Az anyám mindig azt mondta, hogy egy nőnek mindig tudnia kell, milyen helyzetben hogyan kell viselkednie. Ez az, amit úgy belém nevelt, hogy mára már képtelen lennék nem eszerint élni. Vannak helyzetek, amikor keménynek és határozottnak kell lennem, és vannak olyan helyzetek is, amikor a kifinomult díva kell legyek. Ezernyi maszkom van, melyeket meg kellett tanulnom viselni és együtt élni velük. Hogy milyen az arcom maszk nélkül? Már magam sem tudom. Tizenéves koromban, amikor a lázadó korszakomat éltem egy jómódú családban, szerettem feszegetni a határokat. Élveztem az életet, bejártam Európát, buliztam, szórakoztam és olyan dolgokat éltem át, melyeket a megfelelő családi háttér nélkül, talán sose lett volna alkalmam. Boldog voltam, életvidám és céltudatos.
Mára kissé fásult lettem. Az életem inkább unalmas, mint izgalmas. Igaz, hogy bármit megtehetek, mert a férjem mindent megad nekem, amit csak kérek, de egyre inkább érzem, hogy valahogy semmi sem tesz boldoggá. Pár pillanatig, óráig igen, de aztán jön az ébredés, amikor rájövök, hogy az életem üres, értelmetlen és felesleges. Szórom a pénzt és, ha valaki megkérdezi, hogy vagyok, már szinte robotként mondom el a szokásos mondatokat, holott egyszer régen nagy dolgokat akartam véghez vinni. Az életvidám nő eltűnt az idők során. Helyette itt van egy csinos, jól nevelt nő, aki mosoly, amikor kell és nevet, ha úgy illik, mert a gazdagok világában ez így működik. Ha nem úgy viselkedsz, mint ők, akkor kirekesztenek és még az a piciny boldogságod is, mint, hogy elmész hétvégén a golf klubba elillan, akár a jelen pillanat.


-Mit szólsz Callahanék új jachtjához? Igazán pompás, nem gondolod?- kérdezi Paul, miközben az ágyban fekve a kedvenc könyvét olvasgatja én pedig a fésülködőasztalnál figyelem azt az üres némbert, aki a tükörből visszapillant rám. Unom. Istenem, annyira unom ezt az egészet, hogy dühöngni tudnék. Pedig, semmi okom nem lenne az elégedetlenségre. Mindenem meg van, a férjem, aki bár húsz évvel idősebb nálam a tenyerén hordoz és amint kinyögöm, hogy akarok valamit, már meg is kapom. Mégis, valami többet szeretnék. Valami olyat, amiért végre én küzdök meg és nem hozza elém ezüst tálcán egy fehér kesztyűs pingvin.

Az apám fel-alá járkál a nappaliban és annak ellenére, hogy már egy órája aludnom kellene, most mégis a finoman kifaragott gránit oszlopnak simulva hallgatózok és leskelődök, mint egy kém. Holnap lesz a diplomaosztóm. Jól kellene kinéznem szóval, ha nem alszok eleget, olyan leszek, mint egy darab papír, amit többször is összegyűrtek és a kukába dobtak.
-Csődeljárás, Bridget! Tudod te, hogy mi az? Elvisznek innen mindent! A nyakékeidet, a csinos ruháidat, az autókat, a tárgyainkat és a kurva vodkádat is! Mindent! Fel tudod ezt fogni?- ordítja dühösen és az érzékeltetés kedvéért bevágja a kandallóba a whiskys poharat, a szétfröccsenő italnak köszönhetően pedig néhány pillanatra felélénkül az ott lobogó tűz.
Az anyám, csak csendben iszogatja a vodkáját, ami azt hiszem, már hónapok óta a legjobb barátja. Már sírni sem képes, pedig a grimaszból, amit vág tudom jól, hogy legszívesebben azt tenné.
-Találsz megoldást, édesem. Mindig találsz! Majd... majd Colemanék segítenek vagy... esetleg Winston. Segíteni fog!- közli hideg, érzéketlen hangon, mintha már ez sem érdekelné cseppet sem. Pedig, ha valamit szeret, az a pénz na és persze a vodka. Vajon, a kettőnek van köze egymáshoz?
Csendben lopakodva mentem vissza a szobámba, hogy aztán elképedt arccal üljek az ágyam szélén legalább fél órát. Vége? Végünk? Szegények leszünk? Anyám mégis mi a fenét fog csinálni? Elmegy a kisboltba dolgozni vagy mondjuk egy ékszer üzletbe? Na és az apám? Egyedül a pénzhez ért és a részvényekhez, bár azzal még talán jutna valamire, de azt hiszem az egyetlen ember, aki meg tudna maradni én lennék. A friss diplomámmal nem lenne könnyű dolgom, de simán lehetek még régész, aki bejárja a világ legeldugottabb részeit és kincseket keres. Igen! Ezt fogom csinálni!

-Minden rendben édesem?- rángat vissza a jelenbe Paul keze, mely finoman a vállamra simul és gyengéden megszorítja azt. Egy pillanatra megijedek, majd zavartan pislogva elmosolyodok és a kezére csúsztatom tenyeremet.
-Persze, csak kicsit elkalandoztam.- nyugtatom meg azonnal, hiszen annyira tud aggódni értem, hogy, ha már sápadtabb vagyok a megszokottnál -ami a porcelán fehér bőrömet tekintve elég durva dolog-, azonnal orvost akar hívni.
Paul. Az én drága férjem, akinek sikerült elcsavarnom a fejét a szüleim tanácsára és elérnem, hogy feleségül vegyen. Nem mondanám, hogy rosszul jártam. Kedves, gondoskodó és tényleg bármire képes lenne értem. Úgy vigyáz rám, mint egy hímes tojásra és annyira szeretne már gyereket, hogy alig tudom lerázni.
-Na és merre jártál?- kérdezi gyengéd mosollyal az arcán, miközben finoman felhúz a székről és az ágy felé terel. Vonzó férfi és szeretem is, de nem azzal a perzselő, filmes szerelemmel, és azt hiszem, az hiányzik a legjobban. Tisztelem, mint a férjemet és hálás vagyok neki mindenért, de nem vagyok szerelmes. Soha nem is voltam. Inkább, csak elbűvölt.
-A jövő heti Párizsi aukción töprengtem. Akkor lesz egy megnyitó a Louvre-ban is. Pontosabban másnap.- mosolyodok el, mintha valóban az érdekelne annyira. Bár, az igazat megvallva szeretem a művészetet, így a kiállításokat is.
-Elmehetünk, ha szeretnél. Csak egy szavadba kerül, tudod jól.- lehel apró csókot a nyakamra én pedig finoman magamhoz ölelem. Igazából semmi okom nincs panaszra. Van egy férjem, aki szeret és hatalmas vagyon, ami egyszer majd az enyém lesz. Mégis, mi gondom lehetne?