Félelem. Olyasmi amit már nem egyszer éreztem az életem során. Mégis ez a mostani teljesen másnak tűnik. Talán már halálfélelemnek is nevezhetném. A láng amit Qadir szemében láttam néhány pillanattal ezelőtt, egy olyan láng volt ami azt hittem, hogy bizonyára fel is fog perzselni. Ahogyan a csuklóimra szorított. Az ütés, ami ugyan átkozottul fájdalmas volt, ám abban a pillanatban nem a fájdalmon járt az eszem. Sőt, a fájdalom maga már jóval később jutott el az agyamig. Ténylegesen elhittem, hogy itt most bizony vége mindennek és ezzel az ostoba viselkedéssel nem csak magamat, de talán húgomat is feláldoztam. Kegyetlen érzés tehetetlennek lenni. Azt érezni, hogy semmit nem tehetsz, már változtatni sem tudsz, egyszerűen csak valaki olyan kezébe kényszerül az életed, aki nyilvánvalóan az utolsó szuszt készül belőled kiszorítani. Egyre szorosabban és szorosabban tapadnak az ujjai a nyakad köré, te pedig egyre kétségbeesettebben igyekszel azokat lefejteni magadról, persze az esélyeid meg a nullával vetekednek. Ennek ellenére mégis próbálkozol, mert élni akarsz. Ez egy ösztön. Az életre való ösztön, ami minden élőlényben ott van, legyen az ember, vagy más.
Az igazi fájdalom csak akkor üt be, mikor már leültet. Ha leültet csak nem készül megölni… Gondolom én. Bár magam sem tudom, hogy miben hihetek. A hitem most mindenképpen megingott. Benne. Magamban. A világban. Az alkuban. Először csak a mentális fájdalom ér el. Az amelyikben be kell ismernem, hogy naiv voltam és még ha nem is én húztam meg a ravaszt, bizony az én hibám, hogy ők megtették és én meg még csak meg sem próbáltam megállítani, mert… mert egyszerűen olyan naiv voltam, hogy elhittem, ha engem nem ölnek meg, akkor Jack-et sem. Kérdeznem kellett volna, ugyanakkor ott, a lakásomban… Talán még ha tudatalatt is, de direkt nem kérdeztem rá. Mert pontosan tisztában lettem volna a válaszával és egyszerűbb volt arra nem gondolni, csak elhessegetni a rossz gondolatokat és hagyni, hogy megöljék a barátomat. Egy újabb pofonként ér ez a felismerés amit gondolatban én adok saját magamnak. Csak ez után kezdem el érezni az ő pofonjának az utánzengését is, a sajgó fájdalmat, a vért, amit már percek óta nyelek, az émelyítő fémes ízt, amit a fogaimnak köszönhetek. Bár azt valóban megköszönhetem, hogy legalább a fogaim a helyén maradtak. A felhasadt szám széléből szivárgó vért jobb ötlet híján a kézfejemmel törlöm le, aztán igyekszem arra összpontosítani, hogy a fejem sem zúgjon tovább és képes legyek odafigyelni a szavaira. És bár amikor még mindig ingerülten kérdez vissza, ismételten összerezzenek, mégsem érzem már a korábbi halálfélelmet. Félek tőle ugyan, de már nem hiszem el, hogy megölni készülne. Mégsem válaszolok… ahhoz túlságosan szégyellném a válaszom. Holott jól tudom, hogy ő pontosan tisztában van vele.
Legszívesebben olyan apróra húznám magam össze, amilyenre csak tehetném. Megpróbálok kitérni a pillantása elől, még akkor sem tudok a szemébe pillantani, mikor ránézek. Azt kívánom bárcsak láthatatlan lennék. Még a menekvés gondolata is átfut az agyamon, végül mégsem próbálkozom meg vele. Ugyanakkor eldöntöm, hogy ezt a találkozót olyan rövidre fogom, amennyire az csak lehetséges lesz. Végre megtalálom a hangom, a merszem is ahhoz, hogy újra kérdezni merjek, még annak ellenére is, hogy a beszéd igencsak fájdalmasra sikeredik. Hagyom, hogy válaszoljon nekem, nem szólok közbe… őszintén nem is mernék, inkább csak örülök, hogy beszél hozzám, hiszen néhány pillanattal ezelőtt még nem ezt képzeltem el a lelki szemeim előtt. A kezeim remegésére leszek újra figyelmes, amit aztán igyekszem is elrejteni előle, legalábbis addig ameddig a pohárért nem nyúlok. Úgy festek, akárcsak egy idős asszonyka, aki még egy poharat is alig képes megtartani. Tökéletesen tükrözi a jelenlegi lelkiállapotom. És bár őszintén kívánom azt az italt, ha másért nem is, de azért hogy kiöblithessem vele a fémes ízt, most mégis inkább úgy döntök, hogy visszahelyezem a poharat az asztalra mielőtt még egy újabb poharat sikerül összetörnöm és egy újabb pofont bezsebelnem érte. Vagy éppen bebizonyosodna, hogy még inni sem tudnék és szégyenszemre magamra önteném a löttyöt. Bizonytalanul pillantok rá. Értem amit mond, de nem hiszem el, hogy nem lett volna más megoldás. Mégis igyekszem most megválogatni a szavakat.
