– Félreértettél – ül ki arcomra egy aprócska mosoly. – Én azt mondtam, hogy ilyenkor TI nem dirigáltok nekik és így persze, hogy még jobban élvezik a jeget – a „ti” részt nem csak szavakkal, hanem körbemutatással is kiemelem, mely alatt próbálok minél több edzőre rávilágítani. Bár azt nem tagadhatom, hogy van olyan ismerősöm, aki szerint katonaság van nálunk, mert hogy szigorú vagyok a gyerekekkel és olyanért is rájuk szólok, amiért mások nem. A helyzet nem ennyire fekete vagy fehér, de soha nem szoktam leállni senkinek sem magyarázkodni emiatt. Én tudom, hogyan és miként kell megközelítenem a nagyobbikat és a kisebbikhez pedig teljesen másként kell állni. Kettőjük közt pedig némi szigorúság a középút, mert csak így tudok igazságos lenni. – Következetesnek jellemezném inkább magam – ami nem csak a saját, hanem mások gyerekeivel szemben is igaz. Sosem felejtem el, hogy volt olyan szülő, aki fél év után odalépett hozzám, hogy bocsánatot kérjen. Akkor én teljesen értetlenül álltam előtte, míg el nem magyarázta, hogy attól félt, hogy a gyerekek majd „megesznek”, mert túlságosan aranyos, kedves és mosolygós vagyok. De aztán szépen rájött, hogy emellett mennyire igazságosan és következetesen állok a munkámhoz és tévesen ítélt meg, mert nem hogy nem tudtak megenni a gyerekek, hanem a szeretet mellett tisztelnek is. Ez kifejezetten jól esett akkor, mert pont egy szar hullámvölgy alján ácsorogtam. – Aha, oké – forgatom meg a szemeimet, mint az említett kis gyerekek, mert egy kicsit kioktatásnak érzem a magyarázatát. De, ha ő így közöl és így ad bármit a felnőtt nők tudtára, mondjuk azt, hogy megértem. Mert még mindig azt gondolom, hogy rohadtul elegük lehet néha abból, hogyan ugrálják őket körbe – kivéve azt, aki szereti a hokimuffokat, meg a kiéhezett anyukákat -. A figyelmetlenségünkből bekövetkező túlzott közelség, megzavar egyetlen egy pillanatra. Arcomra valószínűleg kiül a pír mindenféle színváltozatban, s mikor már azt érzem, hogy nem dőlök, akkor amilyen gyorsan lehet, elengedem őt, mert nem szeretném még kínosabb helyzetbe hozni magam. – Szerencsére nem történt nagy baj – ami nem nekem köszönhető nyilván, de nem kezdem el azt játszani, hogy egymásnak dobálgatjuk, melyikünknek kellett volna jobban figyelni. Ő profi, egyszerre több dologra képes aj égen koncentrálni, én pedig örülök, hogy nem estem az első lépésnél seggre. Szerintem teljesen nyilvánvaló, hogy az én hibám az egész. – Ez igazán kedves tőled, de semmi szükség rá – nem szeretek segítséget kérni vagy elfogadni. Képes vagyok olykor előadni a nagy halált, mert hogy mindent kézben kéne tartani, ugyanakkor tényleg csak és kizárólag a legvégső esetben kérek segítséget. Natenek biztosan van ezer és egy dolga, nem kell még a mi bizonytalan szállásunkkal is foglalkoznia, mert utána meg én érzem magam kellemetlenül, hogy szívességet tett. – Ühm, gondolom igen, ha le…. ja már itt se vagy, oké – igen a mondani valóm vége már csak magamnak szól, mert ő ahogy jött úgy megy is, én pedig inkább arra jutok, hogy lemegyek a jégről. Nem akarok Aiden sarkában lenni, nem is tudnék, mert simán lehagy már. De azért kintről is fél szemmel figyelem, annak ellenére, hogy tudom, ha baj van, úgyis jön. A korcsolyára élvédőt teszek, majd szerzek egy meleg teát és beszélgetek pár szülővel, amíg szépen le nem terelik a gyerekeket, amiért kifejezetten hálás vagyok, mint szülő, mert így nem nekem kell imádkozni a büdös kölkének, hogy ugyan jöjjön le. Így hát megitatom, a korcsolyájára teszek élvédőt, aztán elindulunk enni, bár tudom jól, hogy az ő étkezése egyenlő lesz a nullával, én nekem meg nem sok esélyem lesz még a levegővételre se.
