Kijelentése nyomán felnézek rá és haloványan elmosolyodom, hiszen végtére is igaza volt. Maradi voltam. Bár volt okos telefonom, elég régi típusú, ahogy a karórám sem volt egy túlbonyolított darab. Nem hittem benne, hogy ez vinné előre az emberiséget, a társadalmat, vagy sikeresebb és okosabb lennék, ha a legújabb Iphone lenne a zsebemben, vagy egy millió dolláros óra. Nem is nagyon követtem a technika fejlődését, vagy fektettem túl nagy jelentőséget a gépekre, arra amúgy is ott voltak a szakemberek. De a hétköznapokba is, ha csak tehettem, újságból olvastam a híreket, papírból készült, kézzel fogható könyveket olvastam, nem E-book olvasón, és ha módom volt rá, személyesen beszélgettem, nem Messengeren, de még lehetne sorolni.
- Nem a kütyük határoznak meg minket. Egy modern telefon nem helyettesítheti a jól képzett emberi elmét. Ha pedig a kütyük felmondják a szolgálatot, a papír még ott lesz nekünk. Kár lenne elhanyagolni a klasszikus értékeket, a technika nem lesz örökké velünk, papírt pedig már az ókorban is tudtak készíteni az elődeink - feleltem nagy bölcsen. - Gutenberg sem E-bookra nyomtatta a betűket.
Egy egészen hangyányit meglep, hogy meglepte mennyire előre haladtam a rejtvényben. Igaz, nem sok olyan ember van, akik ennyire profik és ők is általában egy szűk kör tagjai, de nekem az egész életem abból állt, hogy rejtvényeket kellett megoldanom, elemeznem kellett és kutatnom, ráadásul az egész életem egy tanulás volt, így rendelkeztem olyan háttértudással, hogy ne okozzanak gondot a rejtvény füzetek, inkább csak unaloműzésnek, időtöltésnek, vagy épp szellemi kordában tartásnak tartottam őket.
- Az a munkám, hogy rejtvényeket oldjak meg - válaszoltam, noha nem pont ez volt az igazság. Igazából bűnügyeket oldottam meg, de ha úgy nézzük, minden bűnügy egy nagy, vaskos rejtvény füzet volt, melyben több különálló rejtvény volt, melyeket, ha megoldottunk, meg tudtuk oldani a legutolsó feladványt is.
A kérdésén hátra dőlve elgondolkodtam, hiszen ez végül is nem volt rossz lehetőség. Sok pénzt nyerhetnék, vagy épp jutalmakat, de nem nagyon vonzott soha az ilyesmi. Kerültem a nagy nyilvánosságot, ráadásul soha nem éreztem magam komfortosan a kamerák előtt. Leginkább akkor ültem kamerák elé, ha interjút adtam, vagy meghívtak szakértő vendégnek egy komolyabb műsorba, de ennyi. Amúgy sem tartottam sokra a vetélkedőket, főleg, mert mindig mesterkéltnek éreztem.
Sort kerítettünk a rendelésre is, melyet egyikünk sem bonyolított túlzottan meg, csak egyszerűen és semmi felesleges rizsa, vagy kérdezősködés, ami hosszúra nyúlt felesleges időhúzást eredményezett volna, így rá is tértünk az érdemi beszélgetésre.
Nem okozott meglepetést a kérdésemre adott válasza, hiszen pontosan tudtam, hogy elég halott ügy a házas élete, noha az egyéjszakásokra nem gondoltam. Igaz, nyilván való, hiszen neki is voltak szükségletei, de ez már nem tartozott rám.  Az már jobban érdekelt, hogy munka ügyben van itt, amihez gondolom az én segítségem is szükségeltethet, ami hízelgő volt. Bár ezt nem mondta ki, de a megfogalmazása erre enged következtetni. Nem értem miért nem mondta ki még egyikük sem a válást, de ez is egy olyan emberi dolog lehet, amire nekem soha nem lesz rálátásom. Nem mindig értettem az embereket, de néha jobb nem is érteni. Ha mindenkit megértenék, valószínűleg hülyét kapnék, sokuk olyan banális dolgokat tesz, vagy gondol. Én mindig azt mondtam, az embernek annyi problémája van, amennyit csinál. Nem az én dolgom volt megítélni Whitney dolgait, noha már más lenne a helyzet, ha a beosztottam lenne, ugyanis az ő életükbe erőteljesen igyekeztem beleszólni - igaz, csak akkor, ha az kihatott a munkásságukra is.
