Raúl & Dora “Looking back on your childhood is a funny thing. Sure, the details get fuzzy, and the days blend together. But the good news is all the hurt fades away, and you just end up remembering the love.”

Annak ellenére, hogy ez nem épp a megfelől pillanat a vidámságra és, hogy igazából haragudnia kéne az apjára a hosszas távolléte miatt, mégis kénytelen elnevetnie magát, ahogyan a férfi megpróbál szigorú arcot vágni, mert ki merte fejteni a véleményét arról a fiúról, akivel olyan nagyon szeretett volna barátkozni gyerekként. Sőt, úgy gondolja, hogy a szavaival még vissza is fogta magát, hisz tudna annál cifrább jelzőket is rá mondani a másikra. Dora egyébként is olyan, hogy valakit vagy kedvel, vagy nem. Nincs nála középút, és kellően nagyfejű ahhoz, hogy ha egyszer valaki nem nyeri el a szimpátiáját, akkor soha az életbe ne kívánjon a társaságában lenni. Nem nehéz egyébként megtalálni vele a közös hangot, és ha egyszer valakit a barátjának könyvel el, azért képes még a tűzbe is menni. Végül aztán megadóan emeli fel a kezeit maga előtt, majd egy könnyed mozdulatta tesz úgy, mintha a szája előtt el húzna egy láthatatlan cipzárt ezzel jelezve, hogy többet nem mond semmi rosszat a másikról, szerencsére már amúgy is meg van a maga társasága, nincs rá szorulva olyanokra, akiket a szülei elkényeztettek.  
- Hát a fejem az ugyan nem fáj már ilyesmi miatt, de elég nehéz vissza fognom magam mindig, ha látom Őt vagy a szüleit. Néha olyan szívesen oda szúrnék nekik valamit... De aztán mindig eszembe jut az, hogy az idősebbeket tisztelni kell. - ehhez legtöbbször szokta is tartani magát, mindaddig persze, amig Ő is hasonlóan tiszteletet kap. Mert úgy van ezzel, hogy az ilyesmi oda-vissza működik, na meg nem szívesen kekeckedik azért senkivel holmi gyerekkori sérelmek miatt, de olykor mikor épp rossz napja van - mint például ma is -, szívesen törne borsót azok orra alá, akik valamikor megbántották. Megbocsájt ugyan mindig, hosszú távon soha nem tart haragot senkivel - szerinte felesleges -, de felejteni nem szokott. Vagy legalábbis nem túl könnyen.  A múltjának azon része például, amit nem töltöttek közösen az apjával, már szinte feledésbe is merültek, próbált úgy tenni, mintha soha nem is lettek volna távol egymástól, tényleg minden erejével azon volt, hogy a szülei büszkék legyenek arra, hogy Ő a lányuk, és elhitte, hogy lehetnek végre egy olyan család, akik mindig együtt maradnak. Aztán valahogy - maga sem érti, hogy miért -, de újból a saját múltjában találta magát, és minden egyes napját azzal tölti, hogy fejben próbálja megválaszolni a saját maga által gyártott kérdéseket, de egyszerűen nem talál ésszerű magyarázatot a szülei viselkedésére. Máskor is veszekedtek, de mindig sikerült megbeszélniük és talán még csak nem is az az újdonsága  számára, hogy az apja el ment kiszellőztetni a fejét, inkább az, hogy hónapok óta esze ágában sem volt haza térni. Most meg itt van mellette, és úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem hagyta volna el őt és az anyját hónapokkal ezelőtt. Még egyenlőre mégsem mer kérdezni, inkább csak hallgatja az apja szavait, épp úgy, mint gyerekként is tette, és rájön, hogy minden ellenére még mindig a férfi számára a hős.
- És volt olyan, hogy épp az miatt, mert nem kaptál segítséget, nem is sikerült valami? - néha olyan érzése van, mintha nem tudná eldönteni, hogy felnőjön-e vagy inkább maradjon még egy kicsit gyerek. Mindkettőt akarja, de a felnőtté válással talán épp az a legnagyobb problémája, hogy fél a kudarcoktól és attól, hogy nem menne túl sokra a segítő kezek nélkül. Épp ezért is szeretné jobban megérteni azt, hogy a szülei - hisz minden ellenére is Ők azok, akik biztosan csakis a legjobbat akarják a számára -, hogyan tudtak olyan önállóak lenni, hogy Ő maga sosem látta rajtuk a bizonytalanságot. Mindig is olyannak tűntek, mintha mindig minden helyzetben tudták volna, hogy mi a legjobb megoldás. - Ezt úgy érted, hogy ahhoz, hogy igazán kiteljesedjek szükség van arra, hogy nélkületek is megpróbáljak boldogulni. - nem kérdésnek szánja, csak kijelenti azt a következtetést, amit le von a férfi szavaiból. Tudja, hogy igaza van, gyakran el is játszik a gondolattal, hogy mennyire másképp lenne minden, ha külön költözne, és a saját szabályai szerint élne, de máskor pedig épp az borzasztja el, hogy ha nem lesz aki bevezesse azokat a szabályokat, amelyektől legtöbbször égnek áll a haja, akkor miképpen is működhetne egy önálló élet. Mert neki húsz évesen egyáltalán nem abban jár az esze, hogy reggel, ha fel kell előbb a szobáját szedje rendbe, majd egy gyors reggeli után kitalálja, hogy mi legyen az ebéd, amit aztán meg is kell főzni, és amig az fő, gondolkodjon a vacsorán, mert biza hiába imád pizzát rendelni, de nem valószínű, hogy hosszú távon azt bárki zsebe is bírná, na meg bizonyosan meg is lehet unni a rengeteg gyors kaját. Főzni meg nem tud, és még mindig nem is akarja megtanulni, mert az számára unalmas elfoglaltság, ráadásul úgy érezné, hogy azt az időt, amit a tűzhely előtt tölt el, elpazarolná, mert helyette csinálhatna valami vagányabbat is. Aztán rájön, hogy ahhoz, hogy