Felnevet, mert bár nem ismeri a nőt olyan mélységekig, ami a csarnokon kívül nagyjából bármit érintene, de el tudja képzelni, hogy az angyali arcon túl egy szigorúbb anyával van dolga, már csak azért is, mert ha valakiket, akkor a gyerekeit a foglalkozások miatt már úgy-ahogy ismeri, és nem olyanok, akiknek minden meg lenne engedve. Mondjuk Nate sem tartja magát szigorú embernek, sokszor csak úgy jön le másoknak, amikor mondjuk morcos. – Szóval így kell téged elképzelni? Dirigálva? – Úgy kérdezi, mintha tisztában akarna lenni azzal, mire számíthat a másiktól, amitől egy pillanatra furcsán érzi magát, hiszen ez nem sokat számít a kettejük kapcsolódását illetően. Mégis, Nate szeret mindenre felkészülni, és ritkán tudják úgy igazán meglepni mások, főleg nők, de ez ugye a nagyképűségéből, meg abból ered, hogy sokszor túl sokat képzel magáról. – Értsd jól, Addison. Találtam valamit, ami visszafogott, hogy kiverjem a fogait. Nem sok minden tart már vissza tőle, de egy csinos nő, meg a gyermekei lelki világa még olyasmi, ami képes megérinteni. Csupa jó cucc, látod. – Vigyorog, hátha így kicsit vissza tudja terelni a másikat, mielőtt félreérti, amit mond; az anyák között gyakori jelenség, hogy óvatosan kell fogalmaznia, mert képesek ugrani csomó mindenre, ami tőle lazaságból meg figyelmetlenségből, nem udvarlásból fakad. – Nem csak annak hangzott, az is volt. – Mondja már úgy, hogy szembefordul a nővel, így ő hátrafelé korizik, látszólag könnyedén, Addison pedig továbbra is előre. Sosem esett nehezére belátni, mennyire nagy az arca, és mennyi mindent gondol magáról, azt viszont senki nem olvashatja rá ebben a csarnokban, hogy a válogatott múltjával vágna fel bármilyen helyzetben. Annak itt még valahogy nem találta meg a helyét anélkül, hogy elütne az itteniektől, így meg nem ér neki annyit. Közben annyira magasról beszél, hogy utolsó pillanatban veszi észre, ami történik, pedig a reflexei ennél sokkal jobbak ugye; elkapja a másikat előredőlve, a csípőjét magasra nyomva, hogy be tudjon fékezni, ha kell, és a súlya így hátrafelé csúszva ne legyen akadályozó tényező abban, ami történik. Egy pillanatra ki is zökken az egójából, és látszik a szemén, hogy rendesen megijedt, pedig sok oka nem volt rá, mert ha Addison el is esik, baja valószínűleg nem esett volna. Furcsát érez, csak nem érti, mi az most éppen. – Én bocs, figyelhettem volna jobban is. – Teszi hozzá, amikor kiegyenesednek, mert Nate napképű, de nem arrogáns annyira, így belátja, ha valahol ő csúszott el - szó szerint, vagy éppen képletesen. – Ez így fair, időtök meg egészen az indulás napjáig van ugye. Elintézem a szállást, bármi legyen. – Ezt megtenné bármelyik kölyökért, mert napi szinten látja, mennyire hektikus az ilyen korú gyerekekkel a létezés, és nem akarja tőlük elvenni a lehetőséget, ha azon múlik az egész, hogy mikor tudják biztosra mondani a dolgot. – Lesz kaja egy fél óra múlva, ott tali? – Mondja, aztán igazából már ott sincsen, mert intettek neki a pálya széléről, szóval legyen szó bármiről, szükség van rá, mégsem akar úgy elmenni, mintha le akarná rázni a másikat. Kaja közben úgyis megint egy helyen lesznek, addig sem tartja fel, ha másokkal beszélne őhelyette.