- Ez… badarság! - Igen, érzékelheti, hogy a nyelvem hegyén egy egészen más szó volt. Egy sokkal kevésbé kedvesen hangzó szó. És sokkal tiszteletlenebb is. Mégis most volt annyi lélekjelenlétem, hogy megváltoztassam azt. Nem úgy, mint korábban. - Nem igaz, hogy nem lehetett volna jobb megoldást találni! - Jelentem ki hitetlenkedve, holott tényleg értem amit mond. Mégsem lennék képes beismerni, hogy igaza van. - Nem lehetett volna őt is megijeszteni? Megfélemlíteni? Megzsarolni? Velem működött… Vele miért ne működött volna? Megpróbálta? - Talán mostmár túlzottan is kezdem megtalálni a hangom. Ezek a kérdések pedig tökéletesen tükrözik azt is, hogy milyen naivan gondolkodom még arról a világról, amelyikbe  most belecsöppentem. Az alvilágról. Én jóhiszeműen elhihetem, hogy mindig van egy kedves és jó út, de talán igaza van és néha nincs. Talán Jack tényleg nem állt volna le és tovább vájkálódott volna. Sok kérdést teszek ugyan fel, ám ezek a kérdések kevésbé számonkérő kérdések, sokkal inkább csak egy értetlen arc párosul hozzájuk. Talán az utolsó volt számonkérés. Mert egészen biztos vagyok abban, hogy Qadir szart sem próbált mielőtt aláírta Jack halálos ítéletét. Néhány pillanat erejéig arcomat a még mindig remegő tenyereimbe temetem, próbálom elrejteni a bennem tomboló érzéseket, legfőképpen iránta, de magam iránt is. Próbálok pár mély levegőt venni, majd kifújni. Minden erőmet beleadom abba, hogy ne veszítsem el újra a fejem. - Családja van… volt… Tudta? - Rákérdezek ugyan, de őszintén nem tudom, hogy mi lenne erre a jobb válasz. - Az a kislány apa nélkül fog felnőni… - Nyitva hagyom a mondat végét, de csak egy pillanat erejéig. - Miatt…miattunk. - Ahogy kimondom hangosan, mintha egy tőrt döftem volna a saját mellkasomba. Fizikai fájdalmat érzek, ami ismét haragot kelt bennem, hiába próbálom magam nyugtatni. Kézfejeim most ismét ökölbe szorulnak arcom előtt, olyan erővel, hogy szinte az összes eret látni lehet a bőröm alatt és lassan már saját magamat is megijesztem. A tekintetem párás, a könnyeimmel küzdök és fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek magammal. Ismételten zúzni lenne kedvem, de most nem tehetem meg. Elveszettnek érzem magam. Nem nézek Qadir szemeibe, hülye lennék. Úgy teszek, mint az elbújni vágyó gyerekek. Ha én nem látom őt, ő sem lát engem… ugye? Francokat!
- Mindketten tudjuk, hogy nem hagyott volna besétálni a rendőrségre, szóval ez hülyeség! - Mordulok rá megint ingerültebben, ám mégsem mozdulok. Nem ugrok neki újra, megtanultam a leckét… amennyire lehetséges. De egyszerűen nem tudom mivel vezethetném le a bennem felgyülemlett haragot. Ami immáron tényleg nem ellene van. Sokkal inkább magam ellen és legszívesebben a fejemet kezdeném el ütni az ökölbe szorított kezeimmel. Ehelyett megint csak próbálom rá hárítani a felelősséget, mert azt könnyebb elfogadni, hogy ő a vétkes, mint azt, hogy én lennék. - Mit csináljak? - Kérdőn nézek most rá, bár még mindig zavartan pillantok szemébe, mintha rosszat tettem volna. Amit tettem is. Tőle várom a választ, mert a saját ítélőképességem nyilvánvalóan nincs a helyén. - Talán mégsem leszek elég erős ehhez a világhoz… Az ön világához. Mi van ha nem leszek elég erős? - Valahol reménykedem benne, hogy felajánlja, hogy bontsuk az alkut és minden megy vissza a helyére. De az önzőség lenne tőlem. Ő pedig nyilván ostoba lenne ilyen könnyen elengedni. Főleg ha arra tekintünk, hogy mennyi mindent tudok róla és azokról akik neki dolgoznak. - Könnyebb lesz egyszer? - Hogy tud együttélni magával? Hogy tudta olyan egyszerűséggel az arcomba kiáltani, hogy igenis megölte a barátomat. Szívtelen kijelentés volt, ami talán csak azért volt, hogy engem bántson, mégis… Fájó belegondolni, hogy talán egyszer én is ilyen leszek. - Én nem akarok meghalni… - Jelentem ki némileg határozottan, mert tudjuk, hogyha nem tudok elég erős lenni akkor valószínűleg nem sok haszna lesz belőlem, veszélyes is leszek azzal amit tudok és… ugyanaz a sors fog rám is várni, mint Jack-re. Ezt nem akarom. - Szeretnék megerősödni, de nem tudom, hogyan. - A szándék már valami, nem? A szándékot már lehet értékelni. Ha tud nekem egy irányba mutatni, amelyikben erősödni tudok, gondolkodás nélkül indulok majd meg arra. De segítsen, könyörgöm!