- Már jobban van és itthon van velünk - bólintottam. - Szerencsére szépen gyógyul és idővel újra munkába is állhat az egyetemen - feleltem, noha otthon már nincs teljesen rendben minden. Bár Killian próbálja leplezni, hogy ne tudjak róla, de tudom és látom rajta, hogy fél tőlem. Ez nem meglepő, hiszen nagy trauma érte és mindenki engem okolt a bűntett elkövetésével, sőt. Joseph sikeresen elérte azt is, hogy engem zárjanak be az ő gyilkosságai miatt. Killiannek minden bizonnyal rémálmai is voltak, talán az is kihathat a magánéletünkre. Pedig már tisztáztam magam a vádak alól és a bíróság is hozott új ítéletet a bizonyítékok és vallomások ellenében.
- Nagyon jól tetted, hogy nem hitted el - feleltem, majd a kávéba kortyoltam, amit nemrég meghozott a pincérnő. - Minden azzal kezdődött, hogy Killian és én elmentünk egy csapatépítő tréningbe egy táborba, Long Islandre. A táborba az NYPD elég sok alkalmazottja eljött, csakhogy egyik este az éj leple alatt elég sok társunkat elrabolta egy Dr. Brewster nevű pszichiáter. Sorozatgyilkos és kannibál, bár nevezhetném tömeggyilkosnak is.
Már hónapok óta nyomoztam a Bábjátékos nevű gyilkos után, akinek én is és Killian is célpontjai voltunk. A Bábjátékos azonos Dr. Brewsterrel. Az elrabolt kollégáinkat megölte, majd különböző "műalkotások" formájában hátra hagyta és üzeneteket rejtett el bennük. Sokszor maga a hulla volt az üzenet.
Ő lőtte le Killiant is, de mivel Killian kómába került, nem tudott vallomást tenni, ellenben egy rejtett kamerával videóra vette, ahogy lelövöm az egyik szövetségesét, West nyomozót. West a bábjátékosnak dolgozott, csapdába akart csalni, de rájöttem és önvédelemből lelőttem, mielőtt ő lökött volna a gyilkos karjába. Sajnos pont ekkor csapott le a készenléti rendőrség is, így engem hoztak ki tettesnek és Dr. Brewster mindent az én nyakamba varrt. Az összes gyilkosságot, amit eddig elkövetett, mindent sikerült az én számlámra írnia, még a pszichiáterek is ellenem dolgoztak. Tőrbe csalt, én pedig belesétáltam a csapdájába - feleltem és hagytam egy kis szünetet, hogy legyen ideje befogadni az információkat.
- A sors iróniája volt, hogy a pszichiátriai intézetben ő volt az orvosom. Rendszeresen begyógyszerezett, hogy ne legyek magamnál, de idővel sikerült elnyernem a bizalmát és egyre kevesebbszer gyógyszereztek be annyira mélyen és már azt is elértem, hogy legyenek gyógyszer mentes napok, így sikerült megszöknöm. Mikor épp bilincsek és szíjak nélkül vezettek el, leszereltem az ápolókat és megszöktem a klinikáról.
A szökés után Myers nyomozóhoz mentem, Brewster féltestvéréhez, aki szintén nyomozott a Bábjátékos ügyben és összefogtunk. Julian biztonságba helyezte a lányom és elhozta nekem otthonról a pendriveokat, amiken a nyomozásaim adatai voltak és összefogtunk, hogy csapdába csaljuk Brewstert. Sikerült is.
A sikeres akció után bebizonyítottuk az ártatlanságom és felmutattuk a Brewster ügy bizonyítékait, majd több érintett is tanúvallomást tett és így a bíróság engem felmentett és új ítéletet hozott.
Már folyamatban van a visszahelyezésem is, szóval lassan újra visszakapom a jelvényem és a rangom is. Bár még vannak otthon magánéleti gondok, de szerintem az is rendeződni fog. A gyógyszerek miatt néha vannak még hallucinációim, pontosabban... látok olyan embereket, akik már meghaltak, de az orvosok szerint el fog múlni, ha a szervezetemből kiürül, szóval lassan teljesen egészséges is leszek.
   
   

   Nem kellett sokat várnom, hogy Whit megérkezzen, viszonylag hamar tiszteletét tette a kávézóban. Mikor megéreztem kezét felpillantottam rá. Addigra már sikerült két oldal skandin és egy szám=szó rejtvényen túltennem magam. Nem azért, mert sokat vártam volna, mert nem vártam sokat, inkább azért, mert profi voltam és gond nélkül fejtettem őket sorról sorra.
Megkapta tőlem a várt puszit, majd megejtettem egy visszafogott mosolyt, megvártam míg leült velem szemben, utána válaszoltam.
