millie&audrey

Girls just want to have fun

Hetente kétszer munka után jól esik beülni egy olyan helyre, ahova senki nem fog a keresésemre indulni és ahol a szerkesztőséggel járó fejfájást előidéző problémák elkerülhetnek. Amióta Skye és Nicole arra lettek felhatalmazva, hogy közös cikken dolgozzanak, azóta megkeserítik mindenki más életét is. Szívességeket kérnek, segítséget, bármit csak hogy ne egymásra kelljen támaszkodniuk, amikor is lényegében ez lenne a fő mozgatórugója a rájuk kiszabott feladatnak. Amióta Gregory a feleségével együtt elkezdett valami konfliktusmegelőző terápiát, azóta úgy érzi tele van ötletekkel, melyek a szerkesztőségét is jobbá tehetik. Szerinte a közös munkát hatékonyabban úgy űzhetjük, ha nem ellenségekként tekintünk a másikra, hanem csapattársként. Én ennyire elvakultan nem hittem ebbe és legfőképpen nem is akartam a részese lenni Skye és Nicole cicaharcának, ezért szoktam rá mostanában az irodám ajtajának zárására. Lehet, hogy az alapötlet sok szempontból hibás, de nem is azzal fog megjavulni, hogy megoldom helyettük a problémájukat. Ha rá lesznek kényszerítve, úgyis összedolgoznak majd, ezt a nézetemet viszont úgy tűnik a többi kollégám aligha szeretné osztani. Ezért is érzem fontosnak, hogy ezen az egy helyen ne érjen utol a munka, csak a nyugalom és az egyedüllét, meg egy pohár ital, amelyet olyan tempóban ihatok meg, ami nekem megfelel anélkül, hogy bárki is közben a napi küzdelmeivel fárasztana. Ez mind szép és jó lenne, ha nem lenne Dylan Pearson. Az első találkozásunkat a véletlennek tudtam be és már csak ezért nem is figyeltem az intő jelekre. Ő kérdezett, én válaszoltam, de mikor elnézést kérve kiment a mosdóba én elhagytam az épületet, a számla egyenlítését pedig rábíztam. Rá két napra Dylan újra megjelent teljes pompájában. Úgy érezte még akad számomra mondanivalója és bár arcra helyes volt, látszott rajta, hogy az a tipikus tapló, aki miatt úgy érzem a kezem minden másodpercben lendülne egyet, hogy képen törölje őt. Nem vagyok az ismerkedés ellensége, de a híve sem. Volt valami a mai párkapcsolatok alakulásában, ami visszataszítónak hatott számomra. Talán a pasik szegényes ismerkedési módszerei, ami persze egy magamfajtának, aki nem keres hosszabb távra kapcsolatot bőven megfelelne, de nem ilyenkor. Nem abban az össz-vissz fél órában amikor úgy érezhetem, hogy nem kell különösebben szóba állnom senkivel sem. Dylan persze nem tágított és hiába küldtem el őt a pultnál lévő nők egyikéhez, akik feltűnően őt méregették, mégis én voltam az a szerencsés, aki végighallgathatta őt. A képlet ott kezdett el sántítani, amikor más napot választottam, megtörve ezzel a rendszeremet, de ő újra ott volt. Majd újra. És az egyetlen, aki tudott arról mikor is készülök ilyen módszerekhez nyúlni a kikapcsolódásom érdekében az Tamara Ross volt. Ekkor már tudtam, hogy az ő keze van ebben az egészben. Küldetésének hitte, hogy az ő lejtőnek indult házasságáról példát véve jómagam is beálljak a sorba, aki egy készülő katasztrófát próbál előidézni. Ezért ma elhatároztam, hogyha újra látom Dylant, megszabadítom őt a szenvedéseitől, hogy szórakoztató társaságot kelljen nyújtania nekem. Ő pedig percre pontosan itt is volt; ugyanazon a széken, ugyanazzal az itallal.
