Nem mondom, hogy nem volt furcsa számomra az a megbízás és a megbízás körülményei, amit Nate sózott a nyakamba, sőt, volt egy olyan balsejtelmem, hogy üzenet sincs, mindez csak valami nagy kamu és engem akar felhasználni valami szemétséghez, de úgy voltam vele, hogy üsse kő, miért ne? Nekem úgyis ott volt a francia tengerparton sütkérező Websy és szükség esetén még Natere is rá tudok fanyalodni, ha úgy hozza a sors, szóval miért ne? Végtére is Roman őrölt már elég borsot az orrom alá az utóbbi időkben, hogy néha úgy érezzem túllépje a szórakoztatás mértékét és már inkább kínlódás vele, mintsem móka és kacagás, így úgy döntöttem eleget teszek Nate kérésének és a lehetséges információk és hasznok reményében megölöm Romant. Nem mondom, hogy nem nehéz döntés, hiszen régóta része az életemnek és vannak mélypontjaink, magaslataink, hol jól szórakozom, hol nem, hol élvezem a társaságát, hol nem, így azért nehéz elengedni. Kicsit olyan ez, mintha valami sorozat fő gonosza megölné a fő hőst. Mi lesz akkor a sorozattal? A producer kénytelen lesz véget vetni a sorozatnak, vagy keríteni egy új hőst. Nem lesz ez így jó. De ha már elhatározásra jutottam, igaz? Persze a látszat ellenére én sem voltam naiv idióta, pontosan tudtam, hogy valami nem stimmel, hogy van valami csapda, valami átverés, így alapból óvatosan indultam neki ennek az akciónak és feltett szándékom volt kicsit alaposabban a dolgok mögé nézni, így kivételesen nem rohantam fejjel a falnak, hanem úgy döntöttem önkéntes nyomozót fogok játszani és kicsit körbe fogok nézni Roman otthonában, majd utána talán még vele is váltok néhány mondatot, mielőtt megölöm. És igen, most úgy voltam vele, hogy biztosra megyek, így egy olyan preparált kesztyűt vettem fel, amiben volt egy rejtett tű, amivel, ha megszúrom, akkor altató jut a vérkeringésébe, aztán egyszerűen fejbe fogom lőni néhányszor és már mehetek is felvenni a jutalmam. Szóval elmentem Roman otthonába, de úgy időzítettem, hogy még ne találjam otthon, de sokat várnom se kelljen rá. Betörtem a hátsó ablakot és ott osontam be, aztán igyekeztem körbe nézni, hogy mit lelek vajon a lakásban. Nem számítottam túl nagy dolgokra, de azért igyekeztem figyelni, hogy hátha találok valamit, ami válaszokat adhatna arra, miért kell nekem megölnöm Romant, hiszen Nate nem adott rá válaszokat. Pedig kéne. Szeretem tudni, hogy mit-miért kell megtennem másoknak, hiszen nem egy kutya vagyok, akinek a gazdája vádlin csapja magát, én pedig futok a lábához, vagy visszaviszem neki a botot. Nem. Az nem én vagyok. Nyilván nem fogom addig megölni Romant, amíg nem látom azt, hogy tényleg megéri nekem, vagy nem látok rá normális indokot. Persze lehet ez most viccesen hangzik, hogy én keresek indokot, holott én vagyok az, aki indok nélkül, saját szórakozásomra gyilkolok le akárkit, ám az más. Ott a mulatságom a cél, viszont nem szeretnék csak úgy érdek és nagy jutalom nélkül megölni valakit másoknak, hogy ők nyerjenek valamit én pedig elveszítsem a legjobb játszó pajtimat. Hol érné az meg nekem? Ráadásul mi a garancia arra, hogy Nate utána nem lő le engem is valamelyik háztetőről, miután én megöltem Romant? Nem voltam ám olyan naiv bolond, mint, amilyennek hitt. Nem véletlen tartok ott, ahol. Lassan harminc éve gyilkolászom és ezalatt háromszor építettem fel a magam kis birodalmát, mikor valami miatt összeomlott, vagy én romboltam le és többször is dolgoztam már együtt a maffiával is. Bár nem voltam teljesen épelméjű, de hülye sem voltam. Odafigyeltem annyira a körülöttem zajló dolgokra, hogy ha bajt szimatolok, akkor kellően óvatos legyek. Márpedig most bajt szimatoltam. Úgy éreztem Nate csak ki akar használni, hogy ne Ő, hanem én húzzam a rövidebbet. Miközben Roman otthonában sétáltam, rábukkantam a lánya igen csak életszegény holttestére. Nyilván a lőtt sebein át szivárgott el belőle az életenergia, éppen ezért elő is vettem a pisztolyomat, hogy ha esetleg valaki hazajönne, egyből azt higgye én lőttem le. Na jó, nem azért, hanem azért, hogy ha a gyilkosa még a házban lenne, akkor lehetőleg én lőjem le hamarabb Őt, ne fordítva. Valahogy olyan sugallatot éreztem a vértócsa irányából, hogy fel lettem ültetve, így mogorván elhúztam a szám. - A nyomorult szemétláda... - morogtam. - Tudtam én! Átlátok én azon a bőrdzsekis stricin!
Jó, oké, nem én vagyok a világ leghűségesebb férje, de szeretem Juliant. Csak éppen... ugyanúgy szeretem Alaistart is. Egyikőjüket sem hanyagolom el a másik miatt, mert mindkettejük fontos. Amíg Julian kórházban volt, kicsit több időt töltöttem Alieval, már amennyire ő ugye engedte. De ugyanúgy látogattam a kórházban Jujut is, és vittem neki mindig ezt azt, meg ha úgy volt segítettem neki a rehabilitációban is. Julie még örült is, hogy nincs egyedül, mert őt ismerve, más esetben egy hét múlva már sehol sem lett volna a kórházi szobájában. Ám mind ettől függetlenül nem túlzottan érzek arra kényszert, hogy elmondjam az igazat Juliannek. Teljesen megérteném a reakcióit, amik nyilván nem volnának az ínyemre, ugyanakkor nem akarom elveszíteni őt sem. Annyiból könnyebb tán ez az egész, hogy Carver fiú tudja, hogy házas vagyok, és, hogy Juliannel nem szándékozunk elválni, mert... nem szándékozunk. És ezek szerint ő sem bánja a dolgot, mert hát... fel járkálok hozzá, együtt töltjük az időt és már távolról sem úgy, mint két ismerős vagy barát. Maximum extrákkal. Igaz, ma már annyitól lesz "kicsit" körülményesebb, hogy Juju baba felhagyott a tanítással és inkább köreinkben próbált szerencsét. Persze elsőre felvették, szóval... jah. Izgulhatok. Eddig az irodában simán megkereshettem a kis drága makikám, és csaphattam neki a szelet, noha már réges-rég nem kéne. Így viszont... óvatosnak kell lennem és kerülnöm, annak lehetőségét, hogy bármelyiket is megbántsam. Hmm... de mi van akkor, ha Juju cupp-cupp mókus azért jött oda, mert sejt valamit...? Ajajj... - Megjöttem! - kiáltottam mialatt beléptem a lakásba és némi kulcs zörgést követően be is zártam az ajtót. Gyanús volt a csend, bár nem példátlan. Juliannek szokása túlórázni vagy három laptop előtt bámulni a képernyőit full kócban. Julie meg szintén el szokott lenni a saját szobájában, de azért... zene vagy tévé szokott szólni. A villanyok is égtek. Mi a fasz van már...? A Braxie fiútól kapott összegből végül nem építettük fel újra az általa leégetett házat, hanem egy modernebb, jobb kis emeleti kecóba költöztünk így hárman. Elég hamar otthon éreztük magunk, és mivel milliószor jobb volt, mint az a szaros kis ház a millió helyiségével, sokszor volt, hogy ki sem mozdultunk, hanem itthon csináltunk közös programokat. De ma volt egy olyan érzésem, hogy nem erről van szó. - Julian! - szólítottam, bár rá számítok a legkevésbé. Közben az előszobában le is dobom az edző táskám, bár az egyenruhám még rajtam. Levenném a bakancsom is, de jobban zavar a tény, hogy baszik bárki is szólni. - Julie! - kiáltom, ahogy átsétálok a konyhába, hátha a hűtőn vár egy üzi, hogy leléptem kefélni a haverokkal vagy akadt egy fontos ügy a rendőrségen és ezért kések. De semmi... - Süketek vagytok? Faszért nem lehet szólni... - morgolódtam most már türelmetlenül, mert azt teljesen kizártnak tartom, hogy egyik se legyen itthon. Hétvége van basszák meg. A társalgó felé véve az irányt, azért elfog egy furcsa, de inkább rossz érzés. Valami nem jó. Baj van? Nem tudom. De mikor szarba tenyerelünk Juliannel, akkor is ezt érzem. A társalgó is üres persze, így benéztem a hálóba is. Julian cuccai sehol, nincs itthon. De Julie? Láttam az ajtó mellé ledobott cipőit. Szokás szerint elkezdtem aggódni, amit csak növelt ez a rossz érzés. Fogalmam sincs miért, de el kellett nyúlnom a pisztolyomért. Valami baj van. Érzem. - Julie... milyen lett a dogád...? - kérdeztem lassan, óvatosan közeledve a szobája felé, pisztollyal a kezemben. Persze most sem jött válasz. A hátsó ablakokig el sem jutottam, igaz, azt sem az törte be, aki előzőleg itt volt. Más betörésre utaló jel pedig nem volt, mivel Nate szerzett kulcsot és pár percre így is összezavarta Juliet annyira, hogy az ne támadja meg elsőre. Másodszor pedig már nem volt alkalma. A szobájának ajtaja nyitva volt, így óvatosan léptem be, de annyi is elég volt, mert egyből megláttam a földön. - Ju... - csuklott el a hangom, persze elsőre a látottak ellenére sem fogtam fel, ami történt, csak azt, hogy vérzik... nagyon és orvost kell hívnom, addig pedig életben tartani. Calet csak azért nem vettem észre elsőnek, mert valahol az ajtó takarásában volt és kétlem, hogy elém ugrott volna, mert egyből lőttem volna. Bele sem gondoltam, hogy a gyilkosa még itt lehet. Életemben nem féltem még így, pedig hála Jujunak edzett voltam. - Julie! - léptem beljebb a szobába, főleg, hogy mellé roskadva próbáljam valahogy elszorítani a golyó ütötte sebeket, de annyi volt és olyan sok felé, hogy igazából, ha neki láttam volna sem tudtam volna, hogy kezdjek hozzá. Viszont ahogy beléptem, szemem sarkából megláttam az alakot, így már akkor meghúztam a ravaszt irányában, mikor odanéztem. Volt rá esély, hogy egy-kétszer eltaláltam, miután egyáltalán felismertem. Mentőt sem felejtettem el hívni, de jelenleg még nem múlt el a veszélyforrás. - Húzz a picsába! HÚZZ A BÜDÖS PICSÁBA! - ordítottam rá idegesen Calere, és ugyan az egész tárat nem töltöttem bele, és talán ő sem ejtett rajtam súlyos sérülést, eldobtam a pisztolyom, és irdatlan dühvel estem neki. Elkapva felsőjét rántottam magamhoz, majd fejeltem le, és löktem végül a falnak. - MI A PICSA BAJOD VAN NEKED, MI?! - üvöltöttem, de nem hagytam békén. Ha lecsúszott volna a földre, ha nem, megint elkaptam és felrántottam és behúztam neki kettőt-hármat, attól függ mennyire hagyta magát. Most kurvára kicsinálom! Ha csak megszólalt és volt még rá lehetőségem megint behúztam neki, ha röhögött, akkor is. Aztán elkaptam két kezemmel a torkát és elkezdtem erősen szorongatni. Nem azért, hogy megfojtsam. Elakartam törni egyesével az összes kibaszott csontját, hogy kitörjem a kurva nyakát. Pedig még csak nem is tudatosult bennem, hogy Julia elment...
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Akkor jött az első rossz érzés, az első negatív gondolat, amikor megláttam a lány holttestét. Már akkor tudtam, hogy vagy fel lettem ültetve, vagy valaki más is megkapta a munkát be lettem előzve, bár erre kevés esélyt láttam, így maradt annak a gondolata, hogy át lettem verve. Pontosabban ki lett baszva velem, ez a gondolat pedig dühöt csikart bennem. A következő rossz érzés akkor jött, amikor meghallottam, hogy Roman hazaért. Ez remek. Most mit csináljak. Lépteket hallottam, így behúzódtam az ajtófélfa mellé, ami nem bizonyult túl jó ötletnek, mint később kiderült. Oké, végtére is magamnak kerestem, igaz? Lehetőségem sem nagyon volt meglépni, főleg, mikor kiszúrt. Igaz nem is terveztem elszökni, hiszen egyrészt, meg kellett (volna) ölnöm, másrészt, valahogy ki kellett magyaráznom, hogy nem én tettem. Mert hát nem én tettem. Én sokkal designosabban tettem volna, nem ilyen hétköznapi kontár módon. Ahogy Roman felém fordult, már lőtt is. Épp szóra nyitottam volna a szám, de úgy tűnt nem kíváncsi rám. Lövöldözni kezdett, én pedig ugrálni és táncolni a golyók elől, mint Marty McFly a vadnyugaton, csak itt Roman nem a lábaim előtte, hanem élesben akart kinyírni. Sajnos egy-egy golyó még így is eltalált, de csak felszíni sérülések lényegtelen pontokon, szóval annyira nem aggódtam, volt már rosszabb is. Lucifer lássa lelkem hűlt helyét, nem akartam én kiröhögni, de mikor lefejelt, mégis úgy jött ki a lépés, hogy röhögtem egy jót. Még ekkora vadbarom ösztönlényt! De legalább hagyhatna elsőnek megszólalni. Felesleges erőpocsékolás a részéről, hiszen úgy sem ér el vele semmit, ráadásul úgy akar kicsinálni, hogy ártatlan vagyok. Mert, hogy ártatlan vagyok a lánya meggyilkolásában. A földre nem csúsztam le, de szédelegtem kicsit. Fejbe akartam vágni a pisztolyommal, de mikor behúzott egyet elejtettem. Túl gyors volt és nem hagyott nekem reakció időt, ha pedig volt is, akkor épp kába voltam az erős ütésektől és fejelésektől. Mikor a nyakam kezdte szorongatni akkor jött el a perc, hogy én is tudjak tenni valamit, ugyanis mikor rászorítottam én is a torkára, akkor a kesztyűmbe rejtett tűvel meg tudtam szúrni, az erős nyugtató pedig pillanatok múlva elgyengítette és elaltatta. - Hú a mindenségit... - motyogtam. Nem mondom, hogy nem hiányzott már egy jó kis balhé vele, de ez most valahogy a szokottnál is keményebb volt. Még szerencse, hogy nem érzek fájdalmat, mert most biztosan nagyon fetrengenék. Szerencsére már nem fenyeget ez a veszély. Szépen megszabadítottam őt minden fegyverétől, majd megbilincseltem és szereztem kötelet, amivel összekötöttem a kezeit. Leszereltem a csillárt és a csillár kampójára felhúztam őt a kezeinél fogva, majd a kötél végét a kilincsre kötöttem. Nem akartam az ágy lábához rögzíteni, mert mi van, ha kitörik, ő pedig leesik? A kilincs tartósabb. Nem volt kedvem túlzottan ébresztgetni, de várni sem akartam, míg magától kel fel. Fogtam a szekrényből a karnislécet, amire a kabátokat akasztották fel és azzal jó alaposan pofán vágtam jobbról-balról. Igyekeztem nem halálos ütést lenyomni és nem kitörni a nyakát, fogait, de nem is gyengén ütni. Csak úgy erős ébresztő ütéseket lenyomni neki, majd kezembe vettem a nemrég elejtett pisztolyomat. Magamhoz vettem egy pólót és azzal kezdtem törölgetni a vérző arcomat, ugyanis az ütések-fejelések miatt imitt-amott felszakadt a bőr a pofimon. - Jobb, ha tőlem tudod, hogy nem én öltem meg a lányod, hanem a kis pajtásod, Nate - szólaltam meg, mielőtt még ő kezdett volna el kiabálni. Bár talán ahhoz még kába volt. - Szóval fogd vissza magad öregem - pörgettem meg ujjaim körül a karnist.
A kihagyott ebéd szünetek a rendőrségen Jujuék gyakoriak látogatása miatt megmutatták hatásukat. Pontosabban mellékhatásukat, tekintve, hogy így Seby fiú nem tudta a kajámba csempészni a nyugtatóit. Nyugtató nélkül pedig hamar visszakaptam saját énem, sőt, a kihagyott kezelés lévén, még inkább feje tetejére állt minden. De az sem kizárt, hogy az tett rá egy lapáttal... egy jó nagy lapáttal, hogy az édes kislányomra saját vérében feküdve találtam rá. Eddig sem voltunk túl jóban ezzel a dilissel, mióta pedig ránk szállt, még inkább vágyom a kibelezésére. Oké, jó, én is adtam okot, hogy haragudjon kicsit, de éppenséggel ő sem volt akkor már réges rég szent. Idővel leszálltam róla, ő viszont... most túl messzire ment. Ha szólni akart sem hagytam volna hozzá jutni. Totál elborult az agyam, és ténylegesen elhatároztam, hogy mindenféle tiszta gondolat nélkül, kitöröm a kurva nyakát a saját két kezemmel. Nem szántam meg amiatt sem, hogy eltaláltam, se azért, mert nem finomkodtam öklömmel. Pedig még csak abban a tudatban voltam, hogy Julie megsérült. A múltkor számítottam rá, az más volt, persze akkor is ideges voltam, de ez... ez bazd meg vér kiált. A fojtogatása közben még az sem tűnt fel, hogy nyakon szúrt valamivel, ellenben azt már inkább, amikor elkezdtem szédülni. Szorongattam, amíg tudtam, de egy idő után nem csak a lábaim nem akartak tartani, a világ is elsötétült. Ennyit az adrenalinról...
Irdatlan módon szédültem, arról nem is beszélve, hogy bőven megéreztem arcomon a két ütést, aminek biztos nyoma marad majd pár napig... hétig. A szám is felszakadt. Már meg sem kérdem magam, hogy ennek tényleg elment e az esze... Nyilvánvaló. Mindig is nyilvánvaló volt. A hangja még bőven visszhangzott, a gyomrom kevergett, a csuklóim fájtak, bár az, ha lassan is, de leesett, hogy megkötözött. A fejem nem csak a nyugtató, altatótól zúgott, hanem az ütéseitől is. Julie meghalt...? Az képtelenség... - Hazudsz... - nyögtem alig-alig magamnál léve. - Hazudsz, te féreg... - ismételtem el, nagyot szusszanva a végén. - Nate egy barom, de... ilyet biztos nem tenne... - néztem fel rá, lassan megemelve fejem. - Arról nem is beszélve, hogy most sem ő van itt... pisztollyal a kezében, minden bizonnyal gyilkos szándékkal... - húztam el szám, amire fel is szisszennék a sérülés miatt, ha nem zúgna úgy a fejem, hogy magam is halljam. Nem is értem miért próbálja másra kenni, pláne, hogy elég egyértelmű a helyzet. Megpróbáltam elnézni mögé, Julie szobája felé, de semmit nem láttam innen. A kötél nem okoznak gondot, ahogy talán a bilincs sem. Gyakorlott tolvaj, drog ügyletekkel foglalkozóként és rendőrként megtanultam kiszabadulni belőlük, de most annyi erőm nem volt még, hogy elrúgjak felé. Mintha csak egy nagy súly lettem volna, amit elkéne bírnom. - Ha kiszabadulok innen... kurvára megöllek... - morogtam, bár csak halkan. Szinte biztos, hogy előbb vagy utóbb vissza fogok ájulni.
