Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Nem enged a doktornő, akárhogy is szeretném. Persze, megértem; hiszen ez a dolga. Ettől még nekem nem lesz könnyebb. Feszengek, de végül olyasmit mond, ami kicsit megnyugtat. Nem örülnék neki, ha bármi is kikerülne innen, amit elmondok neki. Előrehajlok és a térdeimre könyökölök. Hátratolom a hajam a homlokomról, ami a mozdulattól előre bukott. - Ha valóban nem jut ki innen ez a... dolog. Khm... Főleg egy személy miatt aggódom. Neki én akarom elmondani az igazat. Nehezen jön össze. De holnap össze szedem minden erőmet és beszélek vele; ezt már eldöntöttem. - Ez a barátom, vagyis, barátnő. Amarilla. Felállok és nem idegesen, de járkálni kezdek. Mozognom kell, a feszültségem jobban oldódik, ha lendületben vagyok. - 8 éve már, hogy történt. Akkor kaptam a hírt, hogy felvettek a gyerek onkológiai osztályra dolgozni. A szüleimtől tartottam haza, amikor a Manhattan hídon áthajtva észre vettem egy alakot, a híd peremén álldogált. Lehajtottam a hídról és félreálltam, ahogy tudtam és rohantam vissza. Tudja... van egy érzés; hogy valami baj van. Ezt éreztem akkor. Szóval rohantam vissza ahhoz az alakhoz, aki a híd szélén egyensúlyozott és oda érve láttam; hogy nagyon elszánt. Beszélni kezdtem ahhoz a lányhoz. Még túl fiatal és mindig van más megoldás. Sikerült leimádkoznom őt onnan. Haza vittem őt a saját lakására, majd haza mentem én is; de nem hagyott nyugodni. Amarilla, valóban kétségbe volt esve. Másnap elmentem hozzá, beszélgettünk és apránként megismertem őt, a gondjait. A bizalmába fogadott. Én pedig, hazudtam neki. Leülök vissza és igen, igaz minden szó, amit mondtam. Hazudtam neki, pont neki. Nem akartam, valahogy így jött ki a lépés és utána már nem volt visszaút. A szégyen látszik az arcomon és hogy tényleg kínlódok emiatt. - Ott a hídon képtelen volt megbízni bárkiben, főleg egy férfiben. Amire én annyit feleltem, hogy momentán nem érdekelnek a nők és hogy emiatt ne aggódjon. Rilla úgy értette, hogy a nők helyett a pasik érdekelnek. Emiatt nem félt tőlem és közel engedett magához. Megnyílt előttem, őszintén és én nem mondtam neki egyszer sem, hogy nem vagyok meleg. - Nem játszottam meg magam, mintha az lennék és soha nem tettem olyasmit, ami ezt megerősítette volna a számára. Apránként beleszerettem. Olyan kedves és okos lány, egy igazi angyal, ő olyan... más. Lakótársat keresett, én egy közelebbi lakást a kórházhoz. Felajánlotta, hogy költözzek hozzá. Azóta együtt élünk, barátként. Sokszor felriadt éjszakánként a rémálmai miatt, sikított, sírt. Akkor mindig átmentem hozzá és leültem mellé. Hozzám búja aludt vissza. Mostanában ezek a rémálmok már egyre ritkábban fordulnak elő. Idő kellett, hogy megkopjanak. Ő segít felkészülnöm a fél maratonra. Valahogy... mindig is támogattuk egymást. De holnap mindenképp beszélek vele. Sokszor halasztottam már el ezt a beszélgetést, de muszáj lépnem. S csak reménykedhetek abban, hogy egyszer majd megenyhül az irányomban és megbocsájt nekem. Várok, hogy mint mond erről a doktornő. Igazság szerint én a helyükben leköpném magam és ajtót mutatnék. Remélem, hogy Amarilla tényleg meg fog bocsájtani.
