make your mama sad type
Korunk rokkant ideálja; ha az élete ezen szakaszáról készülne film, az nyilván kasszasiker lenne, ha utána vinné bármire is, de mindenfelé belső szorongástól, és a kelleténél nihilistább életfelfogás és életmód miatt távol áll attól, hogy valaha is igazán nagy legyen.
És ez az igazi szívás ebben a városban - lehet jóképű, de valaki mindig lesz szebb nálad.
Lehetsz okos - de sose a legokosabb a szobában.
Lehetsz vicces - de valakinek konkrét stand up estjei vannak.
Az egész élet egy rakás szívás lehetetlen versenyhelyzetekben, amiket nem is lehet mind felvállalni. Szerezz kocsit, nősülj meg, legyen egy takaros házad, pár gyerek - olyan egyszerűnek tűnik a képlet, aztán valahogy mégsem az. Sőt!
Szóval, gondolom, egyedül és sorsomat beteljesítetlenül fogom végezni pár év múlva egy sikátorban, ahol valaki talán lesz annyira kegyes, hogy nyakon szúr, addig meg marad ez a céltalan ábrándozás és a keserű igazság, hogy ha lett volna esély arra, hogy valaki legyen belőlem, már lennék valaki.
Oké, szóval húsz dollárom maradt a hó végéig - megint -, pedig még csak tizenhetedike van, és valahol előbb sírnám el magam, minthogy emiatt felhívjam apámat - vagy tudod mit? oké, el is sírtam magam, aztán pánikszerűen csak elszívtam a maradék füvemet, és átkoztam a napot, miközben számoltam vissza az órákat, hogy teljen el ez az átkozott hétfő, és végre cask alhassak.


Valami nincs rendben a fejemmel. Azt hiszem, öreg vagyok már, hogy csak úgy tengődjek a világban, a volt iskolatársaim hetente posztolnak Facebookra esküvői képeket, vagy frissen született gyerekeket, és nem tudom, hogy irigykedem-e inkább, vagy csak szánom őket, hogy ennyi nekik az élet. Aztán ha ők végig néznek az én életemen, valószínűleg csak ők éreznek szánalmat. Ki tudja, lehet, hogy én lettem az, akiből végül nem lett más, csak egy nyomorult lúzer.
Bár nem volt mindig így. Voltam én szépreményű osztályelső, meg mit tudom én, hogy kell ezt elmondani, de minden ordító jel ellenére, azt hiszem, van eszem, csak nem megy használni.
Mint mondtam, valami nincs rendben a fejemmel.
Napi kétszer maszturbálok. Pocsék dalokat írok. Néha koncertezek, mert egy időben úgy voltam vele, hogy nekem a zene lesz az életem, és hogy majd azzal… hogy is mondjam? Szóval, tudod, ott vagy tinédzserként mondjuk a gimnáziumban, hallgatod Einstein relativitáselméletét, és az egészet tök rendben felfogod, miközben csak arról álmodozol, hogy ne csak anyád hallgassa a dalaidat, ő is leginkább azzal a kommenttel, hogy kussolj már be.
Az egyetemről kirúgtak – kirúgattam magam? nehéz innen már megmondani – most pedig minden, ami maradt, hogy háttérzaj lehetek olyan kis kocsmákba, ahova a kutya se jár, és fizetés helyett sokszor inkább csak ingyen ihatok. Mellette mindenféle gány melókat vállalok el, és ha már semmi nem jön össze, akkor valahogy odajutunk, ahol az elején tartottam. Sírni akarok, és felhívni apámat, hogy mentsen meg. (Anya és apa tinédzserkoromban szétment. Ahogy én emlékszem, egész könnyen vettem a válásukat, más szerint pedig pont attól csúsztam félre. De tudja fene, van bárki, aki pontosan tudja, mit akar az élettől? Mintha a felnőtt lét nem lenne más, )
Tudom, hogy nem én vagyok így az egyetlen, de komolyan mondom, néha olyan kilátástalannak tűnik az élet, hogy egyszerűen kinyírnám magam. Rendben, oké, ez is egy újabb végnélküli hiszti. Volt már, hogy pengével karcoltam magam – mert valami tényleg nincs rendben a fejemben – de olyan messzire nem mernék, soha nem mernék elmenni, hogy valóban meg is öljem magam. Ami szívás, mert minden, ami az életben körbe vesz, maga is szívás. Van ennek értelme?

Szóval, nem tudom. Szarul élek, csóró vagyok, kilátástalannak tűnik az életem, és nem tudom, mi kéne az a váltás legyen, ami a semmiből rám köszönt, hogy aztán ne azon aggódjak mindig, hogy a végén az utcán élek. Anyám még megtűr a házban – huszonhat vagyok, és még mindig anyámmal élek, azt hinnéd, ez a vég, de képzeld csak el, ha egy nap egyszerűen csak kidobna.

Hogy a francba lehet az ember jól?