Clanad & Shelley
   

   
- Én sosem fogok meghalni! Soha!- toppantottam dacosan a töredezett járdakő legközepére a babakék, lakos cipőmmel, és hat évem minden vehemens tiltakozását belevittem nem csupán a mozdulatba, de a szavaimba is.Lenszőke hajamból néhány tincs elkóborolt és önálló életet élve az arcomba sodródott, de nem törődtem vele.Tina, a szomszédban lakó kislány némiképp hátrahőkölt, és elkerekedő, búzakék szemeivel egyenesen rám bámult, aztán többször szóra nyitotta csöpp ajkait, de csupán sóhaj távozott belőle, szavak egyelőre nem.Végül megrázta a fejét, és lehunyta a pilláit néhány tized másodpercre, mielőtt egyensen az arcomba nem vágta volna.A hangja lágy volt és kristálytiszta, tökéletes ellentételeként a szavai súlyának.
- Egyszer mindenki meg fog halni, Ley. Te is, az anyukád és az apukád is. Én is meg fogok. A nagyi azt mondta majd a mennyországba megyünk mindannyian.
- Nem! Nem és nem!- tiltakoztam egyre erőteljesebben és kitartóan, miközben elcsuklott a hangom, és éreztem, hogy ha nem szaladok el, akkor pillanatokon belül legördül majd a szemeimből az első könnycsepp, amelyet újabbak fognak követni csillapíthatatlan zokogást okozva szépen lassan. Maradtam. Hagytam, hogy az érzés végigzúduljon rajtam, hagytam, hogy a gombóc egyre erősebben feszítse a torkomat, hagytam, hogy lásson engem sírni Tina, még akkor is hagytam, ha tudtam, hogy másnap az oviban nevetség tárgya leszek, és engem fognak csúfolni: “Sírópicsogó, elúszott a nagy hajó.” Nem számított. Meg akartam védeni az igazamat.
Akkor, hat évesen képtelen voltam felfogni a halál fogalmát, azt, hogy egyszer vége lesz annak az életnek, amelyben ott a családom teljes létszámmal, és képtelen voltam felfogni, hogy egyszer majd másképp lesz.Nem tudtam mit kezdeni az élet végességével, ahogy azzal sem, hogy az ember számára az élet kegyetlen is tud lenni. Egészen addig a pillanatig nem tudtam ezt felfogni, amíg egy napon meg nem halt a nagyapám, sok évvel később pedig az imádott nagymamám.Az ember még felnőttként is képes homokba dugni a fejét, és azt gondolni, hogy ha nem vesz tudomást a múlandóságról, az valahogy majd elkerüli őt. Pedig nem így van.Ahogy múltak az évek és koptak el az életemből olyan emberek akik addig jelen voltak, akik addig a maguk természetes módján a részesei voltak, úgy értettem meg, hogy attól, hogy nem veszünk tudomást róla, még jelen van. És nem csupán másokat, de önmagunkat illetően is. Amikor Beni megszületett, azt hiszem akkor ébredtem rá az élet azon előre tartó és egyben megváltoztathatatlan tényére, hogy egy napon majd én sem leszek. Talán szülővé kell válnunk ahhoz, hogy rádöbbenjünk mennyire fontosak leszünk valaki számára, és ahogy egykor mi féltünk és a mai napig félünk elveszíteni a szüleinket, lesz valaki, aki velünk kapcsolatban érzi majd ugyanezt. És azt hiszem ez az a momentum, az a létező legtisztább gondolat, amely befészkeli magát az elménkbe és rádöbbenünk mennyire fontos az idő, amelyet azokkal tölthetünk, akik fontosak a számunkra.Akik a legfontosabbak. És sajnos, az idő múltával ezek száma egyre fogyatkozik, amíg eljutunk oda, hogy már nem lesz senki mögöttünk aki fontos volt, csak azok akik előttünk vannak és akiknek mi számítunk a legtöbbet.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bevallanám, hogy kicsit ezen múlandóság felett érzett aggodalom is vezetett ahhoz, hogy ezen a helyen vagyok, hogy itt lehetek a fiammal, még akkor is, ha ő a legtöbb időt, természetes módon azokkal tölti, akikkel remélhetőleg az elkövetkező éveket. Én megmaradok a háttérben, pusztán csak nem akarok lemaradni az életének egy fontos pillanatáról és egyben talán ki is akartam mozdulni kicsit. Ha nem is feltétlenül világot látni, de kellett a környezetváltozás. Anya azt mondta, hogy talán többet kellene foglalkoznom kicsit önmagammal. Beni nélkül. Kicsit úgy menni el valahova, hogy nem cipelem magammal a figyelmemet, amellyel örökké a gyermekem lépteit követem. No igen….de akkor meg örökkön rá gondolnék.Ő és én a születése pillanatától elválaszthatatlanok vagyunk.Ettől nem lehet úgy megszabadulni, hogy az ember szögre akasztja, mint egy átmenetileg szükségtelen kabátot.
Úgy tűnik azonban, hogy nem is szükséges sehova mennem ahhoz, hogy valami olyan történjék velem, amire a legkevésbé sem voltam felkészülve.Van ebben a találkozásban valami különös és tiszta báj. Az ismeretségünk, a múltban egymást keresztező időszakaink, amikor nem álltunk feltétlenül egymáshoz közel mégis kikerülhetetlenek voltunk a másik számára. Amikor úgy van valaki jelen az életedben, hogy sosem kérted, mégis talán hiányozna, ha nem lenne. A családunk befogadta Clanadot, és bár Kate kizárólag úgy tekintett rá, mint egy testvérre, azt hiszem ha lett is volna fiú az életében, kérdés nélkül dobta volna a barátságukért.Tudom, hogy sokáig hiányzott neki Clanad, hiányoztak a beszélgetéseik, hogy esetlenül ott tébláboljon körülötte, azokkal a szelíd, kutyamenhely pillantásokkal kísérve a húgomat.
Vajon mosolyogna Kate ha most látná mennyire ostoba módon próbálok úgy tenni, mintha ennek a fiúnak a változása nem érintett volna meg a kelleténél sokkal jobban? Vajon kinevetne, ha látná mennyire idétlenül igyekszem elrejteni, hogy tulajdonképpen az összes megnyilvánulásomból üvölt, hogy éppen flörtölök vele? Nem a nyári illatok, vagy éppen a napsütéses nyugalmas délelőtt az oka, és még azt sem mondhatjuk, hogy olyan veszettül igyekszem betemetni nagyjából bárkivel azt az fájdalmasan ásító űrt, amit Han hagyott maga után.Azt hiszem egész egyszerűen csak jól esnek az odaejtett kedves és nemes bókok, amelyeket tőle kapok. Udvarias, visszafogott, mégis ott ragyog a szemeiben az a semmivel össze nem téveszthető fellobbanó huncutság, ami azok sajátja, kiknek a múltban közük volt egymáshoz.
- Clanad bácsi?- nevetem el magam igazán szívből jövően, és a kacajom fémes visszhangja a körülöttünk lévő juharfák levelei közé szalad és szépen elsimul a nyári napfényben.
- Egek, ne csináld ezt velem! Ettől tényleg öregnek érzem magam.Te mint bácsi.Jó persze értem…a gyerekek. De ha nem gond, akkor az efféle megszólítást én magam inkább mellőzném téged illetően.- érintem meg finoman, alig érzékelhetően a felkarját és meg mernék esküdni, hogy amennyire engem elöntött a mozdulat okán a jól eső érzés, úgy váltott ki belőle libabőrt. Talán a hirtelensége vagy a finomsága, nem tudom.Nem volt mögötte semmi, egyszerűen ösztönből jött.
- Igen, volt egy sejtésem, hogy nem állnak messze tőled azok a dolgok, amelyek a gyerekeket is érdeklik.Mindig is úgy szívtad magadba az újdonságot mint egy két lábon járó szivacs.Őrületes egy memóriád volt, ugye tudod? Meg tudtad rémiszteni az embert, hogy néha milyen dolgokra emlékeztél.- hunyorgom, és még játékosan meg is ingatom felé a mutató ujjam, de az ajkaimra görbülő, felfelé mutató kifli alak árulkodik arról, hogy sokkal inkább tréfának szánom a mozdulatot.
- Kate zeneőrületével nehéz volt lépést tartani, de mindig elég felkészült voltál benne, ahogy abban is, hogy két héttel korábban milyen süteménnyel leptelek meg benneteket amikor nálunk töltöttétek valamelyik esős őszi délutánt.Imádtátok a karamellizált cukorba hempergetett bundás almát! Egek, ragadtatok mindig a ketten tőle, anya meg folyton leszidott, hogy miért én sütök, miért nem Kate ha már az ő barátja vagy?- nosztalgikus, mégis vidám hangulat ragad magával és a hangomban éppen annyi fátyolosság vegyül amely akkor szokott előjönni ha az ember egy csöpp és kellemes mosolyt csempész ezekbe a felidézett emlékpillanatokba.
A motor iránti szenvedélye kicsit engem is magával ragad. Noha ebből a szempontból kevésbé voltam mindig is vad és roppant módon bevállalós mint a hugom, azért engem sem kellett félteni, ha sebességről volt szó, vagy arról, hogy az ember érezze miképpen válik eggyé a világgal, miképpen próbálja lehagyni az időt, a távolságot vagy úgy egyáltalán mindent amely ennek az érzésnek az útjába áll.De Kate-el ellentétben én inkább utas szerettem lenni, semmint az aki kormányozza a vasparipát.
Csak nézem ahogy beszél és beharapom az alsó ajkam, mintha a szavakat akarnám benntartani, hogy mennyire irigylem őt ezért az érzésért, hogy mennyire szívesen lopnék el tőle egy ilyen napot, amikor belefutok a motorral a napfelkeltébe, és a bukó mögé rejtett mosollyal hagynám magam mögött a várost és minden gondomat, amitől képtelen vagyok megszabadulni. Talán már meg is szoktam, hogy cipelem őket mindenhova.De az a napraforgómező csak nem megy ki a fejemből…..bárcsak tényleg….legyintek gondolatban. Elvégre, még ha részint pihenni is vagyok itt, Clanad dolgozik.
- Ma este ha beszélek vele megemlítem neki. És bár kétségem sem fér hozzá, hogy azt fogja mondani, ha már így alakult feltétlenül hívjalak át anya isteni pesto-s roston sültjére, amit mostanában hercegnőburgonyával tálal, ha neki nem jutna eszébe, én tennék rá javaslatot.Szóval nyugodtan elkönyvelheted, hogy a tábor utáni első ebéded a Starwin házban lesz.- bólogatok serényen, noha mondanám, hogy hozza magával nyugodtan a barátnőjét is, egyelőre ebben a kérdésben homályos terelésen kívül nem kaptam választ. Igaz nem is akarom tovább feszegetni a témát, lehet, hogy valami olyasmi áll a háttérben ami még friss, vagy éppen az elején van valaminek amiről nem feltétlen akar beszélni, még akkor sem ha igazából nem vagyunk idegenek egymás számára. Igaz túlságosan közeli barátok sem.
Közös sétánk, ahogy az épületek látható távon belül kerülnek, úgy tűnik véget ér. A nagy beszélgetés és rácsodálkozások közepette szinte el is felejtettem, hogy valójában csak elkísértem őt, hiszen amíg nekem majdhogynem kikapcsolódás ez az egész, neki vannak feladatait. De ha már így alakult, talán segíthetnék is…vagy valami olyasmi. Bár nem tudom, hogy miben tehetném hasznossá magam, biztosan akadna ilyesmi.
- Vizibombák! Uuuuhhh, az valami őrületesen jó szórakozás!- vigyorogtam rá vissza és persze követtem őt az üvegépület felé, ahol bele tudom vetni magam a munkálatokba.
- Átöltözni? Megőrültél? Akkor hol marad a buli? Dehogy öltözöm! A srácoknak az a hatalmas móka, amikor azt hiszik, hogy utcai ruhában lévő civilt győznek le. Régebben még paintball-ban is részt vettem. Figyelmeztetlek, a piros festékpatronok a gyengéim! Piiiiuuuunk, piuuung!- szórakozottan céloztam felé a kezemből formázott kis “puskámmal”, miközben éppen a lavórokat szedte elő a szekrényből.
- Csak szólok, hogy eltaláltalak, illik legalább úgy tenni mintha…- fintorogtam mókás fejet vágva, ide-oda ingatva a fejem ahogy megfordult. Ha nevetett, vele együtt én is nevettem. Meg kellett állapítanom, hogy kifejezetten kedves és ragadós volt a mosolya.
A kiadott feladatokra bólogattam, miközben szemrevételeztem a rendelkezésre álló eszközöket, a nagy kannákban sorakozó vizet, a számtalan ezerféle színben pompázó kis lufit, amelyek egymásra dobálva várták, hogy takaros kis vizibombák készüljenek belőlük.
- Igenis, értettem!- szalutálok, amikor a távozásáról beszél, és meglepetten kerekednek el a szemeim, és hőkölök hátra egy pillanatra az orromat ért fricskát érezve.Aztán először kuncogok, majd prüszkölve elnevetem magam.
- Na megállj csak, Clanad Coldsmile! Jössz te még az én utcámba!- ha hátranéz még egy pillanatra a vidám arcomat láthatja és azt ahogy a fejem csóválom a világ azt hiszem jelenleg legszélesebb mosolyával.
A nap, délutánig hátralévő része mozgalmasan telt a számomra, amit kifejezetten élveztem. Azt hiszem, bár hoztam magammal könyveket, hogy elüssem azt az időt, amit Beni a különböző foglalkozásokon és rendezvényeken tölt nélkülem, sokkal jobban esett ez a fajta elfoglaltság.
A vizibombák gyártásában úgy nagyjából fél óra múltán jöttek ketten is segíteni, és mindamellett, hogy nem voltam egyedül remekül szórakoztam a két fiatal tanár évődő beszélgetésén, amelybe néha engem is bevontak. Bár hozzá kell tenni, hogy alapvetően nem vagyok egy sziporkázó személyiség, a nevetésük arra engedett következtetni, hogy egy minimálisan talán mégis.Tizenegy óra volt, amikor újra találkoztam Benivel, és együtt ebédeltünk a tábor kettes étkezdéjében. A kisfiam tele volt mesélni valóval, és két falat között lelkesen, ragyogó szemekkel mesélte kit ismert meg, hogy kivel kötött máris barátságot, kivel fog este a társalgóban mozizni, és ki az a lány aki máris tetszik neki. Egek, még alig múlt hét! Idő, hova szaladsz?Lassíts kicsit!Clanad után érdeklődtem két önkéntestől, de annyit mondtak, hogy elhúzódott a sok tennivaló, minden bizonnyal később fog jönni ebédelni. Nem vártam meg, mert Benjamin képeket akart nekem mutatni amiket készített, és még mindig annyi élmény volt benne, hogy talán egészen addig kitartott volna, amíg a csillagos égbolt ránk nem borítja jótékony sötét leplét.
Kettőre azonban mennie kellett, mert az ötös részlegen valami horgászat lesz, ahova az újdonsült barátaival be is nevezett, de megígérte, hogy később még mindenképp találkozunk. A bűnbánó arcát elmaszatoltam egy szájfényes homlokcsókkal és megborzoltam a haját.Megnyugtattam, hogy tökéletesen megleszek, és arról is, hogy találtam magamnak tennivalót.
Délután háromkor, amikor újra láttam közeledni az üvegépület felé Clanadot, már nyomot hagyott rajtam a nap. Szó szerint is. A pólóm és a farmerem megszáradt ugyan a lufitöltögetés után, de a krétalenyomatok ott virítottak mellrésznél és hastájékon a fehér pólón. A farmerem is magán viselt egy-két festékpöttyöt, miután segítettem valamiféle bábparaván dekorálásában.Az arcomon pedig filctollfirkák kuszasága virított imitt-amott, amelyet a bábok kipingálásával töltöttem közel egy órán keresztül.
Most éppen egy nyuszit rajzoltam egy kerek korongra, amelynek a hátuljára egy biztosítótűt applikáltam.Kinyújtott nyelvvel, igen intenzíven koncentráltam a feladatra, amikor felpillantva megláttam Clanadot.Mikor hallótávolságba ért, leeresztettem kicsit a rózsaszín filctollat és oldalra billenő fejjel mosolyogtam.
- Készül a nyuszid.De ez nem szimpla nyuszi , hanem ez Shelley szerencsehozó talizmán nyuszija lesz, amit kötelező viselni.- emeltem meg a korongot és fordítottam meg egy pillanatra, megmutatva a biztosítótűt, amivel a pólójához tudja majd fogatni, aztán visszatettem magam elé, hogy az utolsó simításokat befejezzem, mielőtt késznek nyilvánítom.
- Jövőre jövök önkéntesnek.- jelentettem ki, és komolyan is gondoltam. Fárasztó, de megéri.Azt hiszem megtaláltam az új hobbimat, kérdés honnan fogok rá időt keríteni?

