A reggeli kávéval a kezemben szállok ki az autóból, majd dühösen csapom be az ajtót, csak én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy ilyen idiótákat fogok ki akiknek ráadásul fizetek!. Még be sem lépek az ajtón máris elém jön az egyik talpig festékben.
-Miss Farrow, annyira sajnálom, kérem ezt meg kéne beszélnünk,- néz rám a negyvenes éveiben járó fickó, mire én veszek egy mély levegőt. Azt sulykolom magamban, hogy meg kell nyugodtom. Már hónapok óta dolgoznak, és mindig van valami baki, ennek a fogadónak már kész kéne lennie. Ha így haladok az összes félretett pénzem erre fog elmenni, és akkor sem jutok előre, majd Sarah “megmondtam, hogy ez lesz” pillantásával kell szembe néznem. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak, megacélozom magam. Elvégre én is Farrow vagyok, és ha Sarah... tud kemény, és szigorú lenni a beosztottjaival, akkor én is tudok ezekkel a pasikkal. Reggel még eljátszottam a gondolattal, hogy elhívom magammal, elvégre ha őt van, tuti ugranak az emberek. De nem. Már lassan harminc leszek csak el tudom ezt intézni, elvégre ha még ez sem megy, hogyan akarom csinálni?
-Nézze, Mr. Langford, sajnálom, de már több, mint fél éve dolgoznak az embereivel, és még csak az épület fele van kész. Ráadásul a negyedét nem is úgy akarták csinálni ahogy előre megmondtam. Ez így nem oké. Én megpróbáltam profin hozzá állni ehhez a dologhoz, de hát ez nem olyan könnyű, pláne az Önök hozzáállásával. - hadarom egy szuszra a problémám, és már éppen nyitná ki az ajkait, mire dühösen csapom le a kávém és a telefonom a recepciós pultra. Legalább ez kész van.
-Nem, ne is magyarázkodom, figyeljen rám inkább, kemény egy hónapot adok maguknak, napra készen. Különben... beperlem magukat, amiért csak hitegetnek, de még semmi sincs jó formán kész. - sziszegem neki mérgesen, és gondolatban igazán büszke vagyok magamra. Elvégre keményen oda mondtam magam, nem tudom ilyenért lehet-e perelni, de ha lehet keresek valami ügyvédet és megteszem. Jó igaz, hogy még engedélyeztetnem kell egy csomó papírt, arról nem is beszélve, hogy még mindig nem is kerestem embereket akik dolgozhatnának nekem. De logikusan végig gondolva, először is mindenképpen el kell készülnöm. Nem hirdethetek állásokat, hogy aztán azt mondjam a jelentkezőknek, hogy még nincs pontos dátum mikor is akarnának kezdeni, a hivatalokról már nem is beszélve. Oké, a fogadó nevét tudom, de ezzel egy időben még van egy csomó engedélyt, amit majd az úgy kapok meg, hogy ki jönnek ellenőrizni. Szóval akár hogyan is, de remélem, hogy egy hónap múlva már elkezdhetem ezt a hosszadalmas procedúrát.
-Nézze, Miss, sajnálom, igaz, hogy problémákba ütköztünk, de minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni, hogy...- elkerekedett szemekkel bámulok a pocakos fickóra.
-Nem. Ez nem elég, mert ezért tart még a felújítás ott ahol, ha napra pontosan egy hónap múlva nem áll minden készen, elválnak útjaink, és Ön, - bököm meg a mellkasát,- mindent vissza térít nekem, úgy, hogy úgy csinálják a dolgukat. Ráadásul nem akarom, hogy azzal hívjon fel, hogy változtatott valamit, azért fizetek amik a tervekben szerepelnek,- sziszegem, majd felkapom a kávém és a telefonom, hogy elvonuljak a dolgozószobába. Mert legalább az valamennyire kész van. Oké még minden poros, de van egy asztal meg szék, amin a rendezvényeket szervezhetem. Amint leülök csörög a telefon, ismeretlen szám, de azért felveszem.
