- Hé! Répafej! Igen, neked pofázok! - a friss husikkal együtt érkező, űrlényfejű kölyök felé bökök az állammal, az arcomon egy magabiztos, szarevő mosollyal. A többi gyökér halálosan unalmasnak tűnik, pontosan olyanoknak, akik a szokásos dolgok miatt kénytelenek szopni idebent, de ez a mélapofájú mérföldekkel kilóg a sorból. Vajon mégis mit csinált? Kaját lopott az éhező családjának? Vagy valakinek tartja a hátát? Hát megkérdezni biztos nem fogom a kis szeplőst, helyette ingyen és bérmentve megismertetem vele a helyi viszonyokat. Csak mert ilyen kibaszottul jóérzésű gyereknek neveltek otthon a szüleim. Intek neki, hogy jöjjön közelebb, ne fossa össze a bokáját menten, aztán, amikor végre odatolja elém az arcát, egy bájos mosollyal még utoljára végigmérem a vézna, nyúlánk alakját. Jah, tuti kaját lopott a családjának. Úgy fest, már is van egy közös pontunk; mindketten szeretünk áldozatokat hozni, mondhatni adakozni. Ő boltokat pakol ki, én meg minden további figyelmeztetés nélkül, jó nagy lendületet véve orrba fejelem. Ki hitte volna, hogy rögtön ki is dől, és rohanhatnak vele a gyengélkedőre. Punci…
* * *
A javító nekem olyan, mint másoknak az otthon. Legalábbis azok az agyhalott, pedo őrök mindig ezzel poénkodnak, mert lassan többet vagyok ebben a koszfészekben, mint a másikban, ahol a nagybátyám nevel. Igazából nem tudnék velük vitatkozni, mert bizonyos tekintetben jobb is itt, mint odakint. Itt, ha nem érzik magukat kifejezetten pöcsnek a tisztek, napi háromszor kajálhatunk, az ágyban nem kell a tetvektől és a poloskáktól félni, néhány kötelező hülyeséget leszámítva meg egy röhejes napközi az egész. Viszont itt én ugatok másoknak, kedvemre verhetem el azt, akinek nem tetszik a képe, és néha még egy-két szál cigit is sikerül becsempésztetnem a jobb fej őrökkel. Ők még frissek és nem utálják a képemet, mint a többiek, mert még elhiszik, hogy van esélye az itteni suhancoknak egy jobb életre, ha cserébe a bizalmunkba férkőznek néhány menőnek hitt lépéssel. Balfaszok. Horkantok egyet a gondolataim mellé, miközben a szobámban meresztve a seggemet valami alaktalan baromságot firkálok az ölemben heverő vázlatfüzetembe. A másik előnye annak, hogy nekem van a legnagyobb pofám – vagy inkább a legkeményebb öklöm -, az a saját szoba. Még egyetlen szobatárs sem húzta itt ki néhány óránál tovább, szóval jó ideje már nem is próbálnak mellém helyezni valami szerencsétlent. Szeretem a magányt és a csöndet, annak ellenére, hogy a többiek között igyekszem a leghangosabb seggfej lenni. Túlélés, vagy mi a szar… Lényeg a lényeg, eddig a zsúfoltság ellenére is megoldották, hogy ne szomorítsanak egy lakótárssal, de persze az én szerencsém sem tart örökké. Már a folyosón koppanó léptek megakasztották a ceruzát a kezemben, hisz annak ellenére, hogy szeretem magamat a javító királyának hinni, senki sincs itt biztonságban. Sohasem lehet tudni, mikor akar valaki megverekedni a pozíciómért, vagy melyik őr ivott többet a kelleténél a műszakja előtt. Csakhogy a léptek mellé egy másik is társul, ami kurvára nem tetszik. Nem hiába. - Schultz, szobatársat kapsz. Egy szót se, a fülünkön is kölykök folynak ki, nincs több hely – persze, hogy azt a dagadt disznó Percyt küldték, és persze, hogy miután elkotródik, az árnyéka mögül nem más, mint az Űrlényképű lép elő. Na meg a faszt. - Nem – jelentem ki szigorúan, félretéve az ágyamra a rajzeszközeimet. Felkelek a helyemről, és fenyegetően lépek egyet a nyurga felé. - Leszarom, mit csinálsz és hol akarsz aludni, de ez az én szobám – igyekszem a lehető leggorombább felemet előrángatni, és olyan arccal nézni rá, mint aki élve meg akarja nyúzni. A vágy nem áll tőlem messze, elvégre a legutolsó, amit akarok, hogy valaki itt lihegjen egész nap a nyakamba, és ráadásul az egy ilyen nyámnyila pöcs legyen.
Ehh... Sose tartoztam igazán a szerencsések közé, bár valamiért mindig képes voltam optimistán hozzáállni a dolgokhoz. Mint például a nagybátyám esetében. Elég gyűlöletet éreztem irányába, hogy ténylegesen elhatározzam, meg kell halnia. Ráadásul komolyan elszántam magam az edzésig is. Csak az a baj, hogy elég sajátos módszerekkel próbáltam edzeni, amikről csak azt hittem, hogy jók lesznek. Hát nem voltak... Nem csak a képem törte be majdnem a félre sikerült gyilkossági kísérlet után, de szinte öklözve értettek egyet anyámmal, hogy jobb mielőbb eltávolítani a családból. Legalább is jó időre, ha nem is örökre. Gőzöm sem volt mi vár rám, mert életemben nem voltam még javítóintézetben, bár elég sok rossz dolgot hallottam róla. Ráadásul tekintve, ahogy már előjáróban viselkedtek a felvett kölykökkel - és persze velem - a rendőrök és az őket szállító fasz tudja kicsodák, sejtettem is, hogy a rémhíreknek nem csak a fele lesz igaz. Hogy féltem-e, ahogy libasorjában lépkedtem le a többi kis szarházi közt a sárga busz lépcsőjén a dutyi felé? Még szép! De próbáltam nem kimutatni, ami tekintve a képem... faszán nem sikerült. De gondoltam magamban... a pofám elég nagy, és hát gyilkossági kísérlet miatt vagyok itt, így, aki majd belém akar kötni, annak jól megmondom... Nos, ez ilyen olyan optimista hozzáállás volt, mint a nagybátyám megölésének ötlete és feltételezett kivitelezése. Elég hamar kiderült, hogy kurvára mellé nyúltam... Kétség kívül - legalábbis kinézetre - én voltam köztük a legfiatalabb. Sejtettem én, hogy lesz, aki belém köt, de komolyan azt hittem, hogy képes leszek lenyomni. Persze belépve az épületbe, a temérdek kis szarjankó közé, akik zöme biztos csak egy kis bolti lopás végett került ide, hiába voltam a képzeletbeli fekete listám élén, mint bűnelkövető, szinte érezni lehetett a levegőben, ahogy már is szapulnak - és nem csak verbálisan - a nagyobbak. Komolyan olyan szituáció volt, mintha a kiéhezett kutyák között kellett volna kopasztott csirkeként végig sétálnunk. Én jobbára leszegett fejjel bandukoltam a többiek közt, csak alkalomadtán felnézve - mert hát azért valahogy már nem éreztem azt az erőteljesen ingert, hogy belekössek bárkibe is... Nem is kellett, az egyik tróger csak kiszúrt magának. Ösztönösen pillantottam fel rá, pedig kurvára nem is ez a nevem. Vágtam valami morci fejet, de az a baj, hogy ilyen falfehér képpel, szeplősen elég nehéz a nagykutyák közt érvényesülni. Nem tudom biztosan, hogy a közelebb invitálással jót vagy rosszat akar, de tekintve a helyet, elsősorban be kell bizonyítanom, hogy vagyok olyan fasza gyerek, mint ő. Szóval a magam kölyök puszi pofi módján felfújt képpel kiváltam a sorból és odasétáltam hozzá. Csak úgy lebegett tempóm mögött a pár száz mérettel nagyobb ing rajtam. Próbáltam nem azt nézni, mennyivel vastagabb a felkarja, mint az enyém, ezért inkább a szemeibe néztem, hogy már mondjam is a magamét egy ízes káromkodással felvezetve, mikor elsötétült a világ... Jó hát öhm... remélem hamvasztanak, mert, hogy ez a gyökér mindennap lefogja vizelni a sírkövem ezekután, az hót ziher...
Nem mondom, hogy mély nyomott hagyott bennem a dolog, de úgy megfejelt az a mocsok szarházi, hogy két napig megállás nélkül azt álmodtam, hogy cselezhetném ki. Még szinte be se léptem az ajtón, ő már ott állt és fejelt. Aztán villanás. A zuhanykabinból léptem volna ki, és megint csak visszafejelt a kabinba. Villanás. A körhinta egyik lovacskáján lovagolva csak egy pillanatra néztem hátra, és mire visszanéztem már ott állt a lovacska előtt és bum. Persze felkeltemben a két napos kómából, és az erőteljes fejfájással senki sem jött buksi puszit adni, meg aggódva érdeklődni hogy vagyok. Egészen addig, míg rá nem szántam magam, hogy kiszálljak az ágyból észre sem vették, hogy ott vagyok. Mármint szó szerint, mert az ágyam előtt elhaladva két dagadt mangalica állt meg az ágyam végében néhány nem éppen tiszta ágy tállal és a heves vitájuk közepette, úgy lebaszták az ágy végébe, hogy örülhettem, hogy nem fröccsent a képembe valaki más feldolgozott és elég hirtelen távozó menüje. Mikor meg tovább álltak a tálakkal, akkor meg örülhettem, hogy néhány öklendezést leszámítva, nem rókáztam bele a saját ölembe. Jól van, nem baj... nem a legjobb kezdett - másodszori nekifutásra -, de már tudom hova nem szabad bekerülni és kit kell kerülni. Épp csak fel vettem az ágyam mellett hagyott cipőt, ami kurva élet, hogy nem az enyém volt, mert az enyém még ha szakadtan is, de márkás volt, már nyakon is ragadott valami zsírdisznó és úgy cibált magával a tenyerébe ragadt tarkómmal, mintha csak az oroszlánok elesége volnék. Volt egy olyan sejtésem ugyan, hogy szobát kapok végre, és lesz hová bújnom a pitbullok elől, de, mikor rövid bemutatás után odébb is állt, engem ott hagyva a szoba ajtajában azzal, aki kis híján kinyiffantott, nem tudom... szóval így eltöprengtem, hogy akkor miért ez a két nap, ha úgy is megdöglöm ma? Most még az sem volt vigasz, hogy valamivel magasabb vagyok nála, mert a történtek után, valahogy sokkal, de sokkal kisebbnek éreztem magam. Akkor sem éreztem magam nagyobb biztonságban, mikor még hármasban voltunk, de így, hogy a dagi odébb állt, ez meg még meg is indult felém... Nem okozott volna gondot az alsómba üríteni. Óhaját osztottam, mert valahogy én sem tudnék békében aludni, tudván, hogy ez a barom vagy álomba fejel, vagy megfojt az egyik párnával... Több opcióba egyenlőre nem szeretnék belegondolni. De mondom úrrá kell lennem félelmeimen, mert vagy uralma alá hajt vagy én hajtom uralmam alá. Ez megint egy olyan hülye terv volt, mint azok, amik miatt egyre nagyobb fos tengerbe kerültem, de továbbra is próbáltam optimista maradni. A megfejelés nem volt a lehetőségeim közt, mivel szinte biztos, hogy az én fejem tört volna be előbb, mint egy rohadt tojás. A fel lökése sem arathatott volna sikerült, szerintem még hátra is bukfenceztem volna. Ezért hát egy dolog maradt már csak. Pofán vertem. Oké... csak lecsaptam neki egyet... de talán még annyi se. Nem tudom, mert a tenyerem bizsergése mellett, látván, hogy esélyesen meg sem moccant, rögtön az jutott eszembe, hogy van még valami, amiben jó vagyok. A menekülés... - Bazd meg...! - nyikkantam egyet és mint kengyelfutó gyalog kakukk, úgy el sprinteltem az ajtóból. Hogy nem ismerem mi merre? Szarni rá! Hogy majdnem orra buktam a semmiben? Oda se neki, elvégre az életünkért futunk. Fellöktem pár kisebbet, lepattantam pár nagyobbról, de így legalább könnyebben bevehettem a kanyarokat. A probléma az, hogy egy idő után ez egy zsák utcához vezetett. Hátra sem néztem, hogy egyáltalán jön-e utánam, mert a hólyagomat se különösebben érdekelte, csak imádkozott, hogy ne kelljen kiürülnie, amíg békében el nem vonulok hugyozni. Egy röpke pánikroham után, jobb híján az egyik lakatlan szekrénybe bújtam és behúztam magam után az ajtaját is, miközben amennyire csak lehetett összébb húztam magam és próbáltam nem hiperventillálni, így egyik kezemmel a pofám is befogtam, mint azokban a kibaszott horror filmekben. A kis csík réseken meg próbáltam kileskelődni, mert mondjuk napokig a szekrény fogja sem szeretnék lenni. Közben meg azon imádkoztam, hogy futás közben jöjjön rá a szapora, vagy kezdjenek el járkálni, az amúgy kihalt folyosón, hogy annyira se legyen esélye észrevenni. Főleg, mert a poros, doh szagú szekrénytől tüsszentenem is kellett. Édes istenem... Kicsit Jézus, ha most hallasz engem...
Szinte már el is felejtettem, mi volt két nappal ezelőtt. Ebben a koszfészekben vagy rohadt lassan telik az idő, vagy annyi minden történik, hogy már a reggelire sem emlékszem, és ez az utóbbi pár nap elég eseménydúsan zajlott. Kezdve az újoncok érkezésével a másnapi tömegbunyón át az egyik őr hisztériával teli felmondásáig. Mindig akad egy gyenge láncszem, akinek a műszak közepén pattan el az utolsó idegszála, és rohadjon meg a két szobával odébb lévő Benny, tudtam, hogy nekem lesz igazam! Ma még határozottan ki kell vernem belőle a fogadás „összegét”, de egyelőre megbecsülöm a békét és a nyugalmat, amíg a többiek az udvaron vagy tudja a halál, hol ütik el az idejüket. Őszintén szólva addig a pillanatig, amíg meg nem jelenik az ajtómban Űrlényfej, eszembe se jutott a méla képe, pedig lássuk be, eléggé kirívó itt a sok sötét arcú között. Akkor viszont a dühöm mellett egyéb dolgok is az agyamba tódulnak, például, hogy mennyire magabiztosan rongyolt felém az érkezése után azzal a kölyökkutya arckifejezésével. Mint egy kibaszott, veszett palotapincsi, bár emlékszem, azt legalább magamban elismertem neki, hogy nem egy beszari nyúl, aki megretten a kihívásoktól. Sokan azt sem tudják, mi fán terem a javító, de ösztönösen próbálnak beolvadni, támogatók után nézni, hogy legyen, aki bevédi a seggüket, ő azonban nem rettent meg tőlem. Más kérdés, hogy ennél nagyobb hibát el sem követhetett volna, és csak most áll össze a kép; ez a gyászmadár két napig nyalogatta a sebeit, holott csak megfejeltem! A dolog bizonyára mély nyomot hagyott benne, mert olyan sápadt képpel bámul rám, mint aki menten a gatyájába csinál. Helyes, tudja csak, hogy attól még, mert fél fejjel magasabb nálam, az erősebb kutya én vagyok, és ha rajtam múlik, a farkát behúzva fog imádkozni, hogy legalább a veszélyes hulladékot gyűjtő helyiségben elaludhasson, nem még befoglalja a szobámat... - Most mi a faszt bámulsz azzal az idióta képeddel?! Süket vagy, baszd meg? Azt mondtam tipli, különbe- - nem tudom befejezni a fenyegetésemet, ugyanis váratlanul egy tenyér csattan a pofámon. Hát őszintén szólva olyan mértékben megdöbbenek, hogy egy momentumra megnyikkanni sem tudok. Na nem azért, mert annyira fájna a kislányos ütése, hanem mert azt se tudom, min lepődjek meg jobban; hogy a látszat ellenére van vér a pucájában, vagy hogy semmit nem tanult a két nappal ezelőtti bemutatkozásomból? Pedig kibaszott előzékeny voltam... Egyébként lehet, hogyha nem velem keménykedne, még a hátát is megveregetném, amiért nádszál buzi létére van merészsége pofonokat osztogatni, de így… Egyik pillanatról a másikra önti el az agyamat a vörös köd. - Ezért kinyírlak, te köcsög! - morranok fel, mire azzal a lendülettel el is szelel. Fuss csak, szarzsák, itt nincs hova menekülnöd. - Fuss, amíg tudsz! - kiáltom el magamat, mint egy felbőszült oroszlán, miközben már neki is lódulok, hogy elkapjam a grabancát. Bassza meg, elég gyorsan fut, de mint említettem, itt nincsen hova bújnia. - Addig is tanulj meg úgy ütni, mint egy férfi, te picsa! Kinyírlak! - üvöltöm utána torkom szakadtából, akinek meg kedves az élete, az elugrik az utamból, mert esküszöm, ha bármelyik gyökéragyú feltart, azért visszajövök és azt is rongyos péppé fogom gyepálni. Jól ismerem az épület minden zeg-zugát, így nem esik nehezemre a folyosókon kiigazodni, ellenben valószínűleg vele, aki soha nem járt még ebben a koszfészekben. Mégis, ahogy az egyik kihalt részre kanyarodok, loholva, mint egy elmebeteg, hirtelen rájövök, hogy szem elől tévesztettem. Váratlan fékezek le az újabb forduló előtt, a cipőm műanyag talpa pedig élesen csikordul a linóleum padlón. Nem hallom már a trappogásának távolodó hangját se, ami egy momentumra elbizonytalanít. Zavarodottan nézek körbe, magam mögé, aztán bevillan a megoldás. Nem azért, mert akkora zseni vagyok, hanem mert jól emlékszem még, milyen volt kispöcsösként frissen bekerülni ide; rendszeresen bújtam szekrényekbe, ha bajt hoztam a fejemre a túlzottan nagy pofámmal. Valószínűleg az éjszakákat is boldogan eltöltöttem volna bennük, ha nem tűnik fel az őröknek az esti számolásnál a hiányom, aztán eldönthettem, hogy a tőlük kapott verés vagy az eredeti üldözőimtől elnyert fáj jobban legközelebb. Az emlékek viszont nem hoznak szimpátiát a lelkemre, ellenben aljas mosollyal lépdelek vissza lassan és olyan halkan, ahogyan csak tudok. Majd ráütök az egyik szekrényre a tenyeremmel, ami a dermedt csendben akkorát csattan, hogy még pillanatokig visszhangzik a folyosó üres falairól. Módszeresen tépem fel az ajtókat, már amelyik nincsen zárva. - Tőlem nem menekülhetsz, Répafej! Azt hiszed, kemény arc vagy? Hogy majd itt megmutatod, hogy nem vagy anyuci kiskedvence? - nem várok feleletet, mialatt a kérdéseim között időről-időre ráverek az egyik szekrényre. - Mi volt a terved? Bemártasz az őröknek? Sírsz egy kicsit, hogy milyen rossz itt neked? - vigyorodok el, lassan az utolsó bútordarabhoz érve. Nem lep meg, amikor feltépve az ajtaját a vörös fejével szembesülök, és éppen ezért, ha meg is próbálna kitörni, elkapom a felsőjénél fogva, majd átlendítem a szemközt húzódó falrészletnek. Úgy kenem fel rá, mint mogyoróvajat a kenyérre, és nem adok időt neki arra, hogy felocsúdjon; jól célzottan gyomorszájon ütöm, aztán, ha meggörnyedt, az arcába is beletérdelek. - Most is ki fogsz feküdni két napra, hogy legyen hol telesírni a párnádat? Vagy erre már nem gondoltál, amikor mint egy buzi, megütöttél?! - visszarántom magamhoz, azzal együtt alaposan meg is ráncigálva, mit sem törődve a ténnyel, ha egyszer-kétszer a feje is a falnak koccan. - És most jól figyelj ide, te pöcsfejű… Ha még egyszer ilyen bátornak érzed magadat, egyesével töröm el az ujjaidat, de lehet, hogy az egyiket levágom és feldugom a seggedbe is! Világos?! - a nyomaték kedvéért még egyszer odacsapom a betonnak, feltéve, ha közben vagy előtte nem próbálkozik valamivel megint.