ez bekövetkezhessen, előbb arra van szüksége, hogy lássa a szüleit újra egymás mellett boldogan, mert képtelen lenne Ő is csak úgy le lépni a szülő anyja mellől, aki bárhogy is próbálja magát erősnek mutatni, azért Dora nagyon is látja rajta, hogy semmi sincs vele rendben. Már csak a hírtelen megváltozása is erre utal. Szeretne gyakrabban a nővel lenni és támogatni, de valahogy távol állnak tőle a túlságosan érzelgős beszélgetések, na meg nem is gondolja úgy, hogy jó vígaszt tudna nyújtani, leginkább azért sem, mert az Ő lelke is épp annyira fáj. Csak az anyjával ellentétben neki mindig sikerül megtalálnia a módján, amivel le tudja vezetni a felgyűlemlő feszültséget. Ha mással nem, de el megy valamelyik haverjával egyet motorozni, aminél jobb gyógyszer nem is igazán létezhet.
Idegesen túr bele a hajába, és minden erejére szüksége van ahhoz, hogy megtartsa a nyugodtságát, pedig nagyon haragszik, amiért nem kap egyértelmű választ egyik kérdésére sem. Bármit próbál mondani, az apja mindennek az ellenkezőjével ért egyet, ez pedig bosszantja. Főleg mert még mindig semmit nem ért az egészből.
- De amig ott van az a talán, addig még mindig van remény. Miért hiszed, hogy semmi sem lehet olyan, mint volt? Ezt valamiért csak Te nem akarod... anyu és én... mi szeretnénk ha velünk lennél. - azóta, hogy a férfi eltűnt a látokörükből, Dora folyamatosan az anyját hibaztatja, szent meggyőződése volt, hogy a nő viselkedése űzte el az apját, de most, hogy alkalmuk van személyesen is beszélni, egyre inkább olyan érzése van, mintha az apja nem akarná már Őket. Óvatosan rázza meg a fejét, hogy elűzze onnan ezeket az ostoba és nevetséges gondolatokat, mert annak ellenére, hogy a sértettség egyre jobban kezdi a hatalmába keríteni, Ő még mindig akar találni valami olyan fogást rajta, amibe kapaszkodhat. Mégis akarata ellenére azért végig játszódik egy film kocka arról az időkről, amikor együtt voltak - mielőtt a férfi szó nélkül eltűnt volna -, és próbál vissza emlékezni, hogy Ő vajon milyen hibát követhetett el, mert a férfi távolságtartása nem csak az anyját érinti. Dorat sem akarja, másképp nem kellett volna ilyen sokáig várnia arra, hogy találkozhassanak. Már épp ott van a nyelve hegyén, hogy az apja fejéhez vágja, hogy márpedig az élete pont olyan, a színes világát megint tönkre tette azzal, hogy nincs mellette, de inkább jobbnak látja ezt vissza nyelni, mert nem gondolja, hogy az lenne a megoldás mindenre, ha szítaná a tűzet. Amúgy sem áll túl jól a helyzetük, nem akarja még jobban tönkre tenni, pedig úgy érzi magát, mintha mostanában minden és mindenki ellene lenne. Egyszerűen nem találja a helyét a világban.
- A legjobb? Kinek jó ez, szerinted? Neked lehet, de... sem anyának, sem pedig nekem nem az. Tudtad, hogy Őt hibáztattam azért, mert el mentél? - ezúttal vádló a tekintete, miközben az értetlenség is még mindig ott bújkál az arcán, mert tényleg, teljes szívéből próbálja megérteni a férfit, de nem megy. Mégis mi jó lehet abban, ha elhagyja Őket? Egyszer azt várják el tőle, hogy felnőjjön, máskor pedig épp úgy kezelik, mint egy gyereket. Ha legalább csak megpróbálná elmagyarázni, hogy mit miért gondol úgy ahogy, lehet, hogy Ő maga is még nagyobb megértéssel állna a helyzethez. Hiába tudja, hogy nem a sírás a megoldás, cselekednie kell inkább, de mégis hagyja egy rövid ideig elgyengülni magát, míg aztán úgy dönt, hogy taktikát vált. Fel veszi azt a támadó állást, amit mindig, ha úgy érzi, hogy vesztett ügye van. Ez a viselkedése legtöbbször nem is tudatosan történik, ilyenkor próbálja mindig éreztetni a világgal, hogy a logikátlan döntései mögött, kétségbeesett sikolyok rejtőznek. Pontosan tudta, hogy az apja nem fogja megdícsérni azért, mert meghozta élete eddigi - talán - legrosszabb döntését, de nem is igazán érdekli ebben a helyzetben. Már nem érzi úgy, hogy szeretné a szüleit büszkének látni, ha rá néznek...
Nem törődően vonja meg a vállát az apja kérdésére, mert igazából nem is nagyon tud mit válaszolni rá. Hisz Ő maga sem tudja, hogy mivel mi a célja. Mennyire hangzana nevetségesen, ha azt mondaná, hogy bosszút akar állni rajtuk azért, mert jelenleg úgy érzi, hogy tönkre akarják tenni az életét azzal, hogy már nem szeretnének együtt maradni? Pedig mindig milyen csodálattal nézte azt, ami köztük van.
- Igazából semmit. Csak most jobban tetszik a céltalanul bolyongás. Nem igazán tudok addig a jövőmre koncentrálni, amig a jelenem ilyen kilátástalan. - válaszolja végül úgy, mintha ennek az egésznek lenne bármiféle értelme is. Tudja, hogy nincs, de mégis úgy tesz, mintha még mindig hinne abban, hogy majd épp az oldja meg minden problémáját, hogy feladja a tanulmányait. Bárcsak elég lenne ennyi... valahogy egyre jobban érzi, hogy mindegy mit tesz, a szülei közti felálláson semmi sem fog változtatni. Ők már bizonyára döntöttek, mit számít a lányuk akarata?
