“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”
A tiszti orvos hivatalos papírját szorongatom már percek óta a kocsiban. Már olvasgattam, ám sok dologgal nem vagyok tisztában. Hogy boncolgatom-e magamban, mégis mi a fene van rajta? Nem vagyok orvos, így sok minden homályos ezzel kapcsolatban, de majd odabent biztos adnak útmutatást. A tiszti orvosrezidens nem tudott mélyebben kezelni, így átküldött a Presbyterianba, ahol mélyebbre ható a kezelés, több a műszer és talán a szív terén is nagyobb szaktudással rendelkeznek. Megvizsgál több egészségügyi tiszt is, ugyanazt tapasztaltak, így átküldtek emerre, hogyha külsős is ugyanezt tapasztalja, mint ők, akkor tovább kell boncolgatnunk ezt az ügyet. Mert nem mehetnek el mellette. Azt pedig nem szeretném, hogy ez miatt ne lehessek az, mit régóta elképzeltem magamnak. Akartam ezt! Nem adhatom lejjebb semmiképp sem. Fortyogni fogok és ezt még csak kikerülni és eltakarni sem fogom tudni, ha kitudódik...de mitévő legyek? Mégis mit tehetnék, ha mindez igaz lesz? Talán a gyógyszeres kezelés? Vagy talán a... de miért rohanok így előre, mikor még fix bizonyíték sincs a kezemben a baj nagyságáról és mértékéről. Ne legyen senkinek sem igaza, ne legyen nagyobb a hangja, mint a füstje... Nagy nehezen szálok csak ki a járműből, hogy elég kurázsit gyűjtve megtegyem befelére a lépéseimet. Nem akarom én ezt, de amit meg kell tenni, hát megteszem. Odabent lelassítom a lépéseimet, hogy az információs pult mögött ácsorgótól kíváncsiskodjak kicsit. A kellő információkkal együtt léptem be a liftbe, hogy az adott szintre érjek és bekerülhessek a rendszerbe, hogy majd név szerint is tudjanak hívni. Nem szóltam otthon ezért, hiszen csak felesleges aggodalmakat szülnék, ha semmi extra nincs. Szóval majd később...meglátjuk mi lesz, de aggódom. És szővi a hálóját bennem egész mélyre. Párszor a várakozás során a mobilomat nézegetem, hol az órát, hol a telefonkönyvet böngészem, vagy épp a közösségi oldalaimat kutatom fel. Veszélyes vizekre eveztem és már nincs vissza út. Egy út van, az is csak előre, szóval meg kell tennem mindezt és nem hátra arcot vágni, mint valami gyáva. Pedig már megfordult a fejemben, hogy itt hagyok mindent és megyek vissza a “vágóhídra”. Keserű szájízzel figyelem a papírt az ujjaim között, ám most már nem akarom átolvasni, mi is áll benne. Majd kapok róla felvilágosítást úgyis, és itt is meg kell vizsgálniuk, hogy biztosra menjenek. A biológia szakommal semmire sem megyek, így várnom kell normálisabb eredményekre, hogy tovább tudjunk menni. Az órát figyelem, még csak 7 perc telt el...nyolc. És egy ember jelent meg nemrégiben, de kijönni még senki sem jött...egyik ajtó sem nyekergett vészjóslón, szóval akár mehetnék is...nincs is itt senki. Épp felállok a székről, mikor az ajtó is nyílik, mint valami tetves megérzés, majd a nevemen szólítanak. Így képtelen vagyok meglépni a menekülésemet. Megindulok a kinyílt bejárat felé, lassan vonakodva belépek, majd becsukom magam mögött azt. Kezdek izgulni, mint valami órán felelő kisdiák, aki egy mukkot sem tud kinyögni a megtanult anyagból. Hülyén érzem magam. Holott aztán a kiképzésem során minden akadályt átugrottam, erre itt akadok meg? Az alkalmasságin is átmentem, szóval mostanában jöhetett ez a kórság rám. A nyavalya sem tudja már. - Jó napot. - üdvözlöm a bent lévőket, majd a papíromat is meglebegtetem, melyen nagyobb kivizsgálást kértek szívügyben. Persze erről már tudnak, a felvételin megkapták az ügyemet és valószínűleg online is megkapták a leleteimet. Ez biztos, hiszen mást nem kaptam ezen kívül.
