richard&audrey

Somebody make me feel alive and shatter me

Alig érte el az óra a kora délutánt, de már a második kávémon vagyok túl és egy harmadik jár a fejemben, mihelyst a bögrét az asztalomon lévő alátétre helyezem. Az egész szerkesztőséget leköti Christophe Sterling ügye, miután az idősebb Sterling baleset következtében elhunyt és a fiára hagyta a vagyonának jó nagy részét. Nem egyedi esetnek sorolható ez, hiszen a szülők jobb esetben a gyerekük jólétét tartják szem előtt ameddig csak lehetőségük engedi, de amióta kiderült, hogy Christophe létezéséről ezidáig senki sem tudott, azóta mindenki erre a sztorira vágyott, hogy a végére járjanak. Sokak szerint Christophe csak egy szélhámos, aki így próbál meggazdagodni és azokból a félinformációkból, amit a nap folyamán hallok azt kell mondjam, nem alaptalanok a vádaskodásaik. A fiatalabb Sterling ugyanis eddig a napig egy lakókocsiban élt és egy benzinkúton dolgozott, összefoglalva meglehetősen jelentéktelen része volt a Sterling névnek. Mára viszont apja révén felkerült a milliárdosok listájára, így nem túl meglepő, hogy mindenki elsőként akar lecsapni egy interjúra vele. Az emberek kíváncsiak. Egyik fele úgy véli hagyni kellene szegény fiút, hiszen egyszerűen csak mázlija van és amúgy is fel kell dolgoznia az apja elvesztését. Mások viszont a bennük lakozó összes rosszakaratra való hajlamot szeretnék a fiú nyakába zúdítani, hátha több van emögött, mint amit valójában a felszín mutat. Mégis mire számítanak, hogy Christophe majd bevallja a gyilkosságot? (mert igen, már itt tartanak, hogy nem baleset volt) Vagy esetleg borsos összeget tol az emberek orra alá, hogy megvásarolja a hallgatásukat és a hűségüket? Bármit is gondolnak, Christophera jó pár hét gyötrődés fog várni, amit úgy tűnik a mi csapatunk is örömmel elősegít majd.
Stevens telefonálás közben néz be futólag az irodámba és kezével int, hogy kövessem, de egy percre se emeli el a készüléket a fülétől, ahogyan a magával cipelt dossziét sem hajlandó átnyújtani. Az asztalra helyezi és szinte mintha arra várna, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, mert mihelyst a zár kattan, Gregory abbahagyja a telefonálást.
- Újabb szaftos pletyka a Stevens fiúról? - fejemmel jelzésértékűen a mappa irányába biccentek, hogy meggyorsítsam a folyamatot. Nem mintha ne élvezném kifejezetten a főnököm vendégszeretetét, egyszerűen a türelem nem tartozik a mai erényeim közé.
- Rémlik a Bradford Holding Inc. ügy, amin korábban dolgozott? Szeretnék, ha újra beleásnánk magunkat. - tér egyből a lényegre, én pedig tiltakozásom jeleként máris szólásra nyitnám a számat, de Gregory még nem vevő a véleményemre. A váratlanul visszatérő exeknél már csak egy valami rosszabb, mégpedig a visszatérő ügyek. Akaratlanul is arra emlékeztetnek, hogy egyszer már kudarcot vallottál velük és mintha gúnyt űznének rajtad megoldatlanságukkal. A BHI a maguk ingatlanos mizériájával már akkoriban is okozott néhány nyugtalan éjszakát. Amikor már úgy éreztem nyomon vagyok, ők olyan ügyesen elvarrták a szálakat, hogy a végén úgy tűnt, mintha magam kreáltam volna a bizonyítékokat ellenük. Megközelíthetetlenek