- Muszáj mindenkinek lennie valaki? Végülis, aki nem csinál meg semmilyen iskolát, az is megél valahogy, nem? Meg hát az is benne van a pakliban, hogy ha lediplomázok, évek múlva rá jövök, hogy nem is ez akartam lenni, ami. Miért ne csinálhatnék valami sokkal menőbbet? Mondjuk, ha megszerzem a jogosítványomat és lesz egy motrom, járhatnék versenyekre. Tudod milyen sok lány vesz részt benne? És még csak iskolázottnak sem kell lenni hozzá.. - ezúttal még egy kicsit a szeme is felcsillan, és úgy gondolja, hogy ha már valamit csinál, akkor az olyasmi legyen, amit valóban élvez. Egyébként is unja az egy helyben maradást, egyre biztosabb abban, hogy a számára kiválasztott szakma nem olyan, amit minden nap tudna csinálni, hosszú éveken keresztül csak azért, mert az a megélhetősége. - Tudod beszéltem volna erről hamarabb is veled, hogy akkor amikor először eszembe jutott beszélhess le róla, de... telefonon nem olyan. Most meg már mindegy. - hallatszódik a hangjából ezúttal a vádaskodás, mintha az apját akarná felelősnek tenni azért, mert Ő meghozott egy értelmetlen döntést, és mert mindennap valami más akar lenni.  De mégis mi a külömbség a között, amit Ő ront el, vagy amit a szülei? Lehet, hogy a jövője a tét, de nekik meg a házasságuk. Tényleg ennyit jelentett számukra az a sok hosszú és boldog év, amit eltöltöttek egymás mellett? Semmit sem számítanak a közösen megélt pillanatok? Még csak arra sem hajlandóak, hogy legalább megpróbálják megbeszélni a felmerülő problémákat, tőle mégis elvárják, hogy sokkal előretekintőbb legyen a jövőjére nézve. Mégis minek?
Bár nem akar túlságosan messzire menni, félve is teszi fel a fejében felmerülő kérdését, de meg akarja érteni, hogy miért történik vele mindez. Bárhogy is próbálja elűzni az ostoba elméleteit a fejéből, valahogy mindig ugyan oda lyukad ki: az apjának talán van egy másik élete, és ezért nem akarja már őket. Szégyelli magát, hogy egyáltalán még csak gondol is ilyenre - kimondani még szőrnyűbb -, de érez már annyi sértettséget, hogy képes mindezt a háttérbe szorítani, és semmi másra nem koncentrálni csak arra, hogy minden egyes szó mögé belásson és úgy próbálja meg össze rakni a kép hiányzó darabkáit. Aztán sóhajt. Egyszerre a megkönnyebbülés és elégedetlenség miatt is. Örül annak, hogy az apja szeretettel gondol az anyjára, de elégedetlen, mert a válaszba nincs benne az, amit igazán hallani akart. Az, hogy nincs más nő az életében.
- Akkor mégis miért nem akarsz már vele lenni? És miért nem mondod azt, hogy az egésznek nincs köze egy harmadik személyhez? - ezúttal, még ha szégyenkezve is de az apjára néz, és próbálja nem elpityeregni magát ismét az érintésétől, ami már annyira hiányzott neki. Nem akarja, hogy a sok távoltartással elidegenüljenek egymástól, hisz nem is volt még sok idejük közös emlékeket gyűjteni. Ugyanakkor még mindig azt érzi, hogy a férfi nem őszinte hozzá, és mintha szabályosan ki bújt volna az eredeti válasz alól, sőt még le is akarja kenyerezni azzal, hogy azt érezteti vele, hogy: mégis csak az apja. Mármint úgy igazán. Dora mindig a memóriájába zárta az ilyen meghitt pillanatokat, mert később, ha távol kellett maradniuk azokból táplálkozott és felidézve mindent, sokkal könnyebb volt átvészelni azt az ürességet, amit addig érzett, amíg nem lehettek együtt. Bizonyára ez most is így lesz. - Még a kedvemért sem próbálnál meg esélyt adni a házasságotoknak? - próbálkozik újra abban bízva, hogy Ő maga épp elég indok lehet arra, hogy ne adják fel. Nem számít igazából, hogy mennyi idős, nem tudja a korához megfelelően kezelni ezt a helyzetet, olyan, mintha a múltjától akarnák megfosztani. Ezért sem fogja könnyen feladni, és a létező összes módon megpróbálja kibékíteni  a szüleit, mert mindaddig amig egy hajszálnyi esélyt is lát, kapaszkodni akar belé.
- Célom az ugyan nincs, de az Egyetem helyett elkezdtem fotózásokra járni. Csak fogadásból jelentkeztem egy castingra, nem is vettem túl komolyan, de végül engem is felhívtak és azóta járok néha. Elég izgalmas, de nem hiszem, hogy valaha is modell akarnék lenni. De unalom űzésnek mindenképp megteszi. - hadarja el végül egy kisebb lelkesedéssel, de különösebben nem akar bele menni ebbe, mert nem gondolja, hogy ez a legfontosabb, amit meg kell beszélniük. Az elmúlt hónapokban annyi minden történt vele, hogy akadna bőven mesélnivalója, szívesen meg is tenné, de nem most. Előbb meg akarja érteni, hogy mi történik a szülei között pontosan.
- Ugye anyával is fogsz találkozni? Szerintem nagyon nincs jól. Mármint látszólag igen, de... olyan furcsán viselkedik. Bármit csinálok, semmi miatt nem borul ki. A múltkor azt mondtam neki, hogy el megyek egy versenyre, ami illegális... tudod mit csinált? Felajánlotta, hogy el visz... - nem mintha mindig nem azt szerette volna, hogy az anyja ilyen laza legyen, de nem igazán tudja hová tenni ezt a viselkedést ilyen hírtelen. Mert neki senki ne mondja azt, hogy a nő most ébredt rá arra, hogy a lánya felnőtt. Végül megáll és bár nem szeretne olyan lenni, mint egy hisztizős kislány, de valahogy bármi mellett haladnak el, akarata ellenére is beugranak vidám emlékképek a gyerekorából, és annyira hiányzik neki az a gondtalan élet. Ezért is öleli meg az apját, jó szorosan bújva hozzá, mert fél, hogy talán már nem sokáig élvezheti a társaságát. Most már egyre biztosabb abban, hogy nem fogja tudni engedni, hogy ismét eltűnjön. Nélkülük semmiképp.

