Az óra ketyegése visszhangzik a szobában. A délutáni, borús idő szürkére festette a szoba falait és elsőtétitette a függönyt és a bútorokat. Tekintetem az előttem ülő férfin pihen, miként várom, hogy beszéljen. Eddig olyan szépen csiripelt, mintha egy madár lenne, párjának énekelve. De most elhallgatott. Gondolkozik. Próbálja eldönteni, beszélhet-e arról, ami eszében van. Hiába tudják a páciensek, ami itt elhangzik az itt is marad, legalábbis papírforma szerint, sose duruzsolnak ahogy kellene.
- Mr Smith, a titkok sosem segítik előre a gyógyulását. Amit ön itt elmond nekem az se a rekordján nem fog megjelenni, se én nem fogom tovább adni senkinek. - a hangom lágy, rejtve a mögötte lévő szándékokat. A széken hatra dőlve figyelem a férfi vonásait. Tudom, hogy hazudik. Nem azért, mert nem bízik bennem. Csak szimplán nem szokott hozzá, hogy igazat mond. Azt hiszi nem bírnám az igazat, de a valóság az, hogy nem új az, amit mondani akar. Azt hiszi a tény, hogy hazudott az édes anyjának, mi lett a család macskájával, miután odaadta a szomszédnak, az durva. Drágám, molesztált gyermekek maradékát próbálom összeszedni napi szinten. Apákkal foglalkozok, akik érintve lettek szülőjük által és folytatják a kört. Rendőrökkel, akiknek keze irányítva volt, agyon lőve embereket, akik fegyvert fogtak rájuk. A mániákus hazugok ezekhez képest, egy séta a mezőn. Apád gazdag üzletember volt, aki megadott neked mindent. A véredben van, hogy hazudj. Ez a te örökséged, amit tovább fogsz adni az utódaidnak. Ne várd szimpátiámat és egy simit a hátadra, mert tőlem nem kapod meg. Nincs az életedben olyan, amit szimpatizálni kéne.

Az óra hatot ütött és a kulcs fordul a zárban. Az ajtó nyílik egy hangos nyikorgással. A fekete macska leugrik a pultról és az ajtóhoz siet. Purrogva és kecses mozgással üdvözöl, mintha késtem volna. Táskámat leteszem a fogasra és az ajtót bezárva lépek a konyha irányába. Saber tálját megtöltöm, ő az első. Mindig, ő az első. Sarkam kopog az öreg fapadlón, ahogy rutinomba folyva hazatérési szertatásomat teszem. Cipő le, kabát le, dokumentumok elzárása a fiókba, fiók kulcs elfordítása, elrejtése. Visszamenni a konyhába, megnézni gyermekeim fejlődését. A kis növények egészségesek és gyorsan cseperednek. Lassan itt az ideje a szüretemnek. Sáfrány, levendula, kamilla, gyömbér és sok más növény csücsül az ablakban.

Lelkemet fúrja a szoba rejtelmei. Mint a függő, akaratlanul is oda téved a terjesztőhöz és utolsó pénzét odaadja, pár óra kegyelemért. A kilincs nehezen fordul, mintha ezer mázsa pihenne rajta. Az ajtó nyikorogva tárul, felfedve az elolvadt gyertyákat, koponyákat, füstölőket és késeket. Az oltár bajjósan bámul rám, de nem félek. Én építettem, az enyém. Egy kapu köztem és Ő között. Hallja szavaim és imáim, és még ha nem is szól, tudom, hogy hall. Meggyújtva a gyertyákat, összeteszem a kezem és suttogok. “Fii ghidul meu și dă-mi puterea să-i vânez pe cei care au greșit pe cei nevinovați.” Szavaim után a szertartási késsel vágom fel bőrömet, a tálba csöpögtetve véremet. Belekeverve a szertartási növényeket, kezembe veszem a faragott tálat és felhörpintem a tartalmát. Az áldozatokat sohasem szabadott elpocsékolni.
Szertartás végével, mély levegőt veszek. Tekintetem a dobozkára esik, amit anyám halála óta hurcolok magammal. A dobozt felnyitva édesanyám képei tárulnak elém. Kezembe veszem azt, ami halála előtt készült. Mosoly szökik az arcomra nézve elmúlt mosolyát és el nem feledett vonásait. Megfordítva a képet az emlékek jönnek elő a szó láttán: “Nădejde”. Szívemet a gyász önti el, de nem sírok. Nem tehetem. Nem itt. Nem ragaszkodhatok a múlthoz, nem most. Visszatéve a képet, kezembe veszem anyám régi medalionját. A Hold képe rúnákkal díszítve. Sóhajtva nézek fel a plafonra.