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
- Miért hazudnék? - kérdeztem meglepetten és döbbenten széttártam karjaim. De tényleg, miért? Miért hazudjak neki? Mit nyernék vele? Ráadásul pont én, aki mindig is büszkén vállaltam a gyilkosságaim és egyéb gaztetteim... - Pont én hazudjak? - nevettem, hiszen az elképzelés is abszurd volt. - Tudjuk jól mind a ketten, hogy nem vagyok az a fajta alak, aki hazudna az ilyesmiről. Persze, hogy nem hitt nekem. Mondjuk én sem hinnék egy magamfajtának szerintem, ezért nem volt a szememben Rowan sem teljesen szavahihető. De az más téma. - Ja, hogy ez? - nevettem és a pisztolyra pillantottam. - Valóban ölni jöttem ide, de téged akartalak megölni. Pontosabban nem én, hanem megbíztak vele. Én csak egy végrehajtó vagyok, egyfajta bérgyilkos-palimadár szerepet töltök most itt be az életedben ebben a jelen helyzetben, de lehet, hogy meggondolom magam. Nem szeretem, ha hülyének néznek - mondtam válaszul, hiszen lássuk be, most palira vett rendesen az a másik Roman. Nate. - Engem megölni? - nevettem. - Ugyan, kérlek, ha valaki itt meg fog halni, az te vagy - emeltem rá a pisztolyt. - Most olyan könnyen átlőhetném a koponyádat, de nem teszem. Meglep, mi? - vigyorogtam. - Életben hagylak téged, hogy segíthessük egymást. Én elmondom neked ki ölte meg a lányod és miért akart téged megölteni, cserébe jössz nekem egy szívességgel. Tudod mindennek van egy ára. És nem támadhatsz rám, különben te húzod a rövidebbet - mondtam öntelten, hiszen most az én szabályaim szerint kell játszania. Ha nem működik együtt sose tudja meg ki ölte meg a lányát és nem állhat bosszút, sőt, lehet úgy döntök megölöm és felveszem a jutalmam Natetől és lehet őt is megölöm, aztán megyek vissza Websterhez. Számomra sok lehetőség van és sok köztük a kedvező is, na de számára? Morgolódott ugyan, meg zsörtölődött, de hát ő is tudta, hogy most az én szabályaim szerint kell játszania és nekem kell eleget tennie. De őszintén? Baromira élveztem a kiszolgáltatottságát. Már rég kijárt nekem ez a kis luxus, hogy újra uralkodhassak felette kicsit. leakasztottam a kötelet a kilincsről, hogy leeresszem, majd átkaroltam a válla felett és a kanapé felé terelgettem. Még meg volt kötve és bilincselve, így nem aggódtam. Meg hát az alku az alku, nincs agresszió, vagy nem segítek. - Sötét és viharos este volt, amikor a cirkuszomban egy ifjú tehetséggel beszélgettem. Az eső megállíthatatlanul zuhogott, a szél kegyetlenül rázta a ponyvát, a sátorvasak nyögtek a tomboló vihar gyötrésétől, miközben a gyertyaláng fénye mellett kártyatrükköket tanítottam az új zsenipalántámnak - ecseteltem neki az erősen színesre és drámaira festett költői képet, majd leültettem a kanapéra. - A sátor oldalára siklott a tekintetem, ahol egy sötét, rejtélyes alak árnyéka suhant át. Megrémültem, azt hittem egy bérgyilkos, vagy a rendőrség. Az éj viharos sötétjébe cirkuszi fények csillantak meg, majd a vihar süvítő szellőinek zajába lágy vásári dallamok csendültek. Tudtam, valaki babrált a cirkuszom játékaival. Megnyugtattam a fiút, hogy nem lesz semmi baj, adtam neki csokit és nála hagytam a kártyákat, majd kértem, hogy bújjon el az ágy alatt és várjon. Ne jöjjön elő, csak ha az én hangomat hallja. Magamhoz vettem a pisztolyom - emeltem fel a stukkert - és görccsel a gyomromban kiosontam, hogy meglepjem a betolakodót, aki az életünkre akart törni, de ő gyorsabb volt. Egy ólomcsővel fejbe vágott. Szédelegve bezuhantam a sárba, az arcom belenyomta a pocsolyába, amitől átmenetileg elvesztettem a látásom. Azt hittem belefullaszt, kapálóztam, karmoltam a sarat, de sokkal erősebb volt... - ezen a ponton már nem bírtam tovább és elröhögtem magam. De lássuk be, elképesztően jó sztorimondó lennék. - Oké, ez nem pont így történt. A lényeg, hogy megkeresett Nate, hogy van számomra egy üzenete egy fontos embertől, akinek megbízása van számomra, de csak akkor adja át nekem, ha megöllek. Nos, azt hiszem neked sem kell sokáig agyalnod rajta, hogy mi lehetett a célja. Ő a te hasonmásod. Ha meghalsz, akkor ő veheti át a helyed és senki sem fog sejteni semmit. Már akkor voltak gyanúim, amikor nem válaszolt a kérdéseimre és nem akart semmiről beszélni, így végül is úgy jöttem ide, hogy mielőtt megöllek, megpróbálok rájönni az indítékokra. Nyomozok kicsit, mert ő nem akart felelni a kérdésekre. Betörtem ide a hátsó ablakok egyikén át és akkor találtam rá Julie hullájára. Sejted mi történt? Nate felültetett engem. Ő már járt itt, megölte őt, hogy aztán rám kenje a halálát. Gondolom attól félt, hogy meggondolom magam és nem akarlak majd megölni, de te majd nekem esel, amiért megöltem a lányod. Ahogy tetted is. Így, ha másért nem is, de önvédelemből meg foglak ölni, ő pedig eltünteti a hullákat és mintha mi sem történt volna éli majd a te életedet. Ráadásul mindenképp meg kellett ölnie Juliet, hiszen ő rájött volna, hogy nem az apja van itt, hanem Ő, így egyébként sem hagyhatta életben. Gondolom engem is megölt volna, miután elvégzem a piszkos munkát.... - nem, még mindig nem szabadítottam ki a kezeit. Még várok kicsit.
Miért hazudna? Ezt most komolyan kérdezte? Aki őrült, az hazudik. Még magának is. Nem vagyok Shane, de a történetük felületes részét olvasva is látom, hogy a zűrök köztük jórészt a hazugságok miatt volt. Mint mindenkinél. Meg is mondtam volna neki ezt hangosan is, csak, hogy jelenleg annyi erőt nem éreztem magamban, hogy elrúgjak felé. Olykor a hangja is a homályba veszett, bár az inkább az ütések nyomán. Mikor végre kiböktem miféle céllal van itt - az az állítólagosan - eltöprengtem a miérteken, noha fáradt képemen ez nem látszott. Még a szemöldökeim összevonni is kába voltam. Engem? Nem mintha nem lett volna rá indoka, de mire fel pont most, és miért más kérése által? Nate miért kérné ilyesmire? És ő miért teljesítené bárki kívánságát? A dugás maximum Nate részéről jöhet szóba, ha a képünkön kívül esetleg hasonlítunk még másban is. Bár Webster biztos erősen ellenkezne ennek hallatán. - De csak mert egy kibaszott bazári majom vagy, akit bárki ugráltathat... - jegyzem meg csípősen rá pillantva. Ha úgy is megöl, édes mindegy, miként viszonyulok hozzá az utolsó perceimben. Könyörögni meg nem fogok. Akkor már felhúzom. Fenyegetőzik. Most megteheti. Még. Fogalmam sincs mit értett az alatt, hogy "ki" ölte meg Juliet, bár lelkem mélyén még mindig bízok benne, hogy ez egy tévedés, és Julie csupán nincs magánál. De az előbb mondta, hogy Nate volt. Ch... nyilván... itt ma már mindenki az alkukra játszik. Tudja jól, hogyha egy nap rendbe jövök, megölöm, ezért előre bevédené magát. És mi rá a biztosíték, hogyha most rá is bólintok, később is így teszek? Ahogy nála sem lehetünk semmiben sem biztosak. Az meg, hogy nála rábólintsak egy "szívességre" full őrültség. Mert ki tudja mit fog kérni... de biztosan nem azt, hogy vigyem ki a szemetét. Még is rábólintok, mert más opcióm nincs, hogy elérjem, hogy kiszabadítson. Kába voltam a morcos fejhez, de kicsit sem boldogan figyeltem, ahogy részben elereszt, és bár baromi nagy volt a kísértés, hogy lefejeljem, mikor átkarolt a vállam felett és kellő közelben volt a már így is véres képe, nem tettem. Olyan voltam, mint egy viadalokra képzett, most is veszett kutya, aki csak azért nem harap a fickó arcába, mert szájkosár van rajta. Lényegében most ez is volt a helyzet. Nem mondom, hogy néha nem próbáltam meg magam mögé nézni menet közben, pláne, hogy ilyen szédelgősen elég botladozva haladtam, hiába vezetett, de jó részt őt néztem, ahogy hallgattam. S közben azon agyaltam, hogy amíg ilyen közel van, és nem néz magunk közé, addig kéne kiroppantani az ujjam, és kihúzni a bilincsből meg a kötélből. Viszont mire elhatároztam volna magam, a lábam megakadt a kanapéban, a seggem pedig rajta landolt. Ha el is engedett, és előttem állt sem babráltam most a bilinccsel. Veszélyes volna... Olyan hosszasan és cifrán adta elő a mesét, hogy félig benyugtatózva is alig fogtam fel belőle valamit, de aztán csak sikerült leegyszerűsíteni, bár a dolog még mindig nem volt világos. Eleinte legalábbis. Eddig úgy tudtam, Nate csak Calet akarja kinyírni, aztán éli tovább életét. De ezek szerint úgy alakította a dolgot, hogy egyikünknek sem árulta el azt, ami a lényeg lett volna. Ezek szerint tényleg megakarta ölni Calet, amit neki nem, csak nekem mondott el - nyilvánvalóan - viszont arról meg előtte hallgatott és Cale előtt nem, hogy mit is értett azalatt, hogy "éli tovább életét". Jah, csak éppen másét. Julie tényleg meghalt? Nem értem... és Julian? Alie? Miért akarja az életem? Most sem volna veszélyben. Új személyazonossággal és egy másik országban nyugiban élhetne. Nem volt könnyű megmozgatni alvó fogaskerekeim, de azért megerőltettem kicsit magam, mert még így sem volt világos, mit irigyel az életemen. Mert, hogy őszintén szólva semmi irigylésre méltó nem volt benne. Kezdve... a mai nappal. Aztán ahogy eltöprengtem, lassan kezdett megfogalmazódni bennem. Shane nem tervezett gyereket, sosem akart, még a személyiség változások után sem, nekem pedig már csak Julie maradt. Ellenben elég rossz volt ahhoz, hogy eljátssza, aki épp nem ő, csak azért, hogy olyan dolgokhoz jusson, amihez amúgy nem jutna. És itt nem csak dolgokról van szó. Nate nem is az élet minőségemre irigy, hanem arra, hogy ezen felül is ott van nekem Juju és Alie. Nem mondom, hogy kifejezetten ők a célpontok, ám tekintve, hogy utolsó pillanataiban is elakarta venni Calet... Talán ő is Braxiet látja Carverben, és követeli, amit elvettek tőle. Még, jó, hogy igazából nem is az én klónom, hanem Shane, mert kurva hibbant ez is... Ugyanakkor... volt itt még egy lehetőség, ami megmagyarázta volna, miért akarta, hogy Cale saját kezűleg öljön meg és hogy miért akart a helyembe lépni. Bár ez nagy őrültség, de talán... féltékeny volt... Nem Alie baba vagy Juju miatt. Hanem Cale miatt. Még ha már jelenleg lófasz nincs köztünk, max a bilincs, ami meggátol, hogy megfojtsam, tény, hogyha részben megjátszottan is, de volt egy kis ez meg az, s mivel, hogy én jelenleg is több figyelmet kapok ettől az állattól, mint mondjuk ő, akit hát... miért is keresne fel, talán féltékeny volt és úgy gondolta, hogyha Cale megszabadul tőlem, és talán a klónoktól - akikről nem tudom, hogy már rég halottak - nem lesz már senki, akit felkereshetne "közülünk". Max Shane, aki fene tudja épp melyik országban bújkál vagy éli életét. De talán még őt is megölné, vagy megölte. Nem merültem el nagyon az élet sztorijukban, de azt tudom, hogy nem kis drámában élték éveiket, s hol egyik, hol a másik mentette meg a kapcsolatukat, ami arra utal, hogy tényleg... mármint tényleg tényleg szerették egymást. Mégha elnézve őket egyik sem normális. Nate őrült és talán a fejébe vette, hogy ott folytassák, ahol Gydanak köszönhetően vége szakadt a dolgoknak. Ha pedig ez igaz, akkor, ha nem Cale, Nate fog az életünkre törni, és ha az utóbbi dolog van kibontakozva, Juliant és Aliet is megakarja majd ölni később. Rohadtul nem szívesen, de lehet, valahogy tényleg összekéne dolgoznom ezzel az agyamenttel, mielőtt tragédiába torkollna mindez. A baj az, hogy egyből előrukkolni sem merek vele, mert gőzöm sincs Calet ez miként befolyásolná. Lehet még örülne is neki és megkönnyítené Nate dolgát, noha most úgy tűnik neheztel rá. Nehéz is így gondolkodni, szóval jobb híján most csak erősítgetem őt és szítom a tüzet. - Igen... nyilvánvaló, hogy a halálod akarja... - szólalok meg halkan, a fáradságtól, miközben hallgatom. - Talán... jobb lenne, ha elé mennél a dolgoknak és... te ölnéd meg őt... - és ezzel nem kicsit könnyítené meg a dolgom.
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Bazári majom... én? Erősen megszorítottam a karfát és őrületesen nagy erőt kellett vennem, hogy ne verjem szét a fejét most azonnal. Nem baj Cale, meg lesz még a jussod - nyugtattam magam gondolatban. Fog ő még szenvedni, amikor majd temeti a lányát, aki már minden bizonnyal akkor halott volt, amikor én felfedeztem. Nem is kell nekem fizikailag megtörnöm a kobakját, megtöri majd a gyász. Hogy féltékeny voltam-e Natere? Igen. Ő nagyobb fájdalmat okozott ezzel neki lelkileg, mint, amit én tudnék fizikailag. Ezek szerint még is csak van némi lelkem, némi jó érzés bennem, hogy nem hagytam meghalni akkor Juliet és Juliant, amikor lelőttem őket. Így visszagondolva nem is értem mi ütött belém akkor. Már nem egészen vagyok a régi. Még pár éve nem érdekelt volna ki hal meg és ki nem, de mára már valamiért sokkal lágy szívűbb voltam. De az is érdekes, hogy csak Roman irányában. Mit produkál az élet, mi? Természetesen tisztában voltam azzal is, hogy tudja jól, hogy nem én vagyok a legmegbízhatóbb alku partner. De nem érdekelt. Nem voltam sem szavahihető, sem szavatartó, se megbízható, se semmi. Kevés olyan helyzet volt, amikor álltam a szavam, nem foglalkoztatott. Szóval valamilyen szinten megértettem őt, én sem kötnék alkut egy hozzám hasonlóval, ha csak nem tudom, hogy meg fogom ölni idővel. De kettőnk közül ő volt kényszer helyzetben, nem én. És hazudnék, ha azt mondanám nem élveztem. Részben elengedtem, leültettem és elkezdtem sztorizni neki, de egy ponton jót kacagtam a haláli mesémen és elmondtam neki a leegyszerűsített, tömör igazságot, tömör lényeget és vártam, hogy mit hoz ki belőle reakciónak, mit mondd, mit lép, mit tud, stb. Persze így nyugtatóval a vérében, ütésnyommal az amúgy is kába fején nem foroghattak túl gyorsan a fogaskerekei. Míg ő gondolkodott, addig a karkötőimet babráltam, de mikor megszólalt, felé pillantottam. - Igazad lehet - feleltem és most én merültem el a gondolataimban. - De lehet mind a kettőtöket meg kéne ölnöm - tettem azért hozzá. - Ki tudja mit akart nekem mondani, milyen üzenet vár rám nála és kitől. Szépen agyonlőlek, a fejedet elviszem neki, majd miután kibökte az információkat szépen fejbe lövöm és elmegyek fagyizni egyet - mosolyogtam. Meglengettem a pisztolyt, majd hümmögtem egyet. - De lássuk be, nem szívesen válok meg tőled. Nincs még egy ikertesód a környéken, akinek a fejét elvihetném a tiéd helyett? - nevettem, majd felcsillantak a szemeim. - Megvan! -kiáltottam és diadalmasan összecsaptam a tenyereim, de így fegyverrel a kezemben nem volt jó ötlet. Véletlen meghúztam a ravaszt, a golyó pedig Roman feje mellett suhant el és csapódott bele egy vázába. - Hoppá... - nevettem és zsebre tettem a pisztolyt. - Na szóval azt fogjuk csinálni, hogy szerzek egy kis vért. Összekenem vele a fejed és egy kicsit a tested, majd becsomagollak egy zsákba, mint Laura Palmert a gyilkosa és elviszlek neki, mint trófeát. Aztán, miután elkotyogta nekem a szükséges információkat, te "életre kelsz" és közös erővel... nos, megbosszulhatod a lányod. Mit szólsz? - vigyorogtam. Amennyiben igent mondott tapsolni kezdtem széles vigyorral, majd ismét kezembe vettem a pisztolyt. - Átmegyek a szomszédba, hozok egy kis vért - mutattam az ajtó felé és már indultam is, hogy megöljem az egyik szomszédját, hogy legyen vér összekenni őt.
Érdemben semmit sem reagáltam az ő morcos reakciójára, bár az fura volt, hogy még csak meg sem ütött. Nem is akartam és nem is tudtam. Tele voltam frusztráltsággal, dühvel és gyilkos szándékkal, de mindennek alig volt nyoma. Még... Mert ha majd elmúlik a nyugtató hatása... Lesz itt recsegés, ropogás és fröccsenés. Most viszont túl sok választásom nem volt, így kénytelen kelletlen hajlottam afelé, hogy ideig óráig úgy tegyek, ahogy ő akar. Tisztában vagyok vele, hogy fenyegetései nem üresek - mert betudja őket váltani - ugyanakkor... még mindig élek, nem? Ha másnál nem is jön be, én eddig mindig megúsztam, pedig isten lássa lelkem, legtöbbször én sem fogtam vissza magam. Érdekelnének a miértek, bár ha nagyon indokot akarnék keresni, azt mondanám, azért, mert szeret. Mondanám, hogy még mindig, de ez így nem volna éppen helytálló, mert valójában nem engem szeret, hanem Shane azon oldalát, akire jelenleg én jobban hasonlítok, mint ő maga. Elég elbaszott egy indok, én is tudom, de se ő nem tartozik az épelméjűek közé, se... na jó, én azért féllábbal még igen. Aztán ki tudja... lehet tévedek... De ha igazam van, már csak emiatt sem volna jó, ha egymásra találnának ő és Nate. Mert ha ott van Nate, rám már nem lesz szükség. És ha rám már nem lesz szükség, megfogja ölni a szeretteim, velem befejezőleg. Fordítanom kell a kockán, bár egyenlőre egyik légből kapott ötletemhez sem fűlik a fogam. Végül Cale maga böktem ki, hogy megkímélne inkább. Bár ennek még mindig lehet más oka, és lehet belőlem is csak a nyugtató és az egoizmusom szól, bár nem, nem tartom magam annyira szexinek, hogy azt gondoljam mindenki engem akar. Sőt... Julian és Alie is remek példa rá, hogy sokszor én teperek. Hm, de legalább jó tudni, hogy a védett Shane faj közé tartozom. Bár a poénon nem nevettem, azért a fejem mellett elsuhanó töltényre már volt annyi reakcióm, hogy ösztönösen összerándultam. Idióta... Én is örülök, hogy élhetek, ez meg poénból lelő... Furcsa ötletére összevontam szemöldökeim, s bár nemet sem mondtam, igent se. Elsősorban próbáltam feldolgozni az információkat, másodszorban elemeztem annak lehetőségét, hogy vajon mennyi ponton vérezhetnénk el. Ha nem Nateről lenne szó - akiről, mint kiderült, sokkal rafkósabb - azt mondanám, nem gáz, de így. És ha a válasza előtt lecsekkol? Egyből bukta volna. Vagy, ha elhiszi, de minden kérdés és válasz nélkül, egyből lepuffantja Calet. Akkor én is baszhatom. Ami meg még foglalkoztatott, hogy oké, hogy bosszút akar ő is, de ez még mindig nem elég indok, hogy összeálljunk. Mármint... egyedül is megoldhatná, miért kellek? Vacillálok, mert ha most rábólintok és elindul áldozatot keresni, lesz némi időm kiszabadulni. Viszont akkor meghal még egy ártatlan. Ha viszont visszatartom, sosem szabadulok ki... Vagy talán még is...? - Várj, Cale, várj már... - szólok utána egy fáradt sóhaj közepette és bízom benne, hogy el se indul vagy megáll és visszafordul. - Nate ravasz, szerintem számít rá, hogy megpróbálod kijátszani. Szerintem még rögtönözve is képes palira venni... és ezt most nem sértésnek szánom... - dörzsölöm össze közben csuklóim, mert a dologtól függetlenül állatira nem kényelmes egy bilincs és még pluszban egy kötél is a csuklóimon. - Az is lehet, hogy csak nincs is semmiféle üzenet, csak tudta, hogy így előbb ráharapsz a csalira... Nem furcsa neked, hogy semmit sem árult el róla? Csak kért érte valamit és még arról is titkolózott? Ha tudta, hogy átver, mi értelme lett volna még ennek az üzenetes dolognak, nem? - próbálok rá hatni, bár ezek tények. Viszont óvatos vagyok, mert ő sem épp beszámítható, az én kezem is meg van kötve, és Nate is elég magabiztos a gyilkolásban. - Esetleg... - oké, kezdetnek nem rossz, csak kellene is mondani valamit, valami használható ötletet. - Ide hívhatnád őt... Öhm... hivatkozva rá, hogy gond adódott, mivel, hogy... öhm... Julie megsérült, de él és furcsa dolgokat mond... - sajnálom, hogy ráhivatkozom, de kurvára nem jut semmi az eszembe. - tudja ki támadta meg... Akkor biztos ráparázna és menten idejönne, hogy elvarrja a szálakat. Ketten elkapjuk, megkötözzük és... tőlem megpróbálhatod kiszedni belőle, amit akarsz... - néztem fel rá, majd felnyújtottam a megbilincselt kezeim. - De ahhoz előbb el kell engedned...