– Persze, hogy élvezik. Ilyenkor nem dirigáltok nekik – nevetem el magamat halkan. Voltunk már nem meccs utáni közönség korizáson itt, akkor Aiden még csak pár hete járt hokira. Élvezte, hogy kergetőzünk és próbál elkapni. Nos, most már simán lehagy, szóval inkább bele sem kezdek a fogócskába, mert hiába a gyerekem, utálok veszíteni. - Jó, ezt nehezen hiszem – és ez nem annak szól, hogy Jacksonnak el kellene-e már veszítenie a fogát, mert egyébként én nekem fogalmam sincs arról, hogy ki ő. Szóval elhiszem, hogy jó lenne ha elveszítené. Az jobban felkelti a figyelmemet, hogy azt mondja miattam. Biztos, hogy csak nyelvbotlás, hiszen mi más is lehetne. – Ühm, ez elég egoistán hangzik – forgatom meg a szemeimet, de ajkaim aprócska mosolyra húzódnak és tekintetem ismét a gyerekek felé futtatom, mert a fél szemem mindig rajta tartom az enyémen. Tudom, hogy hagyni kellene és nem ennyire vigyázni rá, de szerintem már az is tök jó, hogy nem a nyakára járva korizok, mint egyesek. Az, hogy egy pillanatra a figyelmem másfelé terelődik, arra jó, hogy Nate szembefordulásával nem számolok és majdnem sikerül neki mennem. Leginkább az ő rutinjának köszönhető, hogy nem ütközünk össze és én ettől egy kissé zavarba is kerülök. – Bocsi - szabadkozom egyből, mert a legkevésbé van ara szükség, hogy kiterüljek itt a jég közepén, ezzel is magamra felhívva a figyelmet és esetleg beégetve a fiamat. - Nem, még nem – ezek a dolgok nálunk több szálon futnak és ahogy már a közönség korizáshoz is kellett matekozás és kompromisszumok, úgy egy családi naphoz, ami mellesleg nem is egy nap, még inkább kell egy haditerv nálunk. – Nem szeretném addig említeni neki, amíg nem teljesen biztos, hogy menni tudunk – mert, ha valamit, akkor azt már megtanulta, hogy nem szabad előre vetíteni egy még nem ezerszázalékos dolgot.
A maga módján hangulatember, így ő ennek mentén kezeli a nyálukat gyakorta csorgató édesanyákat; van, hogy még rá is játszik megjegyzésekre, hiszen szerinte ebben nincsen semmi rossz, máskor azonban olyan szinten az idegein játszanak egy nehezebb nap során, amit sokszor egyébként ő sem ért. Ez minden szociális kapcsolatára igaz általában, ami nem képes arra, hogy elmélyüljön, és csak azokkal szemben erőlteti meg magát, akiket már szeret, vagy úgy érzi, tudna kedvelni hosszabb távon is. A stílusa látszólag nem visszatartó erő, mert amikor elemében van, általában az egész csarnok figyelme az ő alakját követi, ez pedig egy természetéből adódó, nem megjátszott dolog a részéről. Neki pedig elég egy fölényes győzelem - amire szüksége is volt, mert éppen pöröl az egyik másik klub edzőjével, ő is volt az, akit felnyomott a palánkra a meccs első tíz percében -, hogy a kipurcanás határára sodorva magát előadja a hölgyeknek a showt, ezúttal pedig nem az idegein, hanem az egóján játszik a sóhajtás cunami, ami hátba találja, amint menekülni próbál a gyereksereg elől. Kétesélyes volt egyébként, mennyire tud majd kicsik között helyt állni, hiszen a türelme sokszor a nullával egyenlő, nehezen képzeli magát mások helyzetébe - különösen, ha generációs a szakadék -, mégis kellemesen csalódott saját magában is, amikor hónapokkal azután, hogy idetették elkezdte élvezni azt, amit csinál. Ő is volt ezeknek a kölyköknek a helyében, neki is fejlődni, küzdeni, gyakorolni, edzenie kellett, hogy a nagyok között tudjon játszani, meglehet pontosan ezért ismerte fel a csillogást a szemükben. Ez pedig sosem tudná idegesíteni, úgy gondolja. De azért az ő energiaforrásaiban is véges a készlet, ezért dönt úgy, hogy Addison mellett áll meg beszélgetni kicsit, amikor a gyerekek kivetik a buliból, és egymást kergetik most egy ideig. Nincsen különösebb oka, amiért pont a szőke mellett dönt, de azért azt be kell látnia, hogy negyed annyira sincsen idegesítő Addison, mint mondjuk a többi anyuka. Az