-Halló, Savannah Farrow,- mutatkozom be, majd egy nő hangja szólal meg a telefonban, röviden ecseteli, hogy valami rendezvényt kéne szervezni, mert az előző átvágta vagy mi, és hogy a számomat Sarah egyik közeli barátjától tudja. Mivel itt nem fogadhatom, egy Manhattan-i kávézót javaslok neki, délelőtt tizenegyre. Az órámra pillantok, még van két órám, itt már úgy se tudok mit csinálni, csak felhúzom magam még jobban. De Sarah-t már nem akarom zavarni, hogy a cukrászdában dolgozom, főleg a múltkori után.... Megiszom a kávém majd a kocsimba pattanok, először a cukrászdába visz az utam, ha Sarah egyik barátja adta meg a számom, lehet Sarah is tudja, hogy kiről van szó. Meg legalább eszek valami édeset ami lenyugtat. Hihetetlen, hogy csak akkor halad az ember, ha szigorú, ha normális akkor miért nem tudnak úgy dolgozni ahogy kell? Végig nézek magamon, egy szürke farmer van rajtam, piros pöttyös inggel, és szintén tűz piros magassarkúval, a szövetkabátom szintén. Végül is teljesen olyan a külsőm, mint aki megbeszélésre készül. Így nem gondoltam, hogy át kéne öltöznöm, a cukrászdából egyenesen a kávézóhoz hajtok. Szeretek kissé korábban érkezni a megbeszélésekre, feltelepszem az egyik bárszékre a pulthoz, és amikor a pultos lány oda jön, csak intek, hogy még várok valakit. Nem is kell sokáig várnom, pár percen belül megérkezik Audrey is.
-Hello, Savannah vagyok,- mutatkozom be az egyik kezem felé nyújtva, bár erre bizonyára rájött magától is,- jó lesz itt a pultnál vagy keresünk egy asztalt?- nézek rá kérdőn a válaszát várva.

savannah&audrey

Gregory Stevens mindig is olyan személy volt, aki minden létező módon szerette ünnepeltetni magát vagy az egész családját. Két lánya volt, egy bájos személyiségtől alighanem távol álló felesége, aki ki nem állhatta Stevenst és a három éves beagle kutyájuk, Patch. Mindez három különálló képen elhelyezkedve hevert Gregory asztalán. Elmondásra semmi nem hibádzott a képletben, de ha valakinek volt szerencséje ránézni azokra a képekre megláthatta kilométerekről a mögöttes tartalmát. Túl mesterkélt, túl távoli volt ahhoz, hogy egy jól funkcionáló család látszatát keltse, de Gregory mindig is az ellenkezőjét vallotta volna. Ő csodálattal beszélt az életéről és amit az Intuition lappal ért el, a lányairól, akik betöltve a huszonegyet a lehető legtávolabb költöztek apjuktól és a 25 éve tartó házasságáról, aminek minden jövőt szimbolizáló perce csak gyötrődéssel ért fel az asszony számára. Láttuk amit láttunk, hallottunk, amit pletykáltak, de sosem mondtuk el a nyilvánvalót. Hagytuk Stevenst éveken át egy álomvilágban tengődni és úgy tettünk, mint akik elhitték az ő igazságot sem látó sztoriját. Rossz emberek lettünk volna? Talán vagy egyszerűen csak az önző érdekeink hajtottak előre minket, mivel ismertük Greg rossz oldalát és annak három fokozatát. A morcos Greget, a zsémbes Gregoryt és az elviselhetetlen Mr. Stevenst. Tudtuk, hogy nála nem két napot vesz igénybe a számára drámaian megélt változás, hanem heteket. És olyankor ő nem csak magában morgolódik és meccseli le a problémáit, hanem minket vesz egyenesen célkeresztbe. Márpedig nem csak én, de ha felhoznám a témát még jó pár kéz lendülne a magasba, akik megkímélnék magukat ettől az egész hajtépő kiakadástól. Épp ennek okán jött létre az irodán belül az H.S. hadművelet, más néven HappyStevens. Immáron két éve annak, hogy egy kávészünet közben összedugtuk a fejünket és kitaláltunk egy nem létező csoportot, nem létező célokkal, de annál csillogóbb és megfoghatóbb díjakkal. Ha láttuk, hogy a főnökünk elindul hangulatában a lejtőn lefelé, akkor összehívtuk a vész esetén értesítendő csapatot és intézkedtünk. Partit szerveztünk és olyan részletekbe menően kitaláltuk a díj háttérsztoriját, hogy Stevensnek esélye sem volt gyanakodni semmire. Persze voltak jelöltek - általában a dolgozók rég nem látott rokonaikból válogattuk össze a neveket - de kivétel nélkül minden évben egy valaki vitte el a díjat. És tudtuk jól, hogy ezek után még évekig kihúzhatjuk akár anélkül, hogy megkeserítenénk a munkával járó hétköznapjainkat. Tettük amit jónak láttunk annak érdekében, hogy ne csak ő, de hosszabb távon mi is jól járjunk.