- A kiszámíthatóság a hétköznapokban jó dolog. Nem ér csalódás - mosolyogtam immáron bátrabban. - Nem vagyok az a fajta, aki bulvárt olvas, a New York Times-ot pedig már reggel kiolvastam. Jók ezek a kis rejtvények, addig is dolgozik az ember elméje - pillantottam a rejtvényre, majd mikor meghallottam, hogy a felén visszalapoztam az elmúlt három oldalt. - Ugyan, már három oldal megvolt előtte - nevettem a naivitásán, hogy csak ennyit néz ki belőlem. - Nem vártam sokat, csak pár percet. Korábban érkeztem, szeretek rákészülni a találkozókra - nameg kicsit kedvemre valóbbá tettem az asztalt is és nem szerettem volna azzal húzni az időt, ha már megérkezik. Jobb, ha még azelőtt rendbe szedem a helyet, hogy ő megérkezne.
A felszolgálóra néztem, de csak azután szólaltam meg, hogy szót kaptam az asztaltársamtól. Addig hagytam őt érvényesülni. Ugyan én már túl voltam a reggeli étkezésemen, szóval annyira nem voltam éhes, de tekintve, hogy mire kért engem, úgy döntöttem erről nem szólok neki. Szerettem követni a napi rutinjaimat, így ebbe a pontos érkezési idő is beletartozott, de úgy döntöttem egy apróság azért belefér.
- Én is kérek egy eszpresszót, feketén és akkor nekem is egy cseresznyés táskát - válaszoltam és bár jogos lehetne a gyanú, hogy azért döntöttem így, hogy az asztal mindkét oldalán ugyanazok a rendelések legyenek, de ez nem így volt. Valójában én is nagy kávé fanatikus voltam, a savanykásabb, gyümölcsösebb süteményeket pedig mindig nagyobb előnyben részesítettem, mint a csokis édességeket. Szóval jól jött ki a lépés.
Ha a felszolgáló távozott és ketten maradtunk, összecsuktam a rejtvényújságot és a tollat ráhúzva visszatettem a táskámba.
- Mesélj, mi a helyzet feléd, mivel töltöd mostanában a szabadidődet? Már ha van olyan. Dolgozol valami ügyön, vagy egyszerűen csak a magánéleted van most előtérben? - tettem fel a kérdést, hisz nem sokat kommunikálunk. Én nekem sincs sok szabadidőm a munka és Killian mellett, főleg, hogy most már egy bizonyos szinten apa is vagyok, mert lett egy örökbe fogadott lányunk, na meg sajnos egy jó ideig a pszichiátrián is benn feküdtem koholt vádak miatt, így ott még a szokottnál is kevesebb lehetőségem volt felvenni a kapcsolatot a külvilággal. Most kezdett csak igazán rendeződni az életem.
Az a baj, hogy valaki akkora karriert fut be, mint én, szép nagy hírnévre tesz szert a szakmában és a "popkultúrában" is, akkor óhatatlanul sok veszedelmes ellenségre tesz szert. Már pedig én erre a sorsra jutottam. New York legelismertebb és a legnevesebb gyilkossági nyomozója voltam, sok ismert cikkel és interjúval a hátam mögött, szakmai tanácsadóként és egyetemi vendégelőadóként is tevékenykedtem, munkám során pedig számtalan komoly ügyben teljesítettem már sikereket. Sajnos a végzet engem is elért és az egyik pszichopata gyilkos alám tudott tenni, neki köszönhetően pedig bekerültem a diliházba, ahol orvosként kedvére gyógyszerezhetett engem. Előbb kapott el engem ő, mint én őt, de szerencsére mára már fölé tudtam kerekedni és bebizonyítottam az ártatlanságom, a tettes pedig megkapta méltó büntetését.
   
   

   Nem is olyan rég kerültem ki a pszichiátriáról, ahol jóformán koholt vádakkal voltam elzárva. Nem tagadtam, sőt, tagadni sem tagadhattam volna, hogy megöltem egy embert, de a nagyobb gond az volt, hogy emiatt a gyilkosság miatt más gyilkosságokat is a nyakamba varrtak. Olyan gyilkosságokat, amiket nem én követtem el, sőt, azért a gyilkosságokért, amiket a Bábjátékos követett el. A gyilkos, aki után nyomoztam.
Persze akkor még senki nem hitte el nekem, hogy Cade West bűnöző volt, nem egy ártatlan ember öltem meg. Szerencsére idővel az ártatlanságom kezdett bizonyosságot nyerni és sikerült a rendőrség felé is bizonyítanom, hogy nem az vagyok, aminek hisznek, hogy nem vagyok veszélyes pszichopata sorozatgyilkos, bár az állásomat még nem kaptam vissza, hiszen a nyomozások még folyamatban voltak.