   

HAPPY TIMES AND GOOD SUNSHINE

Ahhoz képest, hogy egyébként milyen sok időt töltök emberek között, kimondottan magányos egy figura vagyok. Talán pont ez az oka, hogy a barátaim folyton ugratnak, mert pontosan tudják és szeretnék, ha ez megváltozna. Persze, nem mondom, én is örülnék, ha ez megváltozna. De nem gondolom, hogy ez attól valósulna meg, ha minden nap más hölggyel mennék haza. Elhiszem persze, hogy van, akinek ez kielégítő szellemileg is, de nekem nem igazán. Nekem ennél általában egy kicsit többre van szükségem. Így aztán maradnak a könyveim, amik legalább a szellemi szórakozásomat biztosítják. Minden másra ott a MasterCard és az internet, még ha ezt a viccemet nem is értékelik olyan sokan. Pedig szerintem jó.
Mindezek fényében egyébként inkább engem lehetne öregnek hívni, mert bár években Shelley jóval előrébb jár, én viszont a motorozást leszámítva nagyjából úgy élek, mint egy nagypapa. Elvonultan, a könyveimmel, korán kelek és az átlaghoz képest korán is fekszem. És nagyjából száz unokám is van az iskolában, így ezt is kipipálhatjuk. lehet, be kéne szereznem egy hintaszéket is, meg egy pipát, hogy igazán autentikus legyek.
-Nem csak, hogy lekésted, de ráadásul engem se hívtál meg! - nevetek Shelley-re. Hazudnék ugyan, ha azt mondanám, hogy nem értem meg az érzéseit. Sok szülőnél látom ugyanezt, és bár én magam sosem éltem még ezt meg, azért az kétségtelen, hogy egy gyerek után tényleg minden megváltozik. Idővel mindannyiunkat bedarál többé vagy kevésbé a gépezet és végül könnyű azt érezni, hogy minden elszállt a fejünk felett és ezen a számok nem nagyon segítenek, amik egyre csak nőnek és nőnek.
-Hát igazán meg ne haragudjon a modortalanságomért kisasszony, hadd mutatkozzam be újra! Clanad vagyok, a gyerekeknek csak Clanad bácsi. - felelem nevetve, miközben kezet csókolok Shelley-nek, hogy végre elterelődjenek a gondolatai a koráról, meg ráncokról, meg temetésekről. Nem mostanában tervezek ellátogatni a temetésére, elvégre éppen hogy csak újra egymásba botlottunk, igazán szomorú volna, meg nem is igazán rajongok a temetésekért. Szerintem azokért senki sem rajong kimondottan.
-Ó, hát komolyan azt gondolod, hogy szót értenék velük, ha nem értenék hozzájuk? Bár ne mondd ez Beninek, hogy Tom Holland nem csak Pókemberként zseniális, hanem Rohannaként is. - nevetek fel. Azt a produkciót nem lehet tőle egyhamar elfelejteni, de az sem baj, ha ez Shelley-nek kimaradt, majd legfeljebb megmutatom én este a tea mellett. Meg kell hagyni, hogy hiába vagyunk egykorúak Tommal, még én is irigylem a mozgását, pedig még el se kezdtem berozsdásodni igazán.
-Nos, ha ez megnyugtat, egész biztos vagyok benne, hogy a karaktert is imádnád. Kicsit el van szállva, de egy zseni, és egy igazán elbűvölő…. bádogpasas. - Valami nagyon frappánsat akartam mondani a végén, ami nem hiszem, hogy sikerült. De azt mondják, hogy a részvétel a fontos - hát én részt vettem ezzel a fertelmesen pocsék csattanóval, vehetjük úgy. Pedig azt hiszem, ennyi év után, amit a könyvek bújásával töltöttem, már elvárható volna, hogy előálljak valami tisztességes csattanóval. De ahogy Jar-Jar Binks mondaná: fogdossuk rá a kisfiús zavaromra. Fogdossuk rá arra.
Végül is nem járnánk messze a valóságtól, mert Shelley nemcsak a felbukkanásával lep meg. Ahhoz sem vagyok hozzászokva, hogy valaki lelkesedjen a motorokért. Persze, nyilván, ha tizenhét éves pipikkel lófrálnék, ők jobban értékelnék, de na… 30 felett egy kicsit ritkább ez a fajta lelkesedés, engem pedig igazán kellemesen meglep, hogy szívesen jön velem. Tartottam tőle, hogy győzködnöm kell majd, hogy vigyázok rá. Mert hát természetesen vigyázni fogok rá, azt hiszem, ez egyértelmű.
-Tényleg az. Éppen ezért szerettem bele a motorozásba. - mosolyodom el. -Főleg hajnalonként. Ami elég gyakori, mert a jóbarátom, akivel motorozni járok, Manhattanben lakik. Szóval, ha emberi időben akarunk elindulni együtt, kénytelen vagyok napkeltekor felpattanni. - Elvégre el kell érnem azt a fránya kompot Staten Islandről.De olyankor még a komp sem olyan kellemetlen. Alig vannak rajta emberek, és azok is meglehetősen szótlanok. Fáradtak, munkába tartanak, az utolsó dolog, ami hiányzik nekik, az a bájcsevely vadidegen emberekkel. Én kimondottan élvezem ezt, mert így lehetőségem van a kávém felett bámulni a folyót, míg éppen hogy csak pirkad. Festeni sem lehetne szebbet. Már persze, ha valaki hajlandó ennyire korán felkelni csak egy kis szép látványért. Nova például soha nem kászálódna ki az ágyából tíz óra előtt, legyen az akármilyen szép. Majd megnézi a neten - legalábbis ezt szokta mondani, mi pedig már csak ráhagyjuk, mert tudjuk, hogy micsoda álomszuszék.
-Hogyne emlékeznék rá? Imádtam az öreggel lógni. - Volt közöttünk egyfajta néma egyetértés. Valószínáleg ez volt az oka annak is, hogy a könyvei közelébe engedett. De ez nem olyasmi, amit csak úgy el lehet magyarázni. Ezt érzi az ember.
-Ó hát az igazán szörnyű lenne, ha meghívást kapnék. - kapok a mellkasomhoz nevetve. -Nagyon szívesen meglátogatnám. Sokszor gondolok rá. - ismerem be. Már csak azért is, mert gyerekként nagyon ritkán éreztem magam normálisnak. De ott, a könyvek között, csak én és az öreg. Na, olyankor annak éreztem magam. Akkor minden rendben volt, pontosan úgy, ahogy annak lennie kell. Mert hát anya hiába mondogatta, hogy milyen sokra viszem majd az eszemmel - és amiben bizonyos szempontból azért tévedett - az azért nem ugyanaz. Egy kamaszfiú nem hallgat csak úgy az anyukájára. Az olyan ciki!
Értékelem, hogy Shelley nem feszegeti tovább a barátnő témát. Nem a kedvencem, na. A haverjaim azért piszkálnak, hogy miért nem csajozok többet, anya meg azért, hogy még nem nősültem meg és nincs unokája. Ha az ember folyton ezt hallgatja, akkor egy idő után csak nem akar róla beszélgetni. Meg nem akarok annak a mélységeibe se bocsátkozni, hogy “jaj de hát ez hogy lehet? hát olyan helyes fiú vagy!”, mert ezt is éppen elégszer hallottam már, és bár nem gondolom magam mocsári szörnynek, azért egy kissé már elcsépelt.
-Az üvegházhoz. És ha ennyire ráérsz, akkor elkezdhetnél vízibombákat tölteni. Megmutatom, hol vannak. - terelem a jó irányba. -De ha már így ajánlgatod, nekem rajzolhatnál egy nyuszit. - vigyorodom el. Na igen, az ember igazán meglepő képességeket szed magára a gyerekek között. Én például sosem tudtam az iskola előtt, hogy remekül játszom kazun.
-Na, nézd, itt vannak a lufik, és adok neked egy lavórt is. - Serényen elkezdek szekrényeket nyitogatni, mert persze nem emlékszem, hogy hová raktuk őket tavaly. De a harmadikban ráakadok három nagy, piros lavórra. -Próbáld meg egyenlően elosztani őket, hogy minden csapatnak jusson belőle. És javaslom, hogy a vízi csata előtt öltözz át, mert nem fognak kímélni. - nevetek rá, hiszen én már öreg motoros vagyok a táborozásban. Tavaly volt is belőle egy kis vita, mert az egyik anyuka nem óhajtott részt venni, és az a lángelme ötlete támadt, hogy ő leül a csata szélén… hát… igencsak vizes lett. Aki ezt el akarja kerülni, az jobb, ha nem is jön a csata közelébe.
-Én most elmegyek építeni, de délután jövök majd vissza és jól megdobállak. - fenyegetem meg, egy kis boopot nyomva az orrára, amin aztán menet közben serényen tűnődöm, hogy mi a fenéért csináltam. Még a tanítványaimat sem szoktam megboopolni, nemhogy az anyukáikat. Clanad, ébresztő!

szavak száma: 1115 zene: Pony

   