Vannak napok amikor egyik műtét jön a másik után, szinte megállás nélkül, és én kiélvezem minden egyes pillanatát. A műtét beosztást készítők pontosan tudják, hogy hiába vagyok csak rezidens, egymás után jöhetnek a komoly műtétek szépen sorjában, rajtam nem fog ki egyik sem, sőt kifejezetten szeretem az ilyet… amikor nem kell a mindennapokkal foglalkozni, mert nem is lehet, hanem csak és kizárólag egy dologra kell fókuszálni, az pedig nem más, mint hogy a beteg élve és nagyon nagy eséllyel a teljes gyógyulásra hagyja el a műtőmet. A tegnapi nap ilyen volt, végig a műtőben voltam, ezért úgy döntöttek, hogy a mai napom másként fog telni, járóbeteg ellátással, annyi kedvezményt azért kaptam, hogy nem a sürgősségire tettek, hanem szakellátásra, vagyis csak olyan betegek jönnek majd akik ellátására az én választott szakterületem szükséges. A nap elején csak abban tudok reménykedni, hogy a betegek az időpontjuk szerint meg is fognak érkezni, vagy ha valaki kiesik akkor annak a helyébe jöjjön valaki más, mert ha nem jön senki és unatkozni fogok, akkor kénytelen leszek szétnézni más osztályokon és ott kicsit beletrollkodni a rendelésbe, amit igazából senki sem szokott szeretni. Nem is értem miért nem küldött el még senki sem melegebb éghajlatokra, de valószínű azért, mert ilyenkor mindenki kicsit kizökken a mindennapi mókuskerékből. Na meg mindig viszek magammal egy extra adag kávét, vagy egy egészségesnek kinéző, ám minimum két napos szendvicset az egyik autómatából. Lehet trollkodni, csak ügyesen kell tálalni és akkor máris nem idegesítő tényezőként, hanem megváltásként fognak az emberre tekinteni. - Rendben van Mr. Collins, végeztünk, össze gombolhatja az ingét. - mondom, majd a vissza megyek a géphez, hogy begépeljem az eredményeket és megfigyeléseket. - De biztos? Úgy éreztem mintha ki akarna ugrani a szívem a helyéről. - néz rám vizenyős apró kék szemeivel - Igen, minden rendben, de legközelebb azért igyekezzen ne ennyire intenzív sportot választani mint a spinning. Ajánlom inkább a kutya sétáltatást, vagy a vízi aerobikot. - felelem, majd Mr. Collins arcán sejtelmes mosoly jelenik meg. Áh! sejtettem én, hogy az új spinning óra a nyugdíjas központban meséje csak kamu, és igazából mással pörgette fel a pulzusát és a szívverését, de hát ki vagyok én, hogy elítéljem a vén rókát? Átmegyek a másik vizsgálóba, ahol a nővér már előkészített mindent. - Jackie, szólnál a következő betegnek, utána lekísérnéd Mr. Collinst a recepcióig? Köszönöm! - kérdezem kedvesen, majd Jackie megy is, és hamarosan egy férfi jelenik meg az ajtóban. - Jó napot, Dr. Rosina Calloway vagyok, kérem foglaljon helyet. - Mutatok az egyik székre, miközben megnyitom a gépben a mappáját. - Hogy érzi magát? Miben lehetek a segítségére? Ne foglalkozzon azzal, hogy épp nyitva van előttem a kórnapja, én Öntől szeretném első körben megtudni, hogy hogyan érzi magát, azt, hogy mások mit gondolnak az Ön egészségéről, majd utána megnézzük. - mosolygok rá kedvesen. Jobb szeretem először meghallgatni azt, hogy a beteg mint mondd és csak utána foglalkozni azzal, hogy a többi orvos hogyan értékelte a szavait és milyenek a vizsgálati eredményei.