Érzem, hogy kezdünk valamerre jutni, de azt is tudom, még mindig visszatart dolgokat. Frusztráló, de valahogy meg tudom érteni. Ha olyan dolog van az életében, ami veszélyeztetheti a munkáját, akkor érthető, ha visszatart dolgokat. Vagy csak kiakar idegelni. Bárhogy is én döntöm el, mi lesz a sorsa a munkájának. Nem, mintha csak úgy tönkre tenném. Ennyire gonosz még én sem vagyok. Hallgatva a szavait az érzés, hogy ez nem lesz egy séta a mezőn egyre erősödik. Nem akar itt lenni és ez érthető. De ő nem is a betegem elvégre ez csak egy egyszeri alkalom, nem is beszélve arról, hogy az idő ketyeg és ha kifutunk az időből, akkor kérvényezhetek még több beszélgetési időt és akkor nem szabadul meg tőlem. Bár tény egyikünk sem akar még egyszer itt lenni. De ehhez az együttműködése kellene. Elérve az elfoglaltságaira az érzés, hogy megint elhallgat valamit újra fellángol. Legszívesebben a fejemet a kezeimbe temetném, de nem mozdulok. Fen tartom a szakmaiságomat és csak őt nézem. Még csak negyedóránál tartunk és a konzulencia egy órás. Ez egy hosszú egy óra lesz. - De ez nem minden, nem igaz? - kérdezek rá végül. Nem akarok visszaélni a magánéletével, vagy kezdeni vele valamit. Ha tanács kell, adok, de ennyi. Csak a munkámat akarom végezni és visszajelzést adni a főnökének aztán menni a dolgomra. Ez egy félórás megbeszélés is lehetett volna, de e helyett itt húzza az időt, elhallgattatva dolgokat. Talán adnom kéne neki egy lökést. - Tudom, hogy nem akar itt lenni és a helyzet is kellemetlen, lévén nem önszántából van itt. Nem fogom kifecsegni a főnökének mindazt, ami itt elfog hangozni. De ahhoz, hogy a főnökének megnyugtató választ tudjak adni és leszálljon mindkettőnkről, meg kell ismernem magát. És ez nem fog menni, ha elhallgattatja, amik befolyásolhatnák a tanácsaimat. - nézek egyenesen rá. Ha ezek után sem hajlandó legalább egy kicsit megnyílni akkor veszett ez az ügy. Ahogy a tanáraim is mondták: Nem segíthetsz azokon, akik nem akarnak javulni.
Nem szívesen beszélek az érzéseimről. Az unokatesóm más tészta és ő megérti legalább, hogy miért vagyok akkora nagy szarban. Bár én tehetek róla, abszolúte igaz; de akkor is gáz az egész helyzet. A megoldás az igazság. A színtiszta őszinte igazság és egy vallomás, amit félek megtenni. Nem tudom, hogy Rilla miként fogadná a tényt, hogy nem vagyok meleg. Hogy végig egy olyan pasival élt egy fedél alatt és bújt hozzá testvériesen, aki amúgy tökre bele van zúgva. Nem első pillantásra, ez igaz; de hamar megjött az érzés. Utána letaglózott, végül valami különössé formálódott. Úgy éltem mellette, hogy szüntelen próbáltam az igazat elmondani magamról; de Amarilla sohasem értette el, amit ki akartam mondani. Az elején rettegtem, mert az ismeretségünk is egy hídról ered, féltem, hogy megint ott kötne ki. Féltem, hogy kárt tenne magában. Majd rettegtem azért, hogy elvesztem azt a különleges kapcsolatot, ami kialakult közöttünk. Rettegek. De egyre inkább tűrhetetlen a helyzet. Akarom őt, mindenestül; vagy sehogy. Az utolsó eshetőség gondolata tőrként hasít belém minden pillanatban és egyre sürgetőbb a késztetés az igazság megvallására. - Zöld tea? Egyszer vettem már ilyen kínai boltban. Kicsit erős volt az íze, de kibírható. Ám legyen, egy hónapot ki fogok bírni szerintem a teával és kávé nélkül. Ha ez teszi a doktornőt boldoggá, ám legyen. Megteszem. - Leginkább minden egyszerre. Munka és magánélet, a sport is a része. Próbálok fizikailag is toppon maradni, hogy jobban bírja a talpalást a munkahelyen. Na jó, legyen. Mesélek neki a munkámról, a családomról. Törpillámról. De csak keveset. Szőrmentén. - Gyermek onkológiai osztályon dolgozok, ami azért stresszes; de igyekszem nem haza vinni a munkát; hanem a küszöb előtt hagyni. A sport segít ebben, futás közben át tudom gondolni a dolgaimat és rendet tudok tenni a fejemben. Mintha kicsit átszellőznék. Kerékpározni is szoktam, és úszni persze. Egy-egy box edzés is össze jön néha. Van egy barátom, akivel sok időt töltök, ő segít felkészülni most a fél maratonra. Mögöttem fog tekerni, amíg én futok. Igen. Még mindig hezitálok kimondani, hogy Amarilla köti le minden időmet. A munkán kívül szinte majdnem minden időmet.