Van, amiből az ember sose nő ki. Ilyen például a jónak tűnő, nagyon hülye ötletek megakadályozhatatlan kivitelezése és persze a semmiből sem tanulás. De akármilyen elbaszott múlttal is rendelkezzek, a későbbiekben igen, de igen hálás leszek Lambertnek azért, amiket most kapok tőle. Utólag, miközben eszetlenül loholtam a sok ismeretlen tag közt, valami csodát keresve, amivel megvédhetem magam ettől a szörnyetegtől, nem hallottam mást csak a szív dobogásom és a visszhangzó üvöltéseit, amik biztos, hogy még napokig lesznek rémálmaim főszereplői. Már nem is tudom miért csináltam, amit csináltam, és bár most azt mondom, soha többé, ha ezt megúszom... ismerem magam. Nem csak az antiszociális személyiségzavarban szenvedők nem tanulnak hibáikból, de a hülyék sem... Vajon megúszom egy-két fogam elvesztésével? Nem volna nagy kár értük, jobbára majdnem mind tejfog, sajna a magasságom leszámítva elég későn érő típus vagyok. Mintha még neki is engedelmeskedtek volna lábaim, még gyorsabban próbáltam szedni őket, kerülve vagy épp nekirohanva egy-két arra járónak, míg végül el nem értem egy olyan részt, ahol már egy emberke sem bámult rám lesajnálóan. Fura is volt, de gondoltam majd később ráérek agyalni, hogy működnek itt a dolgok. Egyenlőre éljem túl. Olyan volt, mint egy kibaszott horror film, és én voltam benne az a szerencsétlen, akiről már a kezdetekben tudni lehetett, hogy elsőként hal meg. Ráadásul elég nyomorúságosan. Minden egyes ütésnél, amit a szekrény ajtókra mért, a hólyagom rándult egyet, ahogy én is, és nagyon nem sokon múlt, hogy be ne hugyozzak. Oké, talán csak blöfföl. Talán elbizonytalanodik és ki sem nyitja a szekrényaj... óó, helló! A hugy belém fagy, és ösztönösen markolok rá bármire, ami mellettem van, miközben ellököm magam a szekrényből, hátha meglóghatok mellette, dehát ez ugye nem így működik... Mire meg elkezdhetnék félni, hogy jaj de fájni fog, már nagyban hol a padlótól kapok egy kobak puszit, hol a fal nyal képen, hol pedig ő ismerteti meg öklét a gyomrocskámmal, aztán a térdét az amúgy sem túl csodás képemmel. Nem mondanám, hogy szerencse, mert hát lássuk be... de még is az, hogy legalább nem orron, hanem homlokon térdel. Amúgy is a földre zúgtam volna, mint egy már egy lábon is alig álló szék, de így legalább szédültemben, alig éreztem meg, hogy itt-ott még fáj, ahogy padlót fogok. Nem sok mindent fogok fel abból, amit mond, csak a ráncigálás miatt létezem még ébren, és mert párszor még megpaskolja a fejem a fal, vagy fordítva...? Az orrom vérzik, a gyomrom nem létező tartalma állandóan fel-fel törne, de legalább élek. Érzem az egy oldalúra sikeredett küzdelem végét, ahogy a képembe mászva fenyít és vár tőlem valami válaszszerűt, s bár mondanék én még egy-két dolgot neki, a bizsergő pofám, a fájó fejem és az esedező hólyagom erőteljesen üzeni, hogy inkább kussoljak. Nyögök egy-kettőt, ahogy levegőt próbálok venni, függetlenül, hogy mellkasomat nem is érte bántalom, de azért nehéz. Én egy törékeny gyerek vagyok. És mostmár tudom, hogy ő nem csak látszatra nem az, de sehogy sem. Még jó, hogy a pofon gyanánt nem az én csuklóm tört el. Ahogy gyilkos tekintetét fürkészem rájövök, hogy itt erővel sokra nem megyek, viszont ha nem állok a sarkamra, lehet úgy járok majd, mint a börtönökben azok, akiket megdugnak az elítéltek... meg az őrök. Az én seggemhez képest, itt mindenkinek méteres farka lehet, szóval ilyesmire nem vágyom, ezért kénytelen vagyok mostantól az eszemet használni, miután kisöpörtem belőle az attól való rettegést, hogy... mit is mondott? Kitördeli az ujjaim?! Ha nagyon kellett, bólintottam egy aprót, és vártam, hogy eleresszen és tovább álljon. Meg se moccantam, amíg ott volt. Max addig míg lecsúsztam a földre. Közben azon imádkoztam, hogy tévessze el a dátumot a mikulás és hajtson be az egyik ablakon ezerrel, hogy letarolja ezt az állatot, mert különben holnapra én leszek a vacsorája, a képemben egy almával. Ami biztos, hogy a szobába én kurva élet, hogy be nem teszem a lábam. Nyöszörögve mozgattam meg kicsit hátam, de még így is csillagokat láttam, míg a kezemben lévő felmarkolt cucc csomagolása nem szurkálta meg kicsit a kezem. Akkor jutott eszembe, hogy leakartam volna ütni, ha nem egy csomag rágót markoltam volna fel, viszont mikor belenéztem a tenyerembe, kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről. Uhúú, egy életre móresre tanítom... El is vigyorodtam ennek gondolatán, csak közben gyomromba nyilallt az ütés tompa emlékeztetője, így egyenlőre felhagytam a kárörvendéssel.
Legalábbis egy ideig. Pontosan annyi ideig, amíg egyrészt sikerült lábra állnom, másrészt el nem jött az ebéd idő. Egészen addig a szoba közelébe se mertem menni, mert féltem, hogy egyszer csak kinéz rajta, és szembe találkozunk, miközben azt figyelem, mikor lép ki rajta. Merész ötlet volt ez újfent, és volt benne némi kockázat, tekintve, hogy bekaphatok még egy pár ütést rúgást, de ha sikerül nem elbasznom, nagyobb gondja is lesz, mint, hogy engem gyepáljon. Mikor mocorgást hallottam a szoba felől és szép lassan elindult mindenki a feltételezett ebédlő irányába, gyorsan letéptem a csomag tetejét, ügyelve rá, hogy rám ne kerüljön a viszkető porból, különben baszhatom, aztán a szoba falához lapulva vártam, hogy előbújjon az oroszlán a barlangjából. Azt tudtam, hogy simán pofán önteni vele nem volna hosszútávú sikerül, ráadásul szinte biztosra veszem, hogy a szemébe kerülve, elsőre dolga lenne eljutni valahogy a mosdókig és mivel vízzel hatástalanítható a por, nem akarok kockáztatni. Tuti biztosra akarok menni, ezért már előre felkészültem egy újabb fejelésre, ütésre, poci bántalmazásra. A szívem ismételten világgá akart szaladni mellkasomból, ahogy közeledtét hallottam, mert hát enni csak kell neki is, és elbújva az ajtó mögé, megvártam míg lesz olyan távoslágban, hogy háttal legyen nekem, de ne is túl messze, s mikor ez megtörtént, már előre rettegve léptem mögé, markoltam a gatyájára, aminek megrántásával nem szarakodva borítottam bele hátulról a port. Nos... izgalmamban az egész csomaggal együtt. Aztán nagyon menő fiúként még löktem is egyet a hátán, ha nem fordult volna meg közben. - Na ezt szopd be, te szadista pöcs! - kiáltottam rá a még mutálástól igencsak távol álló, sipákoló hangomon, miközben azzal a lendülettel közben behátráltam két lépéssel a szobájába, és berántottam magam után az ajtót is. Na nem azért, mert most aztán kisajátítottam. Hanem, hogy legalább egy ajtó el válasszon a közelgő vulkántól. Ha belülről nyílt, megpróbáltam valami neki feküdni, hogy ne tudja kinyitni. Ha kívülről, rácsimpaszkodtam a kilincsre, és még a falra is felmásztam, hogy visszatartsam. Persze közben ezerrel nézelődtem, amennyire tudtam, hogy mivel tudnék védekezni, ha valamilyen oknál fogva felsülnék a dologgal, mert hogy innen még futni sem fogok tudni. Mondjuk van ablak...
Összehúzom a szemhéjaimat, mert hiába kiabálok, ütlegelem jobbra-balra, ez a nyomorult kis szar meg se mukkan, pedig ilyenkor mások már a csillagokat is le szokták ígérni az égről, csak hogy befejezzem a verést, és ha eddig nem törtem el az orrukat vagy az arccsontjukat, eztán se tegyem. De ez itt néhány nyöszörgésnél többet nem tud produkálni, és ha nem bólintana egyet nagy nehezen, el kellene gondolkodnom azon, hogy folytassam-e a gyepálást vagy éppen, hogy hagyjam abba, mert mint egy kis ribi, menten kidől itt nekem megint. Nem is értem, mit keménykedik sorra, ha közben egy nyámnyila pöcs. Hacsak nem… Jézus baszd meg. Lehet olyan mazo izé barom, aki pontosan azt szereti, ha bántják. Elfintorodva lépek el tőle, mintha legalábbis arra döbbentem volna rá, hogy leprás. - Szánalmas egy buzi vagy. De attól még kinyírlak legközelebb – vetem oda neki megvetéssel, és hogy teljesen kvittek legyünk, kap még tőlem egy sallert arra a nagy képére, de persze nem olyat, mint amit ő osztott nekem. Ez nem csak hangosan csattan, hanem éppen olyan bizsergést hagy hátra az arcán, mint amilyet a tenyeremen. Faszfej...
Miután a szobámba érek, végre visszatérhetek az firkáláshoz, és bár hangosan nem vallanám be senkinek, egészen lecsillapodott a bensőm állandó háborgása. Mondjuk Bennyt attól ma még megverem, de sokkal jobb a közérzetem, mint eddig. A végén még lesz valami abban, amit a kötelező „zen” órákon a napi testedzés fontosságáról hablatyolnak, noha úgy sejtem, nem mások agyonverésére gondoltak. Hehe. Ebédidőre viszont már megint kezdek irritált lenni, mivel teljesen üres a hasam, és egy ekkora kergetőzés után bizony rám fér az utánpótlás. Annak azért örülök, hogy végre egy lapon vagyunk Répafejjel, és nem került ismét az orrom elé, mert azon a ponton fontolóra kellett volna vennem, hogy újabb éveket kapjak a kinyírásáért. Nem mintha nem lenne mindegy, hogy kint vagy bent, de azért tudom, hogy Onkel nem lenne elragadtatva, ha ismét kiesik a segédereje, főleg így, hogy a fater is már megint dutyiban. Felkelek az ágyamról, és ahogy elnézek az ajtó felé, meglátom az egyik legostobább barmot, akit hátán hordhat a föld. A családja ugyanakkor elég gazdag, szóval rajta szoktunk élősködni, cserébe meg nem verjük bucira. - Hé, Greg! Hagyjál másnak is kaját a konyhán! - kiáltok ki neki egy szarevő vigyor kíséretében, mert a gyerek éppen, csak nem gurulva megy a folyosón. Kiábrándult arckifejezéssel mutat be nekem, de ennyit elnézek neki, hiszen a mozidélutános nasikat mindig tőle kapjuk. Elégedetten, a tökömet vakarva sétálok aztán ki én is, hogy végre nyakamba vehessem a mai menüt, de mielőtt még bármennyit is haladhatnék, egy rántást érzek a gatyámnál, aztán meg, mintha homokot öntöttek volna belé. - Mi a fasz…? - fordulok hátra megrökönyödve, és nem már megint ez az anyaszomorító bámul vissza rám? - Meg akarsz halni?! - kiabálok rá, a korábbi békességem pedig momentumok alatt foszlik a semmivé. Hát ezt komolyan el se hiszem, és még van pofája rámsipítozni, meg beszólni. Ennyi, megölöm. Szétszedem, miszlikbe aprítom és kiharapom a torkát is! Rögtön azután, hogy rátöröm az ajtót, mert nyilván bemenekült a szentélyembe ez a fosjancsi. - Véged van! - ordítok rá, és éppen, csak nem fröcsög a nyálam, miközben nekifeszülök a kilincsnek, hogy kifelé rántsam az ajtót. - Kurvára megmondtam, hogy eltöröm az ujjaidat! De ezek után az orrodat is- mi a fasz – halkulok el, ahogy elkezd viszketni a valagam, meg a lábaim. - Hogy a franc esne beléd – motyogom az orrom alatt, egyre hevesebben vakarózva, amíg le nem esik, hogy mit művelt az űrlényfejű. Asszem elpattant egy ér az agyamban, mert a következő, amire feleszmélek, hogy elnyomva azt a rettenetes viszketést rángatom az ajtót teljes erőmből, üvöltve, mint akit megszállt egy kibaszott démon. Tompán hallom, ahogy körülöttem néhányan szurkolnak és szintúgy kiabálnak, míg nem aztán megérzek a hátamnak csapódni valamit. Az érzékeim hirtelen élesednek ki újra, ahogy az egyik őr karján csüngve, rúg-kapálva, karmolva, harapva próbálok megszabadulni tőle, és visszajutni ahhoz a halott szarházihoz, aki teleszórta a gatyám viszkető porral. - Megöllek! - ordítok szakadatlanul, ha épp nem a fogaimat igyekszem bevetni, de semmi esélyem nem marad, amikor egy újabb korrekciós tiszt kerül elő és segít be a társának elrángatni. - Ezek után örülhetsz, ha kiengedünk az elkülönítőből! - rivall rám az egyikük, noha ezen a ponton már semmi sem segít, magamból kikelve őrjöngök, amíg be nem zárnak a lyukba…
Az elkülönítő akár még egy nyaralással is felérhetne a magamfajtának, ha lenne benne bármi szórakozás, és nem jelentené azt, hogy az őrök ide járnak levezetni a napi feszkót. Fogalmam sincs, hány nap telik el, valahol a másodiknál vagy harmadiknál elvesztettem a fonalat, és amikor végre kiengednek, még a napszakról sincs fingom. A lábamat húzva, felduzzadt pofával vonszolom magamat a csöndes és viszonylag sötét folyosókon - ki más, ha nem dagadt Percy oldalán -, szóval arra tippelek, hogy éjjel vagy hajnal lehet. Miután elérünk a szobámhoz, a gyökér már meg sem próbál figyelmeztetni a jövőbeli viselkedésemre, vagy jobb belátásra téríteni, hanem a hátamon taszítva egyet lök be a sötét helyiségbe. Legszívesebben rögtön nekirontanék az ágyában- faszt, az ágyamban csicsikáló szarfejűnek, aki miatt azt hitték, hogy bolhás, tetves és rühes is vagyok egyszerre a sok vakarózás miatt – avagy olyan sikálásban volt részem, hogy örülök, amiért maradt bőröm –, de nem teszem, mert egyrészt túl nagy csönd van hozzá, másrészt egy egészen kicsi szusszanásra nekem is szükségem van. A számat beharapva ülök le a megvetett ágyamra, aztán előszedek a fiókomból egy csomag szotyit. Mázlija, hogy nem pakolt ki, amíg távol voltam, mert akkor még a túlvilágra is követném csak azért, hogy örökre gyepálhassam. Nekiállok majszolni a napraforgómagot – az elkülönítős moslék után mennyei eleségnek tűnik -, néhányat idő közben eldobálva felé is. A fülét célzom meg, de hol az orráról, hol a homlokáról pattannak le a darabkák. Nem bánom, annál nagyobb az esélye, hogy felkel, és a nyugodt kis alvásából ébredve a rémálmában találhatja magát. Nem, most már vigyorogni sem vigyorgok. Eltökéltem, hogy pokollá teszem az életét ennek a báránybőrbe bújt sátánivadéknak.
Úgy izzadt a tenyerem, mint a kurva élet, ahogy életemért küzdve markoltam a kilincset, miközben nem is igazán neki, inkább halál félelmemben kiabáltam, hogy... - Bazd meeeeg! - és újra és újra és kezdtem azt hinni, hogy most fogom csak igazán beszopni. Hallottam, ahogy üvöltözik, ahogy ha tehetné átnyúlna az ajtón és kurvára galacsinná gyűrne és még le is hugyozna. Már majdnem elbőgtem magam, könnyek gyűltek a szemembe, mikor hirtelen alább hagyott a kilincs cibálás. Hallottam még a hangját, remegtem is, de nem értettem mi történik odakint, míg el nem kezdett távolodni a hangja. Kellett pár minutum, míg lemertem mászni a falról és kimertem nyitni résnyire az ajtót, hogy kinézek. Akkor láttam, ahogy elcipelték. Hála égnek... Nem lehettem biztos, benne, hogy ez most mi volt, de ahogy pillogtam kifele és láttam a kint megszeppent arcokat, rájöttem, hogy most valami olyasmi zajlik, amire nem túl gyakran van példa. Vagy csak már előre gyászolnak... Vártam még egy kicsit, ahogy lassan minden rendeződik, aztán kimerészkedtem s bár egésznap be voltam szarva, azért sikerült letolnom a torkomon néhány falatot, estére pedig voltam olyan merész, hogy elfoglalhattam a nekem kijelölt ágyat. Nem mondom, hogy prímán aludtam, de másnap, ha a reggelem fos is volt, az üres szomszéd ágyat látva... őszintén szólva felszabadultabbnak éreztem magam. Idővel kiderült, hogy a srác, akinek a neve egyébként Lambert, el lett zárva pár napra. Az is kiderült, hogy ebben a pár napban mindenki kicsit fellélegezhet. Aztán majd ha kiengedik, míg a többiek megint befeszülnek majd, én ássam meg a sírom, hogy legalább ne a kukában végezzem. A múltkoriak után nem kételkedtem, hogy meg leszek ölve, de igyekeztem kiagyalni valamit ellene. A gond az volt, hogy a második nap után már elég lazára vettem, mert hát... lehet ki se engedik, vagy igazából le se szarja majd a dolgot, mert hát idővel csak leáll majd, nem?
Nem mondom, hogy nem vettem a bátorságot és az üres járatokban nem nézegettem meg kicsit a holmijait, de eszem ágában sem volt mindenféle macska szart csempészni az ágyába - szagolni se akartam volna... - vagy valamiképp kiszúrni vele. Oké, továbbra sem hittem, hogy valaha is jóban leszünk, és három nap után is fájt még a képem a pofonja után, de gondoltam, akkor most egyenlő a dolog. Békésen szunyókáltam, a szobatársam miatt nem is igen jöttek be, max a felnőttek, hogy felkeltsenek, szóval egész jó dolgom volt. Legalább is a mai napig. Későn lefekvő voltam, de azért az éjszakázós műszak nem az én műfajom, így durmoltam volna tovább, a falhoz fordulva, legyezgetve a muslincákat, ha... azok muslincák lettek volna. A sokadik morcos legyintés után viszont ébredezni kezdek, és még elég kómás, kócos fejjel, de hátamra fordulok. Álmatagon pillogok el felé, de elsőre le sem esik, hogy megjött. Aztán mikor igen, egyből felriadok, és minimum alkarjaimra támaszkodva felkelek. Először, mert, ahogy megbizonyosodom, hogy nem álmodok, fel is ülök és a falhoz lapulok. - M-meg se moccanj, értetted? K-különben... különben... - nézelődöm és már nem is amiatt, hogy mit hozzak fel védelmemre, hanem, hogy mit hazudjak. - Különben nem mondom meg hova rejtettem szögeket, amik tudnak ám fájni... - nem a legjobb, de maradjunk ennyiben. A két ágy közt volt egy elég moslék kinézetű szőnyeg is, szóval hátha távol tartom magamtól egy kis ijesztgetéssel. Most még az ajtó is elég vonzónak tűnik, szemezek is vele párszor, míg rajta nem marad tekintetem, ha persze időközben nem jött oda szarrá verni vagy megfojtani a párnával. Ahogy elnézem, az ő mézes hetei nem is voltak olyan mézesek. - J-jól va-vagy? - kérdem őszintén aggódva, csak épp a rettegésem jobban kiül a képemre és persze a hangomba. Ha már vele is így bánnak, akkor én tényleg eláshatom magam... Én ugyan nem terrorizáltam senkit, amíg enyém volt a szoba, de azért kiderült, hogy rajta kívül is vannak fasszopók, akik előszeretettel bántják a gyengébbeket. Megúsztam egy-két csúnyanézéssel és lökéssel, de gondolom ez idővel rosszabb lesz. Ha csak fel nem fegyverkezek. Bocsánatot kérnék, mert a lelkem mélyén nem vagyok egy szörnyeteg, csupán elszenvedője a világ mocskának, és meg lehet, ha tudom, hogy úgy laposra verik, mint ő engem... hülyén hangzik, de talán akkor nem megyek bele, nem szítom a tüzet. - D-de nem viccelek! Ha közelebb jössz, sikoltok! - figyelmeztettem függetlenül, hogy kaptam e választ, vagy még is megpróbált a közelembe jutni.
