Raúl & Dora “Looking back on your childhood is a funny thing. Sure, the details get fuzzy, and the days blend together. But the good news is all the hurt fades away, and you just end up remembering the love.”

Csak lassan veszi a levegőt miközben a játszótér fele halad, közben pedig számtalan emlék idéződik fel az elméjében. Tudja, hogy nem az a megoldás, ha elmenekül a problémái elől, a szüleire is mindig rá morgott, ha egy veszekedésüknek az lett a vége, hogy valamelyikük az ajtót becsapva félbe hagyja a vitát, ahelyett, hogy megpróbálnák megoldani annak a forrását, most mégis magányra van szüksége. Úgy érzi, hogy bármennyire is próbálja megértetni magát a környezetével, mindenki úgy tesz, mintha nem is hallanná. Pedig már többször adott kétségbeesett segélykéréseket a viselkedésén keresztül, de ezt mindenki letudja azzal, hogy kamasz, majd kinövi. Azt azonban talán sosem fogja elnőni, hogy ezen a helyen rejtőzzön el mindenki elől, ha láthatatlan akar lenni egy kis ideig. Miközben rá ül az egyik hintára, ami látszólag pont ugyanolyan, mint amilyenre vissza emlékszik a gyerekkorából, annyi a külömbség, hogy  a láncokat tartó szerkezet nem nyikorog miközben Ő egyre gyorsabban hajtja a hintát - valószínűleg az évek során kicserélhették azokat -, és hiába ér le a lába már, az mégsem veszi el tőle azt az élményt, amit a gyerekkora felidézése kelt benne. Annyi a külömbség, hogy most egyedül kell hajtania magát, mert nincs ott az apja. Sőt sehol sincs. Ez épp elég is Dorotheanak, hogy napról napra jobban haragudjon az egész világra, miközben folyamatosan ugyanazokat a kérdéseket teszi fel magának: Miért pont vele történik ez? Ő is tudja, hogy már elég nagyra nőtt ahhoz, hogy kellő megértéssel fogadja a szülei döntését, tisztában van azzal is, hogy nem szólhat bele abba, hogy mi lesz a házasságuk sorsa, de attól még mindig él benne a remény, hogy majd miatta sikerül megoldást találniuk minden problémára, még ha Ő maga nem is érti, hogy igazából mi is az, ami nem működik a szülei között. Pillanatok alatt rontották el benne azt a képet, amit egészen gyerekkora óta a szerelemről is gondolt. Azt hitte, hogy szerencsés, mert érzelmekből fogant és tudta, hogy nemcsak azért néznek egymásra olyan szenvedéllyel a szülei, mert Ő maga megszületett, hanem tényleg éreznek egymás iránt valamit. Na és most? Az apja sehol sincs, az anyja pedig talán a szeme láttára őrül bele mindenbe. Még ha igyekszik is azt nem kimutatni, és Dora örül is annak, hogy olyan engedékeny és kevésbé hisztis a nő, mégis aggódik, mert azt gondolja, hogy ez annyira talán mégsem normális. Legalábbis nem ilyen hírtelen. Gondolataiból csakis a hinta rándulása ébreszti fel, na meg a számára ismerősen csengő hang, amit hosszú ideje nem hallott már ilyen közelről és tisztán. Két kézzel a láncokba kapaszkodik, és bár normális körülmények között most az apjával együtt nevetne Ő is, amiért sikerült a hátába osonnia és majdnem a frászt hozni rá, de mégis csak csendben, a könnyeivel küszködve pillant hátra, mintha attól félne, hogy csak képzelődik, és az apja nincs is mögötte. De ott van.
- Apu? - kettős érzések kavarognak benne, miközben becsukja szemeit és szinte mozdulatlanná mered, még mindig görcsösen kapaszkodva a hinta láncaiba, miközben a férfi megpuszilja. Dühös, amiért ennyi időt megfosztotta magától Őt, és örül is, mert végre láthatja, annyi hosszú hónap után.  Minden lánynak az apja a hőse, ezzel Dora sincs másképp, úgy gondolja, hogy nem számít, hogy mekkorára nő és az sem, hogy soha többé nem lehet olyan gondtalan gyerek, azért a szülei nélkül sosem szeretne maradni. Nem is tudna boldogulni nélkülük az életben. Éppen ezért ilyen boldognak még soha nem is érezte magát talán még soha. Újra vissza jött a remény egy apró szikrája. Biztosan van valami magyarázata mindenre.