voltak, leleményesek és kegyetlenek és amikor már mégis sikerült az interjút elkészítenem velük a cikkhez, másnapra teljesen nyoma veszett. Köztudottan nem szakterületem a számítástechnika világa, de abban biztos vagyok, hogy nem sétált csak úgy el magától a cikk és lényegében a végén a rám váró csokor egy beismerő vallomásnak is elment, mégis a szerkesztőségnél mindenki ujjal mutogatott rám, amiért elbaltáztam az esélyeimet. Azóta Oscar Amell összeférhetetlenségre hivatkozva elhagyta a szerkesztőséget, majd Gregory vette át tőle a helyet.
- Miért pont most? - ennyi bukik ki belőlem, hiszen az ügy azóta a polcon porosodott és bár az én fagyos lelkiismeretemnek se tett jót a lezáratlansága, mások nem osztották ezzel kapcsolatban a véleményemet. Amell meg főleg nem, miután gondolom jól megtömték a zsebeit, hogy fogja be a száját.
- Újabb bizonyíték került elő, ami elegendőnek bizonyult nekik ahhoz, hogy újra előszedjék. - tenyerével tolja közelebb hozzám az általa kincsként őrzött dossziét és a benne lévő képre bök rá. - Egy forrásunk szerint hangfelvétele is van, amivel végre pontot tehetnénk az ügy végére. Járjon utána a tanú szavahihetőségének, majd keresse fel William Bradfordot. - utasít a rám váró feladatokra.
- Az nehéz lesz, de talán van egy megoldás rá. Mennyire zsákutca ez a pasas? - értem ezalatt a tanút, de mielőtt Gregory válaszolhatna, a kezembe veszem a mappát egy gyors megjegyzés közepette. - Tudja mit? Inkább majd kiderítem magamnak. - Legalább jószívűségem jeleként kitekerhetem a nyakát, ha éppenséggel csak a levegőbe beszélt.
Fél órával és néhány hátrahagyott tanáccsal később hagyom el Tod lakását és különös elégedettséget érzek eluralkodni magamon, amiatt, hogy végre talán elkaphatom őket. A felvétel minősége ugyan hagy némi kivetnivalót maga után, de ami rajta van, az igenis tisztán érthető. Egy pontja viszont nyugtalanságban tart, ezért miután beküldöm lemásolni a felvételt, úgy döntök mégis felveszem a kapcsolatot Mr. Allennel és a segítségével adok egy keretet a sztorimnak. Feltéve, ha hajlandó együttműködni velem. Nem ismertem Tod-ot és bár a felvétel valódinak tűnt, jobb szerettem volna magam utánajárni ennek. A célom nem az volt, hogy cikket írjak a hazugságokból, hanem, hogy kiderítsem az igazságot. Az őszinteség mindig is fontos volt számomra, Tod pedig egészen határesetnek tűnt. Ha az egész felvétel hamis, az bizonyára kihatással lenne a BHI nevére, de milyen alapon?
Lerendezhettem volna egy sms formájában is mindezt, de helyette egy a nevével ellátott borítékban tárolt üzenetet küldök el Richard munkahelyére, benne pedig a bizonyítékként kapott kép másolatával, meg egy jegyzettel, a végén pedig az aláírásom sem maradhat el:
'Éget a kíváncsiság, hogy megtudjam miről beszélgethetnek a rajta lévő urak és bízom benne, hogy az olvasóinkat is szintén érdekelni fogja, ha a kép mellé hang is társul majd. De talán közös nevezőre tudnánk jutni, hogy mindkettőnknek jó legyen. Ha ugyanígy gondolja, találkozzunk egy óra múlva a Hudson River Parkba.
Ami pedig a képet illeti, csináltam magamnak egy másolatot róla. Meglehetősen előnyösen fest rajta. Remélem nincs harag. '