- Pearson, beszélhetnénk? - mintha nem is itt lenne, úgy szórakozik a kapott italával. Magához képest feszültebb, én meg most akarom őt lekoptatni? Egy másodpercre feléled bennem az empátia, de abban a pillanatban el is múlik, amikor eszembe jut Tamara és a tény, hogy szerinte én magamtól nem tudnék találni magamnak egyetlen pasit sem.
- Aha, csak egy perc.. - a helyiség másik végébe tekintget immáron harmadszorra mióta itt vagyunk, ezért én is élesítem kíváncsiságomat. Egy számomra ismeretlen nő köti le a figyelmét, akit úgy tűnik ő nagyon is jól ismer. Ellenben ő tudomást sem vesz Dylanről. Talán meg is oldódik magától ez a problémám? Hirtelen lelkesebb leszek, de gyorsan alább is hagy ez az érzés, amikor valamit maga elé motyogva Pearson feláll mellőlem, majd elindul valamerre, de nem sokáig jut, mert leöntik őt. Enyhén oldalra biccentve fejemet és haláli nyugalommal iszogatva a poharamban lévő folyadékot nézem végig a jelenetet, ahogyan hülyét csinál magából és szinte elevenen felfalja a másik srácot, mire egy lány közbeavatkozik és nem sokkal később Dylan is visszasétál hozzám, elnézést kérve a kis kitérőért.
- Nincs. Semmi. Probléma. - egyenként hangsúlyozom ki a szavakat, miközben megragadva társaságom italát én magam is ráborítom annak tartalmát, majd lehuppanok a bárszékről és egyenesen a tőlem szinte egy fejjel magasabb pasasra nézek. - Tűnj a szemem elől Pearson és mond meg Mrs. Dawsonnak is, hogy máskor keményebben próbálkozzon. - ellépek mellőle és inkább egy másik szabad helyet keresek magamnak, amikor kiszúrok egy üreset az előbbi lány mellett, akinek ugyanúgy lelépett a partnere és egy szabad? jelzést követően a választ sem megvárva ülök le mellé. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne küldhetne el, hogyha hozzám hasonló felfogással az egyedüllétre vágyik. Számomra ez viszont már rég nem opcionális, szóval egyszerűen csak úszom az árral.
- Az ő nevében is sajnálom, hogy a partnerem elrontotta a randidat. Egy címeres ökör, akiben ma úgy látszik túltengett a harci ösztön, nekem meg többnyire idióta radarom van, valahogy mindig kifogom őket, de ha a barátod panaszt szeretne ellene tenni, örömmel adok át minden információt róla, amit eddig megtudtam. Úgyis csak magáról beszélt és legalább könnyebben megszabadulok tőle. - a táskámat az ölembe fektetem és az italválasztékra téved a tekintetem.
- Muszáj ezek után innom valamit. Te kérsz valamit? - érdeklődök tőle, mert én még dilemmázok egy sort milyen erősségben tegyem tönkre az idegrendszeremet.