apák annyira nem szokták csípni, pedig az ő nyelvükön azért nyilván jobban ért. – Az a lényeg, hogy sikerült. A kölykök nagyon szokták élvezni a közönség korikat, ilyenkor meg a legegyszerűbb összehozni. – Máskor is folytonos figyelmet követel tőlük a gyerekek közötti lét, de ilyenkor fent vannak a szülők, a jég szinte túlcsordul az emberektől, a balesetek meg tudnak csúnyák lenni, ha valaki kimt felejti egy esés után a kezét. Az meg nem elvárható, hogy felszerelésben legyen mindenki, nem is kivitelezhető, vagy éppen kényelmes. – Csak miattad fogtam vissza magam, ami azt illeti. Jacksonnak elkéne már mínusz egy fog. – Addison lehet nem tud róla, de a csarnokban elég híres a pörölése az említett edzővel; az első fél évében volt valamikor, hogy megjegyzést tett az alak a kútba esett karrierjére, amit Nate nem enged senkinek a szájára venni. Persze egyébként nem is kell, mindenki más normális, és nem féltékenyek rá úgy, mint az a faszi. – Igyekeztünk, de sima volt. Előbb kell felkelniük, ha le akarnak minket nyomni. – Vigyorog, aztán előre tempózik kissé, hogy hirtelen forduljon szembe a nővel, a menetiránynak meg háttal, hogy ellentétes irányba korcsolyázva beszéljenek tovább. – A családi napra jelentkeztetek már? – Kérdezi a másik kék szemeit figyelve; eddig nem konstatálta különösebben, de a nő kifejezetten a zsánere. Fehér, tükörsima bőr, kék szemek, szőke haj, tehát a férfi teljes ellentéte, azonban nem csak azért tiltott bármilyen gondolat szintjén is akár, mert férjezett, hanem mert házinyúlra Nate nem lő, akármennyire is egyszerű lenne a rajongó anyasereg közepette.
Azt be kell vallanom, hogy amikor a sportválasztást megejtettük, nem az volt a legfőbb szempont, hogy mennyire agresszív avagy nem, hanem az, hogy mennyire van közel, hogyan tudok eljutni a két gyerekkel a legkönnyebben a helyszínre ahol van. A csarnok nagyjából tíz, tizenöt percnyire van tőlünk, a másik lehetőség a kosár lett volna, de az első alkalommal, mikor Aiden olyan szerencsétlenül pattintotta a labdát, hogy az orrba nyomta és ömlött a vére, úgy döntött, hogy köszöni neki ennyi elég volt. Ha emellett is az első vérig tart ki, remélem, hogy az majd csak olyan húsz éves korában következik be, mert akkor már tuti nem adja fel, hiszen mennyi éve benne lesz a dologban. Nem érzem magam elveszettnek, szerencsére a sors elég jó beszélővel áldott meg, így könnyen tudok bárkivel találni valami témát, amiben egyetérthetünk vagy akár vitatkozhatunk is. Conor anyukája pedig kifejezetten érdeklődő személyiség, ők még nálunk is később érkeztek a csapatba, így hozzáképest van tudásom azzal kapcsolatban, hogy mi hogyan van errefelé. Pedig, az öt-hat éve ittlévő anyukákhoz képest én is ma született bárány vagyok. Amikor valaki egy hangos ’vigyázzatok’ jelzéssel hívja fel a figyelmet arra, hogy éppen felénk tart a fogócskázó kör, kicsit összébb húzom magam, nehogy valakivel elsodorjuk egymást. Ekkor érkezik meg Nate, akinek nem is értem, hogy a fenébe van még ehhez energiája. Egy apró mosoly kíséretében rebegek el neki egy hellot, aztán nézem a távolodó alakját, meg az utána száguldó csordát, akik el akarják kapni. Azóta, hogy Angela felhívta rá a figyelmemet, tisztában vagyok azzal, hogy milyen hatást tud kiváltani egy mosollyal, kacsintással, hanglejtéssel az emberből ez a férfi. De még nem volt „szerencsém” ennyire telibe érzékelni és átélni azt, hogy másokból mit tud kiváltani. A filmvásznon sem tudják átadni igazán azt, hogy miután otthagy minket, egyszerre sóhajt fel rajtam kívül öt nő és néz utána, mintha maga lenne egy félisten. Sokszor eszembe jut, hogy miket kell átélniük az anyukák kereszttűzében és egyáltalán hogyan képesek ezt kezelni. