Qadir & Grace

**Grace O'Connell**

"There is no greater thrill than the hunt; but the most dangerous game is the one where the hunter becomes the hunted."

Mondat, mondat után jön, amelyekre mindre csak bólogatással válaszolok, már-már úgy érezve magam, mint azok a bólogatós állatkák, amelyiket évekkel ezelőtt mindenki az autóba tett ki. Szerencsére hamar kimentek a divatból, főleg miután az emberek rájöttek, hogy az a szerencsétlen állat akkor is kitartóan bólogatott, mikor a tulajdonos csúnya baleset után, meghalt. Igazán reménykedek abban, hogy az én sorsom nem ez lesz. Nem fogok belekényszerülni egy olyan szituációba, amelyikben soha nem lesz választásom és mindenre csak igennel felelhetek, miközben mindenki elhullik és meghal körülöttem. Mert csak most jövök rá arra is, hogy ezzel az alkuval mennyivel meglehetetlenítem a magánéletem is. Ha hívnak, mennem kell, pontosan úgy ahogyan a férfi is mondta. Ez talán nem lesz olyan könnyű, mint azt én először gondolnám. Mindig készenlétben kell majd állnom, nem lesz mese. Talán ha szerencsém van, idővel, ha már a bizalom felépült kettőnk között, lesz alkalmam "szívességeket" kérni, de kétlem, hogy ez a közeljövőben jönne el. Nem félek attól, hogy gyógyítanom kell. Szeretem amit csinálok, de... ez más lesz.
- Rendben. Ezt muszáj volt hallanom ahhoz, hogy döntést tudjak hozni. - Válaszolom, miközben azért kíváncsi lettem, hogy mit ért következmény alatt. Azonnal lelő? Vagy először figyelmeztetést kapok? Mi van ha csak ők - nem hozzáértők - gondolják, úgy, hogy megmenthető lett volna a sérült? Persze ez már csak túlgondolás, nyilvánvalóan megnyugtat a válasza, levesz rólam néhány jókora súlyt. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy nem is értette félre a kérdésem. Tudta, hogy mire gondolok. Éppen úgy ahogyan korábban a hátbaszúrós kijelentésnél is. Ha apámmal megteszi, nincs garancia arra, hogy velem nem fogja. Őszintén fogalmam sincs, hogy miért szúrja hátba Alexandert... miattam. Persze, van pár értékes információ a kezemben és esélyesen ki tudok venni pár nem túl komplikált golyót, meg be tudok kötni pár sebet... De valóban értékesebb vagyok? Amikor belekezdtem ebbe, tényleg nem gondoltam volna, hogy eljutunk az alkuig. Mégis egyre jobban közeledünk.
- Köszönöm. - Hálálkodok akárcsak egy idióta, csak mert nem tervez elvenni tőlem mindent. Magam sem értem miért köszönöm ezt meg neki. Talán mert nem szeretnék ez a rohadt hosszú nap után még ezzel is törődni. Már előre tudom, látom, hogy nyugalomra lesz majd szükségem. Nem követem figyelemmel ahogyan kipakolják a táskám, jobb ha nem látom, már így is bőven kiszolgáltatva érzem magam. Nem jó érzés, de tudom, hogy hamarosan vége lesz.
A férfi arcát és tekintetét vizsgálva néha úgy tűnik, mintha ő maga sem akarná, hogy belemenjek az alkuba. Ennyire rossz üzletet hoznék, hogy még ő is sajnál érte? Vagy ő nem lenne biztos abban, hogy megéri neki elveszíteni apámat? Nem biztos a képességeimben? Nem tudom mit látok az arcán, de semmiképp sem segít a döntéshozásban, végül mégis sikerül választ adnom. Azt hittem, hogy amikor kiejtem a szót, megkönnyebbülök. Ám nem így lett. Szörnyen érzem magam, hiszen ezzel az egyetlen szóval belőlem is gyilkos lett. Együtt tudok ezzel élni? Megéri? Nem tudom. Ezt az is bizonyítja, hogy nem csattanok ki az örömtől, még egy mosolyt sem sikerül elengednem, a tekintetem még mindig viharos, az érzelmek csak úgy cikáznak bennem és legszívesebben már páros lábbal rúgnám ki mindannyiukat, hogy aztán végre megengedhessem magamnak, hogy összetörjek, még ha csak egy éjszaka erejéig is. Ugyanakkor nem teszem. Nem mintha merném. Mikor a férfi kezét nyújtja, nem habozok túl sokáig, értem, hogy mire vár, így aztán hamar állok is fel, hogy végül egy kézfogással pecsételjük meg a sorsom. Egy halvány és igencsak vérszegény mosolyt engedek el, de az sem tart sokáig. Nyilvánvaló lehet számára, hogy egyelőre még nem vagyok biztos, hogy jól döntöttem. Ténylegesen az ördöggel üzleteltem. Viselnem kell hát a következményeket is. Ugyanakkor mindennek ellenére, érzékelem, hogy végül megadja nekem az egyenrangúság esélyét, még ha csak erre az egy pillanatra is. Érezteti velem, hogy ez az én döntésem volt, nem lettem belekényszerítve, mint korábban minden másba. Hálás vagyok érte, hogy végül legalább ezt nem vette el tőlem, hiszen tudta milyen fontos ez számomra... még ha jól tudom is, hogy később nem leszek olyan boldog emiatt. De legalábbis lesznek olyan pillanatok, amelyikben azt fogom kívánni, bárcsak ő erőszakolt volna bele ebbe az egyezségbe.
- Minden kristálytiszta. - Válaszolok egy újabb bólintás kíséretében. A korábbihoz képest most hallgatag vagyok, nincs több kérdésem, ténylegesen csak azt akarom, hogy elmenjenek és vége legyen mindennek. Legalább mára. Már csak akkor pillantok a kezembe kapott névjegykártyára mikor az ajtó csukódik mögöttük én pedig egyedül maradok.
Qadir Abbar. Basszus... A felismerés szinte pofon vág. Eskü még a fájdalmat is érzem az arcomon. Nem mondom, hogy nem jöhettem volna rá erre, ha sikerült volna az egész puzzlet kiraknom, de most mégis felsóhajtok. Felsóhajtok, mert tudom, hogy ez sokkal rosszabbul is végződhetett volna és erre ő maga is rá fog jönni, amint belenéz a tőlem kapott - elvett - mappa tartalmába. Hiszen nem kevés volt benne róla is.

***

A névjegykártyát ugyan a kezembe fogom, de mégsem tárcsázom a számot. Még. Mert fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki, főleg nem anélkül, hogy azonnal a fülébe ordítanám: gyilkos. Mert tudom, hogy az. Talán nem tudom, de mindenképpen érzem. Az elmúlt napokban igyekeztem felkeresni Jack-et. A hívásaim nem találtak válaszra, az üzeneteimet még csak olvasásra sem méltatta. Gondoltam ezt először. Valahol talán megértettem, hiszen nem kis ijedelemben volt része. Aztán mikor már a második nap telik el bármiféle életjel nélkül, már kezdek aggódni. Nem érdekel, ha úgy dönt, hogy soha többé nem akar velem beszélni... De életjelet muszáj adnia. Ha nálam nem is, hát valaki másnál. És bár jól tudom, hogy az a bizonyos egyezség után nekem már semmi keresnivalóm nem lenne egy újságíró otthonában, én mégis vállaltam a kockázatot és elmentem hozzá. Abban reménykedve, hogy nem tudom... talán csak bujkál. Nem így volt, a ház üresen állt. Így tehát a következő utam a munkahelyére vezetett, ahol kiderült, hogy immáron a harmadik napja ott sem járt és természetesen nem hívott senkit, nem jelentett beteget... semmi. Csak csend.
Idegesen viharzottam ki az épületből, olyan haraggal bennem, amilyet már nagyon rég nem éreztem. Legszívesebben felrobbantam volna. Mintha egy kést döftek volna a hátamba. Átvert. Tudta, hogy soha nem áldoztam volna fel Jack-et. Megölte. Tudom, érzem. Már csak arra van szükségem, hogy ezt az ő szájából hallhassam, az ő szavaival. Magam sem tudom, hogy az miben segítene, hiszen aligha tehetek ellene bármit is, de legalább tisztában lennék az igazsággal és a képébe dörgölhetem, hogy ő egy szörnyeteg. Biztosan meghatja majd...
A lakásom ajtaját hangos durranással csapom be magam mögött. Az egész ház beleremegett. - Kurva élet! - Kiáltom el magam, majd a konyhapulthoz megyek és mérgemben bele is boxolok abba. Ami után fájdalmasan szisszenek fel, mégsem törődök a fájdalommal, nem állok meg, megragadom az ott tétlenkedő poharat és a falhoz vágom azt. - Bassza meg! - A mellette lévő piszkos tányért is utána repítem, majd pedig a többi ott heverő magam elől. Legszívesebben mindent szétszúznék... Talán az arcát is ha most itt lenne. Úgy vetem le magam a fotelbe, akárcsak egy rongybaba. Természetesen nem abba a fotelbe. Ahhoz nem nyúltam az a bizonyos este óta. Tulajdonképpen nem sok mindenhez nyúltam. Nem vitt rá a lélek. Azóta semmire sem visz rá a lélek, legfeljebb a saját sebeim nyalogatására. Mégsem akar jobb lenni, sőt. Ahelyett, hogy jobban érezném magam, minden egyes nappal csak rosszabb és rosszabb lesz. A lakásom már napok óta fest úgy, akárcsak egy háborús övezet lenne és néhány bomba robbant volna itt. Ez pedig nagyban tükrözi jelenlegi lelkiállapotomat. Úgy érzem bennem is bomba robbant. És nem elég, hogy a saját döntéseim következményével meg kell tanulnom most együttélni, hogy tulajdonképpen aláírtam a családom egy részének kivégzését, hogy eladtam a lelkem egy olyan embernek, aki nyilvánvalóan mindent úgy tesz ahogy neki jó. Őt nem érdekelte Jack. Pedig ártatlan volt, ellentétben apámmal... vagy velem. Már csak az a kérdés, hogy akkor én miért érdekeltem? Igyekszem elterelni a figyelmem és néhány mély levegőt venni. Levegőt be, levegőt ki. Elismétlem ezt a cselekvést még néhányszor, kényszerítem magam arra, hogy lenyugodjak, hogy egy nyugodtabb hangnemet tudjak megütni amikor végre tárcsázom a számot... kisebb-nagyobb sikerrel.
- Itt Grace. - Semmi köszönés, semmi jópofizás, a korábban tőlem már talán megszokott diplomatikus és tisztelettudó beszédnek és hangnemnek most nyoma sincs, holott tényleg próbálkozom. Hát még milyen lennék ha nem próbálkoznék? Legalább nem kiabálok vele. Pedig szívesen tenném. Érezheti, sőt tudhatja, hogy gond van. Pontosan úgy ahogyan én is érzem és tudom, hogy megölte Jacket, anélkül, hogy kimondta volna. - Beszélnünk kell! Mihamarabb! - Nem magyarázom neki, hiszen még most is fülemben cseng a figyelmeztetése. Megértettem, semmi kompromittáló beszélgetés ezen a számon. És bár majd szétvet az ideg és forr bennem a harag, az eszemet még nem veszítettem el. Nem akarok én is meghalni. Bár lehet jobb lenne. A telefonba nem mondok többet. Csak némán szuszogok, ami jelenleg talán jobban hasonlít egy veszett kutyára, mint emberre. Nem hiszem, hogy többet kell mondanom. Egészen biztos vagyok abban, hogy érteni fogja miért hívom. Főleg ha ténylegesen megölte Jacket. Tudja, hogy tudom. Ő sem ostoba.

Qadir & Grace

BEE

**Qadir Abbar**

A beszélgetés vége felé közeledve Qadirnak nagyon vegyes érzései vannak. Kezdi azt érezni, hogy Grace vagy már most megbánta az alkut (de akkor minek ment bele?), vagy egyszerűen elfáradt az érzésekben, a félelemben és a tárgyalásban. Ez egyáltalán nem lenne Qadir számára meglepő, hiszen ő is érzi a bőrén, hogy mennyire fárasztó tud lenni, ő is legyakrabban akkor fárad el igazán, amikor a vállalatának ügyeiért kell kiállnia és egyeztetéseket lebonyolítania hosszú órákon át.
Mindenesetre kezet fognak és amennyire tőle telik, érezteti Grace-szel, hogy ez maximálisan az ő döntése, olyannyira, hogy Qadir eleve más szándékkal lépett be az ajtón és más végeredménnyel akart is volna távozni. Egy ennél Grace számára sokkal barátibb megoldással.
Persze hazugság lenne azt állítani, hogy ezután minden remek lesz. Már csak azért is sejti, hogy lesz még gondja Grace-szel, mivel politikus családból származik és velük azért mindig vannak gondok, ennek megfelelően máshogy is kell hozzájuk állnia Qadirnak. Hazafelé menet Brooklynból elgondolkozik azon, hogy miként kezelje a nőt, hova tegye őt fejben, de mire leáll a kocsi motorja, addig nagyjából megszületik fejében a válasz. Egyelőre úgy fog vele viselkedni, mint az ügyvédjeivel, akiket lényegében aranytálcán hordoz, annyira vigyáz rájuk. A többit pedig majd kialakítja az élet, pontosabban maga Grace a saját viselkedésével.

Az otthonában nézi végig a mappa tartalmát, elszöszöl vele majdnem egy órát is már jócskán az éjszakába nyúlóan, de minden betűt elolvas. Egészen lesokkolja, hogy mennyi mindent össze tudott gyűjteni Grace. Egy majdnem teljes korrupt politikusokból álló listát hozott létre, néhol tényleg olyan bizonyítékokkal, amik ellen Qadir a legjobb ügyvédjével sem tudna védekezni. Végigfut hátán a hideg, nem is egyszer, de talán a legjobban akkor dermed le, mikor Arya apját fedi fel a következő papírlap. Tudja, hogy egy helyen dolgoznak, talán ismerik is egymást, ezt a baljós esze valamiért egészen biztosan ki meri jelenteni, melytől felfordul a gyomra és néhány pillanat erejéig le kell raknia a lapot, hogy megdörzsölje az arcát. Olyan már előfordult, hogy egy új, még nem teljesen megbízható tag veszélyesen közeli információkat tudott Qadirról, de hogy Aryaról tudtak volna bármit, az még nem. Lényegében Marcosék sem tudnak a főorvosnőről és a köztük lévő tulajdonképpen baráti kapcsolatról, erre itt ez a Grace és most tört nyom Qadir bordái közé ezzel. Nem tudja, mitől fél jobban, hogy majd kikotyog valami féligazságot Aryanak Qadirról és a politikus kapcsolatairól, így elront mindent, vagy pedig Arya épségét veszélyeztetné azzal, hogy tud valamit róla, amit, ha más nem kívánatos személyek kiszednek Graceből, az súlyos következményekkel járna. Márpedig azt az érzést nem hajlandó elviselni Qadir, ha Arya miatta kerülne veszélybe. Ez a félelem annyira megrészegíti ott az íróasztalán ülve őt, hogy két másodperc erejéig még azon is elgondolkozik, hogy Gracet is meg kellene ölnie emiatt a mappa miatt, de aztán iszik egy kortyot a kitöltött whiskyből, aminek hidegsége szó szerint lehűti a felforrt agyát és visszarántja normális üzemállapotba. Nyilván nem fogja megölni Gracet, hiszen kell nekik, kell az embereinek. Meg amúgy is… csak egy naiv nő, aki rossz üzletet kötött.

A következő napokban azért figyeltette Gracet, nem feltűnően, nem is belemászva a magánéletébe, de tudni akarta, hogy mit művel, nemhogy a végén még Qadirnak akarna ártani, netán besétálna a rendőrségre. Öngyilkosság lenne a részéről, de mindenre gondolnia kell, mert nem ismeri még.
Megkapja az üzenetet, hogy Grace a halott újságíró lakásánál volt, ahogy azt is, hogy a szerkesztőségre is befáradt. Qadir tudja, hogy miért teszi mindezt, nyilván tudja, de úgy van vele, hogy nem számít, inkább ezt tegye Grace, mintsem zsaruk, vagy más politikusok társaságát élvezze. Így hát mikor cseng az üzleti telefonja, a kijelzőn a már előre elmentett Grace nevével és számával, nagyjából sejti, hogy miről lesz szó, mondjuk a stíluson még így is meglepődik.
- Szia, Grace! - köszön vissza neki kissé szebb modorral. - Egy óra körül tudok rád időt szakítani, ha ez megfelel - feleli pofátlanul nyugodt és magabiztos hangon, de ezen kívül érzelmek nem igazán lelhetők fel a szavaiban. Valóban a hajnali egy óra a leghamarabb időpont, amikor ráér és bár át tudná szervezni a napját, ha vészhelyzet lenne, de szeretné azt éreztetni Grace-szel, hogy nem hajlandó csettintésére ugrani még akkor sem, ha a nő hallhatóan ideges állapotban van. Ellenben hajlandó ma sem aludni, mint ahogy az elmúlt hónapban már krónikusan kevésszer adatik meg neki az értékelhető formában és ez bizony őt is megviseli. Ezután Qadir kinyomja a hívást függetlenül attól, hogy Grace akar-e valamit mondani neki, majd közel tíz perc múlva egy másik telefonszámról érkezik a nő telefonjára egy üzenet, melyben nem többet és nem kevesebbet talál, mint egy helyszínt az időponttal.

Hajnali egy óra előtt már a lakásra ér Qadir. Odafelé menet még beszáll mellé az autójába egy vékony, alacsony fiú, aki átad neki egy nagyobb borítékot, majd néhány utcával később ki is száll.
A Bronxban található téglaépület hangulata azért különbözik a Manhattan Belvárosában található üvegfalú felhőkarcolók világától, de most az ottani lakás tűnt kifizetődőnek, hogy Grace-szel beszéljen. Az szigetelt és kevésbé sűrűn lakott. Az utcafront és a lépcsőház önmagában elég régies, az épület körül sok autó parkol, melyek gazdái feltehetőleg alszanak.
A lakás az épülettel ellentétben egész modern, noha érezhetően vastagok a falak és nem túlságosan belakott. Leginkább a fekete, fehér és a rozsdabarna színek dominálnak, noha így a halvány világításban a fekete válik legdominánsabbá. Hiába húzta le Qadir a sötétítőt, szeretné, ha minél kevesebb fény szűrődne ki a lakásból, ezért nem vakítja el magát és a nappalinak kinéző helyet. Mikor Grace jelt ad, hogy megérkezik, Qadir telefonján ránéz a kamerafelvételre és miután meglátja Gracet, megnyom egy gombot a távirányítón, minek következtében az ajtózár három helyen is kattan egyet, így már semmi sem akadályozza meg Gracet, hogy lenyomja a kilincset.
Qadir egyedül van ezúttal. Ha baj lenne, a szomszédban van az egyik embere, úgyhogy gyorsan segítségére tudnának jönni, viszont maga ragaszkodott ahhoz, hogy négyszemközt beszéljenek. Egyik kezét zsebre dugja, míg szembenéz a nővel és tesz felé pár lépést, hogy a másik kezében szorongatott, alkoholt már csak egy ujjnyi mennyiségben tartalmazó poharat lehelyezze a jelenleg kettejük között található kisasztalra.
- Szia, gyere, foglalj helyet - hangzik belőle az úriember, noha most nem öltönyben van, hanem egyszerű farmernadrágban és egy bordó pólóban. Ebben a félhomályban sokkal jobban kirajzolódnak arcán az öregedés, vagy épp az életmódja adta stressz jelei, igaz, a póló alatt húzódó izomzata is.
Kitölt neki is némi whiskyt (újabban ez lett a kedvence), majd a saját poharát is újra tölti. Egyelőre igazodik Gracehez, ha a nő leül, ő helyet foglal vele szemben a fotelben, ha viszont állna inkább, akkor Qadir sem ül le. Nem kezd bele semmibe, felesleges, ráadásul kíváncsi, hogy Grace mivel áll elő, pontosabban inkább, hogy hogyan, végtére is, ő akarta ezt a találkozót.