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Hallgatás beleegyezés. Már indultam is kinyiffantani a szomszédot, amikor szólongatni kezdett, hogy maradjak. Megálltam, visszafordultam, de nem mentem vissza. Csak megálltam hallgatni őt és az érveit, amiken azért el kellett gondolkodnom, hiszen volt némi igazság abban, amit mondott. Persze nem szívesen hittem neki. Nem gondoltam volna azért, hogy Nate olyan elképesztően ravaszdi lenne. Miért is lenne? Szerintem teljesen átlagos elme és egy percig sem tudott megvezetni. Ha így lenne, Roman már halott lenne. Már ott kételkedtem benne és szinte egy szavát sem hittem el. Persze látok rá minimális esélyt, hogy van információ és van megbízója, meg minden, de én is úgy gondolom, hogy ez csak sima süket duma volt. Egyszóval eddig sem tudott engem palira venni. Azért vagyok itt, mert itt akartam lenni. Azért vagyok itt, mert poénos volt. Azért jöttem ide, mert belementem a játékba, de annak tudatában, hogy már akkor tudtam, hogy a szavai nagy része csak süketelés volt. Lehet Roman most azt hiszi Nate be tudott palizni, át tudott verni, pedig ez nem így van. Az, hogy néha úgy beszélek, mintha... mint mikor a megölésével poénkodtam, de az nem jelent semmit. Ezek szerint Roman még nem tanulta meg, hogy nem feltétlen hihet nekem. A beszédem és a viselkedésem néha szöges ellentéte tud lenni a valóságnak és úgy né ki ezt mindig elfelejti. Sose tudhatja hányadán állunk. Sose tudhatja mi a valóság és mi a vicc. És éppen ez benne a szép. Sosem ismerhet ki igazán, mint egy átlagos, normális, hétköznapi embert. Lehet, hogy Nate intelligens, de nem hiszem, hogy annyira bizalmatlan lenne felém. Aztán persze ki tudja, igaz, néha jobb biztosra menni. Vigyorogva sétáltam oda hozzá, majd megsimogattam a buksiját. - Ugyan... nem vagyok én sértődékeny - nevettem. - Na gyere, szedjük le rólad azt a csúnya kötelet - mondtam azon a tipikus hangomon, amikor valami nagy sunyi szemétségre készülök. Nem voltam sértődékeny? De! Elképesztően. A megbilincselt, megkötözött kezeire néztem, amit felém nyújtott, majd elővettem a bilincs kulcsait és egy vadászkést. Megcsörgettem a bilincs kulcsot, de előbb a kötél. El is kezdtem elvágni - elvágjuk ezt a csúnya kötelet, majd aztán leveszem a bilincset is. - mondtam, majd szánt szándékkal beleszúrtam a kést a csuklója fölötti alkarrészbe, de úgy tettem, mintha csak megcsúszott volna a kötélen, megugrott volna a kés. - Hoppá... - kaptam szám elé a kezem. - Nahát. Milyen ügyetlen vagyok - nevettem. Ezt azért kapta, mert beszólt. Könnyen palira vehető gyökérnek nevezett. Megsértődtem. Nem is kicsit. Kihúztam a kést a karjából, majd tanakodva államhoz nyúltam. - Hoznom kéne valami elsősegély dobozt a fürdőből, mi? Ezt itt hagyom addig - mondtam és visszaszúrtam a kést a sebbe. - Pont beleillik - kuncogtam, vigyorogtam. Lerít, hogy élveztem a helyzetet. - Legalább elállja a vér útját egy kicsit. Nem vérzel le olyan hamar, amíg keresgélek - nevettem és megindultam a fürdő felé. - Hol tartod a kötszert? - tűntem el az ajtó mögött. - Amúgy nem rossz ötlet és egész használhatónak tűnik. Akkor legyen így. Ha meg nem jön be, akkor a régi módszernél maradunk. Megkeresem és agyonverem - nevettem. - Vagy lelövöm egy távcsövessel. Nem is. Kést dobálok rá, mint egy céltáblára. Jaj de sok a lehetőség. Lehet mind a három. Megkéselem, agyonverem és le is lövöm. Három az egyben - nevettem fel újra.
Láttam, hogy elgondolkodik az ötleten, ami jön, s bár rögtönöztem, még hozzá folyamatosan, így utólag rájöttem, hogy jobb ötletem nem is lehetne. Csak, hogy Cale már megint játszotta a saját farkát kergető tacskót. Már akkor tudtam, hogy rosszban sántikál, mikor ráérősen mozdult csak meg, és dőlt belőle a hülyeség. Benne volt a pakliban, hogy még is elvágja a torkom, de akkor aggódni már biztos nem fogok a továbbiak miatt. Nem mondom, hogy nem fájt - bár járhattam volna rosszabbul is - de mivel még elég kótyagos voltam, ez éppen csak egy jó ébresztő volt. Nem fogom megköszönni, de amit azt illeti... ő se magának... Morogtam egy halkat, és vártam, hogy folytassa legalább. Mármint az eloldozásom. Szóval még is csak megsértődött, de legalább jutottunk valamire. Ha nem így volnánk, ahogy most, biztos szemeim forgatnám. A visszadugott késre pedig egyik alsó szemhéjam rándult már csak meg. Kis butus... elfelejtette, hogy ezt egy párszor már eljátszottuk? Megvártam míg átlépi a fürdőajtót, aztán fogtam a hüvelyk ujjam és alsó ajkamba harapva kiroppantottam, de csak míg kihúztam ép kezem a bilincsből. Aztán kihúztam a kést a másik kezemből egy halk szisszenést követően és ha még rajta volt a kötél, leszedtem. Nem volt ez több, röpke fél percnél. Nem jó, ha az ember sokáig nyünnyög vele, mert szédelgés ide vagy oda, attól még fáj. Az ujjam szépen vissza roppantottam, és halkan Cale után mentem... természetesen a vadász késsel. Egy dolog, hogy a kis csibész nem érzi a fájdalmat, de én ezzel a szúrással a kezemen és néhány ütéssel a fejemen még mindig jobban állok, mint ő, akit nem csak kis híján agyonvertem, de pisztollyal itt-ott ki is lyukasztottam. Lehet, hogy szerveket nem ért, de a golyó k közül akadt, ami átment rajta, és egyébként a többiből is vérzik már annyira, hogy mégha teljesen feketében is van, a sötét vér csillog a felsőjén... sőt talán még a padlón is húzta maga után a véres nyomait. Nem volt nagy fürdőnk, az elsősegély pedig pont az ajtóval szemben lévő tükör mögött lapult. Egy-két lépéssel már mögötte voltam, és szarakodás nélkül fogtam be véres kezemmel az amúgy is minden bizonnyal saját vérétől mocskos pofázmányát - hogy még véletlenül se kiabáljon - és a vadászkést teljes erővel a hátába szúrtam. Nem a gerincébe, azért szörnyeteg nem vagyok, és hogy nézne már ki tolókocsiban csóri. De igen közel hozzá, és a kés hosszát sem kímélve döftem belé markolatig. Még meg is csavartam benne, miközben közelebb vontam magamhoz, így hozzá simulva. - Tudom, baby, tudom... Lehet, hogy most egy-két ideged bánta, amit ugyan nem érzékelsz fájdalomként, de lehet, hogy egy darabig nem fognak túl jól funkcionálni a lábaid... Viszont erről csak is te tehetsz... Egy dolgod lett volna... ide csalni... - ha rosszalkodni támadt volna kedve, megint forgattam egyet a késen. - Semmi baj... Nem foglak megölni... Hiszen rendőr vagyok... De most nagyon nem hiányzik, hogy pattogj nekem... Mert még ahhoz is fasz vagy, hogy kinyírd. Már pedig most nem baszhatjuk el... - búgtam fülébe és nyomtam egy puszit az arcára, már amennyire így hátulról odafértem. - Lehet, hogy elfogsz ájulni, és sok vért fogsz veszíteni, de amint vége, elviszlek egy kórházba... Én nem te vagyok... nem hagylak meghalni... Nem kínozlak fölösbe, csak most ne kezdj el hisztizni... Tudod, hogy szeretlek... - rántottam ki belőle a kést, amit be is hajítottam a kádba, és kihúztam zsebéből a pisztolyát. - Még talán én is eltudlak majd látni és nem is kell mentőt hívni. Jót akarok neked, csak most épp... útban vagy picit... - nem mondom, hogy most olyan büszke volnék magamra, sőt... örülnék, ha ilyennek sosem látna se Juju, se Alie. De baszottul nem fogom hagyni, hogy meglógjon az a pöcs. Ha nem csintalankodik, még arra is veszem a fáradságot, hogy ahelyett, hogy ledobnám, szépen a falnak döntve hagyom lecsúszni. Már ha már olyan brutál mód vérezne. Elveszem a telefonját is és kilépve szépen rácsukom az ajtót is. Még csak az hiányzik, hogy Nate egyből kiszúrja. Nem tudtam volna elváltoztatni a hangom, így sms-t írtam neki. Aztán bíztam benne, hogy eljön. És amint meghallom a kurva hangját, lelövöm a picsába. - Tarts ki, édes, tudod jól, hogy sosem ártanék neked puszta gyűlöletből. - szóltam át neki, miközben vártam Natet, de azért nem álltam háttal a fürdőnek, ráadásul távolabb is voltam tőle. Biztos vagyok benne, hogy most haragszik, pedig tényleg nem akarom megölni, és őrült sem vagyok, hogy kínozzam. Ha Cale nem bohóckodott vagy próbálkozott, Nate nagy eséllyel, úgy kb. három negyed órával később meg is jelent, bár fegyvere volt és ő is óvatosan lépkedett, így kénytelen voltam én is fedezékbe vonulni, miközben reméltem a kezemből csöpögő vér látván nem fog egyből rám találni. - Cale...? - szólalt meg lassan haladva, de idegesen és parányit talán aggódva.
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Nem kis meglepetés volt, amikor valaki befogta a szám. Nem voltam félős típus, de egy kicsit megijedtem. Fájdalmat nem éreztem, de azt igen, hogy valamit belém szúrt valaki. A hangra kaptam csak fel a fejem igazán. Roman? Kiszabadította magát a kis nyavajás és hátba támadt. A szó minden értelmében. A lábaim kezdtek cserben hagyni, de attól még egyszer ezért számolni fogunk. Csak jöjjek rendbe, biztosan keményen megemlegeti még, hogy ezt megtette. Ripityára verem egy fejszével a kis mocskot. Nem bízik bennem? Vagy ezt hogy érti? Miért basznánk el? Nem értem őt. A puszi szo-szo jól esett, de attól még nagyon dühös voltam. Nem fog megölni, mert rendőr? Az nem jelent semmit, a rendőrök is ölnek, tudom én azt jól. Ha nem öl meg, annak más oka kell, hogy legyen. Talán azért nem öl meg, amiért én sem tettem meg vele és ez a gondolat megmosolyogtat. - Te kis kamu gép. Valld be, hogy szeretsz - nevettem. Nem is szerelemre gondolok itt, hanem, hogy az élete szerves része lettem és hiányoznék neki, ha nem lennék. Ahogy ő is nekem. És bevallotta! Ott a szeretlek! Jót nevettem rajta. - Ah ha ha... hogy te mekkora egy gyíkarc vagy Romee fiú. "Én nem te vagyok". Ezt most értsem úgy, hogy még mindig haragszol, amiért hagytalak meghalni, miután Gyda lelőtt? Azt hittem... azt hittem ezt már rég kitárgyaltuk... - morogtam és olykor-olykor mély levegőt vettem. Kicsit szuszogtam, de nevetni még volt energiám. - Ezek szerint te is pont olyan sértődékeny vagy, mint én. Ráadásul még haragtartó is. Na fene... A kés után pillantottam, majd fel rá. Talán kissé aggodalmasan is. - És mi lesz, ha megöl? - kérdeztem. Nagyon magabiztosnak tűnt, de mi van, ha Nate fölé kerekedik és nem lehetek ott, hogy segítsek rajta. - Nem szeretném, ha meghalnál. Akkor már inkább Ő, mint te. Lecsúsztam a fal mellett, majd onnan néztem fel rá. Igen. Aggódtam. Miatta is és magam miatt is. De főleg magam miatt. Ilyenkor érzem igazán, hogy élek. Szerencsére ritkán kellett ilyen helyzetben tudnom magam. Én szoktam az lenni, aki ott állok az áldozataim felett. Persze az, hogy aggódtam miatta az nem jelenti azt, hogy nem bosszút a tette miatt. Miután megszerezte, ami kellett neki kiment, az ajtó csukódott, de beszélni beszélt. "Sosem ártanék neked puszta gyűlöletből". Á, dehogy, nem, soha, Ő nem. Csak mindig. Vagy ez a mai nem az volt? De az volt. És még engem tartanak érzelmileg sivárnak. Hát ez röhej. - Hiszek neked! - feleltem neki olyan hangon, mint mikor azt mondtam nem vagyok sértődékeny. - De azért kapd be Romee! Ha felépülök, lesz egy nagyon komoly keringőnk, azt ugye tudod?! Igyekeztem magamnál maradni, de elég sok vért vesztettem, így csak egy rövid ideig tudtam füleimmel követni az eseményeket. Igyekeztem, de egy idő után a vérveszteség maga alá gyűrt.
Fogalmam sincs mennyi idő telt el azóta, hogy elájultam, de kezdtem ébredezni. Nehezen tudtam kivenni mi történik körülöttem, de hallottam két hangot is. Shane? Roman? Mi folyik itt? És hol vagyok? Beszélgettek, de elsőnek nem igen tudtam megállapítani, hogy miről, de aztán tisztult a kép és kivettem a szavaikból, hogy rólam van szó. Addig nem nyitottam ki a szemeim, amíg nem érzetem magam elég ébernek, de mikor már igen, akkor felpattantak a szemeim és ügyet sem vetve Shane műtögetésére keltem fel részlegesen és nyúltam Romanért és húztam magamhoz a felsőjénél fogva. - Ooo te kis sunyi patkány, darabokra szedlek! - morogtam és már éppen nyúltam volna valami szúró, vágó eszköz után, amikor jött egy kósza gondolat. Végtére is nem hagyott meghalni. Végignéztem magamon, majd Shanen és Romanon. Lélekben már elvágtam a torkát, amikor... elengedtem. - Rohadt szemét strici - morogtam, majd visszadőltem. Lehunytam a szemeim és sóhajtottam egyet. - De azért köszönöm... - motyogtam. - Még se vagy akkora köcsög. Azért csak elhoztál, hogy... - hirtelen nagy lendülettel ismét felültem, amikor kapcsoltam, de most Shane felsőjét martam el és rántottam meg. - Te rohadt szemét strici #2! Te meg mi a búbánatot keresel itt?! Te nem Békacombföldön sütteted a hasad?! - Roman felé néztem. - Te hogy csempésztél ki engem Párizsba félholtan?! - fordultam Roman felé, majd újra Shane felé. - Vagy mi?! Mi folyik itt?! Bökjétek ki mi van már megint és mióta vagytok ilyen jóban és mit műveltek velem?! Egyszerre épp egy is elég belőletek, de el ne merj menni innen! - néztem Shane felé, mert neki beszéltem, de Roman felé is kinyújtottam a mutató ujjam, mert a ne menjen el részt neki szántam.
Teljesen nem voltam benne biztos, hogy túléli, mert már így is több sebből vérzett, de alapvetően nem volt szándékom megölni. Aztán meg fizethetem a puccos temetését... hát kösz nem. Viszont benne volt a pakliban, hogy elhúzódik Nateel a harcunk, és esetleg Cale közben feldobja a talpát. Kijelentésére, csak szélesen elmosolyodtam, illetve a későbbiek folyamán duruzsoltam neki oda. Egyrészt utálom, mint a szart, felkötném a picsába és figyelném, ahogy himbálódzik, míg meg nem pusztul, azért, mert nem bír leszállni a családomról. Pedig kérhetné szépen is, ha kamurandizni akar. Másrészt viszont, a sok faszsága ellenére azért néha jól tudott jönni, és szinte teljesen biztos vagyok benne, hogyha egy harmadik fél akarna kinyírni, akit nem ismer, vagy nem kedvel nálam jobban, nem hagyná. - Mi...? Ugyan... mikor volt már az... - somolygom, bár a fejem még fájt, és ami azt illeti a kezem is. - Nem vagyok sértődékeny, se haragtartó. Már rég túl tettem rajta magam, sőt... ami azt illeti... - forgatom meg színpadiasan szemeim egy enyhén zavart mosoly kíséretében, tán még el is pirulva. - Rég találtam már egy másik Braxie fiút, akivel kedvemre játszhatok, piszkálhatom és még csak ellenére sincs... - mosolygom örömtelien, miközben felidéződnek bennem a Carverrel töltött pillanatok. Miattam fog ő is elkanászodni... Be is harapom alsó ajkam a huncut pillanatokra, melyek lelkiszemeim előtt táncikáltak, majd ciccentve visszatértem a valóságba. - Nah, szóval izé... én okkal nem is kerestem már rég a társaságod. Gondoltam te is el leszel nélkülem, én meg pláne, hogy találtam egy fincsi gumicsontot... - vonok egyet vállaimon. Kérdésére azért összevont szemöldökkel, kérdőn nézek rá, mert elsőre nem értem miért aggódik emiatt. Már épp felelném rá, hogy mire véget ér a harcunk ő valószínűleg már úgy is halott lesz, szóval aligha fog belőle bármit is felfogni, de aztán folytatja én meg hirtelen nem tudom mit mondhatnék erre, így jobbára zavartan pillogok rá, majd el oldalra. - Nem fog megölni... - húztam bizonytalan és kellően zavart mosolyra ajkaim kerülve vele a szemkontaktust. Mondjuk ezzel majdnem mellé lövök, mert ami azt illeti, kurvára nem sokon múlt, hogy kurvára megdögöljek. Mondjuk lehet csak azért aggódik, mert attól tart, ha én kipurcanok, ő már nem jut el dokihoz. Ami valószínű, ha csak nincs igazam az utóbbiakkal és Nate okkal akar a helyembe lépni. Nem akartam húzni az időt, mert én se voltam a toppon, plusz jó lenne mielőbb letudni Natet, hogy foglalkozhassak Julieval is. Kurva Nate! - Tudom, babám! - kiáltom vissza neki, miközben írom az sms-t a telefonján. - De aztán nekem smokingban gyere, bazd meg, mert én nem táncolok bohócokkal!
