Az emberek azt gondolnák, hogy egy költözés New Yorkba nem olyan nagy dolog, ugyanakkor maga a tény, hogy mi pontosan miért vagyunk itt, már egy másik ügy volt. Hiába tettem ígéreteket azzal kapcsolatban, hogy nem csúszom bele ugyanabba, mint egy éve, ha az ember bizonyos kapcsolatokat a magáénak tud, idővel ez természetesen is megtörténik. Gondolok itt elsőkörben arra, hogy vannak olyan kötelékek, amiket az ember nem feltétlenül saját akaratából tud a magáénak, de ezeket nem is könnyű lerázni. Annak a srácnak, aki nekem árul, nyilvánvalóan az a célja, hogy függő maradjak, mert ő ebből él. És pont ezért baromira nem fogja érdekelni az, hogy milyen hatással lehet rám a drog, vagy hogyan cseszem szét vele az életem. Őszintén, én nem voltam ennyire maradi, tényleg úgy gondoltam, hogy ennyi erővel gyakorlatilag bármi kábítószerré válhat az ember életében konkrétan anélkül, hogy ezt észrevennénk. Ilyen értelmezésben az életben minden jó dolog, de a munka is droggá válhat, ami egyáltalán nem gondolom, hogy jobb lenne, mint füvezni, mert összességében úgyis ahhoz vezet, hogy egy emberi élet tönkre menjen. Emellett, ha belemegyünk abba a kérdésbe, hogy mindenki végül a föld alá kerül, akkor magam sem tudom, hogy pontosan mit kellene csinálnunk, meg van-e értelme annak, hogy egyáltalán valamit kezdjünk magunkkal. Ezen a ponton pedig kicsit úgy érzem magam, mint Pierre Anthon, vagy bármelyik szereplő Jane Teller könyvéből. A végén igazából pont ott tartunk, hogy semminek sincs értelme.
Annak határozottan volt, hogy Mar-ral mutatkozzak a családom előtt, mert valamiért még Cori is kedvelte, holott általában elég félénk volt azokkal a lányokkal, akik olyanok voltak, mint miss Mexikóváros. Nyilvánvalóan én meg nem erőltettem rá a húgomra a saját barátaimat, ráadásul abban sem voltam teljesen biztos, hogy fognak ők ketten beszédtémát találni, meg én se feltétlen Mar csodás jelleme miatt voltam vele jóban. Az egy dolog, de mi ketten inkább élveztünk együtt egy közös szükségletet, amiben egy olyan, amúgy az én családom szemében makulátlannak tűnő lány, mint ő, tökéletes alibit biztosított.
- Találkozom ma Kármenszítával – éreztem, ahogyan a nagymamám finoman meglegyinti a nyakam – mert már csak azt éri fel, hö -, és mivel már épp kifelé tartottam az ajtón, csak fél füllel hallottam, ahogyan arról ragel, hogy miként minősítem „azt a szép lányt”. Ezen a ponton nem akarta átnézni a hátizsákom, amit összesen egyszer tett meg, amióta hazaértem. Nem mondom, hogy nem keltettem benne emiatt a mai napig a bűntudatot, ami éppen a saját lelkiismeret-furdalásomat növelte… De valahogy alibit kellett találnom magamnak. Ha egyszer tényleg le fogom tenni a füvet, akkor azt nem egy elvonó miatt csinálom majd. Valószínűleg, ha velem végig csinálták volna az egészet, akkor ők is legalább ennyire haszontalannak gondolnák az egészet.
- Szia, Hercegnő – az ajtó félig csukódott mögöttem, ami miatt a számból elhangzott szavakat simán hallhatták a nagyszüleim. Tuti azt gondolják, hogy flörtölök a lánnyal, főleg, hogy mielőtt útnak indultam volna vele az oldalamon, át is öleltem a derekát fél kézzel. Valószínűleg meglepődhetett, amikor finoman a vállára tettem a tenyerem és elkezdtem leterelni a verandánkról, de csak akkor kezdtem el magyarázatot adni neki, amikor már ténylegesen hallótávolságon kívül voltunk.
- Tudok egy helyet, ahol nem fognak ránk találni – és biztonságosabb volt a házunknál, mert ha kimenne a fűszag, tuti, hogy rám hívnák a rendőröket. Az életem olyan volt, mint maga a kommunizmus. Már lassan minden felebarátom az ellenségemnek számított.
- Nem tudom eldönteni jelenleg, hogy alul vagy túlöltöztél az eseménynek, de én határozottan úgy nézek ki melletted, mint a drogos haverod – lényegében az is voltam, de ettől függetlenül szerettem szexisen slampos lenni a mindennapokban. Nyilvánvalóan ez addig érvényes, amíg valaki nem mutatkozik mellettem olyan aprócska ruhában, mint ő. És valószínűleg a külső szemlélők számára teljességgel lehetetlennek bizonyult volna az, hogy mi ketten egy baráti körbe tartozunk. Bár biztos vagyok benne, hogy kettőnk közül nem én vagyok az, aki ezt nem vállalhatja fel.
- Nincs nálad cucc, mi? – ezen a ponton arra voltam kíváncsi, hogy ismét én leszek-e a beszállítója, vagy ha már legalább drogozik, akkor annyiban a segítségemre van, hogy nem mindig én vagyok a beszállítója. Hamarosan megérné elkérni a füvem árát, amit együtt elszívunk… Viszont abban a tekintetben meg jó, hogy van, hogy legalább akad alibim az ilyen estékre.