-- Qadir & Grace

**Grace O'Connell**

"There is no greater thrill than the hunt; but the most dangerous game is the one where the hunter becomes the hunted."

A férfi hangja hallatán esküszöm még a szőr is feláll a hátamon. Ha pár nappal ezelőtt még lett is volna bennem bármilyen jó érzés a férfi irányába, vagy hála, vagy bármi... annak helyét most gyűlölet vette át. Olyan szintű gyűlölet, amit csak nagyon kevesek iránt éreztem az életem során. Képes lennék-e megölni őt? Talán? Gondolatban biztosan. Még szerencse, hogy az emberek nem képesek a gondolatukkal gyilkolni, akkor nyilván nem sokan lennénk már ezen a földön. Ugyanakkor tudom, hogy nem szegülhetek ellene. Már azzal is tisztában vagyok, hogy ki ő és... még ha haragos is vagyok, tudom, hogy le kell nyelnem a békát. Az már más kérdés, hogy számon fogom-e kérni és ha kell erőszakkal szedni ki belőle az igazságot. Válaszokat kell kapnom, különben megőrülök... beleőrülök. Tudnom kell, hogy miért tette, hiszen egyáltalán nem volt rá szüksége. Miért őt ölte meg, miközben én voltam a fő bűnös, ő csak... közvetítő lett volna. Arról nem is beszélve, hogy Jack fele annyival sem volt tisztában, mint amennyivel én, jelenleg is. Mert nem felejthessük el azt az aktát. Lehetséges, hogy elvitte magával, de a memóriámból nem tudja kitörölni. Már tudok róla. A tudás pedig talán az egyik legnagyobb hatalom a világon.
A telefonbeszélgetés után, ami igencsak rövidre sikeredett, nem tagadom, elgondolkozom, hogy melyik egy óráról is beszélünk. Mégsem kérdezek rá, ahhoz túlságosan haragos vagyok és jobbnak látom inkább nem megszólalni többet, különben félő lenne, hogy nem tudom a számat tartani. Egészen addig pörög az agyam a kérdésen, ameddig nem érkezik egy üzenet is a telefonomra. Fellélegzem. Őszintén kezdtem aggódni, hogy majdnem egy egész napot váratni fog. Az alvás miatt meg egyébként sem aggódnék, hiszen nem számítottam arra, hogy tudtam volna akár egy percet is pihenni. Tény, hogy nem sokat sikerült aludnom az elmúlt pár napban, ezt pedig a szemem alatti párnák is bizonyítják. Na meg valószínűleg az ingerültségem is részben ennek köszönhető.
Örülök, hogy címet is küld. Őszintén nem örültem volna annak ha ismételten ide jönne. Nem csak azért mert a legutóbbi találkozásunk mély nyomot hagyott bennem, de azért is, mert nyilván azt hinné, hogy máris megőrültem ha meglátná az otthonomban dúló vihart. Fene... még én is kezdem azt hinni, hogy megőrültem. Miközben jól tudom, hogy valójában csak egy jó alvásra lenne szükségem, talán egy kiadós étkezésre és arra, hogy ne legyen halott a barátom. Egyikben sem jeleskedtem az elmúlt napokban. Nem mintha rajtam múlt volna. És bár nagyon próbálom magam összeszedni, mégis átkozottul nehezemre esik, főleg a hétköznapi teendők mellett, amiket muszáj elvégeznem, hogy ne keltsek feltűnést. Elmenni munkába, majd úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, talán a legnehezebb feladat a világon. Úgy mosolyogni emberekre, hogy közben legszívesebben megfojtanék mindenkit. Még ha csak képletesen is.
- Bassza meg! - Kiáltom el magam ismét, mintha már mást mondani sem tudnék, majd a telefonomat is földhöz vágom. Csak hosszú percekkel később ellenőrzöm le a készüléket, hogy még egyben van-e. Ezúttal megúszta... aránylag. Azt nem mondanám, hogy karcolás nélkül.
A következő néhány óra talán életem leghosszabb néhány órája lehetett. Az ember azt gondolná, hogy sikerült magamat lenyugtatni ennyi idő alatt, talán ez volt Qadir célja is a várakoztatásommal, mert rohadtul nem hiszem el, hogy ez lett volna az egyetlen megfelelő időpontja számára. Mindenesetre... nem. Nem nyugodtam meg. Sőt! Sokkal inkább jobban felhergeltem magam. Ne hagyj egy majdhogynem szétrobbanó embert, egymagában ücsörögni a lakásában órákon át. Hol a sírás kerülget, hol pedig a törni-zúzni vágyás. Nem tudom irányítani a bennem tomboló dühöt és szomorúságot, amik együttesen túlságosan erős párost alkotnak.
Végül mikor elérkezik az idő, a beszámíthatatlanságomnak köszönhetően jobbnak látom a taxi ötletét. Nem vagyok benne biztos, hogy épségben meg tudnék-e érkezni a helyszínre amit Qadir küldött át nekem, vagy két utca után egy villanypózna tetején kötnék ki. Első ránézésre átlagosan nézek ki. Másodikra... cseppet sem. Ha az ember jobban megfigyel, valójában tökéletesen láthatja a mentális állapotom, ami most sokkal rosszabb, mint néhány nappal ezelőtt. Akkor még erős voltam, tartottam magam, maszkot vettem fel, de most? Most semmit sem leplezek. Nem is tudnék.
A helyszínre érkezve nyugtalanul várok. Próbálom magam emlékeztetni, hogy ki is ő valójában és mennyire össze kellene szednem magam mielőtt farkasszemet nézek vele, hogy aztán egy sokkal nyugodtabb hangnemet tudjak megütni. Ennek ellenére ez a gondolat egy pillanat alatt száll ki a fejemből mikor megpillantom a férfit. Egy szempillantás alatt forr fel ismételten az agyam, remegni kezdek, minden porcikám... ezúttal a bennem lakozó visszafojtott düh és harag miatt, félelem egy szál sem maradt bennem. Aztán esélyesen búcsút intve az életemnek, úgy rontok neki a férfinak, akárcsak egy vadmacska.
- Foglaljak helyet?! - Mordulok fel cseppet sem kedvesen, jóval hangosabban, mint azt normális esetben megengedtem volna magamnak vele szemben. Aztán ahogyan közelebb kerülök hozzá, természetesen gondolkodás nélkül egy mozdulattal lököm ki kezéből poharat. Komolyan azt gondolta, hogy barátságos iszogatásban lesz része velem? Még jó, hogy ma már elég jól belejöttem a törés-zúzásba, aztán pedig ugyanezzel a lendülettel keverek is le neki egy pofont. - Mármint az előtt, vagy az után, hogy bevallja: Megölte a barátomat?! - Nem kevergetem a forró kását, azonnal bele a közepébe és ezúttal viszont már kiabálok vele. Még csak meg sem próbálom magam visszafogni. A kezeim ökölbe szorulnak, olyan erősen, hogy szinte érzem ahogyan körmeim saját bőrömbe fúródnak, de még ez sem érdekel. - Miért!? - Mordulok rá ismételten, miközben ezúttal ökölbe szorított kezeimmel, hacsak nem akadályozza meg, egy igencsak nőies mozdulattal mellkasába vágok, ám ebbe a mozdulatba mégis beleadva az összes erőmet. Talán többet is, mint amire számított tőlem. - Nem kellett volna! A kurva életbe mégis mit gondolt? - És ugyan kezet emelek rá, mégsincs ebben a mozdulatban gyilkolási szándék, nem jelentek rá veszélyt. Ez csupán düh, harag és szomorúság keveréke bennem.

Qadir & Grace

BEE

**Qadir Abbar**

Tudja ő, hogy Grace milyen állapotban rakja le a telefont és reméli, hogy lenyugszik a találkozásuk idejéig és képes lesz normálisan kommunikálni. Ha már ilyen korán megejtik az újbóli találkozást, akkor szól is az informatikusának (az egyiknek), hogy sürgősen készítse el a Grace-nek szánt titkosított telefonszámot, amit a jelenlegi mellett kell majd használnia és bár nem sok ideje van a srácnak mindent elvégezni, de hajnali fél egy óra tájékán mégis sikeresen kézhez kapja Qadir a fontos eszközöket.
Ez a boríték jelenleg ott pihen a nappali közepén elhelyezett dohányzóasztalon, amire aztán Qadir üres pohara is kerül, míg újra tölti az alkoholt. Látja Grace szemeiben a dühöt, sőt, azt kell mondja, egészen megviselten is néz ki a nő és van egy sejtése, hogy ez mi miatt lehet. Lényegében miatta, de ezt a vádat azért előre elutasítja.
Épp kezébe veszi újratöltött poharát és felegyenesedik Grace felmordulására felpillant rá és figyeli, ahogy a nő megindul felé. Izmai reflexből feszülnek be az agresszív közeledésre, de mégis meglepődik azon, hogy a vártnál közelebb mer lépni hozzá és egy váratlan mozdulattal kilöki kezéből a poharat. Egy pillanat erejéig a földre hulló és ott szilánkosra törő pohár után les, hallja a csörömpölő hangokat fülében és látja a szőnyegen szétterülő alkoholt a jégkockákat. Alig tud hinni szemeinek, ebből adódóan kijózanítóan fájdalmasan éri arcát a csattanás. Sokkolja a pofon. Nem a fájdalom, persze nem esik neki jól, de ennél sokkal nagyobb fájdalmakat is elszenvedett már, sokkal inkább az, hogy Grace ezt meg merte vele tenni.
Nem szólal meg, kínos csend ül a lakásra, amit végül Grace újabb számon késő hangja zeng be és erre már Qadir is felfogja a történeteket, eddigre már az ő pulzusa is ugrásszerűen szökik az egekbe.
A védekező ösztönei csettintésre kapcsolnak be. Régebben annyiszor akarták megverni, megkínozni, hogy azok a félelmei és emlékképei még mindig nem halványultak el sem fejében, sem izomzatában, így ahogy újból lendülnek Grace öklei, Qadir reflexből emeli fel kezeit, hogy a rendkívül szemtelen nő ne tudja elérni mellkasát. Elkapja és megragadja Grace csuklóit, majd erősen szorítja meg azokat. Ezúttal nem finomkodik vele, elvégre az úriemberséget az előbbi tettével elég gyorsan kiölte belőle Grace. Szikráció szemeivel farkasszemet néz a nővel, így eltelik pár pillanat, míg mindketten felfogják, hogy mi történt, aztán függetlenül attól, hogy Grace megijed, vagy valahogy menekülni próbálna, a másodperc tört része alatt tenyerének külső élével, visszakézből lekever neki egyet, nem kis erővel. El is engedi közben, hogy ha a lendület viszi a nőt, akkor távolodjon is el tőle jó gyorsan, mielőtt újra csillapítani akarná a benne kirobbant haragot egy újabb ütéssel.
Ahogy ismételten nagyobb távolság lesz köztük mint egy lépés, Qadir még mindig lángoló tekintettel figyeli a nő arcát, de vesz néhány levegővételt, hogy valahogy lenyugtassa magát annyira, hogy ne veszítsen el egyből mindent, beleértve az orvost és az alkut is.
- Jobb lett volna az előtt, nem gondolod? - kéri számon és bár idegesítően nyugodt a hangja, a harag azért rekedtség és a mély hanglejtés formájában megmutatkozik rajta. Megmozgatja ujjait, mert még az ő keze is belesajgott ebbe az ütésbe. - Nem gondolod, Grace, hogy bizonyára le kell volna ülnöd mielőtt a szemedbe mondanám, hogy megöltem a barátodat? - Ezúttal ő kezd közeledni felé és el sem engedi a tekintetét. Mit képzel? Hogy majd beleszól és számonkérheti Qadirt a tetteiről? Ezzel a viselkedésével csak magára is veszélyt hoz, a halottat már nem fogja megmenteni vele. Persze, feltételezi, hogy Grace kérdése sokkal inkább egyfajta remény volt. Hogy ugye, ugye nem ölte meg?
De. Megölte.
Most ő lép Grace elé, hallva újabb pofátlan kérdését megragadja nyakát. Nem fuldokolóan szorosan, de azért nem is épp erőtlenül.
- Tisztázzunk valamit! - húzza közelebb magához a nő arcát a nyakánál fogva. - Nem az a valaki vagyok, akivel ezt megteheted. Világos? - folytatja már-már suttogó hangon, majd az utolsó szóra elüvölti magát, hogy ne csak fizikailag, hanem mentálisan is ráijesszen Gracere. Eredetileg úgy akart volna rá vigyázni, mint legbecsesebb értékeire, de ezek után hamar átírta a jövőjét Grace. De mondjuk úgy, ötven-ötven, Gracetől benyelt egy pofont, aminek következtében Qadir is megmutatta neki, hogy milyen érzés, mikor kis híján elveszti az eszméletét. És akkor most legyen vége. Most legyen!
Ezt követően nyakánál elkezdi a kanapé felé terelni és ha a nő nem ért a szép szóból, akkor belelöki, részben azért, hogy a dohányzóasztal miatt kevésbé legyen lehetősége szabadon mozogni és esetlegesen újra megindulni Qadir felé.
- Néztél már tükörbe az elmúlt napokban? - Ezúttal hangereje normális, de korántsem nyugodt. - Egy szóval sem mondtam se előtte, se utána, hogy mi lesz Jack sorsa. Kötöttünk egy alkut. Felsoroltam a pontokat, amik alapján kezet fogtunk. - Emlékszik? - Mindent számonkérhetsz rajtam, amit akkor megígértem neked, de mást nem! - Bizonyára érti már, hogy mire akar utalni, de biztos, ami biztos, Qadir elmondja érthetően is. - Én nem raktam bele a szerződésünk pontjai közé, hogy élve hagyom Jacket és te sem kérted, hogy tegyük bele, pedig megtehetted volna. Mondd csak, megfeledkeztél volna róla? Azokban a perceken, amikor annyira meg akartad menteni a húgodat, miért nem volt ennyire fontos neked Jack élete? - Nézzen hát tükörbe. Milyen naiv! Megmenthette volna őt Grace. A „de én azt hittem, hogy…” esetének igencsak fájdalmas tanulsága ez most neki. Vagyis jelenleg ezzel a teherrel bünteti Qadir, leginkább a pofonért, hiszen nyilvánvalóan sosem létezett ilyen opció, mert Qadir mindenképpen megölte volna a férfit és nem ment volna bele egy ilyen egyezségbe. De ez most mellékes. Ez még Gracet nem tisztítja meg a sarától. Szó mi szó, ha rákérdezett volna akkor, hogy mi lesz Jack-kel, akkor Qadir megmondta volna és ha nincs alku, akár még rendőrségre is mehetne Grace a Qadirtól szerzett információkkal. Ilyen módon, a döntése után mi jogból mer így beszélni vele? A főnökével? Örülhet, hogy ennyivel megúszta.

-- Qadir & Grace

**Grace O'Connell**

"There is no greater thrill than the hunt; but the most dangerous game is the one where the hunter becomes the hunted."

Nem tudom, hogy mire számítottam mikor berontottam ide. Őszintén nem tudom, hogy mire számítottam, mikor lekevertem egy pofont olyasvalakinek, mint amilyen Qadir is. Sőt, ha jobban belegondolok, azt sem tudom, hogy egyáltalán mit akartam elérni ezzel az egésszel. Kétségtelen, hogy dühből reagáltam, hagytam magam elragadtatni, nem láttam ki az a bizonyos köd alól, ami letelepedett rám. Csak akkor kezd el motoszkálni bennem annak gondolata, hogy esetlegesen hibát követek el, mikor már Qadir a kezeimet megragadva néz velem farkasszemet. Az az a pillanat. Amikor meglátom a tekintetét és szinte azonnal rájövök, hogy ebből baj lesz. Amíg csak egymást bámuljuk és értelmezzük a történteket. Nem tart ugyan sokáig, de éppen elég ahhoz, hogy a riadalom már ott ébredezzen bennem. A szélcsend egy óriási vihar előtt.
És már-már számítok az ütésre, szemem sarkából látom is, hogy lendül a keze, mégsem vagyok elég gyors ahhoz, hogy kitérjek előle. Fájdalmamban és egyben meglepődöttségemben felnyekkenek az ütésre, aztán hátra is tántorodom, majd pedig az egyensúlyérzékemből teljesen kibillentve, el is esem. Nem szólalok meg. Csak meredek rá mérgesen, a tekintetem szinte villámokat szór, mintha nem épp ugyanezt tettem volna én is vele… talán kicsivel gyengébben. Ugyanakkor még ha a dühöm nem is csillapodik, mégis józanító hatással van rám az ütés. Legalább abból a szempontból, hogy rájöjjek, rohadtul meggondolatlan volt. A kérdésére nem válaszolok. Sőt, szemmel láthatóan ajkamba harapok, mielőtt még olyasmit mondanék, amit aztán még jobban megbánnék. Pedig szívesen mondanám meg neki, hogy mit is gondolok róla jelenleg. Hogy képes csak így az arcomba köpni azokat a szavakat? Semmi megbánás. Abszolút semmi lelkiismeret nélkül. A szavai fájnak, talán sokkal jobban is, mint a pofon. Haragosan nézek fel rá a földről, ügyelve arra, hogy most ne szóljak vissza, már így is érzem, hogy túllőttem a célon és az a félelem amiről korábban annyira megfeledkeztem, most visszatér. Épp ugyanolyan ködként telepszik le rám, mint ahogyan a haragom is. Egymásba folyik a kettő. Jobbik kezemet az arcomhoz emelem, megdörzsölöm vele azt, fájdalmasan húzom el a szám. Tudom, hogy ennek még nyoma marad.
Ahogy a férfi megindul felém, én ugyanazzal a lendülettel kelek végül fel a földről, majd pedig kezdenék is elhátrálni tőle, de nem jutok egy-két lépésnél tovább. A tekintete szinte lángol, a frászt hozza rám, a pulzusom az egekbe szalad, megijeszt és mikor a torkom után nyúl már tényleg kezdem elhinni, hogy itt a vég. Elcsesztem. Végem. Nincs tovább. Még mindig nem szólalok meg. Kényszerít ugyan, hogy szembenézzek vele mégis most jobbnak látom a némasági fogadalmat. Csak némán hallgatom őt, pislogok, mint hal a szatyorból, miközben kezeim most reflexszerűen tapadnak rá a nyakamat szorító karjára, hogy megpróbáljam azt lefejteni magamról, majd pedig mikor elkiáltja magát, egy szempillantás alatt rezzenek össze. Oké, ha rám akart ijeszteni… sikerült. Csak apró bólintásra futja arra, hogy világos-e, még mindig nem igazán találtam meg a hangom, de mindenképpen tudtára akarom adni, hogy értettem amit mondott, még ha ez nem is tesz túl boldoggá. Inkább legyek boldogtalan, mint halott.
A kanapéra ülök, nem próbálkozom tovább, már azzal a pofonnal bőven kiütötte belőlem az összes merészséget, amit a haragomból gyűjtöttem össze. Ahogy beszél, nem nézek fel rá. Nem akarom, hogy láthassa arcomon, hogy mennyire betalál ezekkel a szavakkal. A tekintetem akaratomon kívül is üvegesedik, küzdök a könnyeim ellen… Valóban csak ennyi lett volna? Belefoglalni őt az alkuba? Önző lettem volna? Az én hibám? Én öltem őt is meg? A kérdések csak úgy záporoznak rám, egyre jobban megtörve a haragom és átalakulva bennem valami mássá. Bűntudat? Nem tudom mit mondhatnék neki. Részben mert még véletlenül sem akarnék olyasmit, ami esetlegesen rontana a helyzetemen. Részben pedig mert egyszerűen nem tudom erre mit mondhatnék anélkül, hogy beismerném, hogy minden az én hibám.
- Én azt hittem… - Kezdenék bele, de magam sem tudom, hogy mit hittem. Nem értem miért gondoltam azt, hogy ha hallgatást ígérek neki, ez automatikusan Jack-et is megmenti. Még mindig nem nézek rá, még mindig csak lecsapott fejjel figyelem a korábban általam összetört pohár darabjait. Nem akarom, hogy lássa a gyengeséget az arcomon, a megtörtéséget, a rettegést. Ugyanakkor szégyellem is magam. Azért amit tettem. Nem tudom mi ütött belém. Még soha senkit nem ütöttem így meg, erre pont vele kezdem. - Én nem… - Nem tudok egy értelmes mondatot sem befejezni. Az ajtó irányába kezdek tekintgetni, latolgatni az esélyeimet esetleges menekvésre. Megszökhetnék. Megfutamodhatnék a felelősség alól. Az alkunk elől. Talán még sikerülne is elhagyni a lakást… talán. De aztán? Lenne időm a várost is elhagyni?
Hosszú másodperceken át latolgatom a lehetőségeimet, de jól tudom, hogy olyan nincs. Már nincs. Három nappal ezelőtt még lett volna. Csak mert ha sikerülne elhagyni ezt az épületet - már ha! - még nem szabadulnék meg tőle. Az egyezségünk köt. Örökké. Akkor is ha mindenkit megöl körülöttem. Ami ezek szerint jó eséllyel megtörténhet. De legalább a valódi okát tudnám… hiszen tényleg én vagyok az aki mindent tud. Nem Jack. Hosszú szünet és az ajtó felé tekingetés után veszem végül a bátorságot, hogy újra megszólaljak. - Miért? - Teszem fel újra a kérdést, ezúttal semmiféle agresszióval a hangomban, sokkal inkább félve. Nem számonkérőn. Még mindig nem nézek rá, a tekintetem ismét megállapodik a szilánkokon. - Én csak… Nem értem. De meg akarom érteni. - Halkan csendül a hangom, nyugodtan. Főleg a korábbi vehemenciához hasonlítva. - Ha azért tette mert túl sokat tudott, akkor én miért vagyok még itt? - Még csak azt sem mondhatja, hogy azért mert a szolgálataim fontosabbak, elvégre a találkozásunk elején arról még szó sem volt. Már az alkudozásunk előtt sem állt szándékában megölni engem. Talán ezért is gondoltam, hogy Jack is életben marad, csak zsarolási alap volt. - Én veszélyesebb vagyok. Sokkal. Ezzel szerintem ön is tisztában van, mert szerintem nem ostoba. Sokkal többet tudok. Talán sokkal többet, mint kellene. - Most felnézek rá, de csakis azért, hogy láthassa, nem fenyegetésképpen mondom. Semmi fenyegető nincs a hangomban, az arcomon pedig végképp nem az tükröződik. Csupán egy megállapítás volt, amivel mindketten tisztában vagyunk, tehát semmi újat nem mondtam vele. - Tényleg csak annyit kellett volna tennem, hogy a szerződésbe foglalom őt is? Az megmentette volna? - Cseles kérdés. Nyilvánvalóan ezt részben azért kérdezem, hogy könnyíthessek a saját lelkemen, ami mostanra már szinte fizikai fájdalommá alakult át bennem. Naiv voltam, hogy hittem. Ennek most meg is iszom a levét.