Qadir & Grace

Nem tudom, hogy mire számítottam mikor berontottam ide. Őszintén nem tudom, hogy mire számítottam, mikor lekevertem egy pofont olyasvalakinek, mint amilyen Qadir is. Sőt, ha jobban belegondolok, azt sem tudom, hogy egyáltalán mit akartam elérni ezzel az egésszel. Kétségtelen, hogy dühből reagáltam, hagytam magam elragadtatni, nem láttam ki az a bizonyos köd alól, ami letelepedett rám. Csak akkor kezd el motoszkálni bennem annak gondolata, hogy esetlegesen hibát követek el, mikor már Qadir a kezeimet megragadva néz velem farkasszemet. Az az a pillanat. Amikor meglátom a tekintetét és szinte azonnal rájövök, hogy ebből baj lesz. Amíg csak egymást bámuljuk és értelmezzük a történteket. Nem tart ugyan sokáig, de éppen elég ahhoz, hogy a riadalom már ott ébredezzen bennem. A szélcsend egy óriási vihar előtt.
És már-már számítok az ütésre, szemem sarkából látom is, hogy lendül a keze, mégsem vagyok elég gyors ahhoz, hogy kitérjek előle. Fájdalmamban és egyben meglepődöttségemben felnyekkenek az ütésre, aztán hátra is tántorodom, majd pedig az egyensúlyérzékemből teljesen kibillentve, el is esem. Nem szólalok meg. Csak meredek rá mérgesen, a tekintetem szinte villámokat szór, mintha nem épp ugyanezt tettem volna én is vele… talán kicsivel gyengébben. Ugyanakkor még ha a dühöm nem is csillapodik, mégis józanító hatással van rám az ütés. Legalább abból a szempontból, hogy rájöjjek, rohadtul meggondolatlan volt. A kérdésére nem válaszolok. Sőt, szemmel láthatóan ajkamba harapok, mielőtt még olyasmit mondanék, amit aztán még jobban megbánnék. Pedig szívesen mondanám meg neki, hogy mit is gondolok róla jelenleg. Hogy képes csak így az arcomba köpni azokat a szavakat? Semmi megbánás. Abszolút semmi lelkiismeret nélkül. A szavai fájnak, talán sokkal jobban is, mint a pofon. Haragosan nézek fel rá a földről, ügyelve arra, hogy most ne szóljak vissza, már így is érzem, hogy túllőttem a célon és az a félelem amiről korábban annyira megfeledkeztem, most visszatér. Épp ugyanolyan ködként telepszik le rám, mint ahogyan a haragom is. Egymásba folyik a kettő. Jobbik kezemet az arcomhoz emelem, megdörzsölöm vele azt, fájdalmasan húzom el a szám. Tudom, hogy ennek még nyoma marad.
Ahogy a férfi megindul felém, én ugyanazzal a lendülettel kelek végül fel a földről, majd pedig kezdenék is elhátrálni tőle, de nem jutok egy-két lépésnél tovább. A tekintete szinte lángol, a frászt hozza rám, a pulzusom az egekbe szalad, megijeszt és mikor a torkom után nyúl már tényleg kezdem elhinni, hogy itt a vég. Elcsesztem. Végem. Nincs tovább. Még mindig nem szólalok meg. Kényszerít ugyan, hogy szembenézzek vele mégis most jobbnak látom a némasági fogadalmat. Csak némán hallgatom őt, pislogok, mint hal a szatyorból, miközben kezeim most reflexszerűen tapadnak rá a nyakamat szorító karjára, hogy megpróbáljam azt lefejteni magamról, majd pedig mikor elkiáltja magát, egy szempillantás alatt rezzenek össze. Oké, ha rám akart ijeszteni… sikerült. Csak apró bólintásra futja arra, hogy világos-e, még mindig nem igazán találtam meg a hangom, de mindenképpen tudtára akarom adni, hogy értettem amit mondott, még ha ez nem is tesz túl boldoggá. Inkább legyek boldogtalan, mint halott.