Vannak azok a tényezők, amelyek úgy futnak végig az ember idegrendszerén, mint forró ón a tűzhangyafészek járatain: ilyen tényezőnek számít a feltépett boríték tartalma is. Évente egyszer teszem, de most a leghatározottabban utasítom a William Bradford titkárnőjét, hogy kezdje el hívogatni Washingtonban a főnökét és ne hagyja abba amíg fel nem veszi, vagy lángolni nem kezd a telefon; Én vagyok az a fickó aki a legrosszabbra számít mindig, ő meg az, akinek irdatlanul sok pénze van - hatékony együttműködésünk legfőbb alappillére pedig az, hogy a világon minden, de minden eladó.
Megcsörren a mobilom. Nagyra tartom, hogy nem kezel pribékjeként, akinek utasításokat adhat, akivel lekezelő módon közölheti az elvárásait - az meg már teljesen mindegy, hogy azért bánik-e velem normálisan, mert valóban értékeli a képességeimet, vagy mert pontosan tudja, hogy olyan információkkal rendelkezem, ami tönkretenné őt, az egész családját... Volt erről egyszer egy nagyon őszinte beszélgetésünk, a bizalom törékenységéről és a lojalitásról - hiába a tizenegy év, ha arról lenne szó, hogy a saját bőrét mentse úgy vélem szemrebbenés nélkül alám vágna, mert a félelem ezt diktálná; Kurva nagyot lehet ám esni olyan magasról, ahol ő van, megértem - ugyanakkor szeretem azt hinni, hogy William Bradford adott helyzetben megértené, hogy mi mindannyiunk jól felfogott érdeke egy katasztrófa-forgatóköny idején...
...nyilván valami előkelő fogadáson van, hisz mialatt felvázolom neki a helyzetet ő mintha fiktív ügyféllel tárgyalna: "Nagy reményeket fűzök a fúzióhoz; Úgy gondolom nincs leküzdhetetlen financiális akadály előttünk; Viszlát a tárgyalóasztalnál;" Lefordítva: oldjam meg a helyzetet, a pénz nem akadály, és legközelebb már védett vonalon beszéljünk. Kifejezetten jó, hogy nem próbálja megváltani a világomat egy másik államból, huh? A River Park kicsit tág fogalom ugyan, lévén folyópartról beszélünk, de a háromszögelés elvét alkalmazva hiszem, hogy nagyot tévedhetnék: ha mégis, akkor az egy órás időintervallum lejárta után szimplán bemegyek a szerkesztőségbe, hogy az asztalánál várjam meg Rogerst.
Hamarabb érkezem, előbb szúrom ki én őt, mint ő engem, és a hátába kerülve közelítem meg - a kívülálló szemével nézve abszolút randevúzó párnak tűnhetünk, hisz egy csokor tulipánnal lepem meg, amint a torokköszörülés hatására szembe fordul velem.
- Sétáljon velem, Ms. Rogers. - Nyújtom a karomat gálánsan, mert végeredményben nekem van a világon a legklasszabb munkám: szép nőkkel találkozgatok, és még fizetést is kapok érte. - Nem láttam magát... mióta is?