Elhagytalak édesanyán. Elhagytalak és vele együtt Őt is. Khonsu talán sosem bocsájt meg, de te talán igen. Még ha szégyent is hozok a nevedre, talán egy nap elnyerhetem bocsánatod. De nem vagyok hajlandó a démonok között angyalt játszani, szemet hunyva a szenvedésre és kárhozatra, amit az ártatlanokra hoznak - ...  

Felkavaró tartalom
1998, Bicaz

- Nădejde! Nădejde! - visszhangzott a folyópart. A húszas éveiben lévő nő a víz mellett állva nézett körbe. Hosszú, göndör, fekete haját a szél fújta, szoknyájával együtt. A vörös mindig is illett hozzá, ahogy átölelte derekát. Lila fejkendője tartotta fürtjeit távol az arcától. Fiatal volt. Tán túl fiatal, hogy egy hatéves gyermeke legyen. Gyermekként szülte és még sem volt hajlandó elhagyni csöppségét. Azt mondja egy csoda volt számára, egy ígéret, egy szebb jövőért. Remény.
Ahogy apró lépések hangját hallotta megfordult és arca mosolyra fakadt. Gyermekét kezébe vette és magához ölelte. A gyermek vidáman mutatta a követ anyának, amit az imént talált. A lila kő ritkaság volt a parton, hiszen őseik már összeszedték azokat, amiket találtak.
De az öröm, gyorsan ürömmé vált. A helyi Chestor előlépett a fák közül. A férfi az ősz bajusszal a nőre bámult ahogy felé lépdelt. A nő nem habozott és lányát letéve azt mondta: Fuss a sziklákhoz.
És a gyermek így is tett. Elszaladt, de nem akarta ott hagyni édes anyát. A szikla mögé bújva hallgatózott.
- Mit akarsz? - tette karba a kezét a nő.
- Nagyon is jól tudod mit akarok. - felelte a férfi végig mérve a nőt. - Látom a szülés nem rontotta el az alakod....
- Nem! - felelte szigorúan a nő. - Megegyeztünk. Megkaptad, amit akartál. Semmi közöm hozzád. Hagy békén minket!
Ekkor a rendőr megragadta az anya karját és megszorította
- Ide figyelj Curva. Csak azért élsz még a korcsoddal, mert megengedem. Tedd szépen, amit mondok és akkor a kis bastard életben marad.
A nő nem tűrte, ha valaki ócsárolta egy szem leányát. Felpofozta a rendőrt, nem is egyszer
- Ne merészeld a lányomat belerángatni ebbe, Idiotule!
A férfi az arcát fogva nőre bámult
- Ezt még meg keserülöd, Vrăjitoare! - a lába elé köpött és elviharzott. A nő mély lélegzetet vett, majd lánya keresésére indult. Tudta, hogy nem maradhat itt, vagy tényleg utána jön a Chestor a barátaival. Ahogy megtalálta a lányt felkapta és sietve elviharzott az erdőbe.