A kanapéra ülök, nem próbálkozom tovább, már azzal a pofonnal bőven kiütötte belőlem az összes merészséget, amit a haragomból gyűjtöttem össze. Ahogy beszél, nem nézek fel rá. Nem akarom, hogy láthassa arcomon, hogy mennyire betalál ezekkel a szavakkal. A tekintetem akaratomon kívül is üvegesedik, küzdök a könnyeim ellen… Valóban csak ennyi lett volna? Belefoglalni őt az alkuba? Önző lettem volna? Az én hibám? Én öltem őt is meg? A kérdések csak úgy záporoznak rám, egyre jobban megtörve a haragom és átalakulva bennem valami mássá. Bűntudat? Nem tudom mit mondhatnék neki. Részben mert még véletlenül sem akarnék olyasmit, ami esetlegesen rontana a helyzetemen. Részben pedig mert egyszerűen nem tudom erre mit mondhatnék anélkül, hogy beismerném, hogy minden az én hibám.  
- Én azt hittem… - Kezdenék bele, de magam sem tudom, hogy mit hittem. Nem értem miért gondoltam azt, hogy ha hallgatást ígérek neki, ez automatikusan Jack-et is megmenti. Még mindig nem nézek rá, még mindig csak lecsapott fejjel figyelem a korábban általam összetört pohár darabjait. Nem akarom, hogy lássa a gyengeséget az arcomon, a megtörtéséget, a rettegést. Ugyanakkor szégyellem is magam. Azért amit tettem. Nem tudom mi ütött belém. Még soha senkit nem ütöttem így meg, erre pont vele kezdem.  - Én nem… - Nem tudok egy értelmes mondatot sem befejezni. Az ajtó irányába kezdek tekintgetni, latolgatni az esélyeimet esetleges menekvésre. Megszökhetnék. Megfutamodhatnék a felelősség alól. Az alkunk elől. Talán még sikerülne is elhagyni a lakást… talán. De aztán? Lenne időm a várost is elhagyni?
Hosszú másodperceken át latolgatom a lehetőségeimet, de jól tudom, hogy olyan nincs. Már nincs. Három nappal ezelőtt még lett volna. Csak mert ha sikerülne elhagyni ezt az épületet - már ha! - még nem szabadulnék meg tőle. Az egyezségünk köt. Örökké. Akkor is ha mindenkit megöl körülöttem. Ami ezek szerint jó eséllyel megtörténhet. De legalább a valódi okát tudnám… hiszen tényleg én vagyok az aki mindent tud. Nem Jack. Hosszú szünet és az ajtó felé tekingetés után veszem végül a bátorságot, hogy újra megszólaljak. - Miért? - Teszem fel újra a kérdést, ezúttal semmiféle agresszióval a hangomban, sokkal inkább félve. Nem számonkérőn. Még mindig nem nézek rá, a tekintetem ismét megállapodik a szilánkokon. - Én csak… Nem értem. De meg akarom érteni. - Halkan csendül a hangom, nyugodtan. Főleg a korábbi vehemenciához hasonlítva. - Ha azért tette mert túl sokat tudott, akkor én miért vagyok még itt? - Még csak azt sem mondhatja, hogy azért mert a szolgálataim fontosabbak, elvégre a találkozásunk elején arról még szó sem volt. Már az alkudozásunk előtt sem állt szándékában megölni engem. Talán ezért is gondoltam, hogy Jack is életben marad, csak zsarolási alap volt. - Én veszélyesebb vagyok. Sokkal. Ezzel szerintem ön is tisztában van, mert szerintem nem ostoba. Sokkal többet tudok. Talán sokkal többet, mint kellene. - Most felnézek rá, de csakis azért, hogy láthassa, nem fenyegetésképpen mondom. Semmi fenyegető nincs a hangomban, az arcomon pedig végképp nem az tükröződik. Csupán egy megállapítás volt, amivel mindketten tisztában vagyunk, tehát semmi újat nem mondtam vele. - Tényleg csak annyit kellett volna tennem, hogy a szerződésbe foglalom őt is? Az megmentette volna? - Cseles kérdés. Nyilvánvalóan ezt részben azért kérdezem, hogy könnyíthessek a saját lelkemen, ami mostanra már szinte fizikai fájdalommá alakult át bennem. Naiv voltam, hogy hittem. Ennek most meg is iszom a levét.  