millie&audrey

Girls just want to have fun

Még magam sem tudnám összefoglalni milyen sorszerű baklövésnek kellett összejönnie ahhoz, hogy a harmadik kerék legyek Dawsonék házasságban. Miliannel egyértelműen párszor már összefutottam a nyomozói munkája során. Nem egy ügyénél keveredtünk össze, de nem tehettem róla, hogy egyszerűen ki akartam elégíteni az olvasóink kíváncsiságát, ő pedig mindig olyan ügyeket vett magához, amik tele voltak megválaszolatlan kérdésekkel. Dawson viszont igyekezett magának minden egyes információt visszatartani és amikor meglátott engem, ez a késztetése csak még inkább eluralkodott rajta. Nem hittem sokszor a véletlenekben, de akárhányszor meghív Milian felesége egy hármasban eltöltött vacsorára vagy egy kerti-partira, egyszerűen szeretnék bemutatni egyet a sorsnak meg a gúnyos terveinek, melyek ellenem irányulnak állandóan. Sok a közös ismerősünk és nem egy ember tudta akkoriban, hogy lakást keresek magamnak, szóval bizonyára emiatt kerülhettünk össze Tammyvel, a tökéletes mintafeleség és ingatlanügynök két lábon járó lelkes egyvelegével. Nem mintha bármilyen problémám lenne Tamara vendéglátásával, egyszerűen a férjének a képét nem tudom elviselni, aki mintha egy görbe tükör mögött állna felesége szemei előtt. Mindig is úgy tartottam, hogy az a bizonyos rózsaszín köd nagyon is veszélyes, mert ha egyszer látná Dawsont a munkahelyén, bizonyára elküldené őt melegebb éghajlatra, mint ahogyan azt én is tettem nem egyszer és nem is utoljára. Természetesen csak a háta mögött, magamban mérgelődve, mert ismertem már Miliant jól ahhoz, hogy egy rossz elszólás a részemről és aznap egy fogdában éjszakázok. Ami viszont nagyon is zavart, hogy Tamara úgy érezte képes lesz félretenni a házasságában felmerülő problémákat, hogyha az én életembe avatkozik bele. Talán még egy jobb napomon meg is értem a segítőszándékot az őrült tervei mögött, Dylant viszont fogalmam sincsen, hogy büntetésnek szánjam vagy egyenesen egy átoknak, mely az életemet kezdi megmérgezni. Az égvilágon semmi közös nincsen bennünk és az is felmerül bennem, hogy ő inkább Millian haveri körébe tartozik, mintsem a feleség ismerősei közé. Ugyanaz a tapló, fellengzős viselkedés. Az a kellemetlen feszélyezettség, amivel felmér és nem érdeklődik, hanem inkább kihallgat. Nem mintha égető szüksége lenne az életemnek egy párkapcsolatra, de ha mégis úgy döntenék, hogy felszállok arra a bizonyos normáknak megfelelő vonatra, akkor se egy ilyen emberrel jönnék össze. Képtelen lennék elviselni, hogy valaki állandóan a gyanú szikráját keresi minden mondanivalómban, bár közöttünk valószínűleg a probléma az lenne, hogy a túlzott őszinteségem keverne bajba. Attól nem kellene tartania, hogy bármit is eltitkolnék előle.
Mostanra már eljutottam arra a pontra, hogy kezdett elegem lenni a folytonos társaságból, amit Dylan biztosított. Egyrészt tudom, hogy Tamara műve, vagyis valamivel sakkban tartja őt. Fogadással, nem tudom és nem is érdekel. Én viszont nem akartam ennek a játéknak a részese lenni, bár legszívesebben egy székhez kötözném Pearsont és egyesen Dawsonék küszöbére küldetném őt, hátha adna egy kis pikantériát a házasságuknak. Dylan viszont hajlandóságot sem mutat beszélgetésre, inkább valami idegen nőt vizslat és ha teheti még a berendezésbe is beleköt. Állandóan ő volt az, akinek be nem állt a szája, most meg egyfolytában a sarokba tekintget és ez zavar. Nem, egyáltalán nem vagyok féltékeny, mert örülnék, ha Pearson felemelné a hátsóját és odasétálna a nőhöz, majd vissza se jönne, de a tény, hogy se ide-se oda nem mozdul, de még beszélgetni se lehet vele arról, hogy ez a kapcsolat vagy bármilyen szerepet is adtak neki nem fog hosszútávon működni csak még jobban kezd idegesíteni. A poharamból kiiszom a maradék italomat, de miután jelenetet rendezett úgy döntök én lépek le és nem várok még fél órát arra, hogy kiderüljön mi is ennek az elfuserált hármasnak a lényege, amit itt telepatikusan nyomunk le a bár közepén. Mielőtt viszont ezt megtenném a saját italának jéghidegségével ismertetem meg őt, mely az én nézetemben egyenlő a köszönömmel, amiért tettél rá magasról, hogy mit akarok neked mondani. Azt pedig már nem is gondolnám, hogy bármilyen bocsánatkéréssel is fordul majd a lányhoz, akinek tönkretette az estéjét, ezért még a szemernyi empátiámmal, ami maradt bennem ma estére odalépek hozzá és én magam mentem ki azt az ökröt, bár magam sem értem miért teszem.
