Sok olyan embert ismerek, akinek a vezetés nem hobbi, nem is jár örömmel és még csak nem is szereti, de muszáj, mert máshogy nem tud eljutni A-ből B-be. Nem értem őket, de ezt nem azt jelenti, hogy nem tudok segíteni. Rosenak is könnyedén mondtam igent, pesze mázli, hogy ismerem, mert bárkinek nem tettem volna meg, nem vállalok be mindent, mert tudom, hogy elég sok minden forog kockán, főleg a jó hírnevem, bár ezt csak akkor fogom bevetni ellene ha nagyon parázik, hogy egy kicsit oldjam majd. Látom rajta, hogy azért ott van a félsz az arcán, de nem fogom olyan nagyon nagy dolgoknak kitenni, csak amit tudom, hogy meg tud csinálni, remélem hisz abban, ami a fejemben és a lábamban van már ennyi év után. - Ohh, Rose, de volt olyan, csak nem ők akartak vezetni, hanem azt akarták, hogy én vezessek, amit valljuk be nekem nem olyan izgalmas, mint ijedt fejeket látni, ahogyan kicsúszik a kocsi és arra kormányoz amerre menni akar a kocsival, de csak egyre jobban és jobban megy a nem kért irányba a gép. - nevetem el magam, de kedvesen, nem a mogorva nevetésemmel. - De lásd, hogy mennyire különleges vagy, benne vagyok, úgysem hajtottam még meg ezt a kocsit sosem, nem árt majd neki. - nézek a kocsira, ami ott árválkodik várva, hogy végre valaki kézbe vegye az irányítást. Tetszik a lelkesedés, amit a kocsi felé tanúsít, melyik pasi nem örülne, ha egy csajnak ennyire bejönne a kocsija, bár most nem éppen ez a felállás van, de egy autóversenyzőnek egy valam szent és az a gépezet, amit vezet, és ez az egyik kedvenc városi gépem. Ahogy beülünk várom, hogy kényelembe helyezze magát, de azt hiszem a belső felszereltség kicsit több, mint amit be tud fogadni. Javaslom, hogy kezdjük az alapokkal, menünk pár kört abból baj nem lehet, addig megszokja és igyekszünk lenyugtatni a szerintem majd kieső szívét. Figyelmesen hallgatom, bár kicsit grimaszolok amikor a műtétről beszél, mert köztudottan nem bírom az ilyet, de ha neki ez a megnyugvás, hát mondja csak. Akkor nevetek fel, amikor a gombokra terelődik a figyelme. - Ja igen, az a gomb a rakéta, ha megnyomod lebombázzuk a várost, és van egy gomb, nem tudom melyik most hirtelen. - vakarom meg a fejem bizonytalanul. - Amelyik felrepít, akkor már nem csak autót hanem repülőt is megtanulsz vezetni, mondjuk én azt nem tudok. - nevetem el magam. - Bármit meg nyomhatsz, első körben benyomjuk a klímát, hogy a kinti zaj ne zavarjon be, az ülés azt hiszem jó neked, de ha félreállsz a következő kiállásnál, akkor átállítjuk a tükröt, mert azon fixen nem látsz ki, de legalább már nem 20-as tötyögünk az üres pályán. - mutatok előre, mert a kocsi szinte vezetteti magát, kényelmes, könnyen rákap az ember, nem félek, hogy ne lenne neki komfortos hamar. - Mivel nem vagy olyan reménytelen ebből a körből ítélve, nem markolod ezerrel a kormányt és nem nyomkodod a féket eszeveszetten, szerintem simán csinálhatunk olyat, hogy csak nyomd a gázt, ami a csövön kifér, szólok, hogy mikor fékezz, mikor melyik íven menj. Belső küldő ívek megvannak? - klérdezem kicsit bizonytalanul, mert nem csodálnám ha nem lenne meg, nem túlságosan megszokott, hogy valaki tudja egy ilyen pályán, de elmagyarázom ha szükséges, mint ahogy bármit.
