meg, én nem a része akarok lenni, hanem a legfontosabb része!
– Isten nevét a szádra ne vedd, lányom!- megint háromszor vetett keresztet, az utolsónál egy kis liszt került a homlokára, amely ott is maradt. Hangosan csörrentek a kanalak a bögrében amikor megfordultam és az egyiket felé nyújtottam. A mama megütögette a tészta felett a kezét és elvette tőlem. Én meg finoman sepertem le öreg és fáradt homlokáról azt a liszt foltot. Bár tudnék olyan odaadó lenni, amilyen ő az apámmal, de nem vagyok rá képes, soha nem is voltam. Talán pont ezért kellettem Robertonak, nem tudom.
– Mama, mondd el nekem mi a hosszú és jó házasság titka? – anyám szelíden elmosolyodott és úgy nézett rám, ahogyan gyerekkoromban, akkor is már sok évnyi bölcsesség ült meg az apró, sötét szemekben.
– Hinni. Hinni abban, hogy ő az egyetlen aki mellett élhetsz. Hinni abban, hogy a gyermekedet senki másnak nem szülhetted csak neki. Hinni abban, hogy egyetlen nap sem felesleges mellette. Hinni, lányom. Ez a titka.- belekortyolt a kávéba, én meg csak néztem miképpen fejezi be a vacsorát nekünk, úgy ahogyan mindig, ahogyan régen. Anyámnak lehet, hogy sok hibája van, de egy dolgot mindenkinél jobban tud: Hinni.