Qadir & Grace

BEE

**Qadir Abbar**

Az régen rossz, ha Qadir haragból reagál mert olyan hatalom van a kezében, amit, ha kihasznál, saját maga is rettegni kezdene a tetteitől. De most nem is haragszik Grace-re, érti ő, mit miért tesz a nő. Viszont, ha harag nem is, de a düh annál inkább kirobban belőle is, miután felfogja, hogy ez a kis csitri kilökte kezéből a poharat, majd pofán is merte vágni. Nem azért dühös, mert megtette, hanem mert egyáltalán egy pillanat erejéig is megfordult benne a gondolat, hogy megtegye, ráadásul, ha nem állítaná meg ökleit, képes lenne bokszzsáknak használni a főnökét. Azt a főnökét, aki nem kirúgással fogja megbosszulni, ha elveti a sulykot. Égnek a szemei, az arca is a nő tenyerétől, vagy sokkal inkább a fokozódó szívverésétől, aminek energiáját egy kijózanító ütéssel fejti ki Grace arcán. De még így is van elég lélekereje ahhoz, hogy a csuklóját markoló karjával elengedje az ütés közben, hogy a nő magatehetetlenül essen hátra és így az ütés következtében nem törje se nyakát, se állkapcsát. Márpedig Qadir keze is elzsibbad annyira, hogy biztosan csontot is találtak az ízületei.
Nem ez az első eset, hogy így kényszerül fegyelmezni. Alapból olyan családból származik, ahol az apjuk őt és bátyát is rendszeresen ütötte meg nevelő célzattal és saját magán is tapasztalhatta, hogy mennyire hatékony tud lenni. Ha sértegették szavakkal, annak ellent tudott állni, vissza tudott szólni, de ha megverték, akkor annak mentális ereje is jobban fájt Qadirnak gyerekkorától kezdve. De ez ő. Ez talán működik nála, működött bátyjánál, ahogy Tigerre, Todra és még sok nagypofájú férfira is hatott. De Gracet még nem ismeri és tudja azt is, hogy a nők fizikai fájdalomküszöbe teljesen máshol van, mint a férfiaké. De persze nem ezért lép közelebb hozzá és ragadja meg nyakát. Ezen a ponton már Qadir is dühös rá és meg akar győződni arról, hogy soha többet ne merjen újra kezet emelni rá Grace.
Kimondja, amit várt tőle, eredetileg sem akart neki hazudni, de ha ilyen agresszív módon kéri számon, hát akkor agresszív választ is kap. Jól is teszi Grace, hogy nem mer visszafeleleselni neki, ezzel együtt pedig látja Qadir a szemeiben már jócskán megmutatkozó félelmet is. Tényleg ez kellett neki? Qadir olyan kedves módon akarta fogadni, hogy nem csak félelme, de egy cseppnyi rossz érzése sem lehetett volna, erre most itt vannak szemtől-szemben és Qadir ujjai lehámozhatatlanoknak bizonyulnak Grace nyakáról. Minél jobban erőlködik a nő, Qadir (hogy ellenálljon neki) annál erősebben szorítja nyakát, szinte már tenyerén át is érzi Grace lüktető artériáját. De természetesen nem fogja megfojtani. Eszében sincs, hiszen Grace is csak egy naiv, a saját világában elveszett ember, akit helyre kell tennie így a kezdetek kezdetén. Általában kell egy pofon (kinek fizikai, kinek mentális) az embereinek, hogy megtalálják a helyüket és felfogják, hogy ténylegesen is hogyan kellene a vezetőkkel szemben viselkedni. Tiger is kapott, talán ő a legtöbbször, mert a fiú gyakran kisiklott a megfelelő sínről. Ha pedig így vesszük, Grace igazán szerencsés, hogy Qadirnak van már bőven tapasztalata a fegyelmezésben. Jó emberismerő és ha az alvilági ügyletekről van szó, akkor részlegesen jó pszichológus is. Ezért lehet még életben. Ha nem tisztelik őt, nem is engedelmeskednek neki, ha pedig nem fogadnak szót, nem is fogja tudni megvédeni őket. Vannak szabályok, amiket be kell tartani, ennyi az egész.
Aztán ahogy érzi, hogy a kiáltása és az elhangzott figyelmeztető szavak célba érnek a nőnél, kezével a kanapé felé vezeti, majd amint érzékeli az együttműködést, elengedi, hogy Grace maga üljön le a kanapéra. Figyeli arcát, látja, hogy nem mer ránézni és egy kicsit most örül is ennek, mert úgy tűnik, hogy az előbbi cselekedeteivel sikerült Graceben elérnie a megfelelő hatást, a tartást. Mert ez az egyik legfontosabb ebben a világban: tartsa a száját, tartsa a gerincét, a hátát, a titkokat és a hűséget. És ha ehhez az kell, hogy ráijesszen, hát akkor ráijeszt.
Mielőtt Grace azt gondolná, hogy minden csak Qadir hibája, szembeállítja azon keserű ténnyel, hogy mindezen kérdéseivel Grace elkésett. Most gondol Jackre, csak most? Hol volt a nagy barátsága és aggodalma az újságíró felé, amikor a részletekről döntöttek? Legutóbb még egyenrangú felekként állhattak egymás mellett, kezet is fogtak, de akkor nem volt fontos neki a férfi.
- Mit, Grace? Mégis mit hittél? - kérdi még azért némi agresszióval a hangjában, de fokozatosan kezd ő is visszaállni a természetes nyugodtságra. Persze nem vár választ, csak széttárja karjait érthetetlenül, hogy éreztesse vele, bizony az “azt hittem hogy” dolgokat azonnal le kell vetkőznie, ha jót akar.
Látja, hogy az ajtó felé tekintget Grace, feltételezi, hogy azért, mert legszívesebben menekülne, de még biztosan nem engedi távozni innen Qadir. Még beszélniük kell, mert ha már összehozták a találkozót, akkor ne csak bokszzsákként legyen hasznos Grace számára, hanem bizony intézzék el a kötelező információcseréket is. Persze amennyiben túljutnak Jacken.
Egyelőre nem ül le, de hallja Grace ezúttal jóval óvatosabb kérdéseit, a visszafogott hangja pedig Qadirt is valamelyest lenyugtatja. Megkerüli az üvegszilánkokat, mintha az egykori poharának darabjait már örökké ott akarná hagyni a földön, hogy az épülettel együtt rohadjanak el, majd a lánnyal szemközti vitrinből kivesz még egy ugyanolyan poharat, mint amit összetört Grace az imént.
- Nem azért tettem, mert túl sokat tudott. - Szándékosan nem kapkod, adni akar pár másodpercet Gracenek, míg háttal beszél hozzá, így a nő is összeszedheti magát anélkül, hogy Qadir tekintetével kellene küzdenie. - Amit mondasz, az tényleg igaz. Számomra te vagy a veszélyforrás és nem ő. Legalábbis elsőre így tűnik. - Aztán amilyen lendülettel a vitrinhez lépett, olyan lendületesen ér vissza a kanapéhoz és teszi le a poharat az asztalra, majd leül Grace-szel szemben. - Viszont nem kezelhetlek titeket ugyanúgy, mert te csak apád haragos lánya vagy, és makacsul próbáltad lejáratni őt a politikai karrierjében, miközben Jacknek olyan információkat ültettél el a fülében rólam, amiknek akkor is utánajárt volna, ha te lefújod ezt a játékodat. - Nem néz rá, hanem kitölti az újabb Whiskyt az újonnan hozott pohárba, majd átnyújtja azt Gracenek. Noha testmozgásán még látható, hogy felbosszantotta őt a nőt, de cselekedete - az, hogy a viselkedése ellenére is hajlandó ismét megtölteni egy poharat a részére - tükrözi, hogy kész az alkujuknak megfelelően folytatni ezt a beszélgetést. Meg talán jobb is, ha Grace iszik, remélve, hogy nem rossz hatással lesz rá az alkohol. Bár a jelenlegi viselkedése után már aligha lehet bármi is rosszabb hatással rá. Aztán folytatja.
- Te csak a jelenlegi helyzetet nézed, de nekem lépésekkel kell mások előtt járnom. Elraboltuk őt, hogy befolyásoljunk téged vele és ha te ezután lefújod apád lejáratásának ügyét, akkor szerinted egy neves lap újságírója majd csendben bólint és örökre elfelejt mindent, ami történt? - Míg elgondolkodik a válaszon, addig Qadir szájához emeli a saját (a kezdetekben még Gracenek szánt) poharát és belekortyol.
- Az ilyen újságírók nem féltik annyira az életüket, vagy ha mégis, akkor is megtalálják a módját, hogy szép összegért mégis valahogy végigvigyék és megjelentessék a megszerzett információkat. Volt már velük gondom párszor, ismerem őket - sóhajt is egyet, mert tényleg rémálmai vannak már tőlük, kezdve a saját lányával, aki történetesen pont újságírást tanul. Mintha a sors akarta volna büntetni Qadirt a lánya pályaválasztásával. Hát sikerült. - Vagyis végsősoron nem te vagy rám veszélyes, téged bármikor el tudtalak volna hallgattatni, mint ahogy ezt percek alatt el is értem nálad. - Csak a nő saját leghőbb vágyát tette mérlegre, ami súlyosabbnak bizonyult, mint az apja lejáratása. - Úgy is fogalmazhatnék, hogy nekem nem a megbízó személyét kell kiiktatnom, hanem azt, akinél a fegyver van. - Ez a fegyver pedig jelenleg az újságíró ujja és a billentyűzet találkozása, de vehetné példának a nyomozókat is, akik feltehetőleg majdnem mindent tudnak róla. Esetükben sem a nyomozókat kell megölnie, hanem azt kell meggátolnia, hogy eszköz kerüljön a kezükbe, amivel Qadirt megvádolhatják és lecsukhatják.
Mindvégig szép lassan beszél Qadir, hagy időt mindenre, hogy Grace feldolgozza és fel is fogja a hallottakat. Ő kérdezte, hogy mit miért tesz és bár elég komplikált a helyzet, de Qadir megosztja vele azt, hogy hogyan működnek a dolgok az ő fejében. Ez egyébként elég ritka bánásmód tőle.
Az igaz, hogy Grace is veszélyes Qadir számára, elvégre Grace az információk forrása, ő rengeteg fegyverrel rendelkező személyt tud ártalmassá tenni Qadir számára, így kétségtelenül tart a nőtől is. Nem véletlenül próbált vele korrekt játékot játszani és kedvesen hozzáállni. Csak hát ugye… nem így alakult. Enyhén előredől és figyeli Grace vonásait, miközben meghullámoztatja a kezében lévő pohárban lévő folyadék felszínét. A kételkedő kérdésére elmosolyodik, nem erősen, épp csak fellelhetőek ajkain a vigyor jelei. Jogos a kérdés.
- Nem, nem csak annyit. - Még mindig nem fog szemébe hazudni és reméli, hogy Grace értékeli az őszinteségét. - De mint mondtam, több lépéssel előre kell látnod a dolgokat. Ha megkérdezted volna, mi lesz Jack sorsa, elmondtam volna, hogy megölöm és akkor te újra gondolhattad volna, hogy ennek fejében is belemész-e az alkuba. Ha pedig nem, minden jogod meglett volna besétálni a rendőrségre és bejelenteni az újságíróval történteket, beleértve az én vétkemet is. - Azt nem állítja, hogy sikerült is volna neki, ezt már sosem tudják meg, lehet igen, lehet nem. Ezúttal hosszasan csendben marad, ad időt Gracenek, hogy eldöntse, ettől most mégis milyen érzések kavarognak benne. Bárhogy is, jogában állt volna máshogy dönteni. Ha gondolt volna akkor és ott Jackre, akkor most biztosan nem beszélgetnének itt. De nem gondolt és ezzel viszont nem vádolhatja Qadirt. Ami pedig az afgánt illeti, ő személy szerint úgy gondolja, hogy Grace semmiképpen sem tudott volna jól kijönni abból a találkozóból, de ilyen az, ha valaki Qadirral akar üzletelni.

-- Qadir & Grace

**Grace O'Connell**

"There is no greater thrill than the hunt; but the most dangerous game is the one where the hunter becomes the hunted."