Miközben hol a számat tömöm, hol pedig a fejére pazarolom a kajámat, úrrá lesz rajtam a kíváncsiság, és körbefuttatom a szemeimet a félhomályban úszó szobán. A helyében tuti lenyúltam volna ezt-azt, de minimum felforgattam volna a holmijait, hogy ha fogást nem is találok rajta, legalább legyen min röhögnöm, és ahogy megakadnak a szemeim az ágyamon hagyott vázlatfüzetemen, akaratlanul is elönt a szégyen, mert rájövök, bőven hagytam neki vihogni valót a gyerekes rajzaimmal. A fater szerint csak a buzik foglalkoznak ilyesmivel meg az óvodások, szóval újabb okom lett kinyírni ezt a kanárit. Megszívom a mellkasomat egy mély, feszengő légvétellel, amint igyekszem úrrá lenni a dühömön, ami nem csak az ismeretlen srácra összpontosul, hanem az égvilágon mindenre és mindenkire. Kapja be az összes kis szaros, akik biztosan boldogan mulatoztak, amíg én a gödörben szoptam, rohadjon el a családom, hogy ilyen nyomorultat faragtak belőlem, és basszák meg az őrök is, akiknek nincs jobb dolguk, mint seggfej kölyköket verni. De persze mindennek a csúcsán egye meg a rothadás a kis babafejűt, aki a világ minden gondját a háta mögött hagyva alszik a szobámban. Hullagyalázó… Titkon azért irigylem, hogy képes egy ilyen helyen ekkora békében aludni, mint akinek valóban semmitől sincs félnivalója. Biztosan nem kellett sokat a háta mögé néznie, ám ha rajtam múlik, ezen hamar fogunk változtatni. Végre-valahára ébredezni kezd Csipkerózsika, de a rémülete a várakozásaimmal ellentétben nem hoz sok elégedettséget. A lyuk sohasem tesz jót senkinek, bár meg kell hagyni, a küzdő szellemet egy időre határozottan kiöli mindenkiből. Még belőlem is, ideig-óráig. - Különben? - szűröm a fogaim között, rezzenéstelen ábrázattal meredve rá. - Visszaküldesz, mint egy kis spicli? És én még azt hittem, azért vagy itt, mert másnak tartod a hátadat – horkantok fel humor nélkül, csöndesen mérve a szavaimat. Közben sem hagyok fel az evéssel, mert bármennyire is jól bírom az éhezést, nekem is vannak határaim. Szögek… Kurvára le leszek nyűgözve, ha tényleg szert tett néhányra. - Csak nehogy beléjük ülj – vetem oda érdektelenül, aztán újabb szotyit dobok el felé, ami ez alkalommal a feje búbjáról pattan. Ennek sem tulajdonítok nagy jelentőséget, és már éppen merülnék vissza a műveletbe, hogy kikaparjam a zacskó aljáról a maradékot, amikor dadogva a hogylétemről érdeklődik. Megdermedek egy pillanatra a mozdulatomban, aztán lassan felnézek rá. Nem válaszolok, de remélem le tudja venni a képemről, hogy még egy ilyen kérdés, és a seggén keresztül fogom kirángatni a kibaszott nyelvét. - Akkor miért nem sikítoztál, amikor port szórtál a seggembe? - vonom meg az egyik szemöldökömet, hanyagul félredobva a kiürült zacsit a padlóra. Nyalja fel, aki akarja. Aztán még ha nehezen is, de felkecmergek az ágyamról, és egészen lassan felé lépek. Nem vetődök neki, mint egy felbőszült bika, ahhoz túlzottan ki vagyok merülve és jelenleg nem érzem, hogy fitogtatni kéne a maradék erőmet, legalábbis nem az elgyepálása formájában. Helyette, ha leesik a zakkant agyának, hogy nem fogom bántani, elé sétálok az ágyhoz, és úgy nézek le rá. - Sikíts csak. Toporzékolj. Baszogass tovább. Megmondtam, előlem nem menekülhetsz, Répafej – mosolyodok el, megpaskolva a gyógyulófélben lévő arcát, ami puhább, mint amire számítottam. - Megígérhetem, hogy egy nyugodt perced nem lesz. Rossz emberrel kezdtél, Mills – igen, megtudtam a nevét is. - És most aludj, amíg még tudsz – lépek el tőle, visszaereszkedve az ágyamra, miután a matrac alá gyömöszöltem a füzetemet. Én is alszok, amíg még tudok, elvégre bőven lesz dolgom. És gebedjek bele, még sosem vártam ekkora izgatottsággal az itt töltött napjaimat, merthogy volt időm kitervelni a visszavágómat. Nyilván mindenki arra számítana, hogy ott folytatom, ahol abbahagytam, de sohasem szerettem kiszámítható lenni. A szokásos verések még persze kijárnak a többieknek, de Répafejhez napokig nem tervezek nyúlni. Ó nem, lessen csak a háta mögé, féljen, mikor fogok lecsapni rá, fossa össze magát, ha az étkezőben a háta mögött kicsit nagyobbat csattan majd az asztalon a tálcám. Aztán, amikor már azt hiszi, ő nyert velem szemben, amikor már mindenki is azt hiszi, ő kerekedett fölém, na majd akkor fogom elkapni és miszlikbe aprítani...
Kár a gőzért. Korán felismertem, hogy nem tudom hitelesen eljátszani, hogy nem félek tőle. Érthető és emlékezetes pillanatokat okozott már az első alkalommal is, és úgy gondolom, ha hosszútávon kell itt maradnom - már pedig nagyon úgy tűnik - akkor ezt mindennap el kell viselnem. Mert a bosszújaim még nem elegek ahhoz, hogy ne kapja érte még nagyobbat. De majd fejlődöm. Ha túlakarom élni. Mert túl akarom. A szem kontaktus tartása vele is olyan kihívást jelentett, mintha már csupán ezzel is ütéseket mérne a fejemre. Nem gondoltam volna, hogy ne lett volna helyes, amit tett, hogy valóban spicli volnék, de azért győzködnöm kellett magam egy ideig gondolatban, miközben morcos ábrázattal néztem le a lepedőre, megsértődve, hogy ilyesmiket vágnak a fejemhez. Még is megpróbálom óvatosságra inteni, ha bántani akar, de, mint halottnak a csók. Vagy ennyire átlátszó a dolog? Jobban ismeri a helyet, ez tény, de azt hittem ennyire nem fogok mellé. Idő kell. Leginkább, hogy készüljek, hogy én is kicsit belelássak az itteni dolgokba és legfőképpen, hogy tervezni tudja. Barátokat - legalább is cinkos társakat - szerezni, addig, amíg meg nem szököm. Mert én itt biztos nem maradok. Bár meg sajnálom, azért, amit a büntetésen túl vele tettek, egyből inamba száll a bátorság, mikor felkel. Egészen odáig úgy kerültem a tekintetét, mintha az is égetne, de amint felállt és közeledni kezdett, a hangszálaim megfeszültek - és nem azért, hogy egy hang is eltudja hagyni torkom - én pedig a falhoz lapultam. Még a képem egyik felét is odanyomtam és előre grimaszba vágva arcom, összeszorítottam szemeim, felkészülve, hogy velem horpasztja be a falat. De akkor én kihasználom közeledtét és jól tökön rúgom... Aha... persze... De azért jó volt elképzelni, hogy meg merném tenni. Szisszenek egyet, de ennél jóval fájdalmasabbra számítottam, így a keze elhúzása után megszeppenve nyitogatom ki szemeim és pillantok fel rá kicsit gyűlölködve, és inkább fosva tőle. Jó, hát most még előnyben van, így szétvert képpel is, de idővel... idővel vagy visszavágok, vagy elhúzok a vérbe. Az nem lehet, hogy itt dögöljek meg. Morcos vonásaim csupán akkor enyhülnek, mikor kiderül, hogy most már a nevem is tudja. Nem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy ez sokat ronthat még az esélyeimen. Visszaszólnék, csak hát... nem merek. De legalább a csendes megfigyelésem alatt is kiszúrok néhány apró fontos részletet. Mint például, hogy mennyire félti a füzetét. Megnéztem... nincs benne se családi fotó, se pucér seggek vagy csöcsök, szóval, igazából nem is értem mire fel óvja annyira. Bár tény, hogy nem kifejezetten rajzolgatós fajtának tűnik, ha csak nem vérrel graffitizik a falra... Eszembe jutott, hogy valamikor ellopjam és fenyegessem vele, deee, azt hiszem ilyen félkész tervvel biztosan saját magam gáncsolnám a saját síromba. Ami pedig az alvást illeti... Van az a dal, hogy... nem jött álom a szememre...
Bár bosszút akartam, és valahol tudtam mire megy ki a játék, nem tudtam nem összerezzenni hangos jelenlétére. A kevés pihenés, és gyomor ideg meg persze nincs túl jó hatással az emberi elmére, de azért igyekeztem valahogy alkalmazkodni. Az elkövetkező napokban megismerhettem a napi rutint, ami önmagában nem is volt lényeges, abból a szempontból, viszont igen, milyen lehetőségeim voltak. A szünetekben, avagy az udvari mászkálásoknál sem ártott a hátam mögé nézni, de itt például lehetett ismerkedni. Sajnos a vörös haj, szeplők és ez a full Weasley feeling nem igazán közkedvelt máshol se, itt meg aztán pláne, így jobbára lányokkal, és nálam fiatalabbakkal sikerült... hát barátkoznom nem is, de ismerkednek. Ők aztán a kajálások alatt nagyjából beavattak a hierarchiába, illetve azon íratlan szabályokba, mint például, hogy kiktől érdemes tartani a több méteres távolságot. Mint kiderült, az én büdi szobatársam bőven az élek élén jár ebben, és nem csak jó tanáccsal nem tudtak ellátni, de sokszor úgy veregettek hátba, mintha már előre részvétet nyilvánítanának a halálom végett. Az is kiderült, hogy akadnak még sors társak. Mert akik itt nem vernek be képeket napi szinten azokat... verik. Nem mindent Lambert, de bőven akadtak frusztrált kis szarjankók, akik rajtunk élték ki maguk. A legrosszabb, hogy nem csak ők, de sokszor még az őket is terrorizáló őrök vagy tudja faszom, hogy hívják őket. A keménykedők csapata pedig mindig gyarapodott, ahogy a vernivalóék is. Újak mindig jöttek, és általában több, mint amennyi mondjuk elment. Emiatt aztán a felnőttek is idegesek voltak és azt szokás szerint rajtunk vezették le. A verés tehát nem volt szokatlan, ahogy az sem éppen kitől kaptuk. Néha már egy kis szájkarate is pofonokat vont maga után nevelési célzattal, máskor pedig azt is nyugodt szível nézték végig a dolgozók, ahogy többen is félájultra vernek egy kölyköt. Engem csak azért kíméltek meg az első néhány napban, mert ahhoz a husihoz nem szokás nyúlni, ami már másé. De ahogy teltek a napok és jöttek még díjbirkózók, köztük is akadt, aki valamiért nem csípte a burám. Jó lett volna egy ilyen testőr mellém, de esélyem sem volt, még kezdeményezni sem. Az egyik ilyen bunyónál pedig valamiért, valahogyan én kerültem a lyukba. Igazából tanuló pénznek ez sem volt rossz. De tulajdonképpen jó sem... Az első pár órában arra gondoltam, ez egy tökéletesen nekem való hely. Csend és nyugalom. Jó, kaja nincs, és hugyozni is tán csak a sarokba lehetek, de itt aztán nem jön utánam egyik szarrágó se. Kényelmes itt is, nem kell azaz ágy a sárkány mellett. Aha... aztán megjelent az egyik őr, következő nap a másik. A verések folytatódtak, és ami a legdurvább, hogy akadtak ennél meredekebb dolgok is. Szerencsére azt őszintén kijelenthetem, hogy a baba pofim ellenére, semmi olyasmit nem kellett bekapnom, vagy alulról elviselnem, amit normál esetben sem, de a tudat, hogy itt ilyen módon sem veszik ember számba a kölyköket... megrémisztett. Az első tapizós est után jöttem rá, hogy itt nincs olyan, hogy biztonságosabb... A barom állat Schultz mellett sem jobb a szobában, de a lyukban történtek után rájöttem, hogy soha többé... Miután kikerültem, vagy az egyik szobában húztam meg magam, vagy, ha az új zsírdisznók egyike keresett, akkor visszasuhantam Lambert szobájába - mert, hogy nem is kérdés, hogy kié -, mert olyankor nem jöttek utánam. Nem azért, mert lusták voltak, vagy esetleg mert alig fértek át az ajtón, hanem, mert tőle féltek. Egy alkalommal viszont eldurvultak a dolgok...
Rajz szöghöz és késekhez, valóban nem jutottunk, erre nagyon ügyeltek, ugyanakkor akadtak dolgok, amikkel okozhattunk még egymásnak fizikai kínt. Ilyen például a mogyoróvaj, ha valaki allergiás rá. Egy kihallgatott fröcsögés közepette jutottam eme hasznos információhoz, bár isten lássa lelkem, szimplán azt hittem, hogy ez az allergia is, mint a csalán csípés, kimerült egy kis fájdalomban és viszketésben. Reggelinél csempésztem az egyik dagi szendvicsébe, nem volt több egy kis kávés kanálnyinál. Ízre fel sem tűnt neki, egészen addig, amíg el nem kezdett fuldokolni. Addigra már méterekre voltam tőlük, de ahogy elkékült a hal szája, én is kicsit megijedtem. Az őrök persze egyből odaugrottak, hogy legalább látszatát keltsék annak, hogy tudják mit kell ilyenkor tenni. A dagik egyike viszont kiszúrta, hogy majd hogy nem becsinálok az asztalomnál, miközben ott szorongatom kezemben az üres kis tasak mogyoró vajat, amit direkt erre a célra tartogattam. Én csak akkor láttam, hogy észrevett, mikor rám üvöltött és felém kezdett rohanni. Kb. olyan képet festve, mintha egy baszott nagy vonat indult volna meg felém, míg én épp a cipőfűzömmel baszakodnék a sínek közt. Volt is fosás. Úgy felugrottam, hogy kiestem a padból, és könnyes szemekkel rohantam, mint az őrültek. Szokás szerint szinte repültem a szoba felé, aminek ajtó vonalát rendszerint nem lépték át. Kivéve most... Pedig meg sem álltam, míg el nem kezdtem eszeveszettül az ágy alá mászni. A háromból ugye ketten jöttek, az egyik a másik után, így nem okozott gondot neki, hogy egyikőjük utánam nyúljon és akár még fél kézzel is, de kihúzzon a bokámnál fogva. De a másik sem akart pofozás nélkül csak ott ácsorogni, így, ha bent volt Lambert, nagy valószínűséggel, anélkül, hogy akár bármit is csinált volna, a szabadon lévő második gömböc vele kezdett üvölteni, hogy húzzon el. Ha a közelben volt is, hasonlóképp "üdvözölték" az ajtóban. Aztán neki állt törni, zúzni, és ha csak nem fogadott szót ennek a rohadt börtönnek fekete báránya... meg a faszt... a pokol kénköves kibaszott démona, akkor a szumós, gond nélkül esett neki is, míg a másikkal... hát elég egy oldalúan, de én küzdöttem meg. Igen, nos, talán ez volt a legelső alkalom, amire az én hülye ötletem miatt kapott Lambert is úgy, hogy ő amúgy full ártatlan volt... Ütni most sem tudtam erősebbet és sajnos a zsírtól vastag kezébe harapással sem mentem sokra, ezért a földön kerestem valamit, amivel kiszúrhatom a szemét. Volt is egy ceruza a földön, de persze pont mint a filmekben, olyan messzire, hogyha teljesen ki is nyújtottam volna a kezem is hiányzott még két centi. Az biztos volt, hogy tennem kell valamit, mert ennek az ökle akkora volt majdnem, mint az én fejem... kisebb túlzással, és mikor először behúzott, olyan vértócsát csinált az orrom alatt és a szám körül, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy a fogaim verte ki vagy az orrom törte el... esetleg mindkettőt, de így egyszerre.
Idebent már hozzászoktam, hogy mindenki úgy néz rám, mint a cipőtalpára ragadt csótánytetemre, annak ellenére, hogy a többség fosott tőlem, mint egy halálos járványtól, de az utóbbi napokban ez elkezdett megváltozni. Persze a nyunyók, akiket rendszeresen verek bucira, mindig is rettegő fejjel pislogtak rám, de most már azok is bizonytalanul méregetnek, akikkel ezen a szardombon osztozunk. Vagyis ők azt hiszik, osztozunk, mert ők ütögethetik a kisebbeket. Szerintem kibaszottul szánalmas, hogy csak a náluk gyengébbekkel mernek kezdeni, a könnyű célpontban nincsen semmi kihívás, és asszem pontosan emiatt van az, hogy újra meg újra a fejembe villan annak az Űrlényképűnek a pofája, ahogy riadtan a falhoz nyomta aznap éjjel az arcát, várva az ütést, ami sosem érkezett. Még jó, hogy rendszeresen emlékszek arra is, milyen volt a poros mutatványa után egy szál pöcsben várni, amíg a disznók a hideg víz alatt hosszú nyélre erősített szivacsokkal súrolták le a bőrömet… Lényeg a lényeg, elkezdett felborulni a rendszer, miután senki nem értette, miért fogom vissza magamat, és miért nem rendezem meg a szokásos balhékat az ebédlőben vagy az udvaron. Már az őrök is elkezdtek gyanakvóan méregetni, de gondolom ők letudták annyival, hogy most aztán rendesen megmutatták a lyukban, mitől döglik a légy. Amatőr faszok, a fater és Onkel után olyan az ütésük, mintha kislányok csapkodnának. Legalábbis pár nap után gyógyulva ezt mondom. A napjaim nagy részét manapság tehát azzal töltöm, hogy Répafej seggében vagyok, és annyiszor hozom rá a szart, ahányszor nem szégyellem. Látom, ahogy szövetségeseket gyűjt, azt is, hogy kik kezdenek ki vele, de mielőtt bármelyik anyaszomorító nagyon elbátorodna, teszek róla, hogy tudják, kinek a prédájával akarnak szórakozni… Az mondjuk meglep, hogy mister halálra ítélt is belekeveredik egy tömegbunyóba, aminek a végén ő is a lyukba kerül, a talpalatnyi együttérzést viszont igyekszem sietősen lesöpörni magamról. Nehezen megy, mert mindenki tudja itt, hogy egymással verekedni egy dolog, de amikor a ránk vigyázó felnőttek élnek vissza a hatalmukkal, az kurvára el van baszva. De túléli. Túl fogja élni. Túl kell élnie, mert nekem kell kinyírnom.