Clanad & Shelley
   

   Mikor Han elhagyott bennünket, nagyjából két hónap múlva felkerestem egy pszichológust.A családom sem tudott róla és igyekeztem az egész dolgot a lehető legnagyobb titokban tartani. Hiszen a családban mindig én voltam az, aki tudta hogyan kezeljen egy nehéz helyzetet, sosem roppantam bele semmibe, és higgadtan, teljesen objektíven voltam képes megoldani az esetleges problémákat, túllépni a nehézségeken. Életemben talán először azonban be kellett látnom, hogy van valami, ami képes túlnőni rajtam, képes túlnőni azon hogy elfogadjam, feldolgozzam és folytassam az életemet úgy, hogy igyekszem hátrahagyni egy közös életről szövögetett álmot. A házasságom már régen romokban hevert, csak éppen az illúzióba olyan édes és könnyű volt belekapaszkodni. Könnyebb, mint szembenézni az igazsággal. Görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy mindent jól csináljak, hogy ne valljak kudarcot, míg végül a valóság kérlelhetetlenül szembejött velem, és felborított mindent.Túl voltam a harmincon, már a révbe ért nők biztonságával éltem a mindennapjaimat. Stephan azonban egészen másképp képzelte el az életet, neki valahogy más fogalmai voltak arról, hogy tökéletes család. Tökéletes gyermek. Pedig a mai napig, ha a fiamra nézek, ahogy ő visszanéz rám, az a tengernyi szeretet ami csupán egy mosolyában megjelenik, az az önzetlen, gyermeki szeretet, tudom, hogy mindezt semmi nem képes felülmúlni. Ő tökéletes.A lelke, a szíve az egész lénye tökéletes.Minden más csupán az élet és a sors kegyetlen fricskája velem szemben.Talán Isten tesz próbára, igyekezett anyám a maga egyszerű módján vigasztalni, bár maga is tudta, hogy a vallást és a hitet a nagyanyám halálával magam mögött hagytam.Isten kegyetlen, hangoztattam szüntelen és többé nem tudtak hosszú ideig rávenni, hogy a templomok bármelyikének a közelébe menjek.
Han távozása az életünkből, úgy gondoltam akkoriban, hogy Isten egy újabb gonosz tréfája volt velem szemben, hogy olyan könnyedén próbáltam venni, és a maga természetes módján kezelni az én szépnek és kellemesnek tűnő életemet. Még ha sejtettem is egy ideje már, hogy nem az, arra nem gondoltam, hogy magamra maradok egy olyan küzdelemben, amiről nem volt fogalmam, hogy ketten miképpen leszünk képesek megvívni.
Akkoriban tele voltam szorongással, önhibáztatással kezdve attól, hogy egyáltalán létezem, vagy lélegzem, egészen odáig, hogy bizonyosan nem tudok egy egészséges gyermeknek életet adni, hogy bármit is csinálok innentől nem lesz lehetőségem biztosítani a fiamnak, hogy megismerje milyen az amikor mindkét szülője szereti. Én tudtam milyen ez, éppen ezért volt fájdalmas feldolgozni, hogy nem tudom neki megadni. Hogy még erre sem vagyok képes. Szorongtam a jövőt illetően, fogalmam sem volt róla hogyan és miből fogunk megélni, hiszen Stephan volt a családfenntartó, mert nekem minden időmet elvitte, hogy akkor már hónapok óta rohangáltam Benivel orvostól orvosig.A diagnózis letaglózott, de még jobban szíven ütött, hogy Stephannal nem tudtam megbeszélni, nem tudtam belé kapaszkodni, vigaszt keresni annál az embernél, aki a menedéknek kellett volna, hogy legyen számomra.Abban a közel hat hónapban tökéletesen összezuhant lélekkel kerestem a fényt, valami reménysugarat, legyen bármilyen halovány is.A pszichológus egy papírlapot helyezett elém. Azt mondta minden nap egy héten át írjak fel öt dolgot, amiért aznap érdemes volt felkelnem. Nem baj, ha minden nap ugyanaz, vagy akár még az sem, ha minden nap más. De öt dolog mindenképp szerepeljen rajta.Két szó mindig ott volt: Benjamin és a Remény.A pszichológus egy hét múlva elém rakta a papírt, és azt mondta:
“Vannak, akiket megkérek ugyanerre, és végül egy üres papírral térnek vissza. Mert nincs amit felírnának rá. Vagy csak félig töltik ki, vagy már a harmadik napon elunják és nem csinálják tovább. Ők feladták, feladják.Maga nem adta fel. Ez az amit soha ne felejtsen el! Hogy maga soha nem adta fel.”
Azt hiszem akkor valami kattant bennem, ott legbelül. Nem feltétlen a pszichológus, bár talán mindegy is volt, csak kellett valaki, egy kívül álló, aki a kezét nyújtja, és felsegít onnan, ahová azért zuhanhattam le, mert elhittem, hogy fel fogom adni….hogy fel kell adni.
Nem tettem. Hét éve pedig folyamatosan küzdök azért, hogy minden nap meglegyen öt dolog amiért érdemes volt aznap felkelnem. Már nem hibáztatom magam, már nem érzem kevesebbnek vagy éppen rosszabbnak magam azért mert nem tudtam megvalósítani egy olyan álmot, amiről tulajdonképpen egészen apró gyermekkorom óta álmodoztam. Egy része sikerült, és azt hiszem a legfontosabb része: édesanya lettem. És amíg a szívem akár egyetlen ütemet is képes verni, az is maradok.
Bár Clanad megpróbál talán a maga egyszerű módján bókkal illetni a koromat illetően, csupán lágy, szinte bocsánatkérően lemondó mosollyal felelek. De bizony…az idő jócskán jár felettem is, és egyetlen perccel sem leszek fiatalabb. Vele azonban jótékonyan bánt a vén csibész, hogy úgy elrejtette a mostanra szoborszerűen szép és markáns vonásokat a sok babaredő mögé.
- A temetésem? Ó egek, lekéstem róla?- kapom a kezem játékosan a mellkasomhoz, egészen elkerekednek a szemeim, aztán összenézek vele, meg a vidáman csillogó tekintetével és elnevetem magam.
- Ó hát eddig még nem igazán találkoztam.Bár meg kell hagyni eddig nem is igazán tudtam a létezéséről.- replikázok vissza az övéhez hasonló kissé talán feszengő mosollyal. Hm…flörtölök? Most komolyan? Egy nyári táborban, amit kezdő kisiskolásoknak szerveztek, méghozzá a fiam jövendőbeli egyik tanárával, nem mellesleg a húgom gyerekkori barátjával? Azért talán még ennyire nem vagyok bajban, már ami a randevúkat és a találkozásokat illeti….ámbár tény, hogy az utóbbi időkben ezzel nem is nagyon foglalkoztam. Tréfásan gyakorta jegyzem meg Nanny-nek, hogy talán már azzal sem nagyon tudnék mit kezdeni, ha egy csokor virágot kapnék az első vacsoránál.Igaz, ezek száma az elmúlt három évben drasztikusan lecsökkent, noha vicces módon éppen az elmúlt három évben lett talán több időm mint eddig volt.
- Igen, Beni nagyon közvetlen gyermek. Hamar meg lehet találni vele a hangot, bár ha otthon vagy ezekben a szuperhősös őrületekben, akkor valószínű még hamarabb fog a szívébe zárni. Ő imádja azt a gyors fiút….hogy is hívják…Flash….igen, meg Pókembert, de szigorúan a Tom Holland változatot. Meg ne kérdezd honnan tudom, hosszú estéim mentek rá, mire neten mindent kigugliztam.- mosolygom, és csettintek a nyelvemmel, amikor láthatóan gondolkodom, végül egy szívből jövő, anyai mosollyal biccentem előre a fejem, a vonásaim egyszerre tükröznek meghatottságot és boldogságot egy legutóbbi emléket felidézendő.
- Legutóbb, a születésnapomra kaptam tőle egy színes tussal készült rajzot a Vasemberről. Mert bár a figurát magát nem annyira ismerem az őt megformáló színész lánykorom nagy kedvence volt.- magyarázok neki rendületlen egyszerűséggel, bár azért hozzá kell tenni, hogy nem kis munka volt ám az összes szuperhősnek utánaolvasni, és néhány filmet meg is nézni Benivel, hogy képben legyek.
Közben kiderül, ahogyan sejtettem is, hogy Clanad motorozik. Az a szabadság iránti odaadó vágyakozás, ami mindig is ott volt a tekintetében, valahányszor találkoztunk, úgy tűnik, hogy révbe ért, és megtalálta azt a lehetőséget ahol ezt igazán megélheti. Tudom, nem volt egyszerű gyermekkora, ami a társasági életét illeti, és a maga zárkózott módján mindig is vágyott valamiféle figyelemre, ugyanakkor szeretett is megmaradni a maga által teremtett biztonságos kis világban.
Így találkozott a hajába kapó kósza szél simogatása és a könyvek finom időfútta, lágyarany lapjai mögött rejtőző történetek és írások iránti csillapíthatatlan rajongás. És, hogy ebben találta meg a hivatását az még inkább csodálatra méltó.
- Ezer örömmel mennék!- vágom rá hirtelen, majd már harapom is be a szám szélét, mintegy visszafogva a szavakat.Olyan magától értetődően fogadnám el, és mennék vele, hogy magamat is meglepem. Aztán persze szabadkozom, vagy legalábbis finomítok a dolgon, mielőtt még félreérthető lenne.Persze már mindegy, azért még mentem a menthetőt, még ha átlátszó is. Tudja ő is, tudom én is. Ezért a táncoló, derült vigyor a szám szegletében reszketve.
- Úgy értem, hogy ha hiszed ha nem, még életemben nem ültem utasként sem motoron.Szívesen kipróbálnám.Felszabadító érzés lehet, és nem utolsó sorban van abban valami magával ragadó, amikor csak fut alattad az út és észre sem veszed….csak….haladsz…bele a világba.- mintha valaha már megtapasztaltam volna, pedig nem. Ugyanakkor talán rám is férne. Elengedni minden feszültséget. Aztán egy időre elheveredni azok között a napraforgók között, fűszálat rágcsálni, mint két rosszcsont gyerek, akik megszöktek a szüleik figyelő tekintete elől.No igen, rám is átragadt Clanad érezhető lelkesedése.
- Kezdetnek valóban bármi jó lesz, ami más mint a mindennapok átlagos, egymás után következő üteme.Jó néha mellécsapott hang lenni az élet zongoráján.- nevetem el magam feleletül a szavaira, aztán hallgatom a történetét arról hogyan került a tanítás közelébe. Egyszerű történet, de a világon az egyszerű emberek vannak a legnagyobb hatással a világra.Anélkül, hogy erről tudomásuk lenne.
- A papa most büszke lenne rád. Emlékszel rá? A szigorú nézése arany szívet takart. És csak, hogy tudd: az egyetlen barátja voltál Kate-nek akit bármiféle módon a jelenléte nélkül engedett bolyongani a könyvei között.- mutatok rá a mutatóujjammal többször is, és kicsit kaján módon kunkorodik vigyorba a szám.
- Nagyon büszke volt arra amit az élete során összegyűjtött, és mindig azt mondogatta, hogy fogalmunk sincs róla mekkora kincs lesz egyszer a miénk. Remélem erre minél később kerül sor. Még mindig él és virul, bár az egészsége már nem tökéletes, a mai napig újabb és újabb könyveket olvas. Azt mondja a tanulást soha nem lehet abbahagyni.Szóval azt hiszem legközelebb ha beszélnünk, talán ma este telefonon, akkor elmondom neki, hogy találkoztunk és elmesélem, hogy tanár lettél. Készülj fel, hogy hamarosan meghívást kapsz majd a Starwin házba a szüleimhez.- a végére már jóízűen nevetek, aztán kíváncsian billen oldalra a fejem, amikor kissé kitérő választ ad a kérdésemre. Vagy udvariasan kerüli a dolgot, vagy egész egyszerűen csak nem szeretne ennyire személyes kérdésekbe beavatni, szóval nem faggatózom tovább. Helyette a közelben álló két épület felé biccentek. Az egyik az ösvényünk végén jobb kézre helyezkedik el, a másik balra.
- Melyikbe tartunk? Abba ott, ami olyan mint egy óriási velencei cölöpház, vagy amelyiknek csupa üveg az egyik oldalfala?Mert gondolom ott elválnak útjaink. Nem akarlak a szükségesnél tovább feltartani. Mondjuk ha segítség kell valamiben, csak mondd! Amíg üresben pörgök, addig is hasznossá tudom tenni magam.- bár csomagoltam magamnak három egész jónak ígérkező könyvet, de ha van valami amiben ki tudom venni a részem szívesen teszem.
- Mondjuk remek palacsintát tudok készíteni. Vagy jól rajzolok nyuszit, és egész tűrhető a hangom…már nem akkor ha énekelni kell, hanem a prózához.- grimaszolok egyet, aztán jókedvűen nevetek, amikoris odaérünk az ösvény végéhez.




   

HAPPY TIMES AND GOOD SUNSHINE

Tulajdonképpen, ha tudtam volna, hogy már a tábor elején ekkora meglepetésekben lesz részem, akkor már hetekkel ezelőtt visszavágtam volna Zaide-nek, akinek szent meggyőződése, hogy nekem valami bajom van, amiért nyaralás helyett táborozni jövök. Azt persze be kell ismernem, az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem is lenne pénzem olyan hú de nagy nyaralásokra. Olyanokra, mint amilyenekre Nova jár, biztosan nem, elvégre a tanárokat azért nem fizetik annyira agyon. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem bosszant időnként, de nem a pénzért kezdtem tanítani. Inkább olyan szempontból bosszantó, hogy ilyenkor érződik igazán, mennyire nem becsülnek meg minket. Bár, ha így haladok, akár felcsaphatok mellékállásban chippendale fiúnak is, mert ahogy elnézem, egészen sikeres lennék. Bár én azért ennyire nem szeretem mutogatni magamat, nem véletlen, hogy folyton a kamera másik oldalán lebzselek és meghagyom a többieknek, hogy illegessék magukat. Egyszerűen csak nem az én asztalom a dolog.
Annyira persze nem rossz a helyzet, hogy zavarba is jöjjek tőle, elvégre tisztában vagyok vele, hogy nincs mit takargatnom. Mélyen belül valójában nagyon is büszke vagyok a testemre, de ezt csak az értheti igazán, aki látott hajdanán Michelin gumiemberként szaladgálni, vagy aki maga is megélt ilyen időszakot, hiszen nem kicsit rögös út vezet idáig. De talán most az egyszer akár kivételt is tehetek és modellnek állhatok. Csak most az egyszer.
-Lehet, meg kéne festened. - vigyorodom el. -Megvenném és kitenném a nappaliba. - Na, jó, talán mégsem a nappaliba, mert szegény édesanyám valószínűleg három szívinfarktus közepette ájulna el, amikor átugrik egy kis pitével. Meg aztán jobban belegondolva, én sem vagyok meggyőződve róla, hogy nem érintene kényelmetlenül, ha naphosszat a saját meztelen felsőtestemet kellene nézegetnem a nappaliban.
-Gyanítom, ha lábakat örökítettem volna meg, akkor még népszerűtlenebb lettem volna, pedig így sem álltam a helyzet magaslatán. - heherészek, bár az anekdota így is aranyos. A kontextust inkább csak a mai kor társadalma adja, ami nem túl kegyes a lábak kedvelőivel. -Bár jobban is keresnék most. - teszem hozzá egy grimasz kíséretében. Talán pont a népszerűtlenségüknek köszönhető, hogy hajlandóak olyan sok pénzt kiadni, hogy otthon, titokban hódolhassanak a szokatlan vágyaiknak. Erről persze óhatatlanul eszembe ötlik, hogy vajon Nova is küld-e lábfotókat Darionak, amit aztán sietve el is hessegetek. Nova olyan, mintha a kishúgom lenne és egyáltalán nem szeretném őt ilyesfajta helyzetekben elképzelni. Éppen elég az, hogy tudom, mivel keresi a kenyerét, de a részletekbe Zaide-hez hasonlóan én sem szeretek belegondolni, még ha én kevésbé is vagyok előítéletes a dologgal szemben.
-Jó hogy nem már egyből a temetésedet szervezed, hé! Annyira azért nem vagy ám öreg. - kiáltok fel nevetve, megbökve kissé az orrát, mert a negyven egyáltalán nem olyan sok, mint ahogy ő gondolja. Majd ha esetleg kétszer ennyi lesz, akkor reklamálhat. De ahogy a mondás is tartja: a negyven az új harminc.
-Ó vagy úgy, szóval eddig még nem találkoztál vele… - pillantok rá végül vigyorogva, egészen ügyesen leplezve, hogy valójában meglehetősen zavarba hozott. Általában persze nem szoktam elvörösödni minden alkalommal, ha egy csinos nő megdicsér, csak ez a csinos nő most történetesen az egyik legkedvesebb barátom nővére, akire legutóbb nagyjából akkor gondoltam nagybetűs nőként, amikor elvette az arcom szözességét és a keblei közé temette. Mind az arcomat, mind az arcom szüzességét.
Lehet, nekem sem fog megártani az a kamilla tea, ha így folytatja, mert azért nem vagyok kőből. Már csak azért is, mert rendszerint egyedül szürcsölgetem ezeket a teákat egy könyv társaságában, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem villanyoz fel a gondolat, hogy megoszthatom ezt vele. Egyébként is szörnyen sok bepótolni valónk van, elvégre hiába SMS-ezek időnként az ifjabbik kisasszonnyal, ő rendszerint a sivatagról regél, nem arról, hogy mi újság Shelley-vel. Igaz, én sem igazán kérdeztem. Pedig láthatóan igen sok minden történt, elvégre most itt van a fiával együtt, akire - bár ezt nem fogom a többi szülőnek beismerni - nagyon kíváncsi vagyok. Mindig kíváncsi vagyok az újakra, de hát ez azért mégis csak egészen más.
-Tudod azt látom, nem csak a gyerekeknél, de a mozgáskorlátozott felnőtteknél is, hogy a társadalom akár pozitívan néz rájuk, akár negatívan, mindig kevesebbnek kezeli őket. Holott ők nem kevesebbek, csak egyszerűen mi szoktuk már meg nagyon, hogy sétálgathatunk, vagy… látunk. Aztán jön valaki, aki nem így tesz, és olyankor tudnak igazán kinyílni. - Én például szentül meg vagyok győződve, hogy ha netán kerekesszékben kötnék ki, Zed állandóan rollerezne velem, és… tulajdonképpen én egyáltalán nem bánnám. Legalább valaki végre meglátná ezt a kiváló lehetőséget a folyamatos sajnálkozás helyett.
-Motorozom, igen. - bólintok egy aprót. -Ha majd lesz egy kis idő, elvihetlek egy körre, nagyon szép ez a környék. És… csak halkan jegyzem meg, hogy tudok a közelben egy gyönyörű napraforgó mezőt. - vigyorgok Shelley-re. Talán egy kicsit túl lelkes is vagyok, de valójában észre sem veszem a dolgot. Talán pont azért, mert olyan rég volt alkalmam igazán belelkedülni, hogy most annál jobban esik elmerülni ebben a kellemes izgatottságban.
-Ó, emiatt nem aggódtam. - legyintek. Mármint amiatt, hogy ellenőrizni akarna minket. persze, előfordul, hogy egy-egy szülő ezért jön, de mivel ebben a táborban nekik is aktívan részt kell venniük, általában nem nagyon hagyunk nekik időt a fontoskodásra. Itt amolyan kötelező program, hogy az ember jól érezze magát és mi mindent meg is teszünk azért, hogy ez megtörténjen.
-Talán kezdetnek jó lesz ez a tábor is. Így nem hagyod magára, de ki is ruccansz. - mosolygok rá bátorítóan, mert noha az érzés szülői oldalát nem ismerem, a túlzott begubózást nagyon is. Velem is megesett már többször is, bár szerencsére engem a barátaim nem sokáig hagynak a kis gubómban.
-Hát, igazából én csak irodalmat akartam tanulni. - nevetek fel kissé zavartan, mert hát nem nagyon van amolyan felemelő sztorim arról, hogy mennyire a felnövekvő generációt akartam nevelni. -Aztán kiderült, hogy van érzékem a tanításhoz, és élveztem is, így aztán… tanítok. - Nem olyan izgalmas, de hát… ez a tanításom története tulajdonképpen. Ami indiánokkal, és a vadnyugattal kezdődött, az az osztályterembe vezetett. Viszont minden nap változatos és szeretem azt, ahogyan a gyerekek látják a világot. Mindig emlékeztetnek rá, hogy a dolgok valójában néha nem is annyira bonyolultak, mint amennyire azt mi, felnőttek szeretjük beállítani. -Nem igazán van jobb dolgom. Meg szeretem is a tábort. Ilyenkor tudok találkozni az új tanulóimmal, és azzal se vádolhat meg senki, hogy nem jártam a természetben egész nyáron. - Gondosan kerülöm ki a barátnő-témát, mert nem szívesen ismerem be, hogy olyan magányos vagyok, mint az ujjam. Magam sem tudom, hogy miért szégyellem annyira a dolgot, főleg éppen Shelley előtt, elvégre látott ő már engem ennél cikisebb helyzetben is. Mégis valahogy nem akaródzik a dolog.