Félelem. Olyasmi amit már nem egyszer éreztem az életem során. Mégis ez a mostani teljesen másnak tűnik. Talán már halálfélelemnek is nevezhetném. A láng amit Qadir szemében láttam néhány pillanattal ezelőtt, egy olyan láng volt ami azt hittem, hogy bizonyára fel is fog perzselni. Ahogyan a csuklóimra szorított. Az ütés, ami ugyan átkozottul fájdalmas volt, ám abban a pillanatban nem a fájdalmon járt az eszem. Sőt, a fájdalom maga már jóval később jutott el az agyamig. Ténylegesen elhittem, hogy itt most bizony vége mindennek és ezzel az ostoba viselkedéssel nem csak magamat, de talán húgomat is feláldoztam. Kegyetlen érzés tehetetlennek lenni. Azt érezni, hogy semmit nem tehetsz, már változtatni sem tudsz, egyszerűen csak valaki olyan kezébe kényszerül az életed, aki nyilvánvalóan az utolsó szuszt készül belőled kiszorítani. Egyre szorosabban és szorosabban tapadnak az ujjai a nyakad köré, te pedig egyre kétségbeesettebben igyekszel azokat lefejteni magadról, persze az esélyeid meg a nullával vetekednek. Ennek ellenére mégis próbálkozol, mert élni akarsz. Ez egy ösztön. Az életre való ösztön, ami minden élőlényben ott van, legyen az ember, vagy más.
Az igazi fájdalom csak akkor üt be, mikor már leültet. Ha leültet csak nem készül megölni… Gondolom én. Bár magam sem tudom, hogy miben hihetek. A hitem most mindenképpen megingott. Benne. Magamban. A világban. Az alkuban. Először csak a mentális fájdalom ér el. Az amelyikben be kell ismernem, hogy naiv voltam és még ha nem is én húztam meg a ravaszt, bizony az én hibám, hogy ők megtették és én meg még csak meg sem próbáltam megállítani, mert… mert egyszerűen olyan naiv voltam, hogy elhittem, ha engem nem ölnek meg, akkor Jack-et sem. Kérdeznem kellett volna, ugyanakkor ott, a lakásomban… Talán még ha tudatalatt is, de direkt nem kérdeztem rá. Mert pontosan tisztában lettem volna a válaszával és egyszerűbb volt arra nem gondolni, csak elhessegetni a rossz gondolatokat és hagyni, hogy megöljék a barátomat. Egy újabb pofonként ér ez a felismerés amit gondolatban én adok saját magamnak. Csak ez után kezdem el érezni az ő pofonjának az utánzengését is, a sajgó fájdalmat, a vért, amit már percek óta nyelek, az émelyítő fémes ízt, amit a fogaimnak köszönhetek. Bár azt valóban megköszönhetem, hogy legalább a fogaim a helyén maradtak. A felhasadt szám széléből szivárgó vért jobb ötlet híján a kézfejemmel törlöm le, aztán igyekszem arra összpontosítani, hogy a fejem sem zúgjon tovább és képes legyek odafigyelni a szavaira. És bár amikor még mindig ingerülten kérdez vissza, ismételten összerezzenek, mégsem érzem már a korábbi halálfélelmet. Félek tőle ugyan, de már nem hiszem el, hogy megölni készülne. Mégsem válaszolok… ahhoz túlságosan szégyellném a válaszom. Holott jól tudom, hogy ő pontosan tisztában van vele.
Legszívesebben olyan apróra húznám magam össze, amilyenre csak tehetném. Megpróbálok kitérni a pillantása elől, még akkor sem tudok a szemébe pillantani, mikor ránézek. Azt kívánom bárcsak láthatatlan lennék. Még a menekvés gondolata is átfut az agyamon, végül mégsem próbálkozom meg vele. Ugyanakkor eldöntöm, hogy ezt a találkozót olyan rövidre fogom, amennyire az csak lehetséges lesz. Végre megtalálom a hangom, a merszem is ahhoz, hogy újra kérdezni merjek, még annak ellenére is, hogy a beszéd igencsak fájdalmasra sikeredik. Hagyom, hogy válaszoljon nekem, nem szólok közbe… őszintén nem is mernék, inkább csak örülök, hogy beszél hozzám, hiszen néhány pillanattal ezelőtt még nem ezt képzeltem el a lelki szemeim előtt. A kezeim remegésére leszek újra figyelmes, amit aztán igyekszem is elrejteni előle, legalábbis addig ameddig a pohárért nem nyúlok. Úgy festek, akárcsak egy idős asszonyka, aki még egy poharat is alig képes megtartani. Tökéletesen tükrözi a jelenlegi lelkiállapotom. És bár őszintén kívánom azt az italt, ha másért nem is, de azért hogy kiöblithessem vele a fémes ízt, most mégis inkább úgy döntök, hogy visszahelyezem a poharat az asztalra mielőtt még egy újabb poharat sikerül összetörnöm és egy újabb pofont bezsebelnem érte. Vagy éppen bebizonyosodna, hogy még inni sem tudnék és szégyenszemre magamra önteném a löttyöt. Bizonytalanul pillantok rá. Értem amit mond, de nem hiszem el, hogy nem lett volna más megoldás. Mégis igyekszem most megválogatni a szavakat.
- Ez… badarság! - Igen, érzékelheti, hogy a nyelvem hegyén egy egészen más szó volt. Egy sokkal kevésbé kedvesen hangzó szó. És sokkal tiszteletlenebb is. Mégis most volt annyi lélekjelenlétem, hogy megváltoztassam azt. Nem úgy, mint korábban. - Nem igaz, hogy nem lehetett volna jobb megoldást találni! - Jelentem ki hitetlenkedve, holott tényleg értem amit mond. Mégsem lennék képes beismerni, hogy igaza van. - Nem lehetett volna őt is megijeszteni? Megfélemlíteni? Megzsarolni? Velem működött… Vele miért ne működött volna? Megpróbálta? - Talán mostmár túlzottan is kezdem megtalálni a hangom. Ezek a kérdések pedig tökéletesen tükrözik azt is, hogy milyen naivan gondolkodom még arról a világról, amelyikbe most belecsöppentem. Az alvilágról. Én jóhiszeműen elhihetem, hogy mindig van egy kedves és jó út, de talán igaza van és néha nincs. Talán Jack tényleg nem állt volna le és tovább vájkálódott volna. Sok kérdést teszek ugyan fel, ám ezek a kérdések kevésbé számonkérő kérdések, sokkal inkább csak egy értetlen arc párosul hozzájuk. Talán az utolsó volt számonkérés. Mert egészen biztos vagyok abban, hogy Qadir szart sem próbált mielőtt aláírta Jack halálos ítéletét. Néhány pillanat erejéig arcomat a még mindig remegő tenyereimbe temetem, próbálom elrejteni a bennem tomboló érzéseket, legfőképpen iránta, de magam iránt is. Próbálok pár mély levegőt venni, majd kifújni. Minden erőmet beleadom abba, hogy ne veszítsem el újra a fejem. - Családja van… volt… Tudta? - Rákérdezek ugyan, de őszintén nem tudom, hogy mi lenne erre a jobb válasz. - Az a kislány apa nélkül fog felnőni… - Nyitva hagyom a mondat végét, de csak egy pillanat erejéig. - Miatt…miattunk. - Ahogy kimondom hangosan, mintha egy tőrt döftem volna a saját mellkasomba. Fizikai fájdalmat érzek, ami ismét haragot kelt bennem, hiába próbálom magam nyugtatni. Kézfejeim most ismét ökölbe szorulnak arcom előtt, olyan erővel, hogy szinte az összes eret látni lehet a bőröm alatt és lassan már saját magamat is megijesztem. A tekintetem párás, a könnyeimmel küzdök és fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek magammal. Ismételten zúzni lenne kedvem, de most nem tehetem meg. Elveszettnek érzem magam. Nem nézek Qadir szemeibe, hülye lennék. Úgy teszek, mint az elbújni vágyó gyerekek. Ha én nem látom őt, ő sem lát engem… ugye? Francokat!
- Mindketten tudjuk, hogy nem hagyott volna besétálni a rendőrségre, szóval ez hülyeség! - Mordulok rá megint ingerültebben, ám mégsem mozdulok. Nem ugrok neki újra, megtanultam a leckét… amennyire lehetséges. De egyszerűen nem tudom mivel vezethetném le a bennem felgyülemlett haragot. Ami immáron tényleg nem ellene van. Sokkal inkább magam ellen és legszívesebben a fejemet kezdeném el ütni az ökölbe szorított kezeimmel. Ehelyett megint csak próbálom rá hárítani a felelősséget, mert azt könnyebb elfogadni, hogy ő a vétkes, mint azt, hogy én lennék. - Mit csináljak? - Kérdőn nézek most rá, bár még mindig zavartan pillantok szemébe, mintha rosszat tettem volna. Amit tettem is. Tőle várom a választ, mert a saját ítélőképességem nyilvánvalóan nincs a helyén. - Talán mégsem leszek elég erős ehhez a világhoz… Az ön világához. Mi van ha nem leszek elég erős? - Valahol reménykedem benne, hogy felajánlja, hogy bontsuk az alkut és minden megy vissza a helyére. De az önzőség lenne tőlem. Ő pedig nyilván ostoba lenne ilyen könnyen elengedni. Főleg ha arra tekintünk, hogy mennyi mindent tudok róla és azokról akik neki dolgoznak. - Könnyebb lesz egyszer? - Hogy tud együttélni magával? Hogy tudta olyan egyszerűséggel az arcomba kiáltani, hogy igenis megölte a barátomat. Szívtelen kijelentés volt, ami talán csak azért volt, hogy engem bántson, mégis… Fájó belegondolni, hogy talán egyszer én is ilyen leszek. - Én nem akarok meghalni… - Jelentem ki némileg határozottan, mert tudjuk, hogyha nem tudok elég erős lenni akkor valószínűleg nem sok haszna lesz belőlem, veszélyes is leszek azzal amit tudok és… ugyanaz a sors fog rám is várni, mint Jack-re. Ezt nem akarom. - Szeretnék megerősödni, de nem tudom, hogyan. - A szándék már valami, nem? A szándékot már lehet értékelni. Ha tud nekem egy irányba mutatni, amelyikben erősödni tudok, gondolkodás nélkül indulok majd meg arra. De segítsen, könyörgöm!

Qadir & Grace

BEE

**Qadir Abbar**

Nagy önuralmat kell tanúsítania Qadirnak ahhoz, hogy a pofonokat követően emlékezzen az ittlétük eredeti okára. Márpedig csak azért volt hajlandó Grace kérésére huszonnégy órán belül ugrani, mert eredetileg is találkozniuk kellett volna, hogy megbeszéljék a részletesek. Feltehetőleg mindkettőjüknek jól jön, hogy pár másodpercig nem szemtől szemben állnak egymással, Qadir is vesz egy mély levegőt mielőtt visszafordulna a lány felé és kitöltené neki a földre öntött folyadék helyett az alkoholt. Tekintete megakad Grace kezén, minek remegésére az átadott pohár is rázkódni kezd, de van annyira kedves, hogy erre semmilyen reakciót nem tesz, mintha nem is látta volna, hiszen még a kettejük között húzódó másfél-két méter távolságból is érzi teljes valójában a félelmet. Emiatt nem is beszél gyorsan, sejti, hogy ilyenkor az agy hamarabb blokkol, a félelem pedig képes elhomályosítani a logikus gondolkodást, amire most elég nagy szüksége lenne Gracenek.
Felkúsznak szemöldökei, noha nem meglepett a nő reakciójától, sokkal inkább számonkérő, hogy még mindig meg meri kérdőjelezni a szavait. Ezzel önmagában semmi baj nem lenne, Qadir sem mindig tévedhetetlen, de azért most nincs abban a helyzetben Grace, hogy nagyon kötekedhetne a főnökével. Nyel egyet Qadir, elsősorban az újabb korty hideg alkoholt önti le vele nyelőcsövén, de azért képtelesen újra le kell hűtenie magát, hogy ne kezdjen el újra emelkedni a pulzusa.
- Biztosan lehetett volna más megoldást találni, de nekem nem állt érdekemben. - Erősen megnyomja a nekem szót, hogy ezzel még egyszer belerúgjon Gracebe, ezúttal csak azért, mert ennyire tiszteletlen módon beszél vele. Látja, még mindig nem érti teljesen Grace a helyzetet. Nem baj, elmagyarázza, van ideje, az éjszaka folyamán úgyis legfeljebb aludni akart volna. - Elraboltuk és megvertük. Le merem fogadni, hogy jobban is félt, mint te most. - Belenéz a szemeibe, de két másodpercnyi hatásszünet után egyből folytatja. - Ha elengedjük, akkor a benne lévő félelem fokozatosan haraggá alakul, aminek következtében elvakultan küzdene most azért, hogy megbosszulja mindazt, amit vele tettünk. Nézz csak magadra - mutat rá. - Te sem voltál elég józan ahhoz, hogy helyesen cselekedj, mikor beléptél az ajtón. Hiába tartottál tőlem, mégis annyira haragudtál rám, hogy nem bírtál parancsolni az indulataidnak. Az újságíróról miért hiszed, hogy másképp cselekedett volna? - Azzal kényelmesen hátradől a fotelban és rápillant arra a bizonyos borítékra. Egy pillanatra megfordul benne a gondolat, hogy talán mégsem lenne helyes döntés átadnia azt a nőnek, de még él benne a remény, hogy a jövőben együtt fognak tudni dolgozni. Nem lehet most türelmetlen vele, tudja, hogy elkapkodott döntés lenne, ha most kihátrálna az alkuból, pláne, hogy azzal ő is hatalmasat veszítene.
Ellenben érti, hogy Grace milyen módon gondolkozik. Ő szerinte, amíg van rá esély, hogy nem árthat az újságíró, addig életben kell hagyni, mert az emberi élet túl fontos. Ez igaz. Bármennyire is hihetetlen, Qadirnak is fontos az emberi élet, de annyi kegyetlenséget tapasztalt meg és tett is már az évek során, hogy az ő elméje már nem teljesen tiszta. Egy kicsit már megbolondult, eldeformálódott az értékrendje és már kevésbé rendíti meg, ha halált kell osztania. Nem azért, mert ne lenne neki fontos a civil élete, hanem mert annyiszor látott már brutalitást és ölt már embert élete során, hogy még egy ilyen eset nem fejt ki benne akkora hatást, amekkorát most ez az egy eset Graceben. Hogy Qadir értékrendje miért alakult így az persze megint csak elég bonyolult, ő sem teljesen érti, de azt sejti, hogy leginkább a rettegés emésztette fel. Merthogy ő is remegett, mint a nyárfalevél, mikor saját szeme láttára fűrészelték le a társa fejét Kolumbia esőerdejében, vagy amikor az elbukott Los Angelesi megbízása után a főnöke elé kellett állnia és perceken át kínozták, hogy aztán mégis élve hagyják és rábízzák a New Yorki hálózat kiépítését. Semmi sem annyira hatásos és erős érzelem, mint a rettegés és talán pont ez vezérelte azokban a pillanatokban is, mikor elküldte sms-ben Jack kivégzésének parancsát ott Grace mellett közel egy méterre. Rettegett a tudattól, hogy talán az újságíró egy hír nyilvánosságra hozatalával akkora lavinát indít el, hogy azzal Qadir birodalmát beteríti és megsemmisíti. És akkor mindent elveszít. Az életét, a családját, a munkáját és a becsületét. Így hát, amíg Grace esetében ha van egy százaléknyi esély is arra, hogy az újságíró meghátrál, neki már megérné életben hagyni Jacket, addig Qadir szerint, ha ennek rizikója kisebb, mint ötven százalék, vagyis, ha egy kicsit is nagyobb esélyt lát arra, hogy az újságíró befejezi a cikket, akkor már meg kell ölnie. Meg is ölte.
Viszont Grace kérdéseiből arra tud következtetni, hogy ezekben a percekben próbálja feldolgozni és elfogadni az eddigi sokk után, hogy Jack tényleg meghalt. Ennek tudja be a családját érintő kérdéseket is, amik egy kicsit szíven ütik Qadirt, de azért nem most értesül a családjának létezéséről.
- Tudtam - vágja rá újfent határozottan, de azért nyugodt hangon, miközben eszébe jut Luna. Ő is apa nélkül nőtt fel, pontosabban az igazi apja nélkül és mégis olyan felnőtt lett belőle, akire Qadir roppantmód büszke. - Legalábbis az eredeti apja nélkül. - Ezzel a tudattal takarózik most hát Qadir. A feleség találni fog magának új párt, akivel közösen felnevelik Jack kislányát. Ezzel a gondolattal pedig nem is hajlandó tovább törődni, mert van annyira önző, hogy ne az újságíró körül járjon az esze, hanem Lunán, erre pedig most nagyon nincs itt a megfelelő idő.
Ezután Qadir is csendben marad, iszik újra a pohárból és figyeli Grace testbeszédét. Nem ér hozzá, mégis tapintani tudja a fájdalmát, amitől némileg az ő gyomra is összeszűkül. Beszélhetne a nőnek most arról, hogy mennyi gyereket mentett meg, mennyi családot hagyott életben holott ő maga is azt a parancsot kapta anno, hogy ölje meg őket és égesse el a hullájukat. Sok bandán belüli fiatalnak szinte apja volt a halott apjuk helyett, mégsem kezd bele ezekbe, mert van annyi önreflexiója, hogy ne akarja fényezni magát, mikor épp most ölte meg Grace családját és csonkította meg a családját. Tehát ha Grace haragszik rá (és önmagára is), akkor tegye. Csak ettől még ne felejtse el, hogy az élet megy tovább, az övé biztosan, szélsebesen és kíméletlenül az alkujuknak megfelelően. Ami pedig Jacket illeti, legyen ez egy életre szóló tanulság Gracenek a naivitására és ha ezután megfordul a fejében, hogy Qadir ellen szervezkedjen, akkor gondoljon csak Jackre. Ezt majdnem közli is Grace-szel, csak aztán látja az összetört nőt saját érzéseivel küzdeni, úgyhogy úgy dönt, ezúttal nem zsarolja tovább.
Fogalma sincs Gracenek, hogy milyen mocskos szavakat tudna még Qadir hozzávágni és az imént milyen szavait nyelte le ahelyett, hogy kimondta volna azokat, ennek hatására jelenik meg a szikra az afgán szemeiben, amiért Grace megint kezdi elvetni a sulykot az ingerült hangszínével. Érti, hogy az ember ösztönből tagad, ha valami annyira fáj neki, hogy nem képes befogadni, valószínűleg most Grace is ezért írja felül Qadir szavait ennyire pofátlanul, de attól még ez így nem mehet tovább.
- Vigyázz a szádra! - inti nyugalomra közel olyan megkeményedett arccal, mint amikor a nyakát szorongatta. - Bármennyire hihetetlen, nekem sincs természetfeletti erőm, Grace. Nem tudtam volna minden áldott nap minden kibaszott percében utadat állni, hogy bemenj a rendőrségre. Márpedig, ha nincs alku, apád még mindig az emberem lenne. Ha pedig apád nekem dolgozik, akkor értelemszerűen nem ölhetlek meg. - Vagyis meg lenne kötve Qadir keze is. De hát pont ezt mondta az előbb is, több lépéssel előrébb kell gondolkodni. Nyilván meg tudta volna ölni Gracet, így végleg megakadályozva őt, hogy feljelentést tegyen, de azzal Qadir nem járt volna jól hosszútávon. Azt pedig kikéri magának, hogy hülyeségnek titulálja Qadir szavait.
Elsőre nem is érti a kérdését. Mi az, hogy mit csináljon? Ez egyáltalán, hogy lehet még kérdés számára? Aztán, ahogy a nő részletezi a kétségbeesését, elsőre Qadirban ismét düh lobban, valószínűleg azért, mert már ő is kezd fáradni és nagyon szeretne végre túljutni ezen a pszichológiai játékon, hogy elintézzék a szükséges dolgokat és mehessenek végre aludni.
- Hát akkor te is meghalsz - feleli elgyengülten átadva magát a fáradt pillanatainak és bár őszintén beszél hozzá, mégis érzi, hogy ezt így nem folytathatja, mert a végén még rossz módon ijesztené el Gracet és akkor tényleg meg kellene ölnie, amit kétségtelenül nem akar. Kifújja a levegőt és néhány másodperc erejéig a besötétített ablak felé pillant, míg összeszedi magát. - De erős leszel, az én bizalmamat még nem játszottad el annak ellenére sem - mutat rá a vérző szájára ezzel utalva a pofonokra.
- Bízom benned, mivel van célod. A húgod, elsőkörben. - Érezhetően nyugodt a hangja, ami némileg kontrasztos a legelső kijelentésével, de ebből is látszik, hogy ez most erőltetett nyugalom nála. Aztán ha megvan a húga, Qadir sejti, hogy lesz még baja Grace-szel, de ezzel most nem szabad foglalkozni. Az eddigi beszélgetésekből már leszűrt annyit a nő személyiségéből, hogy neki mindig csak egy célt kell a szeme elé helyezni, mert nem nagyon tud (vagy nem akar) többszörösen is előre gondolkozni. Ez még hasznos tapasztalat lesz a jövőre nézve.
- Megígértem, hogy elhozom a húgod New Yorkba épségben és meg is védelek titeket. Mint ahogy azt is mondtam, hogy neked is megadok mindent, ami a jó élethez szükséges. - A jó élethez, nem a biztonságoshoz, de eddig is az volt a célja, hogy életben tartsa a nőt. Aztán egy kicsit megérinti a félelme, a reményvesztett kérdése, hogy vajon milyen lesz a jövő. Könnyebb? Ha Qadirtól kérdeznék ezt, ő azt mondaná, hogy nem, de Qadirnak már sosem lesz könnyebb. De Grace helyzete teljesen más.
- Igen, könnyebb - mondja végül szinte suttogva és ezúttal lágy hangjából kiérződik valami megnyugtató együttérzés. Még a szemét is lehunyja egy másodpercig. Gracenek könnyebb lesz, ő reménykedik ebben. - Ha elhiszed, hogy nem ellened vagyok, hanem melletted, akkor könnyebb lesz. Segíteni fogok benne - Mert tulajdonképpen ennyit tud tenni. Önmagától nem tudja megvédeni Gracet, de amíg nem szúrja hátba, addig számíthat Qadirra, hogy mindig kezet fog nyújtani neki, amikor nehéz lesz. - Én sem akarom, hogy meghalj, kár lenne érted. - A hangjában lévő lágyság megmarad, hacsak nem próbál meg Grace ezellen tenni. Leteszi az asztalra a kiivott pohárt és karbatett kezekkel dől ismét hátra.
- Úgy, hogy sikerélményekben lesz részed, amik a te érdemeid lesznek és nem apádé. - Feltételezi, most olyat mond, ami tetszik a nőnek. - Nem kérek olyat, ami ne lenne neked testhezálló, és ha elhiszed magadról, hogy tényleg sok ember életét te mented meg, miközben visszakapod a húgodat is, valamint anyagiak miatt sem kell már többet aggódnod, akkor ezek a sikerek segítenek majd, hogy értékesnek és erősnek érezd magad. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan közösség tagja leszel, ahol mindenki megbecsül. - Hisz ő menti meg az életüket, a csempészek, dílerek és más könnyen megsebesülő személyek hősként fognak rá tekinteni. Nem kell neki ölnie, nem kell gusztustalanságokat végignéznie. Ha lesz egy sebesült, őt lássa el. Ennek megfelelően Qadir nem is akarja kitenni őt nagy rizikóknak, miért tenné, hiszen olyan kevés megbízható orvosa van, természetes, hogy biztonságban akarja őket tartani és vigyázni akar a mentális állapotukra is.

-- Qadir & Grace

**Grace O'Connell**

"There is no greater thrill than the hunt; but the most dangerous game is the one where the hunter becomes the hunted."