Egyesek azt mondanák, túlzottan belekényelmesedtem a mímelt visszavonulásba, és ha valaha bárkinek is igazat adnék magammal kapcsolatban, egyetértenék ezzel a kijelentéssel. Egyrészt jól esik, hogy többször vonulhatok el a magányomba firkálni, másrészt rettentően élvezem a bizonytalanságot magam körül. A mai reggelit például úgy ahogy van, ki is hagytam a picsába, mert néha már Répafej majréja is bosszant – hiába volt ez a célom –, szóval amikor nem sokkal később könnyes arccal lohol be a szobába, kifejezetten dühös leszek. - Mi a szart keresel itt?! - kiabálok rá, miközben a párnám alá dugom a füzetemet, de igen hamar zavarodottság ül ki az arcomra, amikor az ágy alá kezd mászni, és egy csorda trappolásával felérő zaj üti meg a füleimet a folyosó irányából. - Mi a faszt csináltál… - morranok fel ismét, ugyanis egy valami biztos; ha ez a szardugasz ide rohan be, mindig vaj van a füle mögött. Csakhogy soha, senki nem szokta követni, mert a szobám egy olyan zóna, ahová csak a halál fiai merik betenni a lábukat. (Meg Rowan Mills, aki azt hiszi, ingyen védelmi szolgálat vagyok). Egyből készültségbe vágom magamat, felpattanva az ágyamról, és bár egy egészen csöppet elbizonytalanodok a zsírdisznók láttán, nem rettenek meg a méreteiktől. Lomha szarok. - Mégis ki az anyádnak képzeled magad, te két lábon járó cukorbetegség?! - üvöltök vissza, mert nekem aztán senki ne mondja, mit csináljak a szobámban, azt meg végkép ne gondolja semelyik köcsög, hogy büntetlenül vadászhatnak Répafejre. - Na meg a jó kurva anyádat – térek ki a hitemből, amikor elkezdi átrendezni a helyiséget, mint egy felbőszült bika. Nem, nem várom meg, hogy nekem rontson, én ugrok a nyakának. Az őröket sem félek megtámadni, majd pont dagiosztag fog megrémíteni… Lehet, hogy egy csapással is agyrázkódást csinálnak, de cserébe fürgébb vagyok és kibaszottul vérszemet kaptam. Az meg, ha torkon harapok bárkit, még senkinek sem esett jól, márpedig a szumós hátán csüngve ezt teszem. Más kérdés, hogy utána jóformán átrepülök a szobán, felkenődve a falra, valahova Mills mellé, akinek úgy ömlik az arcából a vér, hogy kifesthetnénk vele a helyet. Ez így nem lesz jó. - Szedd össze magad, Répafej – lököm meg a vállammal, és amíg azok ketten a harapásom súlyosságát méricskélik épp, a szekrényem alá nyúlok, és egy szép, élesre hegyezett fogkefét varázsolok elő. A baromarc kezébe nyomom, mert kettőnk közül én még mindig előrébb vagyok az öklömmel. - Ajánlom, hogy ne szerezzék meg – sziszegem idegesen, aztán már folytatódik is a káosz. Elrugaszkodok a helyemről, és megpróbálom nekifutásból felöklelni az ellenfelemet, de hát igen, itt mutatkozik meg, ki az, aki ki van párnázva… Úgy pattanok vissza róla, mint egy szaros bolha, aztán olyan jól célzottan beletapos a hasamba, hogyha reggeliztem volna, egy az egyben visszaköpöm. Ha lenne idő rá, biztosan összekuporodva lehelném ki a lelkemet is, ám ezt az örömet nem adom meg senkinek sem. A hústorony lábai mellett elbukfencezve kerülök megint a háta mögé, aztán azzal a lendülettel vissza is csimpaszkodok a nyakába, akár egy veszett macska. Közben pedig rohadtul szurkolok Űrlénynek, hogy ne legyen punci, máskülönben mindketten beszopjuk a faszt.
Mindenki követ el hibákat, igaz? És van, mikor kicsit rosszabbul sül el, mint, ahogy kellene. De senki ne mondja nekem, hogy a három dagi hímnemű grácia nem érdemelte meg, amit kapott. Kár, hogy az ő oldalukról én is megérem a pénzem, hogy elpicsázzanak. Addig örülhettem is, hogy gyorsabb voltam, és bár nem ringattam magam üres hitegetésbe, mert biztos voltam benne, hogyha a lábuk nem is teszik be a szobába, előtte fognak őrködni, míg ki nem megyek, már pedig egyszer ki kell. Viszont igen hamar minden remény odalett, mikor letojva, hogy most sétáltak utánam a sárkány barlangjába, még a bent lévő szociopata mocsoktól sem riadtak vissza. Oké, ez nem jó. Ez nem jó. EZ NEM JÓ!!! Szinte sikítva mélyesztettem körmöm a parkettába, ahogy a bokámnál fogva húzott ki az egyik. Ideje volna már annak a mutálásnak, mert ez így nagyon nem jó. Bár azt meg is kéne érni ugye... Csak annyi lélek jelenlétem volt, hogy ne nyitott szájjal várjam az öklöst, amitől egy ideig csillagokat láttam, és kb. olyan érzésem volt, mintha egyszerre több fúróval is próbáltak volna hozzáférni az agyamhoz. Vagy a kobakom mögött rejlő cintányéros makihoz. Ahogy kissé homályba veszett a pillanat, oldalt fordult vérző fejjel láttam, ahogy a kis paca is ráfeszül a nagyobb pacára és próbálja megpacálni, de végül lerepül róla. Volt bennem küzdeni akarás persze, na de nem annyi, mint ebben a kis bolhában. Irigykedtem is két nyüsszentés közt, ahogy még a kis huzat az ajtóból is olyan volt, mintha újra orrba basztak volna. Nem bénultam le, de valahogy nem nagyon akarództak mozdulni a végtagjaim, mondván, hogy már mindegy. Egészen addig, míg mellém nem vágódott a szoba orr törő királya, a fejem csak nagyon moccant. Csak a váll lökés végett néztem felé lassan, és elég fájdalmasan. Picsogtam volna, hogy nem megy, dehát az ő is nyilván tudja. Ellene se volt esélyem, ők meg háromszor akkorák. Ráadásul ennyi agyrázkódással néha már nem is mindig azt láttam, amit. Amúgy is élénk a fantáziám, mindig is az volt, de az itteni lét sem segített leküzdeni a képzeletbeli szörnyeimet, amikről nem is tudnék, ha éjszakánként sunyiban nem néztem volna meg egy-két horror filmet. A ceruza is méterekre volt már tőlem. Vége... Bocsánatot kérnék, hogy miattam purcan meg ő is, bár ahogy látom, a harapásával már most nagyobb hatással volt rájuk, mint én a... sikoltozásommal? Örülök, hogy anno nem hadakoztam ellene, mert most biztos innen-onnan hiányozna belőlem egy darab. ha lettem volna így is elég sokkos állapotban, mikor a kezembe nyomta a bökőt, ami egyébként most éppenséggel nagyon is jól jött, akaratlan is az jutott elsőre eszembe a hegyét látva, hogy ezt biztos nekem szánta... és nem úgy, ahogy most. Már épp sipákoltam volna neki nagy lihegések közepette, hogy kérdőre vonjam, ezzel akart e kinyírni, mikor újra felugrott és vakmerően(?!) megint az egyiknek esett. Mi baja van ennek?! Én már így is kettőt láttam mindegyikből, ráadásul meg voltam róla győződve, hogy a két dagi, ugyanaz a valami, amit az egyik filmben is láttam. Éreztem én, hogy ennek ígyis úgyis rossz vége lesz, csak nem mindegy kinek és hogy. Akár még élvezhettem is volna, ahogy szemem láttára tapossak el az én két lábon járó átkom, mint egy bogarat, de ha nem ad fegyvert sem tudtam volna tétlenül nézni, ahogy kinyírják. Lehet, hogy gyenge szar vagyok, de nem tudom végignézni, ahogy valakit kinyírnak, mások meg csak állnak és nézik, tán még élvezik is. Oda akartam menni, hogy segítsek neki, de elkapott a másik, majdnem ki is ejtettem a kezemből a bökőt, ami fel sem tűnt a hülyének. Egészen addig, míg meg nem céloztam a vállát, gondolván, hogy abba bele szúrva, majd legalább lesérül annyira, hogy egyik karját ne tudja használni, deee... ahogy nekivágott a falnak, nem csak a fejem koppant, hanem a lendített karom is célt tévesztett. Gyanús is volt, mert az első pár centi könnyebben csúszott, mintha egy zsíros vállba szúrtam volna. Amikor pedig kinyitottam a szemem, igazából, ha nem enged el és zúgok le a földre is látom, hogy rossz helyre ment. Hirtelen az ő hangja is lányos sikoltásba ment át, de őszintén szólva én is vele üvöltöttem együtt a horror sérülést látva, ahogy a hadakozás közben telibe szembe találtam. El is vágódott és rángatózni kezdett, de ezt látva a másik is elkezdett üvöltözni. Azt, hogy közben mit kezdett a nyakában lévő fekete cirmossal, ki tudja. - Úristen! Várj, várj!! K-kiszedem! Kiszedem! - lépkedtem oda reszketve, de mondogatni ugye könnyebb, mert, hogy azt sem tudtam hogy kezdjek hozzá. Nem is kellett, mert fél kézzel elkezdett felém kapálózni. - HOZZÁM NE ÉRJ MÉG EGYSZER BAZD MEG!! - sikoltotta, én meg majdnem behugyoztam félelemben. Hát még mikor meghallottam az őröket felénk loholni. Akkor döbbentem rá, hogy a veszélynek ránk nézve még nincs vége. Mert, hogy én a lyukba vissza nem megyek az kurva élet! - Kérlek ne árulj be! - kezdtem el könyörögni, már-már sírva, mert ezért ma tuti meg leszek dugva. De szerintem már nem is hallott, annyira lefoglalt a szeméből kiálló fogkefe. Aztán berongyolt a két őr, bár meg is torpantak és némi sokk után, dühös fejjel néztek fel a fél szemére megvakított fiúról. Ó, bazd meg... ennyi kész... hát nem éppen így képzeltem el a szűzességem elvesztését. Meg az életem végét sem... Nincs több Tom és Jerry, meg Kalandra fel. - SCHULTZ!!! - ordította az egyik, majd már léptek is hozzá közelebb, hogy előbb rá verjenek gumibottal, aztán fel cibálják, de még a suhintás előtt - ki tudja miért, mert biztos egy ökör fasz vagyok - oda ugrottam elé. - Ne! Én voltam, az én hibám! Sajnálom! Kifizetem a károkat... majd... valamiből! Én tettem! Sajnálom! - ugráltam, kiabáltam és tudtam, hogy nap végére elfog menni a hangom, ha így folytatom. Kár, hogy semmire nem mentem vele. Neki löktek a még nagyjából egy darabban lévő daginak, aki meg lelökött a földre, Lambertet, meg hajánál fogva cibálták fel, és ha ellenkezett még oda is sóztak neki. Gondoltam engem is utána küldenek, de a picsogásom ellenére is meg voltak győződve róla, hogy ez az egész az ő műve. A három kis malacból kettőt is kórházba szállítottak. A harmadik meg innentől messze elkerült, pedig kurvára véletlen volt. Csak bíztam benne, hogy nem verik halálra miattam a kaszásom, mert akkor viszont tényleg rohadtul az én hibám lesz, és az én lelkemen szárad. Engem le se szartak, így aztán, mint egy mérgezett egér, föl-alá mászkáltam a szobában, hogy mit csináljak. Ezzel a dologgal ugyan több problémám is megoldódott, de valahogy nem éreztem megkönnyebbülést.
Estére persze elcsitultak a dolgok, és a nappali akció miatt, kicsit lazábbra vették a folyosókon való járkálást. Kifáradtak... Gondolom. Nem hiszem, hogy valaha is jóvá fogom tudni tenni a dolgot, legalább is, ami a lyukba zártat illeti, de lemondani ennek megpróbálásáról sem akartam. Sovány vigasz, sőt... de jobb híján kikaptam a kis füzetét és ceruzáit és kiosonva a szobából, egészen az ő ideiglenes szobájáig, elhasalva a padlón kezdtem el becsúsztatni a füzetét és a ceruzáit, még mielőtt bármit is mondtam volna. Pofám is nagyon fájt, a képemre pedig jó részt rászáradt a vér, ami csak sokára apadt el orromból, mert még egy tampont sem kaptam, hogy legalább fél orrlyukra csillapítsam a vérzést, de most nem is ezek miatt volt ilyen sírós a hangom. Hanem mert féltem. Attól, hogy mi lesz, ha kiengedik. Vagy, hogyha úgy megverték, hogy fel sem tud kelni. Így is kapott eleget a dagiktól... miattam... - L-lambert...? - kérdem halkan, de a hangom miatt sikertelenül suttogva. - Sajnálom... - nyüszögtem, ahogy az egyik ceruza a radírós része miatt sehogy sem akart átgurulni, így annak át tuszkolásával fel is hagytam. Jobb híján az ajtónak dőlve ültem fel és a ceruzát forgatva kezeimben motyogtam tovább. - Köszönöm, hogy... hogy hát... segítettél... - mondjuk ez kb semmi, mert még ő szopta be helyettem. Ilyenkor nem is igazán értem ezt a karmás dolgot. Talán életébe először segített valakinek, erre még meg is verik miatta. Szóval ez így mi a fasz... Ahogy pedig próbáltam kitalálni valami kevésbé gyatra mentséget, hogy majd kiengedését követően ne nyúljon le egyből a torkomon elkezdtem forgatni fogaskerekeim a ceruza végét figyelve, aminek radírjának tartója fémből volt. Ki is vettem belőle a kis radírgumit, a fém részét meg két ujjal összelapítottam. Nem egy túl erős vagy minőségi szerszám, de alapvetően lett belőle egy csavarhúzó, ami, ha nem is tökéletesen, de illet a kilincs csavarjaiba. Legalábbis ebben bízom.
Fogalmam sincs, hogy miért, de kurvára nem tetszik hallgatni Répafej sikítozását. Hallottam már félelmében kiabálni, viszont amit most produkált, beleillett volna egy kicseszett horror filmbe, miközben épp élve feldarabolnak valakit. Persze én sem készültem másra vele szemben, de úgy tényleg tényleg megölni nem lett volna buli. Máshogy is ki lehet nyírni valakit, van itt erre nem egy élő példa, beleértve magamat is. Szóval ha eddig nem szívtam volna fel eléggé a mellkasomat azon, hogy ezek a zsírfejűek betették a jeti lábukat a felségterületemre, a kis seggdugasz bántalmazásával határozottan aláírják nálam a halálos ítéletüket. Csakhogy néha még én sem vagyok elég erős, és ha kába kishercegnő Mills nem csinál valamit, de sürgősen, ezek mindkettőnket ki fognak lapítani idővel, merthogy szégyen szemre elfutni nem fogok egy harc elől. Majd kiokádom a belemet is a taposás után, de összeszedem minden lélekjelenlétemet, és visszaugrok a seggfej hátára, hogy tovább mélyítsek a harapásomon. Kizárólag akkor hagyok fel a vadállatokra rápirító mutatványommal, amikor újabb, velőt rázó sikoly hasít keresztül a szobán. És ezúttal nem a vörösé. Hagyom magamat lecsúszni a prédám hátáról, hogy megnézzem, mi történt, és első ösztönös reakcióként meglepődötten felvihogok. Váó… Váó, Mills, erre azért nem számítottam volna. - Háhá! Na ezt nektek, hülye szarok! – én a magam részéről még le is köpöm egy kis véres nyállal a földön vergődőt, míg a nyámnyila szobatársam mit csinál? Megpróbálja menteni a menthetőt. Egek, növesszen már golyókat, végre egyszer letett valamit az asztalra. - Úristen, Répafej, ne akard már megpuszilgatni a bibijét. Ő futott be tátott szájjal a faszerdőbe – veregetem meg a vállát elismerően, bár ettől függetlenül még nem vagyunk se jóban, se kvittek. Sőt, ő csalta ide ezeket a benga barmokat, szóval a következő terror kört tőlem fogja kapni. Az valahogy végig sem fut az agyamon, hogy az én bökőmmel szúrta ki a gyerek szemét, vagy, hogy ennek hatalmas szopással felérő következményei lesznek, csak már akkor, amikor meghallom az őröket is a szobámba robogni. Ó baszd meg… Hát persze, hogy engem szúrnak ki. Megfeszítem az izmaimat, de nem adom meg az örömet nekik, hogy beszarni lássanak. Helyette elvigyorodok, és kitárom a kezeimet, mint aki büszkén hirdeti a rémtetteit. Elvégre kurvára mindegy lenne, mit mondok, ha leesküdném a csillagokat az égről, akkor sem hinnék el, hogy kisangyal fejű baszkodta szemen a dagit. Másrészt spicli sem vagyok - és az elzárást még ennek a kakukkmadárnak sem kívánom -, így ha már be kell nyelni a békát, legalább menjen híre annak, mekkora elmebeteg jár közöttük. Annál több békés nap a szobámban, ha túlélem a lyukat. Répagyerek ugyanakkor megint meglep, ahogy elém ugorva próbál… védeni? Mi a pöcsöm? Elbizonytalanodok, mert semmi oka nem lenne felvállalni az igazat, hacsak nem fél jobban tőlem, mint az őröktől a gödörben, de ezt kurvára kétlem. Hát, túl sok lehetőségem nem marad kivallatni az ostoba lépéséről – ami ennek ellenére furcsán… jól esik –, mivel félresöprik, akár a koszt, és már kapom is az ívet. Nem adom magamat küzdelem nélkül, soha sem teszem, még akkor sem, ha a végére általában a világomról se tudok már.
A gyomromba ékelődő, iszonyatos fájdalomra ébredek, jobban mondva arra, hogy bravúrosan összehányom magam mellett a földet. Remek, most ezt is szagolhatom napokig… Fintorogva tápászkodok fel, legalább annyira, hogy ültömben a hátamat a falnak döntve vehessek egy mély lélegzetet. Úgy érzem magamat, mint akin átment egy úthenger, vagy egy csorda elefánt, és a nyakamat teszem rá, hogy ez csak rosszabb lesz az elkövetkező időszakban. Abban reménykedhetek egyedül, hogy az átvállalt bűnöm iszonyata az őröket is kellően elbizonytalanítja azzal kapcsolatban, mennyire keressék a társaságomat, de előbb-utóbb ez a sztori is ki fog fakulni a köztudatból, aztán folytatódik minden elölről. Ezen gondolatok fényében kis híján beszarok, amikor az ajtó felől motoszkálást hallok, mert nem, még egy verésre most rohadtul nem vagyok felkészülve. De ahelyett, hogy berongyolna valamelyik tiszt, a… vázlatfüzetem csúszik be az ajtó alatti résen, meg egy-két ceruza. Magam sem tudom miért, ám ettől még inkább elfog a pánik. Amit csak tetőz, hogy Répafej van itt, és tudja a nevemet. Senki sem hív a keresztnevemen. - Húzz innen… - nyögöm ki, de semennyi lelkesedés se szorul ebbe az utasításba. Voltaképpen nem akarok egyedül maradni, tűnődve, vajon ez lesz-e a nap, amikor felülkerekednek rajtam a sérüléseim, viszont azt sem akarom, hogy gyenge szarnak higgyen. Minekután folytatja a szövegelést, nyilván nem sikerült meghatnom a cérna hangommal. Közelebb araszolok hát az ajtóhoz, és bár szívem szerint magamhoz ölelném a füzetet, inkább visszacsúsztatom az ajtó alatt. - Ha megtalálják nálam, kinyírnak – magyarázom csöndesen, a másik kezemet a hasamra tapasztva. A kurva életbe is, ez cseszettül fáj. - Egy barom vagy… Mi a szarral húztad fel őket? - kérdezem, mert valóban érdekel, mi kell ahhoz, hogy a guruló-testület kergetőzésre vetemedjen, kockáztatva, hogy kiköpjék a tüdejüket az első fordulónál. - Amúgy jössz egy kurva bökővel – teszem hozzá, mielőtt még túlzottan kíváncsinak tűnnék. Ezt persze baszhatom, amikor jó ideig nem hallok felőle semmit, legfeljebb valami motoszkálást megint, amit nem tudok hova tenni. Még egy ilyen két lábon járó gyógyegeret itt még nem láttam. Egyszerre gyámoltalan, mint egy bambi akit az erdő szélén hagytak, másrészt van bőr a képén kikezdeni a legrosszabb arcokkal. Aztán meg sikítozva menekül, meglepődve, hogyha meghúzza az oroszlán farkát, akkor az kibaszottul kettébe akarja harapni. Most meg ahelyett, hogy kiélvezné a szabadságát és a nyugalmat, itt csövezik az ajtóm előtt, mert rágja belülről a bűntudat. Mi a fasz. - Mi a szart csinálsz? Nem azért szopok itt, hogy aztán téged is bebasszanak, idióta – ez nem épp úgy jött ki, ahogy szerettem volna, és mire ráeszmélek erre, már késő bánat. És hiába sápadozok a rosszulléttől, érzem, hogy belevörösödnek a füleim az ostobaságomba.