Christina és Zac már három éve foglalkoztak rendezvényszervezéssel és mindig is kérdés nélkül vállalták el a főnökünk díjátadóját. Jól meg is fizettük őket érte, hogy a maximálisat hozzák ki az eseményből, de valahogy a háttérben mindig is ott lapult meg kimondatlanul a tudat, hogy a hallgatásukat is kértük érte cserébe. Az idei év rendezvényének elősegítése az én vállamat is teherként nyomta és bár néhányan hasztalan próbálkozásnak tekintették, mi viszont annyira régóta részesei voltunk ennek a hazugságnak, hogy szinte már hittünk ennek fontosságában.
Az egész előkészület csodásan alakult: a színvilág, a hangulat, az elrendezés, összefoglalva minden. Egészen az utolsó két hétig, amikor is Christina és Zac úgy döntöttek, hogy helyre nem hozható nézeteltéréseik végett szakítanak egymással. Felváltva ment a győzködés és a csapatunk több tagja is igyekezett a lelkükre beszélni, de elbuktunk igyekezeteink alatt. Arról viszont hallani sem akartak, hogy egyikük a másik nélkül vállalja át. Most nyugtatnia kellett volna a lojalitásuk tudatának? Mert nem voltam tőle nyugodtabb. Két héttel a nagy esemény előtt itt álltunk félkész díszekkel és koncepcióval a hátunk mögött, Stevens pedig a magánéleti gondjai miatt csak még elviselhetetlenebb iramot diktált a munkánk során. Ő ilyen volt. Ha problémával küzdött, inkább a sértődékeny felet játszotta és nem békült, amíg nem látta belőle hasznát. A homokba dugott fejével viszont nem mentünk sokra, csak leginkább tönkre.
Szinte utolsó-utáni gondolatként jutottak eszünkbe a Farrow testvérek. Sarahval már régebbi volt az ismeretsége az egyik kollégánknak, Bethanynak, így az ő közreműködésével először csak telefonon kerestem fel Savannaht, majd végül egy találkozót is sikerült lebeszélnünk. Mire elérkezett a megbeszélés napja, szinte rohanva szeltem át a kávézó és az irodánk közötti távot annak a reményében, hogy Savannahval majd közös megoldásra juthatunk. Amiatt pedig még inkább, mert odabent a lapnál szinte egy egész csapat szurkolt nekem és számított rám. De a fenébe is, csak semmi nyomás!
A kávézó ajtaján furakodok be és egyből kiszúrom a szőke haj tulajdonosát. A sietségem során megszenvedett kinézetembe bele se merek gondolni, de abból, hogy senki se méreget hű meg há pillantásokkal, arra következtetek, hogy a végeredmény talán nem is annyira vészes.
- Szia! Audrey. - köszönök én is hasonlóképp. - Nem várakoztattalak sokat, ugye? Odakint kifogtam legalább három bámészkodót, akiket kikerülni is alig lehetett és egy olyan párost, akik úgy érezték az utca közepe pont megfelelő terep arra, hogy a magánéletüket kibeszéljék. - a táskámat lesegítve magamról foglalok helyet most már én is mellette, de a kérdése miatt csak a fejemet csóválom meg.