Lesütöm a szemem. Elgondolkozom egy pillanat erejéig azon, hogy talán szívesebben kérnék most inkább mégegyet a korábbi pofonból, mint azt hallgatni amit mond. Az ütéstől csak az arcom sajog, ám szavaitól minden egyes porcikám. Nem igyekszik arra, hogy esetlegesen kedvesebb módon közölje a hírt, miszerint nem csak megölték a szerencsétlent, de előtte még meg is kínozták. Miért volt erre szüksége ha egyszer már eldöntötte, hogy úgyis megöli? Miért kellett előtte összeverni? Mélyeket szuszogok, igyekszem nem még ennél is jobban felhúzni magam. És bár kiül az arcomra az ellenkezés, az hogy cseppet sem tetszik amit hallok, mégis csendben hallgatom végig és megadom neki az esélyt, hogy kifejtse amit gondol.
- Igaza van. Értem. - Mondom ki végül, még magamat is meglepve ezzel. Ha ő tud velem őszintén beszélni, akkor nekem is el kell ismernem, ha igaza van, még akkor is ha ez átkozottul nehezemre esik. - Lenne még ezernyi kérdésem ugyan, nem is egyezek mindennel, de a lényeget azt hiszem, hogy megértettem. - Válaszolom csak megtörten és nem is szándékozom többet mondani erről, de legfőképpen nem megkérdőjelezni. Befejeztem a kérdésáradatot, még akkor is ha bőven lenne még mit kérdeznem. Beismerni neki, hogy megértettem miért volt szükség Jack halálára, nem volt egyszerű, de talán értékeli, hogy hajlamos vagyok beismerni a hibáimat, ami ezúttal az irányíthatatlan haragom lenne… és ki is mondom azt, még ha nem is egyezek mindennel, vagy éppen a módszere nem tetszik. Egyébként sem kérdezte volna meg, hogy egyezek-e vele. Kétlem, hogy egyáltalán érdekli is, hogy én mit gondolok. Ugyanakkor nyílt lapokkal játszunk. Az őszintesége pedig talán az egyetlen tulajdonsága lenne, amit valóban becsülök benne. Most pedig már értem az indokait, könnyebben tudom elfogadni is. Mert akárhogy is próbálok ellenállni és talán még magamnak is hazudni, de… tényleg igaza van. Úgy rontottam be ide, akárcsak egy idegosztályról megszökött páciens. A harag veszélyes. Magam sem tudom, hogy mit tettem volna ha Qadir várakoztat ezzel a találkozóval. Ha nem tudom tőle megkérdezni és szembesíteni azzal, amit tett… Nincs kizárva, hogy a rendőrségen kötöttem volna ki néhány napon belül, mert a harag teljesen átvette volna az uralmat. Azzal pedig nyilvánvalóan kiástam volna a saját síromat. Ugyanakkor hiszem, hogy megadhatta volna nekem az esélyt, hogy beszéljek a barátommal és esetlegesen elmagyarázzam neki, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha továbbra is vájkálódik. Esélyesen tudtam volna rá hatni. Mostmár nem tudjuk meg. És ez az ő hibája. Közösen öltük meg Jacket.
De hiába értem meg, hogy miért kellett neki meghalnia, ha még mindig ott a kemény valóság, amelyikben egy kislány ma az apja után sír. És még csak azt sem tudják, hogy miért nem ment még haza. Szörnyű érzés lehet és Qadir válaszára, miszerint “tudja”, hogy családja volt neki… legszívesebben újra felképelném őt. Hogy képes erre? Hogy képes ilyen könnyűszerrel családokat csonkítani meg? Mi visz rá egy emberi lelket erre? Hogy tud ilyen egyszerűen beszélni róla. Hogy tud úgy ott ülni, mintha ez meg sem kottyanna neki? Még ha látnék bármiféle megbánást a szemében, de nem. Semmit nem látok, csak szigort. Hosszú másodperceken át nézek most rá, az arcát és tekintetét fürkészve, bármi jel után kutatva, ami azt bizonyítaná, hogy legalább a családot sajnálja és nem ennyire szívtelen. Hogy nem egy szörnyeteg. Ismét ajkamba harapok, még ha az egy fájdalmas mozdulat is jelen helyzetemben, mert semmiképp sem akarom, hogy kiszaladjon valami a számon. Nyilván nem örülne neki, ha tudtára adnám, hogy egy szívtelen szörnyetegnek gondolom jelenleg. És bár nem hiszem, hogy az lenne… hiszem, hogy van benne valami melegség, hogy oka van mindannak amit tesz és nem egy az élettől kapott pofon után juthatott el oda ahol jelenleg van, de… nem tudom. Amíg az arcát fürkészem, csak reménykedek abban, hogy nem jön rá mi jár a fejemben, de azt tudhatja, hogy semmi jó. Semmi olyan amit ki kellene mondanom, vagy éppen hallani akar. Ő akart önuralmat, hát most megkapja. Remélem felemészti a kíváncsiság. Még mindig nem szólalok meg, ugyanakkor megindulok azon a bizonyos érzelmi hullámvasúton, ami úgy cikázik a harag, düh és szomorúság megállói között, hogy már lassan én magam sem tudok lépést tartani vele. Elszomorít, hogy ennyire nem érdekli egy emberi élet. Az pedig haraggal tölt el, hogy mostmár én magam is valaki halálát okoztam. Nem akárkiét… Egy barátomét. Egy olyan emberét, aki készen állt a saját életét kockáztatni azért, hogy segítsen nekem. Meg is fizetett érte. Én meg…? Nemhogy nem fizettem, de még alkut is kötöttem a gyilkosával, ezzel örökre eladva neki a lelkem. Végülis így aztán életem végéig fizethetek most én is. Nézőpont kérdése.
Az újabb figyelmeztetésre ismételten összerezzenek, aztán mégis dacosan kezdek el a férfira nézni. Értem, hogy tiszteletet akar, de én meg… én meg túl dacos vagyok. Nem megy ez könnyen nekem és nem azért mert tiszteletlennek tartanám magam. Sőt! Talán tisztelettudóbb vagyok, mint a legtöbb ember. Ám rohadtul nehezemre esik befogni a számat amikor igazságtalanságot érzek és mindenáron meg akarom védeni magam. Ki akarok állni magamért. Amikor elszöktem a családomtól és új életet kezdtem, az első dolog amit megtanítottam magammal az volt, hogy soha többet nem hagyom, hogy eltapossanak. Ennek ellenére most ismét ebben a körforgásban találom magam és ezúttal még a saját akaratomból is. Az irónia ebben talán az, hogy én akartam a körforgásba kerülni éppen azért, hogy ez a saját döntésem lehessen. Ki érti ezt? A csend kezd hosszúra nyúlni. Nyilvánvaló lehet számára, hogy a némaságot azért választom, mert ha kinyitnám a szám, akkor olyasmi jöhet ki rajta, aminek nem örülne. Ezúttal legalább tartani tudom a lepénylesőt, ami minden bizonnyal haladás, de elképesztően idegesítő lehet a hosszúra nyúlt szótlanságom. Mindketten tudjuk, hogy ebből még lesz problémánk a jövőben. Mert szemmel látható, hogy hajlamos vagyok megfeledkezni arról a hierarchiáról, amiben ő lényegesen magasabb pozícióban van nálam. Vagy éppen lófittyet hányva csakazért is kimondom amit gondolok. Megfélemlíthet ugyan, de az csak egy ideig-óráig működik.
Aztán a bennem fortyogó haragot lassan a kétségbeesés veszi át. Kétségbeesés az iránt, hogy nem tudom merre induljak most el, mit kezdjek magammal, hogyan fogadhatnám el a helyzetem. Egyszerűen nem tudom mit csináljak, így hát jobb ötlet híján, kimondom ami bánt. Elárulom, hogy mennyire bizonytalannak érzem magam és egyben mennyire gyengének. A válasza minderre egy újabb tőrként hat a gyomromban. Az ösztönök megint beindulnak, szinte reflexszerűen kezdem el latolgatni a menekvési esélyeimet, fejben kiszámolni, hogy ugyan milyen gyorsaságra lenne szükségem ahhoz, hogy a kijárathoz érjek. Az ajtót szugerálom, mintha elérhetném, hogy közelebb kerüljön hozzám. Már talán éppen meg is indulnék, mikor végül mégis újra megszólal, és sikerül ezeket a képzelgéseket szinte azonnal szertefoszlatnia.
- Akkor sem ha van egy olyan érzésem, hogy ez nem az utolsó pofon volt amit adnia kellett? - És ezt nem azért mondom mert pofont várok tőle. Isten ments! Inkább csak önismeret. Talán megütni már nem fogom, de egy erős jellem vagyok, ami néha fejfájást fog okozni a mindkettőnk számára, ám máskor meg áldás lesz. Ebben egészen biztos vagyok. Ha Qadir pedig eddig nem jött volna rá, hogy a modorommal még problémái lesznek, akkor ezt most veheti akár figyelmeztetésnek is. Aztán pedig nem mondhatja, hogy nem tudta mire iratkozott fel. Mégis, mikor kiejti a húgomat a száján, elérzékenyülök. Megint igaza van. Nem adhatom fel, hiszen Lisának szüksége lesz rám. Nem hagyhatom magam megfeledkezni arról amit érte tettem. - De vajon mindig tudok majd magamnak egy célt adni? - A hangom mostmár sokkal lágyabb, az izmaim is kezdenek ellazulni, érezhetően jó hatással van rám az amiket most a férfi mond. Rátapintott a lényegre. Bízik bennem. Ő. Aki néhány perccel ezelőtt talán az ölniakarási vágya ellen küzdött velem szemben. Mégis a tény, hogy ő bízik bennem és azt gondolja, hogy elég erős vagyok, erőt ad. Aztán ha már mindez nem lett volna elég, akkor kitér most az ígéretére, miszerint elhozza nekem a húgom és megvéd minket. Kezdi úgy beállítani ezt a világot, mintha ez igazából egy csodálatos világ lenne. Elgondolkozva pillantok rá, immáron valamivel kisimultabban, sokkal kevesebb kétségbeeséssel a tekintetemben, ugyanakkor még mindig megtörten. - Nem fél, hogy nem fogom tudni teljesíteni az alkunk rám eső részét? A helyében nem bíznék ennyire magamban… - Válaszolom, tulajdonképpen magam ellen beszélve, bár a halványan megjelenő vérszegény kis mosoly jelezheti neki, hogy még mindig az önbizalomhiány és a kétségbeesés beszél belőlem és ez a kérdés alatt inkább azt értem, hogy mégis mi a fenét lát bennem. Miért bízik bennem? Tulajdonképpen vakon… Miért hozná el a húgomat nekem, mikor azt látja, hogy már három nap után teljesen összetörtem? Három napig bírtam. Hogy teremtünk ebbül egy örök életen át tartó egyezséget? Tudni akarom, hogy miért bízik bennem, a húgom nem lehet mindig célként kitűzve. Ugyanakkor még mindig nyílt lapokkal játszom, annak ellenére is, hogy nagyon élni akarok. Nem próbálom meg vele elhitetni, hogy milyen biztos is vagyok magamban, kimutatom neki, hogy milyen gyengeségeim vannak, így aztán eldöntheti magának, hogy fektet-e elég bizalmat belém, vagy inkább lefújja az akciót és megöl, vagy elküld Ibizára.
Mikor Qadir kimondja a varázsszót, miszerint igenis könnyebb lesz, szemmel láthatóan lélegzem fel. Nagyon kellett ez nekem. Hogy valaki biztosítson arról, hogy nem lesz mindig ilyen szörnyű. Aztán mielőtt bármit is mondanék, most végre én magam is a whisky-s pohár felé nyúlok és némileg magabiztosabban emelem azt meg. A kezeim még mindig remegnek, az idegesség, a zavar, a kétségbeesés, az önmarcangolás, minden… még mindig ott motoszkál bennem, de mostmár feleannyira sem erősen, mint néhány perccel ezelőtt. Így aztán ezúttal az italt is meg merem húzni anélkül, hogy esetlegesen attól félnék, hogy egy újabb poharat törnék, vagy magamra önteném annak tartalmát.
Majd pedig megint elgondolkozva pillantok rá és egyszerűen szótlan vagyok. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, mert… Igaza van. Már megint. Miért egy vadidegennek kell emlékeztetnie arra aki vagyok? Egyáltalán hogy csinálja? Komolyan ennyire átlátszó lennék? Adok magamnak némi időt arra, hogy elraktározzam mindazt amit mond. Talán kicsivel nehezebben is megy a lelkiállapotomnak és fáradtságomnak köszönhetően. Most mégis sokkal könnyebbnek érzem magam, mintha levett volna rólam egy rakás súlyt. - Én nem vagyok rossz ember… - Jelentem ki megtörten, ám mégis kérdőn és egyben könyörögve nézek fel rá, mint aki azt várja, hogy ebben megerősítsék. Mert őszintén… a mai napig nem tartottam magam rossz embernek. De ma? Nem tudom. Az életemet arra tettem fel, hogy embereket mentsek, mégis megöltem valakit. És bár szavai most kedvesek és a jót helyezik rivaldafénybe, mégis… Valóban minden olyan jó lesz, mint ahogyan ő ezt jelenleg előadja? Vagy csak azért teszi, hogy megnyugtasson, hogy kegyelmes legyen hozzám, hogy lelket öntsön belém. Furcsa egy lélek vagyok én, már nem elégszem meg a széppel és jóval, nekem az igazság kell. Az őszinteség. Mert abban legalább van valami valódi. Az őszinteségbe mentőövként kapaszkodhatok, még ha az szörnyűségeket is rejt. De ha csakis a szépet látom magam előtt, akkor hamar pofon tud vágni a valóság… éppen úgy ahogyan ma is tette. Olyan tanulság volt ez a mai nap számomra, amit soha nem felejtek el. Ha tehetem, soha többet nem fogom magam csakis a jóba ringatni és naivan elhinni, hogy rossz nem történhet. Akkor, ott a lakásomban kérdeznem kellett volna, mégsem tettem. De most megteszem.
- Ez így minden olyan jól hangzik… - Mondom végül, viszont érezheti, hogy jön a “de”. - De mi lesz a hátulütője mindennek? - Teszem fel félve végül a kérdést, mert ő ténylegesen csak a szép és jó oldalát festette le nekem. A rosszat, a veszélyeket nem. És képtelen vagyok elhinni, hogy ne lenne semmi veszélye ennek az egésznek. - Mik lesznek a valódi veszélyei annak, hogy én önnek dolgozom? - Kihangsúlyozom a valódi szót, mert nem szeretném ha eltitkolna valamit. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy nem lesz minden rózsás. Ha pedig tisztában vagyok a veszélyekkel, talán fel is tudok készülni rájuk, hogy aztán ne legyek úgy összetörve, mint ahogyan ma vagyok. Vagy éppen mi a garancia arra, hogy én nem sérülök meg? Ki fog engem megmenteni, ha ez megtörténik? Vajon megpróbálna az életemért küzdeni? Amióta csak beléptem azon az ajtón, folyton újabb és újabb kérdések áradata merül fel bennem. Annyi kérdésem lenne számára, hogy azt sem tudom hol kezdjem, vagy egyáltalán mit szabadna feltennem és mit nem.