Habár tény, hogy próbálok fogást keresni szerencsétlen orvoson, nem hanyagolhatom el a felelősségeimet. Habár hivatalosan nem a betegem és valószínűleg nem is fog visszajönni, a főnökének eredmények kellenek. Hatra dőlök a széken és férfit nézem. Tisztában van vele, hogy az agressziója probléma lehet. És ahogy ő is mondta, sporttal próbálja levezetni a feszültségeit. Statisztikák mutatják, hogy a sportok, főleg a küzdő sportok mennyire hasznosak a szervezetnek. De ahány ember annyiféle válasz reakció. Sokszor előfordult már, hogy a sport utó hatásai agresszióra vezethetnek minket. Főleg azoknál, akik szerhez is nyúltak. - Egy kísérletet szeretnék kipróbálni magán. Ne aggódjon nem veszélyes. Szeretném, ha egy hónapig zöld teát inna. Naponta egy csésze. Figyelje meg hogy reagál a változásra és észlel-e, bármi változást. És nem a filteres túlvegyizált mérget. Manhattan-ban vannak ázsiai kisboltok, szárított zöld tea levelekkel. És hagyja el a kávét arra az egy hónapra. - a zöld tea mindig is érdekes volt. Hosszú távon növeli az energiánkat és szinten tartja, miközben egyszerre nyugtató hatással van ránk. A fekete tea is hasonló, sok tanulónak szokták ajánlani kávé helyett. Azért is nem szoktam a filteres és gyártott teákat ajánlani, mert azok gyengék és mi szedik belőlünk azt, ami kell. De a rendes szárított levelek. Azok erősek és nem valók mindenkinek, főleg, ha gyengébb ízekhez vannak szoktatva. - Túl elfoglalt volt az utóbbi időben? - kérdezek vissza, ahogy a családról beszél. Mivel nem észlelek semmi háttér érzelmet, azt merem feltételezni, hogy....meglepően normálisnak mondható viszonya van a családdal. Bár kitudja. Manapság az a normális, ha a családban legalább ketten holtan akarják látni egymást. Ritkaság, ha valakinek ténylegesen jó szülei voltak/vannak. - Meséljen egy kicsit az elfoglaltságairól. Munka? Sport? Vagy a magán életében történt valami, ami elfoglaltá tette? - hagyom, hogy magától meséljen és ő szerinte miért lett elfoglalt. A hangjából gondolom, szeretne több időt tölteni a családjával, de valami közbe jött. Bár tény az ő korában a férfiak inkább társat keresnek maguknak és tervezik a gyermek alapítást. Bár manapság egyre több a húszon éves, akiknek már a második gyerekük van. Változnak az idők....
- Igen, kétszer. Bólintok és valahogy úgy érzem, hogy nem nyertem trófeát vele. Sajnos tudom, hogy hiába volt jogos az, amit tettem; annak mégis lehettek volna más következményei. De nem lettek. Most még. Azt viszont így is tudom, hogy sokszor kardélen táncolok. Vannak elfojtott érzéseim ez tény, és eddig nem beszéltem erről szinte senkinek. Aki tud róla, az barátként és rokonként ismeri a helyzetet. Lehet mégis csak érdemesebb lett volna hamarabb szakemberhez fordulni. Mindegy, nem tudom már vissza fordítani a történteket. Hagyom, hogy szétboncoljon, ha így megkapom a jóváhagyását a munkához - Az a kettő nem volt olyan helyzetben, hogy feljelentést tegyenek. De értem mire céloz. Vissza is fogom magam, amennyire csak lehet. Ami feszültség felgyűlik bennem, azt sporttal vezetem le. Futok, biciklizek leginkább. Most pedig a jótékonysági félmaratonra edzek. Sorolom, miként vezetem le a feszültséget, bár az igazság megvallása sokkal egyszerűbb lenne. Csak még nem jött el a megfelelő alkalom. Vele, másként tudnám levezetni a felgyűlt feszültséget. De sajnos attól még távol áll. Majd a doktornő olyan kérdést szegez nekem, amin őszintén meglepődök. Mondjuk, nem tud semmit rólam, szóval puhatolóznia kell. - Az apám? Nos. Él és virul, köszönöm kérdését. Staten Island-en élnek és ritkábban találkozom vele és a mamával, mint ildomos volna. Telefonon azért szoktunk beszélni, ha összejön rá az idő. Az igazat megvallva, az elmúlt pár évben nem tudtam őket úgy meglátogatni; mint szerettem volna. Valami mindig közbejött. Leginkább önhibámon kívül. Mondjuk nem is kerestem rá megoldást. Egyszerűbb volt előadnom azt, hogy a munka közbe szólt. Miatta félek még találkozni a szüleimmel. Így is folyton nyaggatnak, hogy mikor nősülök már meg. Ha tudnák, hogy már rég együtt élek egy nővel és mégis... Nem vagyunk egy pár. Csak barátok. Szar helyzet.
