V, mint veszélyes: Beleszülettem a Cosa Nostrába, nálunk kétféle ember van, vannak a veszélyes emberek, és akik halottak. A családi egységünk az egyik, mely némileg garantálja az életünket, a másik pedig az, ha félnek tőlünk, nem csak együtt, de külön-külön is. Én sem a lehengerlő mosolyommal érdemeltem ki a helyi vezér jobbkezének rangját. Sokan tartanak veszélyes embernek, mert hűséges vagyok, megfontolt, és megbánás nélkül, profi módon tudok gyilkolni.

i, mint intelligens: Papírom van róla, hogy zseninek születtem. Tizenhat évesen érettségiztem, húsz évesen diplomáztam az ország egyik legjobb egyetemén. Az anyanyelvem az olasz, anyanyelvi szinten beszélek emellett angolul is, de igencsak jól beszélem a mandarint, illetve, a franciát is, és most tanulok oroszul. Feltett szándékom megtanulni az ENSZ hat hivatalos nyelvét, és szépen haladok a célom felé, még hátra van az orosz befejezése, valamint az arab és a spanyol.  

n, mint nélkülözhetetlen: Keresztapámtól gyakorta hallottam gyerekkoromban, mikor egy-egy leckét igyekezett az eszembe vésni, hogy nélkülözhetetlenné tesz, mert hisz bennem, hiszi, hogy sokra viszem még, és egy nap talán az egész családunk jövője tőlem függ majd. Bár, ezt talán csak azért mondta, mert nem született saját fia, habár mindig is vágyott rá, így énrám fia helyett fiaként tekint.

c, mint cica: Macskás fickó vagyok. Nincs bajom a kutyákkal sem, de sosem akartam együtt élni egyel... A kutya, számomra mindig is hízelgő, túl barátságos lény volt... a macska is tud hízelegni, de még azt is oly méltóságteljesen képes végezni, hogy érzed, kettőtök közül ő a feljebbvaló, ő a főnök, ő az úr a háznál. És ezt bármikor, bárkivel képes tudatni, egyetlen szemvillanásával, egyetlen egy pillantással.  

e, mint ellenállhatatlan: Jóképű, magas, edzett ember vagyok, férfi a javából, a hölgyek akár térdre is esnek előttem, csak hogy rájuk emeljem figyelmemet. Nem tudnak nekem ellenállni, sőt, épp ellenkezőleg. Képesek megőrülni tőlem.

n, mint nőtlen: Egyelőre. Természetesen én is vágyom családra, feleségre és gyerekekre, előbbiből lehetőleg egyre, utóbbiból pedig minél többre. Feltehetőleg egy nap elrendezett frigyre lépek majd egy fiatal nővel, akinek minden bizonnyal befolyásos családja lesz.

z, mint zene: A zene jó. Szeretem a zenét. Megnyugtat, ellazít. Jó a zenére táncolni, jó hallgatni a zenét, és játszani is. Mindegyiket szeretem. Az olasz zene a kedvencem, de persze azzal sincs baj, ha angolul van, vagy ha szövege sincs. Mindenféle stílust kedvelek, feltéve, hogy a zene valóban zene, és nem puszta ricsaj.

o, mint oltalmazó: Akiket szeretek, akiket rámbíznak, akikért felelek, akik a családom... mindezen emberekért élek, s bármikor, habozás nélkül meghalnék értük.

A, mint alázatos: Tudom, hol a helyem, s tudom, mi a dolgom, tudom, mennyit érek a világban. Tisztelem a felettem állókat, messzemenően tiszteletben tartom, azokat, akiktől az életem származik, és azt, aki apám helyett is apám volt mindig is, aki célt adott az életemnek, értelmet, és akinek mindent köszönhetek az életemben.

l, mint legyőzhetetlen: Ha bárkinek sikerült volna már, valaha, valamiben is legyőznie, már nem volnék életben. Eddig, mindig én győztem, és ezen ezután sem tervezek változtatni. Tudom, hogy mit várnak el tőlem, és mit várok el magamtól, s minden lehetséges módon azon leszek, hogy megfeleljek az elvárásoknak.