Qadir & Grace

A férfi hangja hallatán esküszöm még a szőr is feláll a hátamon. Ha pár nappal ezelőtt még lett is volna bennem bármilyen jó érzés a férfi irányába, vagy hála, vagy bármi... annak helyét most gyűlölet vette át. Olyan szintű gyűlölet, amit csak nagyon kevesek iránt éreztem az életem során. Képes lennék-e megölni őt? Talán? Gondolatban biztosan. Még szerencse, hogy az emberek nem képesek a gondolatukkal gyilkolni, akkor nyilván nem sokan lennénk már ezen a földön. Ugyanakkor tudom, hogy nem szegülhetek ellene. Már azzal is tisztában vagyok, hogy ki ő és... még ha haragos is vagyok, tudom, hogy le kell nyelnem a békát. Az már más kérdés, hogy számon fogom-e kérni és ha kell erőszakkal szedni ki belőle az igazságot. Válaszokat kell kapnom, különben megőrülök... beleőrülök. Tudnom kell, hogy miért tette, hiszen egyáltalán nem volt rá szüksége. Miért őt ölte meg, miközben én voltam a fő bűnös, ő csak... közvetítő lett volna. Arról nem is beszélve, hogy Jack fele annyival sem volt tisztában, mint amennyivel én, jelenleg is. Mert nem felejthessük el azt az aktát. Lehetséges, hogy elvitte magával, de a memóriámból nem tudja kitörölni. Már tudok róla. A tudás pedig talán az egyik legnagyobb hatalom a világon.
A telefonbeszélgetés után, ami igencsak rövidre sikeredett, nem tagadom, elgondolkozom, hogy melyik egy óráról is beszélünk. Mégsem kérdezek rá, ahhoz túlságosan haragos vagyok és jobbnak látom inkább nem megszólalni többet, különben félő lenne, hogy nem tudom a számat tartani. Egészen addig pörög az agyam a kérdésen, ameddig nem érkezik egy üzenet is a telefonomra. Fellélegzem. Őszintén kezdtem aggódni, hogy majdnem egy egész napot váratni fog. Az alvás miatt meg egyébként sem aggódnék, hiszen nem számítottam arra, hogy tudtam volna akár egy percet is pihenni. Tény, hogy nem sokat sikerült aludnom az elmúlt pár napban, ezt pedig a szemem alatti párnák is bizonyítják. Na meg valószínűleg az ingerültségem is részben ennek köszönhető.
Örülök, hogy címet is küld. Őszintén nem örültem volna annak ha ismételten ide jönne. Nem csak azért mert a legutóbbi találkozásunk mély nyomot hagyott bennem, de azért is, mert nyilván azt hinné, hogy máris megőrültem ha meglátná az otthonomban dúló vihart. Fene... még én is kezdem azt hinni, hogy megőrültem. Miközben jól tudom, hogy valójában csak egy jó alvásra lenne szükségem, talán egy kiadós étkezésre és arra, hogy ne legyen halott a barátom. Egyikben sem jeleskedtem az elmúlt napokban. Nem mintha rajtam múlt volna. És bár nagyon próbálom magam összeszedni, mégis átkozottul nehezemre esik, főleg a hétköznapi teendők mellett, amiket muszáj elvégeznem, hogy ne keltsek feltűnést. Elmenni munkába, majd úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, talán a legnehezebb feladat a világon. Úgy mosolyogni emberekre, hogy közben legszívesebben megfojtanék mindenkit. Még ha csak képletesen is.
- Bassza meg! - Kiáltom el magam ismét, mintha már mást mondani sem tudnék, majd a telefonomat is földhöz vágom. Csak hosszú percekkel később ellenőrzöm le a készüléket, hogy még egyben van-e. Ezúttal megúszta... aránylag. Azt nem mondanám, hogy karcolás nélkül.
A következő néhány óra talán életem leghosszabb néhány órája lehetett. Az ember azt gondolná, hogy sikerült magamat lenyugtatni ennyi idő alatt, talán ez volt Qadir célja is a várakoztatásommal, mert rohadtul nem hiszem el, hogy ez lett volna az egyetlen megfelelő időpontja számára. Mindenesetre... nem. Nem nyugodtam meg. Sőt! Sokkal inkább jobban felhergeltem magam. Ne hagyj egy majdhogynem szétrobbanó embert, egymagában ücsörögni a lakásában órákon át. Hol a sírás kerülget, hol pedig a törni-zúzni vágyás. Nem tudom irányítani a bennem tomboló dühöt és szomorúságot, amik együttesen túlságosan erős párost alkotnak.
Végül mikor elérkezik az idő, a beszámíthatatlanságomnak köszönhetően jobbnak látom a taxi ötletét. Nem vagyok benne biztos, hogy épségben meg tudnék-e érkezni a helyszínre amit Qadir küldött át nekem, vagy két utca után egy villanypózna tetején kötnék ki. Első ránézésre átlagosan nézek ki. Másodikra... cseppet sem. Ha az ember jobban megfigyel, valójában tökéletesen láthatja a mentális állapotom, ami most sokkal rosszabb, mint néhány nappal ezelőtt. Akkor még erős voltam, tartottam magam, maszkot vettem fel, de most? Most semmit sem leplezek. Nem is tudnék.