A doktort figyelem, a testbeszédét, a szavait elemzem. Egyértelmű, hogy nem akar itt lenni, ehhez nem kell pszichológiai végzettség. Próbál együtt működőnek tűnni, de valójában nem ad direkt választ a kérdéseimre. A gondolatai, hogy helyes volt, amit tett azok őszinték ez tény. Nem magyarázkodni akar, inkább terel. Szeretné, ha azt gondolnám minden rendben és hamar elengedjem a dolgára. Nem hiszem, hogy látja itt a nagyobb képet. Legalábbis nem most. - Tehát kétszer is kezet emelt egy kollégája ellen....és szándékosan. - direkt beszélek, úgy, mintha rosszat tett volna és ítélkeznék felette. Látni akarom a reakcióját. Nem az én dolgom eldönteni mi helyes és mi nem. Sajnos nyomkodnom kell a gombjait, hogy megismerjem ki is ő. Az igazat mondja mégis terel azzal, hogy tovább meséli a történetet. Olyan részleteket oszt meg velem, aminek hasznát nem veszem....most még. - Tehát hajlandó a kútba dobni több éves szenvedést és áldozatot, hogy orvos lehessen....azzal, hogy embereket ver? - kérdezek rá. A legtöbb orvos csak szemet huny az ilyenek felett. Túl sokat áldoztak azért, hogy egyetlen egy tett tönkre tegye, amiért megdolgoztak. - Nem tart attól, a tettei az aktájába kerülnek és ha kirúgják nem dolgozhat majd orvosként? A kórházak ritkán vesz fel olyanokat, akiknek agresszió van a múltjukban. Főleg, ha valaki a jövőben feljelenti. Tudom, úgy érzi, amit tett az helyes volt és morális. Ki tudja. Valaki minden esetben elítéli az erőszakot. Azok, akiknek ilyen nagy a morális és igazság érzetük az visszavezethető a gyermekkorra. Leginkább egy szülő szokott ekkora hatást mérni a kölökre, de egy traumatikus eset is kiválhatja. - Meséljen az apjáról. - dőlök hátra figyelve a reakcióját. Mostanában gyakori a szülői távollét, vagy elhanyagoltság. Sokan nem is ismerik valamelyik, akár mindkét szülőt. Rosszabbik esetben érzelmi, esetleg fizikai trauma is elő állhat. Kérdezhettem volna az anyáról, hiszen az anya ellen elkövetett tettek lehetnek a kiváltó okok az erős késztetésére, hogy védje a nőket. Ami igaz egy nemes és úri dolog. De eddig mindig volt kiváltó ok. A legkedvesebb embereknek is vannak okaik a tetteikre és módszereikre. Kétlem, hogy mesélne róla, ha ez lenne a helyzet. De az apja említése akaratlanul is kivált reakciót belőlünk, főleg azokban az esetekben, amikor a kapcsolat a gyermek és az apa között nincs jó kapcsolat.