Izgulok és emiatt kissé ideges is vagyok, mert nem szeretek izgulni. ez az az érzelmi állapot ami határozottan nem jellemez engem, pedig most minden egyes tünete megfigyelhető rajtam. Pont mint ahogy a nagy könyvben megvan írva. Szapora lélegzet, megemelkedett pulzus, még szerencse, hogy nem ittam sem kávét sem pedig energia italt indulás előtt, mert akkor a szívem minden bizonnyal már kipréselte volna magát a mellkasomból. Miután kiszálltam az autómból ez az érzés csendesedik, hiszen az első megmérettetésnek vége, viszont a pillanatnyi nyugalom hamar elszáll mert pontosan tudom, hogy hamarosan be kell ülnöm egy másikba. Egyedül az a tény vigasztal, hogy nem egyedül leszek a kocsiban, hanem profi tanárom lesz, illetve az égvilágon senki más nem lesz a pályán csak és kizárólag mi-. Legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz. Meg kell szeretnem a vezetést, át akarom élni azt az életérzést, amit minden vezetni szerető embertől hallok amikor a vezetésről beszélnek. Irányítani akarok. Arthur jelenléte segít, örülök, hogy szert tettem egy ilyen barátra mint amilyen ő. - Senki se kért meg hogy mutass egy két trükköt? Nem hiszem… vagy csak nem így fogalmazták meg a kérést. Nem akart senki se menni veled egy két kört a pályán? - kérdezem tőle mosolyogva. - Viszont én kérem, ha ügyes leszek ma és megérdemlem akkor cseréljünk helyet és menjünk úgy végig a pályán mintha versenyen lennénk. - pontosan tudom, hogy nem ilyen autóval szokott versenyezni, de szeretném átélni milyen is amikor egy igazi profi tapos bele a gázba. Szavai megmosolyogtatnak. - Kihívni téged egy versenyre? Majd akkor ha szükségem lesz egy kis önbizalom sárba tiprásra, mert esélyem se lenne veled szemben, de ha nem lesz tétje akkor talán bele megyek. - Ez olyan egyenlőtlen verseny lenne, mintha én a kezébe nyomnék egy röntgen képet és az alapján kéne megmondani hamarabb valamelyikünknek, hogy hol a hiba a képen. A kocsija láttán legszívesebben elkezdenék dorombolni. Nem szeretek vezetni, de a szép kocsikat annál jobban szeretem. A szüleimnek van pár szép darabjuk otthon a garázsban, és majd egyszer én is szeretnék egy menő darabot, de amíg nem győzöm le a korlátaimat addig nem kényeztetem magam egy ilyen szépséggel… nem mellesleg az én vezetési stílusom felérne egy hatalmas nagy arcon csapással az autó márkájának. - Te jó ég de gyönyörű, még szép hogy ezzel megyünk - jelentem ki nem kis lelkesedéssel a hangomban. Ahogy az autóhoz érünk és beszállok a lelkesedés egyből alább hagy, mivel előttem van a kormány és minden más is. Először is bekötöm magam, majd Arthurra nézek. - Rendben, legyen így. - megnézegetem magamnak egy kicsit, hogy mit hol találok, majd beindítom a kocsit és szépen komótosan elindulok vele előre amerre a pálya megy. - Ú, képzeld, volt egy nagyon izgalmas esetem, behoztak egy kis srácot, akit baleset miatt műteni kellett sürgősen, és kiderült, hogy a szíve nem bal oldalon volt hanem jobb oldalon! Eddig csak tanultam róla, akkor láttam ilyet először élőben, nagyon menő volt. - mesélem nagy lelkesen. - Elárulod, hogy vannak-e olyan gombok itt amit nem nyomhatok meg? Titkos katapult gomb vagy hasonló amit jobb ha nem piszkálok? - lassan, de tényleg lassan kezdek feloldódni.
Direkt nem egy izomautót hoztam ma magammal, a McLaren a garázsban van mostanában nem fogom magammal vinni sehova, és főleg Monacóban használom, így azt hiszem ettől legalább nem kell tartania. De azért nem egy trabanttal fogom neki megtanítani, hogyan kell magabiztosan vezetni, imádom autók azok is, de nem erre valók, azok retrok és egyszerűen jó hangulatot adnak. Amint megérkezik már le is támadom, nem szabad hagyni, hogy gondolkozzon, akkor túlságosan is sok ideje lenne visszakozni és ezt most nem tehetjük meg. Nem sok időm van ilyen alkalmakra és bár nagyon szívesen segítek neki, most sok a szabadidőm egy pár napig, de nem venném a sz-vemre, ha emiatt nem sikerülne végigcsinálni, amit elterveztünk, igaz csak fejben még. Nekem megvan a terv, szlalom, bár ilyen egyszerű lenne, akkor azt hiszem nem engem kért volna fel, a szlalomot is ezerféleképpen be lehet venni, és majd ahogy az óra halad, annál gyorsabban fog az menni, aztán meglátjuk mi lesz a végsebessége. - Meglepődnél, de még sosem kértek tőlem ilyet, és amúgy is egészen jó mókának ígérkezik. - vallom be neki és tudom, hogy jól fogunk szórakozni egy pillanatig sem hiszem, hogy nem így lesz. Felvázolom neki mik a terveim mára, ijesztően hangzanak, de nem azok, sőt majd nagyon fogja élvezni és ott leszek