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy vajon mutogatják-e egymásnak az üzeneteket vagy tartanak-e kibeszélő órát, mikor megosztják egymással, hogy melyik anyuka kinek tett valamilyen ajánlatot. Mert tuti, hogy tesznek, én ebben biztos vagyok. Tekintetemmel néha-néha keresem a fogócskázókat, így az érkezése nem ér annyira hirtelen, hogy megijedjek. Bár az mondhatni meglep, hogy nem valaki más mellé csapódik. Aztán ez a meglepettség tovaillan, mikor rájövök, hogy egyébként egyedül maradtam, mert a korábbi beszélgetők közül már senki sincs köröttem. Azt nem tudnám megmondani, hogy mikor is alakul így a helyzet. - Már hét közben megbeszéltük, hogy ha tudunk, eljövünk csak be kellett tartania pár szabályt hozzá – miközben beszélek, tekintetemet nem vonom el róla, csupán csak mondatom végén fordítom el a fejemet egy röpke pillanatra, hogy megnézzem a gyerek megvan-e még. Mivel igen, így visszafordulok Natehez. – Gratulálok, nem folyt a plexin vér – nem mintha ez rajta múlt volna, de ő írta, hogy visszafogják magukat, hát végül is sikerült. - Jó meccs volt – vagy, hogy kell ezt mondani. A fociba és a kosárban is ezt használják azt tudom. Igazából szerintem a hokiba nem gólok száma teszi a meccset izgalmassá és jóvá, hanem az, ha a két ellenfél nem bír egymással. De lehet csak én vagyok ezen a véleményen.
Nate imádja a szombatokat, főleg, ha vagy a gyerekeknek, vagy mint ma is, az edzőknek van meccse; korán kell felkelnie, amit amúgy is szeret, aztán az egész napja egy rohanás, mert a meccsen kívül még rengeteg szociális kontaktusnak ki van téve, amiket, ha elemében van, nem kíván egyébként a háta közepére. De még így sem ő az első, aki a csarnokba ér; a környező jégkorong klubokból már néhány edző lábatlankodik a jég meg az öltöző között, pedig a meccs még hol van, a bemelegítést meg ha túl hamar kezdik, biztosítja Nate őket róla, hogy kileheljék a lelkület, mire a meccsnek vége lesz. Persze, ez egy baráti megmérettetés papíron, de aki ellene akar bármilyen versenyben játszani, az tudja, hogy Nate tét nélkül is fulladásig hajtja magát, vagy bárki mást. A saját csarnokuk edzőivel egy csapatban lenni egyébként előnyös, mert ők legalább képesek az energiáit átvenni magukra, ezért szoktak legtöbbször győzni. Egy ex-válogatott játékossal a csapatban egyébként nem nehéz, Nate-nek a mozgása is egészen más, komoly ligában edződött, felismerhető. Sokkal óvatosabb azonban a sérülése óta, ami a mindennapi használatra lehet, hogy megfelelő, de egy rossz mozdulat és kukába vághatja, amit eddig elért a kezelésnek, és az említett használatnak köszönhetően. Ettől függetlenül ő az első, aki felken valakit a palánkra, mert az útjában voltak. A közönségkorira már szinte táncolva lép a jégre, amint a szerelését kényelmesebbre cseréli. Kanadai lévén, meg, hogy az életét jégen tölti nem viszi túlzásba a rétegeket, és a klub logójával ellátott pulcsira egy mellény a legtöbb, amit a törzse melegítése érdekében magára kapott, hiszen a gyerekek között folytonos mozgásban lesz továbbra is. A fölényes győzelem ott van a kedvén, amikor ugyanis észreveszi, hogy a gyerekek fogócskázni készülnek, odacsúszva hozzájuk éppen Aiden vállára koppint, jelezve, hogy ő a fogó, ennek hatására pedig a gyereksereg utána iramodik. Annyira előre kerül, hogy a szülők, ezzel együtt pedig Addison előtt is megállva üdvözli őket. – Hölgyeim. – Vigyorog, de a hosszú meccs és a fogócska kezdik elvenni a levegőjét, így az kibukik belőle, amikor megszólítja őket, és vesz egy mélyet, ahogy oldalra nézve konstatálja, utol fogják őt érni. – Bocsássanak meg, mennem kell. – Röhögi el magát a színjátékon, aztán nekiiramodik, és a következő percekben hol hagyja magát elkapni, hol megjátssza, hogy nem tudja utolérni a gyerekeket, akik visítozva nevetnek az egészen, Nate viszont lassan kifullad, ha nem vesz vissza magából. – Csak sikerült eljönni. – Jegyzi meg Addison mellé korcsolyázva maga sem tudja, mennyi idő után.