A doktornő kicsit vészjóslóan kérdez vissza, érzésem szerint még lassan is. A végén még kiderül, hogy indulatkezelési zavaraim vannak, vagy flepnis vagyok. Francba. Az első kérdésére igent bólint a fejemmel. A másodikra pedig nemet. Úgy látszik, tényleg megmerülünk az elmém legmélyében. Nem hoztam fürdőnadrágot... - Hirtelen nem cselekszem. Bólogatok a fejemmel, hogy azért persze nem, mert vannak kivételes esetek. - Ha nem életveszélyről van szó, azért elszámolok legalább tízig. Szoktam feszült lenni, egy bizonyos baráttal kapcsolatban. Ám ez nem olyasmi, ami kihatna a munkámra. Aggódom egy bizonyos dolog miatt, ami nehezen oldódik meg és már évek óta húzódik. De emiatt nem jár el az öklöm gyorsabban, mintsem átgondolnám a dolgot. Nem vagyok én Bud Spencer. Kicsit lazítok a tartásomon, mert érzem, hogy beszélgetés nélkül innen nem mozdulok egy tapodtat sem. Elvileg ő hivatalból amúgy sem fecsegheti el, ha valamit bizalmasan mondok el neki. A munkámra nem hat ki, szóval... Na majd eldöntöm közben. - Az a bizonyos korábbi eset egy olyan ex kollégámmal történt meg, aki a nővéreket macerálta. Nem hagyta őket békén, még műszak közben is fogdosta őket, rájuk mászott. Nem használt, ha elcsattant egy pofon a lányok részéről, csak erőszakosabb lett és az egyiknél majdnem célt is ért. Én viszont jó kapcsolatban állok a kollégáimmal és nem csak az orvosokkal, hanem a nővérekkel is; de ne értse félre! Nem vagyok híve az orvos-nővér liezonnak. Mikor tudomásomra jutott a dolog, a kolléga fejével is beszéltem, de nem volt foganatja a dolognak, a vezetőség szintén nem reagálta le kellően. Ez így történt, megtett a panaszt szóban és írásban is, ahogy kell. De sajnos keveseket érdekel az ilyesmi. Ő viszont nem az a fajta férfi, aki hagyja szó vagy tett nélkül az ilyesmit. - Az a bizonyos célba érés a gyerek onkológiai osztály takarítószer tárában esett meg. Szerencsére meghallottam a kollegina fojtott segítség kiáltását és lerendeztem a dolgot. A lányt elküldtem az öltözőbe, hogy szedje rendbe magát és mossa meg az arcát; egy másik ápoló kísérte el; hogy a gyerekeknek ne sok minden tűnjön fel belőle. A ruháját is megszaggatta annak a szerencsétlen lánynak. Én pedig a kollégát vettem kezelésbe, az osztályon kívül kapott tőle egy monoklit; ahol csak a biztonsági kamera látott minket. Újra megtettem a feljelentést és megígértem a rendőri irányt is; így kirúgták. Egy ilyen alaknak nincs helye nők között, pláne nem gyerekosztályon. Itt kissé indulatosabbá válik a hangom, mert az ilyesmi rohadtul ki tud borítani. - Igen, én voltam ott, így az én felelősségem volt korrigálni a kolléga viselkedését. Máskor is meg fogom tenni, bármit is tesznek velem vagy mondanak rólam. Férfiként kötelességemnek érzem, hogy ilyen módon is vigyázzak a kolléganőinkre. A másik eset már másabb történés; de ott is jogosnak érzem az ütést. Az a kolléga még dolgozik, de őt egy másik pszichiáterhez küldték elbeszélgetésre. Pedig ezek a dolgok felvételkor azért ki szoktak bukni és eddig ilyen probléma nem volt a kollégával. Most valami mégis kibukott. - A mostani kollégám még dolgozik, azóta nem beszéltünk. Nehezményeztem a stílust, amiben az egyik új betegünk édesanyját részesítette és ezt szóvá tettem nála. Lesöpörte a válláról a dolgot és átadta nekem a beszélgetést lehetőségét az anyával. Feltéve, hogy én akarom közölni vele, hogy nem sokáig él a kis kölyök. Szó szerint. Nos. Khm... Ilyesmit sem szokásunk mondani, erre is van protokoll és igénybe szoktuk venni az osztály pszichológusának segítségét. Ő minden ilyen beszélgetésnél jelen van és segít a szülőnek, szülőknek; s más rokonoknak is a könnyebb megértésben és amennyire lehet, a feldolgozásban. Bizalmi kapcsolat ez, már rég kialakult az osztályon. Nincs náluk nagy jövés-menés; persze vannak új dolgozók. Náluk azonban hamar kiderül, hogy mennyit bírnak lelkileg. - Gyorsan szóltam a pszichológusunknak és hármasban leültünk beszélgetni a szülővel. Utána félre hívtam a kollégám és rákérdeztem, hogy mégis mi a fene ütött belé? Erre nekem esett, én viszont nem hagytam magam. Egy gyomorütést kapott, hogy leálljon és az igazgatóig meg sem álltam vele. Pusmogtak róla utána, hogy otthoni gondjai akadtak; erről én nem tudok semmit. Így hát ezt sem mondanám nagyon agresszív megnyilvánulásnak.