- Ez esetben elgondolkoztató, hogy lehet egységesen mind idióta és bármelyiket leszólítanánk ugyanerre a sorsra jutnánk. - egy pillanatra végigtekintek a helyiség felhozatalán, de megakadok a saroknál, ahol előbb az ismeretlen nő ült a partnerével. Most üresen áll, de a kíváncsiságomat azért rendesen felpiszkálta.
- Fogadás. Ez újabb szintre emeli egyes emberek kétségbeesését. - szusszanok egyet, de most már minden figyelmemet a mellettem ülőnek szentelem. - Talán valamivel kihozhatjuk belőle a zsarolást is, amire pedig gyorsan rákapnának, hogy az eset még egyszer ne ismétlődjön meg, ha pedig munkatársak vagytok talán még többet is. Kezdek túlzásokba esni? - érdeklődök egy halk nevetéssel összekötve mondanivalómat, végül pedig rátérek még egy plusz kérdésre. - Mi volt egyébként a feltétele? - érdeklődök azért elmerengve a saját kusza gondolataimban, hiszen az ember lánya minden egyes nap megtapasztalja, hogy a környezetében élő embernek álcázott állatok még mindig nem mutatták meg teljesen hamisíthatatlan valójukat. Én pedig tipikusan az a személy vagyok, aki ha megérzi a botrány egyetlen kis fuvallatát, abból szeret még nagyobbat kreálni.
- Akkor legyen kettő. - adom még hozzá a saját rendelésemet is az irányunkba nagyon kedvesnek tűnő pultos felé, majd ezután elfogadom a bemutatkozásra szánt kéznyújtást. - Audrey. - mosolyt ejtek válaszom közben, ellenben a kérdésére már egy fejcsóválással reagálok.
- Ennél ez némiképp komplikáltabb. Inkább nevezném közbeavatkozásnak egy harmadik féltől, aki úgy érezte egy két lábon járó plusz problémával megmentheti a szerinte fagyossá vált lelkemet. Vagyis szerintem ez járhatott a nő fejében, amikor rám küldte Dylant. - égnek emelem egy pillanatra a tekintetemet. - Pedig elhiheted, minden ötletet bevetettem, hogy elkerüljem őt, de nem jött át számára az elutasító magatartásom. Itt már sejtettem, hogy az egész találkozásunk nem a sors műve, hiszen nagyon próbálkozott a srác, hogy összehozzon olyasvalamit, amiről tudta, hogy nem működik. Szerinted lefizették őt vagy megzsarolták amiért megérte az önsanyargatás neki? - futok neki egy újabb gondolatmenetnek érdeklődésemet kifejezve felé. Lassan eljutok arra a pontra, hogy egy leleplező cikkbe foglalom a férfiak jellemét.