Most már bizonyos, hogy ez a hely mindenkiből kihozza a legrosszabbat. A gond az, hogy nem mindenki vágyik is rá. Általában nem foglalkoztat mások épsége, véleménye - legalább is így híresztelem -, de más, ha az életem évekig megkeserítő nagybátyám próbálom kinyírni szánt szándékkal, vagy egy nap alatt, kis híján kómába küldök egy allergiás dagadékot és vakítom meg a haverját. Plusz ráadásképp, még a jövőbeli gyilkosom is egyszer próbál segíteni, azt is elkúrom. De oly módon, hogy nem csak, hogy kikapunk, de még őt zárják el. Ha nem volna lelkiismeretem, még örülnék is, hogy mostantól talán rám sem néznek, félnek majd és messziről elkerülnek, mert szociopatának néznek majd. De távol álljék tőlem ez a stílus... No meg jelenleg mindenki úgy tudja, hogy Schultz vakította meg a srácot, és idővel szerintem még a mogyoróvajas trükköt is ráfogják húzni. Egyikünk se akarja, még is ő viszi el a balhét. Miért nem tudott ez is úgy elsülni, mint a viszkető poros dolog...? Még a harc közben földet ért cseppeket sem törölték fel, én meg nem mertem hozzányúlni, főleg, hogy jó néhány a sok ide-oda mászkálástól el is kenődött. Nem csak a félelmem hajtott egészen a büntető zárkáig, de a bűntudat is. Állandóan csak az visszhangzott a fejemben, hogy spicli, spicli, spicli... Pedig nyíltan vállaltam a dolgot. De ha most nem próbálok meg tenni valamit, akkor végülis... tényleg az vagyok, nem? Hagyom, hogy más vigye el a balhét, noha senkit nem árultam be. Egyszerre volt sírhatnékom és nevethetnékem, azontúl, hogy néha úgy megremegtem a lábaim annak tudatától mi vár majd még rám több frontól is, hogy a bevert képem már másodlagos problémának tűnt, pedig piszkosul fájt. Gőzöm sincs miért csak ennyire futotta, vagy, hogy egyáltalán mit gondoltam mi lesz ebből, de jobb híján a füzet és néhány ceruza maradt meg a kezemben. Mondjuk nem meglepő módon fölöslegesen, ahogy visszagurította őket alul, jól hallhatóan, nem épp a legjobb állapotban. Amilyen kis harcias volt, többet is kapott, mint én. Ha pedig itt marad, várhatóan fog még kapni egy párat, csak ezúttal nem az egy szem dagitól. Fura mód cseppet sem esett rosszul, hogy elakar küldeni a sunyiba, de lehet csak, mert olyan hangon mondta, mint egy haldokló 90 éves tata. Jaj, ne! Haldoklik?! Az én hibámból?!? Ha az előző nem is esett rosszul, a visszacsúszó füzet és az ajtó alatt kiguruló ceruzák már inkább. No persze, az sem tartott sokáig, ahogy rádöbbent, ezzel csak nagyobb szarba sodornám. Tipikus... Segíteni akarok, és a végén még én kísérem fel a vágóhídra. Szívem szerint megkérdezném tanácstalanságomban, hogy akkor még is mi a fészket fenével tudnék segíteni? Hiszen ez az állapot nem tartható. Ráadásul... - De nem maradhatsz ott... - hebegtem a toporzékolás és sírás köztes pánikjában, de azért próbálva halkra fogni. - A-azt mondták, hogy sokkal rosszabbra számíthatsz... A neved is mondták. - azt pedig nem akarom, hogy megkínozzák. Kapott miattam így is eleget, és ha meghal, nem hiszem, hogy nekem jobb és szebb sorsom lenne itt. A szoba onnantól nem lesz mérgező mások számára, én pedig félhetek majd még a kisegerektől is. De a sutyorgások közepette legalább a keresztnevét is megtudtam, s mivel nem volt egy túl gyakori név, könnyen meg is jegyeztem. Na meg ugye az eidetikus memória. - É-én csak megakartam szivatni az egyiket, mint ahogy téged... - vallottam be, bár megeredt nyelvem végén sem jöttem rá, ez mennyire kínos. Mármint azzal megosztani ezeket az apróságokat, aki éppenséggel a belem kitaposná, ha nem volna köztünk ajtó... meg nem ilyen állapotban volna. - Tudtam, hogy allergiás a mogyoróra és gondoltam... kicsit meghánytatom, megfosatom... kiröhögték volna és visszább vett volna, deee... elbasztam. - és a többi talán már nem szorul magyarázatra. Csak bízhatok benne, hogyha visszajön ereje teljében, nem fog rám emlékezni a tokás. Őszintén szólva eléggé el voltam keseredve, egészen addig míg az egyik ceruzát bambulva, fogas kerekeim el nem kezdtek forogni. Mondjuk nem mintha nem volna szokása... sőt... elég sokszor jutnak eszembe ötletek, csak épp... általában így végződnek. De most optimista voltam, mert úgy éreztem életek múlhatnak rajta. Egy biztosan. Szóval elkezdtem egy rögtönzött csavarhúzóval kicsavarozni azokat az ócska csavarokat. Nem voltam benne biztos, hogy sikerül, ráadásul, attól még, hogy itt-ott szétesik, lehet, hogy a zár még zárva marad, de bíztam benne, hogy amatőr és valljuk be igen nyersen dolgozó zárfeltörőként, ez is jó kezdet. Hogy fostam-e, hogy elkapnak? Mint állat... Anélkül, hogy már előre bőghetnékem volt, nem csak az izzadság cseppek jelentek meg a homlokomon, de a könnyem is fojt. Úgy remegett a kezem csavarozás közben, amit sokszor elbasztam kapkodás közben, mintha öregségi betegségeim lennének. Érdekesen ható megjegyzése nyomán pedig még ki is esik a kezemből egyszer a ceruza, mintha megijesztett volna, pedig csak olyasmit mondott, amire nem számítottam. Sűrű, izzadt és könnyes pislogások közepette, remegő kezekkel kaptam a ceruza után, hogy folytassam sunyi kis munkám. - K-k-kussolj már... ko-koncentrálni próbálok! - morgolódom halkan, és persze lángvörösen, de hálát adok az égnek, hogy ezt most senki sem látja. És persze terelem zavarom azzal, hogy közben őt sértegetem. Az egyik csavar idővel ki is pottyanik a helyéről, így már csak egy maradt. Dehát ha nem volna így is kész halál félelmem, léptek nyomát hallom közeledni az egyik kanyarból. Na már ha most itt maradok és egy őr az, akkor baszhatom. Az az ő engem. Ha nem maradok itt, és észreveszi, hogy hiányos a kilincs csavaros része, akkor miattam Lambertet fogják megölni. Ha viszont gyors leszek és leszerelem a kilincset, aztán elhúzok vele a vérbe, akár egy szekrénybe bújva, keresni fognak, de lesz időnk kitalálni, hogy hogyan tovább... Ahh... nem... tuti megölnének. Végül felmarkolom a csavart és a többi holmit, és elbújok egy kuka mögé. Megvárom, míg a léptek távolodnak, s csak akkor jövök elő. Mint kiderült őr volt ugyan, de nem erre jött. Szóval leszereltem a kilincset, és nem, a zár sem baszott ki velünk. Kikaptam belőle az alkat részeket, amiket csak azért nem vágtam zsebre, mert tudtam, hogy keresni fogják később, ezért kihajítottam az egyik nyitva maradt ablakon keresztül a susnyásba. Na ott aztán keresgélhetik. Az ajtót pedig kinyitottam. Lehet, hogy így is elfognak picsázni, de ha nincs kilincs, nincs hová zárni a gyerekeket. Aztán támadt egy jobb ötletem. Óvatosan kinyitottam az ajtót, ha netán nem előzött volna be és benéztem, hogy él-e még, lábra tud-e állni. - Gyere... Elmegyünk innen... - nyújtom felé a kezem, bár fingom sincs miért, mert amúgy tök olyan ez, mintha egy emberzabáló krokodilnak nyújtanám oda a praclim, hogy gyere bazd meg harapd le. Hogy miként terveztem a dolgot? Sehogy... de bíztam benne, hogy az ő itteni tapasztalatával és az én jelenlegi jobb állapotommal még akár a szabad ég alá is kikerülhetünk.
- Faszt érdekel téged… - nyögöm ki elhalóan, és abban sem vagyok biztos, hogy hallja az ajtó túloldaláról. Persze már ő is tudja, milyen kivételes bánásmódban részesítenek itt bennünket a VIP osztályon - ingyen sallerek és szerető gyomorszájasok -, szóval amikor beköhögi, hogy hallotta a seggfejeket rólam beszélni, hirtelen megértem a kijelentését. Nem, nem maradhatok itt, de van lehetőségem máshogy tenni? Nem, kurvára nincs, így amellett, hogy tovább szorul a gyomrom, még jól fel is idegesít a hülyeségével. Ugyanakkor rajta kívül még soha a büdös életben nem érdekelt itt senkit, hogy megdöglök-e végre a magánlakosztályon vagy sem, sőt, a beszari pöcsöket ismerve minden alkalommal azért drukkolnak, hogy végre eltűnjek a képből. Akkor ez a veszett majom miért nem teszi össze a kezeit hozzájuk hasonlóan? Nem csak külsőre néz ki úgy a hosszú karjaival és lábaival meg a sápadt fejével, mint egy űrlény, hanem a viselkedése is vetekszik a földönkívüliekével. Nem, baszod, nem találkoztam még egyel sem, de biztos ilyenek lennének és pont. A frusztrációm viszont egykettőre elcsitul, ahogy mesélni kezd az idáig vezető útjáról. És a tökömet is, elröhögöm magamat, mert még egy ilyen gyógyegeret nem hordott hátán a föld. Nyilván a hasam már kevésbé díjazza az izmaim rángatózását, de akkor sem tudom fapofával végighallgatni az újabb baromságát. - Jézusom, Répafej, te vagy a legszerencsétlenebb és egyben legprofibb barom itt – szerencsétlen, mert hallom a hangján és láttam is, mennyire nem állt szándékában például szemen szúrni a dagadt disznót, de a legprofibb, mert a vágóhíd osztagból kettőt egy napon belül kifektetett, és még engem is sikerült likvidálnia a képből. Szar lehet ekkora lelkiismerettel együtt élni, miközben mifelénk vörös szőnyeget terítenének elé. Faszt, Onkel fixen lecserélne rá, ha több vér lenne a pucájában. - Csinálj úgy baszod, mint aki el is ért valamit ahelyett, hogy összetaknyozod a folyosót – mormogom, bár kötve hiszem, hogy megfogadja a tanácsomat és mostantól emelt orral fog járkálni a többiek között. Reménytelen esetnek tűnik a srác, és amikor meghallom az ajtónál motoszkálni, igazából már csak a perceket számolom, mikor fogják bedugni mellém lakótársnak. Nem mintha a hely lényege nem az egyedüllét volna, de tudtommal több ilyen vicces szobát nem tartanak a javítóban, vagyis, ha őt is meg akarják leckéztetni, berúgják a seggét ide. „Dobd Schultz mellé, majd ő megoldja helyettünk” már előre hallom a hangjukat. - Mégis mi a faszra? Ki fogsz minket nyíratni, és akkor én is kinyírlak – fenyegetem meg egyre idegesebben, miután hallom a ceruzát a földre esni. Mi a picsát művel? Faszokat rajzol az ajtóra, vagy mi? Megéri a lebukást, mit ne mondjak. De aztán túl nagy csend lesz, válasz pedig nem érkezik. Nyelek egy nagyot, ugyanis ezer százalékra veszem, hogy észrevették, bár annak talán nagyobb hangja lenne… Közelebb araszolok az ajtóhoz, és megfeszült izmokkal hallgatózok, hátha ki tudom venni, mi folyik odakint, de egy kibaszottul bosszantó légy zümmögésén kívül lószart sem hallani. Éppen emiatt, amikor megint elkezd motoszkálni ez a mazochista állat, kis híján megáll a szívem is. Akkor sem lesz jobb a helyzet, mihelyt az ajtó kinyílik, és a túloldalán ott áll az összevert fejével, csupa véresen a vámpírképű. - Te meg vagy húzatva, baszd meg – nyögöm ki megadással, és komoly erőlködésbe telik elnyomni a vigyort, ami a képemre akar költözni. Fosok a nevelőtisztektől és azt is tudom, hogy esélytelen lenne valóban megszöknünk, ennek a kis kirándulásnak meg jócskán meg fogjuk inni a levét, de törjek kettébe, ha kihagyom a bulit. - Az már csak úgy megy, hogy kedvünkre kicsekkolunk a szállodából. Őrült vagy – csóválom meg a fejemet, ami nem sokkal nézhet ki jobban az övénél, aztán lesüppesztem a pillantásomat a kinyújtott kezére. Legszívesebben jól beleharapnék, ám lássuk be, segítség nélkül most biztosan nem tudnék felkászálódni a hányásos padlóról. Elhúzott szájjal és végig morogva kapaszkodok a karjába, majd félig a falnak dőlve egyenesedek fel a helyemről. Persze nem csupán ez volt a célom, ha már ilyen meghitt közelségbe kerültünk, kap egy fél-lelkes jobbost is az állkapcsára. - Ezt csak úgy előzetesbe azért, mert egy címeres fasz vagy és tönkretetted a napomat – tudatom vele, aztán minden erőmet összeszedve visszaszerzem a füzetemet és azt a néhány ceruzát, amit hozott. Többek között, amit rögtönzött csavarhúzónak használt. Beszarok. - Ha nem lennél ekkora beszari, vihetnéd is valamire – jegyzem meg, majd biccentek felé, hogy kövessen. Ha már börtönlázadósat játszunk, élvezzük ki. Nem sok hely akad ebben a koszfészekben, ahol hatékonyan el lehetne rejtőzni, de hála a mosodai rémunalom közösségi munkának, ahonnét kitiltottak már egy jó ideje, tudok egy fasza placcot, ahol talán még reggelig is kihúzhatjuk. Jézusom, ki a fasz hitte volna, hogy ezzel a baromarcúval fogok bújócskásat tolni. Mégis itt vagyok, nem egy kis híján lebukásos pillanatot követően a sötét helyiségben, ahol egymáson sorakoznak a gépek, előttük meg az asztalok a ruhaválogatáshoz és hajtogatáshoz. - Segíts seggfej – megállok az egyik üzemen kívül felirattal ellátott gép-duo mellett, és jelentőségteljes pillantásokkal igyekszem a tudtára adni, hogy ezt a kramancot neki kell eltolnia az útból. Nyilván amennyire tudok, segítek, de nem bíznék abban, hogy egyedül is menne. Miután pedig sikerül annyira elhúzni, hogy alaposan összehúzva magunkat beférjünk mögé, egy termetes lyukon kell átpréselődnünk, ami egy elhagyatott, egykor befalazott raktárhelyiségbe vezet minket. Van rajta ablak, ami némi fényt szolgáltat, de alapvetően koszos, büdös és poros a hely, nem utolsósorban pedig csupasz. Egy árva rakodó láda szolgál ülőhelyül, semmi más. De mielőtt még Répafej igazán kényelembe helyezhetné magát, és azt hihetné, innentől kezdve barátság-karkötőket fogunk egymásnak fonogatni, a mellkasára tapasztott tenyérrel megállítom. - Először is erről a helyről egy mukkot se senkinek. Másodszor pedig még nem végeztem – azzal újabb öklöst nyomok a képébe, bár arra ügyelek, hogy az orrát megkíméljem. Tudja a tököm, hogy miért. Ma van a szerencsenapja, meg amúgy is, engem is épp a szentlélek tart egyben.
Elszántan dolgoztam rajta, hogy nem kelljen másnap reggelre azt látnom, hogy egy hullazsákban vonszolják ki a legközelebbi kukában, no és persze, hogy lehetőleg én se bukjak le. A bűntudatom hibája persze, hogy nem hagyom veszni, pedig talán valahol nekem és... neki is(?) jobb volna. Gőzöm sincs mennyi időt kell még itt eltöltenünk, vagy, hogy van e egyáltalán határ, ami után kibasznak innen minket, de ha saccolnom kéne, azt bizony úgy se érnénk meg. Nem, ő sem. Szerintem nagyobb fos tenger hullott a nyakába, mióta megjelentem ebben a szarfészekben. Bár én sem panaszkodom... A nagybátyám se volt semmi, de ott legalább békében tudtam szarni és hellyel-közzel volt saját szobám. Nappali formájában, de akkor is... Nehéz volt profi módon szerelősdit játszani ilyen felszereléssel, remegő kezekkel, fájó képpel és rettegő fejjel a jövőnket tekintve, ami bármikor tarkón baszhat valami keménnyel. De odatettem magam, miközben nagyjából elmesélte mi volt a terv és mi történt ezután. Érzem én, hogy ez ilyen megszokott dolog lesz nálam. Lelkesen belevágok valamibe, ami nagyon ütősnek tűnik, aztán minden elbaszódik. Mégsem állok le. Fasz tudja miért... - Na nem mondod... - jegyzem meg egy csöpp flegmasággal hangszínemben, ahogy megerősít a nyilvánvalóba. Bár... abba még bele sem gondoltam, hogy tulajdonképpen ja, volt ebben némi profizmus is. Mármint dehogy! Max, ha gyilkosnak készülnék, de távol eálljon tőlem ez az őrültség! - Én nem vagyok olyan elbaszott, mint azok. Nem is leszek. - szögezem le az első csavartól való megszabadítását követően. Nem, szándékosan nem mondtam őt is. Eddig azt hittem, ő is csak egy suttyó fasz, aki élvezetből veri a minionokat vagy a ropikat, de a bökő felajánlása után mind ez hamar átértékelődött bennem. Lehet, hogy csak a saját seggét akarta ezzel is védeni, de ő még mindig jobban leküzdötte volna legalább az egyiket vele, mint... ahogy én tettem... volna... Azért elég húzóssá válik minden, ahogy lépéseket hallok, és bár a szívem hangos kalapálásától így is alig hallom, azért inkább meghúzom magam, míg el nem múlik a veszély. Szerencsére ennél nagyobb bajom nem is lesz. Az őr a közelünkbe se jön, én pedig befejezhetem az ajtó szétszerelését. Legalábbis a kilincsét. Persze sokkal könnyebb dolgom volna, ha már korábban összebarátkozom ezzel a gyagyással és kitanít vagy a szomszédomban lakott volna Travis és ideje korán bevezet a mérnöki dolgok rejtelmeibe, illetve a kettős életének trükkjeibe. Így meg kiscsopi ovisként kezelem a helyzetet. De végülis bejön. Az ajtó kinyílik és bár a képem sajgása nem szűnik meg, és őt is elég szar ilyen rossz bőrben látni, legalább eljutottunk valahová. - Anyádat. - vigyorodom el, mint egy "szívesen" arckifejezéssel. Kár a gőzért, én nem tudnám leplezni örömöm, de majd az ajtó elvarázsolására fogom. - Én még mindig jobb állapotban vagyok, mint te, szóval vigyázz, mert a végén még elpicsázlak. - mosolygom fölényeskedve, már is jobb kedvvel, pedig a kaszás még javában itt ácsorog mögöttünk. - Na gyere már... Picsogás helyett inkább emeld a segged. - nyújtom oda kezem, bár így ezekkel megkockáztatva, hogy nem hogy nem fogadja el, még el is töri egyik ujjam. De nem teszi, és már szaladna egy újabb mosoly a képemre, mikor... - Apád faszát! - morrantam, de lehetőleg minimalizálva a hangerőm, ahogy a fájós képemre tapasztom egyik kezem, oda, ahová ütött, az államra. Mondanám még a magamét, de végül ráhagyom, mert félek, hogy kapok még egyet. Vicces. Jó néhány év múlva, valami hasonlót vág majd a fejemhez Travis is. Később pedig meg is bánja, mert valóban viszem valamire, csak épp nem úgy, ahogy ő szerette volna. Szóval inkább követem, persze folyamatosan nézelődve, nehogy lebukjunk. Kíváncsi voltam hová visz, vagy, hogy mi a terve, de őszintén szólva nem számítottam a mosodára. Miért pont ide? Gondolja, hogy holnapig nem jönnek be mosni a szaros lepedőket? Vagy azt hiszi elférünk majd egy kibaszott mosógépben? Kissé kételkedve figyelem a továbbiakat, bár akkor pöppet érdeklődve csúsznak feljebb szemöldökeim, mikor tolni kívánja az egyik tonnás szart. És még nekem mentek el otthonról? Szemeim forgatom, de azért besegítek azzal a mókus erőmmel. Mint kiderül még valamennyire többet is ér, mint jelenleg az ő alaposan megcincált életereje. Persze így is lesokkolódom, és akkor még be se néztem, de mikor ez is megtörténik kiül arcomra a full értetlenség. Mi ez a hely?! Egy kihallgató szoba kicsiknek?! Ilyet max horror filmben láttam. Bár még mindig jobb, mintha az őrök toszogatnának, és nem, nem a kezükkel. Követem, mert azért annyira nem bízom benne, hogy előre menjek ő meg poénból rázárja vagy eltorlaszolja az egyetlen kijáratot. Meg is döglenék. Értetlenkedve pillantok le kezére a mellkasomon, ami bizarrul kellemesebb, mivel általában, ha hozzám ér az fáj. Aztán összevont szemöldökkel pillantok fel rá is, hogy megkérdezze, miért árulkodnék? De megint kapok egyet. Erre még oldalra el is hajolok kicsit. - A jó édes anyádat, te állat...! - morgolódva nyüszörögtem, és ezen a ponton idejét éreztem, hogy megleckéztessem. Nem voltam jó állapotban, de ő sem, szóval bíztam benne, hogy most lehetünk egy szinten... Magasabb vagyok. Ezt kell kihasználnom. És fogom is. Felegyenesedem és átkarolva nyakánál - persze nem fojtogatva, akkora szadi nem vagyok - elkezdem öklömmel dörzsölgetni a sötét kis kobakját. Nyilván ezt ő sem fogja annyiban hagyni, így esélyesen kénytelen leszek felhagyni a dologgal kínok közt vagy anélkül, de egyből újra támadok. Nem futok neki, de odalépve megpróbálom a földre küzdeni. Fellökve, leszorítva, kigáncsolva, éppen csak megfejelve nem, mert abba szerintem most mindketten belehalnánk.