e, mint elszánt: Anélkül nem is lehet, nem igaz? Semmi nem megy elszántság nélkül. Család, élet, munka, szerelem, mindenhez kell, hogy az ember elszánt legyen, hogy akarja, és tegyen érte, mindent, és bármit, amit szükséges. Elszántság nélkül nincs életünk.

s, mint sikeres: Amit csinálok, jól csinálom, amit nem csinálok jól, azt addig gyakorolom, amíg megtanulom jól csinálni. Mindent, amihez kezdek, sikerrel végzem. A bukás nem opció részemről. Valamiben, vagy sikeres vagyok, vagy sikeres vagyok.

s, mint sármos: Vagy épp jóképű, férfias, vonzó... sorolhatnánk még. De ami még fontosabb, hogy aki sármos... az 10-ből 9 és félszer megkapja, amit akar. A maradék fél rész azon áll vagy bukik, hogy milyenek a sármos férfi erkölcsei... mire hajlandó, ha a mosolya nem volt elég, a makacs nő meghódításához, meddig megy el, hogy megkapja, hogy leomoljanak a nő által biztosnak hitt falak, melyekre nagy, piros betűkkel van kiírva "Ne is próbálkozz, úgysem kapsz meg!"... Ott dől el. Mikor a férfi eldönti, tesz-e még egy lépést. A sármos férfi számára, egy mosoly legtöbbször bőven elég, és a hölgyek a lábai előtt hevernek... még direkt ők kérik, ők harcolnak érte, hogy a férfi rájuk áldozza, azt, amije van, de... ott az a bizonyos kivétel... a nő, aki gondolkodik, a nő, aki többre becsüli magát, mint hogy egy mosolytól elolvadjon... Hogy őt megkaparintja-e az ember, az már nem is a sármja függvénye, nem... ott kezdődik a kitartás, és a küzdés.

a, mint adósságkezelő: Nem hiszem, hogy nagyon magyarázni kellene. Ha valaki pénzt kér a családomtól, természetesen kaphat, de csak akkor, ha képes elfogadni, hogy abban az esetben, ha nem fizeti vissza kamatostul, amit kapott... nos... hát igen, akkor jövök például én, és orvosolom a helyzetet. Behajtom a tartozást, így vagy úgy.

n, mint nagy: A fantáziára bízom, úriember vagyok.

d, mint délceg: Magas, sudár, daliás termetű és egyenes, magabiztos testtartású,erős, jó tartású... lehetne ezt még cifrázni, de talán nem szükséges, elegendő végignézni rajtam.

r, mint romantikus: Talán nehezen hihető, és még nehezebben elképzelhető, de így van, romantikus alkatnak tartom magam. Igaz ugyan, hogy ritkán tartott egy-egy kapcsolatom hosszabb ideig egy-egy napnál vagy éjszakánál, viszont amíg tartott, az illető hölgyet a tenyeremen hordoztam. Ha visszatekintve megkérdeznénk a hölgyeket, akikkel eddigi életemben dolgom volt, egyikük sem mondana olyat, hogy durva voltam vele, vagy kihasználtam volna őt, esetleg nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy királynőnek érezze magát mellettem. Számomra fontos, hogy a partnerem legalább olyan jól érezze magát velem, mint én vele. Minden nő értékes kincs, s megérdemlik, hogy úgy is kezeljék őket.

o, mint olasz: Igen, az vagyok, ízig-vérig, és büszke vagyok rá. Persze szeretem Amerikát, szeretem New Yorkot, szeretek itt élni, de... a szívem legmélye akkor is a hazámé marad, sosem tagadnám meg, sosem hagynám végleg hátra. S ha meghalok, otthon akarok nyugodni.