Qadir & Grace

BEE

**Qadir Abbar**

Nem csak hogy tudná, de egyenesen szakértője is annak, hogy hogyan lehet szépen becsomagolni a legdurvább tetteit is, hogy azok kedvesnek és könnyen befogadhatónak tűnjenek, de ha most így tenne, akkor Grace továbbra sem értené, hogy miért cselekedett úgy, ahogy. Ellenben így pont azt hallja, amit akar, a nő megérti végre az ok-okozati összefüggéseket. Qadir célja pont ez volt, hogy értse, mi miért történik, az már nem prioritás, hogy egyet is értsen vele, márpedig tudja, hogy sosem fog. Nagyon helyes, legalább elmondhatja magáról, hogy az afgánnal ellentétben ő még egészséges.
A család mindig egy kényes pont. Qadirnak is fontos az ő családja, így természetes, hogy elfogadja annak értékét az áldozatoknál is. Próbál mindig igazodni a helyzethez és ha lehetősége van, segít az árváknak, de legtöbb esetben mégis akkor jár el legjobban, ha nem tesz semmit. Elvégre a gyereknek van egy anyja, jó kezekben van, az anyját pedig nem akarja bántani.
A csend közepette csak ül, részben saját gondolataiba meredten, de azért figyeli Gracet és nagyjából le is tudja olvasni arcáról az érzéseit. Mi tagadás, ezúttal nagyon rosszul rejtegeti őket a nő, de valószínűleg meg sem próbálja visszafogni mimikáit. Mintha csak ezt a kommunikációs formát választaná ezúttal Qadirral szemben és ennek speciel most kifejezetten örül. Qadir is van annyira fáradt ezekben a percekben, hogy ne legyen kíváncsi Grace sárdobáló gondolataira. Nem kér a megvetésből, hiába tudja, hogy megbújik az Grace gondolataiban. Látja a szemében a sajnálatot, a csalódottságot, amiért Qadir tényleg ennyire romlott lény lett. És ez valahol fáj neki. Nem reagál a reagálatlanságra de még így is fájdalmat érez, leginkább azért, mert ő sem tudja azt állítani magáról, hogy nem egy szörnyeteg, hiába van még annyi életérzés benne, hogy meneküljön ettől a szótól. Qadir leginkább az a személy, aki ember maradt a szörnyetegek között és aki szörnyetegként van jelen az emberek közt. A kolumbiaiak nem értik az eszközeit, mert túl úriember, az úr és az ember együttes jellemzőivel, puhánynak tartják és éppen ezért nem is veszik elég komolyan (ezért lehet még életben), miközben az átlagemberek szemében ő már minden csak nem épelméjű. Egy gyilkos, akit már rég tűzön kellene elégetni. Nem csoda, hogy ennyire magányos, nem leli igazán társát egyik világban sem.
A hosszú csendnek most kifejezetten örül. Magában azért megmosolyogja a durcás tekintetet, de ez inkább már szórakoztatja őt. Nem él vissza vele, legalább kap pár percet, amíg nem kell Qadirnak fegyelmezni, érvelni, vagy csak szójátékot játszani, hanem ő is rendezheti gondolatait.
Aztán a következő kérdésére felnevet. Rövid, közepesen hangos nevetés ez tőle, de semmi rosszindulat nincs benne. Csak tetszett neki.
- Nem az a kérdés, hogy ez az utolsó pofon, amit én adtam, hanem az, hogy a te pofonod megismétlődik-e és ha igen, milyen gyakran. Erre csak te tudsz választ adni. - Inkább attól tart, hogy nem fogja tudni Grace magát kontrollálni, márpedig ez igazán fontos tulajdonság lenne ebben a világban. Qadir tudja, hogy a pofont itt most nem feltétlenül kell szó szerint érteni, inkább egyfajta viselkedési móddal hozzák párhuzamba. Ő is metaforákban beszél tulajdonképpen, hiszen azért még egy pofont nem tűrne el Gracetől komolyabb következmények nélkül.
Miután egy kicsit csillapodott a hangulat, Grace olyan dolgokat kérdez tőle, amik túlmutatnak Qadir képességein. Ő nem egy pszichológus, noha megérti a félelmét, csak ebben neki semmi tapasztalata nincs. Neki mindig volt célja, általában építkezni, régebben Los Angelesben, aztán valahogy túlélni, majd az elmúlt tíz-tizenöt évben már New York megszerzése és megtartása a cél. Éppen ezért nem tud belehelyezkedni most Grace helyzetébe és meg is van lőve a válasszal. Egyszerűen nem tudja, ő meddig lesz képes célokat görgetni Grace előtt, ahogy azt sem tudja, hogy Grace mennyire lesz képes magának kitűzni újakat. Ehhez jobban kellene ismernie.
- Szedd össze magad Grace! - dönti enyhén oldalra a fejét, noha kijózanító szavai ellenére továbbra is együttérző hangon beszél. - Az ég szerelmére is, majdnem romba döntöttél egy korrupt hálózatot az apádnál fogva úgy, hogy te nem nyomozó vagy és nem is újságíró. Én pedig csak azt kérem tőled, ami a hivatásod. Megadom neked azt a lehetőséget, hogy az eddigi sikereid alapján tekintek rád és nem az összetört önbizalmadat veszem alapul, úgyhogy próbálj meg nem a mostani negatív érzéseidre hallgatni, hanem nézz vissza kicsit, nézz magadba és kezdd el újra felépíteni önmagad. - Hogy ezt miként éri el, abban Qadir nem tud segíteni. Megtenné, ha lenne fogalma arról, hogy milyen is Grace, de még csak kapargatja a nő személyiségének felszínét. Vagyis reméli, hogy ennél azért több van benne, még ha a harciassága egészen imponáló is Qadir számára.
Látja, hogy szavai jó hatással vannak Gracere, aminek örül, mert most neki is az az érdeke, hogy a lány megnyugodjon. Ellenben nem érti, hogy miért töri ennyire a fejét Qadir dolgain. Feltételezi, hogy annyira ráijesztett a nőre azzal, amit Jack-kel tett, hogy minden kis hibára vagy csalódottságra Grace elhiszi már a főnökéről, hogy halállal büntet, pedig ez nem igaz. Az újságíró teljesen más eset volt.
- Minek mentem volna bele az alkuba, ha nem bíznék benned? Minek kockáztatnék ekkorát és minek szánnám rád azt a kevés pihenőidőmet is, amim van? - kérdez vissza, mert úgy gondolja, hogy talán a leghatásosabb magyarázat a bizalmára, ha tudatja vele, hogy mi minden áldoz rá és ezek közül kétségtelenül a legnagyobb érték a figyelme és az ideje. Azokat pedig egyértelműen megkapja Grace, hiszen itt ül vele szemben egy pofon után is és hajlandó percekig várni némán, hogy a nő összeszedje magát. Egy nemzetközi vállalat vezérigazgatója, New York egyik drogbandájának feje tényleg csak ül és hallgatja a nő lelki problémáit és még így is úgy gondolja, hogy megéri. Akarja, hogy Grace asszimilálódjon és segítsen a bandának. Mert KELL nekik!
Most nehéz, de előbb-utóbb Grace is hozzászokik az új életmódjához. Qadir bízik benne, hogy nem is lesz nagy változás benne, de ezt nem tudja garantálni hosszútávon, így nem is ígéri meg. Ő már majdnem kiitta poharának teljes tartalmát, Grace pedig még most kortyol csak az övébe, de ezt Qadir egy kisebb sikerként könyveli el. Legalább most már nem remeg és ha túljutnak a Jack halálának elfogadását követő elkeseredettségen és önmarcangoláson, akkor utána már rá fognak tudni térni a találkozásuk lényegi részére is. Lassan ugyan, de haladnak a cél felé, melynek egyik megnyilvánulása az is, ahogy Grace belátja, hogy ő még mindig az a valaki, aki Jack halála előtt volt.
- Engem rossz embernek tartasz? - mosolyodik el ezúttal kifejezetten kedvesen. Nem igazán a nő válasza érdekli, inkább a mögötte lévő személyiség, az, hogy mit és hogyan mer kimondani Qadir szemébe. Eddig csak magát jellemezte Grace, de most megadja a lehetőséget neki, hogy a szemébe mondja, mit gondol. Aztán ha majd megkapja a választ, el fogja mondani ő is, hogy mit gondol erről a rossz ember, jó ember dologról. Csak előbb megvárja, hisz nem akarja befolyásolni Gracet a gondolataival.
Egyértelműen tisztul a nő agya, mert egyre értelmesebb kérdéseket tesz fel, amik már Qadirnak is jobban testhezállóak. Lassan belemehetnek hát a részletekbe, de mielőtt a valódi veszélyekre térne rá Qadir, még újratölti saját megüresedett poharát.
- Az, hogy ez a világ nem ismeri a jogokat. - Röviden és tömören ezért annyira veszélyes. - Ugyan te nem fogsz űzni semmilyen illegális tevékenységet, de amiért nekem dolgozol és ismerni fogod azokat, akiken segítesz, akaratlanul is bekerülsz ebbe a közegbe. A drogkereskedelem sosem volt biztonságos és nem a zsaruk teszik azzá. Nem hiszem, hogy téged valaha is lecsuknának, még akkor sem, ha az én kezemre bilincs kerül, mivel te nem leszel bűnös, ha rajtam múlik. - Iszik megint pár kortyot, hogy Grace felfogja az eddigieket, amik után most Qadir esetében jön az a bizonyos „de”. - Viszont jó, ha tudod, hogy vannak más drogbandák is a városban és nem ritkák az összetűzések. Ezért kellenek nekünk orvosok, akik tartják a szájukat. - Érti már, mire akar Qadir kilyukadni? - Jó esetben nem fog téged negatív hatás érni és lényegében ebből az alkuból aligha tapasztalsz majd bármi kedvezőtlent. De ezt nem tudom megígérni. Ha pedig a rivális banda tagjai kiszúrnak téged és megtudják, hogy nekem dolgozol, akkor téged is a csapatunk részének fognak tekinteni. Ez pedig életmódváltást jelentene neked és a környezetednek. - Qadir sem tudja mi lesz, de a mexikóiak gondolatára megint iszik, mintha le akarna részegedni. Most már nincs a kisugárzásában semmi igazgatói, jelenleg meg sem próbál több lenni, mint egy alvilági kartell, vagy mint egy afgán sivatagi háborúkban felnőtt örök túlélő. - Tulajdonképpen annak a rizikóját fizetem meg neked bőségesen, hogy romolhat a közbiztonság az életedben. - Lehet, hogy kap majd fenyegetéseket, lehet nem és Qadirnak sajnos meg kell fizetnie pénzzel, valamint védelemmel ezt a terhet, még akkor is, ha örökké csak „békeidőben” fog élni Grace. - Ha ügyes vagy és nem keveredsz bele semmi rosszba, csupán ellátod az egészségügyi feladataidat, akkor csak profitálhatsz ebből az alkuból. De ehhez az kell, hogy okos legyél, illetve megfontoltan és higgadtan cselekedj még akkor is, ha káosz van körülötted. - Bánja is Qadir, ha a kritikus életmentő pillanatok után kitombolja Grace magát, akár még rajta is megteheti (feltéve ha vállalja Qadir viszontreakcióit), de amikor igazán kell, akkor legyen higgadt. És hogy képes lesz-e erre Grace? Nem tudja, de reménykedik benne, hogy igen.
Ezen a ponton pedig leteszi a poharat és végre kezébe veszi azt a bizonyos borítékot, majd anélkül, hogy belenézne (volt ideje átnézni őket, míg megjött Grace), átnyújtja azt a nőnek. Ahhoz képest, hogy csak egy erős papírból készített boríték, egész szép súlya van, nem csoda, mivel, ha Grace kibontja, előhúzhat belőle egy darabot a legújabb IPhone készülékekből, valamint néhány fülest és egy bankkártyát. Qadir még megvárja, hogy mindet beazonosítsa, csak utána fűz hozzá útmutatást.
- A telefon és a SIM-kártya is ellenőrizve és titkosítva van. Megtalálod benne az én számomat, de másét egyelőre nem. Ha csörög, tudhatod, hogy a bandatagok hívnak és orvosi segítségért keresnek. Legalábbis eleinte, amíg nem ismered őket személyesen, addig biztos csak ezért fognak - utal arra, hogy egyébként bandán belül arra használja a telefont, amire akarja. Ha romantikus beszélgetéseket akar lefolytatni, akkor hát hajrá. - Viszont más, személyes ügyekre ne használd, arra ott van a mostani telód, nem veszem azt el tőled, legfeljebb időnként megkérlek arra, hogy vedd ki az aksiját. Ami a kártyát illeti, találsz rajta egy szép kezdőösszeget, amit azért kapsz, hogy megvedd belőle magadnak a szükséges felszereléseket. Tiszta pénz van rajta, pontosabban sokszorosan átmosott és a bankigazgatót is jól ismerem, úgyhogy használhatod közéletszerűen is, de azért örülnék, ha a mindennapok többségében mégiscsak a régi kártyáddal fizetnél, nem ezzel. - Ez egy kicsit monoton és száraz része a találkozójuknak, de van egy olyan érzése Qadirnak, hogy az anyagiakról azért szívesen beszél Grace. Pláne, ha ennyi pénzről van szó és ilyen telefonról.
- Ugyanígy erre a számládra fogod kapni tőlem a fizetésedet. Megállapodhatunk abban, hogy miként részesülj a fizetségben. Első körben két lehetőséget ajánlanék: vagy havonta kapsz egy fix, közepesen magas összeget, vagy pedig a havi alapbéredet relatíve alacsony összegen tartjuk, amin felül riasztásonként részesülsz egy kiugróan magas honorációban. Melyiket szeretnéd? - De ahogy említette, más megoldásokra is nyitott, de a többi orvosát ezek alapján fizeti. Utóbbi opció olyan szempontból rizikósabb, hogy lehetnek olyan hónapok, amikor csak az alapbért kapja, de ha eldurvulnak a bandaharcok, akkor akár a közepes havi összegének az ötszörösét is zsebre teheti. Ami pedig azt illeti, szándékosan nem dobálózik számokkal, amíg nem dönti el, hogy mit szeretne Grace. Talán a pénz csilingelése segít neki, hogy elterelje a figyelmét az önboncoló problémáiról.

-- Qadir & Grace

**Grace O'Connell**

"There is no greater thrill than the hunt; but the most dangerous game is the one where the hunter becomes the hunted."

Hosszadalmas csend telepszik le a szobára, ám mégis olyan érzésem van, mintha végig diskurálnánk egymással. A gondolatokat szinte hallani lehet a szobában, a tekintetek árulkodóak, minden egyes mozdulat árulkodik valamiről. Végül amikor eljutok arra a mentális állapotra, amelyikben megértem, hogy el kell fogadnom a jelenlegi felállást, megszólalok. Megtöröm a csendet és azt teszek amihez valójában értek, de ugyebár van, hogy jobbnak látom nem megtenni: Kérdezek. Qadir felnevet, amire elsőre értetlenül pillantok fel rá, nem értem miért nevet. Vagy inkább abban nem vagyok biztos, hogy az a nevetés őszinte, vagy nem. Esetlegesen gúnyolódni támadt volna kedve, vagy pedig valóban viccesnek találja amit mondtam. Nem kimondottan bízom benne jelenleg, félek tőle, érthető, hogy bizonytalanság kerít hatalmába még a legapróbb nevetés hallatán is. Kifejezetten okosnak találom a férfit, kifejezetten számítónak is, és éppen ezért félek tőle. Nem csak azért mert pofonnal büntethet. Inkább mert érzem, hogy óvatosnak kell lennem mellette és nem hagyhatom, hogy az érzelmek irányítsanak, még ha ez nem is mindig egyszerű. Hiszen bármikor csőbe húzhat. Ugyanakkor nyilvánvalóan nem mindig vagyok elég erős ahhoz, hogy én tudjam irányítani az érzelmeket, nem pedig fordítva.
- Szerintem én sem tudok választ adni. - Alig láthatóan vonom meg a vállam, nem vagyok rá büszke, de letagadni sem tudom azt aki vagyok. Megváltoztatni, talán… de nem egyről a kettőre. Ez nem így megy. Ezzel pedig Qadir is tisztában lehet, talán ezért sem büntet tovább. - Nem ígérhetem, hogy nem fog többet előfordulni, legfeljebb azt ígérhetem, hogy megpróbálom… - És őszintén? Ennél többen kétlem, hogy akár reménykedhetett. Ezzel a mondattal pedig nem kifejezetten a pofonra gondolok. Sokkal inkább csak arra a viselkedésre magára, amit elvárna tőlem. Képes vagyok tanulni, de magam sem tudom, hogy miként tudok levetkőzni egy olyan természetet, ami születésem óta bennem van és még a saját apám sem tudta belőlem kinevelni. Talán éppen ezért is ülök most itt. Ha sikerült volt Alexandernek, most nem ülnék itt. Akkor már évekkel ezelőtt beletörődtem volna abba az életbe, amibe a családom kényszerített.
Aztán szavai hallatára keserédes mosoly jelenik meg az arcomon, még ha csak halványan is, de megjelenik. És bár számára semmi vicces nincs abban, hogy kis híján romba döntöttem a birodalmát, mégis ahogyan ezt egy jó, pozitív dologként vágja hozzám… megmosolyogtat. Érezhetően lökött egyet az önbizalmamon vele, hiszen igaza van. Újra. És bár most összetörtem és pillanatnyilag gyenge vagyok, de tudom, hogy képes leszek újra talpra állni és erősebb leszek, mint korábban bármikor. Pontosan azért, mert tanultam ebből az esetből. Nem sikerült ugyan tönkretennem apámat, de helyette megmentem a húgomat, ami számomra talán sokkal fontosabb is. Mindig ő volt a fontos. Csakhogy hozzá is apámon keresztül vezet az út. Fellélegzem. Alaposan átgondolom a szavait, egy hálás tekintettel nézek rá, talán még magamat is meglepve ezzel, mert bár - részben legalábbis - ő törte össze az önbizalmam, ám most ő is adta vissza azt. Jól esik, még akkor is ha tudom, hogy számító és valószínűleg okkal mondja ezeket nekem. Valószínűleg önzőség van a szavak mögött, de jelenleg nem érdekel. Amíg mindketten profitálunk belőle, nem érdekel. És jelenleg mindketten nyerünk belőle. Nem válaszolok neki ugyan, de a hálás tekintetem talán válasznak szolgál számára. Újra remény csillan a szememben, ami már néhány napja nagyon háttérbe volt szorítva, abban sem voltam biztos, hogy valamikor még előkerül. Most mégis megjelenik. Én pedig sokkal könnyebbnek érzem magam, ezt láthatja most rajtam Qadir is, anélkül, hogy kimondanám. Mert nem mondom ki. Nem is köszönöm meg, ahhoz túl makacs vagyok. De éreztetem vele, ami már több is, mint amit remélhetett.
- Nem tudom. El sem tudom képzelni, hogy mégis mi mehet végbe a fejében. - Mondom végül némileg felháborodottan, de hanglejtésemből kiveheti, hogy ebben semmi komoly nincs, sokkal inkább szánom ezt viccként, még ha egy igencsak elcsépelt vicc is. - Esküszöm minden egyes gondolata valamiféle labirintuson át érkezik. Pedig ténylegesen próbálom önt megérteni… vagy épp megfejteni. - Vallom be, mert úgyis tudja, hogy így van. Minek is próbálnám meg elrejteni? Az első találkozásunk óta próbálok tulajdonképpen bármiféle információt, reakciót, egy apró kis fényfoszlányt, bármit meglátni benne. Többszörösen kapom magam azon, hogy úgy szugerálom azt a szempárt, mintha minimum aranyat keresnék benne, pedig csak megérteni próbálom őt. Talán megismerni, vagy jobb szóval: kiismerni. Megtalálni a gyengepontját. Kétségen kívüli, hogy különlegesnek találom őt, de csak mert nem tudom őt értelmezni, legalábbis nem úgy, ahogyan szeretném. Valahol talán kíváncsivá tesz. Aztán kérdésére hirtelen megáll bennem az ütő. Nem azért mert megijesztene, de magam sem tudom, hogy milyen trükkös kérdés akar ez lenni. Meglepődöm. Még szép, hogy rossz embernek gondolom! Mégis mi mást gondolnék azok után amin átmentem az elmúlt néhány napban? De vajon kimondhatom ezt? Őszinte lehetek? Vagy majd rám fordítsa a közöttünk lévő asztalt, amiről most ismételten felemelem a whisky-s poharat, hogy igyak belőle. Nem azért mert annyira kívánnám, sokkal inkább azért, hogy időt nyerjek és sikerüljön kiderítenem, hogy mégis mi a jó fészkes fenét vár tőlem? Ismételten fürkészni kezdem a szempárt, nem is rejtem el, hogy próbálok rájönni a kérdésének okára.
- Valamiért azt érzem, hogy ez egy csapda és nincs helyes válasz. - Mondom óvatosan, valahol reménykedve abban, hogy ez a válasz elég lesz neki és kielégíti a kíváncsiságát, holott pontosan tisztában vagyok azzal, hogy ez nem így lesz. Nem fog hagyni kibújni a kérdés alól. Kényelmetlen helyzetbe hoz, ez nyilvánvaló. - Basszus… még szép, hogy rossz embernek gondolom! - Mondom végül meg az őszintét csak kerek-perec kibökve a dolgot. - De… - és itt jön a de. - Ha bármiféle rossz érzés motoszkál most önben ennek hallatán, az azt jelenti, hogy még esélyesen van ott jó is. Nem ismerem önt és talán soha nem is fogom. Önnek kell együttélnie saját magával, nem nekem. - Adom meg a magyarázatot, ezzel igazából megmagyarázva azt is, hogy miért mondtam azt amit. Én nem akarok rossz ember lenni. De magamnak kell eldönteni, hogy együtt tudok-e élni azzal ami vagyok. Ő pedig nyilván tisztában van azzal, hogy nem egy jó ember. Talán van benne jó, de… A nap végén mégis halálos ítéleteket hoz meg és csonkít meg családokat, megbánás nélkül. A hangsúly pedig nem a gyilkosságon van, hanem azon, hogy meg sem bánja.
Figyelem ahogy újra megtölti a poharát. Már az érdekes, hogy én még épp csak beleittam a sajátomba, ő meg… Hova siet? Természetesen nem teszek semmiféle megjegyzést erre, ahogyan nem is reagálom le a dolgot. Inkább csak remélem, hogy nem az asztal alá akarja magát inni velem. Nos… hamar megértem, hogy miért iszik, szavai hallatán én magam is inkább újra a pohárért nyúlok, mert egész jó időhúzásnak bizonyul. Kihasználok minden pillanatot amelyikben időt kapok arra, hogy végiggondoljam a hallottakat. Magam sem tudom, hogy most pánikolnom kellene, vagy inkább csak egy amolyan figyelmeztetésnek vennem ezt, vagy éppen mindkettő.
- Összetűzések. - Ejtem ki a szót, akárcsak a visszhangja lennék. A tekintetem némileg kérdővé válik, ám magam sem tudom, hogy kíváncsi akarok-e lenni. Nem biztos, hogy kérdeznem kellene. Nem biztos, hogy tudni akarom a választ. Pedig kellene, mert már leszűrtem a mai tanulságot. Ha kérdezek és tudok, aztán felkészülhetek és könnyebb lesz elfogadni akármi is jön. Emlékeztetem magam. - Ha feltételezzük, hogy valaki a másik bandából rájön a kilétemre és bajba kerülök… Akkor mi lesz? - Félve teszem fel a kérdést, de tudnom kell a választ. Tudnom kell, hogy nem leszek a kutyák közé dobva. Hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni azért, hogy megvédjen és nem fog cserben hagyni. Mert talán az alkunk szerint megvéd apámtól és a családomtól, de itt most más a helyzet. Ez olyasvalami amiről eddig én magam sem tudtam és ha részese leszek ennek a bandának, tudnom kell, hogy legalább megpróbál megvédeni. Nem várok csodát, nem várom, hogy ígérje meg hogy életben tud tartani, de legalább annyit mondjon, hogy megpróbálja. - Ha életmentésről van szó, ösztönösen cselekszem, nem érzelmekkel. - Válaszolom csak tömören, de hiszem, hogy megérti amit mondani akarok. Lehetséges, hogy el tudom veszíteni a fejem és átadni magam az érzelmeknek, ember vagyok, nem tökéletes. De ha most azt mondja nekem, hogy meg kell mentenem valakit, az ösztönök veszik át az uralmat. Másképp egy érző és élő lény semmiképp sem élne túl egy kórházi munkát, ahol naponta halnak meg emberek, gyerekek. Kedves lehetsz, de többet nem érezhetsz a betegek iránt, különben csak sérülni fogsz. Hamar megtanulja az ember ezt a hibát is és megtanulja miként működjön ösztönösen, anélkül, hogy érzelmek befolyásolják. Nem mondom, hogy ez mindenkinél lehetséges, talán mások máshogy oldják meg, de számomra ez működött. Működik. Éppen ezért sem félek attól, hogy esetlegesen nem lennék képes ellátni egy sérültet. Bízom a saját egészségügyi ellátásomban, még ha magamban nem is.
Qadir egy borítékot nyújt át, amire kíváncsian pillantok, mégsem húzom tovább az idejét, már eleget húztam, így hát átveszem a borítékot. Aztán mivel nem szólal meg azonnal, leszűröm azt is, hogy szeretné ha kinyitnám, amit meg is teszek. Telefon, füles és egy bankkártya. Felnézek rá, hiszen jól tudom, hogy ehhez útmutató is járni fog, az ember fia nem osztogat telefonokat meg bankkártyákat jókedvében. - Értem. - Bólintok, mikor végül meg is adja az útmutatást, de aztán megfogalmazódik bennem egy kérdés. - Tudom, hogy sokat kérdezek, de szeretnék tisztában lenni a részletekkel. Mi történik abban az esetben, ha hívnak… - Megemelem erre az újonnan kapott telefont, ezzel éreztetve vele, hogy milyen hívásra gondolok. - És talán nem érek oda időben, akár a forgalom miatt? Vagy ha nem tudok azonnal elszabadulni a munkahelyemről? - Mert mondhatja nekem, hogy mindig készenlétben kell, hogy legyek, de valljuk be… az nem fog menni. Ha heti többször azonnali hatállyal ott kell hagynom a munkahelyem, az igencsak… feltűnő. Nem tudok úgy tenni, mintha semmiség lenne. De tegyük fel, hogy működne és azonnal tudok indulni, ám képtelenség oda is érnem, mert gondolom repülőt nem küldenek értem. Ezek persze talán nem mindennapos feltevések, de tudnom kell, hogy mi történik ha… Ezért pedig nem hibáztathat. Csak tisztában akarok lenni a határokkal.
- A második lehetőséget. - Nem gondolkozom sokáig a válaszomon. Bár nem tagadhatom, rohadt nagy szükségem van a pénzre jelen helyzetemben, mégsem ez volt a fő indokom arra, hogy alkut kötöttem a férfival. Viszont ha már fizetést kapok, akkor arra akarok kapni amikor dolgozom is, így aztán a második lehetőség talán motiváló is lesz arra, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy időben érkezzek egy-egy riasztásra. Ugyan nem kérdezek rá a számokra, de Qadirt - már amennyire - ismerve, hamar ki fog rá térni, így aztán, mint ahogyan korábban ő sem tette, most én sem siettetem. Csak várok.