Don't blink. Don't even blink.

Blink and you're dead. Don't turn your back.
Don't look away. And don't blink.

richard&audrey

Somebody make me feel alive and shatter me

Oscar Amell látványos kivonulója után örültem, hogy Gregory Stevens vette át a helyét. Ismeretségünk régebbre nyúlik vissza, mint amit a szerkesztőségnél töltött közös munka lefedett, ezért ismertem már jól őt ahhoz, hogy megbízzak a döntéseiben, az állítólagos józan eszében. Ezt az ügyet viszont még tőle is hátba szúrásnak éreztem. Nem voltam túlságosan boldog, hogy újra az én kezeim közé került, mert tisztán emlékszem mivel járt ez legutóbb. És bár finoman figyelmeztetni akartam főnökömet arról, miszerint éppen egy előre megrendezett csapdába készülünk sétálni, az említett bizonyíték, ami korábban még nem volt jelen túlságosan is felkeltette az érdeklődésemet, hogy elhanyagoljam a nemleges választ. Túlságosan is hitetlenkedésbe taszított, szinte már hazugságnak éreztem a felvétel létezését egészen addig, amíg Tod lakásán meg nem hallgattam annak tartalmát. Valami azonban mégis nyugtalanított ezzel kapcsolatban, legfőképp azért is, mert akkoriban egészen részletesen beleástam magamat ennek részleteibe ahhoz, hogy a felvételt ne érezzem a maga módján hitelesnek és felhasználhatónak. Erről viszont hallgattam és nem csak Tod, de még Stevens előtt is. Magam akartam kideríteni az igazságot, és tudtam jól, hogyha még azelőtt vallok megérzéseimről mielőtt ténylegesen a végére jártam volna nekik, azzal újra eláshatjuk lezáratlanul az egészet. Ahhoz pedig különösképp izgatott voltam, hogy mindezt még egy ideig megakadályozzam. Tudtam ugyanis nagyon jól, hogy Gregory mihelyst megneszeli a bizonyíték feltehető értéktelenségét, azonnal visszavonulót fog fújni és részben igaza is lehetett. Azonban ha az ember lánya rendkívül sok időt tölt el egy dörzsölt bűnöző közelében, akkor akaratlanul is eltanul egyet s mást. Leginkább azt miképpen válhatunk egyes dolgokat a javunkra, miközben a külvilág semmit nem vesz észre belőle. Néha ha meg szeretnénk érteni egy bűnöző indítékait, úgy kell gondolkoznunk, ahogyan ők teszik. Még ha ez inkább Dawson hatáskörébe tartozik, semmint az enyémbe.
Legutóbbi tapasztalataimat felhasználva már meg se próbálkoztam azzal, hogy a BHI főnökére élesítsem ki felkeresési szándékaimat. Nem volt kedvem újfent falakba ütközni azzal, hogy olyan embert kergetek, akinek feltett szándéka keresztbe tenni nekem. Tény és való, hogy egy beszélgetés alkalmával sok minden kiderülhet, legfőképpen akkor, ha odafigyelünk a velünk szemben ülőre és jól megtanultuk értelmezni akár a szavai mögött megbúvó mögöttes tartalmat, akár pedig a testbeszédét, amit egy kényelmetlen téma során láthatunk a másiktól. Mellé pedig elég csak egy jól megformált kérdés, amire riposztként egy ösztönből odaszúrt reakció érkezik, hogy hősiesen elássa magát valaki. Én személy szerint élveztem volna, ő viszont minden bizonyára már kevésbé mondhatta volna el magától.
Mr. Allen felkeresését követően közelítem meg a parkot és bár egy részem kételkedik a megjelenésében, reméltem, hogy a felvétel megemlítésével mégiscsak felkeltettem az érdeklődését. Az órám lapját kémlelem, ha nem éppen a járókelőkkel kötöm le könnyedén elkalandozó figyelmemet, amiből egy kellemetlenül ismerős hang zökkent ki. Szembefordulva az illetővel pedig csak még inkább fokozódik ez a kezdeti élmény.
- Pontos és manipulatív. Semmit nem változott. - tekintetem jelzésértékűen a tulipánokra siklik és még egy mosolyt is sikerül arcvonásaimra csalnom egy köszönöm kiejtése mellé, mielőtt társaságául szolgálhatnék a sétával kapcsolatos felkérésére. Egy szemernyi bizalmat sem éreztem iránta, hiszen ha a szóbeszédeknek hihettem - márpedig mi okom lett volna kételkedni bennük? -, akkor éppen egy elég bizonytalan eseménybe készültem tökéletesen fejest ugrani.
- Ha azt vesszük, hogy az elmúlt fél évben egyetlen cikkemnek sem kélt lába és a főnököm sem tűnt el rejtélyesen összeférhetetlenségre hivatkozva, amiről mindketten tudjuk, hogy baromság. - fűzöm hozzá mellékesen, - akkor azt mondanám, hogy igen, fél év bizonyára már eltelt a utolsó találkozásunk óta. - futólag pillantok fel csak az arcára, de többnyire jobban leköt a környezetünkben lévő emberek nem túl nyüzsgő egysége.
- Kételkedtem abban, hogy egyáltalán számíthatok a megjelenésére. - vallom be, de ezen meggondolásból tovább is folytatom. - Azonban még mindig úgy gondolom mindkettőnk hasznára válik, ha nem leszünk dupla-bukás részesei, ha olyan hazugságok kerülnek napvilágra, amik jogtalanul tehetnek tönkre másokat. - osztom meg vele meglátásomat. - Megér maguknak ennyit a birodalmuk, hogy akár még rá is bólintana egy ismétlésre a legutóbbiból? Természetesen mindenféle trükk nélkül. - toldom meg feltételemmel az érdeklődésemet, a részletekbe viszont akkor kívánom csak őt beavatni, ha biztosra tudom hányadán is állunk egymással.