szavak száma: 1056 zene: Pony

   

Clanad & Shelley
   

   Az ember időnként megáll az életében és felteszi magának a kérdést: ott vagyok ahol lennem kell, azon az úton haladok, amelyet egykor magamnak megálmodtam, boldog vagyok, szabad vagyok?A válasz minden esetben valószínű egy bizonytalan hallgatás lesz.Az ember ilyenkor magába mélyed és elgondolkodik.Ha még túl fiatal, akkor valószínű legyint egyet és tesz úgy mintha nem lenne holnap, mintha az élet csupán egy édes játék lenne, amely tét nélküli, amelyben akár örökké is élhetünk, nem gondolva az előttünk várakozó nehéz és sok esetben sorsfordító évekre.Ha elég idős, akkor talán visszatekint és szeretné azt gondolni, hogy ezekre a kérdésekre határozottan és pozitívan képes felelni. Aki pedig életének végefelé jár, aki mögött már nem áll lehetőségként a változtatás, aki már nem tud másképp tenni dolgokat, aki vagy megélte a maga teljességében az életét, vagy nem…változtatni nincs rá lehetősége. Az ilyen ember visszafelé néz és számot vet.Ahogy tette egykor az én nagyanyám is, mikor idős, a reszketést elrejteni oly nagyon akaró, ugyanakkor képtelen kezeivel csavart még egyet a rózsafüzéren és sóhajtva, édesen elmosolyodott.Láttam az arcán, hogy nem vitt véghez nagy dolgokat, talán egyetlen igazi álmát sem váltotta valóra, talán szabadnak sem érezte soha magát, és meglehet számtalan esetben letért arról az útról amelyet egykor helyesnek vélt, de boldog.A rengeteg nehézség ellenére is.Valahányszor a fiamra nézek én is pontosan ezt élem meg: ezt a végtelen és mindent beborító boldogságot.Éppen ezért tölt el jó érzéssel minden alkalom amikor vele lehetek, amikor az életemből amennyi időt csak képes vagyok azt neki adhatom.Nem mondom, hogy nem hiányzik valami több, valami mélyebb….valami más…hiányzik…csak éppen van honnan erőt merítenem. Sokan azt gondolják, hogy a női erő velünk születik. Tévednek. Az erőt mi nők anyaként kapjuk meg a maga teljességében. Ajándékba. A gyermekeinktől.
Ritkán mozdulok ki, mióta egyedül maradtam Benivel. Ritka az olyan alkalmak száma, amikor nem a családdal, vagy esetleg olyan emberekkel teszem ezt akiket nem ismerek.Kate szerint magam köré húztam valamiféle sajátos elefántcsonyttornyot, ahonnan kíváncsian kandikálok ugyan ki, de a lábam ki nem tenném a világért sem.Nem vitatkoztam ebben soha vele, ugyanakkor az is igaz, hogy a biztonság, a stabilitás mindennél többet ér nekem.
És milyen furcsa, hogy a bizalom időnként véletlenül érkezik el. Néha egy múltból táplálkozó, majdhogynem már elfeledett ismeretségben, melyet egy kissé ostoba és zavarbaejtő helyzet teremt meg. Az olyan helyzet, amely egy egyedülálló, negyvenes anyát érhet, egy tábor első napján.A felderengő múlt, az ismeretlen ismerős, már-már orcámon pírt idéző külső változás csalogat elő, és terel egy olyan irányba, amely egy kellemes beszélgetést eredményez. A közös múlt alapot ad, az ismeretlenből születő jelen pedig lehetőséget.
- Ó, néha a modellnek nem szükséges tudnia, hogy ő a modell.- felelem neki és még finoman meg is vonom a vállam, mintha csak semmiség lenne az egész. Elvégre számtalan ilyesmiről olvas az ember a tanulmányai során. Sőt, elég hozzá csupán édesapám elég szép számú könyvgyűjteménye közé szabadulni, és elsősorban a művészettörténet között kutakodni, hogy példát találjon rá az ember. Hirtelen meg is világosodom a témát illetően, noha ez esetben sokkal inkább a képzőművészet az, amelyről szó van.
- Volt egy művész…szobrász, talán görög, vagy perzsa. Nem tudom már megmondani. Nagyon régen olvastam róla. Ő rendszeresen az általa oly nagyon imádott hölgyek lábnyomait próbálta megőrizni az utókornak olyan módon, hogy az agyagot megolvasztva, a tengerparton a homokban hagyott lábnyomaikat igyekezett kiönteni, majd kiemelni a formákat. Több órát is képes volt vele bíbelődni. Nem tudom, hogy ez igaz vagy csak egy szép és különleges mese, mindenesetre nagy művész nem feltétlenül vált belőle.- halkulok el a végére, valamiféle ironikus derültséggel a hangomban. Értékelem a művészetet, hiszen ebben nevelkedtem, ám azt a fajtát, amely nem hordoz magában semmiféle eszmei célt, sokkal inkább csupán valamiféle távolságtartással szemlélem.
- Az öregség jól áll? Hé! Amikor az ember már nem a ruhatára frissítése céljából válogat a selyem anyagok között, hanem azért, hogy kitalálja melyik legyen a koporsóban a szemfedél…- pillantok az ég felé, még a szám is elhúzom, de láthatóan mulatok a mosoly mögött. Nos igen, sokan nem tudják, hogy a fekete humor éppen úgy hozzám tartozik, mint a csendes és szemlélődő figyelem.
- Nem bébiháj volt az, hanem….ott rejtőzött alatta ez a jóképű fiatalember, akivel én itt most találkoztam.- jegyzem meg incselkedő, talán a kelleténél kacérabb hanghordozással.Clanad olyan volt, mint abban a mesében a fal mögött lakó különleges lény, akit nem lehetett látni ugyan, de mindenki pontosan tudta, hogy ott van, csak éppen valójában soha nem ismerhette meg senki…mert mindenkinek másképpen élt a képzeletében. Ó mennyire imádtam ezt a mesét, amelyet anyám oly nagy nevetések közepette olvasott nekem esténként, mire rájöttem, hogy talán ő maga sokkal jobban élvezi a történetet mint én magam.
Kamilla tea. Szinte már az orromban érzem az illatát, és azon gondolkodom, hogy vajon mikor volt nekem időm úgy igazán leülni meginni egy teát egy férfival, anélkül, hogy a gondolataimat ne éppen a napi kimutatások, a befizetésre váró számlák, az átutalások ütemezése, Beni másnapi teendőinek átgondolása, vagy akár a boltban cserére szoruló dolgok egész listája kösse le.Idejét sem tudom.Han és én gyakran üldögéltünk a jövőt tervezgetve a félkész házunk teraszán, a számtalan felújításból visszamaradt vödör és előző napról otthagyott szerszám között, papírpohárból bort szürcsölgetve.Mennyire hittem akkor a csodában…abban a csodában amelyik úgy tűnik bennem nem hitt és magára hagyott asszonyt csinált belőlem.Mire észbekaptam már túl voltam a harmincon, egy élettel, amelyben az álmaim felét sem tudtam megvalósítani és amely immáron nem is ezekről szólt számomra, hanem arról, hogy a fiam álmait valóra váltsam.
A fiamét, akit olyan büszkén és olyan boldogan mutatok Clanadnak, és számomra olyan természetes, hogy ő éppen olyan amilyen. Akit én mindig és mindenkor gyönyörűnek fogok látni, és számomra éppen olyan felemelő arról álmodni, hogy talán egy napon majd a karjaim közé fut, és a súlyát nem én tartom, hanem ő az ölelésével az enyémet.Más az anya szóról álmodik, én erről a pillanatról.
Érdeklődő, kíváncsi tekintettel pillantok fel Clanadra, aztán csak szelíden elmosolyodom, és oldalra billentem a fejem.Nos, igen. Mindketten művész lelkek. És jobban belegondolva, ahogyan egykor ez a fiú a fényképezőgépe és a könyvei mögé bújt, ugyanezt teszi a vászonnal és a skiccfüzetekkel a fiam. Annyi a különbség talán, hogy Benjamin közössége sokkal befogadóbb, amilyen egykor Clanad környezete volt.
A szavait hallva, megtoldva egy kacsintással először elkerekednek a szemeim a meglepettségtől, aztán elnevetem magam. Igyekszem visszafogni, hogy ne hahotázás legyen a vége, elvégre nem akarom magamra vonni senki figyelmét.
- Touché! Az igazat megvallva valahogy soha senki nem közeledett még ehhez a dologhoz ennyire jókedvű humorral. És a sajnálkozások azok amelyekből sosem kérünk. Mióta az apja elment, mintha mindenki úgy tekintene rá, akár egy árva gyerekre, akit a sors még ezzel a betegséggel is megvert. Pedig nem erről van szó. Ez egy állapot, amin nem tudunk változtatni, de igyekszünk kihozni belőle a legjobbat.Van család mögöttünk, emberek akik törődnek velünk. Csak nehéz…mindenféle szempontból.- magától értetődő egyszerűséggel beszélek egy olyan dologról neki, amit még én sem feltétlenül zártam le ugyan magamban, de valahányszor mesélek róla, kicsit mintha mindig ledobnék magamról egy olyan nehéz terhet, melyet a férjem a távoztával pakolt rám.Lassan mindegyiktől megszabadulok. Lassan.
- Egyébként gurulás alatt mit is értesz pontosan? Autó? Motor? Esetleg valami extrémebb, általam eddig nem is ismert jármű?Az elektromos rollert nem érzem hozzád passzolónak…- ráncolom a homlokom és még elgondolkodva a szemöldökeim is összefutnak.
- Oké, ha tippelnem kellene a motort mondanám. De csak azért, mert ha jó megfigyelő vagyok, amikor éppen rád nyitottam, akkor egy bukósisakon akadt meg a tekintetem.- jobb híjján, hiszen ahogy félrepillantottam nagy hirtelen, az volt az első, amibe belekapaszkodott a pillantásom.Most viszont, ahogy lenézek, meglátom, hogy a korábbi szavait követően, valahogy úgy maradtunk: amint biztatón szorítja meg a kézfejem.Én nem mozdultam és ő sem. Valahogy ez a pillanat jólesően simogatta meg a lelkem.Más az, amikor az ember szerettei felől érkeznek az efféle szavak és megint más, amikor egy kívülálló ad a saját lelkének energiájából, és önzetlenül, tisztán majdhogynem ismeretlenül teszi. Hiszen, bár Clanadnak és nekem a múltban van néhány évünk, amikor kereszteztük egymás útját, de valójában soha nem voltunk közeli barátok.Talán lehettünk volna. De akkoriban engem más dolgok kötöttek le, amely elsősorban a közöttünk lévő korkülönbség okán alakult akkor így. Korkülönbség.Valóban. Tíz év! Ó egek, tényleg roppant öregnek érzem magam hirtelen.
- Én bízom benned! Bennetek! - szorítom most meg én is enyhén az enyémbe kulcsolódó kezét, majd finoman kezdem ujjaim kihúzni, és végül kiszabadítani. Nem akarom, hogy félreérthető legyen a helyzetünk.
- Nem is azért vagyok itt, hogy bárkit ellenőrizni akarjak, de úgy éreztem erre a kis kiruccanásra nekem is szükségem van. Környezetváltozás, vagy valami ilyesmi.A pszichológusomnak valószínű ez a szó jutna eszébe. Bár szerinte jó lenne néha a fiam nélkül is kimozdulni. Most, hogy már lehetőségem is lenne erre, elvégre Beni már hét éves, most valahogy én vagyok halálosan ügyetlen ebben a dologban. Már szinte nem is emlékszem hogyan kell az ilyet csinálni.- halk, kicsit talán keserédes nevetés hagyja el az ajkaimat és megcsóválom a fejem.
- Na látod, ebben….ebben tényleg öregnek érzem magam!- mutatok vigyorogva felé a mutatóujjammal.Aztán ha elindultunk ismét az eredeti úticélunk felé, akkor lassú sétával követem őt tovább.
- Egyébként, hogy ne csak én legyek a téma, mesélj csak! Hogy kerültél erre a pályára? És hogyhogy nyári táborokban dolgozol, mikor lehetne akár más….kevésbé felelősségteljes és fárasztó szórakozás is ilyenkor? Barátokkal kiruccanni….barátnő, aki többet igényelne belőled…- teszem hozzá óvatosan a végén. Nem akarom faggatni. Vagy legalábbis nem tudatosan.