outfit

music

Raúl & Dora “Looking back on your childhood is a funny thing. Sure, the details get fuzzy, and the days blend together. But the good news is all the hurt fades away, and you just end up remembering the love.”

Bólint és önkéntelenül is egy apró grimasz jelenik meg az ajkán, mikor eszébe jutnak a kisfiú szülei, akik sosem voltak szimpatikusak a számára. Bár mindig igyekezett tisztelettudó lenni a felnőttek iránt, erre is volt nevelve, de sosem szerette azt, ha valaki ítélkezik felette, vagy épp igazságtalan vele, így egy idő után megtanulta azt is, hogy azt a bizonyos tiszteletet csak annak adja meg, aki Őt is hasonlóképpen tiszteli. Hisz az ilyesmi oda- vissza működik, Dora pedig szereti kimondani mindazt, ami a szívét nyomja, ha pedig úgy érzi, hogy sarokba akarják szorítani, akkor támad. Gyerekként sem volt ezzel másképp, még ha akkor nem is mindig tudta igazán megvédeni magát. De legalább próbálkozott.
- Jaa...ez meg is látszik a minta nevelésükön. Lett belőle egy fülét-farkát behúzó paprikajancsi, akiben amúgy semmi férfias nincs is. - néha szokta látni, de már egyáltalán nem vágyna a társaságára, mert bár nem néz le senkit, de azért él azokkal a lehetőségeivel, hogy megvállogathatja a társaságát. Az olyan srácokat pedig nem igazán csípi, akik még nála is nőiesebbek. - Egyébként meg nem is bánom, hogy lemaradtam arról a szülinapról. - vonja meg a vállát, mert már tényleg így gondolja, de akkor elég rosszul érintette. Még most is előtte van az az emlékkép, ahogyan sírva szalad oda az apjához elpanaszolni, azt, hogy a fiú elárulta, hogy mit mondtak a szülei, és az neki mennyire rosszul esett, mert Ő nem érezte magát sem neveletlennek, sem pedig rosszabbnak a többi gyerektől, annyi volt a bűne, hogy szerette az izgalmakat és feszegetni a saját határait. Csak azzal a feltétellel volt hajlandó megnyugodni és nem sírni, hogy az apja megígérte, hogy csinálnak neki is egy gyerekzsúrt, még ha az nem is a szülinapjáról fog szólni - mert addig még hátra volt jó pár hónap. A múltra mindig szívesen emlékszik vissza, és néha szeretne újból az a gyerek lenni, aki akkor volt, mert valahogy minden sokkal egyszerűbbnek tűnt körülötte. Pedig mennyire várta, hogy felnőjön.
Megkönnyebbülve sóhajt egyet amiatt, hogy nem lesz arra szüksége, hogy a férfi után szaladjon, mert az ismét megára fogja hagyni. Bár képes lenne megtenni, rohan Ő bármeddig, ha arra van szükség, csak soha többé ne kelljen ennyi, hosszú hónapon keresztül ebben a tudatlanságban léteznie. Aztán arra gondol, hogy ha Őt ilyen rosszul érintette az apja szótlan eétűnése, akkor vajon mit érezhetett az anyja? Doranak legalább volt lehetősége beszélnie a férfivel telefonon, ami ha nem is pótolta teljesen a hiányát, de valamennyire enyhítés volt a fájdalmára. Talán ezért sem tudja levenni a tekintetét még mindig róla, mert fél, hogyha elfordul, akkor már nem lesz újra ott, ha visszanéz. Észrevétlenül még meg is csípi a karját, hogy ismét meggyőződjön arról, hogy mindezt ezúttal nem csak álmodja. Aztán a férfi további szavait hallgatva arra gondol, hogy most már bizonyára minden rendben lesz, a családjukba vissza fog állni a béke, mert mi másért lenne itt a férfi, ha nem azért, hogy mindent ott folytassanak, ahol abba maradt. Bár a szüleik közti viták remélhetőleg azért kimaradnak.
- És akkor, amikor már nem ment, nem voltál csalódott? - még mindig ott bújkál a kíváncsiság a szemeiben, egy rövid ideig még el is mosolyogja magát, de aztán azt hamar szomorúság váltja fel, mert felnőttkor ide vagy oda, de soha nem szeretné, hogy a szülei majd egyszer ne találjanak rá, pedig ezt gyerekként mennyire bosszantónak találta. - Sokkal könnyebb azért a tetteink következményeivel szembe nézni úgy ha közben azok, akikben egy gyerek a legjobban bízik, támogatják. -  Doranak elég nehezére esik legtöbbször beismernie, hogy hibázott, sőt legtöbbször nem, hogy a tettei következményei nem érdeklik, de tanulni sem kíván azokból, ha tehette csak azértis elkövette ugyanazt, amiért már egyszer megütötte a bokáját. Nem volt soha rossz, csak öntörvényű, aki szeret mindig mindent a saját feje szerint csinálni, na meg élvezte, hogy az édesanyja bosszankodott, mert valószínűleg, ha az csakis a nőn múlott volna, akkor az egész életét a szobájába bezárva kellene leélnie, hogy véletlenül se essen bántódása. Sokszor volt olyan, hogy ha az anyja felbosszantotta valamivel, megfogadta, hogy a lehető leghamarabb, amint lehetősége lesz rá, elköltözik onnan, és talán akkor őszintének tűnt, mégsem gondolta soha komolyan. Nem, hogy nem tudna, de még csak meg sem akarna próbálni külön költözni a számára biztonságot nyújtó otthonukból, főleg nem a szülei nélkül. Legalábbis még egyenlőre így érzi. Épp ezért is esik ennyire nehezére elfogadni mindazt, amit az apja közöl vele. Ha nem azért jött vissza, hogy újra egy család legyenek, akkor mégis miért van itt? Azt hitte, hogy az imént mikor azt mondta neki, hogy ne megy sehová, azt úgy is értette. Nem csak ideig óráig szólt.
