A z ember azt hinné ha rendeződni látszik az élete már kevesebb gondolat fog kavarogni a fejében, nos egy igazi nő tudja, hogy ennél nagyobbat nem is lehetne tévedni, mert mindig van egy újabb dolog amiből tudunk nem kis problémát generálni saját magunknak, és amíg illegális kést vágni az ember hátába, addig azt hiszem az edzés az egyetlen olyan tevékenység amiben le tudom vezetni a felesleges energiát, amit az a stressz okoz amit saját magamnak okozok. Csak pár kilométerre van a terem ahova járok, így általában futni szoktam odáig, tökéletes kardió bemelegítés, felvettem a szokásos kis fekete futó nadrágom és egy sport melltartót, futó cipő, fülembe dugtam a fülesem, ami természetesen a karomra volt erősítve, aki futott már valaha is, tudja mennyire kényelmetlen más formában, szeretem a dallamos ír kocsma zenét és időnként a poprockot, általában ezekre edzem mert egyszerre felpörget és dühössé tesz, bármilyen fura is ezt így hallani, de ezeket előhozva magamból tudom igazán levezetni a felgyülemlett stresszt. Minden nap keresztül futok a parkon, ott kevésbé bámulnak meg valakit aki mozog, nem tudom miért, ott természetesebbnek veszik ezt, mintha csak úgy az utcán futkorászol, mint egy eszetlen, ott nem hiszik, hogy azért futok mert valaki kerget, nem viccelek, volt, hogy megállítottak, hogy baj van e, és nem értették, hogy akkor még is miért futok, nincs kedvem leállni vitatkozni, mert nos hát, nemigen tudok mindig parancsolni az indulataimnak ha idióták vesznek körül. Az egyik kis aluljárónál meglehetősen nagy tömeg gyűlt össze, meg is ragadta a tekintetem, mivel egy oda igyekvő majdnem fel is lökött, értetlenkedve pislogtam, hogy valaki meghalt, hogy ennyi szájtáti van? Komolyan érdekelni kezdett a dolog, így gondoltam megnézem magamnak, hát nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam. - Ezt még van aki beveszi? A szúrós tekintetekből úgy érzem ezt hangosan mondtam ki. - Ó, most komolyan, mondják, hogy pénzt nem tettek fel... Azt hiszem ezzel most pár ember tyúkszemére léptem, mondtam már, hogy nekem nem szabad megállnom futás közben?
I don't believe the Rules
Never listen the gossip, just smile and everybody f*** *f
Az aluljáró mindig is remek hely volt arra, hogy az amatőr művészek fellépjenek némi zsebpénz reményében, mint mondjuk a hegedű művészek, akik meseszép dallamokat játszottak, cserébe a járókelők pénzt dobáltak a hegedű tokjába. Persze én nem voltam amatőr bűvész, ahogy anyagilag rászorult sem voltam, mert profi voltam és gazdag, de néha kaptam az alkalmon, hogy produkáljam magam a kíváncsi embereknek. Persze meg volt az esélye, hogy felismerjenek, hiszen ország szerte ismert sorozatgyilkos voltam, de sosem zavart, ha esetleg lebuktam, hogy ki is vagyok, mivel mindig voltak nálam trükkök, amikkel ki tudtam vágni magam. Ma is az egyik Manhattani aluljáróban loptam a napot és trükkökkel szórakoztattam a mit sem sejtő népet. Elég komoly trükkökkel, amiket talán még Dynamo sem tudna megfejteni, hogy csináltam és az álarcos mágus sem tudna leleplezni, de ez így volt rendjén. Igazán profi voltam, ciki lenne ha lebuknék, hiszen majd harminc év volt már mögöttem, amit a varázslatok világában töltöttem el. Egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, így elérkezettnek láttam az időt, hogy a szórakoztatás után egy kis horrort vigyek az emberek életébe. Megkevertem a paklit, majd a hagyományosnál is élesebb lapokat elkezdtem dobálni a közönség felé, a kártyák pedig sorra kezdték el elvágni az emberek torkát, kiszúrni a szemüket, vagy épp más módon megsebesíteni, megölni őket, majd kilőttem a lapokat egymás után, ezzel még több ember halálát és sebesülést okozva, majd két röhögés között szemet szúrt nekem egy lány a tömegben, aki még épségben volt. Mi szerencse? Oda is léptem hozzá. - Ooo, helló kislány - mosolyogtam. - Cale Braxton szolgálatodra - kuncogtam és átkaroltam a vállai felett. - Gyere, keressünk egy csendes, nyugodt helyet - mondtam, hiszen itt nagyban zajlottak még a sikoltozások és a halálhörgések. - Amúgy is, nemsokára jön a rendőrség is. Ne legyünk útban nekik... - legyintettem. - Mi járatban erre, mesélj? Olyan kis magányosnak tűnsz - vigyorogtam. - Van kedved barátkozni?