- Nagyszerű lesz itt. Remélem semmilyen más programodat nem kellett lemondanod miattam, hisz biztosan te is elfoglalt vagy. - nem tervezem sokáig feltartani őt, ha nem muszáj, habár örülnék, ha az ismeretségünk nem csak ebben az egyetlen találkozásba merülne ki, mert abban az esetben a következő két hét csak még nehezebbé válik majd. Az utána történő időszakba pedig bele se merek gondolni.
- Kérsz valamit vagy már rendeltél? - érdeklődök tovább, bár nem látok előtte semmilyen csészét, bögrét, poharat, miegymást, amiből az igen válaszra bizonyítékot találhatnék, de az illem úgy tartja, hogy én kértem őt fel, én voltam az is, aki szívességet fog kérni tőle, így egyértelműen a meghívás is az én feladatommá válik ezek után.

Megmondom őszintén, hogy amikor kitaláltam ezt a fogadó dolgot, azt hittem, hogy nem lesz ilyen bonyolult dolog elintézni. De nyilván tévedtem. Miután befejeztem az egyetemet, egyből Sarah-nak kezdtem segíteni, ez nem is volt kérdés. Anya halála óta valahogy jobban össze tartunk. Előtte is, sosem voltunk azok a veszekedő testvérpár, habár nem két év különbség van köztünk. De Sarah mindig megvédett az iskolában is. És mióta anya meghalt, már nem csak a nővérem akar lenni, elég sokat anyáskodik felettem. Bár gondolom ez annak is köszönhető, hogy szerinte még mindig nem nőtt be a fejem lágya, és elég gyerekesen viselkedem. Na jó, lehet benne valami, de csak ha Oliverrel vagyok, ha felnőttek között vagyok több-kevésbé felnőttként is képes vagyok viselkedni. Még sosem kaptunk össze olyan rendesen, csak pár hónapja. De akkor is amiatt, mert ő megakart védeni, elmondása szerint. Eleve Max miatt is feszült lett a kapcsolatunk, hiszen szerinte túl hamar ugrottam bele egy kapcsolatba, amibe nem kellett volna. Egy olyan kapcsolatba ami csak úgy végződhetett ahogyan végződött, hiszen fiatalabb volt mint én. És a törvény értelmében még kiskorú. Persze, annyira azért voltam felnőtt, hogy én is teljesen tisztában legyek azzal, hogy ez teljesen őrült dolog volt. De nem tehetek róla, ha egyszer nem tudtam ellenállni a cuki mosolyának, és a szája sarkában megjelenő gödröcskének. Mellesleg eléggé értelmes és felnőttes volt, sok idősebb pasihoz képest. Egyszer, ha elkövet az ember egy hibát, az csak hiba. De azért én úgy általában mindenbe határozottan ugrok fejest, tehát nem csak egyszer követtem el ezt a dolgot, hanem úgy... ötször hatszor is. Mindig is próbáltam magam tartani, de nem ment, esendő emberként, mindig elgyengültem Max közelében, aztán a végén már Sarah is rájött. Próbált észérvekkel jobb belátásra bírni, hogy ennek nincs semmi értelme, de nem hagytam magam meggyőzni. Pontosan úgy ugrottam fejest abba a kapcsolatba, mint ebbe a projektbe, gondolkodás nélkül. Aztán megjött az eszem, habár én küldtem el a srácot, amikor kapott egy remek ehetőséget, majd’ megszakadt a szívem. Sarah próbált segíteni, még kemény egy hónapig hagyta is, hogy a saját önsajnálatomba dagonyázzak. De aztán, mint egy ezredes nem hagyta tovább a dolgot, és habár nem szívesen, de kirángatott a kényelmes komfort zónámból, és szép lassan próbáltam vissza térni a megszokott életemhez. Ami eleve nem volt túl egyszerű, mert eddig a megszokottat Max jelentette, és az a pár órás kikapcsolódás ami egymás