A teámat kevergetve nézem a férfit előttem, ahogy mesélni kezd miért is van itt. Hallottam hírét, sőt. A kezén is látszanak a verés nyomai, habár már gyógyulnak az ellátás miatt, az apró repedések még látszanak. Felteszem kenegeti, így nem vörösödik be a keze. - Megint? - nézek rá, abba hagyva a kevergetést. Arcom el nem árulva mit gondolok. - Gyakran megtörténnek ezek az....esetek? Nem ritka, hogy a magánélet összekeveredik a munkaélettel. Főleg akkor, amikor a múltban szerzek sérülések és gondolatok előtörnek egy hasonló hatás következtében. A dolgok, amik rákésztetnek minket arra, hogy újra éljük a már megszerzett tapasztalatainkat, akaratlanul is cselekszünk majd. Még akkor is, ha nem is vesszük észre az összefüggéseket. - Mi váltotta ki magából ezt a reakciót? Érezte úgy, hogy már az esett előtt is dühös volt, esetleg feszült még, ha akkor nem is gondolta úgy. Esetleg a hirtelen kitörése egy bizonyos tett esetleg, megjegyzés váltotta ki? - az emberi elme olyan, hogy mindennek van valami oka. Az csak rajtunk múlik mennyire ismerjük fel az okot. Az élet legnagyobb kérdése a “Miért?”. Ha a miértekre tudunk válaszolni az univerzum nem rejt előlünk semmit. De az ember nem olyan, ami leül és elkezdi szétbontani a kérdéseket. Nincs rá az a kapacitásunk, ami megtudná érteni az összes kérdést. Arról nem is beszélve, hogy az ember önző és együgyű. Olyan világban élünk, ahol a bűn ural mindent és mi továbbra is elpusztítjuk, amink van. - Gondolja, az erőszak volt a megfelelő megoldás? Az ön felelőssége volt, hogy korrektálja a kollégája viselkedését? - arcom továbbra sem mutat semmit. Nem ítélkezem fölötte, nem az én jogom megtenni. És nem is tehetném, hiszen én tettem már rosszabbat is, mint amint ő. Bár nem is tudhatom, ez volt-e a legrosszabb, amit tett hiszen nem is ismerem. De nem tűnik egy olyan személynek, aki indok nélkül cselekszik. Impulzív? Talán, de ez korrigálható. Ha továbbra is őszinte marad nem hiszem, hogy mint személy gondjai lesznek....legalábbis addig, amíg rajta múlnak a dolgok. Amíg várom válaszát belekortyolok a teámba. Lenyelve a kortyot egy dolog biztos. Elfelejtettem a cukrot. Félre is teszem, majd újra melegítem a beszélgetés után.
Nem ez az első alkalom, hogy valakit istenesen pofán gyűrök. Volt már rá példa, bár nem tölt el büszkeséggel; viszont megnyugtatta valahol a lelkem legmélyét. Igen, megtettem. Mert meg kellett tennem. A vezetőség, bár egyet értett velem; persze nem hangosan; de mégis köteleztek arra, hogy menjek el pszichológushoz. Beszéljem ki magam. Ha az olyan marha egyszerű lenne? Persze lenne mit kidumálnom magamból, de juszt is megtartom magamnak. Ezt az egyet viszont muszáj elintéznem és kértek is nekem időpontot. Pihenőnapot kapok, így másik irányba veszem az utam, hogy időre beérjek a másik kórházba. Kocsi helyett inkább a tömegközlekedést választom most. Így van alkalmam még gyalogolni annyit, ami alatt újra csak átszellőzik a fejem. Kék farmernadrág és dzseki, fehér póló és edzőcipő. Laza eleganciával kocogok át a kórházon és mászom meg a szükséges emeletek számát, hogy Dr. Clementina Lupu ajtaja előtt kifújjam magam. Lerázom a vállaim és bekopogtatok, nem durván és hangosan, csak amolyan férfiasan és határozottan. Az invitálásra belépek és mielőtt még megszólalhatnék, a fiatal doktornő már el is darálja a nevem. Így csak bólintok feleletként. Igen, én vagyok én. Innivalóval, hellyel kínál. - Nem kérek inni