C, mint családcentrikus: A család örök. A család fontos. Az egyetlen, mely sosem árul el, s melyet sosem árulhatsz el. A legfontosabb. Mely mindig kitart melletted. Ami ölelő karjaival véd és oltalmaz. És nem, ezt nem a Cosa Nostra tanította nekem, hanem édesanyám, akinek a családunk volt az első családja. Tőle tanultam, hogy a család mennyire fontos. Az az egyetlen, amely igazán... de igazán számít az életben. Mert család nélkül... senki vagy, egyedül vagy, és nem marad utánad semmi.

a, mint ambiciózus: Céltudatos, buzgó, lelkes,becsvágyó, igyekvő, nagyravágyó, törtető, dicsvágyó, nagyra törő, feltörekvő, szorgalmas, iparkodó, akarnok, sikerorientált, sikerszomjas, karrierista... ilyen, és ehhez hasonló szavakkal lehet még jellemezni az olyan embert, aki mindent megtesz azért, hogy a maga elé kitűzött céljait elérje, hogy azok érdekében a lehetetlent is elérve fejlessze magát, hogy neki az is sikerüljön, ami senki másnak nem ment. Jómagam sem bánom, ha valamire azt mondják, hogy lehetetlen, majd diadalittasan kijelenthetem, hogy én megcsináltam. Nem szokásom kudarcot vallani, minden megvan bennem, ahhoz, hogy az élet minden területén sikeres legyek, és én erre rendíthetetlenül törekszem is.

s, mint spagetti: Amíg nem ettél az enyémből, nem ettél még igazán jót, és ha egyszer ettél az enyémből, onnantól fogva mindenki másé íztelen lesz számodra. Mintha hirtelen megtapasztalnád, milyen, amikor igazán, de igazán színeket kap a világ, és ha utána másmilyet kell enned, már minden más szín szürke lesz számodra.

e, mint elegáns: A divat talán változik, de a stílus örök. Nekem pedig kedvemre való a legtöbb stílus, de az igazi akkor is az elegáns marad. És kétségtelenül az is áll nekem a legjobban. Emellett, a pozícióm is megköveteli, hogy úrként öltözzek, elvégre, illik megtisztelnem a hivatásomat, és a családomat is.

l, mint lovagias: Tudom, hogy ez az átlagember számára különösnek tetszik, de... valóban, így látom önmagam. Mások személyét, meggyőződését tiszteletben tartom, az erőszakos fellépéstől, eszközöktől tartózkodom, amennyiben egy dolgot békésen is el lehet intézni, és nem okozok több fájdalmat senkinek a szükségesnél. Mások, különösen a nők iránt, előzékeny vagyok, udvarias, tisztelettudó, a gyengébbekhez kíméletes.
Mindez persze mindaddig él egy-egy személlyel szemben, míg az illető a családom ellen nem vét.

l, mint Lia: A soha meg nem született kishúgom helyettese ő, s úgy szeretem, mintha az volna. Tűzbe tenném érte a kezem, sőt, ha az kellene, oda is adnám érte a karom gondolkodás nélkül. Meghalnék érte. És ha valaki, akár csak egy ujjal is bántja, vagy bármi módon árt neki... nincs olyan Isten, vagy ember, aki megóvhatná bosszúmtól az illetőt. Kíméletlenül elintézem, a lehető legfájdalmasabb és legkegyetlenebb módon, ahogyan csak lehetséges, azt, aki bántja Liát. Bármit megtennék érte!

i, mint igazi: Egy nap, egy szerencsés hölgy számára, szeretnék én lenni az igazi. Talán nem vagyok tökéletes, és az élet mellettem sem mindig volna egyszerű, s talán az illető hölggyel sem szerelemként indul majd a kapcsolatunk, hisz az én világomban gyakorta fontosabb érdekek okán köttetnek frigyek, ám... hiszem, hogy idővel, akarattal és kölcsönös megértéssel, igyekezettel... a megfelelő emberek között... kialakulhat a barátság, a szeretet, a tisztelet, és a szerelem is. S hajlandó vagyok tenni azért, hogy a hölgy számára, kit nekem rendel majd a sors, én lehessek az igazi, aki a legboldogabbá teheti, s örökké kitart mellette.