Nem tudtam, hogy ilyen hamar elájult, de talán nem is baj. Bár ami azt illeti, még így is elbaszta a dolgot nekem. De örülhetek, hogy legalább élek. Mire visszatértem a csatából már nem volt magánál, és én is alig, de mondom, megígértem neki, és ha nem is lesz luxus körülmények közt, legalább valaki ellátja. Meg engem is. Shane meg úgy se mond nemet. Már csak azért sem, mert ahogy ajtót nyitott, szinte fellöktem karjaimban Caleel csupa véresen, szarrá vérezve a bejárati ajtó előtti részt is. Nem mondom, hogy nem volt vita, de a doki amúgy is az a típus, akinek nem csak a szája jár, de közben hála égnek a keze is. Mivel a ház legtöbb helyisége nem volt erre alkalmas, én meg és még egy-két ismerős felszoktuk keresni ezzel azzal, valamit valamiért alapon szokott néha orvoskodni is, lett az alagsorából egy nem túl szép, de legalább felszerelt műtőszoba. Vagy... gyengélkedő. Miközben elkezdte rendbe szedni Calet, elmondta, hogy szedjem magam rendben én is. Viszont vér az nem volt. Szerencsénk, azaz... Cale szerencséjére mindhárman azonosak voltunk. Gondoltam Shane lesz olyan nagylelkű, lévén, hogy én már így is vesztettem egy keveset Cale és Nate jóvoltából is, de azzal mentegetőzött, hogy ő műti majd, így ha közben rosszul lesz, azzal Cale életét kockáztatnánk. Ebből is volt egy kis vita eleinte, de mivel Seby anno amúgy is szépen felturbózta a szervezetem, hogy mégse nézzen ki olyan alkoholista, drogos eredményeim, így végül beadtam a derekam. Cserébe kaptam innit. Amíg meg a doki varrogatta Calet, én odalöktem lábbal egy kis gurulós széket, és leültem Braxie mellé. - Bosszantó és kicsit sem veszélytelen, amit művelsz... amit műveltek. - dorgált meg a doki, bár hangja jóval nyugodtabb volt, ahhoz képest, ahogy én szoktam anyázni, azért látszott, hogy ideges. - Mi a fasz? Csak itt ülök... - csattantam fel gyerekesen, bár tényleg nem értettem, miért mondja most ezt nekem. Legalábbis eddig. - Nem, nem erre gondoltam. De itt sem kéne ülnötök. Diszkréciót kértem, mikor találkoztunk. Mondtam, hogy más ügyben vagyok itt. Erre ide hozod Braxtont? Úgy, hogy közben közlöd, hogy az idióta klónod megakar ölni?! - háborgott, de olyan aranyosan visszafogottan, mint amikor egy kis cica borzolja a szőrét, hogy nagyobbnak tűnjön. - Hé-hé-hé! Az én szótáramban nincs olyan, hogy diszkréció... max ha dugásól van szó... Másrészt pedig... ő a te idióta klónod... Deee, amúgy igen, a többiben igazad van. - bólogattam egyetértően, amire kaptam egy morcos sóhajt. Jobbára Calet figyeltem, így láttam mikor mocorog, de a doki jobban lekötötte a figyelmem a hülyeségeivel. - Egyébként meg... nem tudhatjuk, hogy nem-e ment volna utánad Nate. Viszont így, hogy Cale talán felépül, van rá esély, hogy úgy is védelmedre kel. Nem hagyná, hogy Nate kinyírjon. Szerintem... aztán lehet, hogy tévedek. - tettem hozzá kicsivel később fixírozva Braxie pofikáját, de ahelyett, hogy arra gyanakodtam volna, hogy felfog kelni, azon agyaltam, hogy vajon felriadna e, ha most beledugnám az ujjam az orrába. - Ez egy elég hülye és indokolatlan meglátás... - felelte Shane, miközben amúgy leginkább a sebek összevarrására koncentrált. - Annyira nem... - vonok vállat, és szemem sarkából azt kezdem nézni, mit dughatnék poénból az orrába. - Miért tenné? - kérdezte ő, bár végig Cale sérüléseit figyelve, így úgy tűnhetett, mintha csak kis részt figyelne rám. - Miért... miért...? Hát tudod. - utalgatok, és bár elmutogatom neki ujjaimmal a kört és a rajta párszor áthaladó mutató ujjam, nem figyel. - Mert dugtatok... és akivel egyszer kefélünk, arra nem tudunk utána ellenségként nézni. Ha többször, már kedveljük... és ha szinte csak vele... az bizony barátom... már mélyebb dolgokról szól. - és mindezt olyan kis romantikusan és édin adom elő, hogy még én is elolvadnék magamtól, ha Shane nem öklendezne egyet, amire hátra hökkölt fejjel pillogok rá. Még mindig nem dolgozta fel a múltját láthatóan. Pedig a talált iratok szerint elég nagy dugó Dani volt. Nem nagyobb nálam, de na... Viszont jól elterelte így a figyelmem a doki, hogy ne vegyem észre Hófehérke magáhoztértét. De azért nem idegeskedtem. Félmosollyal hagytam magam. Sőt, még egy eszkimót puszit is adtam neki. - Hé! - szólalt meg Shane és kezével igyekezett közénk nyúlni, hogy visszatolja Calet az ágyra homlokánál nyomva. - Mondtam, hogy szíjjazzuk le... - morogtam halkan, mert így most lehet egy-két varrást kezdhet újra. Jahj, hogy ez a pali mennyit tud hisztizni. - Pff, engem nem érdekel a szóbeli hála... - forgatom szemeim vigyorogva, mikor általa szabadulva, én is visszaülök a kis székre. - Majd meghálálhatod egy gyors cumival... Pláne, hogy a vérem is beáldoztam... - húztam a szám nem túl tetszetősen eme ötletre, és meg is pöcköltem az ágya mellett lévő kis vér csomagot, ami neki volt bekötve. Shane már így is majd megőszült attól kezdve, hogy berontottam a házba a fél hulla Caleel, és hogy Braxie még itt felüléseket is végez, de mikor újfent nekiállt az öltéseknek, és Cale ismét felült ráadásul most őt szorongatva, majdnem hangos hisztibe kezdett. Az arca legalább is erről árulkodott. - Ezt nem hiszem el...!! - morgolódott, amin én ha csak halkan is, de nevetni kezdtem. Öcsém... de megnéztem volna őket élőben, mikor még együtt voltak. - Mi... ez nem... - próbálta meg magyarázni Shane, hogy éppen mi folyik itt, de ideges is volt, zavart is, mert igyekezett szabadulni Cale markából, mielőbb nagyobb kárt tenne magában vagy benne, ráadásul leakarta már tudni az egész műtétet, így viszont lehet dupla annyi idő lesz. Csóri Shane... szerintem a holnapi első géppel megy is vissza. - Nyugi, Braxie fiú, csak egy gyors heréltetés, hogy végre ne tomboljanak a hormonjaid, és mehetsz is... - vigyorgom, paskolgatva a combját, de el is nevetem magam, követelései nyomán viszont Shane sem hagyhatja szó nélkül a dolgot. - De! Jobb lesz, ha kimész! - parancsolt rám, egyből Cale után. Én pedig felkelve a székből, megadóan tettem hátrálva néhány lépést. - Nyugi van skacok... én csak oldom itt a feszkót... - poénkodom. - Kifelé! - ismételte el a doki háborogva. - De látod, hogy nem bír magával... nélkülem nem fogod tudni rendbe hozni... Rosszabb, mint egy kutya, akinek a seggébe dugják a hőmérőt... Bár aztán lehet, hogy nem.... Van hőmérőd? - hülyéskedem, de végül visszaülök, mielőtt Cale kimászna a ágyból és két lépés után belehalna a sérüléseibe, én meg, hogy még a véremet adtam érte. Ha Cale magától nem volt hajlandó, én szedtem le a dokiról, de nem fogtam le vagy ilyesmi, helyette visszaülve, fölé hajoltam buksimmal és a fejét simogattam, mint, amikor a gyerek fosik az orvosnál és az apja próbálja elterelni róla a figyelmét. Igyekeztem én megkomolyodni, dehát akkora poén volt ez így az uccsó pár percben. - Légy jó kisfiú, Braxie... A doktor bácsi, csak jót akar neked... - markoltam finoman hajába, de csak, hogy biztosan az ágyon tartsam a fejét, ha netán megint mocorogna, vagy megpróbálna lefejelni. - Hála neked... Nate megszökött... De nem haragszom, mert kurvára majdnem ott haltál meg... - motyogtam neki halkabban, mert így is kb olyan közel volt a képem az övéhez, hogy pofázás közben nem egyszer megböktem orrommal az övét. Nem adhattunk neki nyugtatót, se altatót, se fájdalomcsillapítót, mert Shane azt mondta, hogy nem biztos, hogy ezek jótékony hatással lennének most rá. Szóval maradtam én, amíg ő a pociján lévő sérüléseket igyekezett rendben szedni. - Ha ügyesen kibírod, amíg összevarrnak, mint egy szétcincált plüss macit, kaphatsz egy nyalókát a végén... - mosolygom egy puszit nyomva a szájára. Kb. Shane is egy negyedóra múlva végezni fog. Bár attól még továbbra sem pattoghat Braxie.
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
- Milyen szíjak? Meghibbantál? Ráadásul én egy isten vagyok! Szíjakkal úgyse tarthatnál vissza! Engedj már el, hadd verjem szét a képét... ami még maradt belőle! - morogtam, mert hát, ahogy elnéztem, Nate is eléggé helyben hagyta, még ha nem is tépte szét a pofiját. Végül csak vissza nyomott az ágyra. Hát jó, annyit el kellett ismernem, hogy tényleg hálával adózhatok Romannek, amiért nem hagyott meghalni, de azért nem fogom megcsókolni a talpát. - Hátba szúrtál, te szégyentelen! Nem lett volna egyszerűbb fejbe verni egy baseball ütővel? - morogtam. Az mondjuk nem zavart, hogy én előtte kést szúrtam a kezébe, fellógattam és majdnem betörtem a fejét egy karfával. Azt én tettem vele. Az zavart, amit ő tett velem. A vértasakra néztem, majd rá és bólintottam. Oké, ez tényleg rendes volt tőle. Pedig én sem és valszeg Nate sem hagyhatott neki túl sokat. Jó, rendben, akkor egyelőre nem tépem szét. Majd legközelebb, amikor letelik a hálaidőszak. Visszafeküdtem, hagytam, hogy tovább varrjon, de mikor tudatosult bennem, hogy Shane az újra felültem nagy lendülettel és most őt ragadtam meg, hogy kicsit megrángassam és számon kérjem, amire hallottam és láttam, hogy Roman is jót nevet. Mi nem nevettünk. - Hát én se! - vágtam rá. Még, hogy ő nem hiszi el! Nem hagytam magam Shannek leszedni magáról, ellenben Romant sem hagyhattam lelépni. - Maradsz! - fordultam Roman felé, miután Shane kiadta az útját. - Nem mész sehová, vagy én hozlak vissza! - morogtam, mikor Roman elkezdett leszedni Shaneről. - Te meg...Kinek az oldalán állsz?! - kapaszkodtam meg Shaneben, de Roman csak leszedett róla. Szerencséje volt, sérült voltam. Ha egészséges lettem volna, nem tudott volna csak úgy leszedni róla. - Ohoho! Én is jót akarok nektek, csak még nem tudjátok - morogtam, miközben azért egy picit jól esett a lelkemnek a simi, csak hát a belső feszkó ugye... Dühös voltam. Mindkettőjükre, csak mindkettőjükre más miatt. - Varrd csak a nyakamba, azt a legkönnyebb! Magamnál sem voltam, mit tehettem róla, hogy elszúrtad? Mondtam neked, hogy nélkülem úgysem sikerülhet. Hagynod kellett volna, hogy segítsek és most nem fájna a fejed. De hát miért is hinnél nekem, ugye? És mi van, ha alapít egy bűnbandát? Ki tudja, ahány dilis van már ebben a városban... Lehet vesz egy farkas maszkot és valami maffia főnök lesz belőle? Mint az a hülye fehér róka, csak a sötét oldalon. Ő lesz New York Darth Vadere - nevettem és dúdolni kezdtem a bevonuló dalt. - Jééé! Ti meg lehettek a klónk katonák! - nevettem feléjük mutogatva. A sérüléseim? Nem foglalkoztattak. Bár Shanet annál inkább. Nem is figyeltem oda a sérüléseimre, mintha nem is lennének. Oké, talán kicsit bolond lehettem... Lepillantottam a dokira, aki a hasamon lévő sebekkel foglalkozott. - Na, hogy tetszik? Régebben nem volt ám ilyen szexi. Azóta edzettem kicsit - kuncogtam, majd Roman felé fordultam. - Nyalókát? Meghibbantál? Turmixot kérek és vattacukrot - adtam le az igényeim. Nem voltam nagy nyalókás, de a cirkuszi és vásári édességeket nagyon is szerettem.
Bár nem mondanám, hogy totál jól voltam, de ettől függetlenül élveztem ezt az elbaszott hármasunkat. A mai így is épp elég sok volt, és lesz is még, szóval szükségem volt egy kis kabaréra. Tudom, hogy a kislányom halála -még hozzá elég durva halála - visszafog még ütni, hogy fájni fog még hosszú ideig és Nate akkor is utálva lesz, ha kín halált hal. De azt is tudom, hogy a gyász fekete fellege csak akkor fog utolérni, ha egyedül maradok és nem lesz mivel lefoglalnom magam. Nem a legjobb módszer a feldolgozáshoz, tudom, de amíg itt vagyok, jobban leköt ez a két hülye, mint hogy otthon zokogjak a sarokban. Nem menekülök, csak... halogatom. Én jót nevettem Cale puffogásán, miközben Shane igyekezett visszanyomni az ágyra. - Öhmm... - pillantottam odébb, mert így belegondolva, de lehet, hogy kevésbé halálos lett volna. - Hát... nem volt otthon baseball ütő nah... - és ezzel le is tudtam a kifogás gyártást. De nem csak én lettem megcibálva, bár Shanet jobban kiakasztotta. Láthatóan feszkósabb jellem, mint én. Nem is értem, hogy tudott magából így kifordulni egyik nap. Én a részemről jól szórakoztam rajtuk, dehogy ne vágjon ki minket a doki türelmetlenségében, segítettem neki leszedni Calet, noha nem volt könnyű. Aztán volt egy kis vitájuk, hogy menjek vagy maradjak, de végül Shane engedett előbb, mert nem tudta volna visszatartani egyedül Braxiet, ha utánam jön, és akkor annyi a varratoknak. És szerintem, bár hangosan nem mondaná ki, fél is tőle. Fél vele kettesben maradni, mert se bilincs, se szíjjak, Cale meg elvileg a páciense volt. Legalábbis neki ezek a legfrissebb emlékei. - Tessék?! - csattant fel kissé háborgóan Shane a számonkérés végett, miközben Calere nézett. - Természetesen senki oldalán! - szögezte le. - De éppenséggel most próbálom megmenteni az életed... Megint! - morgolódott, ha nem is kiabálva, de kicsit nagyobb hangerővel. Jóóó, valahol meg tudom érteni. Késő van már, ő meg ki tudja milyen fárasztó tevékenység után tért haza. Biztosan kellemesebb lett volna egy kosár süti és valami jóféle üveg bor az ajtó előtt, mint... mi. Szóval maradtam, és jobb híján próbáltam lefoglalni Calet, legalább addig, míg a varratok nem lesznek kész. Komolyan, mintha egy gyereket kéne lefoglalnom, amíg megkapja az oltását... Hála égnek, hogy ne nyírta rövidebbre a haját, mert így még pont megtudtam neki markolni, bár az is tuti, hogy annyira azért rövid volt, hogyha nagyon kapkodná a fejét, nem tudnám tartani. Szerencsére viszont lehiggadt, legalább is úgy tűnt, hogy nem háborog tovább, így pedig eltudtam engedni, hogy simogathassam az arcát vagy épp a buksiját. - Óhóó, a te hibád. Csak annyi lett volna a dolgod, hogy kussban légy és lehetőleg ne kelts feltűnést. De neeeem... te nem bírtad ki... ki kellett folyatnod a véres az ajtó alatt, amit persze egyből észrevett. Megcsörgette a telefonod, ami persze nálam csörrent meg, így meg hiába próbáltuk kinyírni egymást... De legalább tudom, hogy félholtan is vagyok olyan erős, mint ő egészségesen... - vonok vállat, bár nem tagadom, ha Nate akkor ott nem döntött volna úgy, hogy inkább elfut, szerintem én is beadtam volna a kulcsot. Nem az ütései miatt, hanem, mert hála Calenek, már előtte is eléggé véreztem. - De hülye vagy, bazd meg... - röhögtem el magam merész ötletén. Nem a Star Warsos hasonlatán, hanem, hogy Nateből legyen bárki is. - Azt mondtad nincs annyi esze... Hogy lenne már maffia főnök, pláne ilyen farkasos háttér sztorival. Aki másokat koppint, abban nincs kreativitás - vigyorgom, mert azért lássuk be, ez elég őrült ötlet. Pocakjára tett megjegyzésére én is elsandítottam Shane felé, aki nem nézett rá Calere - mert még mindig a varratokkal bíbelődött - de egy nagyon halovány mosoly azért megjelent arcán, miközben finoman fejét csóválta a mondatra. - Aztán honnan szüljek neked olyan cukrozott vattát? A nyalóka legalább kéznél van... te kinyitod a szád, én meg beteszem az én nyalókám. Mindenki jól jár... - puffogtam, persze félig se komolyan gondolva. Mármint a puffogást. - Maradhattál volna otthon is vattacukrot zabálni... - csóváltam fejem szám húzva, de mint tudjuk nem így történt. Közben Shane is elkészült, és hamar meg lett a tisztogatással és a varratok leragasztásával, lekötésével is, hogyha esetleg Cale zuhanyozna, ne érje őket víz. - Kész. - sóhajtotta, miközben a fém tálcára tette a véres eszközöket. - Mehettek is... - tolta el magát az ágytól a csapig a gurulós asztallal együtt, amin a tálca is volt. - Mi...? De hát Cale lényegében meg se moccanhat... Te is tudod, hogyha kidobod egy órába se telne és temethetnék... Hát képes volnál kidobni ezt a pofikát? - kaptam egy Cale pofázmányát két oldalt össze szorítva, hogy csücsörítsen és úgy fordítottam fejét a doki felé, aki el se nézett felénk, helyette inkább elmosta az eszközöket és közben láthatóan még mindig duzzogott. - Jó, akkor menj te. - szólalt meg kissé türelmetlenül, bár ez csak hangsúlyában hallatszódott. Tiszta sor, kettőnk közül engem visel el legkevésbé. Hát ez fájt. - Ahj már... De ha én lelépek, Cale meg hisztibe kezd, csak én tudom neked lefogni... - nyafogtam, mert nem tudtam más kifogást kitalálni. Egy pár pillanat erejéig nem is szólt, ami nekem azt mutatta, hogy igazat ad, csak nehezen veszi rá magát, hogy bevallja. És még én vagyok a sértődékenyen? Úgy tesz, mintha a fejére hozhatnánk a vesztét... uhm... mondjuk... ebben lehet valami. - Rendben. - adta be derekát szigorúan. - De nincs üvöltözés, se ámokfutás és ha kihúzzátok a gyufát, nem érdekel, ha el is véreztek, takarodtok innen... - figyelmeztetett bennünket, miután kötényét is levette, majd le se szarva, hogy segítsen, szépen felsétált és lefoglalta magát. Elhúzott szájjal figyeltem, ahogy lelép, majd Calere néztem. - Nagyon utálhat téged... - csóváltam meg fejem, bár, ha saccolnom kéne, engem jobban. Megvártuk, míg kiürül a vértasak, bekötöztem az infúzió helyét a karján, aztán, ha nem állt neki balettozni, akkor felvettem a karjaimba, és felvittem, mert gondolom nem kell odalent dekkolnunk. Vagy a faszt tudja... Mire felértünk a konyhába már volt kikészítve egy kis vacsora, valami egyszerű tésztás dolog, de Shane addigra kiment az erkélyre cigizni. Én letettem az egyikre székre Braxiet az asztalnál, aztán leültem én is, bár éhes nem voltam, így jobbára csak a mellé kapott gyümölcslét iszogattam. - Azt megértem, hogy ő miért utál téged... Még azt is, hogy engem miért... De te miért voltál úgy felháborodva, mikor megláttad? - kérdeztem egy kis csend után és persze nem olyan hangosan, nehogy Shane hallgatózzon. - Te jöttél el tőle, nem? Te akartad megölni... - pillantottam Braxiere. Az más tészta, hogy végül nem ő, hanem a barátnője tette meg.
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
- Ez már-már hagyomány, nem? - nevettem és felemeltem a kezem, mint Hamlett a koponyával a színdarabban. - De ha jól emlékszem ez fordítva is igaz. Én is mentettelek már meg. Vagy nem? - érintettem meg állam elgondolkodva, hiszen az én emlékeim elég megbízhatatlanok voltak. Végül legyintettem. - Mindegy is. Ha nem is mentettelek még meg, akkor meg foglak és kvittek leszünk. Szerintem úgyis megpróbálja majd az a dilis kiontani a te véred is és akkor majd ott leszek és megmentelek - vontam meg a vállaim. Rövid időre lehiggadtam ugyan, de mikor Roman felhívta a figyelmem, hogy miért is az én hibám nemes egyszerűséggel felemeltem a kezeim és ökölbe szorítva üvöltöttem rá. - Te szúrtál meg te baromarcú! Nem véreztem volna ki az ajtó alatt, ha nem szúrsz meg! Akkor mégis kinek a hibája volt ez? Te isten átka! - dühöngtem és legszívesebben megfojtottam volna. Később felvetettem annak a lehetőségét is, hogy Nate maffia főnök legyen, de persze én sem gondoltam komolyan, csak vicces volt. - Lehet jobban tettem volna, ha otthon maradok, igazad van, de még is jól jártam - mondtam és itt Shane felé sandítottam. Legalább már tudom, hogy itt van New Yorkban. Azért az meglepett, hogy Shane csak úgy kirakná a szűrömet és be kell valljam, az sem esett jól, hogy ennyire hideg és távolságtartó velem. Ezért még el kell számolnom vele. Tudnom kell mi baja velem. De ahhoz előbb meg kell szabadulnom Romantől. Shane után pillantottam, ahogy elsétál, majd Roman felé, mikor megszólalt. - Csak nyűgös - tudtam le ennyivel válaszadást. Nem hittem, hogy utálna, inkább úgy voltam vele, hogy nehezen viseli a tényeket, Azt, hogy ki is ő valójában és azt, hogy vannak mások is, akik hozzá hasonlóak és azt is, hogy amúgy igazából halott. Hagytam neki, hogy felvigyen az étkezőbe, nem akadékoskodtam. Legalább így kényelmes dolgom van. Amúgy sem szuperálnak most valami jól a lábaim, hála valakinek. Valakinek, aki most kárpótolni próbál. Jó úton halad. - Azért, mert én úgy tudtam, hogy külföldön van. Nem szólt róla, hogy hazajön - feleltem. Igaz, én sem szóltam neki, hogy visszaszökök Amerikába, szóval oké, egy-egy. De akkor is. Elvártam volna, hogy tudjak róla. Megmasszíroztam a homlokom, miközben a múltamon gondolkodtam. Annyira terhes volt felidézni bármit is és mindig máshogy emlékeztem. - Ő akart megölni engem. Féltékeny volt a hatalmamra. Meg akart ölni, hogy mindent megszerezzen, ami az enyém. Nem szeretett, csak a hasznot és a pénzt nézte, a hatalmat, amit megkaphat, ha engem eltesz az útból. Én csak elébe mentem a dolgoknak. De rafinált volt. Még a gyilkosság előtt össze akart volna házasodni velem, hogy törvényesen örököljön. Kár, hogy túljártam az eszén, mi? - mosolyogtam, majd felálltam. Úgy tettem, mintha az asztalra kikészített só felé hajolnék, majd egy gyors mozdulattal ráfogtam az asztalra és erőből lökésszerűen megtoltam előre, hogy az asztal túlsó fele Roman mellkasának vágódjon és székestül borítottam fel őt az asztal segítségével. Gyorsan felkaptam a székem és hozzá lépve a szék háttámlájával rávágtam Roman fejére. - Szép álmokat... - mondtam, majd bicegve, kissé sántikálva elindultam az erkély felé Shane után. - Vajon, ha szendék vicodint, lehetnék én a következő Dr. House? - morfondíroztam hangosan. Séta felé a késtartóból(már ha volt) elvettem egy kést is, noha nem terveztem csak úgy leszúrni őt. De biztos, ami biztos.