Kétkedve horkantok fel a kijelentésén, miszerint nem lesz olyan elbaszott mint itt mindenki más. Mármint annyira biztos nem, már előrébb került a táplálékláncban a kiszámíthatatlan őrültségeivel, de hogy ne züllene velünk együtt, arra semmi esélyt sem látok. Mondjuk jobban belegondolva azt sem tudom, honnét indultunk, mert hiába lihegi tele a szobámat lassan hetek óta, gőzöm sincs, miért került ide be egyáltalán. Lehet, korábban is szemen szúrt másokat merő véletlenségből. És ez a gondolat valahogy a kelleténél jobban szórakoztat. Mindenesetre van valami ebben a csodabogárban, mert amellett, hogy egy beszari nyúl, úgy tűnik, hogyha elhatározza magát valami mellett, azt akkor is véghezviszi, ha beleszakad. Más magyarázatot legalábbis nem látok arra, hogyan képes leszerelni az őrök fenyegetésével a hátában egy kibaszott kilincset egy szaros ceruzával, és konkrétan kiszabadítani onnét, amit néha már csak elfekvőnek szoktam nevezni. - Álmodj csíra – vetem oda neki egy gyorsan elkendőzött mosolykezdeménnyel, és hogy még véletlenül se élje bele magát a fölényeskedésbe, behúzok neki egyet. A végén még akkora pofája lesz, hogy nem győzöm bekussoltatni, az meg egyikünknek sem tenne jót. Jobb a megelőzés. Ennek ellenére valahol számítok rá, hogy tényleg kihasználja a gyengeségemet és visszakézből orrba nyom, de amikor elhallgatva szimplán csak követni kezd a kihalt folyosókon, elégedetten szegem fel az államat. Biztos úgy nézek ki, mint akit most rángattak ki valakinek a seggéből, de legalább a méltóságom és a dicsfényem a helyén van. Nem mintha Répafejen kívül bárki láthatná. A menőségemen tovább csiszolok, ahogy az egyetlen igazi zughelyre vezetem, bár van egy olyan megérzésem, hogy ezt még kurvára meg fogom bánni. Egyáltalán mi a szarért akarok felvágni előtte? Nem, nem akarok, szimplán csak oda vezetem magunkat, ahol nem fognak két másodperc alatt nyakat törni a tisztek, mert megléptünk a magánzárkából. Másról szó sincs, és pont. Közben elvigyorodnék a megilletődött fején, de pontosan ezért döntök úgy megint, hogy az öklömet kell használnom helyette, mert ott gebedjek bele, ha azt hiszi, hogy mostantól világi cimborák vagyunk. Aztán még elhíresztelné, hogy Lambert Schultz egy nyámnyila pöcs, aki két pofánverés után már bárkivel lebratyizik, és oda lenne a gondosan felépített hírnevem. Igaz, Vör- Répafej esetében több történt, mint két pofánverés, de ez már csak részletkérdés. - Te jöttél házhoz a pofonért, seggfej! - a képemre költöző mosoly nem baráti, hanem már a megszokott kekeckedős, vagyis ezt próbálom bemesélni magamnak, ahogy a szitkozódását hallgatom. Itt kevesen mernék az anyámat meg az apámat a szájukra venni, mert a legtöbben azt hiszik, hozzájuk hasonlóan nekem is számítanak valamit az ősök. Rohadtul nem, ellenben indoknak kitűnőek arra, hogy elkenjem bárki arcát. De Űrlénytől még viccesnek is tűnik, ahogy tudatlanul igyekszik oda szúrni, ahol azt gondolja, hogy „fáj”. Mondjuk az elvetemült állat nem csak ennyit tesz, és amikor a nyakam köré tekeri azt a röhejesen hosszú karját, felkészülök arra, hogy momentumokon belül a levegőért küzdve kell majd kitörnöm a szorításából. Ehelyett… ehelyett egy kibaszott barackot nyom a fejemre, mintha a dedóban lennénk. - Mi a picsa…? - nem kiabálok, mert nem akarok lebukni, ugyanakkor a meghökkenésemet nem tudom szó nélkül hagyni. Bunyó helyzetekben mindig bekapcsol a túlélő ösztönöm, és vöröset látva szoktam rúg-kapálni, karmolni, harapni és őrjöngeni, most viszont… már-már biztonságban érzem magamat. És nem, nem úgy támadok vissza, mintha a torkát is ki akarnám tépni a helyéről, hanem csak megpróbálom odébb taszítani, esedékesen a földre küldeni. Hosszan megy az adok-kapok, picsa pofonok és csapkodások formájában, közben pedig szanaszét repülnek a ceruzáim, meg a füzetem, és bár néha-néha majd beszarok a hasamba nyilalló fájdalomtól, a végén már vigyorogva küszködök az ellen, hogy felülkerekedjen rajtam. Ám hiába, jelenleg bőven erőfölényben van, főleg úgy, hogy engem se vezet a túlélésre ösztönző harci szellem, szóval végül a koszos és rücskös padlón találom magamat, leszorítva a csuklómmal a lapát tenyerei alatt. Kihívó tekintettel nézek fel rá, sűrűn emelkedő mellkassal, és csak azt követően veszem észre, hogy… hogy a kelleténél talán jobban élveztem a birkózást. Mi a fasz?!
Sosem értettem mit lehet élvezni mások kínján, vagy kínzásán. Miért olyan szórakoztató hallani, ahogy szenved a másik. De ma én is kivehettem belőle a részem, igaz már sokadjára, viszont most ténylegesen igazságosnak éreztem, hogy kicsit terrorizálhatom azt, aki eddig engem szopatott. Megérdemelte, mert eleget bántott. Még most is. Ő is segített, én is segítettem, de eljött az ideje, hogy viszonozzam azt is, amit eddig tőle kaptam. Oké, jó, tudom, hogy mocsok dolog visszaélni azzal, ha valaki sérült meg minden, más esetben esélyem se volna. Valószínűleg felépülése után is kitapossa a belem már csak azért is, de így legalább tőlem is kapott egy kis ízelítőt, és még csak segg vakaró porral húztam tovább idegeit. És még neki állt feljebb... Bár be kell valljam, így sem volt könnyebb dolgom, mégis, mintha egy kicsit hagyta volna magát. De még ha így is van, nincs félni valóm... most legalábbis... Szóval kérem szépen komoly küzdelmek folytatódtak, és igyekeztem esélyt sem adni, noha kemény cica harcot vívtunk. Meglepő módon, már ő sem igazán az öklét használta, én pedig nem tudtam leosztani neki még egy barackot, hogy jól összekócoljam a haját, amit aztán majd nagy nehézségek árán tud majd kifésülni... Van egyáltalán fésűje? Néha egy-egy pofon - lepke fingnyi legyintés - is elcsattant, és annyira belejöttem a szadizásába, hogy olykor vigyorgások közepette még fújtam és sziszegtem is. Lökdösésben azért jó volt, nagyobbat tudott taszítani rajtam, mint én rajta, de próbáltam nem földre kerülni, mert akkor tuti szétveri a képem maradék ép részét is. Már így is úgy néztünk ki, mint akik méhekkel mostak volna arcot. Próbáltam felvenni azokat a verekedő pózokat, amiket ő, amiket szokott, de az én felkarom nem viselte jól az ütéseket sem, mint az övé. Hiába voltam magasabb, ő volt az izmosabb. Gondoltam, ha túl közel kerül megharapom. Amíg a földre nem taszítottam, bele sem gondoltam, hogy ennek sikerében utána mit kezdjek vele. Onnantól viszont, hogy biztosan tartottam csuklóit, de nem nehezkedtem rá pocijára, nehogy én okozzak végül belső sérülést, megrohamoztak az ötletek. Elvetemültebbnél elvetemültebb ötletek. Énekeltessem el vele a boci, boci tarkát? Vagy kényszerítsek kibelőle egy hallható bocsánat kérést? Esetleg böfögtessem el vele az abc-t? Neeem... ennél is durvább ötletem támadtam. Nem sok fullos képességem volt, de egy dologban nagyon jó voltam... El is kezdtem gurgulázni, s ha még nem vált riadttá magabiztos tekintete, akkor majd ezt követően. Lenéztem rá és nemes egyszerűséggel elkezdtem leengedni egy jó vastag szál csulát. Rohadtul kellett összpontosítanom, hogy nehogy lecsöppenjen csak úgy, de nem vagyok olyan ocsmány állat, hogy le is köpjem. Az utolsó centinél visszaszívtam, ha csak közben le ne kevert egy szédülőset. Persze, ha ellenkezett, erősen tartottam és addig is amúgy jól szórakoztam, de nevetni csak akkor kezdtem már, amikor lenyeltem. Ha nem ő szedett le magáról, akkor én gurultam mellé nevetve, majd ha csak nem vert közbe agyon, lassan abbahagytam és felé fordítottam a fejem mosolyogva, de már inkább csak a megkönnyebbüléstől, hogy remélhetőleg nem találnak meg egy ideig az őrök. Meg senki. - Kösz, hogy nem hagytál meghalni... - feleltem, akkor is hálásan és szélesebb mosollyal, ha beszólt. Mert valahogy mást nem is néznék ki belőle. - Egy igazi pöcsfej vagy, de távolról sem a legnagyobb szociopata fasz. - vigyorgom, bár még mindig sajog a képem minden apró mozdulatnál. És ha csak nem tocsogok vérben hála neki, oldalt fordulok a földön. - A bökőd nem fogom tudni visszaszerezni, de... cigit szerezhetek. - ajánlom fel a mai nap békéjének érdekében.
Most aztán biztos úgy érzi a kis répacukor, hogy megmutathatja, mitől döglik a légy, ugyanis láthatóan rákapott a bunyó ízére és a magabiztosságát is megtalálja. Mégsem keményítek be, mert itt az égvilágon senkinek nem kell megmutatnom, hogy hányféleképpen töröm el annak a kezét, aki ki mer kezdeni velem, másrészt jól esik levezetni a feszültséget úgy, hogy közben egyikünk sem leheli ki a lelkét a nap végén. Persze azért nem mindig vigyorgok az adok-kapok alatt, párszor rámordulok, mint egy veszett kutya, cserébe ő meg úgy fúj rám, mint egy veszett macska. Akkora fájdalmat viszont egyikünk sem okoz a másiknak, hogy tényleg komollyá váljon a küzdelem, mondjuk ennek ellenére úgy csapkodok vissza és lökdösöm, mintha a gyepálás végén jutalom járna a ringben utolsóként talpon maradónak. Bakker, ez a jövő, „ketrecharc” a javítóban! Túlzottan elterelődik a figyelmem a szenzációs ötleten, ahol már a WWE egyik közvetítésére képzelem magunkat és asszem az egyik kurva ceruza is ellenem játszik a lábam alatt, mert a következő pillanatban már enyhe zavarok közepette fekszek a hátamon, csúfos vereséget szenvedve a nyikhajtól. De aztán a kínom egyhamar átfordul valami egészen másba, és már nem attól vörösödik a fejem, amitől amúgy sem kellene, hanem mert ez a szarfejű képes leköpni! - Neeem, baszd meg, nem! - igyekszem visszafogni a hangomat, ám ilyen undorító megalázást nem vagyok hajlandó szó nélkül tűrni. Elkezdek alatta ficánkolni, már amennyire kinyúlva és feszülő hassal erre képes vagyok, közben meg hol jobbra, hol balra fordítom a képemet, tanakodva, melyik oldalra kapjam a csulát. És én még azt hittem, képes lesz egyszer fair mód küzdeni! Kinyírom! - Rohadj meg, kikaparom a szemeidet, ha leköpsz! Kapd be, Mills! - összeszorítom a szemeimet, várva az elkerülhetetlent, mert arra már esélyt sem látok, hogy időben kiszabaduljak, mielőtt azonban még megérezhetném azt, amit sosem akarnék, szörcsögő hangot hallat és nevetve lekászálódik rólam. Néhány kitartott másodpercig ostobán nézek rá, aztán felülve lökök rajta egyet, hogy most ő kerüljön padlóra. Félreteszem a tényt, hogy egyre nehezebben mozdulok, és fordítva a helyzetünkön, ez alkalommal én terpeszkedek el rajta, amennyire tudva, lefogva a kezeit. - Te utolsó seggfej, ezért be kéne vernem az orrodat – nézek le rá mogorván, és a rend kedvéért kap még egy leheletfing pofont az arcára. - De már így is rusnya – vigyorodok el. Kissé kizökkent ugyan a kéretlen hálálkodásával meg a csöpögős beszédével, de csak a szemeimet forgatom meg türelmetlenül. - Elég volt a te vámpír fejedet megszokni a szobámban, még az kéne, hogy kinyírjanak és valami agyhalottat kapjak legközelebb – mormogom, aztán adok még egy pofont a másik orcájára is. - Ezt meg hangoztasd csak odakint, és kibelezlek. Baromarc – szigorúan nézek rá, ám a mai napon már annyi mindenen keresztül mentünk, hogy egy nagy sóhajjal kell elnyomnom a pofámra kéretőző mosolyomat. Gyorsan le is mászok róla, hogy ne lássa a puhányságomat, majd a hasamat fogva dőlök neki a pókhálós falnak. Ahhoz képest, hogy a VIP lakosztályon már meghalni készültem, eddig egész jól bírtam. - Cigit? Ahhoz nem a ribanc klubban kéne barátkoznod – horkantok fel, mert ahogyan elnéztem, a többi nyunyóval haverkodott és nem azokkal, akiknek van is vér a pucájában megvesztegetni az őröket. - De tudod mit, szerezz. Egy doboz és kvittek vagyunk – emelem meg az egyik szemöldökömet, mintegy jelezve, nehogy sokallja az árat, mert bökő nélkül fogom megbökdösni. Na jó, ez se úgy jött ki, ahogy akartam. - Amúgy elkezdhetünk gondolkodni azon, mit mondunk az őröknek, ha megtalálnak. Fogjuk rá például valamelyik idiótára, hogy kiszabadított – vigyorodok el aljas módon. - Kit utálsz a legjobban? Rajtam kívül.
Az itt eltöltött időm alatti húzásaim közül ez volt eddig a legszórakoztatóbb és testi épséget kímélőbb. Tényleg, de tényleg nagyon jót nevettem, pedig fájt minden porcikám. Nem csak a csula veszély volt hatalmas poén - végre ténylegesen büszkén meg is veregethetném a vállam - hanem az előtte lévő harc, és az, ahogyan kiszolgáltatott módon reagál most. Nagyon nehéz volt megállni, hogy nyálzás közben ne fogjon el a röhögés, mert akkor tuti elcsöppentem volna. Onnantól viszont, hogy megkímélve, elfog a röhögőgörcs, nem tudom megállítani, hogy ne fordítsunk a helyzetünkön, s bár még fáj a pofim, az a kis pofon már alig érződik, miközben, ott hahotázok, ami csak akkor csillapul, mikor lerondáz. - Te sem vagy szebb, Schultz. - mosolygom még mindig olyan fölényes, szeplős fejjel, mint, amikor majdnem megmolesztáltam a nyálammal. - Ó, én aztán nem! - csóválom fejem, még mindig jókedvűen figyelve, ahogy lekászálódik rólam. Fingom sincs mi ütött belém, de most, hogy kevésbé fogékony a kibelezésemre, egészen jó a társaságában lenni. Mármint úgy ténylegesen... Jobb, mint a többiekében. Saját hülye fejemre össze is vonom szemöldökeim, és elhessegetve a kezdődő pironkodást ülök fel. A nap utolsó felétől függetlenül attól még hálás vagyok neki, mert nem biztos, hogy ellenkező esetben most itt lennék. S mert itt láthatóan a szóbeli simi lófaszt nem ér, gondoltam megpróbálkozom valami kézzel foghatóval ideiglenes békét kötni. Hiba volt. Viszont egy apróság nem tudja elkerülni figyelmem. - Te figyelsz engem...? - kérdem akaratlan is kíváncsi mosollyal arcomon. Nem tudom, miért jövök zavarba, bár attól ez még simán lehet para, nem? Persze egyből elvette jókedvem, ahogy a csillagokat is leakarta hozatni velem. - Egy dobozzal? - kérdek vissza fájóan, de le is törlöm képemről a reakcióm, választ sem várva, bólogatok. - Oké, egy doboz. Fogtam. Pimaszul könnyedén rángatott bele ezekbe az aljas dolgaiba, amibe önmagamtól biztos nem mentem volna. Mármint oké, sok mindenkit megszivathatnánk ezzel, de ki tudja mit kapna ezért... Még is elgondolkodtam vigyorogva kinek járna ki egy kis őrök általi verés. Ahogy viszont eltöprengtem az egész szitun, elfogott egy kevésbé jó érzés azzal kapcsolatosan, ahogy ezeket tervezzük, ahogy erről beszélt... Mintha a szökés valóban képtelenség volna. De tényleg az...? - Szerinted tényleg semmi esély rá, hogy megszökjünk? - kérdem bár már nem olyan lelkesedéssel, és szerintem hozzám képest elég pesszimista egy kölyök, de tényleg ennyire nulla esélyt lát erre? Ennyire nem akar kitörni ebből a fos tengerből, ahol minden bizonnyal ő sem alszik jól, ahol biztos alaposan körbenéz, ha eszik és mind ettől függetlenül is elverik néha az őrök, ha úgy tartja kedvük. - Próbálkoztál már? Végülis... mit veszíthetünk? - kérdem vállat vonva. Én amúgy sem vágyom vissza a családomhoz, és ha itt eszi a fene, talán ő se. Ha meg is találnak, elvernek, de ha itt maradunk is ez a sors vár ránk.