A helyszínre érkezve nyugtalanul várok. Próbálom magam emlékeztetni, hogy ki is ő valójában és mennyire össze kellene szednem magam mielőtt farkasszemet nézek vele, hogy aztán egy sokkal nyugodtabb hangnemet tudjak megütni. Ennek ellenére ez a gondolat egy pillanat alatt száll ki a fejemből mikor megpillantom a férfit. Egy szempillantás alatt forr fel ismételten az agyam, remegni kezdek, minden porcikám... ezúttal a bennem lakozó visszafojtott düh és harag miatt, félelem egy szál sem maradt bennem. Aztán esélyesen búcsút intve az életemnek, úgy rontok neki a férfinak, akárcsak egy vadmacska.
- Foglaljak helyet?! - Mordulok fel cseppet sem kedvesen, jóval hangosabban, mint azt normális esetben megengedtem volna magamnak vele szemben. Aztán ahogyan közelebb kerülök hozzá, természetesen gondolkodás nélkül egy mozdulattal lököm ki kezéből poharat. Komolyan azt gondolta, hogy barátságos iszogatásban lesz része velem? Még jó, hogy ma már elég jól belejöttem a törés-zúzásba, aztán pedig ugyanezzel a lendülettel keverek is le neki egy pofont. - Mármint az előtt, vagy az után, hogy bevallja: Megölte a barátomat?! - Nem kevergetem a forró kását, azonnal bele a közepébe és ezúttal viszont már kiabálok vele. Még csak meg sem próbálom magam visszafogni. A kezeim ökölbe szorulnak, olyan erősen, hogy szinte érzem ahogyan körmeim saját bőrömbe fúródnak, de még ez sem érdekel. - Miért!? - Mordulok rá ismételten, miközben ezúttal ökölbe szorított kezeimmel, hacsak nem akadályozza meg, egy igencsak nőies mozdulattal mellkasába vágok, ám ebbe a mozdulatba mégis beleadva az összes erőmet. Talán többet is, mint amire számított tőlem. - Nem kellett volna! A kurva életbe mégis mit gondolt? - És ugyan kezet emelek rá, mégsincs ebben a mozdulatban gyilkolási szándék, nem jelentek rá veszélyt. Ez csupán düh, harag és szomorúság keveréke bennem.  

Qadir & Grace

Mondat, mondat után jön, amelyekre mindre csak bólogatással válaszolok, már-már úgy érezve magam, mint azok a bólogatós állatkák, amelyiket évekkel ezelőtt mindenki az autóba tett ki. Szerencsére hamar kimentek a divatból, főleg miután az emberek rájöttek, hogy az a szerencsétlen állat akkor is kitartóan bólogatott, mikor a tulajdonos csúnya baleset után, meghalt. Igazán reménykedek abban, hogy az én sorsom nem ez lesz. Nem fogok belekényszerülni egy olyan szituációba, amelyikben soha nem lesz választásom és mindenre csak igennel felelhetek, miközben mindenki elhullik és meghal körülöttem. Mert csak most jövök rá arra is, hogy ezzel az alkuval mennyivel meglehetetlenítem a magánéletem is. Ha hívnak, mennem kell, pontosan úgy ahogyan a férfi is mondta. Ez talán nem lesz olyan könnyű, mint azt én először gondolnám. Mindig készenlétben kell majd állnom, nem lesz mese. Talán ha szerencsém van, idővel, ha már a bizalom felépült kettőnk között, lesz alkalmam "szívességeket" kérni, de kétlem, hogy ez a közeljövőben jönne el.  Nem félek attól, hogy gyógyítanom kell. Szeretem amit csinálok, de... ez más lesz.
- Rendben. Ezt muszáj volt hallanom ahhoz, hogy döntést tudjak hozni. - Válaszolom, miközben azért kíváncsi lettem, hogy mit ért következmény alatt. Azonnal lelő? Vagy először figyelmeztetést kapok? Mi van ha csak ők - nem hozzáértők - gondolják, úgy, hogy megmenthető lett volna a sérült? Persze ez már csak túlgondolás, nyilvánvalóan megnyugtat a válasza, levesz rólam néhány jókora súlyt. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy nem is értette félre a kérdésem. Tudta, hogy mire gondolok. Éppen úgy ahogyan korábban a hátbaszúrós kijelentésnél is. Ha apámmal megteszi, nincs garancia arra, hogy velem nem fogja. Őszintén fogalmam sincs, hogy miért szúrja hátba Alexandert... miattam. Persze, van pár értékes információ a kezemben és esélyesen ki tudok venni pár nem túl komplikált golyót, meg be tudok kötni pár sebet... De valóban értékesebb vagyok? Amikor belekezdtem ebbe, tényleg nem gondoltam volna, hogy eljutunk az alkuig. Mégis egyre jobban közeledünk.