Vincenzo Alessandro Caselli a nevem. Palermo városában születtem, Szicíliában, Olaszországban. Hét éves korom óta élek Amerikában. Az első nevem apám után kaptam, a másodikat pedig ama ember után, aki apám helyett is apám, mióta csak az eszemet tudom. S hogy hol van most vajon az igazi apám? Nos, azt én szeretném a legjobban tudni. A családi regék szerint halott... ám én biztos vagyok abban, hogy még él valahol. Na de... kezdem az elején.
A családom... nem hétköznapi. És ezzel nem arra fogok utalni, hogy mi vagyunk az olasz maffia szerteágazó fájának egyik ága. Nem. Az én családom azért más... mert minket, sok más családdal ellentétben, összefűz a hűség, a tisztelet, a szeretet, a hagyományok, és szerteágazó történelmünk... na, meg persze a vér. S mindez fontos számunkra. Apáról fiára, anyáról lányára száll. Ragaszkodunk mindehhez. És akik ezt nem tisztelik... nos, számukra ez egy kegyetlen világnak tűnhet.
A nevem két erős férfi után kaptam, apám, és az ő idősebb testvére, a keresztapám után. Azért kaptam ezeket a neveket, mert a családom azt akarta, hogy mindig emlékezzek, kik a legkövetendőbb példák, akiket szem előtt kell tartanom. És én így is tettem, egész életemben. Tiszteltem, szerettem, és követtem őket vakon, bármibe, bárhová.
Így kerültem Amerikába is. Életem első hét évében, szerető szüleimmel éltem. És jó életem volt. Az, hogy a családom a maffia része, sosem volt titok, vagy kérdés... ez nem olyasmi volt, mint a Mikulás legendája, amiről titkolják az igazat a gyermekek elől, majd mikor elég idősek már hozzá, akkor kiderül az igazság. A maffiával ez nem így működik. Nálunk egész életünkben tisztában vagyunk vele, hová növünk fel. Mert... nem szégyelljük, és nem is tekintjük ezt afféle "rossz dolognak". A maffia nem rossz dolog. Vannak a maffiában rossz emberek, akadnak, akiket még én sem kedvelek... de a maffia nem rossz dolog, a maffia egyszerűen családot jelent, ez a két szó tulajdonképpen egymás szinonimája. És számomra... sosem volt kérdés, hogy a tagja akarok-e lenni. Büszkén tartozom ebbe a családba. Mindig is büszke voltam, és úgy is fogok egy nap majd meghalni.
Ebben egyetlen egyszer inogtam csak meg. Akkor is csak egy röpke pillanatra. Amikor hét éves voltam, egy reggel arra léptem be a konyhánkba, hogy édesanyám sírt, s keresztapám látszólag vigasztalhatta éppen. De amikor beléptem, elhallgattak. Anyám elém lépett, letérdelt, és átölelt szorosan. Tudtam, hogy történt valami. Miután anya elengedett, keresztapám a vállamra tette a kezét, és leültetett maga elé az asztalhoz a helyemre. Azt mondta, most már erősnek kell lennem, vége van a gyermekkornak, mostantól én leszek a férfi, nekem kell vigyáznom anyámra, ő meg majd vigyáz mindkettőnkre, és vele megyünk Amerikába mi is. Én pedig csak pislogtam először, nem értettem, miért mondja, s miért nincs ott apám, hogy ő is szóljon ehhez valamit, illetve... ő miért nem jön velünk? Azután eszembe jutott miről lehet szó, így rá is kérdeztem, hogy mit jelent ez, azt jelenti, hogy apám halott? Erre ő összenézett anyával, majd vissza rám, és azt válaszolta, hogy igen, apám elment. És akkor én mérges lettem, és szomorú. Könnyeim hullani kezdtek, és anyám oda akart lépni, hogy megvigasztaljon, de keresztapám a vállára tette a kezét, és megállította, majd ő ereszkedett előttem fél térdre, és kezemet megpaskolva azt mondta, nincs okom sírni, a Mennyben majd újra találkozhatunk vele, addig ő ott vár ránk. De én mérgesen ráztam meg a fejem, és azt mondtam, Isten keressen magának mást, aki a jobbkeze lehet, és apámat küldje vissza mihozzánk. Keresztapám ezen elmosolyodott. Gyermekként én azt gondoltam, apám olyan jó segítője