- Járt utat a járatlanért... - Évődök csendesen, miközben ráérősen fürkészem a vonásait: bár a mondást gyakorlatban több mindenre is rá lehetne húzni, esetünkben nem áll fenn. Fogalmam sincs, hogy Rogers mivel készül megzsarolni, de mert azért tartanak, hogy a felmerülő problémákat maradéktalanul megoldjam... Nem sürgetem, nem tanúsítok növekvő türelmetlenséget, igazság szerint nem is tehetném - egyfelől a cél mindig szentesíti az eszközt, én pedig ha nem is félek belevetni magam az ismeretlenbe, hogy menet közben orvosoljam a felmerülő hibákat, meszet azért nem ettem. Találkozónk célja ezen zavarbaejtő köd eloszlatása, így előbb talán meghallgatnám és csak utána nyúlnék a szankciókhoz. Ha elfogadja (?) a karomat, ha nem, elindulok vele az egyik, kisebb népsűrűségű irányba.
- Már hat hónapja? Nekem hat percnek tűnt. Víz alatt. - Vigyorgok rá, és még ha ő csak futó pillantásokkal is illet, számomora az ideálisabbnál is ideálisabb a közelség: nem csinálok titkot abból, hogy tanulmányozom.
- Miért? Soha nem mondanék nemet egy nőnek, pláne ha megsimogatja az egómat egy fénykép másolatának említésével... és ha szépen is kér mellé. - A hangsúly persze a másolaton volt számomra, bár amatőr hiba lenne a terhelő bizonyíték eredetijével randira érkezni, hisz az ördög soha sem alszik - legalábbis nem akárkivel. Mennyi energiámba telne elvenni Rogersől mindent és bármit, hogy aztán bevágjam a folyóba őt és a cuccait is alkalom adtán? Ijesztően kevésbe. Szimpatikus módon rögtön belevág a közepébe, egy egész sor közléssel béleli ki a fülemet ugyanakkor nem közöl semmit - okos nő, ezt gondolkodás nélkül hajlandó vagyok aláírni, de ahhoz viszont nem eléggé, hogy megértse: nem okos dolgok felkelteni és magára irányítani a figyelmemet. Én nem szabályok és hagyományok alapján játszom, nincs lovagi kódex és nem, nem taszít morális válságba sem a nemi hovatartozás, sem pedig az életkor, ha a fenyegetés megszüntetéséről van szó... Van nálam rosszabb, mégis egy vagyok a legrosszabbak közül - engem senki nem kényszerített bele ebbe. Én választottam.
- Bírja az engedékeny jóindulatomat, Miss Rogers, így nem tartom elképzelhetetlennek, hogy kölcsönös elégedettséggel fogunk visszatekinteni erre a randira, de ameddig nem tudom miről van szó pontosan... - Mostanra csigatempóban is el kellett hogy érjünk a park utca felőli oldalához, ahol parkolok: szabálytalanul, ráadásul a járdán, de cserébe ott van a műszerfalon a nem éppen kiérdemelt ott-parkolok-ahol-akarok engedély; Nem kérdés, hogy zokszó nélkül visszaélek vele ha kell, és most kellett, hiszen az engedékeny jóindulat hagyja, hogy ugorjak ha egy terhelő bizonyítékok birtokában lévő nő füttyent, azt viszont nem, hogy olyan környezetben tárgyaljak többek életminőségét befolyásoló dolgokról, amely felett nem bírok totális kontrollal.
- Jöjjön, meghívom kávézni. - A BHI épületébe, abba a tárgyalóba, ahová fémdetektoron át vezet az út, és általában mindennemű lehallgatást ellehetetlenítenek a falai.
Nem vagyok paranoiás, szimplán nem bízom a firkászban.

Don't blink. Don't even blink.

Blink and you're dead. Don't turn your back.
Don't look away. And don't blink.