- Köszönöm. - Hálálkodok akárcsak egy idióta, csak mert nem tervez elvenni tőlem mindent. Magam sem értem miért köszönöm ezt meg neki. Talán mert nem szeretnék ez a rohadt hosszú nap után még ezzel is törődni. Már előre tudom, látom, hogy nyugalomra lesz majd szükségem. Nem követem figyelemmel ahogyan kipakolják a táskám, jobb ha nem látom, már így is bőven kiszolgáltatva érzem magam. Nem jó érzés, de tudom, hogy hamarosan vége lesz.
A férfi arcát és tekintetét vizsgálva néha úgy tűnik, mintha ő maga sem akarná, hogy belemenjek az alkuba. Ennyire rossz üzletet hoznék, hogy még ő is sajnál érte? Vagy ő nem lenne biztos abban, hogy megéri neki elveszíteni apámat? Nem biztos a képességeimben? Nem tudom mit látok az arcán, de semmiképp sem segít a döntéshozásban, végül mégis sikerül választ adnom. Azt hittem, hogy amikor kiejtem a szót, megkönnyebbülök. Ám nem így lett. Szörnyen érzem magam, hiszen ezzel az egyetlen szóval belőlem is gyilkos lett. Együtt tudok ezzel élni? Megéri? Nem tudom. Ezt az is bizonyítja, hogy nem csattanok ki az örömtől, még egy mosolyt sem sikerül elengednem, a tekintetem még mindig viharos, az érzelmek csak úgy cikáznak bennem és legszívesebben már páros lábbal rúgnám ki mindannyiukat, hogy aztán végre megengedhessem magamnak, hogy összetörjek, még ha csak egy éjszaka erejéig is. Ugyanakkor nem teszem. Nem mintha merném. Mikor a férfi kezét nyújtja, nem habozok túl sokáig, értem, hogy mire vár, így aztán hamar állok is fel, hogy végül egy kézfogással pecsételjük meg a sorsom. Egy halvány és igencsak vérszegény mosolyt engedek el, de az sem tart sokáig. Nyilvánvaló lehet számára, hogy egyelőre még nem vagyok biztos, hogy jól döntöttem. Ténylegesen az ördöggel üzleteltem. Viselnem kell hát a következményeket is. Ugyanakkor mindennek ellenére, érzékelem, hogy végül megadja nekem az egyenrangúság esélyét, még ha csak erre az egy pillanatra is. Érezteti velem, hogy ez az én döntésem volt, nem lettem belekényszerítve, mint korábban minden másba. Hálás vagyok érte, hogy végül legalább ezt nem vette el tőlem, hiszen tudta milyen fontos ez számomra... még ha jól tudom is, hogy később nem leszek olyan boldog emiatt. De legalábbis lesznek olyan pillanatok, amelyikben azt fogom kívánni, bárcsak ő erőszakolt volna bele ebbe az egyezségbe.
- Minden kristálytiszta. - Válaszolok egy újabb bólintás kíséretében. A korábbihoz képest most hallgatag vagyok, nincs több kérdésem, ténylegesen csak azt akarom, hogy elmenjenek és vége legyen mindennek. Legalább mára. Már csak akkor pillantok a kezembe kapott névjegykártyára mikor az ajtó csukódik mögöttük én pedig egyedül maradok.
Qadir Abbar. Basszus... A felismerés szinte pofon vág. Eskü még a fájdalmat is érzem az arcomon. Nem mondom, hogy nem jöhettem volna rá erre, ha sikerült volna az egész puzzlet kiraknom, de most mégis felsóhajtok. Felsóhajtok, mert tudom, hogy ez sokkal rosszabbul is végződhetett volna és erre ő maga is rá fog jönni, amint belenéz a tőlem kapott - elvett - mappa tartalmába. Hiszen nem kevés volt benne róla is.

A névjegykártyát ugyan a kezembe fogom, de mégsem tárcsázom a számot. Még. Mert fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki, főleg nem anélkül, hogy azonnal a fülébe ordítanám: gyilkos. Mert tudom, hogy az. Talán nem tudom, de mindenképpen érzem. Az elmúlt napokban igyekeztem felkeresni Jack-et. A hívásaim nem találtak válaszra, az üzeneteimet még csak olvasásra sem méltatta. Gondoltam ezt először. Valahol talán megértettem, hiszen nem kis ijedelemben volt része. Aztán mikor már a második nap telik el bármiféle életjel nélkül, már kezdek aggódni. Nem érdekel, ha úgy dönt, hogy soha többé nem akar velem beszélni... De életjelet muszáj adnia. Ha nálam nem is, hát valaki másnál. És bár jól tudom, hogy az a bizonyos egyezség után nekem már semmi keresnivalóm nem lenne egy újságíró otthonában, én mégis vállaltam a kockázatot és elmentem hozzá. Abban reménykedve, hogy nem tudom... talán csak bujkál. Nem így volt, a ház üresen állt. Így tehát a következő utam a munkahelyére vezetett, ahol kiderült, hogy immáron a harmadik napja ott sem járt és természetesen nem hívott senkit, nem jelentett beteget... semmi. Csak csend.
