Vasárnaponként korábban szoktam végezni a stúdióban, mint a többi napon. Ez a nap volt az, amikor esténként volt időm begubódzni a takaróim közé, és megnézni egy jó kis filmet. Mára is ezt terveztem.
Mikor hazaértem, engedtem magamnak egy nagy adag fürdővizet, és boldogan elnyúltam a kádban. Élveztem a csendet és a semmittevést. Talán fél órát is feküdtem ott, csukott szemmel, gondolkodva életem nagy kérdésein. Régóta éreztem, hogy nagyon egyedül vagyok. Hiába vagyok a munkám során végig emberek között, hiába vannak barátaim, hiába támogatnak a szüleim, mégis magányosnak éreztem magam. A kutyám és a cicám voltak csak azok, akik enyhítettek néha ezen az érzésen. Vajon örökké ezt fogom érezni? Vagy majd egyszercsak varázsütésre történik valami változás? Ki tudja.
Kikászálódtam a kádból. Magam köré csavartam egy törülközőt, és a fejemre is egy kisebbet, hogy ne lógjon a hátamra a vizes hajam. A szobába érve magamra húztam a pizsamámat, majd előkotortam a hajszárítót, és nekiláttam a hajszárításnak. Ez mindig hosszadalmas művelet volt a számomra, hiszen elég hosszú volt a hajam. Közben azon gondolkoztam, mit főzhetnék vacsorára.
Mire végre valahára száraz lett a hajam, sikerült eldöntenem, hogy gyros fűszeres húst csinálok salátával.  Ahogy kivettem a húst a hűtőből, azonnal két izgatott szempár szegeződött rám: a kutyám és a macskám azonnal megérezte, hogy húst fogok vágni.
- Rendben, majd megkapjátok a levágott cafatokat - adtam be a derekam mosolyogva. Már éreztem is, ahogy a cica dorombolva simul a lábamhoz, abban a reményben, hogy ettől majd hamarabb fog vacsorát kapni. A kutyus nyüszögő hangokat adott ki, és eltántoríthatatlanul ült a konyhapult mellett, könyörgő szemekkel nézve rám. - Jól van, Maisie - mondtam nekik szinte megszokásból, hisz mindkettőjüknek ez volt a neve. Örökbe fogadtam őket, és gondoltam, ha már mindkettőnek ez a neve, akkor én is mindkettőt így fogom hívni.
A husi és a saláta is gyorsan elkészült, és az állataim is jóllakottan feküdtek a konyha padlóján. Épp elővettem magamnak egy tányért, hogy megkóstoljam a főztömet, mikor hangosat pittyent a telefonom. Kiraktam a tényért meg az evőeszközöket, aztán feloldottam a képernyőt, hogy lássam, kinek hiányzom. Amint megláttam a nevet, felugrott a gyomrom a torkomba. Nate.
Azt írta, a közelben jár, és szívesen átugrana hozzám, ha otthon vagyok.
Csak bámultam az üzenetet, és hirtelen fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Itt állok pizsamában, magamba fordulva, és ő pont most akar átjönni? Te jó ég! Egyik felem kétségbeesetten tiltakozott az ajánlata ellen, de a másik felem sóvárgott, hogy láthassa őt. Egy fél percig vívódtam, majd ezt a "remekbe szabott" választ sikerült bepötyögnöm: "Itthon vagyok". Nekem nem kellett várnom a válaszra, Nate azonnal visszaírt, hogy akkor hamarosan itt van nálam. Ledobtam a telefonomat az asztalra, és kétségbeesetten kapkodni kezdtem. Első utam a tükörhöz vezetett, hogy rohanvást rekonstruáljam a sminkemet, aztán feltéptem a ruhásszekrény ajtaját, hogy magamra rángassak egy feszülős farmert és egy ujjatlan felsőt. Ez  a felső jól néz ki, vagy túl kivágott? Egek, fogalmam sincs! A szárítóhoz rohantam, hogy lekapkodjam a megszáradt ruhákat (mégse azt lássa, hogy rendetlenség van), és begyömöszöljem őket a szekrénybe. Közben eldöntöttem, hogy mégis túl kihívó ez a felső, és átveszem egy garbó pólóra. Ám ekkor már meg is szólalt a csöngő...
Kétségbeesetten tömtem be a ruhákat a szekrénybe, vetettem még egy pillantást a tükörbe, aztán vettem egy mély levegőt, és megnyomtam az ajtónyitó gombot. Legfeljebb fél percem maradt megnyugodni - annyi idő, amíg a lépcsőházban felér az első emeletre. Próbáltam nyugodtan lélegezni. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és kinyitottam az ajtót. Még gyorsan hátranéztem, hogy sikerült-e legalább nagyjából rendet csinálni a szobában (a szárítót még összezárhattam volna), és ekkor észrevettem, hogy a nagy rohanásban egy bugyi kiesett a kezemből, mikor a szekrény felé rohantam a ruhákkal. Gyorsan felkaptam a ruhadarabot, hogy elrejtsem, de eddigre már Nate megjelent az ajtóban, így csak gyorsan begyömöszöltem a farzsebembe.
- Szia - köszöntem neki egy kicsit félszegen, de önkéntelenül is mosolyogva. A cica eközben átosont a lábam között, és már dorombolva dörgölte magát Nate lábához, ellentétben a kutyával, aki mögöttem állt, és teli torokból ugatott. Mindig ezt csinálja, ha megérkezik valaki, nem szereti a látogatókat.