   

HAPPY TIMES AND GOOD SUNSHINE

Még ha időbe is telik, mire leesik, hogy kivel is állok szemben, és kinek rendeztem valójában chippendale show-t, ez nem jelenti azt, hogy ne lennének nagyon szép emlékeim róla és a családjáról. Ami azt illeti, Kate volt akkoriban az egyetlen barátom. Általában, ha az ember folyton könyvekkel a hóna alatt rohangál, és már azelőtt elolvassa a kötelezőket, hogy a tanárnak eszébe jutna feladni őket, az nem segít abban, hogy népszerű legyen. Ha ezt megfejeljük egy nagy adag babahájjal is, akkor pedig kész katasztrófával nézünk szembe. Nekem pedig ez a katasztrófa volt az életem általános- és középiskolában egyaránt. De hát mit mondhatnék: imádtam olvasni és egy jó könyv nasiért kiált. Ezt a szokást azóta is megtartottam, csak most már azért szoktam mozogni, így nem kell akkora kockázatokkal szembenéznem, ha egy délután esetleg ott ragadok a kanapén.
De akkoriban még előszeretettel szekíroztak, amiért képtelen voltam felhúzni a hurkás testemet a kötélen. És csak halkan jegyzem meg: fociban azóta sem vagyok kimondottan jó. Ezek a labdás játékok nekem sosem voltak igazán valók. Eleve nem igazán kötött le, hogy labdát kergessek bármilyen formában. A lyukas kezeim pedig nem nagyon motiváltak rá, hogy a kelleténél többet próbálkozzak vele.
Kate igazságérzetét azonban igencsak piszkálta, hogy valakit azért pécéznek ki, mert okos. Ami azt illeti, az ő igazságérzetét igen sok minden piszkálta, ez csak az egyik volt közülük. De hála ennek, végre megleltem az első igazi barátomat, és így már nem voltam annyira magányos. Neki el mertem mondani azt, amit odahaza a szüleimnek nem. Nem mintha a szüleimre nem számíthattam volna. Csak épp tudtam, hogy ha bejönnek az iskolába a piszkálódások ügyében, akkor csak még inkább célpont leszek. Valamilyen szinten ez igaz volt arra is, hogy egy lány vigyáz rám, viszont tőle legalább féltek, így a dolog nem ment tovább a verbális bullyingnál.
Nagyon szerettem náluk lenni. Ez végre egy olyan környezet volt, ahol szívesen és szeretettel fogadtak az otthonomon kívül. Shelley-ék otthona mindig meleg volt, hívogató és süteményillatú. Tudtam, hogy vannak még valakik a világban, akikre mindig számíthatok, és ez így is volt. Bármi bánatom, gondom-bajom volt, az ajtó mindig nyitva állt előttem és ezért talán sosem lehetek elég hálás. Nélkülük talán sosem kezdtem volna el igazán hinni magamban. Noha anya mindig igyekezett a tudomásomra hozni, hogy egy értékes gyerek vagyok, amikor anya mondja, akkor az olyan ciki - legalábbis kamaszfejjel. Mástól hallani ezt egészen más, és ez hatalmas löketet adott ahhoz, hogy kamatoztatni kezdjem a tudásomat és a könyvmoly természetemet. Arra persze álmomban nem gondoltam volna, hogy legközelebb Shelley-vel megint az iskolában - vagy legalábbis az iskolai táborban - találkozom, és a fiát fogom tanítani. Szerintem, ha valaki ezt akkoriban mondta volna, együtt azzal, hogy kockás hasam is lesz, valószínűleg kinevettem volna.
És ennek fényében talán nem csoda, hogy egy kicsit én magam is zavarba jövök, elvégre éppen most villantottam a legjobb barátom nővérének akaratlanul. Magamban el is könyvelem, hogy amint legközelebb sikerül Kate-et telefonvégre kapnom, ez az, amit NEM fogok neki inkább elmesélni. Bár, meg kell hagyni, most már legalább egálban vagyunk, mert ifjú éveimben meg ő hozott engem zavarba, amikor megölelt, én meg csak arra tudtam gondolni a hormontúltengéseim közepette, hogy soha nem voltam még ilyen közel cicikhez. De ezt meg aztán végképp nem tervezem megosztani egyikőjükkel sem. Egyébként is kinőttem belőle, hogy zavarba jöjjek keblektől. Ékesen példázza ezt, hogy amikor végre leesik a tantusz, akkora maciölelést adok Shelley-nek, hogy azt bárki megirigyelné.
-Hát igazán illik bemutatkozni, mielőtt valaki pucérra vetkőzik előtted. - nevetem el magamat, érezhetően már egy kissé más tónusban, mert bár általánosságban is barátságos vagyok, azért mégiscsak más az, ha egy ilyen régi barátról van szó.
-Na igen, habár a képeim tárgyai változtak egy kicsit azóta. Igaz, akkoriban nem sokan akartak nekem modellt állni. - nevetem el magamat. De jól látja a dolgot, mert valójában pontosan ezt szeretem a fotózásban. Elkapni a pillanatot. Az életet. Félreértés ne essék, egy szép csendélet is gyönyörű tud lenni, csak az nem nekem való téma.
-Ugyan már. Neked ez is jól áll. - mosolyodom el aztán a megjegyzését hallva, miszerint megöregedett. Persze, nem fogok hazudni, az évek nyomot hagynak mindenkin, így rajta is, de nem feltétlenül mondanám ezt rossz dolognak. Fiatalon is nagyon szép volt, most azonban máshogy szép. De mielőtt még elmélyedhetnék ebben a gondolatban, már repülnek is felém a bókok és hát… vitatkozhatnék is akár, de valóban így történt.
-Egy idő után ideje volt búcsút inteni a bébihájnak. - simítom meg az államat, mert szent meggyőződésem, hogy ennek köszönhető a varázslat, nem pedig a pubertásnak. Ezzel a szüleim valószínűleg boldogan vitatkoznának, de nehéz olyasvalaki szavára adni, aki szerint Michelin gumiemberként is én volt a legjóképűbb. Na jó… talán egy kicsit a pubertás is benne van.
Látom én, hogy Shelley halálra izgulja magát. De hagyom, hogy kiengedje magából a dolgot, mert kicsit olyan ez, mint a szellentés. Jobb kint, mint bent. Ítélkezni meg nem igazán szokásom, főként, mert megcsípi ám a fülemet az apró kis megjegyzés, miszerint Nancy “eltolta” a fiát, így sikerül összeraknom a képet, hogy mozgássérült gyerekről van szó. Így meg igazán érthető, ha a szülő halálra aggódja magát. De ez most jó lehetőség lesz mindkettőjüknek egy kicsit a függetlenedésre.
-Majd a központnál fognak kiosztani füzeteket, így mindenki tud kedvére válogatni. De az első nap még igazából csak az ismerkedésé. Ez a gyerekeknek is jó… meg igazából nekünk is. Nehéz lenne úgy vigyázni ennyi gyerekre, hogy nem tudjuk, kik ők. - teszem hozzá, elvégre kétségtelenül nagy felelősség egy ilyen tábor. És rengeteg munka. De mi szeretjük ezt csinálni.
-Értem. Akkor az Expander kisasszonynak kamilla teára lesz szüksége. - nevetek rá. Az majd segít lazítani, noha akaratlanul is felmerül bennem, hogy vajon hol lehet ebben a képletben a párja. Elvégre az apukáknak ugyanúgy kötelességük kivenni a részüket a nevelésből, mint az anyukáknak. A férfiak így is a munka legkönnyebb és leglévezetesebb részét kapják meg a terhességnek: a gyerekcsinálást. Eközben az anyukák cipelik a gyereket a testükben, reggeli rosszullétektől szenvednek, alkalmasint bevizesednek, és akkor még magát a szülést meg se említettem.
-Ez csak azt jelenti, hogy a zsűrinek pocsék ízlése van. - húzom el a számat, miközben immáron valóban a központ felé haladunk. Azóta sem szeretek ilyen versenyekre nevezni, mert a művészet túl szubjektív ahhoz, hogy ilyen módon megversenyeztessük, és csak keserű szájízhez vezet.
Meglepetten torpanok meg, ahogy Shelley megállít, de követem a tekintetemmel, amerre mutat, majd elmosolyodom.
-Van egy sanda gyanúm, hogy igen jól ki fogunk jönni. - Persze, én a gyerekek zömével jól kijövök, de sokat segít, ha van bennünk valami közös, és a kíváncsi tekintetéből arra következtetek, hogy lesznek bizony közös pontjaink.
-Gondolj arra, hogy mindeközben mi mennyit fizetünk azért, hogy sétálás helyett gurulhassunk. - kacsintok rá. Tudom én, hogy ez erős sarkítás. Ugyanakkor nem gondolom, hogy valaki a kerekesszéktől kevesebb lenne, és hogy ne élhetne fantasztikus életet. Ez inkább nekünk fura, akik tudnak járni.
-Tudom. És hidd el, jó kezekben lesz nálunk. - szorítom meg kissé a kezét. Noha nem vagyunk tele fogyatékkal élő gyerekekkel, azért van benne tapasztalatunk és az iskola is teljes mértékben akadálymentesített, így nálunk Benjamin valóban olyan lehet, mint bármelyik másik gyerek.

szavak száma: 1154 zene: Pony

   

Clanad & Shelley
   

   Anya cinkos pillantásokkal csalogatott oda magához azon a reggelen.A házat körbejárta az alma és a fahéj illata amidőn az édes tésztába burkolva a sütőbe tolta a piteformát.Beállította az időt, majd kezét a konyharuhába törölte és megint felém fordult.
- Vendégünk lesz ebédre. Nagyon ideges vagyok. Kate még soha nem hozott haza fiút.- anya izgatott volt, talán izgatottabb a megszokottnál, de láttam rajta, hogy mérhetetlenül boldog.Szerettem volna átölelni az én drága édesanyámat, megcsókolni a homlokát és elmondani, hogy igazából felesleges ez az izgalom….hiszen csak Clanad jön át. A fiú, akit valami különös indíttatásból  húgom a szárnyai alá vett. Talán mert mindenki bántotta a srácot, talán mert nem voltak úgy igazi barátai és többet ölelgette a könyveit, ahelyett, hogy egy korabeli lánykát ölelgetett volna.Én tudtam, hogy semmi más nincs emögött a barátság mögött, már csak azért sem, mert a húgom nem csupán a külsőségekben, vagy temperamentumát illetően volt más mint a többi lány….ám anyánk nem sejtette mi van mögötte.Én tudtam. És pontosan ezért voltam azzal tisztában, hogy ez egy igazi, tiszta és hamisítatlan barátság.
Mélyet sóhajtottam és mosolyogva ráztam meg a fejem, miközben anya kérdő és egyben csodálkozó pillantásokkal méregetett.
- Ne gondold túl, mama. Csak Clanad jön át. Coldsmile-ék fia. Itt laknak pár utcával lejjebb. Ő is Mrs Thomsonhoz jár sonkáért és ugyanúgy Gladys-ékkel hozatja a tejet mint mi.
- A pufók Clanad?- anya meglepődött. A fiú valóban nem az a tipus volt, akit a mama az én szőke, babaarcú húgom mellett elképzelt volna.
- Ne hívd így, nagyon aranyos és kedves….csak egy kicsit….nos igen, van rajta némi felesleg. De még nyúlik majd, és meglátod mama, hogy pár év múlva rá sem ismerünk majd.
Ha az édesanyám most látna, sok-sok évvel Clanad Coldsmile első, nálunk tett hivatalos látogatása és ebédje után, minden bizonnyal igazat adna a szavaimnak.Bár ezt akkor nem így gondolta. Meg talán én sem.A mama isteni ebédet készített és amikor látta, hogy Clanad milyen jóízűen eszi a pitét, szinte belepirult a dicséretbe, amivel megszórta őt a harmadik szeletet követően. Az édesanyám valóban remekül tudta elkészíteni ezt a finomságot, és nekem is beletellett jó pár évbe, és sok-sok megfigyelésbe, mire csak hozzávetőlegesen ugyanúgy meg tudtam sütni.
Az első másodpercekben, talán a zavarom okán hirtelen fel sem ismerem. Pedig volt már alkalmam közelebb is lenni hozzá. Amikor ott állt az ajtónk előtt és borongós, esőillatú őszi reggelen és a húgomat kereste. Maga előtt tartott legalább három könyvet és azokba kapaszkodott, az ujjai szinte kifehéredtek.A szemei alatt halovány vörös foltok jelezték, hogy korábban még sírt is. Kate éppen nem volt otthon, anyával mentek vásárolni, apa pedig a könyvtárban mélyedt bele néhány klasszikus vers újraértelmezésébe. Akkor azt mondta, hogy megvárja a húgomat, én meg azt, hogy velem is nyugodtan beszélhet ha szeretne. Zavarban volt és ami azt illeti én is. Nem szoktam hozzá kamaszfiúk lelki fájdalmának kezeléséhez, igazából azt sem tudtam hogyan csináljam, vagy mit mondjak vigasztalásként.Végül átöleltem. Valami olyasmit mondtam, hogy bármi is történt, az nem lehet akkora baj, amit az emberi elme és szív együttesen ne lenne képes feldolgozni. Sovány vigasz és talán egy leheletnyit közhely is, de akkor és ott fogalmam sem volt arról vajon sikerül némiképp lelket öntenem belé, vagy éppen ellenkezőleg: végképp beledöngölöm az éppen csak éledező önbecsülését a földbe. Azt is mondtam neki, hogy benne is számtalan érték van, amelyek most még talán láthatatlanok, de idővel neki kell megtalálni a módját, hogy láthatóvá tegye. Hogy mindenki változik idővel, hogy jobb emberek lehetünk annál, mint amilyennek mások látnak bennünket.Aztán behívtam és főztem neki egy teát, még anya maradék szilvás lepényéből is kapott, és kértem beszéljen a könyvekről, amiket olvas.Különös fiú volt, azokkal a mélyen ülő, kíváncsi szemeivel, a pufókás arcával, a göndörödő tincseivel, akár egy félkész vázlatról lereppent murilló angyalka.
Most, ahogy így mellette sétálva újra jobban megnézem magamnak, még mindig felfedezem benne azt a suta, tétova kamaszfiút, aki azon a délelőttön olyan lelkesen beszélt az olvasmányairól, akinek a hangja néha megbicsaklott még, akiben mégis ott lobogott a lelkesedés, és az öröm aziránt, hogy valakinek végre mesélhet.És most felnőtt férfiként még mindig ott van, a pillantása mélyén felsejlő lélekfoszlányba. Mert megváltozunk, a testünk formálódik, talán tökéletesedik, vagy éppen ellenkezőleg, az idő koptat minket, ahogyan negyvenen túl lassan engem is, de akik voltunk, akivé formálódtunk életünk virradatán, amikor még ifjú szívvel hittük, hogy a végtelent elérjük, a lehetetlen megvalósítjuk…az nem változik. Az ott marad száműzhetetlenül.
Várom, hogy talán felismer, és a szavaimmal is némi támpontot adok, meg segítséget. Nem tudom végül, hogy a számtalan felsorolt emlékből melyik volt, amelyikből rájött ki vagyok, de először elmosolyodom amikor kiejti a nevem.Aztán hirtelen, a semmiből egy óriási öleléssel ragad meg, hogy magához szorítson. Kacagva sikkantok egy aprót, és kezeim mozdítva átölelem a vállát, hogy viszonozzam a gesztust.Egy tizedmásodpercre azért magával ragad az érzés, hogy mennyire más ennek a fiúnak az ölelése ennyi idő múlva…mennyivel határozottabb, magabiztosabb mint a régi puha, kamasz és tétova ölelés.És mennyivel férfiasabb. Érzéketlen lennék, ha nőként nem tűnne fel, hogy ami az előbb látványban a tekintetem elé kúszott, óhatatlanul összekapcsolódik az érzéssel, amely az érintése nyomán a részévé vált.Mikor végül elenged, akkor én is megnézem őt magamnak.
- Persze rögtön kezdhettem volna a nevemmel, de hát….ez így mókásabb volt, azt hiszem.- vonom meg a vállam és cinkosan biggyed le az ajkam féloldalasan egy el nem olvadó, állandósuló mosollyal.
- Hát ezek szerint akkor ezért nem érkeztek meg azok a lapok.Azonban jó hallani, hogy nem adtad fel a fotózást. Érzéked volt hozzá, hogy meglásd mindenben azt a pillanatot amit érdemes megragadni.
Újfent kacagok, amikor azt mondja megnőttem, ám értem én, hogy ez valamiféle kedves bók akar lenni tőle éppen ezért egy apró kis pukkedlivel még meg is köszönöm, fejem megbiccentve előre, szemeim pár másodpercre lehunyva, hogy aztán megint nevessek. Nem rajta. Olyat sosem tettem volna és most sem tenném.
- …és megöregedtem.- teszem hozzá, elvégre az idő mindannyiunkkal szalad, csak néha úgy érzem, hogy velem az utóbbi időben sokkal jobban. Mióta Stephan kilépett az életünkből, mintha fénysebességbe kapcsolt volna körülöttem minden. A napok, a hónapok, az évek úgy menekülnek, mintha legalábbis üldözném őket.
- De te!Te őrülten sokat változtál.Vonzó fiatalember lett belőled!- jegyzem meg és ez nem csupán egy viszonzott bók akarna lenni részemről, hanem tény.Még azt hiszem izzadt pólóban és kezeslábasban is vonzó lenne.Egek! Hova gondolok?
- Programok? Oh, jelenleg még azt sem tudom milyen programokról van szó. Egyelőre addig jutottunk, hogy kipakoltunk, és épp csak végeztünk, szusszantunk kettőt, megjelent az a lányka….ööhhmmm…Nancy és eltolta a fiamat.Azt mondta ebéd után visszajönnek, addig ne aggódjak. Könnyű azt mondani. Olyan vagyok tudod….mint minden anyuka, nehezen vagyok képes kiengedni a látómezőmből a fiamat.Elvégre hét évig a mindennapjaim része volt.És bár mondták, hogy nem kell aggódni, itt is megvan minden feltétel Benjamin számára, hogy komfortosabbá tegyék neki az időt….én ragaszkodtam ahhoz, hogy eljövök. Lehet idővel feleslegesnek fogom érezni magam.Szóval azért örülnék ha kapnék valami elérhetőséget az itteni programokhoz, mert azt elfelejtették nekem átküldeni.- billen oldalra a fejem, remélve, hogy Clanad talán tud majd ebben nekem segíteni.
- De benne vagyok. Legalább eljutok arra a pontra, hogy elkezdek talán én is egy kicsit ellazulni. Kate szerint mindig olyan vagyok mint egy állandóan kifesztített expander.Van némi igazság benne, de tegyük hozzá, hogy egy elfoglalt expander vagyok.- kuncogok egy aprót, majd beharapva az ajkamat fordulok felé és a kuncogásból hahota lesz, amikor a művészetről tesz egy apró, de nem jelentéktelen megjegyzést. Kicsit deja vu utóérzésem van.
- Az nem fehér vászon volt, hanem egy kiselejtezett lepedő és a piros paca sem festék, hanem a művész úr….khm…tüsszentése egy disznóvérrel telt bödön felett. Ó egek, a mai napig rémálmaim vannak attól az ultramodern performansztól, de a verseny az verseny és mi akkor veszítettünk, ha emlékszel.- magyarázom kissé tudálékosan és még a mutatóujjammal is az ég felé bökök nyomatékot adva a szavaimnak. Egy rémes activity játék csapatveszteseiként kaptuk azt a feladatot a húgomtól és a barátnőjétől, hogy megtekintsünk a Guggenheim-ben egy Ultramodern Művészek Éjszakája nevű borzasztó rendezvényt.
Ahogy haladunk a központ felé egy félig nyitott, kicsit pavilonra emlékeztető építmény mellett haladunk el. Éppen egy kék pólós fiú beszél valamiről és legalább húsz lurkó figyeli kerek, kíváncsi szemekkel a mondanivalóját.
Megragadom Clanad csuklóját, ezáltal megállásra késztetem és a pavilon felé mutatok.
- Nézd csak! Ő ott a kisfiam, Benjamin Lane.- kezemmel előre nyúlva, ujjam kinyújtva mutatok arra és a terem elülső, kissé oldalsó részén, kerekesszékében üldögélő hirtelenszőke, érdeklődő tekintetű, az előadásban elmerülő kisfiúra mutatok.A fiamra.
- Benjamint egy évesen diagnosztizálták alsóvégtagi plégiával. Soha nem tanult meg járni és a tudomány mai állása szerint nem is fog.- miközben beszélek a távoli pavilonban üldögélő fiamat nézem. Boldog és önfeledt, amilyennek mindig is akartam, hogy legyen, végül lassan Clanad felé fordulok.
- Ő az életem értelme, tudod.- suttogom neki halkan. Nincs a hangomban lemondás, vagy éppen keserűség….azt már elengedtem. Bizakodó vagyok, mindig is az voltam. Csak így lehet élni. Túlélni.

