The dark.
Sötétség. Sötétségnek nevezem azt, ahogyan minden kezdődött. Ahonnan minden indult. Mások a gyermekkort és a tinédzser időszakot tartják a legfényesebbnek, a fénykor, amikor még kiélvezheted az életet és a legrosszabb dolog ami veled történhet, hogy megbuksz matekból. Nekem esélyem sem lett volna megbukni akármiből is. Még akkor sem ha valójában sík hülye lettem volna és minden erőmet beleadtam volna abba, hogy el akarjak bukni. Alexander O'Connell, Los Angeles-i ex-szenátor -és LA-i bűnbanda vezetője- lányaként még csak egy iskola épületébe sem léphettem be, nemhogy még elbukni valamit. Az életem minden egyes pontja irányítva volt, mit eszem, mit iszom, mikor kelek, mikor fekszem, mikor tehetem ki a lábam, kivel beszélek. Semmi sem lehetett a saját döntésem. Magántanuló voltam, otthon tanultam ameddig muszáj volt, de egyetemre (ekkor még) nem mentem. Természetesen ezt sem saját döntés volt. Apám szerint én nem okoskodásra voltam megtermett, szerinte az én dolgom az volt, hogy a családot szolgáljam, visszaadjam a sok törődést és szeretetet amit a neveltetésembe fektettek. Szerinte én egy jó befektetés voltam, amit végül be is fektetett abba a házasságba ami köztem és Noah Cromwell között köttetett meg, amint betöltöttem a tizennyolcadik életévem, ezzel pedig a két családot egyesítve, Noah apja is a mi jogainkat szolgálhatta abban az ocsmány világban amiben élünk. Fiatal voltam, naiv, azt sem igazán tudtam, hogy mivel jár egy házasság, mivel jár a családom és mivel jár az ő családja. De ekkor kezdtem el nyitott szemmel járni és olyasmikre bukkanni, amikről jobb lett volna ha nem tudok. A politika mögé bújt bűnbanda amit a családjaink művelnek, most szemem elé tárult. Amikor a férjem vérrel áztatott öltözékben ért haza, félholtra verve esett be az ajtón és tőlem várta a segítséget, de megtiltva, hogy mentőt vagy rendőrt hívjak. Az ember lánya akármilyen fiatal és naiv is, de nyomozni kezd, főleg ha ez nem egyszer és nem is kétszer történik meg. Lassan jobb ápoló vált belőlem a Youtube-ról tanult ellátásokból, mintha ténylegesen egyetemre mentem volna.

The penumbra.
A középút. A változás. A fény és sötétség határvonala. Amikor már feleszméltem. Amikor elkezdtem gondolkozni a kiúton. Amikor elkezdtem bizonyítékot gyűjteni mindarról amit a családom művel és reménykedni kezdtem abban, hogy talán lesz kiutam. Hogy nekem nem kell olyan emberré válnom, mint anyám is. Egy báb, akit úgy mozgatnak és arra, amerre másoknak kell. Saját akarattal kezdtem rendelkezni, makacsodni kezdtem. Egy saját jellem kezdett el kialakulni bennem, ami semmiképp sem egyezik a családi biznisszel. Négy év elteltével már sokkal merészebb lettem, ki mertem állni magamért, még akkor is ha egy pofon volt apám vagy éppen a férjem válasza. Ki akartam lépni, vészesen kezdtem a kiút felé kutakodni, ami aztán további egy év szenvedés és készülődés után, meg is érkezett. Beadtam a válási papírokat, ultimátumot adtam Noah-nak, aki választhatott, hogy hagy elmenni, vagy börtönbe megy. És ugyan mindketten tudjuk, hogy nem töltött volna sok időt a rácsok mögött, a családjaink nem hagyták volna, ő mégis inkább a könnyebb utat választotta és hagyott elmenni.
Így történt az, hogy egy köteg pénzzel és egy hátizsákkal, könnyes búcsú nélkül léptem le addigi életemből. Egy pillanatra sem hiányzott semmi sem, életem legjobb döntése volt, még ha nem is a legegyszerűbb. A fényűző életen kívül aligha tudhattam, hogy más is létezik, soha nem éreztem a pénz súlyát, hiszen nekem mindig a kezembe pottyant minden. Egy több mint hat órás repülőút után érkeztem meg New York-ba. Nem véletlenül választottam a várost, hiszen rengeteg ember van, nyüzsgés és itt keresni engem olyan lenne, mint tűt a szénakazalban. Nem volt egyszerű a saját lábamra állni, de kitartó voltam, erős és tudtam, hogy mi nem akarok lenni. Tudtam, hogy nem akarok a bűnöző családomhoz tartozni, nem akarom a segítségüket sem, egy igazi harcos lett belőlem.