- Milyen valóságot? Szerintem csak össze vagy zavarodva és azért beszélsz ilyeneket. Anyuval azóta várunk vissza, hogy kiléptél azon az ajtón. - a hangja talán most a legkétségbeesettebb, egyre szaporábban veszi a levegőt és még mindig azzal nyugtatja magát, hogy ez csak valamiféle újabb tréfa, szinte várja, hogy a férfi végre elnevesse magát. De nem történik ez meg, és ezúttal Dora inkább nem is néz felé, mert fáj látnia rajta azt, hogy a tekintete ennyire őszinte, az pedig azt jelenti, hogy: tényleg nem áll szándékában vissza jönnie hozzuk. Olyan, mintha a világát ismét lerombolták volna, ami egyébként is elég gyenge lábakon állt már. Még annyi mindent akarna kérdezni, hogy egy kicsit jobban megértsen mindent, de fél, hogy a fejében született elméletek bármelyikéről is kiderül, hogy valóságosak. Például az, hogy van valaki, más az életében, hisz milyen más magyarázata lehetne a távollétére és arra, hogy nem akarja elárulni azt, hogy hol van hónapok óta, és hová készül elmenni majd ismét? Szó szerint menekül előlük, ami Doranak rosszul esik, mert sokszor milyen jó lett volna hozzá menekülnie néhány kamaszos problémával. Még az a szerencse, hogy az anyja igazán megértő vele, Dora is próbál hasonlóan türelmes lenni a nőhöz, de ha még örül is, akkor is megrémiszti az a helyzte, amiben most mindannyian vannak.
- Az a Te akaradod, hogy tőlünk távol élj ezentúl? - megbicsaklik a hangja, és szüksége van arra, hogy vegyen egy mély levegőt ahhoz, hogy lenyugtassa magát. Nem ismer rá az apjára.- Azt akarod mondani, hogy arra jutottál, hogy többet nem akarsz minket? - mindig is jól ment neki a szavak kiforgatása, de ezúttal valahogy így is értelmezi mindazt, amit az apja mond. Csak azért, mert nem érti, hogy mi a szülei között fennálló probléma. Hiszen éppen Ők tanították mindig azt neki, hogy mindent meg lehet oldani. Akkor mégis Ők miért képtelenek arra, hogy megbeszéljék az egészet és valami olyan döntést hozzanak, ami mindannyiuknak kedvező? Ez a jelenlegi felállás csakis nekik jó, bár az anyjában szinte biztos, hogy a csalódottsága miatt merült fel a válás gondolata, ami talán valahol érthető is, de azért nem szeretné azt Dora mégse, hogy lépéseket is megtegyen ez ügyben. Mert számára a szülei válásával egyerre menne tönkre az Ő élete is. Ezért folynak azok a reményvesztett könnycseppek is végig az arcán még akkor is, amikor már feláll, hogy sétálni menjenek, még ha sejti is azt, hogy további rossz dolgokat fog hallani, amelyek elől sokkal jobb lenne menekülni. Az apja érintése  egy kicsit megnyugtatja, de nem eléggé ahhoz, hogy elterelődjön a figyelme arról, ami a kegyetlen valóságává vált. Nagyon elhatározott lehet az apja, ha még a könnyei sem hatják meg. Ahogy elindulnak, megsúrolja mindkét szemét, hogy valahogy sikerüljön abba hagynia a pityergést, legalábbis addig amig nem tud a szobájába bezárkózva elbújni mindenki szeme elől. Ilyen gyenge dolgokat csak akkor csinál, ha egyedül van.
- Nem akarok reménykedni, mert már nem érdekel. Azért fognak kirúgni, mert Én mindenképp azt szeretném elérni. - próbálja vissza fogni magában a lázadó énjét, de az mindenképp kikivánkozni készül belőle. Egyszerűen olyan sok harag és csalódottság van benne, hogy nem tudja már hogyan kezelni önmagát sem. Semmit sem akar jelenleg, csak azt, hogy a szüleit ismét együtt lássa, boldogan. Jól tudja, hogy az ilyen gyerekes lépésekkel csak saját magának árt leginkább, de jelenleg akkor is ez tűnik számára a legkényelmesebb döntésnek, még ha megmagyarázni sem tudja pontosan azt, hogy miért.
- Azért, mert ha Ti hozhattok rossz döntéseket, akkor én miért ne tehetném ugyanazt? - jogosnak érzi a krdését, még ha a két helyzet nem is teljesen nevezhető egyformának. Már egyébként is szét csúszott az élete a saját családja miatt, innentől már nem mindegy minden? Már lassan Ő maga is kezdi elveszíteni a fonalat, hogy mit miért tesz, de mindenképp csinálni akar valami olyasmit, amivel talán megleckéztetheti a szüleit. Mert nem akarják megérteni azt, hogy ez, amit csinálnak számára mennyire nem kedvező. Főleg úgy, hogy nem is magyarázza meg sem az anyja, sem pedig az apja a döntésük okát. Akkor neki ugyan miért kéne bármi miatt is magyarázkodnia?
- Ugye nem azért nem akarsz vissza jönni hozzánk, mert... - itt elhallgat a megfelelő szavakat keresve, de nem néz egyáltalán a férfire, csak lehajtott fejjel a földet bámulva lépked előre. - ... Apu, ugye még mindig anyát szereted? Mármint... nincs senki más, aki miatt elhagysz minket? - szégyelli magát amiért ilyen gusztustalan dologra kérdez rá, de valamiért folyamatosan ez a kérdés motoszkált a fejében, és kénytelen volt kimondania hangosan is. Még akkor is, ha retteg a választól.