lehetett idelenn a családunknak, hogy Isten maga mellé szólította, és azt akarja, innentől fogva neki legyen a segítségére. Próbálták nekem elmagyarázni, hogy ez nem így zajlott le, s hogy elég nagy vagyok már, értsem meg a helyzetet. Apám elment, nem jön vissza többé, s helyette innentől a keresztapám lesz a helyében az életemben. Ezután azt vettem a fejembe, hogy akkor az én apám nem is halhatott meg. Mert ha ő meghalt volna, az csak azért történhetett volna meg, mert Isten nem talált nála méltóbb jobbkezet magának... s különben is, ha ő meghalna, azt én megérezném, de mivel nem úgy éreztem, nem is lehet halott! Ezt pedig, akárhogy is próbálták megértetni, szóval, erővel, nem számított... mert nem engedtem eme hitemből! Hosszú ideig egy keveset sem...
Na persze, ahogy nőttem és nőttem, idővel beláttam, apám más okokból is eltűnhetett volna, ám... abból később sem engedtem, hogy ha ő halott volna, azt én érezném, de nem érzem, tehát él. Valahol még mindig él. S oka kell hogy legyen, hogy nem tért haza hozzánk. És hittem benne, hogy ha elég elszántan keresem, ha minden követ megmozgatok, akkor meg fogom őt lelni... és a jó Isten kegyelmezzen azoknak, akik ennyi éven át távol tartották őt tőlem!
Bár még abban az évben elköltöztettek Amerikába, előtte egyszer megpróbáltam ellenszegülni, mondván, hogy én nem akarok menni, mert hogy ha elmegyek, ki keresi majd meg apámat? Anya azon volt, hogy elfogadtassa velem, apám elment, nem jön vissza többé. De én azt mondtam, ha nem látom halottként, és nem érzem, hogy halott, akkor nem halott, szóval él, és meg kell keresnem, ez a kötelességem. Erre ő azt felelte, a kötelességem az, hogy azt tegyem, amit keresztapám mond nekem, ő a családunk feje, ő mondja meg mit tesz a család, és ő azt akarja, hogy vele menjünk. Mire én azt feleltem, hogy akkor én nem akarok a család tagja lenni, majd lesz új családom apával. Utóbb visszagondolva... ha ezt a keresztapámnak mondtam volna, valószínűleg pofon lett volna a jutalmam eme szavakért... anyám azonban csak elkapott, magához ölelt szorosan, olyan szorosan, hogy már fájt, és azt mondta, ilyet soha többé ne mondjak, soha, de soha többé!
És valóban az lett, amit keresztapám mondott. Röviddel később anya összecsomagolta minden dolgunkat, és felültünk egy repülőre a keresztapámékkal. Ezután New York lett az új otthonom. Nem akartam eleinte... minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne szeressem meg a várost... de... a helyzet az, hogy idővel, minden próbálkozásom ellenére... mégis megszerettem. És próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy nem jó nekem keresztapám mellett, de igazából... jó volt. Szerettem vele lenni, csinálni neki dolgokat, segíteni, ha engedte... Ő lett a new yorki olasz maffia vezére, ő irányított mindent, és... miután maga mellé vett, gyakorta hallottam tőle, hogy egy nap mindez az enyém is lehet, így tanuljam meg jól a dolgokat. Akkoriban még nem értettem egészen, mire gondol... csak később értettem meg, hogy ez arra vonatkozott, hogy neki lánya született, én pedig fia helyett fia vagyok... csak idő kérdése volt, hogy én legyek a jobbkeze. Illetve, ha Lia esetleg nem teljesíti a kötelezettségeit, akkor... nekem lesz a legjobb esélyem a helyébe lépni. És bár, én magam sosem akartam volna őt kiütni a helyéről, testvéremként szerettem Liát, onnantól fogva, hogy megszületett... akkor meg már főleg, mikor egy apán osztoztunk... de azt is tudtam, ha ő ellenszegül a hagyományoknak, a családnak... akkor nekem készen kell állnom arra a szerepre, ami amúgy neki járna... vagy inkább, ami a férjének járna.