Qadir & Grace

BEE

**Qadir Abbar** · Re: Qadir & Grace - Bumpy road ahead Kedd Aug. 20 2024, 15:23

Kényes kérdés, hogy vajon hogyan fog cselekedni legközelebb Qadir, ha a mai találkozás első percei megismétlődnének. Nyilván a körülményektől és a helyzet súlyosságától függ, de sok pofont már nem lesz hajlandó benyelni Gracetől fizikailag. Nem kérheti így számon, ilyen hangsúllyal, ilyen tiszteletlenül. Ha kérdése van, máshogy kell feltennie és ha képes lesz nyugodtan szembefordulni Qadirral, akkor ő is hajlandó lesz választ adni neki és elmagyarázni, hogy nála mi miért történik. Nem is ez a vita tárgya, hanem a lány habitusa. Egyszer elveszíthette a fejét Qadirral szemben állva, de sokszor már nem, ezt mások esetében sem tűri el. Todot is egyszer figyelmeztette, de a srác megtanulta, hol a helye a mai napig. Ahogy Sáinz is abban a pillanatban felfogta a tettei súlyosságát, mikor elsőre tapasztalta meg az igazi halálfélelmet, azt, hogy ezek az emberek nem viccelnek. Marcosnak és Qadirnak külön-külön ki kell vívnia a tekintélyt minden tagban. Vannak, akiknél ez automatikus, míg mások esetében taktikázni és bizony kegyetlenkedniük is kell. Most pedig Graceben kell kiépítenie a tiszteletet és ezzel együtt a bizalmat is, hogy hinni tudjon és akarjon is Qadir szavainak. Lehetnek élethelyzetek, amikor nem tűri el majd el a habozást és a szavai megkérdőjelezését. Úgyhogy bár nem támad vissza arra, hogy a lány sem meri megígérni, hogy nem fog többet a főnökére támadni (legalább nem tesz olyan kijelentést, amiben saját maga sem biztos, ez mindenképpen pozitív), de azért nagyon reméli, hogy megtanulta a leckét.
- Ez esetben remélem legközelebb hamarabb képes leszel felmérni a tetteid súlyosságát - nyugtázza csak ennyivel, mert nem akar újabb köröket futni és fenyíteni a lányt. Nem fog könyörögni neki, elég nagylány már ahhoz, hogy ennyiből is megértse, mire akar utalni Qadir. Hogy ő büntetni fog, ha Grace átlépi legközelebb is a határt. Nem csak őt bünteti, hanem mindenkit, aki nem megfelelően viselkedik a bandában, mert csak így lehet rendet tartani ebben az őrületben. Ezt meg kell értenie.
Qadir viszont nem csak rombolja Gracet, hanem építi is. Sőt, lényegében csak építeni akarja, elvégre neki is az az érdeke, hogy beilleszkedjen a szervezetbe és remekül ellássa a feladatát és ha ehhez az kell, hogy kiskanállal kapargassa össze Grace önbizalmát, akkor hajlandó párszor megpúpozni azt a kanalat. Látszólag hatásosak is a szavai, így miután Grace elmosolyodik és szemeiben hála csillan meg, Qadir végleg eltemeti magában az elmúlt percek kellemetlenségét. Lapozniuk kell, tulajdonképpen még semmit sem ért el, amiért idejött az éjszaka közepén.
Elmosolyodik, mert tetszik neki az őszintesége, az, hogy be meri vallani, hogy valójában fogalma sincs arról, hogy Qadir hogyan gondolkodik. Ezt bóknak veszi, mert végülis ez is a célja, titokzatosnak maradni, hogy ne tudjanak belelátni a fejébe, nem tudják kiismerni a gondolkodásmódját, mert ha ez megtörténne, akkor Qadir elveszíteni a leghatásosabb fegyverét.
- Egy jótanácsot fogadj el tőlem a jövőre: mikor azt hiszed, hogy végre megfejtenél engem és a gondolkodásomat, akkor fogom a legnagyobb meglepetéseket okozni. - Ezzel most nem is akar semmit sem mondani, a jelenben érthetetlen is önmagában ez a figyelmeztetés, de talán később minden értelmet nyer majd. Nem is kér mást, csak hogy jegyezze meg, raktározza el a fejében és amikor úgy érzi, hogy Qadirt már kiismerte, emlékeztesse magát. Akkor talán kevésbé fog benne csalódni. Ezen gondolattól vezérelve pedig most Qadir kérdez és frappánsan teszteli le Grace hozzáállását. Nem számít, igennel, vagy nemmel felel arra a kérdésre, hogy Qadir rossz ember-e, sokkal többet elmond a nőről az, hogy ezt a választ miként fogalmazza meg. Hátradől és vár, magában pedig jót szórakozik azon, hogy bizonyára remek kérdést tett fel, amitől még a whisky is hirtelen ízleni kezd Gracenek.
Nehéz uralkodnia az arcvonásain, mert legszívesebben elvigyorodna Grace első válaszára, amivel tökéletesen beletrafál a lényegbe. Szóval érti… Tényleg okos és valamiért épp, hogy tetszik is neki, hogy ennyire átlátott a kérdésen, de mégis próbál komoly maradni, hogy ne befolyásolja Gracet. Aztán ahogy újfent előtör az őszinteség belőle, már Qadir is felnevet. Ez a fajta bátorság nagyon is tetszik már neki. Qadir elsőre beveszi, hogy a választ többszörösen is megkapja, mert végülis igen, Qadir rossz ember, ezen nincs mit szépíteni. Meg tudná magyarázni, hogy mit miért tesz, fel tudná tüntetni magát jó emberként is, de tudja, hogy a fizikai cselekedeteire, arra, hogy embereket mészárol le és kínoz meg, ezekre nincs bocsánat. Ezekkel neki is szembe kell néznie. Talán pont ezért lepődik meg, mikor jön a „de” és pillant fel kíváncsian a poharáról Grace szemeibe.
Az igazság az, hogy az semmilyen mély érzelmet nem mozgat meg Qadirban, hogy Grace a szemébe mondta, hogy rossz embernek tartja. Semmilyet! Az utána következő szavai viszont egyenesen pofán csapják. Hideg, fagyos hullámként borítják hátra és lepik el mentálisan. Fején találta a szöget ez a kis mocskos… Most már tényleg motoszkál Qadirban is rossz érzés, fájdalom, amit elsőre nem is tud hova tenni. Merthogy igen, Qadir valóban örökké harcol saját magával, hogy el tudjon számolni a lelkiismeretével és ez a teher időnként teljesen leteríti. Nem látszik rajta, maximum sokkal többet nyúl az alkoholhoz, mint átlagosan, de hát nem is engedheti, hogy ismeretleneknek szembetűnjön, hogy mennyire szenved is ő valójában mindazoktól a rengeteg rosszul meghozott döntéstől, aminek jelenleg is issza még a levét. Valamikor sikerül elfogadnia saját magát, együtt tud élni a fejével a bőrében, míg vannak időszakok, amikor megreped benne valami és összezuhan fejben.
Egyszerre érez Grace iránt haragot, amiért ezzel feltépte az egyik sebét és érez büszke elégedettséget, amiért pont így fogalmazott. Most kicsit meztelennek érzi magát, utálja ezt a védtelen érzést, de egyúttal azt is tudja, hogy ez csak Qadir fejében létezik. Hát megkapta! Próbára tette a nőt, vizsgáztatta, nem sírhat sebeit nyalogatva, hogy most igenis rá kell írnia a csillagos ötöst, az A+ jelet arra a fránya tesztre. Megtanulta, hogy vele vigyáznia kell, de egyúttal azt is, hogy ha kell valaki, akitől mérhetetlen és könyörtelen őszinteséget kaphat, akkor Gracet kell keresnie.
- Ez egy elég politikus válasz volt - feleli először komolyan, de aztán feladja és hagyja kiülni arcára az elismerő mosolyt. Csak ennyit felel, nem hajlandó egy ennyire kaotikus napon, egy fizikai pofon után jobban tudatni vele, hogy bizony lenyűgözte a válaszával, azonban a pár másodpercig beálló csend sokat sejtethet a nő számára, míg Qadir próbálja rendezni sorait és túltenni magát azon a hirtelen jött érzelemhullámon, ami leterítette kis időre. Ha nem lenne hirtelenharagú Grace, borzasztóan veszélyes lenne számára, ennek felismerésére pedig újratölti a poharát. Innia kell!
Nincs több elterelő kérdés, sem tőle, sem pedig Gracetől, mert ideje a lényegre térni végre. Elmeséli tehát, hogy mit vár Gracetől, valamint ő miket tud adni cserébe, ezzel együtt pedig tudatja vele, hogy mikre számíthat. Lassan, de már feszesebb tempóban beszél, ő sem szereti a száraz és tömör beszélgetéseket, de sajnos a mindennapja részét képezik, úgyhogy tisztában van vele, hogy ezeket nem lehet kikerülni. Vár néhány másodpercet, mikor Grace megismétel egy szót, sejti, hogy ez azt jelenti, hogy lassítania kell, Qadir pedig lassít is, hiszen fontos, hogy Grace megfelelően befogadja a hallottakat, ugyanakkor nem magyaráz, nem fejti ki részletesebben, mert az nagyon hosszú lenne és túl sok is egy ilyen találkozás után mindkettejüknek. Avagy reméli, hogy nem kérdez rá, mert semmi ereje nincs már mesélésbe kezdeni. Szerencsére ettől megkíméli a nő. Egy másik kérdése viszont helytálló.
- Amit mondtam. Megvédünk. Megvédünk mindentől, aki számodra fenyegetést jelenthet. - Vagy legalábbis megpróbálják megvédeni és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy ez sikerüljön. Vagyis Qadir, de ha Qadir védeni akarja Gracet, akkor ez automatikusan azt jelenti, hogy sok tíz-száz másik embere is erre törekszik majd. Nem feltételezi, hogy Grace elfelejtette volna tulajdonképpen az egyetlen lényeges szót, amit Qadir az alku kezdete óta hangoztat neki. Valószínűleg arról van itt most szó, hogy végre Grace felfogja, hogy miért annyira nagy dolog Qadir ígérete. Ez nem csak egy kifejezés, ez egy ígéret, melynek nincs szabatossága, nem jár le, míg mindketten élnek, addig Qadirnak minden eszközével és erejével azon kell lennie, hogy a lány túléljen minden fenyegetést. Ez hatalmas energiájába fog telni, de ő ezt vállalta, nem a levegőbe beszélt. Ez az ára annak, hogy Grace örökre eladta neki az életét és egy olyan szerződést kötöttek, amiből nem léphet ki. Őrültségnek tűnik, az is, de Qadir hajlandó is megfizetni az árát.
Tudja, milyen az, amikor az emberi agy átkapcsol, leszűkíti a látókört és függetleníti magát az érzésektől és előtérbe kerülnek az ösztönök. Magán is tapasztalta már, igaz, nem orvoslásban, de ettől még átérzi, hogy mire is gondolhat Grace. Meg is nyugtatja, hogy a kritikus pillanatok során kisebb az esélye, hogy elveszíti a nő a fejét és valamiért hisz neki. Bólint, majd folytatja a további ismeretekkel és ezúttal már előkerül az a bizonyos boríték is, benne a kütyükkel, melyeket elmagyaráz Qadir.
- Kérdezz nyugodtan. - Igen, most pont ellentmond az előbbi elhatározásának, de ezek a kérdések nem rosszak. Egyenesen szükségesek is, úgyhogy még örül is nekik Qadir. Ha ilyen kérdésekről van szó, akkor a nagyon szeretné, ha a jövőben is inkább kérdezne, mintsem rosszul cselekedne, vagy újra előkerülne a „de én azt hittem, hogy…” esete. Pláne, hogy nagyon jó a kérdés, megint.
- Mi történne? - Lejátssza magában a jelenetet, bár nem nagyon kell a fantáziájára bíznia, mert megtörtént a felvázolt szituáció már párszor. - Valószínűleg meghalna a sebesült és mi elveszítünk egy embert. - Ez történne. De sejti, hogy Grace nem erre gondolt, hanem magára. - De ha arra vagy kíváncsi, hogy megbüntetünk-e… Nem. Amennyiben egyértelműen nem a te hibádból történik a mulasztás, akkor elfogadjuk, hogy így alakult, nem tudtál elég gyorsan ugrani, vagy kiérni, ezzel nincs mit tenni. A mentő sem tud mindig időben kiérni. - Aztán megnyalja az ajkait és megtölti tüdejét levegővel. - A te részedről akkor van baj, ha kiderül, hogy tudtál volna jönni. Vagyis, ha szándékosságot fedezünk fel a mulasztásodban, akkor az nagyon súlyos vétség. Például, amennyiben kiderül, hogy el tudtál volna jönni a kórházból, vagy nem is volt forgalom azon az utcán, amin jönnöd kellett volna. Egyszóval, ha többszörösen azt érezzük, hogy meg tudtad volna oldani, csak bármilyen oknál fogva nem akartad, akkor mondjuk úgy… nem fogunk sokáig egymással szórakozni. - Döntse el Grace, hogy ez mennyire jó vagy rossz válasz. Ha becsületes, akkor felfoghatja úgy is, hogy Qadir megengedi a hibát és korrekt módon nem vonja felelősségre olyanért, amiről nem Grace tehet, még akkor sem, ha közben meghalt egy embere. Még akkor sem, ha az az ember pont az unokaöccse. Nyilván nem kérhet emberfeletti dolgokat a nőtől, az orvosától, mert akkor tényleg nagyon gyorsan elveszítené és kereshetne új megbízható orvost. Ennek így semmi értelme. Ugyanakkor, ha úgy tervezi belülről kiírtani a bandát, hogy szépen minden tagot hagy meghalni, akkor biztos, hogy hamar elvágják a nyakát.
Utolsó napirendi pontként pedig előkerül a pénz. A védelem mellett a másik igen nagy fizetség, amivel Qadir kecsegtetni tud, még ha Grace esetében kissé komplikáltabban is kell eljárnia, mint mondjuk a csempészekkel, akik rendes szép havi bért kapnak a munkájukért, amiért bármelyik pillanatban meló várhat rájuk. Két lehetőséget kínál és hagyja, hogy a lány válasszon. Semleges tekintettel nyugtázza a döntését, merthogy Grace egészen hamar előáll a válasszal. Ezek szerint nem biztonsági játékos. Eljátszik a gondolattal Qadir, hogy miért az alkalmankénti nagyobb összeget választja, mert érzi, hogy ez sokat elmond a személyiségéről, ám nem most kezdi el boncolgatni. Legalább így biztosabbra veheti Qadir, hogy ha hívják, akkor jönni is fog, elvégre akkor kapja a fizetése érdemi részét.
- Rendben - fogadja el a döntését, majd elővesz a kisasztal mellé helyezett táskájából egy több papírból álló összetűzött papírköteget. Lehelyezi maga elé és bekarikázza a választott fizetési módot, firkál bele még párat, de a lényeges adatok mind előre megvannak Graceről, úgyhogy már csak aláírja oldalanként alul, majd Grace felé fordítja. Gyűlöli az ilyen papírmunkát, de igazgatóként sajnos már rutinból műveli a legális (és az illegális) szerződéskötéseket. Ráadásul most még mosolyognia sem kell hozzá Grace-szel szemben, noha örül, hogy meg tudtak egyezni ténylegesen is, nem csak szóban az alkuval.
Amikor Grace kezébe veszi a papírokat, egy teljesen hivatalosnak kinéző szerződést figyelhet meg. Minden benne van ahogy kell, csak épp a cég neve lehet meglepő számára. Qadir fáradtan hátradől, egyik lábát átteszi a másikon, még szemeit is megnyomogatja, amik szinte már kifolynak a helyükről, de vár, türelmesen elkényelmesedik, mert feltételezi, hogy Grace mindent át fog olvasni. Mindent, azaz, közel tíz oldalt. Kegyetlenül hosszú félig jogi nyelvezet, de azután, hogy figyelmetlen volt a részletekre Grace a szóbeli alkujukkor, így biztos benne Qadir, hogy ezúttal az utolsó betűt is el fogja olvasni. Vagyis hosszú lesz, de ha ez választja el őket már csak a végleges kézfogástól, akkor legyen hát. „Annyi baj legyen.”
Grace észreveheti, hogy a papírokon egy hivatalos cég, a Five Star Realty Enterprise szerepel, a sorok között pedig jogilag elismert részmunkaidős állást fog aláírni. Qadir utánanézett, hogy a kórházi munkaviszonyok tiltják-e, hogy a munkavállalónak legyen bármilyen másik munkaszerződése és kiválasztotta azt a típust, amivel a legkevésbé sem lehet gondja Gracenek a hatóságokkal. Vagyis minden jogilag helytálló, látszólag nem feketén fog dolgozni, tudja igazolni magát és a Qadirtól, pontosabban a Qadir cégétől kapott alkalmi fizetését is, hiszen a FSRE foglalkoztatja őt a cég által a saját munkavállalóinak biztosított orvosi ellátás keretén belül. Természetesen az egésszel nem kell foglalkoznia, ez csak papírmunka, ami megvédi Gracet és egyben Qadirt is a nyomozók szerződéseket és pénzügyi tranzakciókat felülvizsgáló rendszerétől.
Nincs más dolga, csak az, hogy aláírjon minden oldalt és ezzel az alkujuk szentté válik. Eközben Qadir kiissza a poharában maradt alkoholt, majd ujjával az orrnyergét kezdi nyomkodni, mintha megsértette volna a szemüveg, holott sosem hord szemüveget, jók a szemei. Csak akkor néz vissza a lányra, mikor megérzi rajta, hogy kész. Kérdőn tekint rá, várja a kérdéseket, már amennyiben vannak. Ha elrakta a névjegykártyát, amit előző alkalommal nyomott a kezébe és amin a cége is rajta szerepelt, akkor aligha lehet kérdés számára, hogy ugyan milyen szerződés ez most. Egyértelmű, pláne, ha tényleg végig is olvasta a sorokat.
- Végeztünk? - Ugyan ez Grace szájából lenne értelmes kérdés, de most mégis Qadir teszi fel. Ő ezzel végzett, ha a nő aláírta, akkor ennyi, mehetnek haza végre aludni. Bár Qadir úgy érzi, hogy legszívesebben integetne a nőnek, aztán eldőlne a kanapén, amin most ül és csak reggel mozdulna meg újra. Ezt tulajdonképpen megtehetné, maradhatna ebben a lakásban, elvégre az övé, vagyis nem az övé, hanem a cége tulajdona, viszont holnap reggel korán kell kelnie és nagyon megszivatná magát, ha ma nem térne vissza az Upper West Side-i lakásába. De majd kibírja valahogy a hazautat.