Idegesen viharzottam ki az épületből, olyan haraggal bennem, amilyet már nagyon rég nem éreztem. Legszívesebben felrobbantam volna. Mintha egy kést döftek volna a hátamba. Átvert. Tudta, hogy soha nem áldoztam volna fel Jack-et. Megölte. Tudom, érzem. Már csak arra van szükségem, hogy ezt az ő szájából hallhassam, az ő szavaival. Magam sem tudom, hogy az miben segítene, hiszen aligha tehetek ellene bármit is, de legalább tisztában lennék az igazsággal és a képébe dörgölhetem, hogy ő egy szörnyeteg. Biztosan meghatja majd...
A lakásom ajtaját hangos durranással csapom be magam mögött. Az egész ház beleremegett. - Kurva élet! - Kiáltom el magam, majd a konyhapulthoz megyek és mérgemben bele is boxolok abba. Ami után fájdalmasan szisszenek fel, mégsem törődök a fájdalommal, nem állok meg, megragadom az ott tétlenkedő poharat és a falhoz vágom azt. - Bassza meg! - A  mellette lévő piszkos tányért is utána repítem, majd pedig a többi ott heverő magam elől. Legszívesebben mindent szétszúznék... Talán az arcát is ha most itt lenne. Úgy vetem le magam a fotelbe, akárcsak egy rongybaba. Természetesen nem abba a fotelbe. Ahhoz nem nyúltam az a bizonyos este óta. Tulajdonképpen nem sok mindenhez nyúltam. Nem vitt rá a lélek. Azóta semmire sem visz rá a lélek, legfeljebb a saját sebeim nyalogatására. Mégsem akar jobb lenni, sőt. Ahelyett, hogy jobban érezném magam, minden egyes nappal csak rosszabb és rosszabb lesz. A lakásom már napok óta fest úgy, akárcsak egy háborús övezet lenne és néhány bomba robbant volna itt. Ez pedig nagyban tükrözi jelenlegi lelkiállapotomat. Úgy érzem bennem is bomba robbant. És nem elég, hogy a saját döntéseim következményével meg kell tanulnom most együttélni, hogy tulajdonképpen aláírtam a családom egy részének kivégzését, hogy eladtam a lelkem egy olyan embernek, aki nyilvánvalóan mindent úgy tesz ahogy neki jó. Őt nem érdekelte Jack. Pedig ártatlan volt, ellentétben apámmal... vagy velem. Már csak az a kérdés, hogy akkor én miért érdekeltem? Igyekszem elterelni a figyelmem és néhány mély levegőt venni. Levegőt be, levegőt ki. Elismétlem ezt a cselekvést még néhányszor, kényszerítem magam arra, hogy lenyugodjak, hogy egy nyugodtabb hangnemet tudjak megütni amikor végre tárcsázom a számot... kisebb-nagyobb sikerrel.
- Itt Grace. - Semmi köszönés, semmi jópofizás, a korábban tőlem már talán megszokott diplomatikus és tisztelettudó beszédnek és hangnemnek most nyoma sincs, holott tényleg próbálkozom. Hát még milyen lennék ha nem próbálkoznék? Legalább nem kiabálok vele. Pedig szívesen tenném. Érezheti, sőt tudhatja, hogy gond van. Pontosan úgy ahogyan én is érzem és tudom, hogy megölte Jacket, anélkül, hogy kimondta volna. - Beszélnünk kell!  Mihamarabb! - Nem magyarázom neki, hiszen még most is fülemben cseng a figyelmeztetése. Megértettem, semmi kompromittáló beszélgetés ezen a számon. És bár majd szétvet az ideg és forr bennem a harag, az eszemet még nem veszítettem el. Nem akarok én is meghalni. Bár lehet jobb lenne. A telefonba nem mondok többet. Csak némán szuszogok, ami jelenleg talán jobban hasonlít egy veszett kutyára, mint emberre. Nem hiszem, hogy többet kell mondanom. Egészen biztos vagyok abban, hogy érteni fogja miért hívom. Főleg ha ténylegesen megölte Jacket. Tudja, hogy tudom. Ő sem ostoba.

Qadir & Grace