Bolti eladóként kezdtem, megtanultam mosolyogni az emberekre akkor is ha minden szar és sírva mész abba az otthonnak alig nevezhető szobába, amit hat másik emberrel bérelsz. Aztán másfél év elteltével végül a NYU-n kötöttem ki. Még mindig nem volt egyszerű dolgom, munka mellett tanultam ki és húsz évre szóló kölcsönt halmoztam fel a diplomázásomig, de őszintén szólva nem érdekelt. Bebizonyíthattam saját magamnak, hogy igenis okos és erős vagyok. Igenis másra teremtettek.

The light.
A világosság. A fény az alagút végén. Aki most vagyok. Egy kedves, jó humorú, bizalmatlan, angyali mosollyal rendelkező nő. Harminchét... Majdnem harmincnyolc évesen. Ugyan az átlag emberekhez képest, jóval később megkezdve a nagybetűs életet, de mégis sikerült megkezdenem. Nem úgy, mint a húgomnak, akit ugyan hátra hagytam, de nem telik el egy nap sem anélkül, hogy ne gondolnék rá, vagy arra, hogy megpróbáljam kimenekíteni abból a helyzetből, amiben felnőttünk. Majd harminc éves voltam mikor megszereztem magamnak a diplomát és kezdtem meg a nővéri pályafutásom. Tényleg igaz a mondás, hogy soha sem késő elkezdeni, csak igazán akarni kell. Nem tudok a szüleim ellen tenni, vagy az ellen ahonnan jöttem és aki én magam is voltam, de mostmár tudok másoknak segíteni. Hivatalosan is. Nem csak videókból tanulva. Soha nem fogok tudni ismételten fényűző életet élni, soha nem fogok tudni bizalommal tekinteni az emberekre és nem paranoiával megtelve gondolni azt, hogy mindenki ellenem van és értem jött, hogy visszavigyen. Nem lesz normális életem, de legalább a saját magam ura vagyok és megpróbálhatok úgy tenni, mintha normális életem lenne. A gyermekekkel való foglalkozás, az ő kisegítésük, megtenni minden tőlem telhetőt, hogy a kis csibészek jó és biztos kezekben legyenek, immáron már mindennapossá vált. Imádom a munkám és nem csak azért mert büszke vagyok magamra, vagy mert úgy gondolom, hogy jobb a munkába ásni magam, hogy ne legyen időm a saját félelmeimmel foglalkozni, de mások segítése és mások életének jobbá tétele, engem is jobb emberré tesz. Hasznosnak érzem magam, olyannak aki többet tesz a társadalomért, mint ront azon.
Három évvel a kórházban való pályafutásom megkezdése után költöztem be az első bérelt lakásba, amit már nem kellett megosztanom másokkal, csakis az enyém lehetett. Életemben először tapasztalhattam meg, hogy milyen az ha az ember egyedül él, nincsenek zajos lakótársai, nincsenek irányításmániás családjai a közelben, mindent úgy alakítok és díszítek ahogyan az nekem tetszik. Nem sokra rá fogadtam örökbe Lucy-t, így aztán már magányosnak sem mondhattam magam, hiszen a tökmag, a cuki nagy szemekkel, betöltötte ezt az űrt is. A kérdés már csak az, hogy valaha is hajlandó leszek-e mások felé nyitni. Barátokat szerezni, megbízni másokban...

Mióta orvosi asszisztens lettem, sokkal másabb lett a munkaköröm, sokkal több papírmunkával jár és sokkal kevesebb páciensekkel való érintkezéssel. Amit valljuk be, nem igazán tartok be, hiszen szeretek a kis vendégeinkkel foglalatoskodni, mindig is szerettem, nem kimondottan érdekel, hogy ez már nem tartozik a munkaköri leírásaim közé. Ahogyan az sem érdekel, ha túlóráznom kell amiatt, hogy olyasmit csináltam, amit nem feltétlen kellett volna. Szeretem azt gondolni, hogy jót teszek és másoknak segítek. Főleg ha azzal még a saját problémáimról is elterelhetem a figyelmet. Arról nem is beszélve, hogy érthető okok miatt nem igazán volt alkalmam anyává válni, nem volt alkalmam és esélyem sem, saját gyermekre. Pedig nem mondom, hogy nem vágytam rá... Vagy nem vágyok rá. Ugyanakkor ezt az űrt is Lucy, a cukiszemű kutyám tölti be. Na meg a kórházban lábadozó kis betegek sokasága, akikre mind-mind sajátomként tekintek, legalábbis addig amíg könnyes búcsút nem veszünk. Remélhetőleg örömkönnyes.