Sajnálatos módon nem látok a jövőbe. Ha így lenne, előre tudtam volna, hogy Roman is ugyanabba a kávézóba fog menni, ahová én is jártam régebben egy ideig. Megszokásból mentem vissza, s mert ott a legfinomabb a fehércsokis, fahéjas tekercs és a kávé is. De így belegondolva, több szempontból is butaság volt. Bár az nem, hogy visszajöttem New Yorkba, még ha ideiglenesen is. Egyáltalán mióta jár ez a fickó kávézóba? Lerí róla, hogy függőségektől szenved és az egyik az alkoholizmus. Aki pedig alkoholba fojtja józan lényét, kávézni nem szokott. Azóta is fájhat a fejem. Szokás szerint előbb vett észre ő, mint én őt. Nem bírta megállni, hogy ne másszon a képembe és kíváncsiskodjon, mint egy kisgyerek. Mikor vonakodtam látni lehetett rajta, hogy bőven akad mivel fogást találnia rajtam, így végül elárultam miért vagyok itt. Nagy vonalakban persze... Diszkréció kértem, ő pedig cserébe élt a lehetőséggel, hogy illegálisan rohangáljon hozzám, ha esetleg csúnyán lesérül. Nem vagyok egy profi sebész, de már előző életemben és manapság is előszeretettel ismerkedem meg ezzel a műfajjal is. Most valamivel hasznosabb, mintha elmék gyógyításával akarnék foglalkozni, de azért arra is kerítek sort. Hallom őket, olykor halkan fel is sóhajtok, mert legtöbb vitájuk nem csak gyermeteg - hiszen kár ilyesmiken rágódni, amikről épp megy a véres vita - másrészt, eszméletlen bosszantó, hogy próbálnék oda koncentrálni, igyekezvén, nem feleslegesen kilyukasztani az így is megcincált bőrt, de amennyit mocorog, még a precizitásom ellenére is előfordul, hogy kissé pontatlanra sikerül a varrás. Szó sincs róla, hogy OCD-s volnék, de ez itt nem egy zsebkendő, amit, ha elvarrunk, nem baj, majd visszabontjuk. Mégha nem is érez fájdalmat, sok vért vesztett eddig is és Roman sem adhat neki túl sokat. Egy idő persze, hogy kissé feszülten feleltem, mert hátráltatott. Mindketten hátráltattak, pedig igazából itt sem kellene lenniük. De a kirohanásom követően egyből visszább is vettem. Jelenleg én vagyok itt az egyetlen értelmes ember, nem kéne lealacsonyodnom az ő szintjükre. Bár most még abban a hitben voltam, hogy munkám végeztével odébb is állnak. - Nem. - feleltem szűkszavúan, igyekezvén se nem túlságosan belebújni a hasába, bár a vékony tű és cérna miatt könnyebb volt látni közelebbről, illetve a fényt sem kitakarni a fejemmel. De attól még figyeltem rájuk és nem, nem emlékszem, hogy bármikor is megmentett volna, mivel sosem volt rá szükségem. Általában én beszéltem rá, hogy engedje el a túszokat, vagy mentettem ki sajnálatból a rendőrök karmaiból... tűzből. - Azt erősen kétlem... - tettem hozzá halkabban, kerülve, hogy lehetőleg bármit is válaszoljon még rá. Nem abban kételkedem, hogy Nate vadászni kezdene rám, hanem, hogy Braxton bármit is tehetne ellene. Elvileg nem épp békében váltunk el, ezt pedig remekül bizonyítja a feltételezetten ő okozta lőtt seb hege a mellkasomon. Nem vagyunk jóban. Sosem voltunk igazán. Ma már tudom, hogy őrültség volt gyerekek közé vinni akkor. Mázlim volt, hogy nem lett belőle tragédia. Nem örültem, hogy megint egymásnak estek, de legalább lefoglalták a másikat, mert, ha még csevegnem is kellene a varrás közben, ki tudja nem e rontanám el. Az utolsó simításokat végeztem a varratoknál, illetve letisztogattam, hogy aztán beragaszthassam egy vízálló, és strapabíróbb tapasszal, mert a tisztálkodás folyamata a gyógyulásnak, bár bőven megelégszem azzal, ha mindezt otthon teszi meg, vagy Romannál, nekem édes mindegy. Viszont lekötött annyira, hogy egy pillanatig sem néztem fel onnan, így nem láttam, hogy Cale felém nézett, ahogy Roman meg felé, aki végül egy halk puffogással szemeit kezdte forgatni. Miután én végeztem és nem túl nagy örömmel, de engedtem Roman kérésének, hogy maradjanak... remélhetőleg csak kora reggelig, én el is végeztem a feladat rám eső részét, így magukra hagytam őket. Nem kisgyerekek - még ha úgy is viselkednek - feltalálják magukat. Én meg végre rágyújthattam. Az már biztos, hogy egy nem is lesz elég, plusz engem is sürget az idő. Eddig is sürgetett, de azzal, hogy Cale tudja, hogy itt vagyok és valószínűleg hamarosan Nate is, igencsak megrövidült az itt töltött időm. Roman persze továbbra sem értette a köztünk lévő feszültséget, egyáltalán nem kölcsönös távolságtartás és, hogy ki milyen indokból teszi, amit tesz. Nem csoda, és tényleg, em is várom el tőle, hogy tudja. Azt ugyan nem hallottam miről beszélgetnek, bár azt igen, hogy megy a duruzsolás a konyha felől, ahogy később azt is, hogy már megint törnek zúznak. Na... pontosan ezért akartam őket házon kívülre. Háttal voltam neki, mikor hallottam, hogy jön kifele az erkélyre, és nem üres kézzel, de azért kérdése kicsit megmosolyogtatott. Felelni viszont nem feleltem rá, ellenben rágyújtottam még egy szálra. Lassan a doboz is ki fog ürülni és kizárt, hogy holnap reggelig kibírja cigi nélkül, velük... - Azon töprengek... vajon azért van nálad a kés, mert félsz tőlem vagy, mert megakarsz ölni? Egyik sem tűnik logikusnak, de attól még mindkettő lehet igaz. - sóhajtom, hogy ajkaim közé csípem a szálat és megnyújtom, míg esetleg válaszol vagy reagál. Ha semmi, az sem baj. - Ha felszakad a varrat, mert nem bírsz nyugton ülni, nem fogom még egyszer összevarrni. Akkor ott van Hemlock, majd ő megoldja... - figyelmeztetem, de továbbra is az esti fényeket figyelem helyette. - Mit akarsz, Braxton? Miért vagy még mindig itt? - tettem fel a nagy kérdést, ha másra is terelte volna a témát. - Te sem hiszed el, amiket mások mondanak, még is úgy teszel, mintha lenne valóság alapja az egésznek. Pedig tudod, hogy nincs... - értem itt ez alatt, hogy én egy nap bűnözővé váltam, ráadásul kapcsolatba kerültünk és végül kis híján elhoztuk a világvégét. Ez a klón dolog is képtelenségnek tűnik. Szóval sok olyan van, ami lehetetlen s bár van, valahogy nehéz elhinni. De az számomra felfoghatatlan, hogy egyikünk sem biztos ezekben a dolgokban, ami áll egy papíron, amit bárki ki találhatott. Az is lehet, hogy nem is ő lőtt le, hanem rám támadtak az utcán, súlyosan megsérültem, kómába kerültem és most tértem magamhoz. Jó, a sírköves dolgokat és a hallotti kivonatot nem tudnám most így megmagyarázni, de manapság talán ezeket sem lehet nehéz hamisítani.
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
A cigit figyeltem a szájában és próbáltam visszaemlékezni vajon cigizett-e mikor együtt voltunk, vagy sem. Érdekes kérdés volt. Nem emlékeztem pontosan. Talán mellettem szokott rá? Mikor megszólalt a kezemben lévő késre néztem, majd pislogtam párat. Tényleg, miért van nálam? Jó kérdés. Talán... talán, mintha külső erők hatottak volna rám, mintha kényszer hatására vettem volna magamhoz. De nem baj. Jó szolgálatot fog még tenni nekem. - Félni? Azt nem szoktam - feleltem és ez talán még igaz is. Nem voltam félős fajta. Ne mondom, hogy nem volt már rá példa életem során, de az nagyon ritka volt. Sokszor még a halál küszöbén sem féltem. Nem, hogy majd tőle. - Érd be annyival, hogy csak van - utaltam itt a késre és arra, hogy talán még magam sem tudom. Néha csak teszek dolgokat. - Úgy sem hagynál meghalni. Túl jó szíved van. Még, ha nem is szeretsz, akkor is csak egy ember vagyok, te pedig meg fogsz menteni. Még ha utálsz is... te minden életet megmentesz. Még az enyémet is. Ugye? - mosolyogtam. - Végtére is te minden szörnyet képes vagy szeretni. Még engem is - nevettem. - Ez a te kereszted, Websy. Ezért nem fogsz tudni soha megválni tőlem - vigyorogtam, kérdésén pedig jót kuncogtam. - Hogy én? És te? Te mit keresel itt? Valld csak be, hogy miattam jöttél vissza New Yorkba! - mosolyogtam öntelten. - Csak nem még mindig belém vagy zúgva, te halott menyasszony?! - kacagtam, de következő kijelentése csak még jobban megnevettetett. - Ugyan, Shane, nézz körbe! - tártam ki karjaim az erkélyen állva, majd a város felé mutattam, mintha a közönségemnek intettem volna. - Egy olyan világban élsz te is, ahol nincs olyan, hogy képzelet, nincs olyan, hogy valóság. Websy. Ezek nem létező fogalmak. Nincs valóság, nincs fantázia, nincs képzelet, se hazugság, se igazság. A valóság az, amit mi annak hiszünk. Igazság az, amit elhiszünk. A világ, amiben élünk, az szubjektív. Nincs objektív valóság. Ez csak az átlag emberek fejében él úgy. De én nem vagyok átlagos. Én ismerem a világot és a világ törvényszerűségeit. Láttam már sok mindent. Többet, mint te valaha is fogsz - feleltem talán kissé nagyképűen. - Most pedig... szépen elmeséled nekem, hogy mi járatban itt, New Yorkban - mondtam és közelebb léptem hozzá, a kés hegyét a cigijéhez érintettem és kipöccintettem vele a szájából. Már ha hagyta. A kést a torkához emeltem és a hegyével picit megböktem. - Tudni akarom, miért vagy itt és, hogy miért nem kerestél, ha már itt voltál egy ideje. Azt hittem, ha már egyszer megmentettél és magaddal vittél Párizsba, akkor fontos vagyok neked. Erre te felém se néztél, pedig itt voltál. Miért? Volt valaki, aki többet jelent neked nálam?! Tudni akarom az igazat, különben elvágom a torkod! - fenyegettem nem kicsit dühös tekintettel. - Nyugodtan támadj meg. De ha elvérzek, a te lelkeden fogok száradni. Azt gondolom nem viselnéd jól. Vagy mi lesz? Megvárod, amíg elájulok a vérveszteségtől és aztán megint összevarrsz, csak közben kiszíjazol egy ágyhoz. Az rád vallana. De szerintem hamarabb szúrok én, mint, hogy te lépni tudj. És most Roman sincs itt, hogy megvédjen tőlem. Ő egy ideig még szunyálni fog, de ha felébred is hármat fog látni belőlem egy ideig, szóval nem aggódom - nevettem. A nevetés után már kissé komolyabban szólaltam meg. - Kétszer nem fogsz elhagyni, ugye tudod?
Nem bántásból, de tényleg, viszont Hemlockkal tényleg kéz a kézben jár a baj, és a legnagyobb gond ezzel, hogy fertőz is vele. Ez a napom is telhetett volna kevésbé izgalmasan, vér és őrültek nélkül, de neeem... Ami meg a diszkréciót illeti... hagyjuk is. Hivatkozhatott volna rá, hogy Cale megfenyegette, de ugye, amiről nem tud, azzal nehéz is volna... Most pedig vélhetően ki van ütve - megölni, nem hiszem, hogy megölte volna - és végülis így is az lett, amitől tartottam. Sejthettem volna, hogy így se úgy se járok jobban. - Nem, persze, hogy nem... - sóhajtom halkan, bár ettől függetlenül nem hiszek neki. Szerintem sokkal gyakrabban fél, mint ő azt gondolja, de egy olyan elfertőződött sebektől zavaros elme, mint, amilyen az övé, aligha tudja feldolgozni a legtöbbet. - Csak van... - csóválom meg fejem, halkan visszaismételve, már-már újfent egyre kevésbé érdeklődően, mert hamar kiábrándít, ahogy terel a válaszok helyett. Régebben is ilyen volt, de akkor több támpontot adott elemezni. Mindenesetre azért megpróbálom elvenni kedvét az erkélyen való mászkálástól, mely mindkettőnk számára jobb volna. Ő nem fog elvérezni, én pedig nyugodtan elszívhatom a cigim. De ellenkezése nyomán rápillantok. Majd végül szép lassan el, ahogy rádöbbenek, ellenkezhetnék, de ez sajnos pontosan így van. Mármint, hogy nem hagynám meghalni. Akkor sem, ha ez fordítva már nem így lenne. Lehet hülye vagyok, de fontosnak tartom az emberi életeket. Talán hibát követek el, de hiszem, hogy egy nap lesz valami pozitív eredménye is annak, amit teszek. Mindenesetre nem is erősítgettem szavakkal igazát. Felesleges. De a témán túllépve azért a magam módján kérdőre vontam s persze közben finoman arra ösztönöztem, hogy érezze, mennyire útban vannak. Sürgetném az elmenetelüket. De megint terel. Fejlődött. Abból a szempontból, hogy egyszerűen nem résnyi helyet sem hagy, hogy elemezhessem válaszait. Csak azokat, amiket fel sem teszek, mert nem tartom őket fontosnak. Viszont az világos, hogy ő is elhiszi, bár emlékei nincsenek róla, hogy valaha is együtt voltunk. A hiányos emlékeit hallottakból próbálja felépíteni. Hamis képekkel. Nem felelek neki, hagyom, hogy ki poénkodja magát, bár a mennyasszonyos dolog egy csöppet rosszul esik, mégha nem is nagyon értem, és csak szemöldökeim vonom össze rá. Próbáltam rávilágítani, hogy ezek a képek a fejében tévesek, mert hagyja, hogy befolyásoljak mások, mert olvasott egy mese könyvet és azt hiszi mi vagyunk a szereplői. De azt hiszem ő már túl távol van a realitás talajától. Már a felhőkben sem kapaszkodik. Csak lebeg valahol az űrben. Ezt pedig ő is alátámasztja válaszával. Őrültségeket beszél, de... ezen most biztos nem veszünk össze. Attól a naptól kezdve, hogy elmentem innen, levettem róla a kezem, mint orvos a pácienséről. Túl hosszú pórázra engedtem, túl engedékeny és jóhiszemű voltam vele szemben. Most is az lennék. Elkövettem egy hibát, de tanultam belőle, és a következőnél már jobban odafigyelek. Csak sikerüljön kikerülnöm őt, Natet és terveim szerint mielőbb vissza utaznom Franciaországba. Már ott sem lesz túl biztonságos, de egyenlőre ott találom fel a legjobban magam New York után. Egészen különös fordulatot vett eztán a beszélgetés. Számítottam rá, hogy ide is eljutunk, de akkor még abban az elképzelésben voltam, hogy Roman társaságában, aki jó fizikumával és a hülye, de legalább jó tématereléseivel rövidre zárja a dolgot. Már akkor hátrálnom kellett volna, mikor ő közelített, csak hát az erkélynek is van egy területe és korlátja, amin meg nem szívesen esnék át, noha nem vagyunk magasan. Nem rémültem meg, inkább csak zavart, hogy ennyire követelőző lett. Féloldalasan állva előtte néztem rá inkább szigorúan, mint sem ijedten. A cigim sem hagytam elpöckölni, elmozdítottam, mielőtt megtehette volna. Arra viszont nem számítottam - pedig bizony számíthattam volna rá - hogy a cigaretta után én jövök. Óvatosan kicsit megemeltem fejem, állam, de csak annyira, hogy ne vágjon meg. Mint mikor ösztönösen tesszük ezt a mozdulatot. De továbbra sem vágtam ijedt képet. Inkább azon tanakodtam mi történt és mit válaszoljak. Valami megváltozott benne néhány röpke másodperc alatt. Nem kellene, hogy érdekelje, még is képes volna megölni, de legalábbis megsérteni. De legalább elkezdte csepegtetni az eddig "eltitkolt" dolgokat. Fájlalja, hogy nem úgy jöttem vissza, hogy nem szóltam neki. Egyenlőre gőzöm sincs miért, de ez már egy olyan dolog, amit érdemes volna boncolgatni, csak nem... ilyen körülmények közt. Ha már tudnám is a választ, sem tudnám elmagyarázni, mert magával kapcsolatosan zavar össze, és az ember nem tudja, hogy, ami a fejében van, az most jelen pillanatban jó vagy rossz válasz e. Mert nem mindegy. Nagyon nem mindegy most, hogy melyik. Éppen ezért is nehéz, s mert nem tudom, mit vár, mit mondjak, ami hihető is, és nem is bántom meg vele. Ő jött vissza, ő szökött meg, mégis engem vádol "hűtlenséggel". Még ezen információkra való reakcióm sem tudom teljesen feldolgozni, hát még mikor rákérdez, én pedig igyekszem jelét sem mutatni - akár sűrű pislogásokkal - mennyire beletrafált. Hisz mi másért, ha nem valaki miatt? Legbelül iszonyatosan ideges leszek, de kívülről nem mutatom. Mint, amikor sarokba próbált szorítani, de a legvégén nem csak, hogy emberek életét mentettem meg, de még egészen jól el is csevegtünk utána. A baj az, hogy az igazság hallattán is elvágná a torkom. Sőt... akkor esne csak nekem igazán. Ha idegenről lenne szó is, de nem... De a burkolt válasszal sem hiszem, hogy jobban járnék. Láthatóan tiszta válaszra vár, és a torkomnak szegezett kés nyomásából ítélve, valóban fogytán a türelme, ami nála elég egyértelmű végkifejletet jelent. Le kell csillapítanom egyszerre féltékenységét és pillanatnyi dühét is. Hosszútávon mondjuk semmi sem megoldás, ezért nem is abban gondolkodom, ám az is eléggé bezavar, hogy eddig hónapokat terveztem el itt tölteni, aprólékosan mindent megtervez, aztán jött Roman és Nate, akik miatt ez lecsökkent egy, max két hétre... és most itt van Cale, aki csupán egy napot hagyott. Már csak az a kérdés utánam jönne e Franciaországba, hogy megöljön csak azért, mert hazudtam neki? Nyilvánvalóan olyan szinten él benne ez a "se veled, se nélküled" érzés, hogy szószerint már ő sem tudja mit akar. Egy ideig csak megfeszülve nézek rá, mint, aki pontosan tudja mit mondjon, még is nehezen adja meg magát, míg végül engedek és sóhajtok egy halkan. A cigit végül így is kiveszem a számból és a vizes beton padlóra pöckölöm, majd ugyanazzal a kezemmel finoman ráfogok arra a kezére, amivel a kést is fogja. Már ha hagyja... - Sajnálom... - szólalok meg szemeibe pillantva. - Azért nem kerestelek, mert azt gondoltam elijesztettelek... - feleltem kissé aggodalmas és szomorú arccal. - Elkapkodtam a dolgokat és talán túl atyáskodó voltam, mikor magammal ráncigáltalak Párizsba. Nem kérdeztelek meg, és helyetted döntöttem, de így utólag tudom, hogy hiba volt, mert nem érezted jól magad. Legalábbis... visszajöttél ide... - a valóság és a képzelet egyvelegére volt szükségem, amit magáénak érezhet és talán megnyugszik tőle a lelke is. - Jót akartam neked. Segíteni. De miután ott hagytál rájöttem, hogy a környezet változás kissé... khm... nos... erőszakos módon történt. Sokat gondolkodtam utána, és igen, visszajöttem, de igyekeztem a háttérben maradni, és a legkevésbé sem zaklatni, mint legutóbb... - ha engedte, hogy ráfogja a kezére, akkor most vettem a bátorságot és beszéd közben ki is vettem kezéből, hogy a földre hajítsam. Így fegyvertelenül pedig már nem aggódtam az erőfölénytől, bár mi tagadás, én sem voltam egy Hemlock. De így közelebb mertem menni és rátudtam fogni finoman vállaira. - Ha ennyire hiányoztam, miért hagytál ott? - csóváltam fejem értetlenül, félmosolyra húzva ajkaim. Ha ezekkel a kedvére tehetek és boldogan hajtja ma álomra fejét, hát legyen. Holnap meg mire fel kel, már úgy sem leszek itt. A vérveszteség miatt úgy is aludni fog, de talán nem ártana elősegíteni valamivel. Fejbe biztos nem verem, az nem az én módszerem, de talán titokban beadhatnék neki valamit. Ha sikerült lenyugtatnom, megpróbáltam megint csak a fekvésre terelni a dolgokat. - Gyere... Igyunk valamit. Te kapsz egy forrócsokit, én meg iszom egy teát. Szükséged van a folyadékra. Aztán lefekszünk pihenni, mert azt hiszem ma nem csak nekem volt fárasztó napom... Oké? - engedem le kezeim vállairól, és helyette egyikkel megfogom az ő kezét. Igaz, ezt meg is bánom, és némi átgondolás után, mielőtt esetleg elindulnánk befelé, el is engedem.