millie&audrey

Girls just want to have fun

Bíztam abban, hogy ez a nap terveim szerint alakul majd. Eljövök ide, lezavarom két búcsúzásra hajazó szóban Dylan együttműködését az életemhez, majd mindenki úgy tehet, mintha ez a kis szösszenet meg se történt volna. Mert én örömmel elfelejteném őt, a megjátszott érdeklődését ami igen, még az én lelki világomnak is sértő, habár őszintén szólva annyira nem veszem magamra, ha valaki nem vevő a társaságomra. Valamikor egyszerűen csak nem működik a két ember közötti kommunikáció, kémia vagy nevezzük akárhogy. Ilyenkor mást sem tehet az ember lánya, minthogy kihátrál a helyzetből és nem érzi magát még inkább frusztráltan vagy kényszeríti bele magát olyan helyzetbe, mely már a komfortzónáján kívül helyezkedik el. Mert én szívből gyűlöltem ezt. A hazugságokat, a felszínességet, amikor inkább szétcincálod még ötször is újra az idegrendszeredet ahelyett, hogy őszintén odaállj a másik szeme elé és azt mond: basszus, ezt benéztük! Általában jók a megérzéseim és bízok is bennük. Dylan feje felett szinte képletesen is megvakított a neonként villogó felirat, ami azt sugallta, hogy Audrey ez egy oltári nagy csapda, de aztán jött a reményteli kérdés: mi van, ha mégsem? Természetemből fakadóan tele vagyok gyanakvással, kérdésekkel, melyre a munkám is rátesz még egy lapáttal és olykor elmerengek azon, hogy talán egyszerűen csak annyira elsajátítottam ezt az életvitelt, hogy észre sem veszem, ha esetleg a másik fél nem akar most az egyszer csak unalomból megközelíteni. Tam mindig azt mondogatja, hogy szabotálom az életemet és talán ez így is van. Én vagyok a saját világom természeti katasztrófája, hurrikánnal, záporral, villámokkal egybekötve és addig torpedózok meg mindent, amibe akár egy cseppnyi jó is lehet, hogy a végén csak a pusztítás marad hátra. De mint az előző alkalmakkal is, most Dylan esetében is ugyanúgy igazam volt, szóval talán nem is annyira rossz, ha az ösztöneimre hagyatkozok. Végtére is, ha önmagamat nem védem meg, másokra miért hárítanék rá ekkora felelősséget?
Millie aranyos lánynak tűnik, túl jónak is a korábbi partneréhez, hogy minden érzékem azt súgja itt valami nagyon nem stimmel. Elég cikk futott végig a kezeim alatt ahhoz, hogy kiszúrjam az oda nem illő darabkákat, szóval az a tény, hogy az ösztöneim nem hagytak cserben, jó dolog, noha a kivitelezése a fickónak még engem is meglep. Az emberek lényükből fakadóan kétségbeesettek. Szükségük van valamire, de maguk sem tudják pontosan mit is akarnak. Ezt látják, hallják, ez a normális, az állítólagos követendő példa, de ha fogjuk ezt az egész elvárással teli maszlagot és ráhúzzuk a saját életünk menetére könnyedén észrevehetjük, hogy mennyire is állunk készen arra, hogy megéljük mások elvárását. Most pedig, hogy elkalandoztam azt kell mondjam, Millie partnere már a maga nemében is egy külön faj. Én az a fajta nő vagyok, aki nem akaszkodik rá a másikra. Nem nyomulok túlságosan, ha látom a másik szemében az érdektelenség leheletnyi szikráját is, akkor pedig ki is vonom magamat a képletből. De hogy fogadjak valakivel csak azért, hogy megélhessem legféltettebb perverziómat tudván, hogy a másik fél egy percig se fogja élvezni azt? Ez pazarul beteg felfogás. Még én, alias jégkirálynő is tudom jól, hogyha valakit kedvelünk, annak örülünk, ha boldog és nem a szenvedésétől alszunk jól éjszaka. Nem ismerem a srácot, de ha lehetőségem lesz összeakadni vele, én magam képelem fel már csak a létezéséért is.
- Bízzunk benne, hogy így lesz. - halovány mosoly költözik arcomra, mert a pasas helyében én magam is meghúznék innentől egy határt és olyan apróra zsugorodnék össze mögötte, amennyire csak lehet.
- Kreatív kis dög, kihasználta az egyetlen erősségét. - apró fintorral reagálok és csak ezt követően folytatom. - A maguk kis ártatlan természetükkel ebben a legjobbak, hogy a másik kedvére tegyenek, még ha apróságokkal is teszik azt. - sóhajtok egyet és miközben a poharam peremén futtatom végig egyszer-kétszer mutatóujjamat valahol arra várok, hogy az elfogyasztott ital majd a későbbiekben elfeledtesse velem mekkora hülye is voltam Dylan esetében.