mellette, nem lesz semmi baja, majd igyekszem minden mozdulatát kontroll alatt tartani, ha csak szóval is akkor is. - Mondanám, hogy megmutatom mi az elvárt, de abszolút nem kell az én szintemen nyomnod, van egy pár év előnyöm, úgy 7 éves korom óta nyomom az ipart, bár nem ilyen négykerekűn. A gokart is megfordult a fejemben, ha egyszer már magabiztosabb vagy, akár ki is hívhatsz egy versenyre. - nem fair verseny lenne, de szórakoztató, ha már érez magában annyit, hogy ne féljen nekimenni esetleg a gumifalnak, ha rosszul vesz be egy kanyart. - Nem rossz, de ha ennyire rám bízod, akkor maradjon az alacsonyabb ültetés, sokkal jobban tapad az úthoz. - intek a kocsi felé, ami már készen áll arra, hogy birtokba vegye. El is indulok a kocsi felé és intek neki, hogy kövessen, azt hiszem nem kell mitől tartania, egyelőre megismerkedik a kocsival, lesz egy két nyugis köre. Én az anyósülésre ülök és megvárom, ameddig beszáll. - Menjünk egy két kört ameddig bemelegítesz agyban, mit szólsz, addig mesélj valamit. Kerültél olyan izgalmas helyzetben mostanában, mint legutóbb a pályán? - bekötöm magam és igyekszem elterelni a figyelmét, hogy ne akarjon rámarkolni azonnal a kormányra idegességében, hanem érezze magát komfortosan ezen a helyen, ebben a kocsiban.
Az élet szinte minden területén határozott, magabiztos vagyok, nem állhat elém semmilyen olyan akadály amit ne tudnék megugrani, vagy legalábbis ne próbálkoznék többször ha elsőre nem sikerül. A rokonaim tudják, hogy elszánt vagyok és amit a fejembe veszek azt meg is csinálom, és talán egy kicsit büszkék is rám emiatt, de tudják, hogy van egy dolog az életem során amivel nem tudok zöld ágra vergődni, pedig próbálkoztam már többször is… és ez az egy dolog nem más mint a vezetés. Valamiért befeszülök ha volán mögé kell ülnöm, pedig soha nem szenvedtem autóbalesetet, sőt még rokonom sem szenvedett el ilyesmit, bennem mégis a vezetés kapcsán van egy félsz. Lehet nem jó autóval próbálkozok, de azt mondják, hogy az nem számít az autót érezni kell és akkor minden rendben lesz. Az a baj, hogy nem érzem az autót és mindig attól félek hga volán mögé ülök, hogy balesetet fogok okozni. Utána mit mondok az áldozatnak? „ Bocsi, hogy elütöttelek, de ne aggódj, orvos vagyok?” Ez mennyire szánalmasan hangozna… Veszek egy mély lélegzetet és a slusszkulcsomért nyúlok, majd indulok is az autóhoz. Ha már vezetni tanulok, akkor lehet előbb utóbb a sajátomat is vezetni kellene. Nagyon hálás vagyok Arthurnak amiért bele ment ebbe az egészbe, biztosan lenne más dolga is, de ő most rám szán pár órát, hogy ne rettegjek ha autóba kell ülnöm, mint sofőr… mert mint utas köszönöm szépen nagyon jól elvagyok. Ha általa sikerül valamennyi bátorságot gyűjtenem akkor nagyon nagyon sokkal fogok neki jönni. Beállítom a GPS-t, majd szépen lassan, megfontoltan elindulok, és azon vagyok, hogy minden körülöttem történő dologra figyeljek az út során. A gyalogosok, az idióta kerékpárosok és a még idiótább motorosok hirtelen felbukkanását lesem, na meg azt, hogy a kedves hangon beszélgető GPS éppen merre irányít. Már csak abban reménykedhetem hogy a címet jól írtam be és nem kell keresztül kasul mennem a városon, csak mert benéztem valamit. - Tanulj meg vezetni te liba! - kiabál át egy taxis miközben éppen megelőz, amiért a megengedett sebességnél valamivel lassabban megyek. - Köszi, épp oda megyek! – kiáltom vissza, bár ő valószínűleg már három utcával előrébb jár mint én. Szerencsére minden nagyobb gond nélkül sikerül megérkeznem a célhoz illetve az autót is leparkoltam… hozzá tenném, hogy elsőre sikeresen. Arthus keresésére indulok, de nem kell sokáig tanakodnom hol lehet, mert mögülem szólal meg. - Elhiheted, hogy sokat hezitáltam, hogy most teljesen bolond vagyok vagy csak egy kicsit amiért ilyet kértem tőled… nem mellesleg nagyon köszönöm, hogy segítesz nekem. - felelem mosolyogva. Igaz, hogy még megfutamodhatok, de ha már idéig eljöttem akkor végig csinálom. - Nem igazán, de vágjunk bele. - Ha túl sokáig halogatjuk a dolgot akkor még a végén tényleg elszaladok. Szavai hallatán megtorpanok és csak nézek rá. - Megpróbálhatjuk, de jelenleg olyan érzésem van, mintha direkt ki akarnál nyírni. - mondom, majd azért a végén elmosolyodok, hogy tudja, azért nem beszélek teljesen komolyan. - Kocsival jöttem, mehetünk akár azzal is, vagy a tieddel próbálkozzam először? - kérdezem, és közben meglengetem a Toyota CHR-em kulcsát. Határozottan nem az a kocsi ami nekem való, de túlságosan is tetszik a kinézete, ezért esett erre a választásom.
