„A gyász (...) mint egy féreg, mohón beeszi magát a felületes szemlélő számára masszívnak tűnő fába és fájdalmas furatokat hagyva maga után, belülről meggyengíti a szerkezetét. Minden más veszteségben ott rejlik a lehetőség csírája. Az elvesztett javakat vissza lehet szerezni. Ha valamely törekvésnek gátat vetnek, lehet más utat találni. De a holtak sosem térhetnek vissza az életbe. A gyász végérvényesen velünk marad.” - Eva Stachniak

Kicsi kezeimmel édesanyám kezét szorongatom, aki valami érthetetlen okból kifolyólag a padlón fekszik összegömbölyödve, mint akinek fájdalmai lennének. Próbálom ébresztgetni, hátha észrevesz engem és végre felébred. Könnyeim az államon folynak le, szabad kezemmel próbálom letörölni őket, de csak még jobban elkenem.
- Anyu, kérlek… kérlek… ébredj fel – csuklik el hangom. – Szükségem van rád… szeretlek, anyu… - kihúzom kezem az övéből, amivel aztán végig simítok finom állának vonalán.
Úgy érzem magamra hagyott. Elhagyott kislány vagyok egy kis albérleti lakás nappalijában. A könnyeim meg csak folynak és folynak, mintha nem is tudnám abbahagyni a sírást. Már nyúlnék az arcomhoz, hogy próbáljam még egyszer letörölni a könnyeim, amikor kivágódik a bejárati ajtó. A félhomályos lakás pillanatok alatt megtelik a fénnyel, ami bántja érzékeny szemeim.
- Anyu, ne hagyj magamra! – könyörögtem még jobban, ráztam, amennyire csak tőlem tellett, de nem is reagált sem a hangomra, sem pedig a lökdösésre. – Ne hagyd, hogy az idegenek elválasszanak minket! – hisztérikus kiáltozásom betöltötte az egész szobát. Olyan volt, mint egy rossz álom, amikor a főszereplő egy sötét helyen rekedt volna.
Fel sem volt időm nézni, mire egy idegen férfi felkapott és próbált elráncigálni édesanyám mellől. Én rúgtam, haraptam, karmoltam… mindent csináltam, hogy kiszabaduljak erős szorításából, de mit sem ért ellene. Túlságosan erős volt – és túlságosan is idegen…

„A fájdalom könnyebben elviselhető, ha valakit lehet okolni érte. Ha valaki megbűnhődik.” - Lucinda Gray

A rendőrség lerobbant épületében vártam, hogy Mr. Andrews fogadhasson engem. A rendőrségi váróterem csupán néhány asztalból állt, egy recepcióból és egy automatából, ami jelenleg nem üzemelt. Unalmamban már az ujjaimmal játszadoztam, hátha ez segít lecsillapítani izgalmamat – mindhiába. Ha be kéne vallanom az igazat, inkább csak rontott a helyzeten, hogy az ujjaimat tördeltem és csak néztem ki a fejemből, mint egy elárvult kisgyerek, aki nem tudja, miért is van büntiben. Kezdtem már feladni a reményt, amikor egy férfi jelent meg a legközelebbi ajtóban, kezében egy toll volt és egy akta.
- Jason, kérlek, ezt add oda Jenny-nek! Ő tudni fogja, mi ez az akta – mondta, miután a recepciós, aki az előbb kávét szürcsölgetve nézte a térfigyelőkamera felvételeit, eltűnt a szomszédos folyosó végén. Miután kezdtem volna feladni a reményt, hogy én sosem fogok sorra kerülni, az előbbi férfi elindult az asztalom felé. – Miss Thmpson?
Eleinte nem is hittem volna, hogy nekem szólt az előbb. Azt hittem, van rajtam kívül is valaki, akinek a vezetékneve azonos az enyémmel, de aztán rájöttem, hogy a férfi egyenesen engem fürkész. Gombóc nőtt a torkomban. Nem tudom mit akarhat tőlem ez az idősödő férfi, hogy mit akar mondani, de amint meghallottam, hogy az édesanyámmal kapcsolatos, rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam.
- Igen, én vagyok az – feleltem.
- Kérem, jöjjön utánam! – Megvárta, míg felállok és előre ment.
A várakozó végéből induló folyosón indultunk el egy teljesen üres iroda felé. Mikor megérkeztünk a férfi kinyitotta előttem az ajtót és előre engedett. Besétáltam a szűk kis helyiségbe, intett, hogy üljek le az íróasztala elé, majd ő is követte példámat.
- Mr Andrews, ugye? – bólintott egyet. – Megkérdezhetem, miért akart beszélni velem? – Volt egy olyan érésem, hogy a mondanivalója nem fog tetszeni nekem.
- Az édesanyja haláláról lenne szó – hangja mélyen csengő dallamossága egy időre elfeledtette, velem ami a múltban történt. Megnyugtatott és kissé sikerült összeszednem magam.
- Igen?
- Ami azt illeti, találtunk egy bizonyítékot, ami az édesanyja gyilkosával összefüggésbe hozható – mondta.
Úgy éreztem, mintha megállt volna az idő az irodában, ami első ránézésre papírtárolóként funkcionált. Nem vettem levegőt, lélegzetem elakadt és hirtelen azt sem tudtam, mit kéne kérdeznem. Minden gondolatom kiment a fejemből, azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány.
- Ennyi idő után? – a férfi mintha számított volna a kérdésre, begyakorlott hangsúlya azt sugallta, régóta van már a szakmájában.
- Igen, az egyik kollégánk talált egy alig észrevehető DNS mintát, egy hajszálat az édesanyja ruháján továbbá egy részleges ujjlenyomatot azon a pisztolyon, amit az önök lakásában foglaltak le – tartott egy kis szünetet, ami nekem egy évezrednek tűnt.
Nem bírtam ki ezt a beszélgetést. Hirtelen a levegő kiszaladt a torkomon, alig kaptam levegőt. Az, hogy ennyi idő után rátaláltak a gyilkosra, úgymond eléggé meglepett.
- Ki lenne az a személy? – rövid szünetet tartott, mintha azt fontolgatná, hogy elmondja-e vagy inkább tartsa meg magának sz információt.
- Allan Gillian, az ön édesapja…