outfit

music

Raúl & Dora “Looking back on your childhood is a funny thing. Sure, the details get fuzzy, and the days blend together. But the good news is all the hurt fades away, and you just end up remembering the love.”

Egész kiskora óta semmi mást nem tesz csak várakozik, így az ember azt hihetné, hogy ehhez egy idő után hozzá lehet szokni. De Dora képtelen volt arra, és minden egyes alkalommal amikor az apja ismét elment, Ő két napig a szobájába zárkózott, mert legalább annyi időre volt szüksége ahhoz, hogy hozzá szokjon a férfi hiányához. De azok az idők mégis másmilyenek voltak. Mert pontosan tudta, hogy az apja haza fog térni, nem számít, hogy mennyire megy messze, és ha nem is végleg, de legalább egy kis ideig velük marad, ezek az időszakok pedig épp elegendőek voltak ahhoz, hogy közös emlékeket gyártsanak, hogy aztán mikor a férfi ismét menni készült, azokból erőt merítve, ugyanúgy, mint korábban is, felkészítse a lelkét arra, hogy csak idő kérdése és megint együtt lesznek. Családként. A mostani távolléte viszont sokban különbözik a többitől. Doranak nem volt ideje felkészülni rá, ahogyan az sem segített túl sokat a várakozásában, hogy számolta az eltelt napokat. A negyvenedik nap után már bele is zavarodott a számolgatásba, és onnantól már csak a remény tartotta benne a lelket, na meg az apjába vetett bizalma, hisz még mindig tisztán emlékszik arra az ígéretre, hogy soha többé nem kell távol lenniük egymástól. A csalódottsága ellenére, mégis hatalmas boldogság keríti hatalmába, mert bár nem így képzelte el az apjával való viszontlátást, de mégis hihetetlen boldogságot érez, ami épp elég ahhoz, hogy újra reménykedni kezdjen, bár már Ő maga sem tudja, hogy miben. Az elsődleges célja mindenképp az, hogy rávegye a férfit: térjen vissza hozzuk, mert Dora szentül hiszi még a mai napig is, hogy bármi is legyen a szülei közti feszültség oka, meg lehet azt oldani.
- Csakis azért tűnt fel, mert Matthew, vagy Matteo... - már nem is emlékszem pontosan a nevére - mindig ott szeretett játszani. Nem is értem. - forgatja meg a szemeit vigyorogva, ahogyan eszébe jut az a kis, szőke, göndörhajú srác, aki talán 1-2 évvel lehetett idősebb nála, de annak ellenére is igazán jól egyeztek, Dora például könnyedén rá is tudta venni a fiút, hogy hagyja abba a homokozás és inkább egymásba gabalyodva csússzanak le a nagyobbaknak tervezett csúszdán, mert hát az sokkal izgalmasabb. Ő sosem szeretett túl "gyerekes" dolgokat csinálni, mostanában mégis úgy viselkedik, mintha még mindig nem nőtt volna fel. Tudja, hogy nem szólhat bele a szülei életében, de elviselni egyre nehezebben tudja azok viselkedését. Azt akarja, hogy minden olyan legyen, mint ahogyan azt Ő akarja. Talán kicsit önzőnek tűnhet, de úgy véli, hogy ebben a témában joga van annak lenni. Hiszen a szülei döntése rá is hatással van.
- Neee! - a hangja kicsit hisztérikusan cseng, miközben Ő is felkészül arra, hogy könnyedén felpattanjon és ha kell az apja után rohanjon, de nagy szerencséjére a hinta még mindig nincs átalakítva a férfi méretére, így nem is tudja vissza tartani a sóhaját, amelyből a megkönnyebbülés árad. - Nem akarom, hogy elmenj. - talán, ha nem lenne ennyire kétségbeesett, akkor az egész jeleneten egy jót nevetett volna, de a rajta eluralkodott pánik ennél sokkal nagyobb, így még csak egy mosolyt sem sikerül magára erőltetnie. Pedig tényleg borzasztóan örül annak, hogy ezt a helyet választotta a magányára, és nem azt a Bronxban lévő régi épületet, aminek szeret elidőzni nem csak a roncsai között, de szivélyesen mászik fel annak a tetejére is. Még az sem rémiszti meg igazán, hogy az épület mellett egy tábla, hatalmas felirattal jelzi annak a veszélyességét, úgy véli, hogy az csak azért van oda ki írva, mert kötelező, és, hogy távol tartsák onnan a hozzá és társaságához hasonló suhancokat.
Az apja szavait érdeklődve hallgatja, egy pillanatra sem véve le róla a tekintetét, majd egy halvány mosolyra húzódik a szája, miközben elképzel maga előtt egy kisfiút, egy őszülő idős emberrel, akit sajnál, hogy nem ismerhetett meg.  Mindig is szerette azokat a történeteket, ahol betekintést nyerhetett a szülei gyerekkorába, bár számára még mindig olyan hihetetlen, hogy valaha Ők is voltak kicsik.