Utálom a szombat reggeleket. Míg minden normális család békésen alszik, nálunk már 7 előtt áll a bál. Nem viccelek, volt már olyan, hogy álltam a konyhában és azon gondolkoztam, hogy levessem-e magam az erkélyről vagy egy késbe dőljek-e bele mosogatás közben. Szeretem a családom, senki ne értse félre, de van az a pont, mikor túltelítődik az ember. Azt hiszem nálam ez a ma reggel volt az. Így elindulni az anyósodhoz felemelő érzés, főleg ha az odafelé vezető úton a két gyerek összeveszik, gyakorlatilag azon, hogy kék-e az ég. A délelőtt folyamán szerencsére nem történt semmi kirívó, ami akadályt állított a délutáni/kora esti terveknek, így fagyoskodhatok a jégcsarnokban és nézhetem azt, ahogy tényleg vérre menően püfölik egymást ezek az állatok. Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy ugyan mi a fenéért engedem az öt éves gyerekemnek, hogy hoki edzésekre járjon. Eltéríteni már nem fogom, nem is akarom, de azért az anyai szívem újra és újra nagyot dobban, mikor valakit felkennek a palánkra. Az élvezeti értékből az is elég sokat elvesz, hogy Aidennek folyamatosan kérdései vannak, én pedig szégyen vagy nem, de még mindig nem tudom a jégkorong szabályait, szóval így mi ketten kifejezetten ufók vagyunk a már képben lévő emberek között. De, legalább nyernek az edzők és ennek veszettül örül a kölyök, én meg annak, hogy ő boldog. – Gyere, felöltöztetlek – nem ismeretlen számunkra az, ha a közönséget is beengedik, hiszen voltunk már nem is egyszer. Olyan eseményre azonban még nem jöttünk, amikor meccs után jönnek a gyerekek és a szülők is, így egy kicsit vakon vagyok arról, hogyan kellene a gyereket felküldeni. De mivel nem is egy, hanem legalább három talpig hokis szerelésben lévő kölyök jön szembe velünk, ahogy haladunk az öltöző felé vezető folyosón, összeteszem fejben, hogy mit és hogyan adjak rá. – Oké, kész vagy. Nem kell megvárnod, menj nyugodtan – nem kapkodtunk, így legalább tíz perc kell ahhoz, hogy felöltöztessem. A mindennapokban szegényt folyton sürgetem, mintha nem érne időben a jégre, pedig aztán általában még várnia is kell. Azt hiszem ez a mindennapi rohanások miatt magamra aggatott szörnyű szokás. Mindig megfogadom magamnak, hogy türelmesebb leszek, aztán fél óra múlva valami beüt és a terveimnek lőttek. Telefonomat a kabátom zsebébe csúsztatom, s miután sikerül magamra venni a fehér, szinkron korcsolyát, amit a bolhapiacon sikerült beszerezni, felveszem a kesztyűt, hogy néhány szülőtársammal karöltve elinduljak én is a jégre. Nem vagyok profi, sőt.. kifejezetten szerencsétlennek tudom érezni magamat néha, de azért nem először állok a jégen. Aiden persze a társaival elvan, fogócskázik, amit nem kívánok megzavarni, így néhány kör megtétele után, a jég szélére csúszok, ahol néhány szülő társalog. Rám is rám fér az, hogy ne csak gyerekekkel kommunikáljak.
Kezdőlap
Felnevet, mert bár nem ismeri a nőt olyan mélységekig, ami a csarnokon kívül nagyjából bármit érintene, de el tudja képzelni, hogy az angyali arcon túl egy szigorúbb anyával van dolga, már csak azért is, mert ha valakiket, akkor a gyerekeit a foglalkozások miatt már úgy-ahogy ismeri, és nem olyanok, akiknek minden meg lenne engedve. Mondjuk Nate sem tartja magát szigorú embernek, sokszor csak úgy jön le másoknak, amikor mondjuk morcos.