Nem voltam elégedett a sorsommal, hiszen nem ezt érdemeltem. Egy aljas cselszövés áldozata lettem, de hála a képességeimnek és a segítő társaimnak ebből a nehéz helyzetből is sikeresen kivágtam magam és szép lassan elkezdtem visszaszerezni a régi életem, hogy újra a lányom és a párom mellett lehessek, már csak az állásom kellett visszaszereznem. Külsősként ugyan dolgozhattam, de az nem ugyanaz. Én a rangomat akartam és az irodámat, de tudtam, az még odébb van. El kellett kapnom az igazi tettest, el kellett kapnom a Bábjátékost, hogy bizonyítsam, hogy az igazi tettes kerüljön börtönbe, vagy elmegyógyintézetbe. Ez persze nem volt olyan egyszerű, sajnos a tettes profi, de abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy én magam is az voltam és olyan emberek vettek körül, akik hasonlóan kivételes képességekkel rendelkeztek, vagy éppen képesek voltak az ösztönzésre és a támogatásra, amivel tartják bennem a lelket és remek ötletekkel állnak elő.
Igyekeztem talpra állni, igyekeztem visszaszerezni a régi életem. A napokban felbukkant egy régi ismerősöm, Whitney, aki újra New Yorkban volt, még ha csak ideiglenesen is. Nem igazán hagyom el Amerikát, így nem igazán van lehetőségem meglátogatni azokat, akik külföldön élnek, de szerencsére olykor megjelennek New Yorkban, ezért tudok velük találkozni. Szükségem is van rá, hogy néha nap találkozzam a ritkán látott barátaimmal, ismerőseimmel, ahogy arra is, hogy olykor társaságban legyek. A zárt osztályon jöttem igazán, hogy mennyire értékesek és fontosak nekem a hozzám közel állók. Mindig tudtam, hogy fontosak nekem azok, akiket megszeretek, akik az életem részévé vállnak. Killian, a lányom, a kollégáim... és ott bezárva, egyedül, megbilincselve, sokszor nyugtatók hatása alatt... józan perceimben arra vágytam bárcsak újra velük lehetnék. Azt hiszem most már képtelen lennék újra elengedni őket.
Egy kávézóba beszéltem meg vele a találkozót és nagyon reméltem, hogy ő nem tud arról, hogy mi lett velem. Az esetemről, az engem ért vádakról. Szerencsére a rendőrség diszkréten kezelte az ügyet, a média nem sokat tudott meg, bár, ha Whitney hallotta is az esetet, akkor sincs túl nagy gond, hiszen részben már tisztáztak, ezért is vagyok szabad lábon és dolgozhatok újra, ha csak tanácsadóként is. Ha meg lesz az igazi tettes, akkor újra magamnál tudhatom a jelvényem. Na meg ismerhet már annyira, hogy tudja, nem vagyok őrült pszichopata.
El is kezdtem otthon készülődni. Hál istennek lassan Killian is kijöhet a kórházból, akkor pedig már otthon szeretnék vele lenni és már nem lesz túl sok időm kimozdulni mellőle, gondoskodnom kell az ápolásáról, amíg nem lesz újra teljesen önellátó. Súlyosan megsérült és nemrég még kómában volt, szóval oda kell majd tennem magam.
Letusoltam, hajat mostam, majd megszárítottam és beállítottam a tökéletes frizurába; parfümöt fújtam magamra, végül pedig egy méretpontos, elegáns, makulátlan öltönyt és cipőt vettem fel. Eltettem a telefonom és az irataim, majd magamhoz vettem a válltáskám és beültem az Opelomba és elindultam a kávézóba. Nem kell feltétlen ott maradnunk, de találkozni és beszélgetni jó kiinduló pont, onnan aztán tudunk majd tovább lendülni másfelé, ha úgy érezzük.
Megérkezésemkor én voltam az első, így leültem várakozni az asztalhoz, aminél igazgatni kezdtem az elhelyezett szalvéta tartó tartalmát, hogy szépen glédában álljanak és minden irányból ugyanannyi lógjon ki, továbbá pontosan az asztal közepére helyeztem el és egyenlő távolságra tőle a cukor tartót is, ezzel kiküszöbölve az aszimmetriát, ami zavart.
A táskámból kivettem egy rejtvény újságot, utána egy kifejezetten drága, de elegáns tollat és abban kezdtem fejteni, míg vártam. Nem aggódtam, hogy tollal írok, hiszen soha nem írtam még egy rejtvénybe sem hibás választ. Sem sudokuba, sem keresztrejtvénybe, sem más rejtvénybe.
Az illem úgy diktálta, hogy ne rendeljek még semmit, hanem várjam meg vele a partneremet. Korábban érkeztem, tudom, de inkább előbb jöttem, mint késsek. Csak egy kicsivel jöhettem korábban, de az épp elég volt, hogy rendbe szedjem kicsit az asztalt és megfejtsek egy gyors rejtvényt. Kényelmes. Ha most időben érkeztem volna, ebben nem lett volna részem.