-- Qadir & Grace

**Grace O'Connell** · Re: Qadir & Grace - Bumpy road ahead Szer. Aug. 21 2024, 08:30

"There is no greater thrill than the hunt; but the most dangerous game is the one where the hunter becomes the hunted."

Felmérni a tetteim súlyosságát. Igen, ez valóban valami olyasmi, amit minden bizonnyal tökéletesítenem kell, mert tény, hogy túl sokáig voltam egyedül. Nem kellett mást követnem, másra hallgatnom, csakis kizárólag magamra és az én saját megérzéseimre. Ha Alexander be is zavart a képbe és megpróbált irányítani engem, vagy tulajdonképpen bármit az életemben, ő még mindig jóval kisebb hal. Hozzá máshogy kellett viszonyulnom is. Őt elintézhettem azzal, hogy eltűntem, meglapultam ideig-óráig, mielőtt újra támadtam volna, de Qadir más. Őt nem támadhatom. És előle már nem tűnhetek el vagy éppen lapulhatok meg, mert ha hív, nekem ugranom kell. Akkor is ha éppen előtte pofozott meg, vagy fenyegetett meg, vagy éppen ölte meg az egyik barátomat. Tudatosítanom kell még magamban a tettem súlyosságát, amit valójában akkor tettem, amikor néhány nappal ezelőtt megfogtam a kezét és elfogadtam ezeket a feltételeket. Elfogadtam, hogy eladom az életem egy drogkartellnek. Elfogadtam, hogy tőle fogok függeni. Tisztában voltam akkor is ezekkel, de… mégis ma hagytam, hogy az érzelmek uralkodjanak el rajtam. Hibáztam, elismerem. Ezt neki is elismertem. De nem ígérhetem meg neki, hogy soha többé nem fordul valami hasonló elő. Ahhoz túlságosan jól ismerem már magam. Tudom, hogy hajlamos vagyok érzelmek alapján reagálni, legyen az jó vagy rossz érzelem és háttérbe szorítani az agyat, a logikus gondolkodást. Ez néha áldás, néha pedig átok. Abban meg csak reménykedni tudok, hogy idővel megtanulom kezelni a bennem dúló érzelmek és indulatok kavalkádját annyira, hogy ne ugorjak legközelebb a torkának. Mondjuk abban is reménykedem, hogy legközelebb nem vesz el tőlem egy újabb hozzám közel álló személyt.
- Igen, ebben nem kételkedem. - Válaszolom egy apró bólintással. És bár a kíváncsiság ott van bennem, mégsem akarom ezt tovább feszegetni. Kétlem, hogy jelenleg veszélyforrásként tekintene pont rám, ugyanakkor még véletlenül sem szeretném elhinteni benne azt, hogy bizonyára tekinthetne. Pedig de még mennyire, hogy lehetnék veszélyes rá, ha nagyon akarnék. Talán nem annyira veszélyes, mint amennyire ő rám nézve, de biztosan tudnék károkat okozni, ha elhatároznám magam. Ha nem így lenne akkor nem bukkant volna fel nálam. Ijesztő belegondolnom, hogy mennyire vékony jégrétegen is táncolok éppen, hogy mennyire tudatosnak kell maradnom mellette ahhoz, hogy ne sodorjam saját magamat veszélybe. Ugyanakkor mégis megadhatom magamnak azt a luxust, hogy őszinte lehetek vele. Mert vele nem kell titkolóznom. Nem kell valaki mást eljátszanom, aki nyilvánvalóan nem én vagyok. Ez pedig olyan luxus számomra, amit már évek óta nem tapasztalhattam senkivel sem… vagy csak nagyon-nagyon kevesekkel. Éppen ezzel a “felindulással” adtam meg neki a megcsavart kérdésére a válaszom. Logikusan közelítem először meg a kérdést, de végül megkapja az őszinte, szívből szóló választ is, majd pedig a hozzá csatlakozó saját gondolatmenetet is. Aztán mégis ami talán a legnagyobb meglepetést okozza, hogy szinte látni Qadiron a meglepettséget. Szinte látni a ledermedést az arcvonulatain, a tekintetén, még a kezén is. Ez a reakció ugyan meglep engem is, mégis igyekszem semmilyen utalást sem tenni erre, inkább úgy tenni, mintha észre sem vettem volna. Holott nagyon is meglep! Nem csak meglep, de meg is mozdít bennem valamit. Valamit ami azt sugallja, hogy igenis van lelkiismerete és igenis emészti magát a tetteiért. Sőt, talán a mai pofonjára is gondolni fog lefekvés előtt és majd elgondolkodik, hogy valóban megérdemeltem? Nyelek egyet, mert érzem, hogy ezen nem kellene gondolkodnom… hogy abszolút nem lenne szabad belelátnom Qadir gondolkodásmódjába, de az érzelemi világába pedig végképp nem. Egy pillanatra talán még át is suhan rajtam egyfajta rémület. De csupán egy pillanat erejéig, mert aztán megszólal, majd el is mosolyodik. Az arcomra pedig mindenképpen kiül most már az a fránya meglepettség, mert mindenre számítottam, de elismerésre nem. Magam sem tudom hová tenni ezt az információt, vagy éppen a mosolyát. Szóval végül mi mást is tennék, mint én magam is elmosolyodnék. Zavart tekintettel ugyan, de elmosolyodom én magam is. - Hmm. - Hümmögök végül csak válaszul, mert őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, amivel nem feszegetném tovább egyikünk határait sem. Így hát okosabbnak találom csak elismerni az elismerését egy frappáns hümmögéssel és egy mosollyal, majd pedig tovább lépni. Talán egyszer még visszatérünk erre a beszélgetésre. Talán.
Érzékelem, hogy túl sokat kérdezek. Ahogyan azt is, hogy Qadir fáradt már és valójában az égvilágon semmi kedve az ostoba kérdéseimhez. Mégsem érdekel, mert legutóbb nem kérdeztem és lám… egy barátom meghalt. Kétszer nem követem el ugyanazt a hibát, főleg nem akkor ha itt már az én életem lenne a tét. Mostantól kezdve kérdezni fogok, kihasználom azt, hogy Qadir is éppen olyan nyers és őszinte velem, mint amennyire én vele. Ugyan hajlamos elhallgatni részleteket, ám ha belekérdezek a közepébe, elmondja a nyers igazságot. Felvilágosít arról, hogy vannak veszélyei a bandának, hogy háborúznak… de mielőtt még túlságosan bepánikolnék azon, hogy ez miként csattanna rajtam, arról is biztosít, hogy megvédenek. Persze, nem vagyok ostoba, képtelenség lenne azt gondolnom, hogy akkor teljesen biztonságban leszek, de elhiszem neki, hogy meg fog tenni mindent annak érdekében, hogy ne essen bántódásom. Ennyi pedig elég. Ez tulajdonképpen sokkal több, mint amire eddig számítottam. És eddig sem volt veszélymentes az életem, pedig nem volt senki aki a védelmemért felelt volna.
,,Nem fogunk egymással sokáig szórakozni.” Visszhangzik fülemben a hangja a következő kérdésemre tett válasza. Legalábbis annak egy része. És ugyan megnyugtat a tény, hogy logikusan gondolkodik minderről, nem várnak tőlem csodát, sem pedig emberfeletti erőket, mégis nyelnem kell egyet a mondata végére. Mert valljuk be… senki nem akar egy ilyen fenyegetést hallani, senkitől sem, de legfőképpen nem olyasvalakitől, mint Qadir. - Nem azért teszem fel ezeket a kérdéseket, mert kiskaput keresnék. Be fogom tartani az alkunk rám eső részét olyan pontossággal, amilyennel csak lehetséges és tőlem telhető. Ezt megígérhetem. - Válaszolom némileg komolyabban, de mégis őszintén. Pedig tudom, hogy nem ez fogja őt meggyőzni, ugyanakkor mégis biztosítani akarom arról, hogy nem tervezem megtalálni azt a bizonyos arany kiskaput. Nem keresgélek máris a kiút után. Sőt, valahol talán még izgatott is vagyok az az ajtó láttán, amit ő nyitott ki előttem a néhány nappal ezelőtti kézfogás során. Lehetséges, hogy ez hihetetlen még a számára, de korántsem gondolom olyan szörnyűségnek ezt az alkut, mint ahogyan ő néz rá az én szemszögemből. Talán egyszer majd megérti, hogy számomra sokkal több ez, mint csak egy alku. Mert az nyilvánvaló, hogy egyelőre nem érti a tetteim mögötti indítékokat, de nem is kell, hogy megértse. Számára semmi más nem fontos, csak az, hogy én jól teljesítsek és betartsam mindazt amire vállalkoztam.
És igen, a pénz talán jól jön… hogy is ne jönne jól, de az még mindig nem a fő indítékom. Őszintén, amikor kibukott belőlem, hogy egyezséget akarok kötni vele, még csak eszembe sem jutott az, hogy pénzt kérnék érte. Azt ő tette hozzá. Nem én. Én fel sem hoztam volna, mert… mert miért tettem volna? Alexander sem fizetett. Senki sem fizetett az ellátásért korábban. Azt Qadir saját maga adta az egyezséghez én pedig mi az ördögért utasítottam volna el? Hülye lettem volna, de ez még nem azt jelenti, hogy a pénz lenne a legfontosabb pontja annak a bizonyos megegyezésnek. Éppen ezért sem vagyok rest a “rizikósabb” lehetőséget választani. Ezzel némileg megpróbálva alátámasztani is a korábbi szavaimat, miszerint nem a kiutat keresem. Miszerint én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy megmentsem akárkiről is van szó.
Némileg meglepetten nézem végig ahogy elővesz egy papírköteget és egy tollat. Ugyan sejtem, hogy miről lesz szó. Sejtem, hogy “hivatalosítani” akarja az eddig még csak szóban megtörténő egyezséget, mégis egy pillanatra elakad még a lélegzetem is, amikor végül átnyújtja nekem azokat. Egy gyanúskás tekintettel pillantok fel Qadirra, majd pedig vissza a lapokra. Várok néhány másodpercet, várom, hogy ezúttal kapok-e bármiféle információt, útmutatót, bármit. Nem kapok, így hát nyilvánvaló, hogy minden a papírokon lesz. Bólintok is egyet ahogy ezt értelmezem. Egyfajta idegesség kerít hatalmába, kicsit mint mielőtt megfogtam volna a kezét. Mintha újrajátszanánk azokat a jeleneteket, de most némileg hivatalosabban. Nem mintha az nem lett volna hivatalos. Ha jól sejtem, hiába akkor nem írtunk alá semmit, mégsem lenne most meg a lehetőségem, hogy kisétáljak innen - élve - anélkül, hogy aláírnám ezeket a papírokat. Mert bár akkor nem írtam alá semmit, mégis attól a kézfogástól kezdve minden eldöntött volt… szent és sérthetetlen.
Egy pillanat erejéig elgondolkodom azon, hogy mennyire részletesen akarom elolvasni mindezt. Eszembe jut, hogy talán csak aláírok mindent aztán vége, elvégre sok választásom úgysincs. De aztán eszembe jut a mai tanulságom is, amiben elvesztettem egy barátot. És még ha kiutam nincs is, de legalább legyek tisztában a határokkal. Végül ezzel a gondolattal fogom kezembe a kisebb papírköteget és dőlök velük fáradtan hátra, hogy egyenként, minden egyes oldalt, tüzetesen nézzek át, még a lábjegyzetet is. Egy árva szót nem kihagyva. Többszörösen ásítozom azok olvasása közben, ami nyilvánvalóvá teheti Qadir számára, hogy valójában semmi kedvem ehhez és a fáradtság is egyre jobban kezd kiülni rám. Főleg ahogy egyre jobban nyugszom le, egyre jobban telepszik le rám az elmúlt napok kialvatlansága.
Csak hosszú percekkel később érek el végül a szerződésünk végére, amit bár nem teljes egészében értek meg, mert agyilag már teljesen máshol járok, de legalább elmondhatom magamról, hogy elolvastam és remélhetőleg nem követem el újra a mai… vagy éppen a néhány nappal ezelőtti hibámat. Ismét előre dőlve írom végül alá a papírokat, amikbe ugyan néha beleremeg a kezem, mégis igyekszem megtartani a higgadtságom és nem túlzottan kimutatni, hogy valójában mennyire megviseltek az elmúlt napok és egyben a mai nap történései. Holott valószínűleg már így is jóval többet látott abból a megviseltségből, mint kellett volna. - Igen. - Válaszolom végül csak röviden és tömören. Nincs több kérdésem… egyelőre. - Elmehetek? - Leszámítva ezt az egy kérdést. Ha jól sejtem már neki is nagyon mehetnéke van, ugyanakkor semmiképp sem szeretném ha egy újabb pofonnal ültetne vissza a helyemre mert még nem fejezte be. Így hát megvárom a válaszát, mielőtt még felugranék, majd csak az után kelek fel és indulok meg az ajtó irányába. - Jó éjt. - Mondom még magamat is meglepő kedvességgel a hangomban amolyan elköszönés gyanánt, éppen mielőtt kilépnék azon az ajtón, amin korábban még sokkal indulatosabban rontottam be. Csupán egy pillanat erejéig pillantok vissza onnan a férfira, aztán további szó vagy kérdés nélkül viharzok ki az épületből.

Qadir & Grace

BEE

**Qadir Abbar** · Re: Qadir & Grace - Bumpy road ahead Szer. Aug. 21 2024, 21:00

Nem lepi meg Qadirt, hogy Grace - mint bármely más ember ezek a világon - könnyebben meghallja és megjegyzi a fájdalmas, félelmet keltő szavakat, mint a pozitív és megnyugtató kijelentéseket. Pedig mindkettő megbújik Qadir válaszában, de érezhetően Grace inkább a fenyegetésre reagál. Nem bánja, hogy az is mély nyomot hagy a nőben, legalább biztosra veheti, hogy megjegyzi a tetteinek következményét, amennyiben ellenük akarna fordulni. De hát miért is akarna. Erre Qadir sem sok esélyt lát ezekben a percekben, ő tényleg hisz Graceben, hogy megfelelő munkaerő lesz számukra, de szó mi szó, a játékszabályokkal tisztában kell lennie neki is. Ravasz nőnek tartja, sejti, hogy ha Grace bármikor ellene is fordulna, az korántsem lesz egyértelműen kimutatható és még annyira sem könnyen lebuktatható. Grace nem primitív eszközökkel fogja hátba támadni és nem is a közeljövőben, már amennyiben erre valaha is sor fog kerülni. Nem tudja. Qadir viszont van annyira korrekt, hogy amíg neki nem okoznak csalódást, addig minden bizalmat megszavaz az illetőnek. És nem, a pofon nem csalódás volt számára, azt Qadir teljesen másként kezeli. Az a kettejük személyes ügye, nem fog kihatni a banda dolgaira.
- Tőlem megkapod a kezdeti bizalmat, ahogy mindenki más is, akivel kezet fogok. - Ha eleve nem ad nekik bizalmat, akkor minek kötve velük egyezséget? Akiben nem bízik, azt jó messzire ellöki a bandától, hogy még véletlenül se kavarhasson be és ne tudja tönkretenni a kártyavárat, amit évek során épített ennyire nagyra. Láthatja Grace, hogy most nullán van, tiszta lappal indul, mindegy mi történt az előző percekben.
Már csak egy rész van hátra, de ami azt illeti, a legfontosabb. Qadir legszívesebben azzal indított volna, hogy előveszi a papírokat, aláírja, majd átnyújtja Gracenek, hogy ő is olvassa át, de erre csak így röpke egy óra beszélgetés, pofozkodás és kiabálás után kerül sor. Mindegy most már, bánja is Qadir, csak legyen már vége és mehessenek aludni. Nem fűz hozzá magyarázatot, Qadir szerint egyértelmű, hogy mi a feladat és valószínűleg Gracenek is az lesz, amint ránéz a papírokra, úgyhogy némán állja a tekintetét.
Próbálja még valahogy túlélni azt a tizenöt-húsz percet, míg Grace mindent tüzetesen átolvas. Ugyan nem segít neki, hogy már a nő is ásítozik időnként, nyilván ő is fáradt, de még azért tartja magát Qadir, mert muszáj. A múló percek ellenében viszont örül, hogy ezúttal Grace tényleg mindent átnéz, úgyhogy remélhetőleg nem futnak bele újabb kellemetlenségbe.
Akkor egyenesíti ki hátát ismét a kanapé háttámláján, mikor látja, hogy Grace már írogat, azaz majdnem kész. Figyeli az időnként megremegő tollvonásokat, alapvetően el is játszana a gondolattal, hogy milyen érzések kavaroghatnak most a nőben, de az az igazság, hogy jelenleg már ez sem érdekli. Csak örül, hogy megbeszélték a részleteket és végülis megállapodtak mindenről.
Lezárja a taxiapplikációt és elrakja a telefonját mielőtt elvenné az aláírt papírokat. Az egyik tócot visszaadja Gracenek, mivel az az övé, ha bárki számonkérné rajta a szerződést, akkor fel tudja mutatni a hivatalos dokumentumot, úgyhogy fontos, hogy neki is meglegyen és ne csak Qadirnak.
- Igen - adja meg végül az engedélyt a távozásra, de még a hirtelen felugró Grace után fordul. - Mindjárt megjön érted a taxi. - Látta az ablakból, hogy taxival jött, feltételezi, hogy azzal is tervez távozni. Hát míg várt, hasznossá tette magát és hívott neki egyet. Legalább nem kell sokat várnia a sötétben, merthogy az szinte egyértelmű volt Qadirnak is, hogy a lány minél hamarabb el fog viharzani előle, mindegy is merre, csak innen el. Mivel már az ő orvosa (is), ezért mint mondta, megvédi és minél kisebbre akarja csökkenteni annak a valószínűségét, hogy baja eshet. Vagyis törődik vele. Még akkor is, ha roppantmód mérges rá Grace.
- Jó éjt! - mondja Qadir még ültében, rendezve az iratokat, amiket visszarak a táskájába. Rá se néz Gracere, csak hallja az ajtó záródását és az elektronikát, ami automatikusan lezárja az ajtót. Belülről ki lehet nyitni, kívülről viszont nem.
Kitölti magának az üvegben maradt whiskyt, ez már csak pár korty, de megissza, ne maradjon meg, majd feláll és idegesen felkapja a táskáját. Most tör ki belőle az elmúlt percek feszültsége és dühe, amit elfojtott Grace-szel szemben. Hogy merte megütni? És így számonkérni? Kétségtelenül nincs ehhez hozzászokva Qadir, meg is tapogatja arcát, de valószínűleg az emlékek jobban fájnak neki, mint az arccsontja.
Nem érdekli őt most a nappali közepén lévő szőnyegen heverő üvegszilánkok, majd az autóban szól valakinek, hogy holnap küldjenek egy takarítót. Leoltja a villanyokat, még azért övéhez szorít egy kisebb pisztolyt, aztán jelez a szomszédban gubbasztó két gorillának, hogy indulás.

-- Qadir & Grace

Ajánlott tartalom

» It's time to stop | Grace & Qadir
» Camilo & Kenneth // go ahead touch it
» Tissy & Lora - On bumpy roads
» On the road / Jax & Vio
» On the road...