   

HAPPY TIMES AND GOOD SUNSHINE

Élvezem az ilyen reggeleket, amikor egy kicsit még egyedül száguldhatok. Még a new york-i dugó sem igazán tudja elvenni a kedvemet, noha nem rajongok érte, mert mindig talányos kérdés, hogy vajon kilapulok-e valaki szélvédőjén vagy sem. Azonban attól kezdve, hogy ezt a hátam mögött hagyhatom, a korai kelés, és a városon való átevickélés nagyon is kifizetődő. Persze, az is lehet, hogy csak én vagyok túl szentimentális, hogy így élvezem a traktoroknak való integetést, majd a szántóföldek után az erdő kellemes illatát. Azt bánom csak egy kicsit, hogy a vasparipám nyergében nem igazán hallom a madarak fütyörészését, de ez sem igazán szegheti a kedvemet, elvégre bőven lesz alkalmam hallgatni a csicsergésüket az elkövetkezendő napokban a reggeli kávém mellett. Ez az, amit otthon is mindig igyekszem kiélvezni, már amikor van időm arra, hogy kiüljek a teraszra a kávémmal reggel, mert hát emberből vagyok én is, megesik, hogy mély barátságot kötök a szundi gombbal, majd az egész reggel rohanásba torkollik. De muszáj időnként beiktatnom ezeket a lassú reggeleket az életembe, mert bár imádok a kicsikkel dolgozni, folyamatos nyüzsgés vesz körül, ami megtanítja arra az embert, hogy élvezze, amikor csak azt hallgatja, hogy nő a fű. Nem véletlenül hoztam magammal még ide is olvasni valót, még ha némelyik kollégám szemöldöke meg is emelkedett ennek láttán. Az esték és a kora reggelek még úgysem a munkáról szólnak, én pedig kimondottan szeretek elücsörögni a vadnyugati kalandokkal a fák mellett. Egyébként is mindig inkább korai pacsirta voltam, mintsem éjjeli bagoly, noha ez ifjú koromban még egészen más oknál fogva alakult így. Ha az embert nem hívják meg a bulikba, akkor nem nagyon marad oka arra, hogy hajnalig ébren maradjon. Ellenben mindig is szerettem a szüleim előtt felkelni, mert így megnézhettem a rajzfilmeket a tévében egy tál müzlivel, amik valahogy kamaszkoromra sem vesztettek a varázsukból. Nem volt még tányércsörömpölés és szitkozódás, mert apa nadrágját valaki túl szűkre varrta megint az éjszaka leple alatt. Csak ültem, és néztem a rajzfilmeket, vagy egy könyvvel kuporogtam a kanapén. Vagy éppen a nyakamba vettem a szomszédságot anyák napján, hogy virágot lopjak anyána, ami ott illatozott az asztal közepén, mire felébredt. Elvégre virágot és csókot lopni nem bűn. Ráadásul ki tudna haragudni egy 13 éves fiúra, aki virágot szed, hogy az anyja arcára mosolyt csaljon?
Kicsit sajnálom is, hogy nincs virágos kertem, mert magamat ismerve én még önként is adnám őket az ilyen gyerekeknek. De nem vagyok valami nagy kertész. Egyszer kaptam ajándékba egy fikuszt, de nem sokáig sikerült életben tartanom. Pedig én locsoltam! De legalább egy életre megtanultam, hogy nem nekem való a kertészkedés. Ha élvezni akarom a természetet, akkor inkább kimegyek a már meglévő természetbe.
Persze arra még nem számítok, hogy a kéthetes természet ezúttal mennyi meglepetést fog tartogatni számomra. Nekem egész úton az jár a fejemben, hogy hogy fogok reggel kávé mellett olvasgatni, meg mit fogunk játszani a gyerekekkel. A víziháború a kedvencem - papíron már kinőttem belőle de… lehet ebből valaha is kinőni? Vagy kell? Szerintem nem kell. Szent meggyőződésem, hogy pontosan azért értek szót a diákokkal, mert bennem még igenis él a gyerek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne volnék szigorú, amikor szükséges, de úgy érzem, hogy akiben már nincs meg az a bizonyos gyerek, az nehezebben ért velük szót, mert nem érti az észjárásukat, pedig nem olyan bonyolult az. Én éppen azt szeretem a gyerekek gondolkodásában igazán, hogy ők még nem bonyolítják annyira túl a dolgokat, mint mi felnőttek. Még nem telepszik rájuk az a rengeteg sallang, ami az évek során felgyülemlik, ahogy felnövünk. Ugyanennek köszönhető, hogy ők még olyan könnyen tanulnak. Ők még bátrabban kísérleteznek, nincs bennük az a sok gát, a rengeteg félelem, ami bennünk már megvan. Így eshet meg, hogy egy hatéves még néhány óra alatt megtanul cigánykerekezni, míg ugyanez egy felnőttnek hetekbe, vagy akár hónapokba telhet. Ők nem félnek elesni. Kicsit irigylem is őket ezért. Persze, már rég magam mögött tudtam azt az erős gátlásosságot, ami valaha jellemző volt rám, azért kételyeim mindig akadnak. Kivéve ilyenkor, amikor motorozom. Ilyenkor nem félek elesni - annak ellenére, hogy ez mindig benne van a pakliban, ahogy egy csúnya sérülés is. Mégis, ahogy a szél süvít a fülembe, ahogy gyűröm a kilométereket, mindez apróságnak tűnik, mintha nem is volna igaz.
Talán ezért is feledkezem bele annyira, hogy nem veszem észre, hogy egy kicsit megcsúsztam az idővel. Persze, ez nem az önfeledt robogásnak köszönhető elsősorban, hanem a new york-i dugónak, de valószínűleg segített volna az is, ha egy kicsit kevesebbet ábrándozom út közben, így aztán amikor megkérkezem, egy kicsit kapkodnom kell. Nem izgulok miatta még így sem, elvégre ráérek este is pakolászni, ezt leszámítva meg igazán nincs szükségem sok időre, hogy táborkész legyek. Így aztán gyanútlanul öltözködöm, nem is sejtve egy darabig, hogy közönségem akad - bár jobban belegondolva, mintha hallottam volna némi kopogást, de annyira el voltam mélyedve a gondolataimban, hogy nem igazán regisztrálta a dolgot az elmém. Minden esetre legalább jó nagy a meglepetés, amikor a szőke hölgyeményt megpillantom az ajtóban. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy sikerült zavarba ejtenem, s noha egy apró mosoly ott bujkál a szám szegletében, nem teszem szóvá a dolgot. Nem akarom még ennél is jobban zavarba hozni, meg aztán gyanítom, hogy a férje sem értékelné kimondottan, ha valami vad flörtbe kezdenék vele.
-Igazán semmi baj. Egy kicsit elszámoltam az időt. De kezeslábasban és összeizzadt pólóban nem lennék valami szimpatikus senkinek. - nevetek fel, miközben megválok a szennyestől, csak nem fogom a hónom alatt cipelni egész idő alatt.
-Igen, alsósokat is tanítok. Persze, nekik még írást, meg olvasást. - magyarázom, ahogy elkezdem a megfelelő irányba terelgetni. Talán ezért is nem tűnik fel a hirtelen csend, amibe burkolózik egyik pillanatról a másikra, így talán az én döbbenetem még nagyobb, amikor belekezd a szóáradatba. Ismerjük egymást? persze, nem mondom, néha kapok szóáradatokat szülőktől, csak általában nem a gyerekkoromról, meg az akkori nagy terveimről. Na ácsi! A PITE?
-Shelley? - kérdezek vissza még mindig leesett állal, amikor végre elapadnak a szavak, és bár nem éppen ildomos, a hirtelen örömtől vezérelve egy akkora mackóölelést adok neki, mintha legalábbis én lennék Disneyland valamelyik ügyeletes kabalája.
-Mentségemre legyen, nem jártam be a világot. De a fényképezőgépem még mindig megvan. Igaz, az a példány már csak a polcomon ül, manapság egy kicsit erősebb géppel kattintgatok.
Csak ekkor veszem végre a fáradságot, hogy tetőtől talpig felmérjem őt. Persze nem olyan furcsa, perverz módon, mint a szőrös pacákok a bárban, de mentségemre legyen, igen rég volt már, amikor utoljára láttam őt.
-Hogy megnőttél… - Ez meg milyen duma? -Úgy értem, gyönyörű nő lett belőled. - vigyorodok el kissé félszegen. Nem mintha ne tudnék megdicsérni embereket, különösen hölgyeket. Csak általában azokat nem ismerem gyerekkorunkból. Persze, nem fogok hazudni, ő akkoriban is nagyon szép lány volt, csak épp azóta már érett, felnőtt nővé vált, és már ilyen nagy fia van, hogy iskolába megy.
-Mit szólsz hozzá, ha a programok után készítek egy finom teát és beavatsz, mi minden történt veled? Merthogy nekem a fejemet veszik, ha most elkésem. - nevetek, miközben újfent felé nyújtom a karomat, s ha nem ellenkezik, akkor folytatjuk utunkat a központ felé, ahol mindenkivel találkozunk majd.
-Egyébként meg senki nem magyarázza meg nekem, hogy egy piros paca a fehér vásznon művészet. - teszem hozzá, immáron útközben, a hangomban egyértelmű nemtetszéssel.

szavak száma: 1183 zene: Pony

   