“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”
Befáradtam és fogadtak, kár hogy nem zavartak el elsőre, hogy ma nem is kaptam időpontot. De nem így lett, nem zavartak el, így mindjárt jön a vizsgálatom. Az érkezésem után hellyel kínáltak, a nőt kezdtem figyelni, majd ahogy megnyitott valamit a gépen, akkor tettem le magam a székre. Meséljek, hogy hogyan érzem magam a hosszúra nyúlt napok során? Hogy a hosszútávú edzéseket, melyeket eddig órákon keresztül bírtam, most már kifullaszt bő fél óra után. Hogy majd megfulladok a levegő kapkodása során, hogy lassabban tudom az eddigi legjobb eredményű fekvőtámaszokat megcsinálni. Hogy a fegyverösszerakásban is nőt az idő... hogy minden alkalommal megszédülök, hogy a szívem kihagy egy tamtamot. Mégis mivel kellene kezdenem? Azon kívül, hogy az érzésekkel, melyek akkor érkeznek, mikor megérzem a fájdalmat. - Duncan Weaver... de ezt már tudja. - jövök zavarba, de nem is nagyon figyeltem erre az apróságra, hiszen a gondolataim elkalandoztak ezer más felé. Bár fogalmam sincs, mivel is kellene kezdnem ezt az egészet, de jó lenne a végére járni, hogy mégis mi a baj. Vajon igaz mindaz, hogy lehetséges, hogy ott kellene hagynom a mostani munkámat, hogy újabbat keressek, mely könnyedebben elvégezhető...nem is nagyon tehetném meg, mert imádom, mindig is vágytam rá. De most kicsit szét is vagyok csúszva miatta. - Bő egy éve kezdtem el a munkámat a tengerészgyalogságnál. A fizikai terhelésem remek volt, nem találtak semmit. Mostanában kezdett el jelentkezni, úgy két hete talán, hogy kevesebbet bírok. A mellkasom fáj, sokszor még az ujjaim végei is zsibbadnak... - magyarázom el, hogy érthető legyen az, amit érzek a kezdetekkor. És csak remélem, hogy nem olyan nagy a baj. - A vérnyomásommal nincs gond... - emlékeztetem még magamat is ezzel a kis aprósággal, hiszen nem vettek észre semmi különöst sem a legutóbbi alkalomnál. Meg én sem itthon, de pihenő állapotban nincs gáz vele. Terhelés után pedig nem volt mérve, így nem tudok mondani erről megint csak semmit. - Gáz van? - kérdezem aggodalommal a hangomban, hiszen talán többet tudna ezzel mit kezdeni a hölgy, mintha én találgatnék. Bár további vizsgálatok nélkül bizony ők is csak találgatni fognak. Az meg megint nem a legjobb, így valamit lépnünk kell. Feleslegesen nem aggódhatom össze magam, mert ha nem akkora a gáz, akkor nem kell ráparáznom, akkor gondolom egy kisebb kezelés során rendben leszek. Ha nagyobb a para faktor, akkor egy kisebb kezelés nem lesz ide elegendő és akkor szólnom kell az otthoniaknak is. Amit szívem szerint elkerülnék. Nem akarok mindenkit megijeszteni, a végén anyám az "én megmondtam" szövegével jönne, persze nem sok köze van hozzá. Ehhez igen, hogy a fia szarban van, ahhoz nincs, hogy a munkám során szedtem össze mindezt. Ezzel járt. Kész. De vajon folytathatom így tovább ezt az egészet, vagy lőttek az álmaimnak és dédelgetnem kell valami egészen mást? Ilyenkor miért is nincsen B tervem? Apának volt, nekem miért is nem jutott ez előbb eszembe?
Előveszem az egyik legbarátságosabb mosolyomat, és ez most egyáltalán nem is esik nehezemre. Szeretném ha nem lenne zavarban előttem, ha őszintén és nyíltan tudna bármiről beszélni nekem, hiszen csak és kizárólag így van esélyem arra, hogy a lehető legpontosabb diagnózist majd kezelést állítsam fel neki. Szerencsére ezzel nem szokott gond lenni, és álétalában nálam pont emiatt maradnak el a kilincs kérdések is. Kilincs kérdés, amit a beteg nem mer elmondani az orvosnak elsőre, hanem bejön egy náthás tünetekkel, majd mikor megy ki a rendelőből rájön, hogy az orvos nem nyelte le keresztben ezért már a kilincset fogva, de vissza fordul, hogy amúgy a tüsszögés mellett az egyik lában el van kékülve… vagy valami hasonló. Remélem most sem lesz ilyen, hanem már az elején teljesen nyílt lapokkal fog játszani, de miért is ne így tenne? Hisz rajtam van a mosoly. Figyelemmel hallgatom amit mond, közben nézem hogy a kollégáik is ezt jegyzetelték-e le, de eddig nem látok semmilyen eltérést az elmondottak és a leírtak között. - Először is, a legjobb helyre jött, lehet nem lesz meg egyből a diagnózis, de addig fogok kutakodni amíg meg nem találom, hogy mi történhetett a szervezetében amiért ezeket a tüneteket és változásokat vette észre magán. - Nem értem azokat akik a kicsi kutatást igénylő betegeket lepasszolják másnak. Én nem ez a fajta vagyok, ha elakadok akkor segítséget kérek, de nem fogom elengedni a kezét ez egészen biztos. - Azt, hogy gáz van-e még nem tudom megmondani, először is elvégzünk néhány vizsgálatot, kezdünk egy vérnyomással, majd meghallgatom a tüdejét és a szívét, utána egy EKG, illetve vért is veszünk és leküldjük a laborba vizsgálatra. - sorolom el neki a terveimet a következő percekre, majd előkészítem a vérnyomás mérőt, és ha együtt működik velem, akkor ezt gyorsan el is végzem rajta. Majd a stetoszkópos hallgatózás következik, aminél megkérem, hogy felülről vetkőzőn le. Milyen szép fizikai állapotban van. - csúszik ki a számon, mikor leveszi a felsőjét. Igyekszem nem zavarba jönni, de az, hogy egy ilyen megjegyzés kicsúszott a számon meg nehezíti, a helyzetemet.