- Néha az apróságnak tűnő dolgok a legnagyobbak. - jegyzi meg halkan az ujjait tördelve, hiszen számára is azok a legszebb emlékei, amelyeket az apjával tölthetett, vagy épp egyszerre mindkét szülőjével. Kevés idejük jutott számukra együtt lenni, mégis minden pillanata annak az elméjébe vésődött és összeségében, ha vissza kell tekintenie a gyerekkorára, boldog emlékei vannak. Mert a sok jó, a nehéz időket valahogy mindig kompenzálta. - Na és végül felbukkant? - kérdi azért, mert kíváncsi lenne a történet további folytatására is, pedig bőven lenne miről beszélniük. Na meg egy kicsit az időt is szeretné húzni, mert retteg attól, hogy elijeszti maga mellől a  kérdéseivel, mert abból bizony van elég neki. Úgy képzelte el, hogy ha majd végre találkoznak, akkor minden dühét kiadva magából kéri számon, mert úgy érzi, hogy a férfi cserben hagyta Őket, de most, hogy az itt van előtte teljes valóságban, nem is nagyon tud haragudni rá. Szeretne, de nem megy. Még akkor sem, ha az első feltett kérdésére nem éppen azt a választ kapja, amit szeretett volna. Kissé össze húzza a szemöldökét, miközben makacsul rézza meg a fejét, ezzel is éreztetve a másikkal, hogy nem tetszik neki az, amit hall. Bárcsak tudna gondolatokat olvasni, akkor sokkal könnyebb lenne megértenie mindent. Mert jelenleg, amit lát, ha a szülei bármelyikére is néz, az két makacs felnőtt, akik képtelenek a komunikációra és mindig a könnyebb utat válasszák, nem pedig a nehezebben bejárható, viszont sokkal boldogabb végűt.
- Nem. Neked van már egy otthonod. Ha attól félsz, hogy anya veszekedni fog, felesleges. Ő nagyon megértő mostanában. - gyorsan hadarja el a szavakat, még mindig  reménykedve abban, hogy az előbbb csak valamit félre értett. Miért jött ide, ha ismét magára akarja hagyni? Azt hitte, hogy fel van készülve mindenre, de arra egyáltalán nincs, hogy ismét búcsut kelljen vegyenek egymástól, hogy aztán újból hosszúra nyúló hónapokig ne találkozhassanak. Tényleg próbálja megnyugtatni magát és nem a legrosszabbakra gondolni, igyekszik felnőttes maradni, aki megérti azt, hogy a szülei között talán sokkal több is van annál, mint, amit Ő maga lát, viszont az még mindig nem fér a fejébe, hogy mindenért miért is neki kell a leginkább szenvednie? Hiszen Ő issza meg a levét annak, hogy a szülei néha még nála is sokkal gyerekesebben viselkednek. De továbbra sem tetszik az, ahogyan az apja bele kezd a magyarázkodásba, így csak tovább rázza a fejét, egyáltalán nem elfogadva a jelenlegi felállást. Végül pedig még a kt tenyerét is a füleire helyezi, de nem szorítja azokat oda, mert csak tompítani akarja az érzelmeit, a válaszok továbbra is érdeklik. Még akkor is, ha nem örül azoknak és még csak megérteni sem akarja a lényegét.
- De a Te döntésed ránk is hatással van. Megértettem, hogy egy kis egyedüllétre vágytál, meg csendre, de... ennyi idő nem volt elég? Ezentúl mindig így lesz? Ha azt mondod, hogy még egy kis időre van szükséged, rendben... elfogadom. De mégis mennyire? Miért ilyen nagy titok, hogy hol vagy már hónapok óta? Mindig meg kell várnom, amig valahonnan előbukkansz? - hiába minden erőfeszítése, amint végre találkozik a tekintete az apjáéval, nem sikerül tovább vissza folytania a ki kivánkozó könnycseppeket, pedig utál mások előtt sírni, mindig gyengének érzi magát olyankor. Bár a lelke mélyén érezte, hogy nem biztos, hogy minden úgy fog majd történni, ahogyan azt szeretné, de mégis olyan, mintha valaki jó keményen gyomorszájon vágta volna. Kissé hezitál az apja kérésére, hiszen a filmekben is mindig, ha valaki sétálni hívja a másikat, az azt jelenti, hogy még sokkal rosszabb dolgokat fog majd közölni, de mégis bólint és megtörölve szemeit, áll fel, hiszen neki mindig mindegy volt, hogy mit csinál az apjával közösen, csak az számított, hogy együtt vannak.
- Szeretnék... - és a lábai meg is indulnak arra az irányba, amerre az otthonuk is van, mert arra gondol, hogy talán a férfi elgyengül és mégsem akar ismét eltűnni, ki tudja mennyi időre. Leengedi maga mellé a kezeit, érzi, hogy izzad mindkét tenyere az izgatottság miatt, kicsit olyan érzés ez számára, mintha most találkoznának életükben először. Mert az első alkalom is, hogy Doranak fogalma sincs, hogy mit kéne mondania, vagy mivel kéne meggyőznie a férfit, hogy maradjon. Aztán újra eszébe jut, hogy ha talán mégis történne vele valami az elég ok lenne a maradására, és az anyjával is közelebb kerülhetnének egymáshoz. Hiszen a baj hoz össze a leghamarabb két eltávolodott lelket.
- Lehet, hogy ki fognak rúgni az Egyetemről. - szólal meg végül csak nagyon halkan a földet bámulva, még Ő maga sem tudva, hogy miért épp ez most a legfontosabb, amiről beszélniük kéne. Kicsit el akarja terelni a gondolatait, és meglehet, hogy egy picit bosszantani is akarja a férfit, holott az anyjával ez a terve nem igazán jött be, Ő mostanában túlságosan elnéző, mintha már nem is érdekelné semmi. Mivel pedig a helyzet így áll, Doranak maga kell kézbe vennie a dolgokat, még akkor is, ha nem az Ő dolga rendbe tenni egy elcseszett házasságot. - Nem sűrün járok be mostanában az óráimra, ráadásul még volt egy kisebb vitám is az egyik tanárnővel. - nemtörődően vonja meg a vállait, pontosan úgy, mintha mindegy lenne számára, hogy merre alakul az élete, pedig egyáltalán nem az. Szeretne majd idővel Ő is valaki lenni, akire büszkék a szülei, csak egyenlőre nem tud és nem is akar a tanulmányaira koncentrálni. Főleg, hogy még csak egy konkrét célja sincs a jövőjét illetően.  