richard&audrey

Somebody make me feel alive and shatter me

Az igazságtalanság sosem tartozott a kedvenceim közé, nehezen is tudtam elviselni, ezért is akartam ennyire biztosra menni miről is szól ez az egész Tod féle hangfelvétel pontosan. Persze, talán megkönnyebbülést okozott volna, hogyha valaki fogást talál rajtuk, de nem ilyen áron. Nem valami összefoltozott hazugsággal, amelynek még tudatában is voltam és mégsem tettem ellene. De ha esetlegesen - és ez egy nagyon képlékeny 'de' - hasznot is húzhatok belőle, akkor pedig jobbnak éreztem, ha beavatom az illetékest arról, ami se rá, sem pedig ránk nem vetne jó fényt. Valahogy mellette úgy érzem tartozik nekem ennyivel a múltkori informatikai malőr miatt, amikor is egyik pillanatról a másikra köddé vált a cikkem. Soha nem felejtem el Amell tekintetét, amikor beadtam neki azt a sztorit, hogy a hét leteltével nincs semmim, amit lehozhatnék. Az volt az utolsó, amikor az a nyomorult csaló úgy méregetett, mintha azon gondolkozna mennyi percet várjon még rám, mielőtt az első mentővel a diliházba küldet. Az igazság végül nekem kedvezett és bár a cikkemet sosem kaptam vissza, de legalább nem kellett olyan kétségekkel együtt élnem, hogy esetlegesen a munkám kihatásainak terhe alatt teljesen megőrültem volna. Ahogyan arra se kellett sokat várnom, hogy Amellt feleméssze a bűntudata és magunkra hagyjon minket miután elárulta a szerkesztőségeinek annyit hajtogatott elveit. Ugyan ez sosem volt nyilvánosan lehozva, mégis a legtöbben tudták jól miért maradtunk átmeneti időre főnök nélkül, ellenben senki sem vágyott arra, hogy kimondja hangosan. Talán ahogyan nekem is, úgy nekik is hihetetlen volt, hogy pont egy olyan ember fordul a saját szava ellen, aki úton-útfélen azt hajtogatta az idekerült zöldfülűeknek, hogy ő egy szabályrendszer szerint dolgozik, amit könyörtelenül mindenkivel betartat. Azt viszont elfelejtette említeni, hogy ezek a szabályok egy bizonyos összeg felett eltörölhetőek.
Most pedig újra itt állok ezzel az emberrel szemben és nem tehetek róla, de megkérdőjelezem a saját józan eszemet is, amiért belementem ebbe. A parkon sétálunk át, egymásba karolva, mintha olyan jóban lennénk, jóllehet mindkettőnk gondolatában megfordultak ennek ellenkezőjét alátámasztó gondolatok. Richard nem veszélytelen alak, erre nem egy és nem két ember hívta fel a figyelmemet, mielőtt jómagam is rájöhettem volna, ellenben az már akkoriban is lejött, hogy fontos a főnökének védelme. Ez pedig bárkinek elég motiváló tud lenni. Én sem gondolkoznék egy percig sem, hogy kiálljak Gregory mellett még ha sokszor ütközünk ellentétes véleményekbe a közös munka során.
- Ne tegye ezt velem Richard, még a végén bűntudatot ébreszt bennem. - mosollyal nyugtázom a neki címezett válaszomat, mielőtt vonására vezethetném fel tekintetemet. - Annyira tudtam, hogy ezzel gyenge pontra találok. Mellesleg már úgyis ki akartam valamivel dekorálni a hűtőmet, szóval pont kapóra jött. Csak így mellékes információként oda gyűjtöm azokat, akiknek volt szerencséjük kitolni velem. Nem ötletes? - érdeklődéssel fürkészem őt, mielőtt rátérhetnék ittlétünk igazi okára. Szerintem egyikünknek sem kedvez, ha húzzuk egymás idejét, még akkor sem ha ilyen felemelő társaságban kell a napom egy részét eltöltenem, mint az övé.
Válaszát kellő figyelemmel követem végig, nem közbeszúrva véleményemet, ha már volt annyi benne, hogy ő maga is meghallgatott korábban. - Számítok rá, hogy így végződjön, elvégre bármennyire is fáj ezt bevallani, de azt hiszem most az egyszer egy oldalon állunk. - merengek el ennek a jelentőségén, de úgy érzem jobban járok, ha mélyebben nem is merülök ebbe bele. Amúgy meg egészen érdekes megfogalmazása ez a találkozásunknak, de azért remélem nem fogja bánni, ha egy másodikat már nem vállalnék be belőle.
Legalább három bizonytalan gondolat mondatja velem miért ne kellene vele beülnöm egy kocsiba, mégis megteszem, hiszen csak így juthatunk előrébb kettőnk ügyében. Amúgy is, ha már el akart volna találni, akkor plusz három módszert talált volna még mielőtt elértünk volna idáig, szóval azt kell mondjam, elég jók az esélyeim. A hangomat viszont már csak akkor hallatom, amikor elhagyjuk a park területét.
- Hallott már a körülbelül másfél éve történt Queen & Evans ügyről, amikor a cégük majdnem csődbe ment egy sikkasztási ügy miatt? - kérdezek rá, de ezt követően tovább folytatom. - Két héten keresztül másról sem lehetett akkor hallani, olvasni, mindenki többet akart tudni róla, hogy vajon mi történhetett az addig sikeresen működő vállalattal, ami egyik pillanatról a másikra indult meg a lejtő felé miután egy cikket lehozott róla az egyik szerkesztőség. Senki nem akart utánajárni az ügynek, biztosra vették a sztori hitelességét, de Alexander Queen váltig állította az ellenkezőjét a vádaknak. Emlékszik mi volt a bizonyíték, ami miatt mégis neki adtak igazat? - fordulok most már immáron partnerem felé, ellenben ha nem tudja miről beszélek, örömmel beavatom őt a mi esetünkhöz hasonló válaszba.