Egyetértő bólintással reagálok Millie szavaira, a poharamat pedig az övének koccintom, mielőtt belekóstolhatnék annak tartalmába.
- Vagy csak legyen rajtuk valami megkülönböztető jelzés. Az is sokat segítene. - elmosolyodok, de majdnem sikerül felnevetnem a pultos arckifejezésén, amikor társaságom egy újabb kört kér és én magam is közelebb tolom most már a poharamat, hogy kövessem a példáját, ezzel együtt választ is adva a pultos kimondatlan kérdésére. Noha Millie mellé fűzött mondanivalója egy pillanat erejéig meg is akaszt mozdulatsoraimban.
- Gyászolsz? Az előbbi majdnem randidat vagy ténylegesen? - ösztönösen bukik ki belőlem, talán túlságosan is meggondolatlanul, így azzal egy szusszal később ki is javítom figyelmetlenségemet.
- Ne haragudj, rossz szokás és ha kényelmetlen számodra a kérdés, nem muszáj válaszolnod rá. Szakmai ártalom, hogy az égvilágon mindenre kíváncsi vagyok még arra is, amihez nincs sok közöm. Ha jól belegondolok, legfőképpen csak arra vagyok kíváncsi. - merengek el ezen, de Alfie legújabb hívását az előző két alkalomhoz képest is ugyanúgy kinyomom és ignorálom. Volt egy közös megegyezésünk: ha első három alkalommal nem vettem fel és még mindig égetően fontos, a negyediknél sms-t ír. Még van két dobása, mielőtt vészhelyzetet kiáltanánk. Márpedig amióta Joseph eltűnt, azóta ritka, hogy ne minden ebbe az irányba forduljon vissza.

millie&audrey

Girls just want to have fun

Az abszurd módon sikerült találkozók után most mégis kezd átformálódni a véleményem, ahogyan úgynevezett sorstársammal közösen tüntetjük el a bárban lévő alkoholkészletek egy részét, melyre a pult mögött lévő srác még örömmel rá is segít. Más körülmények között már biztos a hátsó szándékairól faggatnom az illetőt, most azonban olyannyira a figyelmemen kívül esik hála Dylannek, hogy úgy vélem addig szerencsés neki, amíg nem válik ő az érdeklődésem középpontjává. Millievel történő beszélgetésünk közben jó pár témát sikerül érintenünk, de leginkább az visz minket előre, hogy a mai nap mindkettőnket hülyére vettek. Őt az a kis szerencsétlen, engem meg a másik nagyobb, de mindazonáltal kellemes társaságnak találom őt. Nem állok közel azon típusokhoz, akik könnyedén barátkoznak, ellenben nem hajtok el senkit sem a közelemből, aki beszédbe elegyedik velem és még értelmes megszólalásai is vannak. Számomra is felemelőbb egy olyan személlyel társalogni, aki nem az én kis elvekkel összefont világképemmel áll ellentétben. Ugyan az ilyenekből manapság már egyre kevesebb van. Meglehet én vagyok az, aki túl magasra tette a mércét és olyan elvárásokat fűz a körülötte lévő világhoz, aminek megugrása igenis gondot jelenthet. De akárhányszor végigveszem a pontokat magamban mégis úgy érzem, hogy mégsem kérek túl sokat.
Valahol még mindig igyekszem napirendre térni Millie korábbi partnere miatt, de végül csak egy rosszalló fejcsóválással jelzem mennyire őrültségnek is találom, hogy valaki fogadás útján próbálja meghódítani a másikat. Lehet nekem is így kellene eljárnom, csak én azzal a verzióval vonnék bele másokat, hogy vajon mennyi idő alatt tudnám őket a teljes őrületbe kergetni? Belegondolva az eddig tapasztaltakba egészen kedvező vállalkozás lenne, jóllehet tudom magamról jól, hogy sosem vágnék bele csak úgy szórakozásból. Anyaggyűjtés céljából? Esetleg, de másképpen minden oldalról időpocsékolásnak tűnik.