- Miss O'Connell, szerinted meg fogok halni? Biztosan már itt a vég... - Kérdezi a kis Lucas, aki néhány napja került be a kórházba egy vírusos betegség megjelenése után, ami kimondottan magas lázzal járt nála. Természetesen az élete már nem volt veszélyben, inkább csak halálra unja magát. Amit minden bizonnyal meg is értek. A kis ördögfiókák ritkán szeretnek ágyban maradni, főleg nem napokig. Viszont még nem engedhetjük ki Lucas-t, elvégre muszáj megfigyelni őt, a láza bármelyik pillanatban az egekbe szökhet, ami pedig veszélyes lehet bárkire, de főleg egy tízéves csibészre.
- Sajnos nagy eséllyel igen... - Kezdek bele egy grimasszal. - Hacsaaaak... - Veszem kezembe a fiú papírjait. - Várj csak! Dr. Archer egy kis tévénézést írt fel neked. Azt írja, hogy az életmentő lehet lázas kisfiúk számára. Bár azt is mondja, az csak akkor segít, ha a páciens elfogyasztja az ebédjét. Maradék nélkül. - Komolyan tekintek fel rá, aztán az ágya mellett heverő érintetlen ebédre vetek egy pillantást. - Ajjajj... - A tekintetem rémültté válik, próbálom a megoldást sugallni felé, hiszen mióta megérkezett, alig tudtunk letolni pár falatot a torkán. Márpedig enni igenis kell és ha szép szóval nem működik a dolog, akkor játékosan majd fog.
- Mi van akkor ha te fogyasztod el helyettem és úgy teszünk, mintha én lettem volna? - Teszi fel a következő kérdést, amire természetesen elnevetem magam, hiszen tényleg mindent megpróbál, hogy ne kelljen ennie.
- Szép próbálkozás, de sajnos ez nem így működik. A doktor direkt kiemelte, hogy kisfiúk számára. - Mondom miközben a tálca után nyúlok és felé nyújtom azt. - Ha megeszed, holnap reggel esküszöm becsempészek neked egy fánkot. Még a dokinak sem kell tudnia róla, így aztán holnap duplán kapsz majd desszertet. - Mert ugyebár a desszert az ebéd mellől már rég elfogyott. Azzal nincs baja. Lucas fánkkal való megvesztegetése pedig szemmel láthatóan működik, mert ezután még ha nem is nagy lendülettel, de nekiáll az étel elfogyasztásának.
- Khmm... - Hallatszik fel mögöttünk, ahogyan Dr. Archer megköszörüli a torkát és minden bizonnyal meg is hallotta a kisfiúnak tett ígéretemet a fánkkal kapcsolatban, amiről neki ugyebár nem kellene tudnia.
- Doktor úr! Micsoda meglepetés... azt hittem már hazament. Én csak... mesét... meséltem épp. - Fordulok a doki fel, némiképp zavartan és semmiképp sem a legjobba füllentéssel előállva, ám nagyon remélem, hogy nem lesz ünneprontó és belemegy a játékba, hiszen a kicsi Lucas élete a tét.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nagyon tetszik a jellemzésed egyedi és ötletes megoldása. Ahogy a sötétségből haladtál a fény felé, nem csak a történeteddel, mindazzal, amiket Grace megélt, hanem a használt képekkel is. Mert nem csak Scarlett hajszínének változása ábrázolja jól ezt a folyamatot, hanem konkrétan a fények megjelenítése is ezeken a gifeken, és ettől válik csak igazán szemléletessé az egész.  

Látszik, hogy Grace tényleg nagyon szereti a munkáját, ami mindig egy fantasztikus dolog, hisz így az ember úgy megy be a munkahelyére, mintha oda is csak hazamenne. A gyerekek is szeretik őt, és tud rájuk hatni. És mindazok után, amiket Grace átélt fiatalabb korában, nagyon meg is érdemli, hogy boldog legyen, és azt csinálhassa, amit szeret, ami jó dolgokkal tölti meg az életét.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!