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Felfigyeltem rá, hogy valamilyen szinten sikerült rátapintanom valamire, továbbá észre vettem, hogy eléggé meg is feszült, tehát sikerült megfognom őt. Ideges volt, ám történt valami kis változás, ugyanis láthatóan erőre kapott és "bátorságot" merített. Láttam, amint felém nyúlt, de hagytam neki, hogy megfogja a kezem. Nem ellenkeztem, mert biztos voltam benne, hogy én hamarabb meg tudom őt ölni kés nélkül is, minthogy ő leszereljen engem. Voltak trükkjeim, nem csak a kés. Vannak olyan fegyvereim, amikről neki tudomása sem lehet, mint pl.: a cipőmbe rejtett kés. Figyelmesen hallgattam első szavait, amik bocsánatkéréssel kezdődtek és magyarázkodásba csaptak. Elég valósághű magyarázatnak tűnt, közben pedig már abba is beleegyeztem, hogy a kést elvegye tőlem. Nem is beleegyeztem, hanem hagytam, nem ellenkeztem. Tudatában voltam annak mit tesz, de nem szóltam bele. Adtam neki esélyt, de résen voltam, figyeltem, reagáltam, ha kellett. Bizakodó voltam, hogy nem átverni akar, de azért szkeptikus is voltam. Lepillantottam arcába, mikor a vállamra fogott és próbáltam kitalálni a gondolatait, de közben azért válaszoltam is neki a kérdésére. Nem mondom, hogy bűntudatom lett, mert nem lett, de megfordult a fejemben egy kósza gondolat, hogy én is igazságtalan voltam vele, csak épp nem érdekelt. Nem foglalkoztattak az érzései és az, hogy neki, hogy eshetett, ellenben az, hogy nekem, hogy esett az ő tette, na az már foglalkoztatott. Tudatában voltam a "bűneimnek", csak tojtam rá. - Mert meg akartam ölni Hemlockot és a családját is - feleltem egyszerűen. - Bosszú szomjas voltam és le akartam zárni a korszakot, meg akartam ölni mindenkit, aki bántott - válaszoltam. - De nem téged akartalak elhagyni - tettem hozzá, majd lassacskán visszaemlékeztem arra, hogy korábban még azt mondtam Romannek és a többieknek is, hogy amúgy meg nem érdekelt engem Shane és nem is szeretem, nem is hiányzik, de most már vannak kételyeim. Ez bosszantó volt. Figyeltem a reakcióit, hiszen az évek során megtanultam, hogy óvatosnak kell lennem vele kapcsolatban, mert képes hátba támadni, amikor már elkezdem megbízni benne. Megfogta a kezem, beszélt, de hamar el is engedte a kezem, amit nem tudtam hová tenni. Pedig már megfordult a fejemben, hogy össze kéne kulcsolnom az ujjaink... Értetlenül pillantottam rá, majd fújtatva, nagy léptekkel bementem és magamhoz vettem egy másik kést és Roman felé mutattam a hegyével. - És mi lesz, ha ő felébred?! - kérdeztem emelt hangon felé pillantva. - Meg kell őt ölnünk! Nem hagyhatjuk életben! Mi lesz, ha megtámad minket? - néztem rá, majd Romanre, majd megint Shanere. - Kötözd meg, vagy bilincseld meg, vagy gyorskötözd meg! De csinálj vele valamit! - mutattam a késsel Shane felé, majd elléptem Romantől, hogy mindkettejüktől távol maradjak, ha esetleg felébredne közben. Vártam kicsit, ha pedig igyekezett eleget tenni a kérésemnek tovább mentem a beszélgetésben. - Hiányoztam legalább? Mit érzel irántam? Szeretsz? Elviselsz? Gyűlölsz? - kérdezgettem. Voltak még kérdéseim, de előbb ezekre akartam választ kapni.
Cale nem beszámítható, tulajdonképpen sosem volt az. Viszont látszik egy idő után vonásain, hangnemében, mikor tehetek felé egy lépést, vagy vehetek el mondjuk tőle egy kést. Már nem ordított, nem toporzékolt és nem szurkálódott a késsel, így vettem a bátorságot egy idő után és eltulajdonítottam tőle azt. Nem vagyok benne biztos, hogy másnak így hagyta volna ugyanezt, de azt gondolom, ehhez nagyban hozzá járult az is, hogy éppen miről beszéltünk. Mert számára komoly témákat feszegettünk, mégha nem is tudja, hogy nagyrészt nem voltam teljesen őszinte hozzá. Hisz az igazság árán már nem élnék. Valamiért úgy emlékeztem, hogy alacsonyabb nálam, de így, ilyen közel érve hozzá, ahogy felnéztem rá, ő pedig le rám, akkor vettem észre, hogy fél fejjel magasabb. Hát ez annyira nem jó, de talán fizikumban én vagyok a jobb. Remélem, hogy még én... Az, hogy milyen egyszerűen számolt be annak okáról, miért jött vissza, nem lepett meg, ellenben az már igen, ahogy tovább gondolva rájöttem, hogy mindez egyáltalán nem valósult meg. Nem csak, hogy azóta, de még úgy sem, hogy valaki felbérelte arra, amit egyébként is megtett volna. Vajon mi változott? Láthatóan, leginkább a sérüléseiket nézve még mindig rühellik egymást, s közben mégsem teljesen. Hiszen Cale életben hagyta Romant, aki bár hagyhatta volna elvérezni, végül inkább sokat kockáztatva elhozta hozzám. Bolond mind a kettő, de attól még tetteiknek oka van. De nem kérdezek rá. Nem azért, mert nem érdekel, hanem, mert nem érzem itt az idejét. S mert a következő mondattal el is tereli figyelmem. Nem tudtam hová tenni mondatát, s persze mindemellett sajnáltam. Tisztában vagyok vele, hogy ő is rengeteg embert bánt és bántott, de mindig elfog egy keserű érzés, ha azt hallom, hogy az egyik betegem arról beszél, hogy elege van a bántalmazóiból, és bosszút fog állni. Akárkin nem állunk bosszút, de ha már olyan mértékű az a zaklatás, el tudom képzelni mit érezhet. A börtöni kartonjából már akkor is leszűrtem, hogy kölyökként sem volt jobb élete, és bár az nem szerepelt benne, nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a fizikai bántalmazáson túl, szexuálisan is bántották. Meg is sajnálom akkor ott, és bár keresem a szavakat, hogy mindezt kifejezzen, mint, anno, mikor végül sírásban tört ki a dührohama után, nem tudok mit mondani. Mert ezekre nem lehet olyan vigasztaló szavakat találni, ami könnyíthetne a lelkén. Nem mintha együtt lettünk volna, ám azzal, hogy képtelen volt letenni a bosszúról és előtérbe is helyezte azt, lemondott arról, hogy... hát... hogy együtt maradjunk Franciaországban. Amit persze megértek, hiszen... azt gondolom, ha barátibb is a kapcsolatunk, így is csupán orvos és betege vagyunk. Voltunk... Úgy tűnt teljesen megnyugodott, így láttam rá némi esélyt, hogy visszamenjünk a házba, adjak neki valamit, ami könnyebbé teszi majd az elalvását, és közben kitalálom merre és hogyan tovább. Az, hogy megfogtam a kezét hirtelen jött ötlet volt, de a legtöbbel ellentétben rájöttem, hogy rossz. Pusztán bekísérési céllal is megfoghattam volna, de már csak azért is elengedtem, mert az előbb még arról beszéltem neki, hogy igyekszem nem zaklatni, teret adni neki. Így pedig megint úgy tűnhet, mintha irányításom alá akarnám venni. Mondjuk, ha ténylegesen elszánnám magam erre, úgy sem tudnék másként tenni. Mert szüksége van arra, hogy valaki kordában tartsa. Arra viszont nem számítottam, hogy ennyire rossz néven veszi. Fenébe, Shane... Némileg értetlenkedve néztem rá, majd Romanra és ismételten rá a kérdése nyomán, amit nem tudtam hová tenni. - Cale... - emeltem meg kezeim, jelezvén, hogy szeretném, ha megnyugodna. - Itt és most jelenleg Nate jelenti a legnagyobb veszélyt ránk... Roman pedig kétlem, hogy bajt keverne. Mármint... persze szokása. De nem hiszem, hogy az életedre akarna törni. Amúgy is van nagyobb gondja is, mint, hogy megint neked essen. Meghalt a lánya, és a gyilkosa még mindig szabadon járkál. Nem támogatom a bosszúkat, pláne, ha gyilkosság, de rövid ismeretségem alatt azt gondolom Hemlock addig nem fog nyugodni, míg a maga módján meg nem bünteti a gyilkost. - arról nem is beszélve, hogy azzal engem is biztonságban tudna, ami nekem is jó, mert őszintén szólva, ha tényleg olyan képzett gyilkos Nate, ahogy Roman mondja, nos... semmi esélyem ellene. Mert se hadseregem, se tech kütyüm. Testőrről pedig nem is álmodozok. Gőzöm sincs miért vált ennyire paranoiássá Romant illetően, de igyekeztem nem átadni magunk ennek az őrültségnek. - Nyugodj meg, Cale... Roman nem árt nekünk. Ráadásul nagyon rosszbőrben volt, és ahogy elnézem te sem kímélted. Már az is jó, ha holnap este felé magához tér... - nyugtatgatom, miközben azért óvatosan odasétálok Hemlockhoz és leguggolva ellenőrzöm a pulzusát, légzését. A feje nem vérzik, de már így is lehetett egy agy rázkódása. Örülhetek, hogy még él. Szerencsére a szíve ver és úgy tűnik a légzésével sincs gond. Na meg... nem is szívesen kötözném meg, mert bár nem hiszem, hogy Roman gyilkos szándékkal rontana Calenek, viszont még mindig nagyobb biztonságban érezném magam, ha ébren volna és mondjuk kellő távolságban, de köztünk állna. Persze ha nagyon erősködött, megkötöztem, már amennyire tudtam, hiszen ő is le volt sérülve, plusz emelgetni sem szívesen emelgettem, így max a kezeit kötöztem hátra, hogy eleget tegyek a kérésnek. De minél tovább aludt Roman, annál tovább átkoztam, hogy nincs ébren és, hogy egyáltalán ilyen helyzetbe volt képes hozni. Nem tudtam hirtelen mit feleljek, mert ismét ott tartottunk, ahol kint az erkélyen. - P-persze, hogy... hiányoztál... - felelem, bár hazugság volna, ha azt mondanám végig csak ő járt a fejemben. - Más különben... már az első alkalommal sem mentem volna el megnézni, hogy vagy... - mosolyodom el haloványan, miközben igyekszem azért nem túl szorosra kötni a kötelet Roman kezein. De mit válaszoljak a többire? Úgy érzem, ő még mindig abban a hitben van, hogy volt köztünk valami, s ha most megerősítem, azzal magamat cáfolnám, hiszen korábban elmondtam neki, hogy én ezekben a pletykákban nem hiszek. Ő sem, és még is. Nyilván az sem volna helyénvaló - több szempontból sem - ha azt mondanám, hogy gyűlölöm. Nem is volna igaz és hát... meg is ölne. Az meg, hogy elviselem... Nem tudom... jelenleg, igen, úgy érzem ,mintha kaptam volna ma meglepibe két még csak nem is szobatiszta kölyköt, akikkel csak a baj van. Persze aranyosak meg minden, de én nem is szeretem annyira az állatokat. Közben lassan felállok Roman mellől és Calere nézek. Azt hiszem itt nincs teljesen jó válasz. - Félek tőled. - feleltem végül komolyan, de jórészt őszintén. - Régebben más milyen voltál... - pillantok itt le utalásképp a kezében lévő késre. - Nyitottabb voltál hozzám. Barátságosabb és mégha mások életét kockáztattad is, engem sosem fenyegettél vagy akartál megölni. - és ez teljesen így is van. Én emlékszem rá. Ő rá. Hogy milyen volt a kiállításon, a kocsiban, az operaházban vagy a kórházban. - Sajnálom, ha a múltban vagy hónapokkal ezelőtt megbántottalak valamivel. Hogy fenyegetést éreztél abban, amit tettem. Mert egy percig sem ez volt a szándékom. Szerettem volna segíteni neked, és... a barátod lenni. Akkor ott úgy is tűnt, hogy azok vagyunk, de... nem tudom... valami ezek szerint még is történt, hogy amióta itt vagyunk, mégha kettesben is, állandóan kést tartasz magadnál, mintha ártani akarnék neked. - válaszoltam. - Szerinted bántanálak...? - nyújtom felé egyik kezem, hogy odajöjjön hozzám, lehetőleg kés nélkül. Ha pedig nem lát bennem ezúttal fenyegetést és odajön, a kezem is elfogadva, lassan közelebb húzom, hogy átölelhessem derekánál mindkét kezemmel.
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Figyelmesen hallgattam Shanet, hogy mit mondd, de csak részben értettem vele egyet. Bár valóban Nate volt a "közellenség", de nem hittem benne, hogy Roman nem jelenthet ránk veszélyt. Jól ismertem már őt és a fajtáját. Vagy nem? DE! De igen! Ismerem Romant is, őt is és Natet is és mindenki mást is, aki hozzájuk hasonló. Nem is értem néha miért kételkedek a tökéletességemben és a tudásomban. - Tévedsz! Bántottam őt. Otthon is és itt is. Megint megtettem! Ha most magához tér, akkor bosszút fog állni! Meg fog támadni engem is és talán téged is! Nem hagyhatjuk! Nem hagyhatom! Meg kell halnia, hogy ne árthasson neke...ünk! Meg kell halnia, hogy... - hogy a tetteimnek ne legyen következménye, de ezt nem mondhattam ki. Féltem tőle? Romantől... nem tudom. Talán. De nem is a fizikai erőtől, mert nem éreztem a fájdalmat és a kínokat, inkább a lelkemet féltettem. Talán féltem azzal, hogy szembe nézzek vele azért, amit vele tettem és tenni akartam. Meg akartam ölni, hogy soha többé ne kelljen összecsapnom vele. Nem akartam újra a szemébe nézni. Talán ezt mondják úgy, hogy menekülni akartam a felelősségvállalástól és az érzelmektől? Lássuk be, Roman elég jó volt hozzám én pedig megint mindent elrontottam. Mindig mindent elrontok, ami szép és jó és fogalmam sincs miért teszem. Oldalról a fejemre fogtam, hogy megpróbáljam csillapítani a sok cikázó, többségében keserű gondolatot és a céljaimra tudjak koncentrálni. Figyeltem, amint az életjeleit ellenőrzi és elfogott némi düh, amiért Roman életjelei fontosabbak neki, mint én és a parancsaim, de nem engedtem neki, erősködtem, hogy kötözze meg. Addig nem nyugodtam. Persze nem figyeltem annyira oda, hogy lássam, elég gagyin tette. Szándékosan lazán, hogy Roman ki tudjon szabadulni, ha felébred. Az áruló nyavajás. A beszélgetést igyekeztem személyes vizekre terelni, így a kapcsolatunkról kezdtem kérdezgetni. Vajon tényleg hiányoztam neki? Őszintének tűnt és ez az információ kicsit kezdett megnyugtatni. Kiszúrtam, hogy hezitált, mielőtt válaszolt volna, de azért a kapott felelet őszintének hatott. Talán tényleg láttam rajta némi félelmet. Félt tőlem... pedig nem akarom őt bántani. - De hisz most sem akarlak megölni... - feleltem viszonylag csendesebben, de érthetően, hallhatóan. Tényleg ennyire ijesztő lennék? Miért éreztetem pont vele, hogy veszélyt jelentenék rá? Vagy csak nem látom magamat kívülről? A késre néztem, majd rá, aztán Romanre, végül pedig újra Shanere. - Nem te vagy a célpontom... - motyogtam, de már abban sem voltam biztos, hogy Roman a célpontom. Nem akarom őket bántani, egyiküket sem akarom elveszteni, mégis, mintha ez lenne az én belső célom, amit képtelen vagyok kezelni és kontrollálni. De miért? Egyszer így akarok cselekedni, egyszer úgy. Egyszer ezt szeretném, egyszer azt. Egyszer így emlékszem, másszor úgy. Valami nincs rendben és mégis egészségesnek érzem magam. Már, amikor. Néha... néha érzem, hogy gondok vannak velem, de szőnyeg alá seprem a rossz érzéseket. A nekem nyújtott keze felé emeltem a tekintetem, de nem reagáltam rá. - Olyan szörnyű az élet, nem? - kérdeztem kis csend után. - Te nem érzed, nem hallod? Amikor minden oldalból befolyásolni akarnak... hallod a kis hangokat, akik magyaráznak. Mintha mindkét vállamon ülne valaki. Tudod, mint a mesékben. A jobb oldalon egy angyalka, a bal oldalon egy kis ördög és súgdosnak az ember fülébe... - megcsóváltam a fejem, majd a plafon felé fordultam. - Megint el fogsz menni. Tudom jól. Mert nem jelentek neked semmit. Csak egy mese vagyok neked, aki ráadásul még flepni is, igaz? Egy rémálom vagyok, aki néha megjelenik neked, amikor épp rosszat álmodsz. Ezt... ezt nehéz elfogadni. Most csak azért vagy ilyen kedves, hogy letegyem a kést. Értek én mindent. Már nem tudsz olyan könnyen átverni, mint régen. Nehéz ez... - néztem a késre, majd Romanre, és rá. Hármuk közt cikázott a tekintetem. - Nehéz uralkodni azon a sötétségen, ami bennem kavarog. A tomboló, háborgó koromfekete üresség, ami tele van keserűséggel és gyűlölettel... - gyűlölettel mások felé és saját magam felé is. Utáltam magamat is és másokat is. Bizonyára ezért vagyok mindig feszült. Hogy lehetnék nyugodt, ha még magamat is gyűlölöm? Megszorítottam a kést. - Hiába próbálok szeretni és ragaszkodni, mindenki elfordul tőlem. Te is és Roman is. Nate is. Egyik percben itt vagy nekem, a másikban elhagysz és felém se nézel. Aztán hitegetsz, majd megint elmész. És ő is. - mutattam a késsel Roman felé. - Mindenki fontosabb neki nálam. Mindenkit jobban szeret nálam, mindenkivel többet törődik, mint velem. Pedig mindent megtettem, hogy magamhoz kössem. De látom már, hogy egyedül fogok meghalni, ti csak átutazók vagytok... - mélyet sóhajtottam. - Én vagyok az országút, ti pedig a turisták, akik kedvetekre autókáztok keresztül rajtam. De valakinek ezt a szerepet is be kell töltenie, nem? - emeltem a pillantásom a plafon felé. - Végül is elég üres a lelkem, hogy ne legyen akadály nektek átgázolni rajta. Nem egy zsúfolt szóba, ahol este belerúgtok az asztal lábába. Ő is csak kihasznált engem - utaltam itt Natere. - Csak egy eszköz voltam neki, nem több. De végül is, aki bérgyilkosnak áll az ne csodálkozzon, igaz? De én is hibás vagyok, tudom jól. Mert bántottam. Mert megkéseltem és megvertem. Egyszer eltörtem a lábát is. Eltörtem, hogy ne tudjon elmenni mellőlem. Hát nem érti, hogy csak vele akarok lenni? Miért nem érti a szeretetet? - kérdeztem, hisz számomra elképzelhetetlen volt, hogy Roman miért nem érzi a szeretetet. Azért törtem el a lábát, hogy ne hagyjon el. Ne menjen el mellőlem. Ez a szeretet. A ragaszkodás. Magam mellett akartam tudni. - Sose fogsz tudni ragaszkodni hozzám - mondtam Shane tekintetét keresve. - A hozzám hasonlóak magányra vannak ítélve - és nem csak Shane. Roman sem. Ahogy Jayda sem tudott szeretni igazán és Fahryne sem. Mindenki elhagy, eldob, senki sem ért meg, pedig én próbálkoztam. Sokszor én is hoztam áldozatokat, de mindenki kifordult mellőlem. Miért? Roman felé emeltem a fejem. - Megint elrontottam. Megint meg fog verni, meg fog támadni, megint ellenségként fog kezelni és miért? - tártam szét karjaim. Végtére is okkal. Hibáztam. De ki nem? Mindenki hibázik nem? - meglendítettem a kést, mintha Roman nyakába akarnám dobni, de helyette nekihajítottam az ablaknak heggyel előre. Mély levegőt vettem, ahogy őket néztem. Nem tudtam, hogy az öngyűlölet, a mások iránti gyűlölet és a végtelen érzéketlen, vagy épp túl érzékeny sötét gomoly akar rajtam erőt venni, vagy az a mélységes magány és elkeseredettség, ami alkalom adtán rám szokott törni. Ökölbe szorítottam ujjaim és igyekeztem uralkodni a pulzusomon és a légvételemen, nem hagyhattam, hogy most itt mélyre zuhanjak, mégis éreztem, hogy nem várt érzelmi válság kezd el rám törni. Olyan nehéz ez. Egyszerre gyűlölni és szeretni. Gyűlölve szeretni. Amikor az ember lelke mindent és mindenkit utál, mégis néha szomjazza a szeretetet, a törődést és a szerelmet. Egy pokol a lelkem, amit még én sem értek, mégis... talán elvárnám, hogy értsék azt, amit még én sem értek és talán soha nem is fogok. Nem érthetnek meg. Talán sosem. És én sem fogom soha érteni magam. Teljesen nem. Az én lelkem legmélyebb zugait még én sem érthetem meg sosem, nem tudunk olyan mélyre merülni. Az én szeretetem veszélyes lehet? Veszélyes szeretni és veszélyes, ha szeretek. Olyan vagyok, mint ha a testemen éles, hegyes üvegszilánk kinövések lennének. Úgy ölelek magamhoz, szorítok magamhoz embereket, hogy az fáj nekik. Szúrja őket, karistolja őket, minél szorosabban ölelem őket, annál több és mélyebb sebet ejtek rajtuk. Éles üvegdarabokkal tarkított tenyeremmel simogatom őket, mely karistolja a bőrüket, vágja a húsukat, úgy túrok bele a hajukba, hogy közben pengékkel vágok a testükbe, mint Freddy Krueger. Végül sorra elvéreznek az ölelő karjaimban. Ez... ez tragikus, tudom. Egy fekete özvegy módjára falom fel őket, de nem tehetek mást. - Úgy sajnálom... - csóváltam a fejem Romant nézve. Nem érdemelte meg, hogy ezt tegyem vele. És most mi lesz, ha felébred? Rám fog támadni és nekem védekeznem kell és még több kárt fogok tenni benne. - De annyira nehéz uralkodnom magamon. A kényszer. Egyikőtök sem érzi azt a kényszert, amit én érzek, amikor ártok valakinek. Szinte... szinte kötelező. Mintha súgnának, mintha kényszerítenének, valaki követeli, búgja a fülembe, ösztönöznek. Nem lehet ellenállni a vágynak. Én soha nem akartam ezt tenni veletek - mondtam és időközben Shane felé fordultam. - Kérlek, legalább te ne hagyj egyedül. Szeretném elhinni, hogy legalább te velem akarsz még lenni - tettem felé néhány lépést, majd könnyes szemekkel a karjaiba borultam és megszorítottam a zakóját. - Nem akarok magamra maradni...