Három hónap telt el az esett óta. A gyermek szinte el is felejtette mi történt. Egy kora reggelen előbb kelt fel, mint édesanyja, ami ritka volt. Tekintve, hogy általában anyja ébresztette, etette és öltöztette, a lány nem tudta mit csináljon. Nem akarta felkelteni a nőt, szóval lemászott az ágyról és elfordította a kulcsot a zárban. A hajnali, hűvös szél fújt be a házba. A gyűjtögetés ideje volt. A gombák most voltak elég nagyok és a bogyók is most voltak a leglédúsabbak. Megakarta lepni anyát azzal, hogy elmegy gyűjtögetni és együtt tudják élvezni a friss termést reggeli közben. Fel is kapta hát kosárkáját és mezítláb elindult az erdő mélyébe.
Órákig gyűjtögetett, már két kosárkáját is megtöltötte. Az égre nézve látta, hogy anyja valószínűleg már ébren van és aggódik. Felkapva most szerzett kincseit elindult haza felé. De valami más volt. Az erdő megváltozott. A madár csiripelés helyett csönd honolt. Se a kis állatok nem bújtak elő, se egy árva hang nem volt. Mintha minden élet kihalt volna, és aki még élt az elrohant. Egyedül a varjú károgott és mindenki tudta ezt a hangot. Veszély és halál. Ahogy elérte az ajtót a lány, lehúzta a kilincset, lassan kitárva a kabin ajtaját. A kosár a földre borult és a lány megdermedve bámult a sötétségbe. A kabin romokban, és a széttört bútorok között ott volt édesanyja. Mezítelenül, meggyalázott testtel. Khonsu oltára darabokra törve, a szertartási tör, anyja csupasz mellkasában pihent. Nem tudta, nem értette mi történt. És mégis tudta, hogy anyja lassú és fájdalmas halált halt. Szinte látta, ahogy letépik ruháját és meggyalázzák, miközben kényszerítik, hogy nézze. Hiába nem volt itt akkor, mintha ő is része lenne ennek a bűnnek. Mintha ő okozta volna a fájdalmat, ő az, aki megölte anyját. És még így is egy dolog biztos volt. A vörös mindig is illet hozzá.

2008, Bukarest

Tíz év. Tíz éve annak, hogy édesanyámat meggyalázták és megölték. Gyilkosai még mindig szabadon mászkálnak, de már nem sokáig. Anyám....sajnálom, hogy tudásod erre használom. Sajnálom, hogy most elfogom követni azt, amit évekig mondogattál sose kövessek el, mert nincs az az Isten, ki megbocsájtana. De nem megy. Nem tudok együtt élni a tudattal, hogy nem tettem semmit. Még, ha a Pokolra is kerülök, nem hagyom, hogy ezek az istentelen lelkek egy percig is tovább roncsák a világot.
Az átkok nem voltak új dolgok nekem. Még, ha édesanyám sose tanította nekem, könyvei és feljegyzései sokat segítettek. Egy megfelelő istennel, ki az olyanokból nyer erőt, mint én, megadja nekem kéréseimet. Ogun a háború Istene erőt add, hogy bosszúm beteljesítsem és Osun a sors Istene pedig megfogja adni nekem a lehetőséget hozzá. És el is jött. Chetor rákos lett. Tüdőrák, hogy pontosabb legyek. Kiderítettem melyik kórházban ápolják, úgy, hogy meglátogattam. A kórház rideg és régi volt. Ki gondolta volna, hogy a korrupció ellenére egy magas rangú rendőr, akit könnyen meglehetett vesztegetni egy ilyen helyen fog meghalni.
Fölötte állva bámultam őt álmában. Csont és bőr volt, ahogy a rák élve emésztette fel. De nem éreztem semmit. Dühösnek kellett volna lennem, igazságért kiáltani. De nem ment. Ott álltam és néztem, ahogy alszik. Nem is pislogtam, mintha attól féltem volna, ha behunyom a szemem felébredek és minden kezdődik elölről.
A volt rendőr elkezdett forgolódni. Motyogott álmában, mintha a rémálom kergetné. Kihasználva az alkalmat leszedtem az ujjáról a szívmonitort és a sajátomra tettem.
- Lupu! Lupu! - kiáltotta, amint kinyitotta szemét. Érdekesnek találtam. Ő nem volt más számomra csak egy hús cafat, amit szét kell rágnom. Egy féreg, akit el kell taposni. Mihejsd lenyugodott rám nézett, kerek szemekkel. Tudom, hogy felismert. Tudja miért vagyok itt. Pár pillanatig csak csendben bámultuk egymást, mintha a világ nem is lenne. Aztán megpróbált a hívógombért nyúlni. De én gyorsabb voltam. Megragadtam a karját, de nem gondoltam volna, hogy a rák ennyire szétette a csontjait. A szorításomtól eltört a csuklója. Nem tudott ordítani, már nem. Pár hónappal ezelőtt talán ment volna.
- Am de gând să te omor. – suttogtam. Nem volt öröm a hangomban vagy düh. Nem. Olyan nyugodtan mondtam neki, mintha reggelente ez lett volna az első dolgom. Lassan megfogtam a lélegeztető csövét és megszorítottam. Néztem ahogy pánikba esik és elkezd fuldokolni. Mielőtt megfulladt volna engedtem a szorításból. Levegő után kapkodott. Lassú halált akartam neki. És ezt is fogja kapni.  
- Tudom, hogy anyámat lassan öltétek meg. Tudom, hogy lefogtátok, letéptétek a ruháját. Megvertétek, majd meggyaláztátok. És ha elmert nézni, kényszerítettétek, hogy nézze végig. Majd miután végeztetek, leszúrtátok és ott hagytátok, mint egy darab rongyot. - szorítottam a csövet, elzárva a levegőt. Láttam a félelmet a szemében. Nem akart meghalni. Nem így. Nem általam. De én máshogy rendelkeztem felette. És az Istenek bocsátsák meg, hogy az ő dolgukat végzem, Istent játszva.
Ismét elengedtem a csövet és közelebb hajoltam.
- De tudok még valamit. Tudok valamit rólad. Azt, hogy te nem mentél el a gyilkosság után. Neeem. Még egyszer bele akartál rúgni a holtakba. Még egyszer meggyalázni egy halott nő testét!....Mond csak... Tetszett? Még meleg volt nem igaz? A frissen megölt hullák még melegek maradnak legalább egy óráig. Mond csak....meleg volt akkor is mikor végeztél? Vagy addigra már kihűlt és megdermedt? - néztem rá, majd elhajoltam és vettem egy mély levegőt.
- De nem számít. Már nem. De te viszont....itt fogsz meghalni. Még ma. Ebben az órában. - és ezzel megint megszorítottam a csövet. De nem engedtem el. Többé már nem. Végig néztem, ahogy megfullad. Ahogy az arca bekékül, majd lila lesz. Végül a szíve megállt. Hagytam pár percig így feküdni. Mikor biztos voltam benne, hogy többé nem kell fel, visszatettem a szív monitort az ujjára, majd elsétáltam. Ő volt a lista tetején. És egyben a legutolsó személy is. A többiek már el lettek temetve. Már rohadnak és a férgek eszik őket, ahogy kell....