Clanad & Shelley
   

   Halovány fények futottak át az erdő fáinak levelei között, és az ablaküvegen végigszánkázva ragyogással töltötték be az utasteret.A lejátszóból halkan duruzsolt a nyolcvanas évekre jellemző, színes, vidám zene.Ütemére ujjaim önkéntelenül doboltak a kormányon és időnként hátranéztem a visszapillantó tükörből, hogy lássam mit csinál Benjamin.Egy ideig mosolyogva nézett kifelé az ablakon, az elsuhanó táj részleteibe veszett el lélektükreinek ártatlan csillogása, aztán amikor újra hátranéztem, már lehunyta őket. Lassan szépen elrázta az út és az egyformán monoton sebesség, meg a kanyartalan egyfelé futó utak.
Azon morfondíroztam, amit egykor a nagyi mondott az időről, annak végtelenségéről, meg arról, hogy vannak helyzetek, amelyekben nem az számít mennyit veszünk el abból az időből amit másra kellene szánni, hanem az a fontos, hogy mi mással töltjük azt.Úgy érzem, hogy a munka és a magánélet közötti egyensúlyozásban egyre gyakrabban megbillenek és éppen arra jut kevesebb idő, akire a legtöbbet kellene szánni. Anya szerint több időt kellene kettesben tölteni Benivel, ami nem elsősorban a mindennapi rutinról szól, sokkal inkább abból kiszabadulva, valamiféle élménnyel és közös emlékekkel kellene megtöltenünk közös életünk apró, csodaváró tarisznyáját.Van abban igazság amit mond, mégis számomra éppen olyan fontos, hogy a mindennapokban is képes legyek megadni a fiamnak azt, amit igenis megérdemel. Túlhajtom magam, hangoztatta nem egyszer az édesanyám és Nanny szinte egymás távoli visszhangjaiként, mégis képtelen voltam lassítani. Pedig kell. Pedig szükséges.Hiszen honnan meríthetnék energiát, ha nem éppen az ilyen gondtalan és szinte már lehetetlenül nyugodt pillanatokból, amelyben most is részünk van? Csodás napok várnak ránk, ebben biztos voltam, ahogyan abban is, hogy Beni is nagyon fogja élvezni.Megígértem anyának, hogy megpróbálom kizárni a rohanó hétköznapokat, hogy még fejben sem téblábolok állandóan odahaza, nem foglalkoztatnak a cukrászda kimutatásai, a befizetendő számlák sorrendisége vagy éppen az, hogy a megrendeléseket sorra vegyem, vagy éppen a határidőket. Megígértem, hogy ezt az időt kizárólag arra fogom fordítani, hogy Benjamin jól érezze magát, és az erdő meghitt csendjében végre én is képes legyek a szétporladt, széthullott, darabjait az életemnek, a lelkemnek, a megviselt szívemnek valamiféle módon összeilleszteni újra.Be kell ismernem, hogy hiányoznak azok a fajta beszélgetések amelyekben Han mellett részem volt. Azokban a régi időkben, amikor még úgy hittem…amikor megvolt még az illúziója annak, hogy boldogok vagyunk. Úgy igazán nyugalomra leltünk egymás mellett.Oly tűnékeny lett ez az érzés, mint az apró pihe, mely éppen megpihen a karomon egy pihenőhelyen megállva. A tábor felé tartva, magunk mögött hagyva a megszokott életünk megszokott monotonitását, hogy miért nem mertem hamarabb teret adni az efféle időtöltésnek. Miért és miképp hagytam, hogy az állandó rohanás, az életünk örökös és tökéletesség felé törekvő megszervezése közepette valahogy hagytam elsétálni magunk mellett annak a lehetőségét, hogy kötetlenül, majdhogynem mindenről megfeledkezve, kicsit önző módon belezuhanjunk ezekbe az élményekkel teli napokba. Olyanokba amelyek előtt vélhetően most is állunk. Mosolyogva segítettem vissza a sokadik mosdó után is Benit a kocsiba, és ahogyan faltuk a mérföldeket, ahogy a kitisztuló erdős táj, a természet végtelen ölelése körülvett minket úgy éreztem, hogy lassan legurulnak rólam a mindennapok eleddig olyan kitartóan cipelt terhei. Közel egy órás út után, már fütyörésztem a rádióból szóló zenét, és ujjaimmal nevetve doboltam a ritmust, miközben Benjamin a hátsó ülésen a jegyzettömbje bőrkötésén kopogtatta velem szinkronban a dallamot. Olyanok voltunk, mint két csibész kölyök, akik életük talán legnagyobb heccére készülnek, és előre élvezik a hatást, amelyet majd a felnőttekből kiváltanak. Beni a fiam volt, egyszersmind az az ember is, aki képes volt velem visszaforgatni az idő kerekét. Aki mellett megélhettem azt az énemet amit kevesen ismertek, még kevesebben tudták előhozni belőlem.Ő volt az én életelixírem, a csodatévő mannám, a lelkem legcsodásabb drágaköve, aki nélkül én magam fénytelen és komor vagyok. Hozzám tartozott, és azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy ha az életemben csak egyetlen jó dolgot elérhetek, csak egyetlen tökéletes dolgot, akkor az a fiam. A halhatatlanságom édes és visszavonhatatlan bizonyítéka.
A hosszú út után jól esett kicsit kimozgatni a lábaimat, jól esett kicsit nevetgélve felfedezni Benivel a szállást, jól esett ide-oda cikázni a kerekesszékkel, jól esett nagyokat nevetni, és eldőlni az ágyon mint két, kiborult krumpliszsák.Van tizennégy gyönyörű napunk, amely úgy hiszem számtalan boldog pillanatot tartogat a számunkra, noha azért nem szabad elfelejtenem, hogy itt elsősorban nem én vagyok a lényeges, sokkal inkább ő. Miatta jöttünk.Hogy többet lásson a világból, amit eddig idő híjján nem volt alkalmam megadni neki.
Az első óra önfeledtségét még alig tudtuk kiélvezni, máris jött egy fiatal lány, aki elvitte magával Benjamin, hogy mihamarabb megismerje a többieket.Mikor elmentek, egy ideig csak néztem utánuk, és még akkor is, amikor már eltüntek a fák között, és lépteiknek zaját elnyelte a kis döngölt föld ösvény, amelynek kavicsain időnként visszhangot vert Beni kerekesszékének nyekkenő hangja.Egyedül maradtam. Igazából akkor tudatosult bennem, hogy amióta a fiam megszületett sosem voltam egyedül. Jobban mondva nélküle, és most tudatosult bennem az is, hogy fogalmam sincs mit kellene ezzel az idővel kezdenem. Persze máskor is vigyáztak rá, vagy ott volt Nanny, de az más volt. Ott a megszokott ütemben zajlott a napunk, most azonban olyan bizonytalan minden. Kicsit szorongató érzés volt. Olyan tehetetlen voltam, mintha hiányozna mellőlem valami, mintha valahogy semmi sem lenne olyan egész. Kicsit el is vesztem úgy hiszem. Fogalmam sincs ez mennyire normális érzés, csak azt tudom, hogy nem tudok mit kezdeni magammal.
Lépteim olyan bizonytalanok voltak, sután haladtam előre, és igazából azt sem tudtam hova tartok, vagy egyáltalán tartok valahova? Megpróbáltam hát szemlélődni, és felfedezni a helyet, ahol eltöltjük majd az elkövetkezendő két hetet.Talán tudat alatt társaságot is kerestem….nem feltétlenül fecsegni akartam, csupán ott lenni valaki mellett, aki kicsit elnyomja bennem azt a roppant zavaró és feszült érzést.Amikor az ember oly régóta híjján van barátoknak, vagy valakinek aki az évei dacára, vagy éppen azért kicsit megsimogatja lelkének oly féltett zugát, hová nőiességének utolsó kis morzsáit rejtette. Tán már nem is tudom hogyan kell egy férfira kacéran tekinteni, hogyan veszik el a tekintet egy csodás szempárban, hogyan esnek ki ajkaim közül a bizonytalan szavak.Hogyan kell egy barátot átölelni, hogyan lehet a legféltettebb titkaimat megosztani valakivel.Nem tudom hogyan kell valaki mellett nőként létezni. Gondolataim kuszaságából azonban kiszakít a véletlen, és persze ténfergésem megakasztja egy hely, hová tévedésből érkezem. És mert talán nem is arra figyelek igazán merre is járok, sikerül valakit meglepnem egy mindkettőnk számára - vagy talán számomra is kicsit jobban- kellemetlen helyzetben. A meztelen férfi felsőtest látványa, még ha annak célja nem is a figyelem felkeltés, sokkal inkább egy lopva szerzett pillanat, kicsit kibillent a melankóliámból és lányos zavart okoz.Egy apró, eddig rejtett ősi ösztön, mely talán minden nőben ott szunnyad legbelül és amely meglehet az évek előrehaladtával sem tűnik el, csupán nem veszünk róla tudomást, arra késztet, hogy tekintetem még egy ideig rajta tartsam. Ugyanakkor a konvenciók, a bennem nagyon is jelen lévő zavarodott szégyenérzet azonban mihamarabb elkapná onnan a pillantásom. Ki tudja miért erősebb ez utóbbi jelen pillanatban, de végül győzedelmeskedik, és ostoba hebegés közepette próbálok nem oda nézni. Ám csupán a tekintetem szakadt el, gondolataim mélyéről képtelen vagyok elűzni a látványt. Ó egek, Shelley ne csináld!
Végül sikerül rálelni a hangomra és valamiféle magyarázatot fűzni ahhoz mit keresek itt, amely valószínűleg a személyzeti szállás.
- Ihhhgeen…- nevetem el magam balgán, kicsit gyerekesen, fejem lehajtva, mégis onnan lentről laposan pislogva fel rá.Ujjainak útját, mely eleven fésűként szánt végig a sötét tincseken egy kívülről jelentéktelennek tűnő, belülről mégis erőteljes, orkán szerű sóhajjal nyugtázom.
- Nancy….értem…- felelem még mindig kicsit a korábbi zavarommal küszködve, és megköszörülöm a torkom. Mikor száradt ki ennyire a szám? Észre sem vettem.Végül még eligazítja a pólót, amelyet éppen akkor vett fel, amikor beléptem, és így már talán kissé az én pulzusom is helyrebillen.
- Köszönöm az nagyon kedves lenne.És semmi gond…illetve a gond velem volt, hogy figyelmetlenül belegyalogoltam a..a…nem is tudom, mibe is?- nevetem el újra magam, sokkal inkább már valamiféle önirónikus nevetésként, és be kell vallani, hogy negyven éves létemre azért igazán eljuthattam volna arra a pontra, hogy nem hoz zavarba egy félmeztelen férfi látványa. Ezek szerint mégis.
- Angolt? Netán elsősöket is tanítani fog? Tudja a fiam….- elakadok.
Közel két perc. Ennyi kellett legalább a nevének elhangzása, és az én zavarodott, beszélgetéskezdeményezésem között. Kettő perc, amely hirtelen belezuhan sok évnyi, lassan sodródó emlék közé. Kettő perc amely megragadja a vén időt és penderítve rajta egyet a múlt egyetlen másodpercének tetsző évéből kiragad néhányat. Fiatal korom mámoros levendula illatú estéit, az anyától elcsent cseresznye ízű szájfényt, a szívószálon át kortyolt narancslé ízét, a vanília fagyi olvadó zamatát hozza elő és a húgom mélyen zendülő, mégis bájos nevetését, melybe beleékelődik egy fiú a mutáláson éppen túllévő, férfiasodó hangja. Egy fiú, aki sok időt töltött nálunk, és akire én másképp emlékeztem. Clanad. A nevet sehogyan sem tudtam azzal az arccal összeegyeztetni, akkor régről….mégis amikor most hirtelen oldalra fordulok és a szemeibe nézek, meglátom. Az örvénylő íriszek mélyén, azt a bársonyos kedvességet, ami mindig is ott volt a kissé pufók, pirospozsgás pofi mögött.A jelen és a múlt egyszerre kavarog bennem, és meglepetten, elkerekedő szemekkel nézek a férfira itt mellettem, ki éppen csak becsukta az ajtót maga mögött és indult el velem.
Megtorpanok, és bizonytalanul nézek rá. Kezemmel megragadom a felkarját, hogy visszatartsam.
- Clanad? Clanad Coldsmile? A fiú három utcával lejjebb, akinek a hóna alatt mindig valami könyv lapult és a nyakában egy óriási fényképezőgép himbálózott? Akinek az édesanyám mindig almás-túrós pitét készített amikor átjött szombat délutánonként, aki rémesen sakkozott, de activityben verhetetlen volt? Aki imádta Verne Gyulát, és ki nem állhatta a modern művészeteket? A fiú, aki azt mondta ha egyszer felnő bejárja majd az egész világot, és mindenhonnan küld majd képeslapot?- egymás után tettem fel a kérdéseket, és egyre jobban szélesedett a mosolyom.Olyan dolgok voltak ezek, amelyek apróságok, és amelyek mégis oly sok szép, vagy talán keserédes, de felejthetetlen emlékeket hordoztak. Neki és a húgomnak. És egy kicsit nekem is.
- Vagy nem jártad be a világot, vagy rossz helyre mentek azok a lapok. Igaz, már jó ideje, hogy nem élek otthon.- magyarázom még mindig huncut mosollyal, és ujjaim lassan lefejtem a felkarjáról, amikor izmainak megfeszüléséből érzem, hogy nem akar tovább menni és minden bizonnyal kíváncsi ő maga is. Talán már össze is rakta ki lehetek, anélkül, hogy ki kellene mondanom a nevem.Kate-re bizonyosan emlékszik. De vajon emlékszik rám is, az idősebb Starwin lányra?

   

HAPPY TIMES AND GOOD SUNSHINE

Mondhatnánk, hogy ellentmondásos vagyok. Egész évben várom a nyári szünetet, hogy végre több szabadidőm legyen és kirándulhassak, erre meg elmegyek táborozni. De az igazság az, hogy szeretem ezeket a nyári táborokat. Persze, fárasztó, elvégre ugyanúgy felelősséggel tartozunk a gyerekekért, mint máskor is, de még így is egészen más, elvégre itt nem betűzni kell, meg matekozni. Ilyenkor én is egy kicsit újra gyerek lehetek egy kicsit, még ha nem is teljes mértékben és csupán két hétre. De Zed váltig állítja, hogy csak munkamániás vagyok, én meg általában ráhagyom. Felesleges erről vitatkozni, főleg vele. Meg aztán egyébként is tudom, hogy csak az a baja, hogy mindenki nyaralni megy, ő meg rostokolhat a klubban éjszakánként egyedül. Nova is elutazott valahova Darioval, ő már rég a tengerparton sütteti a hasát, most meg én is elmegyek. Persze, ki tudja, lehet, hogy pont most fog összemelegedni az új pultos lánnyal, hogy nem vagyunk folyton útban neki. Egyáltalán nem lepne meg. Habár, jobban belegondolva, az sem igazán szokta zavarni, ha éppen útban vagyunk neki. Őt láthatóan kevésbé zavarja az egyedüllét. Vagy talán pont ezért megy haza minden este más lánnyal, hogy ne kelljen vele szembenéznie. Sosem értettem igazán az ő virágról virágra típusú életmódját, de nem is az én dolgom. Ha őt boldoggá teszi, hát ki vagyok én, hogy ítélkezzem felette?
Komótosan készülődöm egész reggel. Olyan sok mindent amúgy sem tudok csinálni, már azon kívül, hogy felöltözöm, megiszom egy kávét. Mivel autóm nincs, jobbára meg szoktam kérni valamelyik kollégámat, hogy vigye magával a bőröndömet, mert a saját csomagtartómban ehhez kissé szűkösen volna hely. A nyitás napján aztán így nekem tényleg annyi a dolgom csak, hogy megjelenek. Persze, azért némi útravalót viszek magammal, például egy termész kávét, meg némi harapni valót, de az elfér az ülés alatt lévő csomagtérben amúgy is. Ez azért is jó, mert induláskor még jócskán a reggeli csúcsban vagyok kénytelen az autók között cikázni, ami időnként nem annyira egészséges az ember idegeinek. Általában ezért is szoktam korán indulni motoros túrákra, de a táborba felesleges volna annyira embertelenül korán menni, mert aztán csak ücsöröghetnék a kapuban az addigra kissé fonnyadt szendvicsemmel, mint valami elhagyott hátizsák. Így aztán marad a cikázgatás, még ha nem is szeretem annyira a dolgot.
Mire kisétálok a motoromhoz, a félig felhúzott kezeslábasomban, a nap már felkel. Tudom, hogy mire odaérek, szakadni fog rólam a víz, de most még hűvös van, meg aztán vannak más előnyei is a motoros ruhának, példának okáért semmi sem véd olyan jól a széltől, mint ez. Végül lecsattintom a bukósisak plexijét és egy dörrenéssel elindítom a motort. Nem ér meglepetésként, hogy amint kigördülök a kis utcámból és becsatlakozom a forgalomba, belecsöppenek a szokásos reggeli dudakoncertbe és egymás váltogatott sértegetésébe. Tulajdonképpen egészen kellemes érzés lenne az ilyen emberek mellett elhúzni és magam mögött hagyni őket, ha ez nem azt jelentené, hogy egy rakás másik, ugyanilyen ordibáló alak közé keveredem három autóval előrébb is. Még az a szerencsém, hogy nem így kell haladnom végig, egy idő után magam mögött hagyhatom a tömeget és helyette szántóföldek között süvíthetek, szinte teljesen egyedül. Néhány kósza traktort kell csupán kikerülnöm, akiknek integetve kívánok jó munkát, ahogy elhaladok mellettük. Bevallom, hozzá tudnék szokni, hogy a napraforgók között gurulok reggelente. De persze, ha farmernek állnék, akkor nem igazán érnék rá motorozgatni reggelente. Meg aztán hiányoznának a gyerekek is. És egy gazdának aztán végképp nincs nyári szünete, mint ahogy nekem. Sokan gondolják úgy, hogy túlzás többhónapnyi szabadságra küldeni a tanárokat nyaranta, de azt hiszem, az ilyen emberek nem realizálják igazán, hogy mekkora teher is nehezedik ránk valójában. Azt persze azért elvárják, hogy a gyerekek minőségi oktatást kapjanak, és ők legyenek a jövő feltalálói és üzletemberei. De hogy megbecsüljék azokat, akik nevelik őket, az már nem igazán népszerű elképzelés. Igaz a mondás, miszerint ez a pálya tényleg csak azoknak való, akik szívvel-lélekkel csinálják, mert hát pénz és megbecsülés nem igazán van benne. De valamit azért azt hiszem, mégis csak jól csinálok, mivel nem egy tanítványom kezdett el könyvekkel a hóna alatt járni mindenhová, pedig némelyikük nem is nagyon rajongott az olvasásért korábban és mindig nagyon izgatottak a nyári szünet után, amikor elmesélik, hogy mit olvastak a nyáron.
Kicsit később érkezem, mint ahogy kalkuláltam, bár azért nem vagyok még így sem elkésve, ez a marha nagy szerencsém. Sietve parkolom le a járgányomat a szokásos bungalóm mellett, aztán félig lecibálom már magamról a kezeslábast, hogy legalább ne gyulladjak ki, most, hogy a menetszél már nem hűt egyáltalán. Még így is alaposan átizzadtam a pólómat, ezért is kell annyira a bőröndöm, hogy egy kicsit szalonképesebben jelenhessek meg. Még a végén ráhoznám a frászt az új szülőkre, hogy valami huligán fogja tanítani a csemetéjüket.
Rendezkedni persze nincs azért olyan sok időm már, így egy gyors kézfogás után már fel is kapom a holmimat és behúzódom a főépület egyik termébe öltözködni. Ilyenkor úgysem jön még ide senki, mert el vannak foglalva a bemutatással, meg a körbevezetéssel. Így aztán még arra is van időm, hogy sietve felhörpintsem a kávém utolsó cseppjeit, miközben felhúzok egy tiszta farmert, és előhalászok egy szürke pólót is, amikor meghallom az idegen női hangot a hátam mögül. Meglepetten pördülök meg, ahogy lehúzom a hasamon a felsőt, hogy aztán egy csinos, szőke anyukával találjam szembe magamat. Egészen biztos vagyok benne, hogy anyuka, mert nem a kollégám, és idén nem vettünk fel újakat. Tehát kizárásos alapon az egyik lurkóval érkezett. Felteszem az egyik elsősé, mert sosem láttam még korábban és általában szoktam rájuk emlékezni, elég jó arcmemóriám van.
-Hát, tulajdonképpen ez is egyfajta első találkozó. - nevetek fel sötét tincseimbe túrva, miközben közelebb lépek hozzá. Feltételezem, nem számított rá, hogy vetkőzős csávókba fog botlani pont itt. Meg tudom érteni, én sem számítanék rá.
-Igen, az Nancy lesz, ő az önkéntesünk. Clanad Coldsmile, angolt tanítok. - nyújtom felé a kezemet, ezzel meg is válaszolva a kérdését. -Jöjjön, megmutatom, merre kell menni, én is éppen arrafelé tartok, csak még kénytelen voltam átöltözni. Elnézést kérek a meztelenkedését. - emelem meg a szennyesemet beszéd közben, amolyan magyarázatképpen, hogy miért is rendeztem itt rögtönzött chippendale show-t, majd az ajtó felé intek, hogy részemről indulhatunk. Beleejtem a ruháimat a bőröndömbe, ami egyelőre itt maradhat. Később is bevihetem a szállásomra, erősen kétlem, hogy valaki pont az én ruháimat és A Sánta bölény egy példányát akarná meglovasítani.