Megértettem aggodalmát, csak éppen a jelen körülményeket tekintve nem tartottam logikusnak vagyis inkább... valósnak. Az eddig sem volt kérdés, hogy Cale lábujj heggyel sem áll a valóság talaján, de az már inkább érdekes, ahogyan megpróbál - és olykor sikerül is neki - belevonni másokat képzelgéseibe. Néha még akaratán kívül is. Tény és való, hogy eleget tett ahhoz a mai nap, és máskor is, hogy Roman a torkának essen, mindazon által úgy vélem erre sosem fog sor kerülni. Maximum szóban, mert azt látom és hallom, hogy szájkaratéban folyamatosan ostromolják egymást. De tudni kell ezek mögé látni. Már pedig ezek még csak nem is olyan halvány jelek, hogy ne lehetne látni, hogy egészen másról van itt szó. Láttam, hogy Cale gyötrődik. Pontosan úgy, mint akkor a cirkuszban. Ebből kifolyólag azt is mertem feltételezni, hogy amiket mond, nem teljesen igazak, csak fél... illetve inkább keresi a megfelelő szavakat, kifejezéseket és talán érzéseket. Nem is dühös, csak bizonytalan. Azért nem szóltam bele mindig, mert ilyenkor hagyni kell, hogy a kúsza gondolatok idővel kicsit tisztábbá váljanak, s hogy mindezt képes legyen szavakba önteni. De ha beleszólnék, elveszítené a fonalat magával, s talán a mondadóm befolyása alatt volna. Csupán arra hívtam fel röviden a figyelmét, hogy megváltozott, mert tényleg megváltozott. Sokszor kereszteztük egymást útját, a későbbiekben mondhatni szándékosan, sokszor voltak gyilkos szándékai, de soha sem esett nekem vagy fenyegetett meg. A cirkuszban egyszer, mikor sikerült kicsit közelebb kerülnöm az igazi énjéhez, és ez megijesztette őt. Furcsa dolog ez, hiszen mindannyian arra vágyunk, hogy végre figyeljenek ránk. Akár világgá is ordítanánk. Mégis... mikor elénk lép valaki és azt mondja, hallak és látlak, hirtelen megijedünk tőle, és sokszor főellenséggé avanzsáljuk. Elcsendesedő, bár a kezében lévő kés miatt, eléggé kétesen hangzó kijelentése nyomán én is a késre pillantok, míg végül fel rá. Nem lepett meg válasz reakciója válaszomra, de jól esett, hisz mind ez két esélyes volt. Vagy örömét leli benne, vagy nem. És ez esetben a nem a pozitív. Mintha még talán bűntudatot is érezne, akár egy apa, aki akaratlan kiabál a hangosan játszó gyermekére. Ez jó. Mert azt jelenti, hogy nem veszett még el teljesen. Az érzései valósak és ő sem engedte el magát teljesen, csak éppen... nem volt, aki fogta volna a kezét. Pontosan én sem tudnám megmondani, mi történt, ami miatt elváltak útjaink, de bennem kellemes - hát legalább ahhoz mérve, hogy egy elítélt tömeg gyilkossal sétálgattam kellemes... - emlékeket hagytak a pillanatok. Nem úgy emlékszem, hogy veszekedtünk vagy verekedtünk volna... Nem váltunk el rosszban, a jelen helyzet és a kés a kezében még is erősen erre utal. Nem bízik meg bennem, mert valaha okot adtam rá, hogy ne tegye. Pedig anno, zokszó nélkül hagyott fel őrült terveivel, hogy megigyunk egy kávét vagy turmixot. Most azonban minden szavából kiérződik, hogy olyasfajta fájdalmat okoztam neki, amin nem tudja magát túl tenni. Bárhogy is próbálkozom, nem jut eszembe, mivel érhettem el ezt a rossz irányt. A cirkuszi tombolása után is jóban voltunk, s óvatosan terelgettem tovább a jó úton. Ezért is esik kissé rosszul, mikor ismételten kiemeli, hogy általam lett valamikor - talán több alkalommal is - átverés áldozata. Ugyanakkor az sem kerülte el figyelmem, ahogy a gondjairól beszélt. A fejében lévő hangokról. Különös, de most először utalt rájuk. Ugyanakkor szomorú, hogy senki sem volt képes azóta sem diagnosztizálni és még ha először kényszerből és kötelezően is, de gyógyszert szedetni vele. - Igen, ez részben valóban így van. Azért vagyok veled kedves, hogy letedd a kést. Hogy megértessem veled, hogy itt nincs mitől félned, pláne nem tőlem vagy Romantól, aki utolsó erejével is elhozott téged ide, hogy megmentsen. És arról se feledkezzünk meg, hogy még a saját vérét is odaadta, hogy most itt állhass... Azért vagyok veled kedves, mert tudom, hogy legbelül még mindig az a fickó vagy, akit én ismertem meg. Nem a börtönben, nem. Hanem a kocsiban, távolodva az operaháztól. Emlékszel mit mondtál nekem a cukrászda felé haladva? Hogy jó embernek tartasz. - mosolyodom el, ha nem is teljes szélességgel, de a kellemes emlék ösztönösen kanyarít egy kis mosolyt a számra. - És hogy tökéletesen kiegészítjük egymást. Ezért sem ártottál soha nekem. Na már most azt gondolom azóta ezek közül az egyik megállapításod kételyekbe ütközött. Vagy már nem tartasz jó embernek, vagy pedig talán mégsem egészítjük ki egymást. - felelem, majd finoman oldalra biccentem fejem kissé. - Ismerlek, Cale. Látom a szemeidben mit érzel éppen, és tudom, hogy mikor érzel csalódottságot vagy fájdalmat. És itt nem a fizikairól beszélek, noha megkockáztatom, hogy ezeket a dolgokat annak is képes vagy megélni. Tudom, hogy csak akkor szenvedsz, ha a valóságba lépve jössz rá, hogy valaki fájdalmat okozott. Felismerem a szemeid puszta csillogásából, hogy mikor félsz igazából, vagy érzed magad magányosnak... úgy őszintén magányosnak. Csak magamat tudom ismételni, mert sajnos akárhogy is erőlködöm, nem tudom mivel okozhattam benned ekkora törést, de nagyon sajnálom, hogy így tettem. Sajnálom, ha megbántottalak, vagy úgy érezted, hogy kihasznállak, esetleg, ahogy előzőleg is mondtad... átvertelek. Isten lássa lelkem, sosem hajtott rossz szándék, ezért sem adtalak fel sosem a rendőrségnek. - teszem tenyerem szívemre, míg másikat a fogadkozás pillanatában fel emelem. - Tudom. - sóhajtok egy szomorút. - Tudom, hogy nehéz, és egyedül szinte képtelenség legyőzni ezeket a csapdákat. Sajnálom, hogy nem voltam mindig melletted, és nem tudtalak végig a fényben tartani, de ezen még változtathatunk. De csak akkor, ha te is elhatározod magad. - bár magam is tudom, hogy valahol őrültségeket beszélek, mert bár tényleg szüksége volna rá, hogy valaki tartson számára egy gyertyát, amíg kitalál a sötétből, az a helyzet, hogy nem ő az egyedüli ilyen ember, én pedig már megígértem valakinek, hogy segítek leküzdeni a démonait, azért, hogy később ne váljon olyan felnőttél, amilyenné válni fog. Ugyanakkor erőteljesen dolgozik bennem az orvos is, aki nem is a páciens lehetőségét látja meg ilyenkor a másikban, mint inkább a segítségért nyúló kezet, amit akkor, s most sem hagynék elmenni. Pedig már most tudom, hogy túl nagy terhet fogok elvállalni. Összevonom szemöldökeim, ahogy rátérünk arra, miszerint mindenki ott hagyja. Nem azért, mert nem látom reálisnak a dolgot, ám azt gondolom Cale ezt egészen rossz oldalról közelíti vagy látja meg. Olyan dolgokat vár el egyesektől, amiket egyszerűen nem lehet. Példának okáért itt van Roman. Az pedig bár nem mutatom, kifejezetten felháborító, hogy úgy beszél, mintha én hagytam volna el, miközben ő ment el, hogy bosszút álljon. Nyilván, ha emlékeznék dolgokra, megsem próbálnék ellenkezni, így azonban kifejezetten rosszul esik. - Cale... - sóhajtok, mielőtt elkezdeném a magyarázkodást. - Te is tudod, és én is, pláne Roman, hogy neki férje és családja van. Törvényes keretek közt, egyszerűen tilos, amire vágysz vagy vágytok. Bármennyire is szeretnéd. Ő már megtalálta azt, akivel összeakarta kötni életét, ebben pedig nem szólhatunk bele, akkor sem, ha érzel iránta... mármint ténylegesen, s nem csak fellángolást. De attól még... nem hiszem, hogy jobban utálna téged, mint mondjuk te őt. Elvégre megmentett, még úgy is, hogy majdnem megölted... Azért ez csak jelent valamit. Próbálj meg látni a sorok közt. Egy kicsit... nem ennyire negatívan belegondolni mások helyzetébe. Nem várhatod el tőle, hogy örökké boldog legyen veled, miközben rátámadtál a családjára, ami láthatóan számára mindig elsődleges dolog lesz az életében, mert ő ilyen természetű és ezzel nincs is semmi baj. Ráadásul... most vesztette el a lányát is. Egy igen fontos és pótolhatatlan darabot az életéből. Van így is elég baja... Nem várhatod el tőle, hogy még ezek mellett rendjén kezelje a kapcsolatotok, vagy az indulatait. - próbáltam megértetni vele Roman helyzetét, bár teljesen talán egyikünk sem fogja tudni átérezni, lévén, hogy se gyerekünk, de még csak háziállatunk se, hogy tudjuk, milyen érzés elveszíteni valakit. Mármint, nem csak szakítani és hátat fordítani valakinek, hanem úgy ténylegesen, visszafordíthatatlanul és váratlanul. - Biztos vagyok benne, hogy hasonlítotok is ebben. Mármint, hogy ő is tele lehet haraggal, indulatokkal, olyan sötétséggel, amely, mint nálad, úrrá lesz rajta, csak éppen akkor, mikor a családját fenyegetik, úgy, mint, amikor mondjuk téged szorítanak sarokba. Az érzés ugyanaz, csak az okok mások. Nos, ami pedig Natet illeti... - kelletlenül nyúlok tarkómhoz, hogy megvakarjam, miközben letekintek Romanra, mert én csak azt tudom mondani, amit ő mondott, ugyanakkor egy részem egy percig sem akarná védelme alá venni azt, aki mindettől függetlenül a halálom akarja. - Roman elmondása szerint... nos... Nate... ő tényleg szeret téged, csak... ugyanabba a csapdába esett, amibe jelenleg te is érzed magad. Roman azt mondta, mikor ide hozott, hogy Nate erősebb volt nála, megtudta volna ölni, de mikor rájött, hogy akkor téged is elveszíthet, elment. Elment, hogy Roman mielőbb segítséget találhasson. Azt mondta megijedt, mikor úgy rád talált. Ezek szerint biztos volt benne, hogy te fogsz nyerni a küzdelem során. Hemlock azt is elárulta, hogy Nate rajtunk kívül már megölt minden hozzánk hasonlót. És nem azért, hogy a helyükbe léphessen, hanem, hogy ő legyen az utolsó, aki rá vagy rám emlékeztet. Mert szeret téged, és jelenleg azért tombol, mert mindenki mást észreveszel, szeretsz és vágysz rá, rajta kívül... Azért akarta veled megölteni Romant, hogy sose hiányold. Hogy akárhányszor az eszedbe jut, mindig gyűlölet töltse meg a szíved, anélkül, hogy visszavágyódnál hozzá. Talán Natet is megszeretné valaki más, csak éppen... nem hajlandó észrevenni, mert ő csak téged akar és bármit elkövetne, hogy figyelj rá. Akár még... számodra csábító küldetéseket is kitalál. Nem védeni akarom, de azt azt vesszük, azt, amit tesz, amit tenni akar, csak is a szerelem nevében teszi. Bele sem gondol, s talán nem is érdekli annyira, hogy ezzel mit okozhat neked, annak, akit szeret. Hogy mit vár majd a kapcsolatotoktól, ha megöl engem és Romant. Bele sem gondol, hogy mi van, ha emiatt elutasítod... Érted már? Csak úgy, mint, ahogy te bánsz Romannal, ő is úgy bánik mindenkivel és veled is, azért, hogy szeresd. Már is nem tűnik túl racionális gondolatnak, igaz? És ő még is annak hiszi... Nem, ahogy te sem, ő sincs magányra ítélve, csupán... szükségetek van abban a sötétségben arra, hogy valaki fényt gyújtson a számotokra. A különbség köztetek az, hogy te most gyűlölet nélkül végig hallgatsz, ő viszont... - nagy eséllyel az első pillanatban fejbe lőne. Az sem biztos, hogy Calere hallgatna, ugyanakkor, abból kiindulva, hogy Cale is tőlem hajlandó csak elfogadni az igazságot, hááát... nem tudom. Bár a kezemet letettem, s idő közben ő is a kést - bár így nem csak úgy edényeket vehetek, de még majd javíthatom meg az ablakot is, kissé bizonytalanul figyeltem közeledő lépéseit. De nem riadtam meg, vagy tettem volna hátráló lépéseket. Hasonló érzés fogott el, mint a cirkuszban. Pláne a könnyes szemei láttán. Éppen csak kicsit meglepett, mikor nekem esett, bár igazából nem is volt olyan meglepő. Inkább csak... nem is tudom... Olyan rég volt már, hogy így történtek a dolgok. Mivel magasabb volt, ha nem görnyedt meg kicsit, hogy a zakómnak nyomja arcát, úgy én is csak vállára tudtam hajtani arcom, más esetben viszont a fejére. Közben pedig a hátát kezdtem fél kézzel simogatni, miközben másikkal én is szorosan öleltem. Nem vagyok még biztos benne, hogy, amit mondok, abban tényleg hiszek, de... - Veled maradok... és segítek... Jóvá teszem, amit elrontottam. - bármi is legyen az. Egy ideig még meghittnek is nevezhetném az ölelkezést, míg nem Roman a síri csendben felhorkantott, amire én persze érezhetően megugrottam kicsit, mert azt hittem, valaki van még a konyhában rajtunk kívül. Mondjuk Nate... Aztán lassan el is engedtem Calet, ha ő sem szorongatott már és kicsit megnyugodott annyira, hogy egyik kezem arcára simíthassam és elmosolyodva szemeibe nézhessek. - Nem felejtettem el a forrócsokit, és kapsz mellé valamit, amivel kicsit talán... szebben fogod látni a dolgokat, de előtte... sajnálom, de meg kell kérnelek, hogy fürödj le, mert a ruhádba ivódott vér megszáradni nem száradt meg, viszont kezd eléggé kellemetlen szagú lenni... - köhhintem kelletlenül, mert sajnos ez az igazság. És ahogy picit ellépek tőle, az is kiderül, hogy a sötét pólóján amúgy nem nagyon látszódó vérből mostmár én is kaptam, ahogy megöleltem. Pedig a varrásnál direkt nagyon ügyeltem rá, hogy elkerüljem a piszkolódást. Nyilván nem ő tehet róla, így hozta a pillanat, de ezt már aligha fogom tudni kimosni. El is pillantok Roman felé, akire szintén rá férne egy fürdés, de nincs azaz isten, hogy lemosdassam, amíg alszik, így viszont biztos, hogy se az ágyba, se a kanapéra nem mehet... Talán jobb is, ha addig a konyhában alszik. A padlót még mindig könnyebb felmosni. - Gyere... - fogtam meg a kezét és elvezettem a fürdő felé, ahová belépve - már ha neki sem volt ellenére, és nem akart a műtőasztalon aludni - elengedtem és elsősorban kerítettem neki törölközőt és legalább valami nadrágot, ami lehet kicsit rövidebb lesz rá, de legalább nem szűk. Még választani is választhatott, hogy zuhanyozni vagy fürdeni akar, mert mindkettőre volt lehetőség. - A varratok miatt pedig ne aggódj, a tapasz alatt nem érheti víz, az pedig víz álló... Aztán utánad én is megmosakszom...
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Nem egy információ kezdett már derengeni nekem azokról az időkről, amik még nagyon a kezdeti időkben voltak. Azután, hogy kikerültem a kihallgató teremből. A tűz után. A plasztikai sebészek után. De még azelőttről, hogy eltűnt volna a kórházból az autóbaleset után. Lehetséges lenne, hogy megint amnéziája legyen? Miért nem emlékszik a kiberterrorista időszakokról? És az azutáni időkre sem emlékszik. Miért? A szavai egészen a lelkemig hatoltak. Igaza volt. Felismertem a valóságot és ha éreznék fizikai fájdalmat, talán ez a lelki fájdalom egy komolyabb motorbaleset utáni fájdalommal érne fel. Lelkileg fájt és féltem is, mert érezni kezdtem. A probléma csak az volt, hogy szinte képtelen voltam a pozitív érzések, a jó érzések megélésre. A negatívat viszont dögivel éreztem. Az érzéseim ijesztettek meg. Az érzések, amik hosszú ideje nem voltak már az életem részei. Ha valaha is éreztem szépet és pozitívat, hamar elillantak és semmi sem maradt utánuk, csak fájdalmas, rossz emlékek és üresség. Minden felbukkanó érzés mardosott és kínzott. Tisztában voltam vele, hogy Shane őszinte és nekem lett egy minimális bűntudatom, amiért kegyetlenül beszéltem vele. Ismét elvesztette az emlékeit és erről talán Rowan tehet. Visszahozta az életbe, de csak részben. Vagy talán Soha nem is Shane volt az a férfi, akivel akkor együtt voltam? Talán tényleg Nate az és nem Shane jelent meg akkor az életemben? De akkor mi a magyarázat a lőtt sebre és a halottfeltámasztásra? Őszintének éreztem, láttam, tényleg sajnál mindent, még azt is, amiről nem tehet. Talán még Nate és Roman bűnei miatt is ő érez bűnbánást. Nem tudtam nem engedni az érzésnek és megbocsátani. Megbocsátottam neki. Figyelmesen hallgattam, ahogy Romanről beszél, noha én sosem leszek képes együtt érezni vele. Vélhetően soha nem leszek képes átérezni a fájdalmait és az érzéseit. Nem volt bennem empátia és nem is lesz, így elképzelésem sem volt róla milyen érzés lehet neki, hogy a lánya meghalt. Egyébként is az a fajta ember voltam, akit mások halála inkább szórakoztatott, mintsem megrázott. Igazságtalan lehettem, hiszen én elvártam másoktól az empátiát és a támogatást, noha én sosem leszek képes az empátiát viszonozni. Az, amit Nate felől mondott elég reálisnak tűnt még az én fejemben is, de ebbe bele sem gondoltam. Miért nem mondta egyszerűen azt, hogy szeret? És miért akart akkor engem is megölni, amikor Roman szövetkezett vele? Érdekes gondolatok voltak ezek. Igazság szerint bele sem gondoltam, hogy foglalkozzak Nate-el, de most Shane szöget ütött a fejembe. Nem ártana kicsit elbeszélgetnem Natel is.