társasága jelentett. Aztán szép lassan megszoktam az érzést is. Mondjuk eléggé hozzá járult ehhez a dologhoz Zeno megjelenése. Mint villámcsapás, úgy jelent meg egy véletlennek köszönhetően. Ami talán segít kiverni a fejemből Max hiányát. Talán egyszer tényleg túl léphetek ezen a dolgon. A legfontosabb jelenleg most mégis ez a fogadó, amikor meghallottam, hogy a város szélén van egy romos épület, amit el akarnak adni. Nos hát gondolkodás nélkül mentem oda megnézni. És amikor romost mondtak, nem is tévedtek olyan sokat, mert éppen, hogy csak állt az épület. De már elképzeltem, hogy megnyitom és akik egy kicsit el akarnak menekülni New York zajától az itt menedéket fog találni. Tudtam, hogy nem maradhatok továbbra is Sarh nyakán, meg amúgy is az orromra kötötte, hogy ideje a saját életemet élni. Így hát még aznap átutaltam a volt tulajdonosnak a pénzt, és megvettem. A nővéremnek csak ezután mutattam meg, és hát először nem igazán tetszett a dolog neki, mert szerinte túl sokat vállalok magamra. Ott van a rendezvényszervezés, és habár Sarah a technikai dolgokhoz elég jól ért, mégis csak segítek még neki. Talán igaza is volt, most hónapok után kezdem belátni, mivel a felújítás nem úgy halad ahogyan kellene, terveim szerint már ki kellett volna nyitnom. Akár kérhetném is a nővérem segítségét, de akkor nem bebizonyítanám, hogy van amit egyedül is meg tudok oldani. És ez az egész dolog erről szól, ő egyedül neveli Olit, és mellette létrehozott egy vállalkozást. Ha neki gyerek mellett megy, akkor nekem gyerek nélkül egy csettintésre kellene mennie, nem? Egyre kétségbeesett gondolataimból a lány riaszt fel, akivel megbeszéltem a találkozott. Nagyon örültem a hívásnak, és ezt nem ronthatom el, mert a jó fizetés mellett remek hírnévre is tehetek szert, és így talán haladok egy kicsit előre is.
-Örülök,- villantok rá egy bájos molyost,- ne aggódj, én is nem régen érkeztem, éppen csak kiszusszantam magam,- legyintek az egyik kézfejemmel, ahogyan végig siklik rajta ibolya színű íriszeim. Kicsit zavarba jövök, mert ő szépen ki van öltözve, mint egy üzletasszony, én meg farmerben vagyok, bár a magassarkú dob valamit a külsőmön. -Általában ez akkor szokott előfordulni, ha az ember rohan, akkor te még jobb helyzetben vagy, nekem vagy tíz építő munkást kellene rá vennem arra, hogy dolgozzanak, és úgy ahogyan megbeszéltük, de elég nehéz. Lehet a termetem miatt nem vesznek komolyan,- vigyorgok rá,- mondjuk az öt éves unokaöcsém sem vesz komolyan úgy, hogy nem is tudom mit várok,- rántom meg mellékesen a vállamat, és arról fogalmam sem volt, hogy miért közöltem vele. Mert, hogy hidegen hagyja az én bajom az fix, csak már felrobbanok, ha valakinek nem mesélem el, még ha nem is tud segíteni.
-Hát rám fér egy kis szünet, amikor normál emberek között vagyok, nem festékes overálas pasik között, akiknek minden második szavukkal elő szeretettel szidják egy más édesanyjukat,- válaszolom mosolyogva és szem forgatva,- még nem rendeltem és egy Latte machiatto-t szeretnék,- fordulok a pincér felé, - szóval miről lenne szó,- pillantok rá érdeklődve amikor már ő is le adja a rendelését, én pedig a táskámból elő kapok egy jegyzetfüzetet és tollat, remélem össze jön ez a dolog. Rám férne a szerencse, az tuti...