“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”
Kicsit tanácstalan vagyok az ittlétemet illetően, tartok az igazság valóságalapjától. Nem akarok semmi nehezített dolgot, ám nem könnyítették meg azt, hogy ide küldtek egy nagyon alapos és részletesebb kivizsgálásra. Hogy mennyire lesz részletes, az majd kiderül, hiszen amott is megvizsgáltak már...de most...most tényleg nem tudom minek hihetek majd. Talán a testemnek már nem igazán, főleg, ha hamis információkkal szolgált mostanában. Persze, másod kézből is szükségesek az információk, de egy harmadik orvost már nem fogok felkeresni ezzel a problémával. Ha leszereltetnek, hát akkor elmegyek máshová melózni, persze nem átlagos munkát...valamit, ami a katonasággal egyenértékű. Nem is biztos, hogy az orvosi vizsgálataim alapján felvennének, szóval remélem ideiglenes problémáról van szó. Fájdalmas lenne testileg, szellemileg és lelkileg is, ha felkellene adnom bármiért is az álmaimat. Apa túltette magát nagy nehezen ezen az állapoton, de nem akarok ugyanabba a mederben sodródni, amiben ő is fuldoklott. A hölgy felsorolására csak bólogatok, hiszen ők értenek itt ezekhez a dolgokhoz. Egy kis vérnyomásmérés nem a világ vége. A többi sem annyak tűnik, így ellenkezésnek helye nincs, meg ha lenne is, hát az én sorsom függ ezektől. Szóval ahogy kérte, úgy adom a megfelelő kezemet a vérnyomás méréséhez. Kicsit magas értékeket mutat, de nem tették szóvá a legutóbbi vizsgálaton, hogy ez rossz lenne. Meg most parázok is, ez is rásegít ezekre. Ennek végeztével egyből veszem is le a felsőmet, miközben felállok, hogy megtudja nézni a mellkasomat és a tüdőmet és amúgy mindent, mit szeretne. A pólót nem teszem le sehová, hallom a megjegyzését, amire elsőre meglepődve figyelek felé, majd elmosolyodom. - Köszönöm... - kicsit érdekesen hozta fel a testi állapotomat, de azzal minden rendben, minden izom és csont megvan és passzol a magasságomhoz is és a súlyhoz végképp. Nem használtam sosem testépítő szereket, elitélem az ilyesmit. Mindez a kemény munkám eredménye, amelyre büszke is vagyok. Ha elkezdi a dolgokat a hátamnál hát mozdulatlan állok, ha kell, akkor segítek, veszek levegőt és kifújom. Ugyanezt elől is szófogadóan teljesítem, ellenkezni nem fogok, értelme sem lenne és nem is az én szokásom. Persze a mosoly ott lapul ajkam szegletében, hiszen zavarba hoztam akaratomon kívül a hölgyet. - Régóta a szakmában van? - kérdezek rá erre végül is, nem akarok rámenős és bunkó sem lenni, hiszen semmi közöm az életkorához, ezért sem arra kérdeztem rá. Igen, fiatalnak tűnik és ezt látom. Nagyából egykorúnak saccolom be őt is, nem lehet több 30 évesnél. Mivel EKG-t is említett, így nem veszem vissza a felsőm, a tudásom annyiban merül ki ennek hallatán, hogy tappancsokat kapok a testemre és el kell majd feküdnöm a vizsgálóasztalra. A vérvételen nem is agyalok, hiszen láttam már vért és vettek is egy régebbi eseményen egy gyors drogvizsgálat miatt. Bár mivel tuti megfogja kérdezni elővigyázatosságból, így megelőzöm mindezt. - Nincs sem tű sem vér fóbiám. - adok választ nyugtatásul leginkább magamnak, de neki szántam mindezt. Jó ha tudja ezeket a dolgokat, főleg ha rendszeresen kell majd járnom hozzá. Nem sok kedvem lesz ide járkálni, hiszen utálom a kórházakat, de ő talán meggyőző lesz benne....
Kezdőlap