Bár a fürdő elegáns és szép volt, nem pont az én ízlésem. A tus alatt végig a nem rég történt eseményeken gondolkodtam, próbáltam terveket szőni és helyre tenni az érzéseimet, Miután én végeztem és felöltöztem, Shane vette át a helyem a fürdőszobában és míg ő tusolt, vagy fürdött én szépen, lazán, elegánsan ismét megléptem. Papíron hagytam neki egy üzit az üres forró csokis pohár mellett. "Hazamentünk, majd kereslek. Puszi, Braxie Boy. UI.: El ne tűnj! Nem viccelek, megkereslek!!!!" Bizony, az igazak álmát alvó Romant kihúztam az utcára és egy utcával arrébb leintettem egy taxist, akinek elvágtam a torkát, majd befektettem hátra Romant és beültem a volán mögé. A taxit egészen az otthonomig vezettem. Pontosabban két utcával arrébb megálltam, majd az egyik hajléktalan segítségével hazacipeltük Romant, akit lefektettem az ágyamba és jegelni kezdtem a fejét, ahol megütöttem. Azon agyaltam miként kéne megkörnyékeznem Natet, bár tudtam, a lebőgésem után nem sűrűn szeretnék úgy a szemei elé kerülni, hogy legyen lehetősége megalázni. Valahonnan keresnem kell valakit, aki úgy néz ki, mint Roman és megölni. A gond csak az, hogy elvileg Nate már mindenkit megölt, a hullákat pedig eltüntették. Vagy talán még sem? A labort úgy tudom lefoglalta a CIA, miután az FBI leleplezte a szervezetet, de nem kizárt, hogy a kormány valahol rejteget egy-egy Shane copyt. Nate keze nem ér el a CIA-ig, ami nekem jó. A baj csak az, hogy az én kezem sem. Kéne valami összeköttetést. Felvettem a kapcsolatot a legújabb maffia összeköttetésemmel, hogy hátha megvannak olyan kapcsolatai, amik segíthettek nekem és szerencsére volt egy patológus ismerőse, aki a CIA-nak is dolgozott, így hamarosan megtudtam, hogy a CIA őriz még egy felnőtt Shane klónt, akit kómában tartanak. Jelenleg az NSA Manhattani székháza alsó szintjeiben őrzik, de nemsokára átszállítják majd Langley-be, a CIA központba, Virgina-ba. Ezt a klónt sikerült megszereznem a patológuson keresztül, bár ez rengeteg pénzbe került Prince-nek, amit valahogy majd törlesztenem kell neki. Magamhoz vettem egy szett ruhát Roman otthonából és átvettem a klón testét, majd a cirkuszomba mentem a ruhákkal és Romannel és a klónnal. Levetkőztettem Romant, de a klónt nem kellett, hiszen ő amúgy is az volt. Tanulmányoztam Roman sérüléseit, majd beadtam neki egy adag altatót, hogy biztosítsam azt, hogy nem fog felébredni, míg én dolgozom. Igyekeztem úgy ellátni a baját a klónnak, hogy lehetőleg tökéletesen hasonlítson Roman sérüléseire. Elsőnek a halálos lövéseket vittem be neki. Egy homlok lövéssel kezdtem, hogy biztos meghalljon, majd sorra a többi sérülést. Az utolsó egy ütés okozta sérülést is igyekeztem oda bevinni, ahol Romannek voltak, hogy Nate ne fogjon gyanút, de ezzel nem értem be. A pontosság kedvéért még Shane ragtapaszait is feltettem rá oda, ahol most Romannek is vannak, noha Nate aligha tudhat arról, hogy Shane ellátta a sebeinket. Ezután jöhetett a második menet. Feladtam rá a tiszta ruhákat, mintha az ellátás után újra öltözött volna, majd még többet odavágtam. Ököllel, vascsővel, mindennel, hogy sokkal több sérülése legyen, mint Romannek, a többi sérülés pedig elvesszen az újak mellett. Mintha azok után, hogy magunkhoz tértünk volna újra összekaptunk volna és ezúttal megöltem volna. Verekedtünk, majd végül fejbe lőttem és meghalt. Miután a klón megvolt, magamnak is okoztam néhány új sebet, hogy én is hitelesen fessek, majd hazavittem Romant a saját otthonába, hogy Nate ne láthassa meg, hiszen elvileg ő a halott, majd miután otthon kitettem visszamentem a cirkuszba és felhívtam Natet-t, hogy közöljem vele, megöltem Romant, jöhet a testéért a cirkuszba. Míg őt vártam ismét megmosakodtam, csak most a cirkuszban, majd átöltöztem. A Shanetől kapott ruhákat begyűrtem egy autóm csomagtartójába, hogy Nate ne lássa őket meg, majd az új ruhámban visszamentem Nate teste mellé. Őszintén? Szinte borítékoltam volna, hogy Shane majd a keresésemre indul és a lehető legrosszabbkor fog megjelenni nálam a cirkuszban, amikor Nate is itt lesz. Ismertem már a formánkat, éppen ezért nem is voltam annyira ideges. Sőt. Szinte láttam magam előtt Nate idegbeteg arcát és Shane rémült fejét, amikor meglátja Roman kamu hulláját. Már-már nevetgéltem is, ahogy ezek a képek megjelentek a lelki szemeim előtt.
Szerencséje volt Braxienek. Hatalmas nagy szerencséje, mert folyamatosan nyomon akartam követni, tudni akartam mit csinál, hol, mikor és miért, amikor pedig haldoklott, még inkább tudni akartam, hogy Roman tényleg segít e rajta és hogy hova viszi, mi a biztosíték, hogy rendbe jön. De nem tehettem. Mert még nem voltam olyan nagy kutya, hogy pénzelt és megbízható rabszolgáim legyenek, akik kémkednek utánuk, nekem pedig fontos dolgom akadt. Nyilván aggódtam érte, de nagyobb esélyt láttam arra, hogy rendben jön, mint sem, hogy elpatkol, akkor pedig elég macerás lesz később elintézni, amit el kell. Már pedig ilyen nagy szerencsém sem túl gyakran van. Ugyanis kaptam egy fülest, hogy a napokban látták Shanet. Mármint itt New Yorkban. Az utolsó láncszem, a bagázs utolsó kiirtandó tagja, lévén, hogy Roman halott. Kurvára nem lett volna kedvem kimászni érte Franciaországba, de ez így... mintha még az égiek is rám voksolnának. Akkor még nem tudtam, hogy ezek itt hárman lepaktáltak egymással. Mikor felhívott kételkedve fogadtam szavait, de arra gondoltam, valamiként csak bizonyítja majd, és ha tényleg ott a teste, amiről meggyőződhetek igazáról, nincs is semmi baj. Mélyen, nagyon a tudatom mélyén azért megszólalt bennem egy kis hang, ami óvatosságra intett, de alig érdekelt. Sőt... le se szartam. Roman halott. Shanet pedig mindenki halottnak hiszi. Lényegében legálisan ölhetem meg. Motorral mentem, de persze volt nálam hátizsák, pisztoly és mivel "munkából" jövök, lövész puska is. Ha Shane itt van New Yorkban, én megtalálom. Lehetőleg még azelőtt, hogy Cale tudomást szerezzen róla. A motorról leszállva, lekaptam a sisakom és a motorra téve, szépen elsétáltam a legutóbbi kis "tárgyaló" helyiségbe, ahol legutóbb is voltunk, s ahol feltételezem most is van Braxie. Ha ott volt, bekopogtam az ajtó félfánál, majd belépve széttártam kezeim el elégedett mosollyal, bár akkor még ügyet sem vetettem a hullára vagy a zsákra, már ha egyáltalán ott volt. - Hééé! Hát itt az én jóképű, remek bérgyilkosom! - vigyorgom elégedetten. - Sokadjára csak sikerült... és nézzenek oda, még mindig jól áll neked ez a dzseki... - álltam meg, és leengedtem kezeim. Egyenlőre nem ültem le, mert saját szemeimmel is megakartam bizonyosodni róla, hogy Roman tényleg halott. Tudnom kell, hogy nem vert át. Mert ha így van, akkor pedig tudnom kell, hogy miért vert át. A megbízás miatt? Vagy mert igazam volt és tényleg képtelen kinyírni azt a barmot... Nem tudom le volt e takarva, de ha nem gátol meg benne, úgy szemügyre vettem a testet. Nem vetkőztettem le, csak a halálos sérülését néztem meg, illetve az arcát. Plusz, ami talán a legfontosabb volt, a gyűrűjét, mert, hogy tudomásom szerint egy klón sem házasodott meg vagy hordott jegygyűrűt. Ha az rajta volt, valamelyest megnyugodtam, mert abban azért nem hittem, hogy Roman lett volna olyan hülye, hogy segítsen neki. Mi értelme volna? Ő nem szereti, és ezek szerint Cale se. Újfent elégedett mosoly ült képemre és úgy mosolyogtam fel Calere, miközben felálltam a hullától. Ami kicsit furcsa volt, hogy most egészen jóbőrben volt. Roman biztos, hogy elvitte, hogy megmentsék, de akkor vajon, hogy fajulhattak idáig a dolgok. Nem hagyott nyugodni a dolog. - Na és te hogy vagy? - kíváncsiskodtam. Vajon beszéltek is a harcunkról, vagy Roman hallgatott róla? Tudja, hogy elmentem oda? - Hogy sikerült végül kinyírnod?
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Még Nate érkezése előtt meg akartam bizonyosodni róla, hogy minden rendben van a kamu Roman terén. A sebek passzolnak, megvannak. A plusz sebek szintén. A gyűrűt átraktam, de azt majd valahogy vissza kell juttatnom neki, nem szeretném, ha Roman megválna tőle. Lehet érzelgős lettem kicsit, de egy gyűrű nekem is sokat jelentene. Valahogy majd megszerzem. Ha minden kötél szakad és csak Nate előtt tudom visszaszerezni, majd azt mondom trófeának kell. Ja, nem. Én bolond, azt a gyűrűt majd Nate veszi magához, hiszen Roman helyébe akar lépni. Nem baj, valahogy meg kell oldanom. Lényegében minden passzolt, minden tökéletesen a helyén volt egy kis szerepjátékhoz. A biztonság kedvéért hagytam egy levelet az igazi Romannél is, hogy ha magához térne, tudja mi a helyzet. "Intézem Natet. Ne aggódj értem, tudod, hogy elpusztíthatatlan vagyok. Ha nem is örökre, de egy időre nem lesz rá gondod." Nate rövidesen meg is érkezett, a motor hangjából tudtam. Bejött, láthatóan elégedetten és nem gyanakodott túlzottan, vagy csak nekem nem tűnt fel. Jókedvűnek tűnt, ami nekem jó. Nem rejtettem el a hullát, nem takartam le, szem előtt volt, elvégre neki szántam. Ráadásul a kutya nem jár erre, a Staten Islandi erdő kellős közepén voltunk. Max egy csapat eltévedt favágó jöhetne ide, de őket meg lelövöm a francba. Nem kellett bújtatnom és takargatnom egy hullát. - Jobb később, mint soha. Nehéz eset a fickó - sóhajtottam. - Ebben hozzám hasonlít - nevettem, hiszen engem sem volt éppen könnyű megölni. Neki már csak emlékeznie kell rá... - Köszcsi - igazgattam meg vigyorogva a dzsekim. Megnézte a hullát, majd kérdezett. Sejtettem. Biztos voltam benne, hogy tudni akarja majd a történetet, annyira ő sem volt naiv, hogy csak úgy vaktában elhiggyen nekem dolgokat. Kár. De szerencsére előre gondolkodtam és kitaláltam a kis fedő sztorimat. - Hát ez elég érdekes történet - mondtam és leültem, majd keresztbe dobtam lábaim az asztalon. - Elmentem hozzá, miután mi megállapodtunk. De képzeld, valaki megelőzött és megölte a lányát. Nem tudom ki tehette, nem én voltam. De nem is érdekel - ez igaz volt. Nem érdekelt. Nem foglalkoztat a lánya halála és igazából az sem, hogy Nate tette. Már ha tényleg ő volt. - Roman nem volt még otthon, de pont rosszkor jött haza a műszakból és elkezdett rám lőni. Megsérültem, majd rám vetette magát, hogy agyon verjen, illetve megfojtson - meséltem tovább. Talán ujjainak a nyomai még ott lehetnek a nyakamon. Miközben meséltem, észrevétlen igyekeztem figyelni a jelekre, amiket mesél nekem. Hátha arcán láthatok jeleket, hogy mondjuk szomorúságot érez, vagy sajnálatot, aggodalmat, valamit. - De én sem voltam ám amatőr, elkábítottam. Volt a kesztyűmbe rejtve nyugtató tű, amivel elaltattam. Tudom, akkor azonnal meg kellett volna ölnöm, amíg volt rá lehetőségem, de úgy döntöttem még mielőtt megölöm, vissza adom neki a verést és elbeszélgetek vele kicsit a közös dolgainkról és a múltunkról. Szembesíteni akartam azzal, ki is ő. Mert bizony nem egyszer okozott már nekem kellemetlenséget, főleg azzal, hogy Shane helyébe akart lépni. Megvezetett és gúnyt űzött belőlem. Megkötöztem és mikor felébredt egy karnissal kezdtem verni, de kiszabadult a kötélből és egy késsel hátba szúrt. A vérveszteségtől hamar elájultam. Fogalmam sincs ezután mi történt, de mikor felébredtem, Shane műtőjében tértem magamhoz. A doki engem is és őt is ellátásban részesített, de ez csak nekem kedvezett. Shane adott nekünk tiszta ruhát, inni valót, stb. Mikor a doki magunkra hagyott minket, egy székkel fejbe vertem Romant és megöltem egy taxist - ezt a taxit láthatta is parkolni a cirkusz előtt és a kamu Roman fején is ott volt egy szék lenyomata - és a taxiba tettem, hogy ide hozhassam vele. Sajnálatos módon magához tért, de még nem volt annyira magánál, így viszonylag könnyen sikerült ellátnom a baját. Súlyos sérülései voltak, gyenge is volt, nekem erőfölényem volt. Sikerült felül kerekednem, majd megfogtam egy pisztolyt és fejbe lőttem vele - és itt véget is ért a sztori. - Bár tudod egy dolgot nem értek. Hogy kerültünk vajon Shanehez? A doki eljött volna hozzánk? Vagy valaki más jött el hozzánk és avatkozott közbe? Vagy Roman volt az, aki hozzá fordult? Nem tudom. De bármi is történt, az a javamra szolgált. Csak az volt a furcsa, hogy mikor Shane műtőjében magamhoz tértem, Roman testén több sérülés volt, mint amit én okoztam. Ezek szerint járt nála valaki. Talán Shane - vontam meg a vállaim. - Kinézem belőle, hogy a megmentésere siessen. Minden esetre hibáztam és ez majdnem az életembe került. De ebből is tanultam. Máskor nem tökölök annyit.
Kezdőlap
Jó, oké, nem én vagyok a világ leghűségesebb férje, de szeretem Juliant. Csak éppen... ugyanúgy szeretem Alaistart is. Egyikőjüket sem hanyagolom el a másik miatt, mert mindkettejük fontos. Amíg Julian kórházban volt, kicsit több időt töltöttem Alieval, már amennyire ő ugye engedte. De ugyanúgy látogattam a kórházban Jujut is, és vittem neki mindig ezt azt, meg ha úgy volt segítettem neki a rehabilitációban is. Julie még örült is, hogy nincs egyedül, mert őt ismerve, más esetben egy hét múlva már sehol sem lett volna a kórházi szobájában. Ám mind ettől függetlenül nem túlzottan érzek arra kényszert, hogy elmondjam az igazat Juliannek. Teljesen megérteném a reakcióit, amik nyilván nem volnának az ínyemre, ugyanakkor nem akarom elveszíteni őt sem. Annyiból könnyebb tán ez az egész, hogy Carver fiú tudja, hogy házas vagyok, és, hogy Juliannel nem szándékozunk elválni, mert... nem szándékozunk. És ezek szerint ő sem bánja a dolgot, mert hát... fel járkálok hozzá, együtt töltjük az időt és már távolról sem úgy, mint két ismerős vagy barát. Maximum extrákkal. Igaz, ma már annyitól lesz "kicsit" körülményesebb, hogy Juju baba felhagyott a tanítással és inkább köreinkben próbált szerencsét. Persze elsőre felvették, szóval... jah. Izgulhatok. Eddig az irodában simán megkereshettem a kis drága makikám, és csaphattam neki a szelet, noha már réges-rég nem kéne. Így viszont... óvatosnak kell lennem és kerülnöm, annak lehetőségét, hogy bármelyiket is megbántsam. Hmm... de mi van akkor, ha Juju cupp-cupp mókus azért jött oda, mert sejt valamit...? Ajajj...
Érdemben semmit sem reagáltam az ő morcos reakciójára, bár az fura volt, hogy még csak meg sem ütött. Nem is akartam és nem is tudtam. Tele voltam frusztráltsággal, dühvel és gyilkos szándékkal, de mindennek alig volt nyoma. Még... Mert ha majd elmúlik a nyugtató hatása... Lesz itt recsegés, ropogás és fröccsenés. Most viszont túl sok választásom nem volt, így kénytelen kelletlen hajlottam afelé, hogy ideig óráig úgy tegyek, ahogy ő akar. Tisztában vagyok vele, hogy fenyegetései nem üresek - mert betudja őket váltani - ugyanakkor... még mindig élek, nem? Ha másnál nem is jön be, én eddig mindig megúsztam, pedig isten lássa lelkem, legtöbbször én sem fogtam vissza magam. Érdekelnének a miértek, bár ha nagyon indokot akarnék keresni, azt mondanám, azért, mert szeret. Mondanám, hogy még mindig, de ez így nem volna éppen helytálló, mert valójában nem engem szeret, hanem Shane azon oldalát, akire jelenleg én jobban hasonlítok, mint ő maga. Elég elbaszott egy indok, én is tudom, de se ő nem tartozik az épelméjűek közé, se... na jó, én azért féllábbal még igen. Aztán ki tudja... lehet tévedek... De ha igazam van, már csak emiatt sem volna jó, ha egymásra találnának ő és Nate. Mert ha ott van Nate, rám már nem lesz szükség. És ha rám már nem lesz szükség, megfogja ölni a szeretteim, velem befejezőleg. Fordítanom kell a kockán, bár egyenlőre egyik légből kapott ötletemhez sem fűlik a fogam.
Láttam, hogy elgondolkodik az ötleten, ami jön, s bár rögtönöztem, még hozzá folyamatosan, így utólag rájöttem, hogy jobb ötletem nem is lehetne. Csak, hogy Cale már megint játszotta a saját farkát kergető tacskót. Már akkor tudtam, hogy rosszban sántikál, mikor ráérősen mozdult csak meg, és dőlt belőle a hülyeség. Benne volt a pakliban, hogy még is elvágja a torkom, de akkor aggódni már biztos nem fogok a továbbiak miatt.
Teljesen nem voltam benne biztos, hogy túléli, mert már így is több sebből vérzett, de alapvetően nem volt szándékom megölni. Aztán meg fizethetem a puccos temetését... hát kösz nem. Viszont benne volt a pakliban, hogy elhúzódik Nateel a harcunk, és esetleg Cale közben feldobja a talpát. Kijelentésére, csak szélesen elmosolyodtam, illetve a későbbiek folyamán duruzsoltam neki oda. Egyrészt utálom, mint a szart, felkötném a picsába és figyelném, ahogy himbálódzik, míg meg nem pusztul, azért, mert nem bír leszállni a családomról. Pedig kérhetné szépen is, ha kamurandizni akar. Másrészt viszont, a sok faszsága ellenére azért néha jól tudott jönni, és szinte teljesen biztos vagyok benne, hogyha egy harmadik fél akarna kinyírni, akit nem ismer, vagy nem kedvel nálam jobban, nem hagyná.
Bár nem mondanám, hogy totál jól voltam, de ettől függetlenül élveztem ezt az elbaszott hármasunkat. A mai így is épp elég sok volt, és lesz is még, szóval szükségem volt egy kis kabaréra. Tudom, hogy a kislányom halála -még hozzá elég durva halála - visszafog még ütni, hogy fájni fog még hosszú ideig és Nate akkor is utálva lesz, ha kín halált hal. De azt is tudom, hogy a gyász fekete fellege csak akkor fog utolérni, ha egyedül maradok és nem lesz mivel lefoglalnom magam. Nem a legjobb módszer a feldolgozáshoz, tudom, de amíg itt vagyok, jobban leköt ez a két hülye, mint hogy otthon zokogjak a sarokban. Nem menekülök, csak... halogatom. Én jót nevettem Cale puffogásán, miközben Shane igyekezett visszanyomni az ágyra.
Sajnálatos módon nem látok a jövőbe. Ha így lenne, előre tudtam volna, hogy Roman is ugyanabba a kávézóba fog menni, ahová én is jártam régebben egy ideig. Megszokásból mentem vissza, s mert ott a legfinomabb a fehércsokis, fahéjas tekercs és a kávé is. De így belegondolva, több szempontból is butaság volt. Bár az nem, hogy visszajöttem New Yorkba, még ha ideiglenesen is. Egyáltalán mióta jár ez a fickó kávézóba? Lerí róla, hogy függőségektől szenved és az egyik az alkoholizmus. Aki pedig alkoholba fojtja józan lényét, kávézni nem szokott. Azóta is fájhat a fejem. Szokás szerint előbb vett észre ő, mint én őt. Nem bírta megállni, hogy ne másszon a képembe és kíváncsiskodjon, mint egy kisgyerek. Mikor vonakodtam látni lehetett rajta, hogy bőven akad mivel fogást találnia rajtam, így végül elárultam miért vagyok itt. Nagy vonalakban persze... Diszkréció kértem, ő pedig cserébe élt a lehetőséggel, hogy illegálisan rohangáljon hozzám, ha esetleg csúnyán lesérül. Nem vagyok egy profi sebész, de már előző életemben és manapság is előszeretettel ismerkedem meg ezzel a műfajjal is. Most valamivel hasznosabb, mintha elmék gyógyításával akarnék foglalkozni, de azért arra is kerítek sort.
Megértettem aggodalmát, csak éppen a jelen körülményeket tekintve nem tartottam logikusnak vagyis inkább... valósnak. Az eddig sem volt kérdés, hogy Cale lábujj heggyel sem áll a valóság talaján, de az már inkább érdekes, ahogyan megpróbál - és olykor sikerül is neki - belevonni másokat képzelgéseibe. Néha még akaratán kívül is. Tény és való, hogy eleget tett ahhoz a mai nap, és máskor is, hogy Roman a torkának essen, mindazon által úgy vélem erre sosem fog sor kerülni. Maximum szóban, mert azt látom és hallom, hogy szájkaratéban folyamatosan ostromolják egymást. De tudni kell ezek mögé látni. Már pedig ezek még csak nem is olyan halvány jelek, hogy ne lehetne látni, hogy egészen másról van itt szó.
Szerencséje volt Braxienek. Hatalmas nagy szerencséje, mert folyamatosan nyomon akartam követni, tudni akartam mit csinál, hol, mikor és miért, amikor pedig haldoklott, még inkább tudni akartam, hogy Roman tényleg segít e rajta és hogy hova viszi, mi a biztosíték, hogy rendbe jön. De nem tehettem. Mert még nem voltam olyan nagy kutya, hogy pénzelt és megbízható rabszolgáim legyenek, akik kémkednek utánuk, nekem pedig fontos dolgom akadt. Nyilván aggódtam érte, de nagyobb esélyt láttam arra, hogy rendben jön, mint sem, hogy elpatkol, akkor pedig elég macerás lesz később elintézni, amit el kell. Már pedig ilyen nagy szerencsém sem túl gyakran van. Ugyanis kaptam egy fülest, hogy a napokban látták Shanet. Mármint itt New Yorkban. Az utolsó láncszem, a bagázs utolsó kiirtandó tagja, lévén, hogy Roman halott. Kurvára nem lett volna kedvem kimászni érte Franciaországba, de ez így... mintha még az égiek is rám voksolnának. Akkor még nem tudtam, hogy ezek itt hárman lepaktáltak egymással.