Úgy viháncol alattam, mintha nem is a javítóban rohadnánk szétvert képpel és meggyötörve, hanem egy cirkuszi bohócmutatványon görnyedne kétrét. Rohadtul nehezemre esik nem betársulni a nevetésbe, mert csesződjön meg, ragályos a kacaja, és legszívesebben megadással dőlnék mellé, hogy hasonló felszabadultsággal vihogjak. De megemberelem magamat, és visszatérek a pöcsfejséghez, ami után legalább se neki, se magamnak nem kell magyarázkodnom. - Helyes. Egyelőre nem tudnálak mivel kibelezni, szóval kuss a neved – jegyzem meg, és miközben lemászok róla, óhatatlanul megrándul a szám sarka és az egyik szemöldököm is feljebb kunkorodik. Ez így rohadtul nem lesz jó. Nem szabadna haverkodnom vele, meg kedélyesen picsognom, mintha a jó szomszédom lenne valami kertvárosi csicsatelepen. A barátok gyengévé tesznek, és ezer százalékban áruló köcsögök. Most lehet, hogy megmentette az irhámat, és az őrök előtt is próbálta az igazat bizonygatni, de előbb-utóbb mindenki megtörik, felesleges csalódásokra meg nincsen se időm, se energiám. A nagybátyám szerint kizárólag a családban lehet bízni, bár ha engem kérdez, én maximum benne bízok. Az anyám meg az apám ha rajtuk múlik, már rég eladtak volna egy csomag herkáért. - He? - kapom fel rá a tekintetemet, mert hirtelen nem értem, honnét a kérdés. Pedig nem nehéz, Schultz, épp az előbb bökted ki, hogy tudod, kikkel barátkozik. Azt hiszem ez a bunyó a dagikkal az agyamat is összekuszálta. - Jah, ismerd az ellenséged meg ilyenek – vonom meg a vállaimat már-már durcásan, és el is kapom a szemeimet a túlzottan derűs mosolyáról. Odébb rúgok magam elől egy ceruzát, majd gondolva egyet, elnyúlok a füzetemért. Kissé nyöszörgök közben mert már az is sajog amiről eddig nem tudtam, hogy létező testrészem. - Egy dobozzal. Nem egyszerű elrejteni a fogkefét, aztán kihegyezni a végét – tudatom vele. Mondjuk szerintem arra se lesz lehetőségem a mostani produkciónk után, hogy valaha egyet is elszívjak belőle, de ábrándozni még lehet. Közben lapozgatni kezdek, keresve egy hülye rajzot, noha a tervezgetésnél megakadok. - Megszökni? Ember, ez nem az Alcatraz, amiért otthon megveregetik a hátad, hogy király voltál – horkantok fel hitetlenül. - Ha még ennyit se tudunk kibírni, odakint szerinted meddig éljük túl? Vagy te is ilyen újgazdag gyökér vagy? - akadok meg egy pillanatra, elkomolyodva. Burzsujokkal végkép nem haverkodok. Engem otthon elpicsázna Onkel, ha megjelennék a kényszer-tábor vége előtt, ugyanis a köreinkben az itteni lét és túlélés egyben beavatás is. - Nem is tudom. Itt van kaja – rándítom meg a vállaimat ismét, és inkább visszahajtom a füzetet. Alapból barom ötlet volt valamelyiket az arcába nyomni, cserébe a kilincs leszerelésért. - Ilyen állapotban semeddig nem jutnánk – sóhajtok fel, amiért egyáltalán belementem a töprengésbe. Na nem azért, mert béna nyunyó vagyok, hanem mert biztosan meglenne az izgalma a dolognak, a végén meg elmondhatnám, hogy engem a fasszopó korrekciós tisztek sem tudnak visszatartani. - De ha valahol megpróbálkoznék, az az udvar lenne. Mennyire tudsz jól mászni? - kérdezem, mialatt a rajz helyett inkább egy ceruzát kapok fel, és azt dobom el felé. Nem úgy, mintha bele is akarnám állítani, csak puszta szobatársi figyelmességből.
Hálát adok az égnek, hogy magasabb vagyok, mégha ő izmosabb is, mert így legalább van esélyem ellene, ha nagyon összeszedem magam. Legalább is, mint így most kiderül. Még sem tudok nem jól szórakozni a pillanaton, de talán csak mert tudom, hogy ez most nem komoly, nem olyan komoly, mint mikor nyilvánosan próbál agyonverni. Vagy csak még mindig nem tudom igazán hová tenni, hogy segített. Mert segített. Mondhatja, hogy magán, de akár hagyhatta is volna őket, idővel csak kicibáltak volna a szobából. De nem csak erről van szó, ahogy később rávilágít, hogy tud még egy s mást rólam, pedig nem szokásunk együtt lógni, hogy tudja őket. Az, hogy tudja kivel mit csinálok valahol még ijesztő is... lenne... még is teljesen másféle gondolatok - és jah, érzések - kerítenek hatalmába ezzel kapcsolatosan. Teljesen hihető a válasza, még is kételkedem benne, amiben megerősít az is, ahogy magához képest szokatlan módon reagál rá. Oké, ez így tényleg vicces, de mivel, hogy az ő ökle kicsit keményebb, nem akarnám ténylegesen kihúzni a gyufát. Ami az önkéntesen felajánlott cigit illeti - ami már most tudom, hogy lehetetlen küldetés - csak az első perminutumban próbálok alkudozni. Majd kitalálok valamit. Finoman elhúzva szám, figyelem, éppen csak felé sandítva, ahogy végül csak magához veszi a füzetét és a ceruzát. Jó, talán még se volt teljesen hasztalan ötlet. Bár rajzolgatni látni is elég furcsa. És az, hogy ezt még csak nem is rejtegeti előlem. Nem mintha árulkodhatnék, azzal csak én járnék rosszabbul, de akkor is... Aztán lassan ráhagyom, és inkább próbálok nem beletörődni, hogy itt halunk meg. Dörzsöltebbnek gondoltam, bár elég pesszimistának is, ahhoz, hogy segítségemre legyen, de adtam egy esélyt a kérdésnek. Hát nem tévedtem... - Úgy nézek ki? - vonom fel szemöldökeim, sokatmondó képpel felé tekintve. - Ha így volna, már rég lefizettelek volna, hogy légy a testőröm. Vagy a dagikat, hogy védjenek meg tőled. - böktem ki tök őszintén, mert hát, ha úgy is tennék, ahogy nem, akkor is tudná, hogy ha most épp nem is, de alapvetően tartom a tőle való távolságot. A kaja engem nem csábít, ha mellette napi szinte többször agyonvernek és idő kérdése, de egy nap talán még a seggem is be kell áldoznom. Ellenben a másik felhozott ok már inkább elgondolkodtató, mert valljuk be, épen sem biztos, hogy tapasztalat híján akár egy napot is kibírnánk, de így. Mindazonáltal mielőtt teljesen elszontyolodnék felvetődik egy első nekifutásra jól kezdődő ötlete. Oda is kapom a fejem, de még mielőtt válaszolhatnék buksimon koppan egy ceruza. Hasznos egy frászt... Mintha egy éppen szobatiszta ősemberrel ücsörögnék. - Tudok... - bólogatok aprókat, mert alapvetően tényleg jól megy, csak szarrá verve nem próbáltam még.
where: Correctional Institution when: once upon a time why: why not?
“Lambert, What You And I Have Makes Me Free… Not What These People Know.”
A tudálékos űrlény képét elnézve és a kérdését hallva dacosan megrándítom a vállaimat, mert mit tudom én, mennyi pénzzel van kitömve. Lehet, csak megjátssza a közülünk valót, hogy ne rágják ki a belét a lóvéjáért, meg amúgy is, beszari nyúlként kizárólag ők gondolhatják, hogy van esélyük a náluk nagyobbakkal és erősebbekkel kezdeni. Viszont el kell ismernem, ha tényleg egy vasalt inges kölyke lenne, magasabban hordaná azt a szeplős orrát, és kezdjük ott, nem itt csövelne velem a zughelyemen, mert rátört a Teréz anya életérzés. Persze igazat attól még nem fogok neki adni, nem vagyok csicska. - Asszed lenne annyi pénz, amiért a seggedet védeném? - vigyorodok el gonoszan, noha az arcom kibaszottul belesajdul a gyökérkedésembe. De inkább ez, minthogy azt higgye, világi pajtik vagyunk, vagy hogy én bárkinek ugrálnék csak azért, mert meglebegtetett előttem néhány ropit. Az más kérdés, hogy odakint az üzlet része, hogy felkérésre elgyepáljunk másokat, de akkor sem vagyok valami könnyűvérű kurva. Szóval tartsa meg a képletes pénzét, sőt, felőlem fel is dughatja! Az meg már csak természetes, hogy tart tőlem, próbálja meg nem tenni. Amúgy fogalmam sincs, miért basztam fel ennyire magamat, viszont a nagy morcosságban kis híján leintek egy elvetemült, de fasza tervet. Oké, Onkel tuti bucira verne, ha megtudná, hogy mint egy picsa, olajra léptem a szopó-táborból, de végül is senki nem kényszerít arra, hogy az igazat csipogjam majd ki az indokaimról, már, ha kijutunk innét. Aztán mondjon bárki bármit, itt legalább napi háromszor van fix kaja, ugyanakkor szembesülve vele, hogy Répafejet ez teljesen hidegen hagyja, elátkozom azt a nagy pofámat, amiért egyáltalán kinyitottam. Remek, most már azt is tudja, hogy egy csóró fasz vagyok, akinek inkább fekszik az időszakos félholtra verés, mint ugyanez csak reggeli, ebéd és vacsora nélkül. Igazából nem is az zavar, hogy milyen elbaszott az életem – kinek nem az –, hanem, hogy bármit is tud rólam, mert én kiköhögtem. Ekkora retardált idióta is csak én lehetek, hogy gyengeséget mutatok, amiért kétszer rám mosolygott meg kiszabadított a lyukból. Hozzá is vágok egy ceruzát, bár a kelleténél sokkal enyhébbre sikeredik a piszkálódásom, amíg arra várok, hogy kibökje a válaszát. Aztán laposakat pislogok rá, mert nem ez volt a kérdés, de inkább nem kínzom magunkat tovább, hanem egy nagy levegőt a mellkasomba szippantva felkászálódok a helyemről. Ha valaki elsétálna most a közelben, tuti azt hinné, hogy valami felnőtt kategóriás dolog zajlik a mosógép mögött, pedig csak én próbálom elnyomott morgásokkal és néha kiszaladó nyögésekkel működésre bírni a porcikáimat. Kurvára sehova nem fogunk így szökni, de törjek kettébe, ha most visszavonulót fújok. Helyette felnyalábolom a füzetemet és a ceruzákat, hogy elrejtsem az egyik kilazult tégla mögé őket. Ha elkapnak, márpedig el fognak, szerintem hetekig nem fogom látni a szobámat, és az összes hülye holmim közül ezek az egyetlenek, amik számítanak is valamit. - Akkor gyere, Pókember – a hasamat fogva slattyogok ki a búvóhelyünkről, előtte azért nyilván felmérve a terepet, de szerencsére kuss és békesség van, így nyugiban visszatolhatjuk a gépeket is. A folyosókra érve azonban nehezebbé válik az ügy, mert egy fostaliga disznó még mindig járőrözik. Egy fordulónál majdnem le is bukunk, amikor egy rossz mozdulatnál halkan felszisszenek, de vagy kígyónak néz az idióta, vagy nincs kedve velünk foglalkozni az éjszaka kellős közepén, mert fütyörészve tovább andalog. Hála a kibaszott égnek. Vetek Vörösre egy elégedetlen pillantást, mintha legalábbis rajta múlt volna a dolog, aztán folytatom vele a nyugdíjasklubot kenterbe verő kommandózást az udvarra. Odakint gyéren égnek a lámpák, elvégre nem egy kicseszett börtönben vagyunk, ahol mesterlövésszel kapnak le a toronyból, ha futni támadna kedved, bár a drótkerítés hozzátesz az élményhez. Ennek ellenére igyekszem a sötétben mozogni Millsel, amíg el nem jutunk egy kisebb faházhoz, ahol elzártan tartanak mindenféle baromságot. Mögötte ér össze a kerítés két oldala, és itt, a sarkon kivételesen nem drót, hanem téglafal emelkedik. Egy párszor már szemeztem a lehetőséggel, mondjuk komolyabb elszántság sosem állt a töprengéseim mögött. - A kóceráj tetejéről szerintem át tudunk csimpaszkodni a falra, onnan meg nem nagy ügy a többi – tudatom vele tömören és halkan az elképzelésemet, de egyelőre eszemben sincs moccanni, hogy bemutatót tartsak.
Mennyi idő is telt el? Néhány hét? Talán egy hónap? Idebent semmi nem változott, csak sikerült jobban megismernem a javítóban zajló rendszert. Túlzás volna azt mondani, hogy alkalmazkodtam, s mivel, hogy sosem volt nekem olyan, hogy "túlélő" mód, aligha erről lenne szó. Őrültség volna már most azt állítani, hogy leheletnyit jobb a kapcsolatunk, mint az ellenségeknek, legbelül mégis szeretném szentül ezt hinni. Lambert hibbant és nem utolsó sorban kiszámíthatatlan. Egyik percben még teljes bizonytalanságban rezdül meg egyik szemöldöke, a másik percben meg vagy megpróbál megütni, vagy fájdalmasan vállon vereget valamiért, amire én sosem leszek büszke. Válaszolnék én erre a kérdésére is, pláne, amilyen elvetemült vigyor ül a képére, de azt hiszem bármilyen hangszínen is próbálnám elkerülni, nem tudnám úgy kifejteni, hogy ne tűnjön túl flegmának, és ne törné el véglegesen az orrom, ami már így is sajog, a többi porcikámmal egyetemben. - Szóval azt mondod nem menne? Hm, megértem... sok itt a kemény legény. - vonok rá vállat, bár egyből a végén meg is bánom és látványosan meghunyászkodó képpel fordítom elő fejem, majd le. A bocsánatkérés azért talán luxus emiatt. Hogy pontosan mi tartja vissza a szökés ötletétől vagy lehetőségétől, nem egészen tiszta, de látom, hogy eléggé nyomasztja. Tényleg a kajáról van szó? Vagy mélyebb dologról? Az agresszív, mindenkit lefejelő gyerekek általában rosszabb dolgokat élnek meg otthon, mint itt. Mondjuk... ez bárkiről elmondható talán. Én is csak annyi különbséget érzek, hogy van egy veszett szobatársam, akiről nem mindig tudom eldönteni este, hogy horkol vagy morog. De a kaját alkalomadtán ugyanúgy a fejembe húzzák, napi szinten többször is megvernek és így utólag már sanszos, hogy otthon is molesztálva voltam a nagybátyámnak köszönhetően. Én meg még örültem, hogy akkor épp nem verte a fejem a falba részegen. De Lamb nem viccelt, végül tényleg felkelt, mégha egy 90 éves öregasszony módjára is. Követem őt, csak kicsit gyorsabban, bár talán csak a hirtelen adrenalintól érzem kevésbé fájdalmasnak a mozdulatokat. Elakarok menni, tényleg, de azért.. fosok is rendesen. Osonkázva a folyosón eltöprengek őt figyelve. Vajon mással is próbált már szökni? A mondadója alapján nem igazán. Az óvatosságát nézve viszont vagy ő is fél a haláltól vagy van némi tapasztalata. Úgy követem, mint a pincsije. Vagy, mint az árnyéka, mert még a levegőt is némán próbálom venni, és belém is szorul egy pillanatra mikor még rám veti szigorú tekintetét. Anyád... Izgalmak izgalmak hátán, ahogy kiérünk és ahogy végül szembesülök, hogy nem egy kis fél méteres kerítést kéne átmászni, hanem még majd házat is az elmondása alapján. Oké, ez egy kisebb gyomorszájassal ér fel, de ha már idáig eljutottunk, megkéne próbálni, nem? Főleg, mert bízom a rögtönzött meglátásaiban és ha azt mondja át tudunk mászni, akkor át tudunk mászni. Mondjuk nem törött bordákkal, kis híján betört fejjel és lehetséges agyrázkódással, de át tudunk mászni. Ha nem kéne még pár évet várnom a mazochizmussal, most egy félvigyorral képemen vágnék bele, így viszont tétovázok kicsit, ahogy úgy teszek, mintha épp próbálnám felmérni a terepet. Oké... max le esünk és kitörjük a nyakunk. Annyi baj legyen. Nagyjából meg is van, hogy oldjuk meg... viszont vagy egy kis probléma. Bizalom ide vagy oda, mi van, ha megüti a szabadság szele, miután át segítem és itt hagy? De miért tenné, hisz én erősködtem, nem? Beharapom alsó ajkam, ahogy hol rá, hol a faház tetejére nézek, majd egy pillanatra felfújja a képem, végül némi pattogás kíséretében ráveszem magam. - Jó, csináljuk! - nem kiáltok, csak lelkesebben szólalok meg. - Gyere. - intek fejemmel, ahogy a faházikó fala mellé állva tartok neki kezeimmel bakot. Lehet, hogy most leszakad mindkét kezem, de kar nélküli gyerekeket csak nem tartanak itt. Ha nem volt ellenére - bár miért lett volna - akkor nagy kínszenvedések árán, de talán sikerült felemelnem annyira, hogy felmásszon. Nagyon bíztam benne, hogy sikerül. Ha pedig sikerült, én is elkezdtem ott ugrálni, hogy húzzon fel. Nem hangoskodtam, csak kurvára nem akartam ott ragadni. Fájt mindenem, de nem tudtam volna most erre figyelni, ha tudom, hogy hamarosan kint leszek. Biztos, hogy kemény menet volt, felmászni és sajgó izmokkal átmászni a falon is, sőt szerintem még a landolást is bőséggel megéreztük. De legalább vele együtt a szabad levegőét is. Mondjuk lévén, hogy odabent sem másabb, ennek sem volt tisztább illata vagy ilyesmi, de sokkal jobb volt a tudat, hogy most már tényleg csak rajtunk múlik, milyen messzire jutunk. Szívem szerint öröm sikoltásba törtem volna ki, de akkor tuti bukó lenne a dolog. A környék nem volt ismerős, de amiatt nem aggódtam. - És... és most merre? - pillogtam többször is körbe, míg végül rajta akadt meg tanácstalan tekintetem. Valahogy önálóbbnak éreztem még odabent magam, most viszont kissé betojtam. - Benézhetnénk egy suliba. Este is biztos nyitva vannak. Belopódznánk és ott vannak automaták. Azokat ki tudjuk fosztani. - ötleteltem, bár, hogy ez mennyire reális, én sem tudom, csak mondom, ami épp eszembe jut.
where: Correctional Institution when: once upon a time why: why not?
“Lambert, What You And I Have Makes Me Free… Not What These People Know.”
Anyád. Ez az első gondolat, ami végigfut az agyamon a nagy pofáját hallva. Komolyan mondom, a bőr a képén ennek a répának… Le is olvad az arcomról a vigyor, helyette rámorgok, mint egy veszett kutya. Más helyzetben fix, hogy ráugranék és jól meg is agyabugyálnám, de jelenleg abban sem vagyok biztos, hogy valaha fel fogok tudni innét kelni, vagy pár év múlva itt találják meg a csontvázamat. Adok én neki keményet. Nem, nem olyat! Faszom, mi van az agyammal?! Duzzogva fordítom el tőle a fejemet, mint ahogy ő is tette az imént, és az orrom alatt tovább morgolódva piszkálom a füzetem sarkát, ami félő, bármelyik pillanatban megadhatja magát. Ha ideges vagyok és a kezeim között van, mindig a sarkát baszkurálom, egyéb esetben az ujjaimat rágom. Így belegondolva ez kurva gusztustalan, de mire általában észreveszem, már késő. Van valami ebben a kölyökben, amitől egyszerre akarok kimászni a bőrömből, mert annyira irritál, és vagyok hajlandó elviselni magam mellett, mint valami kibaszott cinkostársat. Lambert Schultz nem utazik cinkostársakban. Se barátokban. Senkiben, akire bizalmat kellene alapozni, mert kurva sok a meló vele, és úgysincs értelme. Ugyan fingom sincs még mindig, hogy miért került ide be, de gondolom valami hülyeségért, mint bolti lopás az éhező tesóinak vagy mittomén. Nem nézek ki belőle többet. Úgy értem, megvan benne a spiritusz, de miután kis híján ő bőgte össze magát, mert szemen szúrta a dagit, hát… Jah, valszeg ő az a típusú csíra, aki egy legyet is megsirat, és még temetést is szervez neki mini sírkővel meg fiszemfaszommal. Lényeg, hogy ha esetleg még le is pacsiznék vele – ami nem fog megtörténni –, egy-két hónap és el is felejtheti, hogy valaha itt járt. Bár, ha így folytatja, a végén előbb fogok búcsút inteni ennek a szarfészeknek, mint mister lelkifuri. Odakint mondjuk már nincs akkora dumálókája, látom a fején, hogy elbizonytalanodott a kihívást látva, de őszintén? Én is biztosra veszem, hogy előbb törjük ki a nyakunkat, minthogy a túloldalra jussunk. - Na mi van, befostál, Chucky? - a meggyőződésem ellenére magabiztosan elvigyorodok, mert éppen elég nyomort látott ma tőlem, nem kell, hogy azt is levágja, mennyire nem látok esélyt erre a produkcióra. Viszont bassza meg, már csak azért megéri, hogy ne az elkülönítőben tespedjek egyedül, vagy ne kelljen tovább picsognom vele a zughelyen. Páholyból nézhetem végig, ahogy felszívja magát, mint egy hörcsög, aki nem tudja, mennyit bír a pofazacskója, aztán végre elhatározza magát az ügyünk mellett. - Ez a beszéd, Répa! - beleboxolok a vállába, de utána rajtam a sor, hogy elbizonytalanodjak. Hogy is fogalmazzak, nem vagyok túl jó a segítség elfogadásában, és úgy ötven százalék esélyt adnék neki, hogy egyedül is meg tudnám oldani, csakhogy annak a végén szerintem kifeküdnék a házikó tetején és többet meg sem moccannék. Szóval szájhúzva ugyan, de egyik kezemmel a vállába kapaszkodok, másikkal a faház oldalát támasztom, aztán előre beharapva a számat felrugaszkodok a segítségével. Mindkettőnk szerencséjére éppen, hogy nem szarom össze magamat a fájdalomtól, és itt azon van a hangsúly, hogy éppen. Csillagokat látok, mire felküszködöm magamat, de végig azt mantrázom a fejemben, hogy ennél már szarabb helyzeteket is túléltem. Ennek ellenére szükségem van néhány pillanatra odafent, hogy szép csöndben kileheljem a lelkemet, miután pedig meggyőződtem róla, hogy anélkül is van élet, a hasamra fordulva nyújtom le a kezemet Űrlénynek. Akár itt is hagyhatnám, de nem az én hülye ötletem volt szökni, szóval kibaszott hétszentség, hogy nem is fogom egyedül elvinni a balhét. Bár ezeket a fasszopókat ismerve ránéznek Vörös ártatlan képére, és elkönyvelik, hogy erőszakkal kényszerítettem. A nagy hegymászásunkat követően még hátra van a fal, amihez épen és egészségesen átlendülni karikacsapás lenne, így azonban nem tudom teljesen koordinálni a mozdulataimat. Túl nagy lendületet veszek, és már buckázok is át a túloldalra, hova esve, ha nem a kibaszott kezemre? Csöndben akartam lenni, de erre még én is felnyögök, mert az éles fájdalmat követő, felerősödő hányingerből arra következtetek, hogy vagy eltörtem a csuklómat, de minimum megrepesztettem. Hát kibaszottul remek. - A kurva életbe… - sziszegem a fogaim között, fetrengve a földön, mint egy partra vetett hal, mikor viszont lepattan mellettem Mills, összeszorítom a fogaimat, és felkelek a fűből. Nem fogja végignézni a szenvedésemet, arra a nyakamat teszem. - Fasz tudja. Te akartál szökni, gratulálok, sikerült – mormogom elégedetlenül, ami inkább szól a keserveimnek, mint neki. Sóhajtok is egy nagyot, aztán random elindulok az egyik irányba. A suli felvetésnél az égnek szöknek a szemöldökeim, és már a nyelvemen izzik a replika, hogy ekkora csicska nem lehet, amiért már is oda vágyódik, de aztán megértem az észjárását, és egy moderáltan lenyűgözött arckifejezéssel biccentek neki. - Tetszik a gondolkodásod, kölyök. Gyere, a sajátom gondnoka egy vén trottyos, az se tűnne fel neki, ha égne körülötte a ház – jegyzem meg, és irányt változtatva folytatom a csiga tempós menetelésünket. Úgy értem, én próbálok haladni, de most már csak olyan részeimet tudnám egy kézen felsorolni, ami nem sérült le ilyen vagy olyan módon. - Addig is kiköhögheted, mi a szarért vagy itt egyáltalán – vetem neki, dacára annak, hogy nem akartam érdeklődőnek tűnni. - Kifosztottál pár automatát? - vigyorodok el.