outfit

music

Raúl & Dora “Looking back on your childhood is a funny thing. Sure, the details get fuzzy, and the days blend together. But the good news is all the hurt fades away, and you just end up remembering the love.”

Csak lassan veszi a levegőt miközben a játszótér fele halad, közben pedig számtalan emlék idéződik fel az elméjében. Tudja, hogy nem az a megoldás, ha elmenekül a problémái elől, a szüleire is mindig rá morgott, ha egy veszekedésüknek az lett a vége, hogy valamelyikük az ajtót becsapva félbe hagyja a vitát, ahelyett, hogy megpróbálnák megoldani annak a forrását, most mégis magányra van szüksége. Úgy érzi, hogy bármennyire is próbálja megértetni magát a környezetével, mindenki úgy tesz, mintha nem is hallanná. Pedig már többször adott kétségbeesett segélykéréseket a viselkedésén keresztül, de ezt mindenki letudja azzal, hogy kamasz, majd kinövi. Azt azonban talán sosem fogja elnőni, hogy ezen a helyen rejtőzzön el mindenki elől, ha láthatatlan akar lenni egy kis ideig. Miközben rá ül az egyik hintára, ami látszólag pont ugyanolyan, mint amilyenre vissza emlékszik a gyerekkorából, annyi a külömbség, hogy  a láncokat tartó szerkezet nem nyikorog miközben Ő egyre gyorsabban hajtja a hintát - valószínűleg az évek során kicserélhették azokat -, és hiába ér le a lába már, az mégsem veszi el tőle azt az élményt, amit a gyerekkora felidézése kelt benne. Annyi a külömbség, hogy most egyedül kell hajtania magát, mert nincs ott az apja. Sőt sehol sincs. Ez épp elég is Dorotheanak, hogy napról napra jobban haragudjon az egész világra, miközben folyamatosan ugyanazokat a kérdéseket teszi fel magának: Miért pont vele történik ez? Ő is tudja, hogy már elég nagyra nőtt ahhoz, hogy kellő megértéssel fogadja a szülei döntését, tisztában van azzal is, hogy nem szólhat bele abba, hogy mi lesz a házasságuk sorsa, de attól még mindig él benne a remény, hogy majd miatta sikerül megoldást találniuk minden problémára, még ha Ő maga nem is érti, hogy igazából mi is az, ami nem működik a szülei között. Pillanatok alatt rontották el benne azt a képet, amit egészen gyerekkora óta a szerelemről is gondolt. Azt hitte, hogy szerencsés, mert érzelmekből fogant és tudta, hogy nemcsak azért néznek egymásra olyan szenvedéllyel a szülei, mert Ő maga megszületett, hanem tényleg éreznek egymás iránt valamit. Na és most? Az apja sehol sincs, az anyja pedig talán a szeme láttára őrül bele mindenbe. Még ha igyekszik is azt nem kimutatni, és Dora örül is annak, hogy olyan engedékeny és kevésbé hisztis a nő, mégis aggódik, mert azt gondolja, hogy ez annyira talán mégsem normális. Legalábbis nem ilyen hírtelen. Gondolataiból csakis a hinta rándulása ébreszti fel, na meg a számára ismerősen csengő hang, amit hosszú ideje nem hallott már ilyen közelről és tisztán. Két kézzel a láncokba kapaszkodik, és bár normális körülmények között most az apjával együtt nevetne Ő is, amiért sikerült a hátába osonnia és majdnem a frászt hozni rá, de mégis csak csendben, a könnyeivel küszködve pillant hátra, mintha attól félne, hogy csak képzelődik, és az apja nincs is mögötte. De ott van.
- Apu? - kettős érzések kavarognak benne, miközben becsukja szemeit és szinte mozdulatlanná mered, még mindig görcsösen kapaszkodva a hinta láncaiba, miközben a férfi megpuszilja. Dühös, amiért ennyi időt megfosztotta magától Őt, és örül is, mert végre láthatja, annyi hosszú hónap után.  Minden lánynak az apja a hőse, ezzel Dora sincs másképp, úgy gondolja, hogy nem számít, hogy mekkorára nő és az sem, hogy soha többé nem lehet olyan gondtalan gyerek, azért a szülei nélkül sosem szeretne maradni. Nem is tudna boldogulni nélkülük az életben. Éppen ezért ilyen boldognak még soha nem is érezte magát talán még soha. Újra vissza jött a remény egy apró szikrája. Biztosan van valami magyarázata mindenre.
A tekintetét egyetlen másodpercig sem veszi le a férfiről, aki a mellette lévő üres hintához megy, attól fél, hogy ha egy pillanatra is elfordul, akkor az ismét köddé válik, azzal együtt pedig a lelke még ennél is apróbb darabokra törik majd.
- Pedig tizenöt év alatt elég sok minden változott. Például nem volt ilyen nagy az a homokozó. - mutat a tőlük nem messze lévő fakeretes helyre, ami szinte üresen tátong, ami szintén nem változott az elmúlt évek alatt sokat. Dorat sosem kötötte le igazán a homokozás, mert Ő kislányként is az izgalmat kereste inkább, a homok ide-oda pakolása pedig nem igazán számított annak. Főleg, mert már gyerekként is olyan volt, mintha a nyüvecskék folyamatosan csiklandozták volna a hátsófelét, épp ezért unt sokáig egy helyben maradni. Egyre gyakrabban gondol arra, hogy milyen jó is lenne, ha ismét az a kislány lenne, aki évekkel ezelőtt volt. Akkor mégis alig várta, hogy végre felnőjjön. Igyekszik aztán minél hamarabb vissza is fordítani a fejét az apja felé, és el sem tudja dönteni, hogy mit tegyen. Egyenlőre még számonkérni sem meri. Nem csak azért, mert azt gondolja talán nincs is joga, hanem azért is, hogy ne ijessze Őt el maga mellől ismét.
- Egyedül akartam lenni. - vallja be végül egy vállrántás kíséretében, kissé durcásan, miközben a lelke mélyén örül annak, hogy úgy döntött kikapcsolja a telefonját, ami általában egyébként mindig a kezében van, mint minden fiatal Ő is annak a rabja. Szereti magát fotózni, imádja instagrammon és facebook-on feltölteni a képeit, szeret sms-ezni a barátaival, de ma nem volt kedve a világhoz. Ha tudta volna, hogy az apjának csak ennyi kell ahhoz, hogy megkeresse Őt személyesen is, akkor valószínűleg még hamarabb is kikapcsolja a készülékét és válik teljesen elérhetetlenné.
- Honnan voltál abban biztos, hogy itt találsz rám? - a tekintetében ott az a gyermeki kíváncsiság, ami sok évvel ezelőtt is, és eszébe jut, hogy milyen sokáig hitt abban, hogy a szüleinek van valamiféle varázsereje, ami segítségével mindig rá bukkannak. Akkoriban bosszantónak is találta ezt. Mostanra viszon rájött, hogy ez nem a varázserőről szól, hanem arról, hogy sokkal jobban ismerik Őt, mint Dora saját magát. Még mindig nyugodt akar maradni, miközben kezeit leengedi az ölébe, és a földet bámulva töpreng el azon, hogy mit is kéne mesélnie az apjának az elmúlt hónapokban történtekről?
- Vagy inkább te mesélj... - szólal meg végül kitérve a válasz elől, hiszen úgy véli, hogy aki magyarázattal tartozik elsősorban az a férfi. - Hol voltál ilyen sokáig? - a hangja még mindig nem vádaskodó, sőt, igyekszik megértő lenni, de az idegességét egyre kevésbé tudja leplezni. Fél a válaszoktól amiket talán a még fel sem tett kérdéseire fog kapni. Már ha az apja hajlandó lesz majd megválaszolni azokat.
- Tudod, én mondtam anyának, hogy te sosem hagynál el minket örökre.... - teszi hozzá végül, miközben üveges tekintetével ismét az apja felé fordul, és vesz egy mély levegőt, amely segítségével vissza tartja a ki kivánkozó könnyeit. Ő nem is olyan, aki pityereg mindenen. - ...mert azért is vagy most itt igaz? Hogy ismét egy család legyünk. Nem fogsz ismét el menni sehová. - miközben beszél az ölében lévő kezeit idegesen tördeli és próbálja felkészíteni magát arra, hogy nem számít milyen válaszokat kap majd, erős marad és igyekszik nem kiborulni semmin. De akkor sem fogja azt hagyni, hogy a családja tönkre menjen.

outfit

music