Gyors, precíz mozdulatokkal szeleteltem fel a répát, akár még egy tévében szereplő sztárséfet is megszégyeníthettem volna. Nem vagyok egyébként olyan nagy szakácsnak mondható, de azért nem panaszkodott még a család a főztömre egyszer sem, és baja sem lett senkinek tőle. Ajkaimon most is elégedett mosoly ült, mert annyi azért bizonyos, hogy a késekkel baromi jól bántam mindig is, akárcsak a fegyverekkel. Valahogy természetes érzékem volt ehhez, de nem is véletlenül kötöttem ki ott, ahol.
- Anyu, megtanítod majd egyszer ezt nekem is? – gondolataimból a kisebbik lányom érkezése zökkentett ki, mire felpillantottam rá, és boldogan rámosolyogtam.
- Persze, drágám! Te még jobban is fogod csinálni, mint én! – kacsintottam rá vidáman. Már csak ő volt nekem, aki igazán közel állt hozzám, őt még lehetett babusgatni. Mondom ezt úgy, hogy egyébként én sem vagyok az a típus, és nem is mindig viseltem jól. Csak amikor éppen olyan hangulatban voltam, de legalább róla tudtam, hogy még szüksége van rám. Egy pár évig legalábbis, aztán majd ő is lázadni kezd, ahogy Hannah teszi, és már nem lesz az én kis angyalkám. De addig még volt legalább három-négy jó évünk.
- Én biztos nem! – csilingelő nevetése zene volt füleimnek, olyan megnyugtató, mint semmi más ezen a világon. – Lehet, hogy fel kéne lépned ezzel valami műsorban. – vetette fel az ötletet, mire ezúttal rajtam volt a nevetés sora.
- Úgy gondolod? Vagy talán ezzel is? – megpörgettem a kést, bemutattam néhány ügyességi mutatványt vele, amivel újabb kacajokat csaltam elő belőle.
- Igen, ez nagyon menő! – jelentette ki olyan rajongással a szemeiben, amit rég nem láttam már a két idősebb gyerekemnél. Sőt, Killiannél sem, ha már itt tartunk.
- Gyere, próbáld meg te is! De csak óvatosan! – invitáltam oda magam mellé a pulthoz, aztán fölé álltam, megfogtam a kis kezeit, és úgy folytattam a zöldség darabolását. – Látod, megy ez neked is! Ó, igazi született tehetség vagy! – állammal a fejére támaszkodtam egy pillanatra, mélyen magamba szívtam az illatát. Az idill azonban a magamfajtának olyan illékony, akár a kánikulában a hűsítő jégkocka, még a szívem is belefacsarodott, hogy tova kellett engednem a pillanatot.
- Anyu, csörög a telefonod! Idehozom! – jelentette ki, és már ott sem volt. Csupán a sóhajom volt az, ami jelezte, hogy bizony én is hallottam a kitartó rezgést, még ha nem is akartam kivételesen tudomást venni róla. Ám ezt a luxust semmilyen körülmények között nem engedtem volna meg magamnak. Soha.
- Köszönöm drágám! – azzal átvettem a készüléket, és mire a fülemhez érintettem, már vonalban voltam. – Itt Blackstone! – szóltam bele határozottan, mintha nem is ugyanaz a nő beszélne, aki az elmúlt néhány percben még ebédet akart készíteni a családjának.
- Üdvözlöm, Blackstone ügynök! – határozott hang szólt bele a vonal túlsó végén. – Van egy hullánk, ami érdekelni fogja. Mindjárt átküldöm a címet, és amit tudnia kell. Ott találkozunk! – és ennyi volt, kész. Szerettem, amikor valaki lényegre törően beszélt hozzám, mert sokkal könnyebben át tudtam állni.
- El kell mennem! – fordultam oda a még mindig mellettem ácsorgó kislányhoz. – Sajnálom kicsim, de rendeljetek valami finomat, jó? Amit csak akartok! Apádat láttad valamerre? – hajoltam le hozzá egy kicsit, arcomon kérdő kifejezéssel. Válasz helyett csupán a fejét rázta meg hevesen, mire én is biccentettem egyet. – Jól van, semmi baj! Remélem, előkerül hamarosan. Ha így lesz, mondd meg neki, hogy hívjon fel! – nyomtam egy puszit sebtében a homlokára, és már ott sem voltam. Minél előbb indulnom kellett, és elég volt csak megkapnom az e-mailt a telefonomra, máris jobban szaporáztam az amúgy is tempós lépteimet.



A helyszínt alaposan felforgatták, ez már az első pillanatban látszott. Homlokomat ráncolva fordultam körbe, tekintetemmel végig követve a vérnyomokat. Szinte mindenhol ott voltak, a hulla pedig szintén nem nyújtott valami szép látványt.
- Mit tudunk? – szólaltam meg az egyik nyomozó mögött felvont szemöldökkel, mire ijedten fordult felém.
- Blackstone ügynök, végre ideért! – állapította meg, én meg kisepertem cserébe az arcomból egy oda nem illő, roppantul idegesítő tincset.
- Rosszak az idegei, nyomozó? – ajkaimon megjelenhetett volna egy kötekedő mosoly, de ezúttal ez elmaradt. Nem voltam jó kedvemben.
- Csak elmerültem a gondolataimban, és… - megemeltem a kezemet, hogy így fojtsam belé a további felesleges szavakat.
- Legközelebb ezt tudja le akkor, amikor nincs éppen egy gyilkossági helyszínen! – rossz előérzetem volt, csak egyelőre azt nem tudtam volna megmondani, hogy mégis miért. Nem most először láttam ilyen rossz állapotban lévő áldozatot, és valószínűleg nem is ez volt az utolsó alkalom. – Mit tudunk? Ki az áldozatunk? – érdeklődtem, egy-két fényképet megforgatva a kesztyűbe bújtatott kezeimmel.
- Steven Hansennek hívják. – a név hallatán az agyamban egyből mozgásnak indultak a fogaskerekek, lázasan keresték azt az apró információmorzsát, ami jelenthetett számomra valamit.
- Értem! Ahogy látom, megkínozták. A kérdés csak az, hogy vajon mit akartak tudni a gyilkosai, és vajon megtudták-e, mielőtt véget vetettek ennek itt! – hogy pontosan a helyzetre gondoltam, vagy magára az emberi életre, azt magam sem tudom. Talán mind a kettőre. – Legalább ketten voltak… - kezdtem megállapítani mindazt, amit a nyomokból le tudtam szűrni. – Várjon, azt mondta, hogy Hansen? – fordultam oda hirtelen, ahogy beugrott a név.
- Igen! – látszott rajta, hogy kissé zavarba jött, aztán vett egy mély levegőt és döntésre jutott. Tovább beszélt. – Ő volt az a rendőr, aki az édesapja halálának ügyében nyomozott. – erre már én magam is rájöttem idő közben. – Nem tudjuk még, hogy van-e ahhoz az ügyhöz az itt történteknek köze, de ezért hívtuk magát. – így pedig minden világos lett már számomra is.
- Értem… - dünnyögtem az orrom alatt, ám fejben már teljesen máshol jártam. – A helyszínelés után szállítsák a hullaházba, ott találkozunk! – úgy sétáltam ki a házból, mint aki szellemet látott az imént. Automatikusan húztam le a kezeimről a gumikesztyűket, és dobtam félre őket. Nem, az nem lehet, hogy ennyi év után legyen egy nyom…