678 szó ⁝ öltözék ⁝ mindjárt én téplek téged     ⁝ Crybaby ⁝ I.

A bátyám Moeez soha nem volt az a fajta ember, aki komolyabban beleszólt volna az életembe, amiért nem mondom, hogy hálás voltam neki, szimplán csak megszoktam már, mert pontosan a szüleinkre ütött, akik jobban el voltak foglalva azzal, hogy épp melyikük akar jobban válni és ki hogyan fogja kiforgatni a másikat a vagyonából, mint hogy érdekelje őket, hogy milyen lett egy-egy dolgozatunk, vagy épp kivel lógunk, aki akár rossz benyomással is lehet ránk. Ha rossz befolyást kell találni, én kapásból megneveztem volna őket is, ugyanis tettek jó pár olyan klasszikus értelemben vett sztereotípiára, ami a szülőket és a felnőtt embereket illeti. Nem kötötték például magukat ahhoz, hogy alkoholt csak ebéd után lehet fogyasztani és a hétvégi brunchok alatt annyiszor előkerült a gondosak bekészített mimosa koktél, hogy az már szertartássá vált. Ott volt persze még az a lazaság is a randipartnereinkkel kapcsolatban. Míg más szülők tűkön ülve várták, hogy a gyerekeik bemutassák otthon az illetőt, a mieink meg voltak elégedve vele, ha az illetőnek tiszta volt a büntetőjogi előélete. Hiába van a családomnak annyi pénze, hogy abból nyugalmasan bérelhessük a jókora lakásunkat az Upper East Side egy felkapott környékén, attól még a szüleim sokadik generációs bevándorlóként  tartottak tőle, hogy a származásuk bárki szemében olyan tüske lehet, ami később okot ad arra, hogy ilyen-olyan mondvacsinált okból ránk küldjék az adóhatóságot. A bevándorlásiakat kár lett volna, mivel mind amerikai állampolgárok vagyunk. Így ha egyébként nem éreztem volna elég közel magamhoz a latin-amerikaiakhoz társított egyébként roppant kellemetlen drogbáró státuszt, az őseim tettek róla, hogy soha ne felejtsem azt el.
- Hová mész?
Úgy rezdültem össze a bátyám hangjára, mintha épp tolvajláson kapott volna rajta... A saját lakásunkban.
– Moeez, az isten szerelmére! – Gyilkos pillantásokkal illettem őt, amibe nem igazán akaródzott belehalni, én pedig meguntam a várakozást és inkább a szemeimet forgatva fordultam a helyiségben gondosan elhelyezett, feng shui-nak biztosan megfelelő tükör felé, hogy ellenőrizzem benne a hajamat. – Semmi közöd hozzá – feleltem végül, az eredeti kérdésre.
- Tehát valami rosszban sántikálsz. - Olyan tudálékosan mondta ezt, hogy legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy az ölében fekvő párnával verjem agyon, de nem ahhoz voltam öltözve, hogy testvérgyilkos váljon ma belőlem. Moises különben is meglepően sok időt töltött manapság az edzőteremben, amitől kétszer akkorára gyúrta magát, mint korábban volt. Esélyem sem lett volna ellene.
– Majd gyere értem, ha lecsuknak.– Nevettem fel jóízűen, habár ahhoz is túlságosan jól öltözöttnek tartottam magamat, hogy a rendőrség bevigyen a zárkába.
- Azt várhatod. Jó szórakozást!
Még megköszöntem neki a jókívánságot, aztán már kint is voltam az ajtón. Taxit fogtam, és már úton is voltam a valódi úti célomhoz, pontosabban a személyhez, aki ha úgy vesszük, épp rossz hatással volt rám. Legalábbis lett volna, ha nem lettem volna ebben nagyon is partner. Ötletem sincs Brooklyn és én mikor keveredtünk egy társaságba, hiszen még a bátyámnál is fiatalabb volt, nálam pedig néhány évvel idősebb. De onnantól kezdve, hogy bizonyos dolgokban nagyon is megértettük egymást, valójában nem is firtattam tovább a megismerkedésünk körülményeit. Aztán egyik dolog követte a másikat és már együtt füveztünk. Most is valami hasonló volt a terv, ami miatt hozzá tartottam, abban a reményben, hogy az ő házuk üres lesz, a miénkkel ellentétben.

581– tépjünk... mármint nincs itt semmi látnivaló  – ♫ – öltözék – ⌽