A zzal kezdeném a gondolatmenetem, hogy nem a megszokott napi rutinom közé tartozik a kártyatrükkök meglesése aluljárókban, és az utána következő véres részletek meg főleg nem, igazából annyira megdöbbentem, hogy csak álltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába és nem értettem, hogy én mégis, hogy a fenébe keveredtem ebbe az egész buliba bele? Tény, hogy nem kezdek el sikoltozni és elfutni, azzal szerintem csak rosszabbat tettem volna, valamint Mexikóban nőttem fel, apám drogfutárnak használta az egész családot, én már nagyon nem lepődök meg egy leszámoláson, mikor öt évesen már segítettem anyának embereket összefércelni, ez is valami hasonló, csak itt nincs itt a Mamá, hál Istennek... Egy dologban azonban biztos vagyok, hallgatnom kellene az ösztöneimre, hogy ne álljak meg futás közben... - Corazon Carrillo. Pislogtam értetlenkedve, részint mert én voltam az egyetlen akin egy karcolás nem volt, másrészt meg hát érted, csak úgy odajön hozzád valaki aki az előbb mészárolt le egy kisebb falut, jogos a feltevésem, hogy mi a franc van?! - Öhm, oké. Csak úgy kérdezem, hogy nem kellene hívni a 911-et? Persze, mindig van pár ember aki megérdemelne hasonlót, de ennyi embert nem utálhatsz egyszerre. Miközben követem többször is átszáguld az agyamon, hogy vajon hova a pokolba fogunk most menni? Mármint, szó szerint a pokolba? - Hát ha nem zavar, hogy izzadt vagyok, mivel épp edzeni indultam. Amúgy, ugye tudod, hogy eltaláltad volna a hajam valószínűleg te is fetrengenél most? Nevetem el magam, bár nem értem miért akarom vágni magam alatt a fát, de valamiért úgy érzem, hogy ha ártani akart volna már nekem, akkor most nem sétálnék éppen sehova. - Rossz vagyok a barátkozásban, valamit mindig elszúrok benne, és többségében pont azt amiért két embert barátnak lehet nevezni. Talán Nova most az egyetlen közeli barátom, valahogy mindig rossz vége lesz kapcsolataimnak, valószínűleg én vagyok ebben a közös nevező. - Amúgy szabadna tudnom most hova is viszel? Csak, hogy csomagoljak e három napi hideg élelmet. Hogy én miért nem tudok soha csendben maradni?!
I don't believe the Rules
Never listen the gossip, just smile and everybody f*** *f
- Neeem. Nem kéne. Nincs itt semmi dolguk, csak kötekednének, meg bilincset lóbálnának. A halottak meg majd lebomlanak - vontam meg a vállaim és kuncogtam is hozzá egyet. - Jaj, hát én nem utáltam őket. Igazából azt se tudom kik voltak, csak jó buli volt - nevettem és végtére is ez volt az igazság. Nem ismertem őket, csak vicces volt megölni őket. Szerettem gyilkosságokkal szórakoztatni magam. - Egy kis izzadtság nem ölt meg senkit, de az edzésekkel vigyázni kell. Ismertem valakit, aki futás közben halt meg. Igaz, sokat segített az autó is, ami elgázolta - kacarásztam. - Tudod, hogy hal meg a hosszútávfutó? Kiszalad az életből! - nevettem. - Ugyan, én fetrengeni? Nem. Nem - feleltem és gondolkodtam is kicsit. - Nem, nem tudom elképzelni. Amúgy sem akarnálak megskalpolni. Nem vagyok én Winteou - vigyorogtam. - Amúgy is, mire van akkor a fodrász? Majd helyre hozza. Én a helyedben jobban félteném a nyelvem - kuncogtam. Nem értettem miről magyaráz a barátság terén, csak mosolyogtam, mintha felfognám. Igazából egy szavát sem értettem, de annyit le tudtam szűrni, hogy nincsenek barátai. Bizonyára ezt akarta közölni, csak nagyon körülményesen írta le. A nyakához hajoltam és megszimatoltam őt. - Nem is vagy büdös, miről beszélsz? - legyintettem. Nők... - Én egész jól barátkozom. Tudod az emberek szeretik a bűvészeket. Majd meghalnak tőlem, olyan profin űzöm az ipart - kacarásztam és visszafelé mutogattam, amerre a hullák voltak, amíg el nem jöttünk onnan. - Jaj, hát azt még én sem tudom, csak úgy megyek valamerre. Cukrászda, mozi, múzeum, hullaház. Neked mihez lenne kedved? Rugalmas vagyok, mint a hajgumi. Te mit szeretnél? Outfit || Zene: Friends || Tag: @Adriana Corazon Carrillo || ◇