Keresztapám is eme eszme szerint nevelt. Tíz éves koromban adott először fegyvert a kezembe, és megtanított rá, hogyan kell használni. Tizenkettő voltam, amikor először lőttem emberre. Egy áruló volt... aki a családunk többi tagjának kárára próbált meggazdagodni. Ilyet pedig nem szabad... a kézbe harapni, mely enni ad... ezért keresztapám utasítása szerint, az illető tenyeréhez tartottam a fegyvert, és keresztüllőttem azt. Majd valaki más agyonlőtte a férfit. Nem figyeltem, hogy kicsoda... én azt néztem inkább, ahogy kilehelte a lelkét, s holtan hevert a szép, olasz szőnyegen, a szoba közepén.
Amikor először öltem meg valakit, tizennégy éves voltam. És cseppet sem aludtam rosszul tőle... az illető elárulta a keresztapámat, el akarta bitorolni a helyét a család élén... s ezt a fajta gyalázatot, ezt a tiszteletlenséget nem lehetett csak úgy hagyni. Meg kellett mutatni, és nem csak neki, de mindenkinek, hogy ebben a családban... kitartunk egymás mellett, és ha valaki egyikünk ellen indul... akkor mindannyiunkkal szembe kell néznie.
Mikor ez megtörtént, emlékszem, édesanyám nem örült a dolognak. Nem örült, annak, amit tettem, és annak sem, hogy nem éreztem magam rosszul, amiért megtettem. Emlékszem, hogy a felnőttek miként veszekedtek ezen a házunk nappalijában, miközben az emeletre vezető lépcsőn rejtőzve hallgattam őket. Anya nem örült, úgy vélte, túl fiatal vagyok még ehhez, az öléshez, a család ügyeihez. El akarta érni, hogy visszavihessen Palermóba. Aminek, bevallom, én úgy egy percig még örültem is... mert felötlött bennem, ha visszatérhetek, akkor megpróbálhatom megtalálni apát! Ugyanakkor... amennyire nem akartam eljönni onnan egykoron, annyira nem akartam visszamenni sem most, mert már szerettem az új életem, Liával és az apjával lenni, és a várost, a sulit, a feladataim, amiket néha kaptam, a családi leckéket... az egész életemet... szerettem. Szóval, nem szerettem volna végleg elmenni sem.
És végül nem is kellett. Másnap, a két felnőtt, kik az életemért feleltek, leültetett, és azt mondták, válasszak, én mit akarok. Keresztapám úgy vélte, elég idős vagyok, hogy férfiként kezeljenek, öltem már embert, értem a családunk törvényeit, szokásainkat, hagyományainkat, életünket... elég érett vagyok eldönteni, hol és hogyan akarok élni.
Bevallom, nem tudom, hogy engedett-e volna elmenni, ha azt mondom, menni akarok... hisz annyiszor hallottam már, hogy fiaként tekint rám, és... én úgy éreztem, ha a költözést választottam volna, az olyan lett volna, mintha elfordulnék tőle, az pedig árulás lett volna vele szemben, s tudtam mi jár az árulóknak. Nem akartam őt elárulni. De anyát sem akartam elveszteni. Ezért... végül azt mondtam, nem akarok elmenni, maradni akarok, de ha anyám elmegy, vissza Palermóba, akkor én minden évben meg akarom őt látogatni, minden évben elmegyek, és vele töltöm a nyarat.
És úgy is lett. Anya elment, én maradtam, s onnantól fogva, minden nyarat vele töltöttem, vele, és... azzal a gondolatommal, hogy egy nap megtalálom apámat, aki igenis él még valahol, s keservesen megfizetnek, akik meggátolták őt abban, hogy hazatérjen hozzám!
Ettől eltekintve, az életem szinte normális módon zajlott tovább, azaz... az általam megszokott módon normálisan. Ám, ahogy aztán közeledtem a tizenhathoz, újabb fontos döntés elé kerültem. Habár, keresztapám azt mondta, ezúttal is rám bízza a döntést, tudtam azt is, hogy nem szeretné, ha túl messzire mennék egyetemre. Mert az nem volt kérdés, hogy továbbtanulok, mindenki szerint zseninek születtem, pedig az igazság az volt, hogy csak... érdekelt a világ, épp eléggé ahhoz, hogy mindent tudni akarjak róla, amit lehet. Mindig is gyorsan tanultam, és jól forogtak a fogaskerekek a fejemben, nem kellett félteni ilyen téren. Gyorsan haladtam az iskola szamárlétráján, amihez annak is köze lehetett, hogy nem csak a kötelező körökben foglalkoztam a tanulmányaimmal, de keresztapám is gyakorta foglalkozott a kérdéssel, hogy elég időt töltsek a tudásom gyarapításával, minden létező területen... így volt lehetséges, hogy tizenhat éves koromra letettem az érettségit, és készen álltam rá, hogy továbbtanuljak.