A tekintetét egyetlen másodpercig sem veszi le a férfiről, aki a mellette lévő üres hintához megy, attól fél, hogy ha egy pillanatra is elfordul, akkor az ismét köddé válik, azzal együtt pedig a lelke még ennél is apróbb darabokra törik majd.
- Pedig tizenöt év alatt elég sok minden változott. Például nem volt ilyen nagy az a homokozó. - mutat a tőlük nem messze lévő fakeretes helyre, ami szinte üresen tátong, ami szintén nem változott az elmúlt évek alatt sokat. Dorat sosem kötötte le igazán a homokozás, mert Ő kislányként is az izgalmat kereste inkább, a homok ide-oda pakolása pedig nem igazán számított annak. Főleg, mert már gyerekként is olyan volt, mintha a nyüvecskék folyamatosan csiklandozták volna a hátsófelét, épp ezért unt sokáig egy helyben maradni. Egyre gyakrabban gondol arra, hogy milyen jó is lenne, ha ismét az a kislány lenne, aki évekkel ezelőtt volt. Akkor mégis alig várta, hogy végre felnőjjön. Igyekszik aztán minél hamarabb vissza is fordítani a fejét az apja felé, és el sem tudja dönteni, hogy mit tegyen. Egyenlőre még számonkérni sem meri. Nem csak azért, mert azt gondolja talán nincs is joga, hanem azért is, hogy ne ijessze Őt el maga mellől ismét.
- Egyedül akartam lenni. - vallja be végül egy vállrántás kíséretében, kissé durcásan, miközben a lelke mélyén örül annak, hogy úgy döntött kikapcsolja a telefonját, ami általában egyébként mindig a kezében van, mint minden fiatal Ő is annak a rabja. Szereti magát fotózni, imádja instagrammon és facebook-on feltölteni a képeit, szeret sms-ezni a barátaival, de ma nem volt kedve a világhoz. Ha tudta volna, hogy az apjának csak ennyi kell ahhoz, hogy megkeresse Őt személyesen is, akkor valószínűleg még hamarabb is kikapcsolja a készülékét és válik teljesen elérhetetlenné.
- Honnan voltál abban biztos, hogy itt találsz rám? - a tekintetében ott az a gyermeki kíváncsiság, ami sok évvel ezelőtt is, és eszébe jut, hogy milyen sokáig hitt abban, hogy a szüleinek van valamiféle varázsereje, ami segítségével mindig rá bukkannak. Akkoriban bosszantónak is találta ezt. Mostanra viszon rájött, hogy ez nem a varázserőről szól, hanem arról, hogy sokkal jobban ismerik Őt, mint Dora saját magát. Még mindig nyugodt akar maradni, miközben kezeit leengedi az ölébe, és a földet bámulva töpreng el azon, hogy mit is kéne mesélnie az apjának az elmúlt hónapokban történtekről?
- Vagy inkább te mesélj... - szólal meg végül kitérve a válasz elől, hiszen úgy véli, hogy aki magyarázattal tartozik elsősorban az a férfi. - Hol voltál ilyen sokáig? - a hangja még mindig nem vádaskodó, sőt, igyekszik megértő lenni, de az idegességét egyre kevésbé tudja leplezni. Fél a válaszoktól amiket talán a még fel sem tett kérdéseire fog kapni. Már ha az apja hajlandó lesz majd megválaszolni azokat.
- Tudod, én mondtam anyának, hogy te sosem hagynál el minket örökre.... - teszi hozzá végül, miközben üveges tekintetével ismét az apja felé fordul, és vesz egy mély levegőt, amely segítségével vissza tartja a ki kivánkozó könnyeit. Ő nem is olyan, aki pityereg mindenen. - ...mert azért is vagy most itt igaz? Hogy ismét egy család legyünk. Nem fogsz ismét el menni sehová. - miközben beszél az ölében lévő kezeit idegesen tördeli és próbálja felkészíteni magát arra, hogy nem számít milyen válaszokat kap majd, erős marad és igyekszik nem kiborulni semmin. De akkor sem fogja azt hagyni, hogy a családja tönkre menjen.

outfit

music