S ok minden szaladt át az agyamon az elmúlt pár percben, azt tudom, hogy elfutni nem tudok, van egy olyan érzésem hogy ha csak megpróbálnám a vállamról a nyakamon akadna meg a tenyere, és bár sok mindent szeretek egy férfiban, azt ha nem kapok levegőt nincs köztük, valamint azt is tudom, hogy tartanom kellene a szám, de nem vagyok egy egykönnyen megijedő fajta, így amíg a vér rajtam nem a sajátom, nos nem fogok kocogó fogakkal azon bőgni, hogy engedjen el, sokmindent megtanultam már az évek alatt, és tudom, hogy kell bánni valakivel aki bármikor elmetszené a tokodat, bármily hihetetlen is, láttam már egy s mást, és nekem sincs mindig kedvem cukinak lenni. - Értem, nos akkor úgy érzem szerencsésnek mondhatom magam, amiért még élek. Bár kétlem, hogy ezt előre tervezted volna... Nevetem el magam, és húzom össze a nyakam ahogy megérzem a levegőt amit kifúj miközben megszagol. - Hé, ez csikis volt. Egyébként miért van olyan érzésem, hogy te vezetted azt az autót? Még szerencse, hogy nem futok nyílt terepen. Valahogy nekem is le kell vezetnem a feszültséget. Vonom meg a vállam és vele ellentétben én nem tervezem elvágni senki torkát, bár pár ember néha megérdemelné, hogy alaposan összeverjék. - Ha nem Winnetou vagy, akkor szabad tudni még is kit is takar ez a név? Nem féltem a nyelvem, erősen tudok harapni. Ha már így volt alkalmam mondhatni szembe jönni vele az utcán. - A "majd" azt hiszem enyhe túlzás. Bukott ki belőlem egy nevetés, ami még engem is meglepett, de az jobban, hogy miért nem félek? Pedig tudom, hogy kellene... - A hullaházat kihagynám, nem szeretem a hideget, bár egész jól sminkelek. A többihez meg először is tiszta ruha kellene, mert ebben elég feltűnőek vagyunk. Bökök a vérfoltok felé. azt hiszem ezt dobhatom ki, soha többet nem fog kijönni belőle, tudom, ez legyen a legnagyobb problémám, először éljem túl ezt a cseppet sem váratlan fordulatoktól mentes napot.
I don't believe the Rules
Never listen the gossip, just smile and everybody f*** *f
Színpadias, megjátszott merengést követően válaszoltam. - Nem, nem érdekelt, hogy életben maradsz-e - vontam meg vállaim. - De szerencsédre így történt, örülhetsz - kuncogtam. - Biztos szerencsés csillagzat alatt születtél - vontam meg vállaim. Az autó kérdésére megint csak. - Sokszor vezetek, de nem jegyzem meg kikkel hoz össze a sors vezetés közben. Nem szokott érdekelni kik vesznek épp körbe. De lehet, persze. Ha egy 2020-as Buick Avenirról beszélsz, akkor lehet én voltam - intettem a távolban parkoló ominózus autó felé. - Cale Braxton az, államok legismertebb, legvarázslatosabb és leggazdagabb sorozatgyilkosa - böktem mellkasom felé öntelt vigyorral. - Akit mai napig nem kapott el a rendőrség - amit mi sem bizonyít jobban, hogy még itt vagyok. Pedig már jó húsz éve, hogy ölöm New York lakosait. És más városok lakosait is. Ahol éppen kedvem van... Igaz, már voltam rövid időt börtönben is és elmegyógyintézetben is, de mindig megszöktem, a rendőrség pedig talán már nem is töri magát annyira, hogy elfogjanak, hiszen nem tudnak benn tartani és bizony belőlük is sokat öltem már meg. Elég sokféle fegyverem és technikám van, rejtett fegyverek is, amiket szabad szemmel nem láthatnak, mint például a cipőbe rejtett kés, vagy az ingujjba rejtett kés, esetleg a sokkoló gyűrű az ujjamon, a méreginjekciós tű a kesztyűmben és még lehetne sorolni. Ráadásul nem érzem a fájdalmat. Kínozhatnak, eltörhetik a csontjaim, vagy épp lelőhetnek, nem fogom érezni a fájdalmat, így semmi sem gátol meg. A bilincs sem tart vissza, ugyanis volt már, hogy leszaggattam a saját ujjam, hogy ki tudjam húzni a kezem a bilincsből, így az egyik ujjam protézis. Talán én vagyok az egyetlen gyilkos, akitől még a rendőrök is félnek, így messzire kerülnek. Egyszer az egyik maffia