Az egészben csak az volt kérdéses eleinte, hogy hol is fog ez megtörténni. Anya persze felvetette Olaszországot, de... nem akartam olyan sok időre elhagyni a helyem, ami keresztapám mellett volt. Szerettem volna a lehető legközelebb maradni hozzá, hogy ne kelljen nélkülöznie túl sokat, se neki engem, se nekem őt. Ezért, végül a Columbia Egyetem nyert, ahol szintén nem unatkoztam, jó szokásomhoz híven.
Mint az várható volt, családi ösztönzésre, a fő irányt az jelentette, hogy valami hasznosítható tudományt tanuljak, olyasmit, amivel hasznos tagja lehetek a társadalmunknak, a családunknak... gyanítható volt már, hogy Liát ügyvédnek szánják majd, a jog tehát kipipálva, engem pedig a gazdasági, üzleti kérdések felé terelgettek, pénz, befolyás, hatalom, efféle dolgok felé. Ami engem illetett, nem is volt problémám az iránnyal, a pénz és befolyás sosem volt ellenemre, de azért az elvárt terület mellett... megengedtem magamnak némi kicsapongást is. Így tanultam szakácsművészetet is, valamint zenét, irodalmat. A művészetek szenvedélyes érzéseket keltettek bennem, lenyűgöztek, és... úgy éreztem, azok adnak ízt a világnak, amikor a szürkeség beborítja.
Természetesen tisztában voltam vele, nem efféle végzettséget várnak el tőlem, és magam sem ringattam olyan álmokba önmagam, hogy ezek határozzák majd meg az életemet, de... azzal is tisztában voltam, hogy amíg mindezen szenvedélyeim nem rontanak a meghatározott utamon véghez vitt teljesítményemen, addig senkinek nem fog fájni, hogy mivel töltöm az úgymond... szabadidőmet. A lényeg az volt, hogy ne hozzak bajt és szégyent a családom fejére, s ennek betartásával nyugodt szívvel hódolhattam önnön lelkem fűszereinek.
Húsz évesen diplomáztam. És én izgatott voltam. Pezsgett a vérem, ha arra gondoltam, végre, semmi nem akadályozhat majd meg abban, hogy végre teljes jogú, hasznos tagja legyek a családunknak... végre... végre nem lesz, ami távol tartson az ügyektől, végre a családnak élhetek, ahogy arra készültem is egész életemben!
De... egyik napról a másikra, kénytelen voltam némileg lehűteni lelkesedésemet... mert ugye, a család, az család. Néha nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy abban az ember bízik. Az emberek... néha nem azt teszik, ami a sorsuknak, kötelességüknek megfelelő... Még a mi családunkban is akadnak ilyenek... igen... nálunk ez Lia volt.
Amikor diplomáztam, Lia tizennyolc éves volt, én végeztem, ő elkezdte az egyetemet, de őt az édesapja Olaszországba küldte. Család, levegőváltozás, hagyományok, felelősségvállalás... keresztapám sok mindenben bízott a lányát illetően. Én is bíztam abban, hogy Lia számára jót tesz majd az egyetem, az új környezet, új emberek... reméltem, feléled benne a felelősségérzet, az elkötelezettség a családunk iránt, a sorsunk iránt... Való igaz, nem megyünk csődbe, ha ő nem talál önmagára, de... mindig is húgomként szerettem Liát, próbáltam óvni, a jó irányba terelgetni... és azt hiszem, pont ezért esett rám a választás, hogy ez legyen úgymond az első igazán hivatalos feladatom. Vigyázni Liára. Ő ugyanis nem nagyon akaródzott megkomolyodni, megváltozni az egyetemen. Nem mondhatni, hogy a családunkhoz illő viselkedéssel élte a mindennapjait, ezért kellett valaki, aki eléri, hogy egyes családtagok ne fojtsák meg egy kanál vízben, és a családtagokon kívül se sodorja magát veszélybe, ne hozzon szégyent a fejünkre. Így aztán kiutaztam utána, és melléje szegődtem, akár... egy árnyék. Az volt a konkrét feladatom, hogy őrizzem meg az életét, a becsületét, a méltóságát, és érjem el, hogy ne rúgják ki, illetve, végezze el az iskolát, lehetőleg úgy, hogy mindennek értelme is legyen végül.