Az utolsó poharam tartalmával kissé lassabb tempóval bánok mint elődjeivel. Valahogyan haza is kellene jutnom és bár tudatában vagyok egy-két embernek, akik szívesen segítenének ebben, mindazonáltal nem vágyok bébiszitterre, sem arra, hogy napokig ezt az állapotot olvassák a fejemre. Így is már szinte érződik rajtuk mennyire várnak arra, hogy fogást találjanak rajtam az én pedáns kis világomban, én pedig még nem kergettem el annyira a józan eszemet, hogy ennyire egyszerűen meg is adjam ezt az elégtételt nekik. Ebben az általuk létrehozott játékban még mindig ők állnak vesztésre, hiszen sokkal több alkalommal csináltak magukból hülyét előttem, mint fordítva. Én pedig örömmel hozom fel nekik elkövetett hibájuk minden egyes másodpercét.
Millie elejtett szavai felkeltik figyelmemet és bár bűnbakként az elfogyasztott italmennyiséget nyugodtan hibáztathatnám, mégis ismertem már magamat annyira, hogy ehhez csakis az egészségtelen kíváncsiságomnak van köze. Szakmai ártalom - ahogyan azt egyes körökben hívni szokás. Ugyan megadom neki a lehetőséget, hogy megtagadja a válaszadást, mégis úgy tűnik nagy vonalakban, de azért beavat a vele történtekbe, melyekből minél több részletet tudok meg, annál érdeklődőbbé tesz vele. Joseph. A név, amely manapság minden egyes napomba úgy fészkeli bele magát, mintha nem akarná, hogy feledésbe merüljön. Jóllehet én magam is bőszen teszek róla, már csak Charles miatt is, de amúgy sem szerettem a lezáratlan ügyeket. Azonban mennyi annak az esélye, hogy egy és ugyanazon személyről beszélünk?
- Nehéz időszak lehetett, sajnálom. - fejezem ki sajnálatomat a vele történtek miatt, de a gyanakvásom ettől függetlenül még ugyanúgy megmarad. Amint idejekorán megtanultam, hogy a túl sok véletlen sosem igazából véletlen.
- Az Intuition lap egyik szerkesztője vagyok. - fejtem ki neki hosszabban, elvégre akárhányszor valaki meghallja az újságíró szót hirtelenjében megszólalnak a vészcsengők a fejükben és onnantól kezdve egy normális beszélgetést képtelenség végigvinni velük. Nem akarok én minden egyes elejtett mondataikból sztorit összedobni. Bizonyára senkit nem érdekelne xy étkezési szokása vagy hogy szerelmi bánatában hány romantikus filmet tudott le az elmúlt egy hétben. Ha ilyen sztorival állnék Gregory elé egészen biztos vagyok benne, hogy a következő járattal repülhetnék is vissza Londonba. - De ne aggódj, ez nem egy interjú. Semmit sem fogok felhasználni ellened. - fűzöm azért hozzá a biztonság kedvéért és még egy mosolyt is megengedek magamnak mellé.
- Egyébiránt én magam is ismertem Josephet korábbról. Ami fura, hogy ő is autóbalesetet szenvedett, az ügye pedig rettenetesen homályos részletekkel volt tele, ezért egy idő után lemondtak arról, hogy felkeressék. Minket is teljesen leállítottak róla, mondván aki ennyi idő alatt nem kerül elő, ahhoz már sajnos nem sok reményt fűznek. Habár én sosem hittem el, hogy meghalt és még a mai napig sem hiszem. - osztom meg a saját verziómat Millievel, majd végül elfogyasztom poharam hátramaradt tartalmát.
- De nem Henstridge volt a vezetékneve, ugye? - jobb itt az elején tisztázni, mint később félreértésekbe keveredni. Sokakkal ellentétben én magam még mindig azok közé tartozok, akik nem tettek le arról, hogy felkeressék őt.