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Hűhaa! Wow! Elég nehéz szavakat találnom a lapod olvasása után, de mielőtt bármibe is bele kezdenék, szeretnélek külön megdícsérni a karaktered származása miatt, mert nem kevés bátorság a részedről egy román - és egyáltalán nem egyszerű - hölgyemény bőrébé bújni.   csak úgy zárójelesen megjegyzem, hogy azok kevesek közé tartozom, aki értette a román szavakat is, amiket bele csempésztél  
A karakterlapod nem csak érdekes, de elképesztően szomorú is egyben, számomra mindig is érthetlen volt, hogy hogyan képesek emberek ennyi gonoszságot elkövetni. Egy kisgyerek maradt árván miután hideg vérrel meggyilkolták azt a nőt, aki nem csak életet adott neked, de azt hiszem, hogy Ő maga jelentette is számodra az egész életed. Olyan kevéske időtök volt együtt és egymásra, hogy nem is lep meg egyáltalán az, hogy megpróbálsz vele kapcsolatban maradni. Ezt azért hiszem el, hogy lehetséges, mert pontosan tudom, hogy az ortodox vallás mennyire erős, még ha így kívülálló szemmel irtózatosnak is tűnik az egész. Van is egy jó öreg román mondás, amit biztosan te is ismersz: "Cei șapte ani de acasă". Mindenki azt viszi tovább, amit otthonról lát, azok az emberek pedig, akik ezt tették veled és az édesanyáddal, valószínűleg nem tapasztalhatták azt gyerekként, hogy mit is jelenthet egy édesanya szeretete. Másképpen nem hagyták volna, hogy árvaként kelljen felnőnöd és egyedül megbírkóznod ezzel a csúnya világgal. Épp ezért nem is ítélkezem feletted amiért bosszút álltál rajtuk, felhasználva a hatalmas hitedet, és szívből remélem, hogy az utolsó férfi halálával megnyugszik minkettőtök lelke. Az édesanyádé abban a más világban, a tied pedig itt. Én hiszek abban, hogy most már csak jó dolgok fognak rád várni  
Színt és rangot majd egy admintól fogsz kapni, de addig is érezd jól magad! Köszönöm, hogy olvashattalak  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!