Nem volt olyan nehéz, végülis... csak... olyasmi volt, mint például négy éven át egy bedrogozott mérgeskígyót tartani a kezünkben. Túléltük mindketten, szóval... ha csődöt mondok, mint maffiózó, még lehet belőlem óvóbácsi az állatkertben. De... eme négy év leírása bizonyosan nem szerepel majd a memoáromban, már csak azért sem, mert vannak dolgok, amiket nem illik elmondani egy nőről... főleg, ha mi jobban tiszteljük őt, mint ő saját magát... illetve, Lia megóvásának érdekében is, mindig is amondó voltam, amennyire csak lehetőségeim esélyt adnak erre, megpróbálom bizalmasan kezelni viselt dolgait, elhárítani a vészhelyzeteket, orvosolni a problémákat. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy nem számoltam be viselt dolgairól az édesapjának, csak annyit jelentett, hogy... bizonyos dolgokat cenzúráztam, annak érdekében, hogy Lia ne váljon egészen árvává, vagy koporsótöltelékké.
Végül mindkettőnknek sikerült túlélni az egyetemi éveit, és még azt is sikeresen teljesítettem, hogy hazatérjen aztán az édesapjához. Úgy éreztem, vállveregetést érdemlek. És... nos, meg is kaptam, ami azt illeti. Egy tekintélyes összeg, és támogatás várt, amikor hazatértem Liával. Az összegből nyugodt szívvel megalapozhattam a jövőm, és megteremthettem saját kis birodalmam a családunk birodalmán belül. Így tettem szert egy saját, elegáns, olasz étteremre, egy kellemes és hangulatos olasz kávézóra, és... kellemes otthonra, egy saját házra.
Manapság már... sikeres üzletember vagyok, az étterem és a kávézó virágzik, nem csak New York, de ami még annál is fontosabb, hogy a családom is elégedett velük, és kedvét leli mindkettőben. Don Alessandro jobbkezeként pedig, a családunk ügyeinek minden szegletére rálátásom van, ahogy annak lennie is kell. A szemem mindent lát, s kezem mindenhová elér, ahová csak Don Alessandro kívánja. Bármit megteszek a családomért... keresztapám maga is tudja, nem tudna olyat kérni, amit meg ne tennék. Talán csak akkor, ha azt kérné, szabaduljak meg a macskámtól, amit igazából nem tennék meg, semmiképpen sem.
Ezt hittem. Ezt gondoltam. Esküt tettem... hogy Don Alessandro nem kérhetne tőlem olyat, amit meg ne tennék neki. Ezt hittem, ezt gondoltam, akkor is, amikor egy hűvös, téli estén, keresztapám autója parkolt le a házam előtt, a hátsó ablak leereszkedett, és egy bőrkesztyűs kéz nyúlt ki a nyíláson. Egy cetlit kaptam a kezembe, rajta egy név, és egy cím. Egy fotó is járt mellé. Akkor még csak futólag villant rá szemem. Egy utcán készült lesifotó volt, egy szép, fiatal teremtés szerepelt a képen, ahogy a new yorki utcán siet épp valahová. Keresztapám annyit mondott, "Az apja tartozik nekünk. Börtönben van. Nem fizet. Legyen érthető az üzenetünk." mire én bólintottam. Tiszta és világos volt a feladatom, nem ez volt az első ilyen eset. Nem ő volt az első olyan adós, aki azt hitte, ha börtönbe kerül, már nem is kell foglalkoznia az adósságaival, mert odabent nem éri meg bántani őt... de az ilyen emberek mindig tévedtek. Hiszen mindenkinek vannak szerettei, felesége, gyermeke, testvére, kutyája, vagy akárkije, akármije, aki vagy ami fontos neki. A halott ember nem fizet, de az, aki fél, hogy egyik szerette után a másik következik... na, az olyan ember már fizet.
Így elindultam a megadott címre...