Már azt hiszem megszoktam, hogy ennyi rajongó vesz körbe, a folyamatos villogás, amikor egy tömeg mellett megyek el, és az érdeklődök tekintetek már a mndenapjaimmá váltak és azt hiszem még nem a barátaim ezek a pillanatok, de már közel vagyok, hogy könnyebb legyen. Elvileg beletanul az ember, hogy nincsen magánélete, így azt hiszem nyitnom kellene affelé, hogy többet mutassak meg magamból az embereknek, mintsem, hogy szégyenlősen elbújjak a sarokban és talán mosolyogjak párat. Pedig mennyivel jobb volt a paddockban a személyzettel vagy az ott dolgozókkal beszélgetni, akik nem olyan hévvel támadtak le, mint a rajongók, hanem emberként kezeltek és aszerint is beszéltek velem, amikor az adrenalintól túlfűtve akartam menekülni a kocsiba, amikor tudtam, hogy még nem lehet. Ez egyfajta mentsvár volt a vakuk és a mikrofonok között, persze mások azt mondják, hogy ez könnyű, pedig nem az, mindenki előtt tökéletesnek lenni, mindig a legjobb formánkat hozni és teljesíteni, amikor rossz kedvünk is van. Minden rosszban van valami jó, hogy egy két emberrel nagyon közeli barátságot kezdtem ápolni viszonylag rövid idő alatt. Rosinaval egy elég véletlen szerencsétlenség miatt sikerült találkoznunk. A kedves csapattársam nem igazán akarta meghúzni azt a bizonyos határt az egyik versenyen és meglátogathatta az orvosi szobát, ahova én is kísérhettem, mondjuk úgy, hogy jobb volt ha nem mindenki tud róla, hogy egyedül neki lett baja, inkább egy rutin vizsgálatnak mondtuk. Persze megúszta egy kisebb fej sérüléssel, de csak felületi volt, aztán másnap már versenybe is volt a pontokért, akárcsak én. Amikor jött egy üzenet a más jól ismert számról csak elmosolyodtam. Mesélte, hogy mennyire nem a szíve csücske az a tempó, amit diktálunk, legalábbis ha neki kellene vezetnie, a nyugisabb sofőrök néha jók, de szerintem ő pont nem abba a kategóriába tartozik. Látszik rajta az a feszesség, ami a késői vagy talán túl korai jogsi szerzés miatt maradt rajta. Nem nehéz kérés volt az övé, és pont a két hetes pihimet töltöm két futam között, ami azt jelentette, hogy ideje nekem vezetési leckéket adni a közeli pályán, és ha már ott vagyunk akkor ki tudja lehet egy kicsit több magabiztosságot is teszünk bele, na meg kilométert és sebességet. Nem tudom mennyire van felkészülve egy forma 1-es pilótától vezetési órákat venni, még akkor is ha már a jogsi a zsebében van, de ő kérte én teljesítem, mert vannak olyan barátságok, amik csak úgy kialakulnak egy Sziából. - Pedig azt hittem a végén nem fogsz jönni. - köszönök neki, miközben mögötte jövök és óvatosan mellé sétálok, hogy ne hozzam teljesen rá a frász. - Felkészültél? - kérdezem miközben már a pályra mentem a kocsimmal, de ha a sajátjával akar majd menni, akkor azt hiszem annak is tudunk majd helyet csinálni a több, mint 4 km-es pályán, amit annyiszor teszünk meg ahányszor csak akarunk. - Kértem, hogy készítsenek szlalom pályát, a végén van egy elég para kis vizes szakasz ha gondolod ott is mehetünk pár erősebb menetet. - izgatottabb vagyok, mint az én órámon voltam, mégiscsak ritkán kérnek tőlem ilyet, mondjuk nem sok mindenkivel jönnék el.
Kezdőlap