főnök mondta rólam: "A bűnözők a rendőrségtől félnek. De magától rettegnek.". Kevesen vannak, akik ujjat mernek húzni velem, így elég nagy szabadságom van. - Jó hát most nem akartam azt mondani, hogy pusztító, mert nem akartam túlzottan önteltnek tünni - igazgattam meg méregdrága dzsekim és nyakkendőm. - Ugyan már, egészen vonzónak tűnik a vértől - vigyorogtam és megsimítottam véres ruháját, amiről nem tudtam eldönteni micsoda. Push up, vagy valami sport felső, vagy tudja is a fene, de jól feszült a keblein. - A vér mindenkit vonzóbbá tesz - kuncogtam. - De hát én már foglalt vagyok - emeltem fel mentegetőzően a kezeim, hiszen nekem már volt valakim. Sőt. Egyszerre három pasim is volt, akik közül kettő még tagadja, hogy egy pár vagyunk, ellenben azt nem tagadják, hogy lefeküdtem velük. Furcsa egy gondolkodás mód volt. Elő vettem a Buick kulcsát, majd egy gombonyomással kioldottam a zárat. - Ülj be, nézünk neked valami szép ruhát. Ha már együtt mutatkozunk majd, nézz ki jól. Outfit || Zene: Friends || Tag: @Adriana Corazon Carrillo || ◇
M ondanám, hogy nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, de úgy vélem, hogy egyik sem lenne most helyénvaló, bár, hogy mi helyénvaló és mi nem akkor amikor épp, hogy túléltél egy tömegmészárlást, hát ezt nem tanítják az egyetemen, szerintem egyiken sem, és sok mindenre felkészített már az életem és a családom, de erre bátran merem mondani, hogy nem. Érdekes egy figura annyi szent, mindig is érdekelt a sorozatgyilkosok pszichéje, több könyvet is olvastam ami ezzel foglalkozik, de élőben találkozni egy olyan emberrel aki nem csak hobbiból gyilkol, de ez a hivatása is, azt hiszem ez elképesztő, legalább is engem megdöbbentett annyi biztos. - Azt hiszem mondhatjuk így is. Vonom fel a szemöldököm, szerencsés csillag mi? Akkor talán ma kimehetett volna inkább a bokám... - Ezt csak úgy mondtam, mivel említetted, hogy ismertél olyat, akit futás közben ütöttek el. Bár abból amit eddig hallottam úgy vélem nem lehetett túl hosszú ismeretség, vajon él olyan ember aki elég régóta ismeri ahhoz, hogy ezt mondja? Tudom, néha őrült nagy hülyeségek száguldanak végig az agyamon, már meg sem lep... - Akkor valamit tényleg jól csinálsz... Nem nézek híradót, szóval ne haragudj de nem láttalak még. Ha az ember onnan származik ahonnan én, gyorsan megtanulja, hogy túl sok lehet az ismerős a tévében.. Vagy azért mert elkapták, vagy azért mert megölték vagy mindkettő, szóval mi már gyerekként meg lettünk tanítva rá. - Komolyan? Nem akartál? Hát ezen most muszáj volt nevetnem, minden szavából süt az egoizmus, most vagy nagyon jól játszik, vagy tényleg ennyire elvetemült személyiség, a ritkább ez a kettő kombinációja, mert nehéz fen tartani a látszatot... Szerintem tarkóig szaladt a szemöldököm ahogy végig simított a ruhámon. - Először is gratulálok, próbáld őket életben tartani, másodszor azt hiszem ennyire közeli viszonyban nem vagyunk, szóval a mancsodat tartsd a helyén, köszönöm. Én most komolyan kioktattam egy sorozatgyilkost az illemről? - Miért? Fogunk együtt mutatkozni? Miért hittem azt, hogy ez egy sima menet lesz?!
I don't believe the Rules
Never listen the gossip, just smile and everybody f*** *f
Kezdőlap
Az aluljáró mindig is remek hely volt arra, hogy az amatőr művészek fellépjenek némi zsebpénz reményében, mint mondjuk a hegedű művészek, akik meseszép dallamokat játszottak, cserébe a járókelők pénzt dobáltak a hegedű tokjába. Persze én nem voltam amatőr bűvész, ahogy anyagilag rászorult sem voltam, mert profi voltam és gazdag, de néha kaptam az alkalmon, hogy produkáljam magam a kíváncsi embereknek. Persze meg volt az esélye, hogy felismerjenek, hiszen ország szerte ismert sorozatgyilkos voltam, de sosem zavart, ha esetleg lebuktam, hogy ki is vagyok, mivel mindig voltak nálam trükkök, amikkel ki tudtam vágni magam.