szavak száma: 1025 zene: Pony

   

Clanad & Shelley
   

   Még éppen elmúlt öt óra és a tűzhelyen már egy kanna víz, a szekrények alatti ledsoron zöldre állított fénypászma, és a lejátszóból egy több évtizeddel korábbi zenei válogatás, amit még a papa hagyott itt, éppen ezért leginkább az ő izlését tükrözi.Meg persze az enyémet, hiszen ezeken nőttem fel. Lassan mozogni kezd először a fejem, ide-oda billegve a jól ismert ritmusokra, majd a csípőm is követi, végül a lábam is felveszi az ütemet, és szinte már táncolva veszem kezdetét a reggeli rutinnak. Mely most mégis más, mint korábban ilyen péntek reggeleken.Most izgatottan készülődöm, hogy elinduljunk Benjamin meg én egy két hetes kalandra. Ha jobban belegondolok, utoljára talán három évvel ezelőtt adtam a fejem valami hasonlóra, igaz akkor anyáék is velünk voltak. Akkoriban tért haza egy hónapos eltávra a húgom, és jól esett egy kis időt megint családi körben eltölteni, ahol én magam is kissé feltöltődhettem.Bárhonnan is nézem a dolgot, bármennyi emberrel is találkozom naponta, mérhetetlenül rám telepszik a magány lélekfeszítő érzése, mikor az est beköszöntével rádöbbenek, hogy igazából ez a nap is úgy telt el, mint az összes többi: boldog vagyok a fiam miatt, ugyanakkor üres és szinte már szomjazom arra, hogy valakivel úgy igazán meg tudjam osztani mindazt ami legbelül kavarog bennem.Csak a bizalom…az nem akar jönni.Felnőtt korban, kivált negyvenen túl az ember már nem köt barátságokat, legalábbis olyanokat nem, amelyekben még benne van a gyermekkor ártatlan frissessége. Amikor még tudjuk, hogy időnk mérhetetlen, tengernyi és tudjuk, hogy minden megélt pillanat egy aprócska falat életünk vállunkon lógó tarisznyájában.Sosem fog elmélyülni…mert nincs már annyi hátra talán, amennyi mögöttünk van. A remény azonban kifogyhatatlanul ott dübörög mindenkiben, és úgy kapaszkodik belé, akár a nap lebukó sugarai a horizont karmazsivörösébe, amikor nyugovóra tér.
Fütyül a kanna a tűzhelyen és én egy edényfogóval kapom le, és öntöm fel a teafüveket, hogy ázzanak legalább öt egész percig. A hátizsákot ellenőrzöm még, amely leginkább azért fontos, mert Benjamin néhány nagyon fontos gyógyszere, az elsősegély doboz és persze innivaló meg pár csomag keksz és az én nagy kedvencem, szárított almaszirom lapul benne.
Beni még alszik, és nem is tervezem felébreszteni fél hétnél korábban.Utána viszont legkésőbb hétkor el kell indulni, mert egy majdnem két órás autóút van előttünk és az nem lesz éppen egyszerű. Legalább három pihenővel számolok és azt hiszem nem kalkuláltam  bele az előre nem látható dolgokat.
Csupán annyi holmit csomagoltam ami a két hétben, amelyet a táborban töltünk majd kettőnknek mindenképpen szükséges és azokat, amelyeket előre megkaptam listaként, hogy vinnünk kell. Nagyjából két hete, mióta úgy döntöttem én is a fiammal tartok az útra - leginkább Nanny rábeszélésére - ideges vagyok, és feszült.Évek óta csak a családi nyaralásokra mozdultunk ki, leginkább azért mert az üzlet vezetése és Beni felügyelete így is nehezen volt összeegyeztethető. Most azonban adódott egy ilyen lehetőség, ahol én is jelen lehetek, és végre talán Benjamin és szerez magának új barátokat….elvégre nem az a szándékom, hogy magányra ítéljem pusztán az állapota miatt. És még valami lehetővé tette számomra ezt az utazást: március óta volt egy tökéletes, tüneményes üzletvezetőm: Mrs Procton. Ötvenes éveinek az elején járt, ezüst szín, még mindig csodás loknijait minden alkalommal rafinált kontyokba rendezte a feje tetején, rendszerint lila és zöld ruhákat viselt és magas, szálegyenes termete, nyugodt, öbölmély hangja tekintélyt sugárzó macskazöld szemei vonzóvá és barátságossá tették őt. Olyan volt mintha maga Mary Poppins röppent volna le az égből, csak éppen egy kicsit felújított kiadásban, és a butácska ernyőjét felváltotta a Mrs Procton kezében elég sok alkalommal szorongatott rózsafüzér. Hithű és elkötelezett ír katolikus volt.Nálam pedig nem okozott ez problémát. Ami azt illeti a várakozásaim felett teljesített és mire beköszöntött az illatos május, nyilvánvaló volt, hogy Mrs Procton nem csupán az üzletvezetésben jeleskedik, de a vevők többségének figyelmét és szeretetét is birtokolta. Ez pedig olyasmi amit meg kell becsülni.Így tehát már az sem állhatott az utazásom útjába, hogy kire fogom bízni az üzlet további teendőit, mert az én imádott Aife-m - ez volt ugyanis Mrs Procton keresztneve - tökéletesen el fog boldogulni nélkülem is. Persze probléma esetére ott lesz a mobil, és bár kértem, hogy minden este hívjon fel, ő csak sejtelmesen mosolygott, kezét a kezemre téve megnyugtatott: nem fog hívni. Ezt a két hetet töltsem a fiammal, ismerjek meg új embereket, beszélgessek, engedjem el kicsit a hétköznapok problémáit és nehézségeit. Rám fér….tudom. Stephan ügyvédje múlt héten küldte át a válási papírokat, amely egy elég komoly paksaméta és még nem volt időm elolvasni. Még inkább nem volt időm még felkeresni az ügyvédemet. Igaz van még időm….de őszintén szólva szeretnék már túlleni az egészen. Hat éve elhagyott bennünket….hat éve csak papíron létezik ez a házasság, hat éve a fia próbálja feldolgozni a hiányát, hat éve folytatok küzdelmet azzal, hogy az érzést, amely nem volt képes egyik napról a másikra elmúlni iránta szépen lassan elengedjem. Nekem küzdelmes hat évem volt, amikor azt sem tudtam merre jár, azt sem, hogy mi akar….amikor reménytelen ostobasággal abban bíztam, hogy majd visszatér. Hogy a szerelem elmúlik, de a fia iránti odaadás talán ha egy szikraként is de fellobban benne. Én nagyon reménykedtem. Hiába.
Nagy sóhajjal szűrtem át a teafüvet és készítettem el az italomat, majd percekkel később Beni mézes kakaóját és a foszlós kalácsot, ami úgy negyed órája lett kész. Nem mindig van időm ilyen reggelit készíteni külön csak neki, de az üzletből mindig hoztam át reggelente friss pékárut, amely illata csábítón tekeregte be a konyhát, csalogatva elő az én kis hétalvómat.
Negyed órával később mentem be segíteni neki felkelni és felöltözni, hogy újabb fél óra múlva, immáron bepakolva a kissé viharvert, de terepre tökéletes éjfekete dodge ram-al útrakeljünk.Indulás előtt még felhívtuk a szüleimet, elköszöntünk Nanny-től és Mrs Proctontól. Videóhívást akartam kezdeményezni Kate-el, de ő éppen nem volt elérhető, legalábbis az információs sátorban lévő tiszt elmondása szerint, aki felvette a mobilját. A húgom terepen van, mondta és valószínű egy hétig távol lesz. Nem mondom, hogy megnyugtatott, de az évek alatt hozzászoktam, hogy ezt a hivatást választotta.
Kicsit több mint két óra lett végül az a menetidő, amellyel elértük a táborhelyet.Az erdőben, egy kanyargós földút vezetett egy szépen kialakított részhez, amely úgy bukkant fel az egymás ölelésébe boruló fák mögött, mint egy ékszerdobozka ragyogó kincse. Egymás mellett sorakozó apró bungallók, közöttük társalgásra, étkezésre kialakított, fák által árnyékban megbújó asztalok és padok. Az út döngölt volt, és az ösvények úgy voltak kialakítva, hogy az épületek megközelíthetőek legyenek. Még kerekesszékkel is. Táncoló, színes lampionok himbálóztak egyenetlen ritmusra a gyönge nyári szélben a házak ablakai alatt. Faládákban színpompás egynyári virágok illatoztak amerre a szem ellátott. Olyan volt az egész mint azokban a mesekönyvekben gyerekkoromból, amelyet ha kinyitott az ember, kiemelkedett belőle egy egész mesevilág. A kastély, a fák, a virágok, az állatok, amelyek apró réseken át kukucskáltak.A csupaüveg főépület egy kisebb dombon magasodott, mögötte többszáz éves vörös fenyő méltósággal borult védelmezőn az egész hely fölé.
Kellett úgy harminc perc mire elfoglaltuk a saját bungallónkat és öt perc múlva egy göndör hajú, mosolygós fiatal lányka dugta be kopogtatás után a fejét, hogy ha nem bánom elrabolja Benjamint az első bemutatásra és találkozásra, ha gondolom csatlakozzak én is.Nem akartam olyan anyukának tűnni aki rátelepszik a gyerekre, de persze dolgozott bennem egy minimális aggodalom. Talán ez természetes. Nehezen vagyok képes annyi év odafigyelését és óvatosságát olyan könnyedén levetközni.
Jeleztem, hogy kicsit később én is utánuk megyek, és csak miután távoztak, akkor jutott eszembe, hogy azt elfelejtettem megkérdezni hova is kellene mennem.Nagyjából negyed órás tépelődést követően végül találomra elindultam, és reménykedtem benne, hogy majd csak megtalálom, elvégre nem lehet azért olyan nagy ez a hely. Tévedtem. Nagy volt. Én pedig már egy ideje csak bóklásztam a bungallók között, nézelődtem és kerestem azt a helyet, amiről a göndör, csupamosoly lány beszélt. Egy ajtó mögül amely kissé eltért a többi épülettől zene hangja hallatszott, és gondoltam megnézem magamnak. Aprót kopogtam a kissé durvára munkált faajtón, majd két másodperc  után már nyitottam is be…felkészületlenül ért a látvány. Egy fiatal, félcsupasz férfival akadt össze a tekintetem, aki éppen egy pólóba bújt bele, szóval ha azt vesszük már nem volt félcsupasz….csupán arra a pár másodpercre, amíg én próbáltam a zavaromat és a megilletődöttségemet egyetlen hangulatszóba összpontosítani.
- Oh!
Hangzott ajkaim közül, majd szinte utána a másodperc tört része alatt kaptam el a tekintetem róla, és valahova a mögötte lévő erdei csendéletet ábrázoló, enyhén elnagyolt festményre vezettem íriszeimet.
- Bocsánat….én csak…egy…valami első találkozó nevű rendezvényt keresek ami…- hamar rájöttem, hogy a mondanivalóm enyhén szólva is félreérthető, de leginkább ostoba, így amennyire csak tudtam, próbáltam összeszedni magam.
- Egy kis mosolygós, fekete göndör hajú lány mondta, hogy oda ment a fiammal….talán tudja merre találhatom őket. Netán ön is szülő? Vagy….- hagytam magasan a hangsúlyt, mintegy megadva a lehetőséget a magyarázatra.Már ha egyáltalán magyarázni szeretne, és nem nézett az első másodpercben futóbolondnak.