Biztos voltam benne, hogy még a kínjai ellenére is, minimum hozzám vágja a füzetét, ám nagy meglepetésemre csupán egy kis morgást kaptam. Jó, persze az is megijesztett, de még is váratlanul ért. Hülye volnék azt gondolni, hogy... mintha kezdenek javulni a szitu, deee... kezd javulni azt hiszem. Ami nem azt jelenti, hogy néha napján nem fogok kapni tök random egy-két öklöst, de szerintem jóval kevesebbet, mint mások. És talán félnem sem kell a szobában, mikor este lefekszem aludni. Párnával talán már nem fojtana meg. Vagy igen? Nehéz kivenni a válaszokat, azokból a flegma képéből, még akkor is mikor épp nem engem néz. Ki tudja épp mi jár a fejében? Mármint tényleg... Lehet épp 10 dkg parizer, de az is lehet, hogy most fűzi nyakláncba a fogaim. Jó lenne tudni azt is, hogy vajon ő is így vélekedik e rólam, bár... kétlem. Nem, nem hiszem, hogy félne tőlem. Ha mégis, azt is pofonokkal jelzi. Végül kitérünk az itt lét és kint lét lehetőségeiben, bár engem kevésbé zavar, ha picsognom kell. Ilyen képpel most még megtehetem. Majd ha már mélyül a hangom, és bajszom nő, na akkor kell kemény fiúnak lennem. Kifelé kommandózva azon túl, hogy majd kiesik a szívem a stressztől, amit abban a röpke pár percben átélünk, eltöprengek rajta néha-néha, hogy vajon mi vette rá erre? És miért pont most? Az előbb kinézem belőle, hogy odakint eladjon egy doboz cigiért, most valahogy mégsem éppen erre terelődnek a gondolataim. De eljutunk a-ból b-be, mégha ez előtte lehetetlennek is tűnt. Igaz, a szabadságot még a fal és egy házikó választja el tőlünk, de azt gondolom, nem itt kellene visszakozni. Az megint más, hogy ehhez én nyuszkó vagyok, és kell egy kis idő, amíg összeszedem magam annyira, hogy legalább a benső, Tapsi Hapsi szinkronban beszélő hang bíztatni kezdjen. Mondjuk ő csámcsogta azt is a fülembe, mekkora poén volna mogyit tenni a gyerek kajájába. Jah, addig az is volt, amíg el nem kezdett haldokolni. Valahogy a mesében ilyenkor max felrobban a fejük. Fingom sincs miért szívom fel magam Lambert kérdése hallatán, de eldöntöm, hogy megcsináljuk. És tényleg. Majd hogy nem még büszkén el is mosolyodom a váll veregetésen, amit amúgy áúcs, kurvára fájt. A gondolat menet sem volt egyszerű, ahogy pontról pontra elképzeltem valamit, ami vagy úgy sül el vagy nem, de mikor eljutottunk oda, hogy akkor most nyomjuk, hát... majd bele szakadtam a megtartásába, pedig nem lehetett több két másodpercnél. Nem is a súlya volt a gond, inkább az izmokat távolról sem ismerő, zsenge kis karjaimmal volt baj. Míg fel nem szenvedte magát, lélekben már csak azért imádkoztam, hogy elsősorban ne halljanak meg minket, ahogy itt nyögdösünk, másrészt, hogy ne szarjon a fejemre. Mármint se átvitt értelembe, se szó szerint. Láttam filmet, amikor a nagy erőlködéstől felszabadulnak a gázok az emberből, és ha többen vannak, általában mindig a másik szívja meg. Meg be is. Mondjuk én is erőlködhettem kicsit, mert egészen más egy fára mászni, aminek vannak ágai, mint egy tetőre a falnál. Ráadásul azt hittem ott hagy. Hülye ez, mit szórakozik? Onnantól viszont ismét követtem a példáját, figyeltem, hogy vetődik át, és igyekeztem én is macska módra átugrani. Mondjuk ők talpra esnek, én meg kiterülve, mint egy béka, akin még a kocsi is átment. Szerencsére a képem nem vertem be jobban. De a bordáimmal azért megéreztem, amit némi köhögéssel azért próbáltam rendezni. Hát mit ne mondjak, csak rontottam rajta. De ahogy lassan elnéztem felé, rá kellett jönnöm, hogy én talán még mindig jobban jártam. Amíg nem kelt fel a kezét fájlalva, rá nem jöttem volna mi baja, de még így is azt gondoltam eleinte, hogy csak egy kis karcimarci az egész. Azért olyan kis morcos. Elhúzom szám, mert sosem voltam túl jó idegenvezető, sőt, alkalmam sem volt fitogtatni eme nemlétező tudásom. Plusz én a nagyobb áruházakban is elszoktam néha tévedni. Jó, mondjuk ott direkt, de akkor is... Már kezdeném rosszul érezni magam az első ötletem után, mikor megváltozik a pofázmánya, valami másabb felé, mint a lehordásom. Sőt kiderül, hogy még azt is tudja pontosan merre menjünk. Hála égnek, hogy sok helyen trotyikat vesznek fel karbantartónak, meg biztiőrnek. Be is léptem mellé és olykor még azért hátra-hátra sandítva, nem e szúrt ki valaki, megyek mellette már előre örülve, hogy hányásig zabálhatom magam tele csokival meg chipsel és kakaóval. Haladás közben azért elpillantok a karja felé is, amiről még mindig nem tudom, hogy csak bibis-e vagy amputálni kell, de mivel most elég optimista kedvemben vagyok, igyekszem őt is lelkesíteni, ha később le is kell fűrészelni a kezét. - Biztos lesz jég automata is... - biccentek a karja felé, mielőtt rövid ideig csendbe burkolódzunk, amit aztán ő tör meg a kényelmetlen kérdésével. Na most légy okos domokos... Elmondanám az igazat, de az még annál is szerencsétlenebbül hangzik, mint amit ma itt elkövettem, szóval... inkább hazudnék. Úgy se derül ki, mert szerintem úgy is elválnak hamarosan útjaink. Ne már... ki akarna lógni egy ilyen jövendőbeli börtönlakóval... Szerintem mire felnő, ő fogja ledobálni a szappanokat másoknak, hogy aztán arcon térdelhesse őket. - Neem... azért max szerintem csak egy ejnye bejnyét kapna az ember... - somolygom, legalábbis egy kis ideig míg el nem gondolkodom, hogy ő talán pont ezért van itt. - Háát... taperászott a pöcsfej nagybátyám, ezért mikor kezdett volna eldurvulni a helyzet, ollóval megrövidítettem a farkát... aztán mivel utcára nem dobhatott... jah... Gondolom nagyon várnak majd odahaza... - nevetek, inkább kínomban, mert attól még a vége az kb. így lehet. Anya se tette oda magát, sőt mintha még támogatta volna is az ötletet. - És te? - pillantok rá kérdőn. - Csak nem droggal üzleteltél? Vaagy fegyverekkel...? - mert többek között ezt is kinézem belőle.
where: Correctional Institution when: once upon a time why: why not?
“Lambert, What You And I Have Makes Me Free… Not What These People Know.”
Hallva a lelkiismeretes mogyorószörny földet érését és az azt követő köhögését, biztos vagyok benne, hogy a szabadsággal való találkozása neki is rendesen odabaszott, de nem fogom körbeugrálni, hogy lássam, mi a baja. Kurvára remélem, hogy neki sem jut eszébe ápolónőset játszani, mondjuk eddig sem tette. Viszont arra sem számítottam volna, hogy majd a saját biztonságát kockáztatva kiszabadít az elzárásból, vagy, hogy a nap végén kerítést fogok ugrálni vele. Nem hiszek benne, hogy túl sokáig fog tartani a nagy szökésünk, két ilyen összevert csöves kölyköt bárhol kiszúrnak, ha keresni kezdenének minket, arról nem is beszélve, hogy az automatából kihalászott pénz sem fog messzire juttatni minket. De közben, ahogy a fogamat szívva felkelek a fűből, mégis eljátszok a gondolattal, hogy talán még sikerünk is lehet. Kaját bármikor tudok szerezni, zárakat bármikor fel tudok törni, és biztos vagyok benne, hogy ennek a gyógyegérnek is vannak még trükkjei. Jah, lehet, hogy pár nap kimenőt nyertünk magunknak, mielőtt valamelyik sérülésemtől kifeküdnék, mint egy zsák krumpli. Repesztettem és törtem is el már csontomat, persze nem szándékosan, de előfordult, éppen ezért nem esek nagy pánikba, na meg a fájdalmat is leküzdöm, de faszán nem örülök neki, hogy mostantól félkarú rablósat kell játszanom. Hát még, ha visszakerülünk, és be kell vernem mások pofáját, hogy a picsába fogok bunyózni rendesen? Ezek a szaragyúak ki fogják szimatolni, mint a retkes vérebek, hogy gyenge vagyok, és a nyakamat teszem rá, hogy be fognak próbálkozni. Tökömet is. - És mi a faszt kezdjek vele? Dugjam fel a seggedbe? - morranok rá barátságtalanul, megébredve a gondolataim közül, ahogy a nagy dühöngésben rájövök, ő is itt van velem. Nyilván jót akar a kis napsugár, azonban kezd elegem lenni abból, hogy egy sebezhető nyomoréknak lát. Pont nem fogom előtte a bibijeimet puszilgatni meg jegelgetni, arra mérget vehet. Beszéljünk csak arról, ami érdekes. Mondjuk nem éppen ilyen sztorira számítottam, és ahogy eszembe jut a legutolsó nevelőszülő malőröm, egyből megkeményednek a vonásaim. Ha valamit rühellek, azok a mocskos pedofilok. Azt se bánom, ha felnőttek vernek laposra, köpnek rám vagy hordanak el minden szarnak, dolgoztatnak illegális munkákban vagy tudja a bánat, de a határ ott van, hogy a retkes faszukat tartsák meg maguknak. Belegondolva, hogy ezt a saját rokona tette vele… Jézusom. - Ember, és én még azt hittem, egy nyámnyila pöcs vagy – nézek rá elhűlve, de egyszerre… elismerően. Sok mindent nem néztem ki eddig ebből az Űrlényfejű szerencsecsomagból, ám sorra bizonyítja, hogy nem olyan ártatlan virágszál, mint amilyennek kinéz. Mondanám, hogy a csendes őrültek a legveszélyesebbek, de Mills még csak nem is csendes. Szart, néha be sem tudja fogni a pofáját, és még álmában is beszél. - Ezért akarsz megszökni? - teszem fel az újabb kérdést, kezdve összerakni a kirakós darabkáit. Hát jah, a helyében én sem várnám ki, amíg a rendszer visszadob a balfasz családomhoz. Mármint nekem is elég elcseszett őseim vannak, de nem ennyire. Persze a labdát visszadobja, és most rajtam a sor, hogy a szomorú életemről és a sorsomról picsogjak. Jah, nem fogok. - Pff, ennél sablonosabb nem tudnál lenni? - horkantok fel a tippjeire, bár egyikkel sem lőne messzire. Megszívom az orromat, miközben azért arra is figyelek, merre haladunk és lát-e bennünket valaki. Szerencsére a város ezen része kifejezetten nyugis éjszaka, legfeljebb az alkeszek balhéznak és ordibálnak a házak között. Semmi szokatlan. - Laposra vertem egy baromarcot a suliban. Azzal jöttek a hülye szülei, hogy intenzíven kellett kezelni és majdnem meghalt, de nem én tehetek arról, hogy egy puhapöcs balfaszt neveltek belőle – vonom meg a vállaimat, amire majdnem szisszenek egyet megint. Egy százéves öregember is jobb formában lenne, mint én. Arra közben nem térek ki, hogy miért gyepáltam el a tagot, mert történetesen nem emlékszek rá. Van néhány villanás, ami néha beugrik, például a rusnya képe, ahogy tátogva, némán magyaráz valamit, az érzés, hogy menten szétvet az ideg, meg az öklömbe hasító fájdalom, ahogy sokadik alkalommal a véres képébe csapódik, de semmi más. Biztos megérdemelte. A magam részéről ennyivel le is zárom a csipogást, egyre nehezebbé válik egyáltalán állva maradni, nem még arra pazarolni a levegőmet, hogy ismerkedőset játsszunk, ergo ha ő nem töri meg a csendet, az iskoláig már néma kussban haladok, imádkozva, hogy ne hányjam ki a belemet is. A nagy lyukból szabadulásunk után egészen lecsillapodott a gyomrom, de asszem nem tett jót a zuhanó repülés. Lényeg a lényeg, megérkezünk végre a szívből gyűlölt épülethez, aminek megvannak a maga biztonsági rései. Fogalmazzunk úgy, ide csak egy vak retardált nem tudna betörni, aki mindemelett még süket is. Az egyik hátsó bejáraton sunnyogunk be a romos helyre, amire már száz éve is ráfért volna egy felújítás. Sötét van és szokatlan csönd, mármint ahhoz képest, amihez szokva vagyok. Nem picsognak miniszoknyás ringyók a legutolsó dugásukról a szekrényeik előtt illegetve magukat, vagy hogy Stephen megint kikosarazta valamelyiküket. Nem verődnek össze a helyi menők az egyik asztalnál, hogy lopva cigit csempésszenek egymásnak, és kitárgyalják, melyik csajnak nagyobb csöcse, és én ezért kibaszottul hálás vagyok. Hogy mennyire utálom azt a sok maszlagot hallgatni, jézusom. Az alagsori automatánál se kell senkit felrúgni ahhoz, hogy sorra kerüljünk, és az automatikus kivilágításának köszönhetően még talán az orrunkig is sikerül ellátnunk. Apró örömök az életben. - Oké, kelleni fog valami szar, amivel felfeszítjük az ajtaját. Vagy feltörjük a zárat – adok hangot a gondolataimnak, mert szent meggyőződésem, hogy ő is a pénzre utazik, nem valami szar nasira. Kezdjük ott, még ha szeretném is az édességeket, egy falat sem férne a kikezdett gyomromba.
Kezdőlap
- Hé! Répafej! Igen, neked pofázok! - a friss husikkal együtt érkező, űrlényfejű kölyök felé bökök az állammal, az arcomon egy magabiztos, szarevő mosollyal. A többi gyökér halálosan unalmasnak tűnik, pontosan olyanoknak, akik a szokásos dolgok miatt kénytelenek szopni idebent, de ez a mélapofájú mérföldekkel kilóg a sorból. Vajon mégis mit csinált? Kaját lopott az éhező családjának? Vagy valakinek tartja a hátát? Hát megkérdezni biztos nem fogom a kis szeplőst, helyette ingyen és bérmentve megismertetem vele a helyi viszonyokat. Csak mert ilyen kibaszottul jóérzésű gyereknek neveltek otthon a szüleim. 
Ehh... Sose tartoztam igazán a szerencsések közé, bár valamiért mindig képes voltam optimistán hozzáállni a dolgokhoz. Mint például a nagybátyám esetében. Elég gyűlöletet éreztem irányába, hogy ténylegesen elhatározzam, meg kell halnia. Ráadásul komolyan elszántam magam az edzésig is. Csak az a baj, hogy elég sajátos módszerekkel próbáltam edzeni, amikről csak azt hittem, hogy jók lesznek. Hát nem voltak... Nem csak a képem törte be majdnem a félre sikerült gyilkossági kísérlet után, de szinte öklözve értettek egyet anyámmal, hogy jobb mielőbb eltávolítani a családból. Legalább is jó időre, ha nem is örökre. Gőzöm sem volt mi vár rám, mert életemben nem voltam még javítóintézetben, bár elég sok rossz dolgot hallottam róla. Ráadásul tekintve, ahogy már előjáróban viselkedtek a felvett kölykökkel - és persze velem - a rendőrök és az őket szállító fasz tudja kicsodák, sejtettem is, hogy a rémhíreknek nem csak a fele lesz igaz. Hogy féltem-e, ahogy libasorjában lépkedtem le a többi kis szarházi közt a sárga busz lépcsőjén a dutyi felé? Még szép! De próbáltam nem kimutatni, ami tekintve a képem... faszán nem sikerült. De gondoltam magamban... a pofám elég nagy, és hát gyilkossági kísérlet miatt vagyok itt, így, aki majd belém akar kötni, annak jól megmondom... Nos, ez ilyen olyan optimista hozzáállás volt, mint a nagybátyám megölésének ötlete és feltételezett kivitelezése. Elég hamar kiderült, hogy kurvára mellé nyúltam...
Most már bizonyos, hogy ez a hely mindenkiből kihozza a legrosszabbat. A gond az, hogy nem mindenki vágyik is rá. Általában nem foglalkoztat mások épsége, véleménye - legalább is így híresztelem -, de más, ha az életem évekig megkeserítő nagybátyám próbálom kinyírni szánt szándékkal, vagy egy nap alatt, kis híján kómába küldök egy allergiás dagadékot és vakítom meg a haverját. Plusz ráadásképp, még a jövőbeli gyilkosom is egyszer próbál segíteni, azt is elkúrom. De oly módon, hogy nem csak, hogy kikapunk, de még őt zárják el. Ha nem volna lelkiismeretem, még örülnék is, hogy mostantól talán rám sem néznek, félnek majd és messziről elkerülnek, mert szociopatának néznek majd. De távol álljék tőlem ez a stílus... No meg jelenleg mindenki úgy tudja, hogy Schultz vakította meg a srácot, és idővel szerintem még a mogyoróvajas trükköt is ráfogják húzni. Egyikünk se akarja, még is ő viszi el a balhét. Miért nem tudott ez is úgy elsülni, mint a viszkető poros dolog...? Még a harc közben földet ért cseppeket sem törölték fel, én meg nem mertem hozzányúlni, főleg, hogy jó néhány a sok ide-oda mászkálástól el is kenődött.