semmit, köszönöm szépen. Viszont leülnék inkább. Mégsem ülök le. Megvárom, amíg hátul elkészíti magának az innivalóját. Illatból sejtem csak, hogy inkább tea és nem kávé. Mikor helyet foglal a kanapén, úgy akkor ülök le a másikra. Nem feszengek, de nem is terülök szét, mint egy paca. Összességében nem vagyok ideges, bár zavar, hogy ilyen véleményt kérnek rólam. - Megint behúztam egy kollégámnak azért, mert a viselkedése már huzamosabban tolerálhatatlan volt. S bár mindenki nekem adott igazat, persze nem hangosan és nyíltan; mégis kiadták, hogy jöjjek el Önhöz és beszéljem át a verekedési hajlamomat és mérje fel az agressziómat. Dióhéjban ennyi a történés. Adom elő, tényleg dióhéjban azt, ami miatt itt vagyok. De akkor sem húzom fel magam ezen. - Beszélgethetünk is, van még időm; ahogy a doktornőnek megfelelőbb. Velem lehet egyezkedni, sok mindenben rugalmas vagyok. Egy nagy titkom és kínom van, de arról hallgatok.
A délelőtti szellő cikázik a szobában, megmozgatva a papírokat az asztalomon. A jegyzeteimet írva, mélyen bámulom a tintát a töltött tollamból, várva a száradását. A rendelőm a rideg, kórházi közeghez hasonlít, ami általában szakmaiságot tükröz. De ugyan akkor a magas könyvespolcok, tele barna és színes könyvekkel, plusz a hangulat fények sokkal harmonikusabbá teszik a szobát. Tudom, hogy sokan feszengenek a kórházi hangulattól és mivel nem festhetem be a falakat, így maradt a díszítés elemei. Az ablakban növények ágaskodnak. Allergia mentes növényeim vannak például hortenzia, rózsák, tulipánok és kaktusz. Ahogy elnézem a kaktuszom most fog virágot bontani. Becsukva a noteszemet a fiókba teszem és az ablakhoz sétálok. Becsukva, ezzel megszüntetve a húzatott az órára nézek. Lassan idő van. Ő lesz az első páciensem, hiszen sokan munkában vannak így inkább délután dolgozom. De nem bánom. Időnként kell a változatosság. Most, hogy eszembe jutott....még nem is ittam meg a teámat. A kis konyha részleg felé sétálok és felteszem forralni a vizet. A szekrényt kinyitva előkerülnek a teás dobozok. Mindegyiket én termesztettem és szárítottam. Végig szagolva őket, szag alapján döntöm el melyikhez van kedvem. Ahogy előkészítem poharamat benne a tealevelekkel, kopogtatnak az ajtón. Félreteszem hát a kis előkészületemet. Az ajtót kinyitva, nézek az előttem álló férfira. - Dr Alessandro León Lindvall? Kérem fáradjon beljebb. - adok neki helyet, hogy bejöhessen. Az ajtót bezárva az egyik fotel felé intek - Kávét? Teát? - kérdezem, kér e valamit. Ha nem akkor visszamegyek, befejezve a teámat, ha kért valamit akkor elkészíteni neki. - Ha esetleg szeretne állva maradni az is megoldható. Sokan preferálják, ha közben tudnak mászkálni, kompenzálva a stresszt. Befejezve a teámat a másik kanapéhoz lépek a bögrémmel. Leteszem a kis asztalra, hagyva, hogy hűljön egy kicsit. - Szeretné egy kis bájcsevejjel kezdeni? Esetleg preferálná, ha egyből bele kezdenénk? - azok, akik először jönnek terápiára jobban szeretik egy beszélgetéssel kezdeni. Ám tudom, hogy itt az állásáról van szó, tehát nem hiszem, hogy sokáig itt akarna maradni. Az ő helyzetében lévők sokszor csak egy aláírást kérnek tőlem, letudva az egészet. De én nem adomány szervezett vagyok, nem osztogatok aláírást csak úgy. Sajnos ő még csak meg sem teheti, hogy másik kollégához menjen, hiszen a drága főnöke személyesen hívott fel és egyeztetett időpontot velem. Annyira van megkötve a keze, mint nekem.
Kezdőlap
